A VÉGZET KEZDETE S A KEZDETNEK A VÉGE

Olyan vagyok, mint a búvár, ki a tenger fenekén jár...

Tört hajódarabok úszkálnak körülem, ismerős halottarcok szállnak a vízfenékre alá, s tört horgonyba botlik lábam.

A vihar utolsót zúdul odafenn; árbocvitorla eltűnik, tört deszkadarabokon úszók maradnak csak fenn a haragos hullámokon, kik keresik a partot.

Mindennek vége van már, az utolsó ágyúszó elhangzott, mely az utolsó hőst lováról leüté. Halottakkal fedve a csatatér, csak egy csoport kozák portyázik alá s fel a mocsár berkébe elbújt menekvők után vadászva.

Sásliliom, vízirózsa jó oltalma az üldözöttnek, a széles kerek levelek, mik a víz színét ellepik, nem engedik meglátszani a felszivárgó vért, mely a víz alá rejtőzött sebeiből feltör, s elárulja ottlétét a kutatóknak.

A sárga sásliliomok között két arc látszik ki félig a vízből, hanyatt fordulva.

Ifjú, deli és halovány mind a kettő. Úgy hasonlítanak egymáshoz, mintha testvérek volnának.

Az egyik arc Zeleji Róbert, a másik Pusztafi arca.

A harc viszálya összeterelte őket; mikor már vége volt mindennek, akkor találkoztak. Róbert egy csapat kozák ellen védte magát gyalog, nehány szuronyos vitézzel; Pusztafi egy huszár-szakasz töredékével segélyére rohant, s kiszabadítá, visszaverve a kozákokat; egy perc múlva aztán ágyút fordítottak ellenük, s egy kartácslövés a mocsárba verte az ellenállókat.

- Hágj kengyelembe, s ülj mögém! - kiálta Pusztafi barátjának; így vitte őt magával be a mocsárba; még egy kartácslövést küldtek utánuk, az megsebesíté Róbertet, s megölte alattuk a lovat; mindketten a vízbe hullottak.

- Siessünk a rekettye közé jutni - mondta ekkor Pusztafi bajtársának. - Itt elárul bennünket a ló hullája.

- Én nem siethetek - viszonza Róbert. - Bal lábamat nem bírom; bizonyosan lövés érte.

Pusztafinak úgy kellett magával vonszolni a rekettyésig.

Éppen jókor rejtőztek el a sötétzöld zsombikok s a halvány liliomok közé; a vad kozák csapat már ott zajgott fejük fölött vad ordítozással fürkészve a menekülteket. A lovak lubickolva gázoltak a vízben, s hallani lehetett néha egy-egy vadállati kacajt, s aztán egy hosszú sikoltást, amint egy víz alá bújt menekültet saját vére után megtaláltak és leszúrtak.

Egy lovas csapat alig két ölnyire lubickol végig a helytől, ahol a két ifjú vitéz rejtve volt.

- Végy egy nádszálat a szádba, azon keresztül lélegezhetel; s azután fogózzál a nád tövébe, s húzd le magadat a vízfenékre - monda Pusztafi Róbertnek; maga is úgy tett.

A kozákok megálltak ott fejük fölött lovaikat itatni.

Valamelyik közölök elkezdett egy dalt rekedt hangon énekelni, annak a végén a többiek nevettek.

Azután valamivel távolabbról valami mérges, parancsoló szó kiáltott rájuk; arra egyszerre megindultak nagy csörtetéssel - éppen azon hely felé, ahol a két bajnok volt elrejtve.

Azok ott lenn megszoríták egymás kezét, hallották a közelítő veszélyt.

Egyik kozák egyenesen rájuk hajtott. A ló prüszkölése egyre közelebb hangzott már.

Hirtelen egy loccsanó zuhanat, s egy halálordítás támadt. A közeledő kozák paripája egyikébe azon feneketlen örvényeknek lépett, mik a mocsárok hínárjában olyan jól rejtve vannak, s lovagjával együtt belezuhant. A paripa megint felszínre jött s kivergődött, hanem a kozák elmaradt. A két menekült ott látta őt vergődni egy ölnyi távolban saját rejteküktől; az is meglátta őket, s hirtelen feléjük nyújtá kezét, s felnyitotta száját, talán társainak akart kiáltani: "itt vannak, fogjátok meg!" - az iszap megfojtotta.

Társai azután lóhátról utána nyújtogatták dárdáikat, keresték a víz alatt, míg a hullát magától felvetette a víz, azt azután kilökték a partra, pedig ha feléleszthették volna, az megmondta volna nekik, hol van két előkelő menekült elbújva a víz alatt.

Azok azután kikerülték a veszélyes helyet, s azontúl lándzsáikkal vizsgálták elébb a víz fenekét, úgy haladtak odább. Lubickolásuk még sokáig hangzott odafenn.

Amint eltávoztak, a két arc ismét felmerült a víz színére.

- Távol járnak - szólt Pusztafi széttekintve.

- Még vissza fognak jönni - súgá Róbert.

- Akkor újra eltűnünk előlük.

- Én nem soká állom ki - nyögé társa -, most már érzem a seb lüktetését, amint a vér tódul ki rajta.

- Várj, én majd kendőmmel bekötöm sebedet, hogy a vérvesztés miatt el ne alélj. A víz még jobban húzza a vért.

Pusztafi bekötötte zsebkendőjével társa meglőtt lábát.

- Hasztalan fáradsz velem - sóhajta Róbert. - Az én dolgom be van végezve.

- Holt eb bánja dolgát - felelt rá a költő. - Embernek küldetése van, amíg él. Légy nyugodt, amint az éj beáll, én vállamra veszlek, s keresztülbotorkálok veled a mocsáron.

- Mi haszonra? Ott is vége van már mindennek.

- Ejh! A nap annyiszor feljön, ahányszor lemegy; nem fullad az éjszakába soha. Nekünk még dolgunk lesz idefenn.

- Velem csak a férgeknek odalenn.

- Ne beszélj így, Róbert. Ha én azt mondom, hogy nekem e mai napon mindenem elveszett, hát én igazat mondok. De neked még maradt valamid. Neked van nőd.

Róbert nagyot sóhajtott.

- Szép, derék és okos asszony - folytatá Pusztafi.

Arra azután nagyot hallgattak mind a ketten.

Hosszú hallgatás után ismét megszólalt az egyik fő ott a víz színén.

- Nekem még ma van nőm, és holnap lesz özvegyem, így van az megírva a csillagokban. Nézd, hogy pirosodnak a habok körülöttünk; - ez mind az én vérem.

Azután megint sokáig hallgattak.

- Csak egy bánt - beszélt tovább a víz fölötti fő a másik fejhez -, az, hogy ő még azt sem fogja megtudni, hogy özveggyé lett. Évekig fogja hordani a gyászruhát miattam, anélkül hogy azt és nevemet valaha levethetné. Kötve lesz egy halott emberhez halálig.

- Ejh, verd ki fejedből ezt a gondot.

- Pedig csak ez az egy gondom van most. Hogy fog engem majd keresni! Hogy fogja az országot végig-végig átbujdosni, hogy fog minden dombot, minden bokrot megkérdezni eltűnt férje után? Óh, mi nagyon, nagyon szerettük egymást.

- Találkozni fogtok még.

- Ez életben nem többet. Mindegyre jobban érzem elgyengülésemet. Az égen még nem alkonyodik, de az én szemem előtt már igen. Homályos foltokat látok mindenütt. Mellemet szorítja össze valami. Bajtárs, nekem itt meg kell halnom.

- Legyen erős a lelked, ha tested nem akar az lenni.

- Már vége... Hallgass arra, amit most neked mondok... Majd éjszaka lesz; abban te megszabadulsz, én pedig meghalok... Ha lesz annyi időd, hogy sírt vájhass, temess el... Ujjamon van egy gyűrű, közepén opállal, az opálkőben egy fekete kereszt, ez jegygyűrűm... Nőmtől kaptam azt menyegzőm napján... Ezt vond le ujjamról, és rejtsd el magadnál... Ha azután egyszer valamikor a nagyvilágban őt feltalálhatod, add át neki ez ereklyét, mondd meg neki a napot, melyen kimúltam, s tudasd vele a helyet, ahol el vagyok temetve... Ígéred-e ezt?

A beszélő arc olyan halálsápadt volt már. E szomorú ígéretet egy kézszorításban meg kelle néki tenni.

A kozákok visszatértek a mocsárból, beljebb nem törhettek már.

- Gyorsan merüljünk a víz alá ismét - súgá Pusztafi Róbertnek. A nádszálakat ismét szájukba fogták, s hanyatt ereszkedtek a sásliliomok és nymphaeák tövéhez. A kozák csapat zajongva csörtetett, lubickolt visszafelé.

A visszatérő kozák csapat most már óvatosan kikerülte a veszélyes helyet, hol a két ifjú lappangott, s félig-meddig csatárláncban ügetett kifelé a mocsárból.

Pusztafi halkan kiemelte fejét a vízből, s utánuk nézett.

Aggódva vette észre, hogy a kozákok, amint kiértek a kokojszásból, leugráltak lovaikról, azokat kipányvázták, maguk nádkévéket hoztak a gúlába rakott csomókból, s azokat meggyújtva, ott tanyát ütöttek.

Ezek itt fognak éjszakázni!

És még tüzet raknak, hogy elűzzék az éj jóltevő sötétjét, melynek oltalmára a menekvők úgy számítottak; alig puskalövésnyi távolban három őrtűz is lobog közelükben, amint rejteküket elhagynák, rögtön észre lennének véve.

Egyik csoport olyan közel volt, hogy civódásaikat lehetett hallani. Az elesettek zsákmányán osztoztak. Látni lehetett a tűz világánál, hogy huzakodnak egy-egy feloszthatlan darabon, s csereberélnek, ami a másiknál valamelyiknek megtetszett. Ketten, hárman lehasalnak, s leterített köpönyegen zsíros kártyával játszanak ismeretlen pénzjegyekre. Némelyiknek jókedve támad, s dalolni kezd, másik táncol hozzá, a táncoló alak szilaj árnyképeit messze hajigálja a fellobogó láng. És ezalatt egy a csapatból, távol a tűztől, lován ül mozdulatlanul, arccal a mocsár felé fordulva, kezében a hosszú dárda. Ez az őrs.

Az ifjaknak lehetetlen volt a menekülés.

És Róbert életereje már végfogyatékán volt; vízből kiemelt feje alatt Pusztafinak kellett karját tartania, hogy el ne bukjék.

- Kísértsünk szerencsét, bajtárs - suttogá Pusztafi. - Mikor egyszer a tűzre új nádkévét vetnek, akkor rövid időre elsötétül, te kapaszkodjál nyakamba, s én utat vesztek hirtelen.

- Nem lehet... Ne vígy engemet innen tovább... Hagyj itt meghalnom... Neked meg "kell" menekülnöd, hogy hírt adj halálom felől nőmnek... Neked nem szabad kockáztatnod... Megígérted nekem... Ha megmozdulunk, észrevesznek... Nem akarok kezeikbe jutni halva sem. Érted? Halva sem... Inkább itt a békák között... A vízi férgek között... Pedig milyen hidegek, amint arcomhoz verődnek!... Óh, be rút!...

A szenvedő bajnok idegein már a láz képzelődése vett uralmat, ami végjelenése az életnek, mindent oly közel látott, hallott, érzett és mégis eszmélt, s a halál nagy és iszonyú gondolatán keresztül még átragyogott két földi kép csillagsugára: a hősi öntudat s a szerelmi hűség.

- Talán most rólam álmodik - sóhajta halkan, és elmosolyodott. - Tán térdepelve áll szentképe előtt, s nevemről szólít, s talán ez órában már ott fogok állni nyugágya előtt, ahogy óhajtá; de fehéren és szótalanul, s a csóktól, mely arcát éri, fázni fog... Óh, bajtárs, gyűrűmet el ne felejtsd.

Az éjszaka rémeihez még újak szövetkeztek; amíg a parton az őrtűz mellett az elesettek zsákmányörökségén kockázott egy csoport, a másik csoport előjött a csendes berkek mélyéből, s a meztelen hullákon osztozott. A farkasok ott marakodtak közelükben a bőséges lakomán, egymást hívogatva baljós üvöltéssel.

A haldokló beszélgetett társához:

- Bajtárs, légy hű szavadhoz, és eltemess... Eltemess, úgy, hogy rám ne találjanak: se ezek, se amazok. Ne hurcoljanak szét bokorbul bokorba... Ne űzzenek belőlem csúfot... A kardcsapás nem fájt nagyon, de a harapás, a gúnyolás éget... Utálat!... Egy hullát, aki nem védheti magát, megtépni. Mélyen eltemess!... Mivel fogsz sírt ásni?... Megvan-e még kardod? Az nagyon jó... Hajamból egy fürtöt levágj, és azt is tedd a gyűrű mellé.

Pusztafi biztató szavakkal édelgeté haldokló bajtársát, attól tartott, hogy ennek lázbeszédét még meghallja valaki. A kozákdal, a farkasüvöltés elnyomta a halk rebegést.

- Nézd, bajtárs, az ég már pitymallik... Az ugye ott a hajnalcsillag?... Nézd, mint jön közelebb-közelebb... Lásd, amit mindig mondtam... A csillagok közelből megannyi szép emberarcok... Ez arc olyan, mint az övé,... nemsokára együtt leszünk - aztán... gyűrűmet el ne felejtsd.

Most hirtelen lövések hangzottak, vad lárma, szitok, üvöltés, lónyerítés támadt; egy csoport éhes farkas meleg vérre éhezett, s a hideg lakomáról kicsapott a kozákok pányván legelésző lovaira, azokkal támadt a csata; a felriadt had sűrű tüzeléssel riasztá el új ellenségét; a golyók fütyülve jártak a két beszélő fő körül.

Ez orvtámadásnak mégis annyi haszna volt, hogy a kozákok nem maradtak ily veszélyes közelségben a nádberekhez, hanem beljebb terelték paripáikat a sík mezőre, s elhagyva eddigi őrtüzeiket, távolabb raktak újakat.

Pusztafi észrevéve üldözőik eltávozását kiemelte bajtársát a vízből, s vállára véve megindult vele egyikén azon keskeny utaknak, miket nádvágók szoktak gázolni a berken keresztül, ingadozó bürühíddal egyik láptól a másikhoz kötve; vadászok gyönyörére, járatlanok veszélyére.

A kettős teher alatt még veszélyesebb volt ez út. Mindenütt süppedt, ingadozott a lépés alatt, pedig alant a legundokabb halál.

Egy nagy, vén fűzfa volt a cél, ahova egyelőre Pusztafi eljutni kívánt. A mocsárból magányosan emelkedik ki itt-amott egy olyan özvegy fűz; jelezvén, hogy ott szilárdabb a földtalaj.

A vén odvas fához elérve, társát letette válláról, fejét a fa derekához támasztá, és bátorítva monda neki: "Róbert, most már biztos helyen vagyunk."

Róbert nem felelt rá semmit - mert meg volt halva.

Pusztafi megtapintá szívét, az nem vert többé. Szemei nyitva voltak még, de megtörve, tagjai merevek, a bőr rideg és fagyos. Bizony meg volt ő halva jól.

A kartács combját zúzta szét, s a hosszas vízbenlét alatt elvérzett e nehéz sebben.

A költő még sokáig elmelengeté keblére szorított bajtársát, beszélt neki szép napokról, szép feleségről; nem felelt az már semmire. Ott tartá kezét szívén hosszan, hogy majd átmelegszik annak életmelegétől; hasztalan, a kéz hűlt át a halott szív hidegétől.

Ekkor aztán beszélni kezdett neki arról, hogy mint fogja eltemetni.

- Ne félj, öreg barátom (így hívták egymást, még mikor ifjak voltak: még tegnap), eltemetlek téged úgy, hogy sem ádáz fenevad, sem undok féreg, sem a náluknál rosszabb ember meg nem háboríthat ottan. Nem fognak mérges fogaikkal osztozni maradványaidon. Nem fogják véres fejedet diadaljelül hurcolni véres agyaraik közt. Eltemetlek, mint a római hősöket szokták: tűzben, lángban. Tested atomjai felszállnak utánad a légbe; még az is szellemmé válik belőled, ami föld. Szép temetésed lesz, a pattogó lángok lesznek a dobszó, az ének, a ravatal és az engesztelő áldozat; a fekete füst a szemfödél, millió szikra a gyászkíséret. Az emberi átokkal fertőzetes föld méhe helyett temetőd lesz a tiszta lég. Nem fog fölötted egy ölnyi sár fekünni, szabadon járhat minden porszemed a szél szárnyain, s förödhetik az isteni napvilágban. Öreg bajtárs, én eltemetlek az égbe!...

A halott feje előrehanyatlott, mintha jóváhagyást intene rá.

A költő azzal levonta ujjáról a sokszor emlegetett gyűrűt, s felhúzta saját ujjára. Onnan csak levágott kezével vehetnék el erőszakkal. Egy fürtöt levágott hajából, azt eldugta keblébe.

Azután fölemelte a hullát, s az odvas fa üregébe elhelyezé. Az üreg éppen akkora volt, hogy a holttesttel betölt.

Akkor megcsókolá utoljára a szeretett ifjú arcát, s azután elkezdé a fűzfát körülsáncolni egyikével azon nádgúláknak, miket a rétvágók a szárazabb magaslatokra felhalmoztak. A csillagfénynél egész várat épített körüle.

A máglya kész, csak meg kell gyújtani, s azután jöhet akár a farkas, akár a keselyű, akár más.

Csakhogy a máglyához tűz kell, s aki alkonyattól éjfélig a vízben feküdt, az tűzszereit hiába fogja előkeresni.

Igen. Tűz kapható volt és nem messze. Ott voltak a mocsárparton az őrtüzek, miket a kozákok hátrahagytak. Azokból lehetett hozni.

A költő elszánta magát, hogy visszatér tüzet hozni.

Tüzet "orozni" éjszaka! Éber vigyázók szeme láttára! Pedig annak meg kell lenni.

Meztelen kardját elrejté öltönye alá, hogy ne csillogjon messziről a tűzfényben, amíg szemben közelít, s azután visszatérve a tekervényes vadászösvényen az elhagyott őrtüzek felé tartott.

A legközelebb eső zsarátnok pont felé közelítve úgy rémlett előtte, mintha e tűzfény előtt koronkint egyes fekete tömeg szökellne át, de nem bírta a félhomályban kivenni, mi lehet az.

Fokozott vigyázattal lappangott közelebb; a fekete, ugrándozó tárgyak élő alakok voltak - de nem emberek.

A farkasok nem szeretik a tüzet. Minden fenevad irtózik attól. Hogy ne égjen ott lakomáik mellett, megförödtek a mocsár vizében, s lompos bundáikról ráfecskendték a nyirkot a parázsra. Kettőt a három őrtűz közül már ki is oltottak így szépen.

Emberi léptek közeledtére szétriadtak a tűz vad gyűlölői, s távolból vonítottak az érkező felé. Pusztafi egy csóvát tartott kezében összefogott nádcsomóból, s azt beledugta a tűzbe, mely csak izzó parázs volt már. A csóva lobbot vetett.

Ez rossz kísérlet volt.

Abban a pillanatban, hogy a láng fellobbant, a lovas előőrs kiáltása hangzott nehány száz lépésnyi távolban: "hahóh!"

Pusztafi hirtelen négykézláb termett a földön, a csóvát elgázolta térdével, s a farkasokéhoz hasonló rivallással felelt az őr riadó szavára.

Az őrök azt hitték, farkas jár ott megint, s nem törődtek vele.

Így nem lehet a tüzet odább vinni.

Szivarjai is mind össze voltak facsarónak ázva, különben azokkal segíthetett volna magán; erről más ötlete támadt. Nádleveleket csavargatott össze szivar gyanánt, mikor jó tömött volt a tekercs, akkor meggyújtotta, s szájába vette.

Azután visszaindult az elhagyott fűzfához.

A siska-tekercset színi kellett odáig, hogy el ne aludjék, fújni pedig nem volt szabad, hogy lángra ne lobbanjon; a fanyar füst leette a bőrt ajkairól, mire a fűzfához ért, de a tűz eltartott odáig.

Midőn oly messze járt már a nádcsalitban, hogy nem tarthatott többé az üldözéstől, akkor ismét csóvát készített nádszálakból, a polyvás bugák közé tette a szájában elhozott parázsvégű tekercset, s egyet csóválva rajta, lángra gyújtotta azt, s azután úgy járt vele, mint a fáklyával.

Midőn a fűzfához visszatért, irtózva látta, hogy nádkévéit azalatt mind szétbontották a farkasok, s utat akarnak nyitni maguknak a faodúig, melyben holt bajtársa fekszik. Nehány cirmos kölyökfarkas szétfutott közeledtére, de egy vén csikasz ordas szembeállt a közeledővel, peressé téve a vitatott tért.

Emberhangnak nem volt szabad hallatszani.

Pusztafi összeszorított ajakkal, az undor és irtózat dühétől szikrázó szemekkel rohant a véres szájú fenevadra, mely görbe hátán felborzolva sertéit, sunda pofával várta oldalogva megtámadóját, s felső ínyéből elővillogtató megsárgult fogait. Nősténye háta mögött állt, s fejét keresztültéve hímje hátán, onnan biztatta azt idétlen üvöltéssel.

Pusztafi oly utálattal volt e cudar halottevők iránt, hogy kardjához nem nyúlt ellenük, hanem amint az égő nádcsóva kezében volt, azzal rohant rájuk; a szikrázó fáklyával csapva szemközt az idétlen fenevadat.

A támadás használt. A farkas nem várt második köszöntőt; perzselt pofával keresztülszökött nőstényén s a nádkötegeken, s vadul kurrogva rohant a bereknek; ott azután később nagy marakodás támadt, mely lassankint mind távolabb vonult.

Pusztafi legelébb is egy nádkévét állított fel, és azt meggyújtotta felül, hogy világítson.

Amíg az végigégett, kardjával körül levagdalta a nádat, hogy tovább ne terjedjen a tűz, fel ne gyújtsa az egész berket. Sok jó bajtárs lappanghat még abban!

Azután újra összerakta a szétbontott nádkévéket a vén fűzfa körül. Egy piros szál vesszőt letört róla emlékül, s akkor körös-körül meggyújtá a máglyát.

A lángok recsegve iparkodtak elérni a máglya tetejét, onnan felkaptak a fűzfa gallyaira; a terebélyes fa, mint egy tűzsátor borult körös-körül a máglya fölé, tűzágakkal, tűzlevelekkel.

A gyors láng gyorsan emészt, nem lett volna már emberi erő, mely azt elfojtsa többé; a költő nyugodtan mehetett tova. Hiszen az ő útja is sietős volt.

A nádas sűrű bozótjain keresztülhatolni eltart reggelig, s a napvilág már nem a menekülőké.

"Bajtárs, szép temetésed van. Isten veled."

A máglya reggelig égett ott magában, csendes, szellőtlen éjben, egyenesen fellobogva az égbe, mint Ábel áldozatja. Reggelre nem maradt más ott, mint egy nagy, fekete szérű fedve hamuval, melynek lengeteg felszínét ha olykor megbolygatta a reggfuvallat, még izzó parázsszem fénylett ki belőle.

Az égett szérű közepén állt feketén a tövig leégett vén fa csonka törzse; kormos öble, mint egy gyászhamvveder, melyben egy hírét bevégzett hős maroknyi hamva barnul, fű, fa hamvától elütő színnel.

E barna hamv Zeleji Róbert.

Az ifjú, kit úgy szeretett a hölgy, kit úgy becsült a jó barát, kiről dalt énekelt a nép, kit szárnyán hordozott a hír.

Ki találna itt reá? Ki tudhatná meg ezt?

És ha a megmenekült bajtárs is eltűnik nyomtalan a halálhíradó gyűrűvel együtt.

És ha azután évek múlva a vad szederinda ki fog hajtani az égett fa öbléből, futó folyandárját messze elereszti, koszorúkat fonva belőle a bemohosult földön.

És ha a kétséges özvegy még akkor is tudakozódik álmaiban eltűnt férje hollétéről, nem súghatja-e neki az emberkínzó álomtündér: "Férjed most is a föld felett jár - és koszorúját fonja."


Pusztafi pedig nem jutott el Szerafinhez. Eltűnt, elveszett, elhallgatott róla a hír; azt sem lehete tudni, mely föld nyelte el és mikor.




A FELESÉG

Van egy várrom az aradi szőlős hegytetőkön, melynek neve: "lucus a non lucendo."

E várrom alatt van egy kastély, e kastély kertében van egy igen szép lugos tujabokrokból és jerikói rózsából; a lugosban egy fehér márványasztal; a mellett ül Lávay Béla egyedül.

A kertben, a kastélyban, az udvaron, kinn az utcán, az egész helységben és még kinn a mezőkön is tömérdek a vendégsereg. Soha annyi vendéget nem látott egyszerre ez a kastély; még Mátyás király nagybátyja hírhedett szakácsának idejében sem.

S a vendégek mindegyike olyan különös munkával van elfoglalva; komoly férfiak titkosan súgnak-búgnak; kisírt szemű asszonyok találkoznak egymással, kezet szorítanak, egy szót mondanak, s tovább mennek; szekerek érkeznek és távoznak; némelyik érkező vendég kocsisának súg nehány szót, kiveszi tárcáját, s pénzestül, ahogy van, rábízza, kezet szorít a cseléddel, s odább küldi. A szobákban komoly férfiak irományokat égetnek hamuvá; mások hajukat, szakállukat vagdalják le, anélkül, hogy eltorzított arcaikon valaki nevetne; némelyik mozdulatlanul ül vagy hever, mintha nem érezné, hogy él, másik nyugtalanul jár-kel, mintha kijárást keresne ebből a világból; néhol pendülés hangzik: valaki a kardját törte ketté; egy szobában tompa csattanás szól; talán valaki meglőtte magát.

A szomorú kastély egyik vendége volt Béla is. Ő egy félreeső helyet keresett ki levélírásra.

A regényes, ábrándos kis lugos éppen alkalmas volt ily szerelmes eszmék születését látni.

Levelét irónnal írta tárcája pergamen lapjára.

"Kedves Juditom.

Több nap nem virrad reám; tudod, hogy nincs miért tovább élnem. Midőn soraimat olvasod, én már azzá lettem, amivé sorsom: porrá. Elismerem, hogy vétkezém ellened, midőn ily balsorshoz, mint az enyim, kötöttem a tiedet; szülőid óvtak tőlem, és igazuk volt. De jóváteszem hibámat: meghalok. Feloldalak egy fátum alul, mely bennem üldöz. Jövendő napjaidat nem fogja megmérgezni egy elbukottnak beláthatatlan nyomorral teljes élete. Reám e földön senkinek és semmi ügynek szüksége többé.

Azon nyugodt gondolattal zárom be soraimat, hogy te megbocsátasz nekem, kibékülsz irántam, anélkül, hogy elfelednél; s ha egykor ismét oly boldog lész, mint ahogy én imádkozom utolsó órámban érte; még akkor is becsülni fogsz, midőn nem szerethetsz többé. Lelkem, áldásom mindenütt nyomodban jár...

A síron túl is hű szeretőd, Béla."

Amint az utolsó szót leírta, a háta mögül csendesen eléje nyúlt egy fehér asszonykéz, s a leírt lapot kiszakítá a tárcából.

Béla meglepetten ragadta meg a fehér kezet, s hátratekinte... A fehér kéz Judit keze volt.

Felszökött helyéből, odaborult lábaihoz, átölelte, megcsókolta, és azután azt kérdezé tőle:

- Hogy jöttél te ide?

- Nem magad idéztél-e elő? - szólt Judit a kitépett lapot felmutatva. - Nem tudod-e azt, hogy amikor a halált hívod, én egy perccel hamarább érkezem meg, mint az.

Béla nem állhatta meg, hogy ne sírjon, mint egy gyermek, midőn ezt a nőt karjai közt tartá. Hogy állhatott volna ellen a könnyeknek, aki ennyire szeretve volt, és aki ennyi boldogságot semmivé lenni látott?

- Hogy jöhettél utánam?

- Csodálatos utakon. Később majd elmondom azt. Ezer veszély, merénylet, ravaszság, futás, vakmerőség között; lelkem ösztöne vezetett, és fejem fölött volt az isten, ki a víz fenekén is megőrzött és visszahozott. Elhozott idáig is.

- És miért jöttél? Tudod, hogy itt a végzetnek a vége.

- Miért jöttem? Azért, mert láttam, hogy sorsod balra fordul, hogy minden veszve van már. Semmim sincsen, csupán te vagy; tégedet meg kell szabadítanom. Életemnek feladata ez, magam kívántam, rám mérte az isten, s én elvállalom azt. Tudtam jól, hogy te mit fogsz tenni, ha a végpontra érsz! Megölöd magadat. Azért jöttem utánad, hogy kezed és szíved között álljak. Most életed nem a tied többé; te elvetetted azt, íme e papír bizonyítja, én fölvettem; tehát az enyim. Nem látok magam előtt semmit, sem veszélyt, sem veszteséget, sem saját bajomat, sem a másét, én csak téged látlak; a te kezedet fogom, és el nem bocsátom azt többé.

- De hát mit akarsz? Lehetséges-e élni tovább? - kiálta fel Béla mély keserűséggel.

- Óh, oly messze én nem gondolkozom. Nekem csak egyik pillanattól a másikig van gondolatom. Mi lesz velünk? hogyan jutunk tovább? hol állunk meg? mi történik azután? az mind titok lelkem előtt; de hisz minden percben arról gondolkozom, s minden perc új gondolatot ad.

- Tehát azt kívánod, hogy fussak; én?

- Azt, hogy kövess, amerre én megyek.

- Gyáván? Meghunyászkodva?...

- Nem úgy. Álruhában. Közönyösen. Szekeret, lovat vettem, átöltözöl kocsisnak; ahogy idáig eljutottam, innen ki is jutok: ahhoz nem gyávaság kell, ahhoz bátorság kell. Vagy nagyobb erőnek hiszed azt, ha egy férfi egy rövid perc alatt agyán egy golyót átröpít, mint mikor egy asszony viharban, éjszakán, álutakon, csatázó táborokon keresztül, egyedül a félországot átutazza, hogy hitvestársára találjon?!

A nő oly erővel ragadta meg e szavaknál férje karját, hogy az leroskadt előtte.

- Mondom én neked - folytatá heves szemrehányás hangján a nő -, hogy gyáva légy? Én csak azt mondom, hogy légy velem. S ha élni nem lehet, ha menekülni nincs mód, ha meg kell halni: én is ott leszek!

- Óh, tudom. És ez fáj legjobban nekem.

- Légy férfi, Béla. Legyen erőd, mint van nekem. Nem az a legerősebb, aki akkor tudja elszakítani az életet, amikor azt meg tanulta vetni; hanem az, aki újra fel tud állni, ha a sors lesújtotta. Újra fogjuk kezdeni az életet, egészen elejétől újra. Elhagyjuk a ragyogó pályákat, amiken eddig jártunk, s leszünk azok, akik kezükkel keresik a kenyeret. Kezünkön kéreg fog támadni, s az szíveinket is bevonja. Elvonulunk olyan zugába a hazának, ahová hír sem jár, s leszünk földmívelők. Én a munkát szeretem, s ha te megvagy, semmim sem hiányzik; minden kenyér jóízű nekem, ha téged látlak. Nem érzesz-e hasonlón? Egykor azt mondtad nekem: számodra egy egész világ vagyok; most egy egész világ elveszett rád nézve: hát én mi vagyok most neked...

- Egész világ! - sóhajta Béla, s kebléhez ölelé a drága nőt, kinek szerelme magasabb, mint a csillagjárás.

- Tehát velem fogsz jőni? - szólt az örömre gerjedten.

- Veled mindenüvé.

- Megfogadod, amit én mondok? Rám bízod magadat?

- Felöltöm cseléded gúnyáját, és szolgállak híven, mint egy rabszolga.

- Lesz bátorságod egy fényes múlt után egy sötét, egy lemondott jövendő elé menni?

- Ha nem lesz, tőled fogom azt kölcsönözni.

- Jó. Én hiszek neked. Hiszem, hogy nem akarsz megcsalni, nem akarsz kijátszani látszó engedékenységgel. Ne szólj senkinek, jöjj rögtön velem. A kapuban vár kocsim. Amint a szabadba kiérünk, az álruhát felveheted. És azontúl bízd magadat reám. Engem sok ravaszságra tanított már a kénytelen gyakorlat. Egyet ne felejts el. Mindennek, ami téged ér, örömnek, bánatnak, jó és balszerencsének, fele az enyim. Amit magaddal tész, velem is teszed. Ha szabadulsz, engem is szabadítasz, ha elbukol, veled bukom, ha kétségbeesel, magaddal rántasz. Ne félj: szégyent én nevedre nem hozok; s ha úgy körülhálózna bennünket a sors, hogy nem volna más váltság, mint vagy a fej, vagy a szív, akkor én volnék, aki azt mondanám: "Férjem, a harmadik út még nyitva van. Paetus! nem fáj a kés!"

Béla elragadtatva szorítá karjai közé Arria eszményképét, s e rettentő órájában a kétségbeesésnek boldogabbnak érzé magát, mint valaha.

...A Hit s a Remény összetörnek, meghalnak, de a Szerelem még akkor is megmarad, túléli a testvérnemtőket!...

Egy könnyű szekerke állt az utcán, melyen Judit idáig utazott; négy oszlopú ernyővel, amit nálunk ekhónak hínak.

Könnyű volt észrevétlenül felülni és eltávozni. Ezernyolcszáz minden alakú utazó jármű volt ott sáncnak tolulva, ha egy eltűnt közülük, ki gondolt vele.

A mezőre kiérve, Judit kocsisa leszállt, s átadta a gyeplűt Bélának. Elmondta urának, hogy viselje magát, ha kocsisnak akar látszani: a bajuszát kifenje bajuszkenőccsel, s a kurta szárú pipát a szája végébe szorítsa; igyék pálinkát, hogy a hangja rekedt legyen; s ha valamit kér a korcsmában, erősen kiabáljon; ha más kocsissal összejön a csárdában meg az istállóban, ne legyen hozzá kevély, de ne is traktálja; ha a tekintetes asszonnyal beszél, levegye a kalapját; mihelyt legkisebb alkalom van rá, káromkodjék bőven és hangosan; aztán a lovakat meg ne itassa etetés előtt, szénát elébb adjon nekik, azután abrakot; a rudas lovat Csillagnak híják, a nyergest Vidámnak; el ne cserélje őket, mikor befogja, mert akkor összevissza járnak; a rudast kell mindig szólongatni, mert a nyerges úgyis nagyon serény; aztán az ostorral csak a hasát kell csipkedni a lónak, mert aki a hátára üt vele, elárulja, hogy újonc kocsis; az a jó paripa bőrén két nap is meglátszik.

Ez utasítások alatt Béla felvette a kocsisjelmezt; a fényes díszes öltözetet Judit elzárta a kocsiszekrénybe; a kocsis átadott ostort és makrapipát; Béla visszafordult nejéhez, s rekedtes hangon kérdezé:

- Merre hajtsunk tensasszonyom?

Olyan nevetni való ez! Egy férj, ki beszegődött saját feleségéhez kocsisnak.

- Csak előre!

A kocsi odább robogott; a cseléd egy "megáldj isten"-t kiáltott utánuk, s sokáig nézte bíráló tekintettel, hogyan tudja ifjú gazdája hajtani a lovakat. Nagyon csóválta a fejét, s odább ment. Bizonyosan sok kifogást talált benne.

Már most merre a világba?

Nyugotnak, északnak orosz hadak; kelet felé ismeretlen hegyi utak, mik rossz hírű erdők mélyébe vezetnek, ahol dacos népfaj lakik, szívére, nyelvére nézve idegen. A veszély körös-körül ért már!

Az országút észak felé visz.

Két óra hosszat haladt a szekér, s még útitársra nem talált, ki vele egy irányban haladt volna. Minden kocsi, mellyel találkozott, szemközt és az oldalutakon jött felé, arra, amerre ez, egy sem igyekezett.

A szemközt jövők arcán egyre növekvő rémület tükrözött. A vágtató lovak tajtékos szügye, az árkon-völgyön átnyargaló szekerek tanúsíták, hogy a sietség erős. Úgy bámult minden ember a velők szemközt haladókra, mintha kérdené, hát ti hová akartok vesztetekre jutni.

A visszasietők között egy-egy ismerős arc is feltűnt néha, kiket Béla és Judit a fővárosban láttak valaha; de aki nem találta idején, hogy most az ismeretséget megújítsa. Szótlanul vágtattak el egymás mellett. Azok is bizonyosan megkísérték ez úton a menekülést, s visszafordultak sietve, mikor meggyőződtek, hogy az már lehetetlen.

A vágtató szekerek egyre sűrűbb csoportokban kezdtek szemközt jőni; nem is fértek már el az országúton; sok leszorult az árkon keresztültörve a sík szántóföldre, hogy társait megelőzze. Béla kénytelen volt sokszor megállani az útfélen, hogy tengelyét ne törjék.

Még senki sem mondta nekik, hogy mi elől fut, de ők sem kérdezték.

Lassankint gyérültek a futó szekerek, hanem a szállingózók annál sebesebben vágtattak.

Egyszer egy hatalmasan csörtető ernyős szekér gyékénye alól rákiált a szemközt jövőkre egy kellemetlenül ismerős hang: "Judit nagysád!"

Judit megdöbbenve tekinte a gyékényernyő alól kibukkanó arcra. Bárzsing volt az.

- Vissza, vissza! - kiálta Bárzsing. - A kozákok itt jönnek!

E kiáltásra Béla elfeledkezék magáról, s oda tekinte. Bárzsing egyszerre ráismert.

- Szervusz Béla! Arra ne menj! Forduljatok vissza!

Judit szigorú arccal tekinte kocsisára, s parancsoló hangon kiálta rá:

- Minek állunk meg az úton?

- El vagyunk veszve - suttogá Béla. - Ez az ember rám ismert.

- Hajtson "kend" előre! - parancsolá Judit.

Béla a lovak közé vagdalt.

Bárzsing még a gyékényernyő hátulján kibújva is utánuk kiabált, hogy ne menjenek arra, az egész orosz tábort útban találják, halál torkába sietnek; mikor aztán azt látta, hogy nem is hajtanak rá, akkor meg a fuvarosát arra akarta rábírni, hogy fordítsa meg ő is a rudat, s hajtson amazok után.

Az a fuvaros ezúttal Kapor András uram volt.

Onnan a felvidékről jött el idáig a szekerével; a rudas lova bele is veszett már a nagy útba; a lógóst kötötte helyébe. A pénztárt szállította idáig, melyhez Bárzsing volt adva őrizőnek.

- Forduljunk vissza, s hajtsunk utánuk.

Kapor uram feltolta a kalapját homlokáról, hogy jobban szemébe nézhessen a parancsolónak.

- Menjünk bele a kozákokba?

- Nem ismert rá arra az asszonyra meg a kocsisára?

- Nem én. Sohasem láttam őket.

- A kocsis Lávay Béla, az asszony pedig a felesége.

- Nem tudom. Mit bánom én. Minek mennék én utánuk?

- Én meg akarom őket menteni.

- Vagy talán "hátrafelé" megmenteni ugye? De hiszen hamis az úrnak minden porcikája; nem láttam én még ilyen sok fábul faragott embert többet.

- Hallja kend, ne gorombáskodjék.

- Ha nem tetszik, szálljon le a szekeremről. Én a pénztárt viszem. Az úr az egész úton mindig olyan furcsa javaslatokkal kísértgette a lelkemet. Hogy rejtsük el a pénztárt valami faodúba; úgyis veszve van már minden. Most meg forduljunk vissza a kozákokra, valami szép asszonyt megmenteni; vagy talán üldözőbe venni. Ne féltse azt az úr; azok majd átnádalnak valamerre az üres szekérrel; de minket elfognak a pénzes ládával.

- Paraszt! Most azt parancsolom, hogy engedelmeskedjél! - kiálta összeszedve tekintélyét az aranyzsinóros úr.

- Már én, ugye? - kérdé nyugodtan Kapor uram.

- Különben főbe lőlek!

De csak éppen, hogy kimondta ezt a fenyegető szót, már a következő percben lent volt a szekérről a földön; Kapor uram úgy kilökte a fél könyökével maga mellől az ülésből, hogy az árokpartig meg sem állt; mire felszedte magát, Kapor uram szekere már a távol múltban vágtatott; mire aztán Bárzsing sántikálva kérezkedék fel az utána érkező szekerekre, először nagy pénzt ígérve nekik, ha visszafordulnak; utóbb aztán beérve azzal, ha felveszik és elszállítják, ahová akarják.

Így kellett neki elszalasztani azt az ellenségét, akit oly biztos martalékul látott már a sors tőreiben elesni, s aki most újra meg fog menekülni. Bizonyosan meg fog menekülni, mert hisz egy asszony van vele, aki érette csodákat képes tenni.

Judit szekere pedig csendesen haladt az országúton előre.

Még csak egy szekérrel találkoztak; ez négy vágtató paripával jött oly gyorsan, mintha elragadták volna a lovak. Két nő ült rajta és egy tizenkét éves fiú. Azok is megállíták Judit kocsiját. Arcaik el voltak sápadva, ajkaik elkékülve a félelemtől. Ezeket már üldözték a kozákok, lövöldöztek is utánuk; a növendék fiú mutatta a lyukat kalapján, ahol a golyó keresztülment, s az egyik ló tompora vérzett. Csak az erdőn túl maradtak el tőlük. Csupán gyors lovaiknak köszönhetik, hogy megmenekültek. Vissza! vissza!

- Csak előre! - monda Judit szilárdul kocsisának, s a két szekér vágtatott délnek, északnak.

Tehát közelít azon ellenség, kinek rémneve a Szajnától az Amurig, s a Bering úttól az Aranyszarv öbléig rettegéssel és irtózattal tölti be a szíveket.

Jön a kozák!

Az ellen, akivel senki e hazában beszélni nem tud, aki a rimánkodó siralomszavát meg nem érti; az, aki üszköt vet az elfoglalt városra, s a csecsemőt anyja kebléhez szegzi. Az, aki a csatában sebesültet megöli, s a foglyul esettet ezer mérföldnyire hurcolja a jeges, fagyos, hosszú földsarki éjszakába. Az, aki irt, ahol győz, temetőt hágy, ahol átvonul. És ami több halálnál, pusztulásnál: az az ellen, aki a fegyver mellett korbácsot hord kezében, s nemcsak öl, hanem üt! Mert nem a kardcsapás, a kancsukaütés az, ami nem gyógyul be.

És ezen ellenséggel kelle szembemenni.

Csak egy erdő takarta el őket még az utazóktól.

Midőn az erdő szélihez értek, Béla megállítá a lovakat, s nejéhez hátrafordulva szólt:

- Judit, én mindenre kész vagyok, csak egyre nem: arra, hogy előtted meggyalázzanak. Ha valaki egy férfit neje előtt megüt, vagy a nőt férje előtt megcsókolja, az több, mint a halál.

- Tudom - felelt Judit.

És azzal kezében tartott útitáskájából egy nagyöbű kettős pisztolyt vont elő.

- Légy nyugodt. Mögötted ülök. Mielőtt megtörténhetnék az, hogy az én arcomat ez ellennek egy csókja vagy a tiédet egy ütése érhetné, az egyik cső megszabadított téged, a másik engem. Jó helyen van kezemben, ne félj, nem reszket az. Én meg tudlak ölni téged is, magam is. Isten úgy legyen lelkemnek irgalmas...

- Köszönöm - szólt Béla megszorítva neje kezét.

- És most ölelj meg, csókolj meg.

Béla hátrahajolt, neje átölelte őt, s egy hosszú csókban elmondták egymásnak mindazt, amit a szív szavakba foglalni nem tanított. Az erdők méla csendje hallgatott hozzá.

És e csók után életpiros lett mindkettőnek arca, mely oly halvány volt eddig. Béla megsuhintotta az ostort, a szekér tovább gördült, a kocsis pattogtatni kezdett az ostorral, s egy vidám dalt fütyörészett; erdők madarai csevegtek, daloltak hozzá.

Judit pedig gyönyörtelten nézett üléséből férje szöghajú fejére, melynek minden fürtét ismerték csókoló ajkai, s szíve repesett, és keze a pisztoly ravaszán volt.

Hogy fogja ő e szép, kedves ifjú főt, ha kell, egy perc múlva szertelőni!...

...Az erdő ritkulni kezdett.

Az út kiért a fák közül, s amint a bokrok elmaradtak, a megnyílt síkon végtül végig belátszott a széles országút.

És amilyen messze el lehetett látni az úton végig, az szakadatlan láncolatban volt rakva közeledő lovas és gyalog hadcsapatokkal, ágyúkkal és poggyászszekerekkel.

Az előcsapat alig kétszáz lépésnyi távolban volt a szemközt jövőktől, s széltében elfogta az utat.

Kozákok voltak.

Nagy prémes veres süvegeikről, hosszú dárdáikról messziről meg lehet őket ismerni; fonott szíjkorbácsa mindegyiknek kezére akasztva lógott; marcona vad tekintet jellemzé valamennyit.

Vezetőjük ősz, himlőhelyes arcú férfi volt, félszeme fehér kendővel bekötve, a vér keresztülázott rajta; azt nemrég üthették ki a viadalban.

A közlovasok között is sok volt, aki friss sebek nyomait viselte magán; olyan csapat lehetett ez, mely valahol szuronynégyszöget ostromolt, s azt soká megemlegeti.

- Mindegy!

Béla előrehajtott. Hiszen Judit ígéretében bízhatott.

"Nem érhet semmi: én vigyázok rád, én öllek meg."

A kozák csapat és a szekér csendesen közelítének egymáshoz.

Mikor mintegy ötven lépésnyire voltak, a félszemű vezénytiszt rekedt, durva hangon valamit kiáltott csapatjának, mire ez kancsukájához kapva, gyorsabb mozgásba hozta lovait, s azzal - fele a csapatnak hátravonult, és utat nyitott a közeledő szekérnek.

És azután - csendesen elhaladtak egymás mellett. Béla fütyörészett, a kozákok daloltak, mintha nem is látnák egymást...

A széles országúton két csapásút volt törve. A szembejövő ágyúk, társzekerek mind rendes sorban jöttek a bal csapáson; a jobb csapás üresen volt hagyva, azon Béla hajthatta végig a szekerét, anélkül hogy valakivel szembetalálkozott volna; óra hosszat folyton vonult el mellette a szembejövő hadtest; ágyúütegek egymás után, fényes huszárezredek csupa fehér lovon, hegyes sisakú, hosszú kabátos sorgyalogok, tányérsüvegű vadászosztályok, dzsidás szakaszok, poggyászszekerek és fedezetük, fényes törzstisztek és rongyos munkásosztály, mind halkan, trombitaszó nélkül, dobszótlanul vonultak az út túlsó oldalán, háromölnyi távolban a menekülőktől, s senki azok közül még csak az arcát sem fordította feléjük, mintha láthatatlanok volnának rájuk nézve, vagy mintha mindez csak egy átvonuló álomkép rajzata volna, mely nem tud semmit arról, aki felőle álmodik.

Az utócsapat lódobogása is elhangzott, és a menekülőkhöz egy szót sem intézett senki.

Béla megmenekülése a csodával volt határos; pedig oly egyszerű az, mint a Kolumbusz tojásának története. Egy utazó, ki egész bizalommal jő szemközt az ellenségre, ki annak közeledtére nem fordul vissza, mint a többiek, s folyvást nyugodt, közönyös arcot mutat, nem gerjeszthet maga ellen semmi gyanút. Annyi mégis bizonyos, hogy ez minden csatai rohamnál nagyobb merénylet volt! Keresztülmenni hosszában az egész orosz táboron, mikor körös-körül semerre sem lehet többé menekülni.

A legközelebbi falu határán túl már aztán nem volt semmi veszély. Előttük állt a végtelen alföldi róna, ismerős népével, az eltakarta, elvezette a menekülőket.

Ki tudja, hol pihentek meg végre?




DRÁGA VÉRCSEPPEK

... A kis sánta doktor, Melchior, két nap óta nem hagyta el szobáját.

Amint a legelső kozákot meglátta sárga uborkát enni a nemzeti színház előtt, őt lelte ki a hideg e látványtól - talán nem is az uborka miatt.

Akkor hazament, bezárkózott, még a függönyeit is leereszté az ablakán, s többet ki nem nézett az utcára. Nem kellett neki a világból semmi.

Leszedte a régi arcképeket a falról, üresen hagyta a rámáikat, s egész éjjel fűtött idei hírlapjaival, pedig anélkül is kegyetlenül meleg volt augusztus vége felé.

A második nap kezdett csak azon gondolkozni, hogy vajon mit csinálhatnak ilyenkor a betegei, akiket két nap óta nem látogatott. Egészen képtelenségnek hivé, hogy mikor ilyen nagy baja van valakinek, akkor még kisebb bajokkal is vesződjék, s ha elgondolta, hogy van egy betege, akinek torokgyíkja van, egy másik ideglázban fekszik, egy harmadik a sorvadás utolsó stádiumában, hát akkor abban nyugodott meg, hogy azoknak mind sokkal kevesebb panaszuk van, mint őneki, és ha gondolt arra, aki a bizonyos halált várja, úgy azt igen irigylésre méltó embernek találta.

Estig sokat is dörömböztek az ajtaján, de ő csak nem nyitotta ki; könnyű azoknak, akik csak betegek. Azonban egyszer mégis olyan szerényen, olyan szelíden kopogtattak az ajtaján, hogy nem vehette lelkére, hogy ki ne nyissa azt, és be ne bocsássa a kérezkedőt.

- Uram, Jézus! - kiálta aztán ijedten visszatántorogva.

Egy nő állt előtte, lefátyolozott kalappal, lecsüggesztett fővel, ölébe eresztett kezekkel. Judit volt az.

Melchior ráismert, s hirtelen betette mögötte az ajtót, kétszer is ráfordítva a zárra a kulcsot, s aztán a rémülés suttogásával kérdezé: - Kegyed az?

A nő némán intett fejével, s helyet foglalt a legelső széken, mely útjába akadt.

- Kegyed Pestre jött! Nem ment külföldre?

- Nem tudtam. És nem akartam - felelt a nő, s aggódva tekinte körül a szobában.

- Hát Béla? - kérdé reszketve az orvos.

- E percben jó helyen van.

- De meddig tart e perc?

- Azt nem tudom - beszélt a nő rövid lélegzettel. - Rettegek, ha rá gondolok; de mit ér rettegni, mikor segíteni szükség, mikor segíteni kell, ha a lehetetlent kísértem is meg.

- Hogy reméli kegyed őt megmenthetni? Van valami gondolatja?

- Van. Azért jöttem önhöz, hogy segítsen a kivitelben. De csendesen. Nem hallgatózik itt valaki?

- Senki sincs kívülem a szobában.

- Hát a kandalló ott?

- Ott senki sem rejtőzhetik, most is ég benne a tűz.

- Tűz?

- Igen. Hírlapok és affélék.

Judit egy üldözött vizsga tekintetével fürkészte körül a szoba zugait.

Egyszerre megpillantott a könyvszekrény mellett egy emberi alakú tárgyat, mely lepellel volt leterítve, de úgy, hogy a fej, a térdek, könyökök, vállak tisztán kivehetők voltak.

- Ott valaki van elrejtve! - kiálta ijedten. - Itt leskelődnek rám!

Azzal szilajon ugrott fel helyéből a hallgató alakra mutatva.

- Nem, nem, óh, nem - biztosítá őt keserves zavarral a kis sánta férfi.

- Ki hát az ott? Ki van ottan?

- Óh, ne nézze meg, ne menjen oda - erőszakolá őt Melchior kezét megragadva, de hogy bírt volna ő e nővel; az kiszakítá magát kezéből, odarohant a hallgató alakhoz, letépte róla a leplet, s aztán elfulladtan tántorodott vissza, kábult homlokához kapva.

A hallgatózó alak egy csontváz volt, orvosi tanulmány hideg tárgya, egy nagyon régen hallgató ember, de aki azt, amit hall, nem mondja el senkinek.

Judit egyik rémületből a másikba esve önkénytelen keresé régi barátja kezét, gyámolul támaszkodva rá, s fulladtan rebegé:

- Megbocsásson ön, én oly rettegő vagyok. Minden megrémít.

Az orvos sietett letakarni a csontvázat, s a könyvtár mögé tolta azt, s aztán csendes szemrehányással monda Juditnak:

- Ön bizalmatlankodott bennem.

- Óh, ne csodálja azt, én most mindenkitől félek. Bocsásson meg érte. Jóvá fogom tenni. Mindent el fogok önnek mondani, kezébe adom sorsomat. Látni fogja, mennyire bízom önhöz.

- Csak annyit mondjon: Béla biztos helyen van-e?

- Jelenleg igen. De meddig tarthat az? Minden percben elárulhatja valaki. Örökké rettegjek-e életéért? Örökké bujdosónak tudjam-e? Halottam legyen-e, akinek életéért imádkozom? Ez az őrülésre visz. Nekem meg kell őt szabadítanom! Ugye ön fog nekem ebben segíteni?

Melchior abban a pillanatban felelt, hogy mindenre képes, amit Judit kívánni fog tőle.

- Megígéri ön, mindenre, ami szent, hogy amit én szükségesnek találok, azt teljesíteni fogja?

- Mindent, mindent, anyám emlékére fogadom - sietett válaszolni Melchior, forrón szorítva meg barátja nejének kezét.

- Akkor tudja ön meg, hogy mit akarok. E percben mindennek vége. Csak egyetlen biztos hely van még: Komárom.

- Azt is fel fogják adni.

- Tudom. De akik ott benn vannak, azoknak sorsa meg van váltva, azoknak élete biztos lesz, azokat semmi veszély nem éri.

Melchior agyán egy örömvillám cikázott keresztül.

- Bélának ott kellene lenni.

Judit csüggedten felelt.

- De ő már nem lehet ott.

- Messze van? - kérdé elszomorodva az orvos.

- Nagyon messze. És én nem is engedhetném, hogy ő azt megkísértse. Más kell ide, egészen más. Neki azalatt nem szabad onnan kimozdulni, ahol elhagytam.

- Tehát minek kell történni?

- Valakinek őhelyette kell magát beíratni a várőrség közé, az ő nevével kell magát bejelentenie; az ő nevére kell nyerni védlevelet.

Melchior sóhajtva nézett nyomorék lábára, mintha szemrehányást tenne neki, s magában mondá: ne volnék csak sánta, én tenném azt magam.

- Bélának vannak ott jó barátjai - vigasztalá Juditot.

- Az neki keveset használ. Ki tenné azt, hogy saját személyét elfelejtse, azért, hogy egy távollevő barátjáé jusson eszébe? Ki tenné azt, hogy egy mentő deszkát, mit a hajótöréstől megkapott, egy veszendő jó barátnak általadjon?

- Óh, szóljon hát kegyed, hogy mit cselekedjem én? - szólt e tárgytól kínozva az orvos.

- Figyeljen ön rám jól. Én huszonegy éves vagyok. Béla huszonhárom, életkorunk csaknem egyforma. Ő férfiúnak középtermetű, én nőnek magas. Ha két nap a forró napon járok, oly barna lesz arcom, mint az övé. Én magam akarok bejutni Komáromba, mint nő, s ott aztán magamat beíratni a hadseregbe Béla nevével, mint férfi, s úgy térni vissza.

- Mire gondol kegyed?

- Kérem! Egy szó ellenvetést sem. Nem azért virrasztottam át annyi álmatlan éjszakát e gondolat mellett, hogy valaki egy rövid ellenvetéssel kitérítsen határozatomból. Én így akarom. És ez sikerülni fog. Segítségemre lesz-e ön?

- Önnek le kell vágni azt a szép hosszú haját - szólt messze elgondolkozva Melchior.

- Az már megtörtént - szólt Judit, és leemelé kalapját fejéről.

Abban az évben az volt a férfidivat, hogy a hajzatot tövig simára lenyírva viselték. Judit feje éppen olyan simára volt lenyírva.

Melchiornak a könny gyűlt szemeibe, ha arra gondolt, hová lett az a gyönyörű hollófekete haj, mely a színpadot söpörte, mikor Juditot, mint halálra ítélt királynét, a vesztőhelyre kísérték. Így letarolva!

Óh, mennyire lehet szeretni egy férfit!

És Judit mosolygott, mikor kalapját leemelte.

- Ön egy világot tett semmivé Béláért! - szólt neheztelő hangon az orvos.

- Majd kinő az újra. De az még nem elég. Az illető védlevelekben személyleírást is adnak. Ön emlékszik rá, Béla homlokán egy hosszú sebhely látható.

- Igen. Én voltam az orvos azon párbajnál, melyben azt kapta.

- Ön emlékezik rá, mily irányban vonult, mekkora volt e vágás?

- Hiszen én kötöztem be.

- Jó. Tehát most csináljon egy hasonló vágást itt az én homlokomon.

- Az istenért! Mit kíván kegyed tőlem!

- Azt, hogy amit megígért, teljesítse. Egy műértő vágást homlokomra.

- Ah! Kegyed énvelem tréfál. Hogy én ez alabástrom szépségű homlokon egy karcolást ejtsek éles vassal, bár csak olyan mélyen, mint egy tű véletlen karcolása; hogy én ezt az arcot vérezni lássam kezem alatt? Nem! Az a kéz átkozott legyen, mely e tettet végrehajtaná.

- Kérem önt, vonja vissza ez átkot, mert meglehet, hogy saját kezemet átkozta meg, mert ha ön nem teendi meg nekem e szolgálatot, akkor magam fogom azt megtenni, s meglehet, hogy gyakorlatlan kezem nem a kívánt irányban, s talán mélyebben fog vágni, mint szükséges, amit csak azért sajnálnék, mert a bekövetkezendő seblázzal nincs sok időm fekve maradni.

Melchior kétségbe volt esve, látta, hogy ez a nő legyőzhetetlen.

- Nos, kedves barátom, akarja-e ön nekem azt a szolgálatot megtenni?

S e szónál nyugodtan, hidegvérrel ült le a karszékbe Judit, amelyben Melchior műtői remekeit szokta végezni, s szép fejét a karszék támlájára hajtva, nagy eleven szemeivel az orvosra tekintett, ki e tekintéstől egészen azon nő akaratának rabjává lenni érzé magát...

Nyolcadnapra vehette le Judit homlokáról a köteléket; már akkor egy hosszú rózsaszínű vonal, egy begyógyult seb hegedése látszott a márványtiszta homlokon. Az is úgy illett rajta. Őt még az is szebbé tette.

Hét napig betegnek volt jelentve a színpadon, a nyolcadikon már fel kellett lépnie. A sebhelyet eltakarta a színpadi festék, a közönség nem vehette észre, s a színházi tagok között sohasem volt árulkodó. Azok sokat irigykednek egymásra, rágalmaznak, cselt szőnek, de akinek honfi-bánata van, az szent titok előttük, azt őrzi ellenség, jóbarát, vetélytárs, férfi, asszony, művész, kontár, zenész, súgó, öltöztető és cseléd. Judit sebhelyéről homlokán nem beszélt senki, pedig száz meg száz ember látta őt óra hosszat.

Mikor este játék után kijött a színházból, egy kék dolmányos ember megszólítá a színház kapujában.

- Jó estét, tensasszonyom.

Előadás vége után tíz perccel már üres a Kerepesi utca - különösen ezekben a napokban -, csak az őrjáratok elhangzó léptei kísérik az elcsillapuló estmorajt. Judit egyedül ment cselédjével az utcán.

Azonban hangjáról ráismert a megszólítóra.

- Ön az, Kapor bácsi?

- Rám ismert a tensasszony? - mondá örvendve a megszólító. - Pedig de régen látott.

- Hiszen sokszor volt atyám házánál, mikor kicsiny voltam, hányszor hintáztatott az udvaron.

- Emlékezik még rá? A tensasszony még olyan kicsike volt, de máris olyan vakmerő volt; mindig azt mondta, jobban hajtsa Kapor bácsi azt a hintát; felhajtsa az égbe! Én pedig mindig azt mondtam: jaj, Juci kisasszony, lelkem, bizony leesik! - Uram és én istenem.

- Még most sem estem le - szólt Judit meg nem szelídített hangulattal.

- Adná az isten! - fohászkodék Kapor András uram. Azért jöttem a tensasszonyt fölkeresni; nem akartam a lakására menni, mert hogy magam sem egészen tizenhárom próbás vagyok: tetszik érteni ugye? Minthogy pedig holnap jó hajnalban indulóban vagyok hazafelé, hát be akartam szólni, hogy nem tetszenék-e valamit izenni odahaza az öreg tensasszonynak?

- Ön kocsival van itten?

- No igen. Hiszen tetszik tudni, mikor Magyaráton felyül találkoztunk. De én nem láttam semmit, nem szóltam felőle senkinek; tudom én, hogy miről kell hallgatni. Nem is akarok én sokat kérdezősködni, csupán csak annyit, hogy majd mikor otthon leszállok a szekeremről, a legelső lesz a jó öreg asszonyság, aki fölkeres, s első szava is egy kérdés lesz, amit már száz embertől, fűtől, fától, madártól megkérdett. Hát csak azt kívánom tudni, vajon azt mondjam-e erre a kérdésre, hogy "igen", vagy azt, hogy "nem"?

Judit a beszélgetés alatt lakása ajtajáig ért cselédjét előre küldve. Ott megfogta a szekeresgazda kérges kezét, s azt erősen megszorítva monda:

- Egyedül van ön?

- Egyes-egyedül.

- Elvinné-e magával be a városba egy cselédemet?

Kapor András uram egy kicsit neheztelt.

- Ha a cselédjében jobban megbízik, mint énbennem...

- Nem a bizalom végett, hanem azért, mert annak vissza is kell ismét térni.

- No már az más. Hogyne vinném; igen szívesen elviszem.

- Hány órakor akar indulni?

- Akarni akarnék én már kettőkor éjfél után, de arra, akit küldeni tetszik, elvárok akármeddig; tudom, városi cseléd nem kel korán.

- Ne féljen, ott fog lenni két órakor. Hol van szállva?

- Bizony az jó messze van; a "Két kecské"-nél. Szívesen ideállnék a szekérrel, de valaki még észrevenné.

- Okosan gondolta. A cseléd fog odamenni. Elmondom, milyen ruha lesz rajta, hogy mással össze ne tévessze. Piros kendő lesz a fején, tarka pruszlik és kék viganó lesz rajta. Beszédéről is mindjárt rá fog ismerni, mert komáromiasan beszél; odavaló.

- No annak még jobban örülök. Tehát csak tessék küldeni őtet akármikor, én rá várok.

- Köszönöm, jó Kapor bácsi, áldja meg az isten.

- Istennek ajánlom.

A szekeres ember jószívűen kezet szorított hajdani jó ura leányával, kit rövid két év alatt annyi viszontagságos változáson vitt keresztül a sors, s amíg a belvárosból visszatért a külvárosi fogadóig, elgondolta magában: "Boldog isten, milyen forgandó a világ!" A hajdani pompás, víg élet az úri házban otthon; a nagy szerencsétlenség órája oly váratlanul; a nagy úr leánya a színpadon; ott is hírt, dicsőséget szerez, ahelyett, amit elvesztett, kitagadva; a fényes napok, a hírhedett férj; azután az a nagy sötétség, mely mindent elborít; mindent, mindent... Az a kérges tenyerű ember is érezé, hogy e nagy sötétségen mégis világít keresztül valami, s az két csillag: egyik a szerető nő hűsége, másik a letéphetetlen koszorú, mit a művészet font homlokára.

Kapor uram olyan jól volt szoktatva, hogy ahol letette a fejét, ott elaludt. Amint a szállásra ért, lefeküdt szekerébe, és aludt addig, amíg fel kelle ébrednie. Órát nem tartott, hanem azért pontosan fel szokott ébredni, mikor ideje volt a lovaknak reggeli abrakot adni. Olyankor egy az óra éjfél után.

Amíg azt megeszik, ő maga pipára gyújtott, s nekivetve a hátát, a "Két kecske" kapubálványának, ott várta, míg Judit cselédje megérkezik, s nézegette aközben a Göncöl szekerét, merre áll már a rúdjával.

Amint a józsefvárosi toronyban ütötte a háromnegyedet egy után, egy cselédforma közelített felé az utcán, piros kendővel, kék rokolyával; kezében kis összekötött batyu; csak egyedül jött.

Kapor uram meg akarta előzni a tudakozást, s messziről köszönté.

- Adjon isten jó reggelt, húgám! Kapor Andrást keresed ugye? Én vagyok az.

- Adjon isten kigyelmednek is - szólt a leány félreismerhetetlen Duna-melléki szóejtéssel -, hát ugye, hogy jókor eljöttem?

- Nem féltél magadban ilyen éjszaka, hogy valaki elfog az utcán?

- Ki is kapartam volna a két szemét.

- No, derék leány vagy. Hát itt van a szekerem: mássz fel az ülésbe, én csak a lovakat itatom meg, azután mindjárt befogok és megyünk; jobb setétben elhagyni ezt a várost. Hát te szeretsz-e hazajönni?

- No, de még!...

- Hm. Csúnya ám most odahaza nagyon. Minden le van égve: nekem is csak a fél házam van tető alatt, másikba belelát a Fiastyúk az égről.

Azzal felsegítette a cselédet a szekérre, ami nagy üggyel-bajjal járt, elébb a felhércre kellvén lépni, arról a saraglyára, a lőcsbe fogózva, onnan a kocsiülésen átlépni, s úgy a hátulsó szénaülésre telepedni, ami asszonyfélének nagy akadály. A leányzó értette már azt nagyon, látszott, hogy szegény emberek leánya.

Kapor uram aztán rendén megitatta a lovait, befogott, előhítta a korcsmárost, s kifizette, elővevén ez alkalommal ismét a maga hivatalos nyelvét, embergyilkos "ván" "vén"-jeivel, számlálván, fizetvén, s megiván utoljára még egy hatalmas egyest abból a törkölypálinkából, azzal felkapván a szekerébe, s el-kihajtván az átkozott döcögős, rázós kövezeten, tekervényes, háztalon utcák tömkelegébe, amikben még derék nyáron is sár és pocséta van, s lámpásnak csak a szegleteken van némi kezdetleges kísérlete. Egyszer meg is szólítá már a hátulsó ülésben kapaszkodó fehérnép.

- Kapor bácsi, nem tévedtünk mink el?

- Hallgass, te húgám! Tudom én, merre járok. Ott kell nekünk kimennünk, ahol a városnak nincsen szája.

- Aha, értem. Kigyelmednek nincsen útlevele.

- Nincs ám, aztán nem is lesz. Hát csak majd kitalálok én azért innen.

Azután még egy nehány gyomszagú utcán csavarogtak végig, amiket csak deszkakerítés tart össze, utoljára egy sor trágyakupacon keresztül szerencsésen kijutottak abba a homoktengerbe, ami a fővárost oldalba fogja.

Itt jobbról-balról egy jótékony akácfa-ültetvény vette az utazókat oltalma alá, azon különös mesterséggel keresztülvitorlázva, utoljára egy nagy árok elé jutottak, melyen túl egy nagy töltés volt: az volt az országút.

- Fogózzál meg a lőcsben jól, húgám - dörmögé pipája mellől Kapor uram -, aztán ne félj semmit - s azzal megcsapkodva lovait bámulatos mesterséggel átvetemedett árkon, töltésen; semmi sem tört és szakadt.

Akkor aztán, hogy az országúton voltak, hátramutatott az ostora végével.

- Látod azt a lámpást ott a hátunk mögött, húgám? Az ott a vám. Azt kikerültük szépen. No mármost semmi baj aztán. Mármost csendesen elkocognak magukban is a lovak. Hát még a nevedet sem kérdeztem, hogy hínak.

- Örzsi. Hát nem ismer kegyelmed; a nagyságos úr hajdújának a leánya vagyok.

- Igaz biz az. Ejnye, hogy a beszédedről rád nem ismertem. Mindjárt mondtam én, hogy hallottam én már ezt a hangot valahol. Úgy lévén! Tehát Örzsi lévén, a nagyságos úr hajdújának a leánya lévén. Hát az apád hol lévén?

- Ide gyütt az is Pestre; egy újságírónak segít.

- Micsodát? Írni?

- Nem; hanem elhordani a városban, amit az elkészített; hanem hát most annak is rosszul megy. A gazdája, tudja kigyelmed, egy kicsit félreállt az útból, most nem ír senki újságot.

- No azt jól is teszi. Hát te hogy vagy az asszonyoddal, he? Búsul-e szegény nagyon?

- Hallja kigyelmed, csak arra az egyre kérem, hogy az asszonyomrul ne tudakozódjék, mert mikor eljöttem, megfogadtam neki, hogy róla egy teremtett léleknek se beszélek, s tudja: én becsületes leány vagyok, megtartom a szavamat.

- Azt jól teszed - hagyá helybe Kapor uram, s hogy még csak kísértetbe se hozza a leányzót fogadásának megszegésére, azt cselekedte, hogy a pipája kupakját tűzmentesen lezárta, s csendesen szunyókálni kezdett.

Azért nem lett abból semmi hiba. A lovak azért egyformán kocogtak; ha szekér közeledett szemközt, arra mindjárt felhőkölt András gazda; valamit mondott nagy titokban a rudas lovának, az kikerült szépen; ha a gyeplőszár lógásáról észrevették a kezei, hogy a nyerges lassabban húz, arra megint felpillantott; szép csendesen megdorgálta a restet, mintha nem akarná, hogy a másik előtt megszégyenítse; néha meg aztán eszébe jutott, hogy tekintélyét gyakorolja, elővette az ostorát, megsuhogtatta mind a kettő fölött, hogy csak úgy porzott bele az út, mely rövid szigor után ismét visszadugta ostorát maga mellé, s egy jókora kulacsból nagyokat húzott, azt állítva, hogy anélkül az ember mindjárt elálmosodik. Ilyenkor rendesen megkínálta a leányzót is. Az pedig nem szokott semmit inni.

Majd meg ismét, hogy kiverje az álmot szeméből, maga kezdte el Kapor uram sok földet bejárt viszontagságait elregélni útitársnéjának, ki azt hallgatta nagy figyelemmel, s ahol éppen kellett, leányok módjára sopánkodott vagy nevetett.

Vácon fölül, egy kis faluban állt meg kívül a csárdánál Kapor uram egy rövid itatóra; amikor maga is elővette posztószél tarisznyájából a Pesten vásárolt sonkát és kenyeret, s elébb a viseltes felét leszelve magának mindkettőből, a frisséből megkínálta a leányzót. A leányzó szívesen fogadta, és jóízűen evett belőle.

- Ha már borfélét nem iszol, hát megtöltöm a számodra ezt a zöld korsót a kútnál vízzel - mondta Kapor uram, s tetszett neki nagyon, hogy a leány olyan igazi komáromiasan tudja, hogyan kell a zöld korsó csőbimbójából szopva inni, hogy az ember a felső szájából meg a szeme közé ne öntse a vizet. - Ej, de meg is látszik rajtad, hogy komáromi leány vagy te, Böske! Hanem szó, ami szó, nagyon megszépültél te, amióta idefenn vagy; csak hiába, ki tudják fáinítni a leányt ezen a Pesten. Hiszen rád se ismer senki Komáromban.

- Igazán nem ismer rám senki? - kérdé nevetgélve a leányzó.

- Nem oda bizony.

- Még kegyelmed sem ismerne rám?

- Elmehettél volna énmellettem; azt se mondtam volna, hogy láttalak valaha.

- Úgy? - szólt a leányzó, s hangja, tekintete egészen más volt, mint eddig. - Köszönöm, kedves barátom, az engem nagyon megvigasztal.

Kapor uramnak kiesett a pipa a szájából e hang hallatára. Ránézett a beszélőre; egy percre lekapta a süvegét, meg hirtelen föltette; azután sebtében felszerszámozta a lovait, nem szólt semmit, felugrott az ülésébe, s el-kihajtott a faluból, ahogy csak a lovak bírták futással.

Mikor aztán már jó messze voltak minden emberi lakástól, csendesen visszafordítá a fejét, megszólalván.

- Tensasszony... - többet nem mondott, csak a kezével meg a fejével, meg a szemöldöke hunyorításával, meg a válla felhúzásával intett, hogy nagyon jól van, minden jól van, tökéletesen van.

Az a leányzó ott a cselédruhában - Judit volt maga.

És ezt Kapor uram mindekkorig észre nem vette; olyan jól sikerült az átalakítás. Nemhiába mestersége.




A "MUSZÁJ"

Kapor András uram nem tudta ugyan kitalálni, mi oka van Juditnak bejutni a körülzárt városba, de elképzelé, hogy az igen erős ok lehet. Szekeres ember létére tudott annyit, hogy erről kérdezősködni nem volna illendő.

Másrészről ő maga teljes bizalommal elmondá Juditnak saját haditervét, mely szerint egy minden oldalról körülfogott városba be lehetend jutni.

- Jóformán éjszaka lesz, mire a Mátyus földére megérkezünk.

(Az emlékező köznép még most is Csák Mátyás nevéről híja az általa vitatott tért.)

...Szerencsénkre a Nyitra és Zsitva annyira ki van most apadva, hogy nem kell a hidakat kerülnünk, ahol bizonyosan előőrsök állnak, hanem átmehetünk a gázlókon. Akkor lekerülünk Füzesnek. Ott emberséges halászok laknak, akik mind "jó" emberek. Éjfél után csónakon átszállítanak bennünket szépen. Kocsi, ló ott marad a tanyán halász komámnál. Nem fél tensasszonyom a víztől ugye?

- Én nem félek.

- Nem fél. Tudom. Se tűztől, se víztől. Hát menjünk isten hírével.

A faluvégi csárdáknál Kapor uram csak úgy beszélt Judittal, mintha az valóban leánycselédje volna: egyszer az itató puttony fülét is megfogatta vele, hogy tartsa addig, míg a hóka iszik, ő meg az abrakot rostálja. Senki sem gyanakodott volna rá, hogy ez valami úriasszony.

Bátorkeszin alól már letért Kapor uram a rendes járt útról, s nagy kanyargásokat tett dűlőutakon, szőlők, kertek alatt; amit e vargabetűkkel vesztett, bőven igyekezve helyrepótolni egyenes átvágásokkal sík mezőkön, útbaeső folyókon keresztül. Ismert ő már itten minden bokrot.

Amint mondá, késő este lett, midőn a füzesi nyárfaerdőhöz és az árvafűzfákhoz elérkeztek.

Bizony ideje volt helyrevergődni, mert az idő zivatarrá készült válni; dél felől terhes felhők kezdtek emelkedni az égen, miket meg-megvilágított egy-egy villámlobbanás, mely még a láthatáron alól cikázik.

- Nem tesz semmit - dörmögé a közeledő viharra tekintve András gazda. - Ha egy kicsit zavaros lesz az éjszaka, annál biztosabban átjutunk a túlsó partra. Nem fél-e a zivatartól? - kérdé Judithoz fordulva. Aztán felelt is rá magának. - Nem, nem; hiszen semmitől se fél. Se tűztől, se víztől, se földi, se égi háborútól. Akinek az Úr megerősíté az ő lelkét.

Éppen az első nehéz cseppek kezdtek hullani a gyékényernyőre, mikor a halászház előtt megállt a szekér. Odabenn gyertyavilág volt már. András gazda hátraszólt Judithoz:

- No Örzsi lányom, csak te maradj itt addig az ernyő alatt, míg én benézek, hogy milyen odabenn a házban a "levegő". Mindjárt itt termek, semmit se félj.

Azzal gyorsan leszökött helyéről s bement a halászház ajtaján.

Amíg a zápor kövér cseppjei egyhangúan verik a szomjú földet, amíg a szél haragos dalát tanítja a jegenyefák zenekarának, amíg András gazda odabenn komájával tanakodik, ráérünk egy rövid nyelvészeti értekezést tartani magunkban, mint ahogy szokott néha a lázbeteg hosszú álmatlan éjszakákat űzni agyfárasztó feladványok fejtegetésével.

Van a magyar nyelvnek egy ismeretes indigénája, akit rég bevett, magára öltött a közélet, bárha a tudomány lételét sehol el nem ismeré, szótár be nem törvénycikkelyezte, írók, szerzők tollukra nem fogadták; mégis ott él, ott jár a tősgyökeres autochton szavak közt, hol verbum, hol substantivum, hol adiectivum, néha éppen adverbium, vagy interjekció: mint verbum nem tűr konjugációt, mint adiectivum nem komparációt. Sem elöl, sem utol rag nem férhet hozzá.

Ez a rendkívüli, egyedül változhatatlan, mindenen felülemelkedett szó: a "muszáj".

Tudják a nyelvtudósok, hogy ez ebből a két szóból van összetéve: "muss sein".

Nemcsak a magyar nyelv, de minden római eredetű nyelv szegény e szónak teljes értelembeni visszaadására.

"Debet - oportet - il faut - deve" - stb. ez mind csak annyit jelent, hogy "kell" - "soll".

A "kell" nem olyan nagy úr. Ezzel lehet még beszélni; ennek még lehet ellenvetéseket tenni: hátha nem kell? hátha nem nagyon kell? hátha csak kellene? hátha csak úgy kell, ha lehet? - de a rettenetes "muszáj" előtt elenyészik minden emberi kifogás: ez előtt nincs alku, nincs lehetetlenség; ezzel nem lehet feleselni, ezt nem lehet elodábbozni, ez nem kapacitálható, ezt nem szabad megvárakoztatni: ami "muszáj" - az "muszáj!"

Hiába a nyelvújítók tisztítási hadjárata: e szó kineveti őket: "a muszáj sohasem fullad a Dunába", azt mondja egy nagyon régi példabeszéd. A muszáj halhatatlan!

...András gazda azonban visszaérkezett.

Az eső zuhogott kegyetlenül; a mennydörgő mennykő benyargalászta az eget; olyan idő volt, amikor a jó kutyát sem szokás kiverni a házból.

Testének azon részét, melyet a szűr nem takart, a gyékény alá dugván, így szólt András gazda Judithoz:

- Hát a rossz hírektől fél-e tensasszonyom?

Judit összeborzadt. Megerősíté szívét és felelt:

- Nem félek semmitől.

- Tehát a legelső újság az, hogy nem mehetünk át a Vág-Dunán, mert a csónakokat, dereglyéket lefoglalták, elvitték és őrizet alatt tartják.

- Mind? Mind?

- Csak éppen egy lélekvesztő maradt meg a komám padlásán, egy olyan egy fából vájt alkotmány, amit felvitetett az eszterhajra; de ebben a zivatarban ki merne azzal a Dunára szállni?

- Én is.

- Azután - folytatá András gazda -, a komám beszéli, mint bizonyost, hogy a kapituláció alá van írva: holnap fogják átadni a várat.

- Istenem! - kiálta fel Judit.

- Jó azoknak, akik odabenn vannak, mert azok szabadon mehetnek, s semmiért kérdőre nem vonatnak.

- Óh, istenem! Nekem még ez éjjel be kell jutnom a városba.

- Mondtam a komámnak; de azt felelte rá, hogy ez teljes lehetetlen.

- Én magam fogok vele beszélni - szólt Judit hirtelen elhagyva helyét s leszállva a szekérről.

Kapor uram aggodalmas tétovázással segített neki a leszállásban, s úgy szerette volna valamivel betakarni, hogy ne ázzék, amíg a házajtóig ér. Judit nem törődött azzal.

Az alacsony ház konyhájából a lakószobába nyitva egy magas, ősz hajú embert látott maga előtt Judit.

- Itt a gazda - mondta András.

- Az istenre kérem kegyelmedet - szólt Judit kezeit összekulcsolva a halász előtt -, nekem még ez éjjel a városban kell lennem.

- Az nem lehet - szólt az öreg halász fejét megrázva. Még ha a csónakom kéznél volna is, ilyen zivatar mellett istenkísértés lenne a vízre menni. Magammal nem sokat törődném; úgysem sokat ér már ezután az élet; de a más veszedelmét nem vehetem a lelkemre. De különben is a csónakomat elvitték.

- Óh, én tudom, hogy önnek még van egy csónakja a padláson.

- Az a lélekvesztő? Jaj, az nem ilyen időhöz való. Mi az? Egy dióhéj ebben a zivatarban. Jótét lélek arra rá nem ül ma.

- Hallgasson rám kegyelmed. Nézze, én nem vagyok szegény. Nem titkolózom kegyelmed előtt. Itt van tárcám, ékszereim. Mind jutalmul adom, csak szállítson most rögtön a vízen keresztül.

- Köszönöm, tensasszonyom; nem zsugoriságból alkuszom. De nem lehet. És ha a világ minden kincsét, ami még ki sincs ásva a földből, nekem ajánlaná is, mégsem venném ma éjjel az evezőt a kezembe. Énutánam senki árvája, özvegye ne sírjon. Aztán minek úgy sietni! Holnap megnyitják a kapukat, s mindenki mehet egyenesen és szabadon, aki be akar menni.

- Óh, de akkor már késő; akkor már hasztalan menni. Óh, hogy én azt nem mondhatom el úgy, ahogy van. Istenem, én istenem!

Judit sírva és kezeit tördelve járt fel s alá a szobában, míg Kapor uram jelentékeny taglejtésekkel iparkodott a halásszal valamit megértetni, amit szóval elmondani nem szabad. A halász pedig csak a vállát vonogatta, s a tenyereivel mentegette keblét.

- Hallja kegyelmed! - szólt Judit hirtelen megállva az ősz ember előtt. - Azt mondja, hogy nem akarná senki halálát a lelkén viselni. Tudja meg, hogy ha most rögtön engem át nem szállít a városba, az két ember halála fog lenni: - a férjemé és az enyém. Ha belemegyünk az előttünk álló veszedelembe, az isten megsegíthet és keresztülvisz rajta; de ha vissza hagyom magamat rettenteni tőle: akkor a másik veszély bizonyosan megöl, és irtózatos módon. Nekem át kell jutnom a várba!

E szók a kétségbeesés elszánt látnoki hangján voltak mondva; a vén halász leráncolta bozontos ősz szemöldökeit, s kérges kezét szája elé fogta. Ekkor azonban már Kapor András gazda kitört a szóval.

- Hát nem érti kegyelmed, komám? Az asszonyságnak "muszáj" átmenni még ma! Muszáj!

A halász nagyot sóhajtott lelkéből.

- Már hiszen, ha "muszáj", akkor meg kell lenni. Isten akárhová tegyen is bennünket.

Judit örömében magánkívül szorítá meg az öreg halász kezét, tán meg is csókolta volna azt, ha engedé.

- Már hiszen, tensasszonyság, ami muszáj, annak neki kell menni. Én nem tudom, kegyed kicsoda, mi járatban van. Nem is akarom tudni. Elég, hogy a komám hozta ide, s hogy muszáj még ma átvinni. Tehát átviszem. Ha el van szánva, akkor ez az idő nagyon jó hozzá. A záportul nem lát senki, ha meglát is a silbak, mit tehet velünk. Arra pedig, hogy utánunk jöjjön, nem hiszem, hogy vállalkozzék legény. Hanem ezt nem közölhetjük minden bolond emberrel. Kendnek kell komám segíteni.

- Hisz én is így akartam, mert magam is odaát kívánok ma lenni.

- Tud kend evezni?

- Komáromi ember, aztán ne tudna evezni!

- No hát jó, most menjen ki kegyelmed, lássa el a lovait, azután együtt lehozzuk a csónakot.

- Elsőbb a csónak, azután a lovak. - Nagy szó volt ez egy kocsis embertől! - Tehát előbb felmentek a padlásra, lehozták vállon a könnyű ladikot, azt fenékkel felfordítva letették a szoba közepére; azután ment csak András gazda lovait, szekerét száraz helyre tenni.

- Hegy híják kegyelmedet, öreg bátyám? - kérdé Judit a halásztól, ki azalatt, míg komája kinn járt, egy sulyokkal és favésővel faggyús rongyokat tömögetett a ladik repedéseibe. - Hadd tudjam, kit áldjak, ha egyszer isten a veszedelemből kisegít.

- Az én nevem Tuba János - felelt az öreg. - A nyáron múltam hetvenkilenc esztendős; feleségem tavaly halt meg; utolsó unokámat a múlt hónapban hordta el az ágyúgolyó. Az Úr adta, az Úr elvette. Most magam vagyok.

E rövid életírásból megérthető volt, hogy amiért az öreg halász a kész veszedelemnek nekimenni vonakodott, az nem a napok java volt, amik még reá várakoznak.

Rövid idő múlva visszatért András; a ladik is ki volt tatarozva.

- No komám, készüljünk az időnek - szólt az öreg, s elkezdte csizmáit lehúzni. András gazda hasonlót tett.

Azután levetettek minden nehezebb gúnyát magukról, hogy éppencsak a vászonköntös maradt rajtuk.

Azzal Tuba uram ládája fenekéből kivett valami összegyűrt hosszú, vékony foszlány-formát, s annak az egyik végébe hatalmas tüdejével belefújt. Egy vastag marhabél volt az, mely egyszerre felduzzadt a fúvásra; akkor erősen bekötötte a végét, s minden teketória nélkül odalépve Judithoz, azt mondá, hogy emelje fel a karjait. És azzal dereka körül kötötte az egyszerű "life preservert". A mentőöv, mi férfideréknak szánva egyszeri átöltő lehetett, kétszer is átérte a karcsú termetet.

- Így. Ez nem engedné elmerülni. Már most induljunk isten szent hírével.

Judit a magával hozott kis batyut karjára vette, a két férfi vállára emelte a ladikot, kezébe fogta a kormányt és evezőlapátot, s megindult.

- Hát a vízmerő lapát?

- Azt majd viszem én - mondta Judit -, úgyis az én dolgom lesz az.

- Derék egy asszony. Derék asszony - dörmögé magában a vén halász.

Egész olyan idő volt, amilyenben veszni induló emberek istent kísérteni mennek.

A zápor rézsút vágott alá a szél rohamában; mikor a villámlobbanás megvilágította a tájat, mintha millió ezüst húr közepett három mozgó árny sietne végig a parton.

A meredélyről nem lehetett leereszteni a csónakot, a tomboló hab egyszerre felfordította volna azt. Valami sekély helyet keble keresni, hová a hullám tajtékot túrva járt ki. Itt legelőször beszállt a vén halász; András tartotta azalatt a kötelet, míg a halász besegíté Juditot, azután övig gázolva a vízben, betaszítá a csónakot a folyamba, s ekkor maga is óvatosan felhágott a ladik orrára, melyet a következő percben szél és hullám tovaragadt, mint egy forgácsot.

A szél a folyammal keresztben fútt s az evezőkkel szemben. A Vág egész felszíne ősz volt a korbácsolt hullámok fehér sörényétől; a zöldessárga vízbarázdák között el-eltűnt a kis lélekvesztő, hol elejével, hol hátuljával tűnve ki újra a haláldajka ringatásából.

S a viharnak nincs rendes észjárása.

Most oldalt fog, majd meg szemberohan, sokáig kitart, egyszerre megáll, s megint megfordul. Ki bírná szeszélyét kitanulni?

A távolban vészkiáltások hangzanak; láncáról letépett malom indult el a vízen, azon kiáltoznak segélyért; a csónak a három menekvővel nesztelenül lubickol két ellenség között: egyik a víz, másik a lég; ott nem kiáltanak segély után.

Pedig a halál kezében vannak.

Minden hullám, mely előttük kettényílik, sírjuk fenekét mutatja; minden tajtéksörényes habverés, mely harsogva, dulakodva közeleg feléjük, egy-egy paripája a hideg halálnak, mely olyan gyorsan elszállít.

És ebben a hosszú órájában a kétséges küzdelemnek eszébe jutottak a sokat szenvedett nőnek azon rettenetes percek, miket egyszer már e hideg sírnak fenekén töltött; a kínos küzdelem a fojtogató elemmel, a segélytelen kétségbeesés, a hangtalan halálfájdalom, a rémület, mely elébb megöli a lelket, mint a testet; és azután az a rettenetes kéz ott a vizek alatt, mely megragadta és vonta le magával a kárhozatos sírba.

E kéz szorítása most is elzsibbasztá testét, lelkét; e kéz talán most is leskelődik reá ott alant!...

A szél és a hullám ragadta a csónakot, mint egy elkapott nádszálat.

A két férfinak minden erejét meg kelle feszíteni, hogy az ellenkező roham vissza ne verje őket a parthoz. Az a reménységük volt, hogy ha a szélre és hullámokra bízzák magukat, majd a füzes szigetre, mely a Vág közepén esik, valahogy kijutnak, s onnan aztán állóhíd vezet a városba. Legrosszabb esetben a dobogóhíd oszlopainál fognak fennakadni, s ott, ha a csónak felfordul is, maguk megmenekülhetnek.

Tehát az egész emberi tudomány az volt, hogy a csónakot fel ne borítsa a szél, el ne rabolja a hullám. A két férfi egyetértő munkával forgatta a lenge járművet habtorlat ellenében, míg a nő a csónak fenekén térdelve meríté ki folyamatosan a vizet, mivel a zápor s a keresztülcsapó hullám szüntelen újra megtölté a lélekvesztőt.

Egy-egy villámlobbanás megmutatta nekik, hogy mind a két parttól egyenlő távolban vannak a folyam közepén.

A pillanatig tartó fénynél kivehették a part hosszában felállított őrök alakjait, kik a vihar dacára helyeiken álltak.

Egy őr észrevette a csónakot, s rájuk kiáltott. Mit? Talán azt, hogy álljanak meg?

Azután egy lövés is történt; golyó fütyült a szél ellenében, s lecsapott a vízbe.

A többi előőrs figyelmeztetve volt, s csak egy újabb villanásra vár, hogy a menekülőkre tüzeljen.

Hanem ez a villámlobbanás sokáig késett; a csónak haladt, merre a folyam ragadta, két ellenséges-sánc között, melyeknek ágyúi egyiránt fenékre lőhették, ha észreveszik.

Egyszerre valami sötét tömeg közelíte, a zápor és éjszaka vak homályán csak nehezen tűnve keresztül. A fűzsziget volt az.

Egy hullámtorlat a parthoz csapta a csónakot, s azon pillanatban elmeríté.

András fél kezével egy vízbe hajló fűz ágát ragadta meg, másikkal Judit keze után kapott, s úgy tartá őt magával együtt a víz színén lebegve. A vén halászt nem látta többé senki. Az elment gyermekei s unokái után.

Judit a veszély által fokozott eréllyel segített magán; ő is belekapaszkodott egy lehajló törzsbe, s András segítségével a partra jutott.

A csónak felfordítva hányódott a víz színén tovább.

András egy ideig még kiáltozott eltűnt komája után, végre megnyugodott abban, hogy az híres úszó, majd kikap valahol, s ismét előkerül; sietett Juditot a városba juttatni.

Facsaró víz volt a nő is. A veszélyben sem veszté el magával hozott kis batyuját.

A sziget partján végigsiettek, s a fűzbokrok között rátaláltak a kis felhágóra, mely a szigetről a dobogóhídra felvezet.

- Itt vagyunk már. Most igyekezzünk házamhoz jutni.

A híd végén meglepte Andrást, hogy az őrhelyen senki sincsen. Nem őrizte már az előőrs állomását, hiszen vége volt már mindennek. Az érkezőket meg sem szólította senki.

- Tensasszonyom, "itthon" vagyunk.

A hold e pillanatban kisütött a szakadozó felhők közül, mik elbúsult morgással távoztak az almási hegyek felé.

Judit iszonyú képet látott maga előtt feltárulni.

Egy várost, melynek minden háza ismerős volt előtte, mikor legutoljára látta, s melynek kétévi távollét után egy utcájára sem ismer többé.

Néhol egész házsorok hiányzanak; üres térség lett helyükön. Másutt hosszú sor sánckaró zár el ismerős tereket, s törzsvár épült hevenyészett sáncok mögött; majd egy hosszú sor következik, ahol minden tizedik háznak van csak hevenyészett új teteje; a többi meztelen rom, tátongó halálszemű ablakokkal.

András úgy sietteté a maradozót: "Menjünk, menjünk, ne álljunk meg sehol."

És a romhalmaz fölött öt csonka torony dísztelen tört alakja.

"Menjünk, menjünk."

Egy őrjárattal sem találkozhatni az utcán. Minek az már?

Most egy szeglethez érnek, melynél Judit megroskadva áll meg. E ház mellett nem siethet el anélkül, hogy meg ne állna előtte, bár vezetője úgy vonná el onnan.

Ez a ház - szülőinek háza. Le van égve porig.

A kopasz falakat végigmossa az eső; az udvart telenőtte a fű; a pincét beszakították a bombák.

A rozsdás ablakvason keresztül benéz a szobába, melyhez annyi életéhez forrott emlék köti. Még ráismerhet a festés maradványairól. Ezüstszínű volt az kék virágokkal. A falak itt-amott még tartogatják a színt.

Ott állt zongorája, midőn Béla kedvenc dalát utolszor eljátszotta rajta; amott függött arcképe a kedvesnek, rejtett függönytől takarva. Itt voltak egymás mellett atyja és anyja arcképe. Ott a fülkében állt fehér függönyös nyugágya; itt az ablaknál hímző asztalkája. - Most az embermagasságnyi dudva és laboda hajlik az ablakon keresztül, mihez csapzott fejét bódultan hajtja le a falrepedésben megfészkelt bógács.

Ez volt a boldog és boldogtalan szerelem álmainak szentélye.

Valami zörög alant a gyom között; valami hideg csúszó lesz az, aki most e helyen itthon van.

- Menjünk innen, menjünk! - sürgeté András az elmélázót, s elvonszolta a szomorú képtől.

Judit nagyot sóhajta magában, s e sóhaj gondolatja ez volt: "Anyám! én mégis boldog vagyok."

A tekervényes Megyercsi utcán végighaladva egy til-túl befödelezett házcsoporthoz értek; azok között volt András gazda háza.

Kapor András uram felesége az idén meghalt, csak egy felnőtt leánya volt otthon, aki a háztartást vitte. Katicának hítták.

Katica örömtől sikoltozva rohant ki a házból, mikor az atyja szavát megismerte. Azt hitte, az égből esett le.

- No csak csendesen! - csitítá őt András. - Nem kell lármát ütni, nem vagyok magam.

- Hát ki van még itt kegyelmeddel?

- Majd megmondom, ha elment. Nyisd ki az első szobát, s te maradj a hátulsóban, míg híni foglak.

Judit azalatt az utcán kívül maradt, s csak akkor jött elő, mikor András tudatta vele, hogy észrevétlen bejöhet.

- Át akarnék öltözni, mert csurom víz vagyok - mondta Judit.

- Tessék az első szobába menni. A Katica leányom ruháiból felvehet egyet.

- Köszönöm. Hoztam magammal.

- De hisz az is nedves lesz.

- Nem tesz semmit.

Azzal bement Judit a szobába, bereteszelte maga után az ajtót; András gazda pedig újra előszólítá leányát, s meghagyva neki, hogy rögtön tüzet rakjon, és valami jó meleg reggelit készítsen, elmondá nagyjából, hol járt, micsoda viszontagságokon keresztül jutott hazáig, Judit dolgát aközben bölcsen elhallgatva.

A tűz vígan pattogott már, a serpenyőben süstörékelt valami jó, midőn az első szoba ajtaja félig felnyílt, s Judit kiszólt rajta:

- András gazda!

- Parancsol a tensasszony? - kiálta a gazda készséggel ugorva elé.

Mikor aztán a szobába belépett, bámulva tekinte körül. Egy férfi állt előtte, egy katonatiszt, teljes egyenruhában, rövidre nyírt hajjal, kis piros sipkával a fején. Még a hangra sem ismert rá, mely nyers merevséggel kérdé tőle:

- András gazda! Van kegyelmednek egy hányt-vetett kardja?

András csak bámult, mintha azt keresné, merre tűnt el Judit, s hogy jött ide ez a katonatiszt.

Judit ekkor saját lágy hangján szólt hozzá: "Hát adjon kegyelmed egy kardot, mert anélkül nem vagyok egész katona."

András csak akkor csapta össze a kezeit: "No még ilyet sem látott az ember."

Hogyne lett volna András gazdának kardja? Saját nemzetőri kardja ott függött most is a falon, azt levette, átkötötte Judit derekán, s nagyot sóhajtott utána: "Miket nem ér meg az ember!"

András gazdának természetes gyors esze volt; kezdte látni, mire való mind ez alakoskodás.

Bele is találta magát saját szerepébe. Nyers, nyakas hangon szólongatá vendégét.

- No, vitéz kapitány uram, tessék kijönni a konyhába, hadd melegedjünk meg a tűznél; ott főzi már a reggelit Katica leányom.

Ő pedig elzárta Judit levetett női ruháit a szekrénybe, hogy senki észre ne vegye.

Judit egészen férfinak látszott; ami nagy művészet. Az öltözet sokat tesz, de nem mindent. A prémes bekecs eltakarja ugyan a női kecsteljes formákat, a magas katonai nyakszorító megszünteti a különbséget a gömbölyű hölgyidom s az ötszegletű férfinyak között; egy kis barna festék más színt ad az arcnak, s egy szájba dugott szivar befejezi a csalódást; hanem azért mégis annyi apró részlet marad tartásban, viseletben, ami az álcán keresztül is elárulja a nőt, hogy egy önfeledt pillanat semmivé teheti az egész alakjátékot. A főnek nem szabad szelíden előrehajlani, hanem délcegen föltartva kell azt viselni; a befelé szokott térdeknek szabadon és kifelé kell járni; egész testnek állva és lépve mindig sarkon kell nyugodni, nem a láb elején; a csípőnek nem szabad hajlékonynak lenni, a vállaknak pedig szét kell feszülni, és amellett tekintetben, mozdulatban, szavakban untalan nyilatkozni kell azon önállóságnak, merészségnek, mi a férfiak sajátja, s ami legnehezebb, egy férfi tekintetével szemközt megszokott közönyt mutatni az arcnak.

Juditnak mindez remekül sikerült.

Kiment a konyhába, jó reggelt kívánt Katicának, meggyújtotta a tűznél a szivarát, aminek ízét sohasem ismerte eddig, s azzal felpattanva a széles tűzhelyre, sarkantyúit nótára veregette össze.

András gazda nemsokára kijött utána, s hozott egy négyszegletű palackot, meg egy kis poharat magával. A palackban valami erős pálinkaféle volt, aminek mindenféle zöldségből fűszeres ágya volt vetve.

- No vitéz kapitány uram, egy kis papramorgót! - szólt teletöltve a pohárkát a smaragdszínű nedvvel. - Jó lesz sarkantyút adni a kávénak. Előbb sarkantyút neki! Ez az első pohár a kávé előtt, azután meg patkót rá, az a kávé után való pohár.

Judit sohasem ivott semmi szeszest.

Fenékig kiürítette a poharat.

- Hát te húgám, nem iszol? - kérdezé Katicát a szesztől fojtott hangon.

- Jaj, dehogy kell! - tiltakozék a leány takarózva a kínálás elől. - Kiégetné az az én gyomromat.

Judit csaknem úgy érezte.

- Bizony pedig ez jobb, mint a te kotyvalékod - mondta András gazda, miután maga is bizonyossá lett egy pohár tartalmának minősége felől. - Azt akár ne is főznéd.

- Hát annak a tensasszonynak odabenn? - szólt Katica gazdasszonyi bölcsességgel.

Judit hangosan felkacagott; az pedig nagyon nehéz, nőnek úgy kacagni, ahogy a férfiak szoktak.

- Micsoda tensasszonynak?

- Hát akihez beszólt édesapám az elébb, hogy "mi tetszik, tensasszony?"

András gazda rettenetes dühbe jött.

- Én mondtam azt, hogy "tensasszony?" te hülye, te! Hát te még rám fogod, hogy részeg vagyok! Tensasszony, máskor nyisd ki jobban a füledet, hunyd be a szemedet, s tartsd zárva a szádat!

- Ej no, András bátya, nem kell a leányt megpirítani férfi előtt - szólt Judit. - Azt én nem engedem, aki lelke van.

András gazdának csak egy kis invitáció kellett arra, hogy most káromkodni kell; mindjárt megértette ő azt.

- De ilyen adta szedtevette, megszidom én, mert az én leányom.

- De hátha nekem meg szeretőm lesz; eszem a lelke!

- De már azt kikérem, mennykőhordta!

- De én meg azt mondom, teremtette!

- Teremtette?

- Láncos lobogós teremtette!

Katica elszaladt a konyhából; András gazda pedig majd a földhöz verte magát nevettében.

- Pompás! Nagyon pompás! Még azt mondja, hogy láncos lobogós teremtette! Mintha csak esztendeig lett volna a kaszárnyában, s ott tanított volna huszárújoncokat!

Katicát alig lehetett újra becsalni a konyhába. Többé rá nem mert volna nézni a tisztre, s az nagyon jól történt így.

András gazda pedig, mikor készen volt a kávé, paprikás szalonnát hozott elé, s hozzáült vendégével. Judit otthagyta a kávét, és evett szalonnát, férfiak módjára, evés közben mohón beszélve, tele szájjal, és ökle bütykével törülve meg a száját evés után, ahogy férfiak szokták.

András gazda folyvást elégülten nevetett magában, s csak néha mondott annyit, hogy "ha nem látnám, el nem hinném".

Eközben csendesen megvirradt; az utcán az ébresztő dob szó hangzott, s erre megnépesült a város. Minden házból katonák jöttek elő, teljes készülékben, s sorakoztak az utcákon; tisztek egyenruháikban siettek a vár felé. Judit hirtelen búcsút vett gazdájától, s a tömeg közé elegyedve ment, amerre a többiek.

András gazda sokáig utána nézett. A nőt nem lehete nőnek felismerni.

"Nem hinné az ember, ha nem látná."

Judit szerencsésen eljutott a várba, s útközben megtudta hirtelen akadt társaktól, hogy ma fogják a kapituláló hadseregnek kiosztani az oltalomleveleket.

Judit így gondolkodott, hogy vagy a várparancsnokság, vagy a megszálló sereg parancsnokai fogják a jegyeket kiosztani. Ha az első osztja ki, s ott valaki által felismertetik, az bizonyosan meg fogja érteni a kegyes csalás okát, s inkább segélyül lesz, mint akadályul. Ha pedig az utóbbiak végzik e feladatot, azok között ismerősére nem találhat, s így bizton keresztülcsúszik férje nevével, aki ezáltal meg lesz a legfőbb veszélytől szabadulva.

Azt hitte, minden bajon keresztülesett, semmi gát sincs terve ellenében.

Hiszen olyan "amabilis confusio" uralgott már, ahol ily csekély quiproquot bátran el lehetett csúsztatni.

Mintegy háromszáz őrnagy volt a várudvaron; olyan őrnagy, akinek egy közkatonája sem volt a várban; alsóbb rendű tisztek számát ezernél többre tehetni, akik nem tartoztak a várőrséghez. Volt közöttük elég, aki még tegnap nem volt katona. A menekvésnek olyan neme volt ez, melyet könnyeden elnéztek. Mindenkinek, ki a várőrséghez tartozott, bántatlanság és szabad elvonulhatás volt biztosítva.

A várban megtudta Judit, hogy vegyes bizottság osztja ki az oltalomleveleket.

Nemigen tolakodott előre, úgy számítva, hogy vége felé kevésbé lesznek figyelmesek, s nem veszik annyira szemügyre az embert.

Azt is kiszámította, hogy az életkor rovatába huszonegyet fog beíratni. Abból azután, akár számmal, akár betűvel lesz írva, két vonással lehet huszonnégyet csinálni, anélkül, hogy a hamisítás észrevehető lenne. Béla huszonnégy éves volt.

Tehát mindent jól kifőzött előre.

Délfelé gyérülni kezdtek a jelentkező csoportok, sok megunta magát, és ebédelni ment, délutánra halasztva dolgát; ekkor Judit is bement a pavilonba, ahol a védleveleket oszták.

Ugyanazon szobák voltak azok, mikben az öreg Lávayné egyszer éjnek idején megjelent fia becsületét fegyveres kézzel védni. Akkor az anya, most a feleség.

Óh, az ég legerősebb oltalma az, amit a nők szerelmére bízott!

A túltömött termekben egyiptomi hőség volt, dacára a nyitott ablakoknak; az előszobákban nem volt hova leülni. Judit szédelegni érzé fejét: a zsibbasztó helyzet, az életbevágó pillanat közelsége, annyi kétség, annyi fenyegető balsors nehezült e percben keblére, amidőn lelke és teste minden erejére legfőbb szüksége volt.

Végre rákerült a sor, hogy az ajtóhoz juthatott, melyen belől a bizottmány ülésezett.

Bebocsáttaték.

Egy hosszú asztal mellett ültek többen a várőrséghez tartozó férfiak közül, akiket nem ismert. És azután az ellenkező részről is többen; hanem azok közül egyet nagyon jól ismert, és az nagyon jól ismerte mind őt, mind Bélát... Az volt Kolbay.

Judit minden vérét fejébe érzé tódulni, midőn ez ismerős arcot meglátta. E balszerencsére nem volt készen. Pedig az nagyon természetes volt, hogy Kolbay ott üljön.

A hadastyán előtt egy csomó üres nyomtatvány állt, miket az egymás után jövők neveivel, s személyleírásával betöltött. E célból szemüvege is föl volt téve.

Egy másik főtiszt egy nyitott láda mellett állt, melyből az utolsó havidíjt osztá a távozóknak.

Lehetetlen volt az alakoskodás.

Judit úgy érzé, hogy mindjárt el fog szédülni, s lelke minden erejére szüksége volt, hogy zsibbadó idegeinek parancsoljon, hogy e válságos percben el ne árulják gyöngeségökkel.

Kolbay mereven nézett az ifjú alakra, végtől végig mérve őt tekintetével. Azután szárazon kérdezé:

- Mi a neve?

Judit az eget érzé vállára nehezülni minden terhes fellegével, midőn e kérdésre válaszolt:

- Lávay Béla...

...Kolbay hosszasan nézett az előtte álló arcába; Judit a kétségbeesés agóniájával várta, hogy fog e száraz, hideg hang felkiáltani: "Az nem igaz! Lávay Bélát ismerem jól. Ön nem az, hanem Hargitay Judit, a felesége!"

A hadastyán megtörlé szemüvegeit, újra feltevé, s azután lehajolva az előtte fekvő üres lapra, beleírta a mondott nevet:

"Lávay Béla százados."

Azután ismét felemelé tekintetét, s az elébbi száraz, csikorgó hangon kérdezé:

- Hány éves?

Judit e percben vette észre, hogy az oltalomlevél németül van írva, s az évszámot betűkkel jegyzik fel belé.

És eszerint nem lehet úgy, mint ő kiszámító, a huszonegyből huszonnégyet csinálni; magyarban könnyű, németben lehetetlen az.

Ez újabb ijedtség alatt roskadozni érné térdeit.

Mit feleljen? Ha huszonegyet mond, akkor Béla nem veheti az oltalomlevélnek hasznát, ha pedig huszonnégyet mond, nem hiszik el; nincs arcán a férfibélyeg.

"Huszonegy."

"Milyen fiatal gyerek" - dörmögé egyik ismeretlen, fehér kabátos tiszt.

"Ismertető jelei - mormogá magában a hadastyán: - tojásdad arc - nagy fekete szemek, szabályos ajk - fekete rövid haj."

A fehér ruhás tiszt hozzászólt: "egy sebhely a homlokon."

Kolbay rideg tekintetét odaszegné a még piros sebhelyre, közelebb hajolt, hogy még jobban lássa, azután beleírta a védlevélbe: "egy sebhely a homlokon."

Judit nem tudta, mi történt vele tovább. Hogyan jutott ki abból a szobából, hogy ért le a lépcsőkről a pavilon folyosójára, hogy támaszkodott a vállára annak a szürke szakállú tüzértisztnek, ki egy pohár vízzel kínálta?

- Rosszul lettél, pajtás. Nem csoda. Abban a pogány melegben, s ebben az állig begombolt bekecsben. Miért nem gombolod ki?

- Nem, nem - tiltakozék Judit nagyot lélegezve a szabad levegőből -, már semmi bajom, köszönöm.

- No hát eredj a szállásodra, s feküdjél le. Itt van a védleveled meg a pénzed.

- Micsoda pénz?

- Hát az egy havi díjad, ami még kijár.

- Úgy? Igaz. Köszönöm.

Az öreg tüzér megveregette a fiatal társ vállát, s gondolta magában: "Neked is jobb lett volna még otthon az anyádnál pamutgombolításban segíteni."

Judit megemelé köszönés közben sipkáját. A vén katona ekkor észrevette a sebhelyet.

- Megbocsáss! - szólt hirtelen kezét nyújtva.

- Miért? - kérdené Judit bámulva.

A vén sas nem szólt semmit, csak megszorítá kezét. Azért az elébbeni gondolatért kért bocsánatot.

Judit a szabad levegőn magához térve, sietett haza Kapor gazdához.

Egész úton azon gondolkozott, hogy mi módon lehetne mégis valahogy a német "Einundzwanzig"-ból "Vierundzwanzig"-ot varázsolni?

Amint e töprengéseiből egyszer felpillantott, éppen Béla anyjának háza előtt haladt el.

A ház már be volt födelezve, csak nem volt még újravakolva. Az ablakok azonban már be voltak rakva újból.

Ez ablakok egyikében látta állni Béla anyját.

Az öreg nő fején nem volt főkötő. Ősz haja lecsüngött halántékaira. Kisírt szemeivel ott állt, és kérdő tekintettel nézett meg minden embert, aki előtte elhaladt, mintha keresné azt, aki egyetlen fiáról hírt tudna mondani.

És Judit olyan kegyetlen volt, hogy elfordítá tőle arcát, nehogy rá találjon ismerni.

Hisz addig, míg ő Bélát rejthelyén újra fölkeresheti, nincs elfordítva róla a veszély. Az anya megnyugvása elárulná őt. Az anyának még sokáig sírnia kell, hogy a csel sikerüljön. Óh, e kegyetlen gondolatáért nagyon meg kelle Juditnak egykor lakolni.

Hisz az anyától mégsem kellett volna féltenie kedvesét. Hiszen ha annyit mondott volna neki: "Béla él, védlevele kezemben van; addig, míg ez az ő kezébe jut, zárkózzál el, ne mutasd magad, mert arcodról leolvassák titkodat!"; hát ő megfogadta volna azt, s azon perctől fogva zárt börtön lett volna háza, és ablakán sem látott volna be senki.

De Judit rettegése oly nagy volt, hogy nem oszthatta bizalmát senkinek. Azon az egy emberen kívül, akit szeretett, akit oltalmazott, nem létezett rá nézve senki.

Most csak az volt aggodalmai központja, hogyan lehetne a különbséget az évszámban megváltoztatni?

A kénszesz kiveszi a tintának a színét... A nagy E-bőt lehet V-t idomítani, a kis n-ből r-et... akkor lesz "Vir"... Azt fogják hinni, hogy csak a helyesírás hiánya az.

Megérkezve gazdája házához, rögtön felkérte Katicát, hogy hozzon számára a gyógyszertárból egy üvegcse kénszeszt és kék alizarin tintát. Olyannal volt írva a védlevél.

Addig elő sem vette azt, míg Katica vissza nem érkezett.

Azután arra kérte a háziakat, hogy már most hagyják magára a szobában.

Tehát oklevelet fog hamisítani!

Egész teste összerázkódott ennél a gondolatnál. E hamisítás miatt ugyan senkinek sem támad kára; kegyes csalás az, mely sem isten, sem ember ellen nem vét. De mégis csalás, de mégis hamisítás!... És hátha minden csalás már fogamzásakor magában hordja büntetését; mert az igazság örök és győzhetetlen.

Hátha e hamisítással egészen elrontaná a védlevelet - megfosztaná érvényétől - megsemmisítené azt? - Mit tegyen? Óh, mit tegyen?

Kétségeiben alá s föl járkált a szobában, s aki látta volna akkor, amint kezeit fejére kulcsolta, amint szemeivel a magasságban lakókat kereste, amint keble nyugtalanul hullámzott, óh, az megtudta volna, hogy ez nem férfi, hanem nő, egy szerető, egy kétségbeesett nő.

Hirtelen elővette a védlevelet, s kiterjeszté azt az asztalon.

A bámulat, az öröm, a meglepetés sikoltása tört ki ajkán, midőn egy pillantást vetett belé.

A védlevélben öreg és vastag betűkkel volt beírva az évszám rovatba:

"Vierundzwanzig."

Jól tudta azt Kolbay, hogy Béla hány éves, hisz szemei előtt látta őt felnőni.

Judit térdre esett, s arcával az asztalra borulva elkezde sírni és sírtában kacagni és kacagás közben azt a papírlapot csókolni és csókjai közt Béla nevét emlegetni.

Asszony volt! Nagyon, nagyon - egészen asszony.


A bánatos öregasszony még este későn is ott állt az ablakban, s nézte kisírt szemekkel a járókelőket.

A nap munkájában kifáradva haladt végig az utcán Kolbay őrnagy, ki a sors merő fordultával előjött odújából, s helyet foglalt, nem azért, hogy gúnyolja a fényehagyott zászlót, hanem, hogy könnyítse a menekülők útját.

Mikor Lávayné ablaka alatt elballagott, megállt egy percre, megkopogtatá az üveget mutatóujja hegyével és beszólt:

- Nagyasszonyom. Jegyezze fel magának ezt a napot, és emlékezzék vissza reá valamikor, hogy Kolbay őrnagy mai napon kegyednek ezt mondta: "Asszonyom! öreg asszonyság, a kegyed menye-asszonya megérdemli, hogy mikor legelőször összejön vele, kezet csókoljon neki. Én mondtam. Rá emlékezzék."

És azzal tovább ment, s nem magyarázta meg jobban.




ROSSZ VÉGZET

Kivel nem történt már az, hogy valakit, valamit megszabadított?

Bárha csak egy vízben fuldokló ebet, egy vergődő madarat, egy széltől kicsavart fát, egy száradó virágot.

Az képzelheti Judit örömét.

Nem várt holnapot; még azon éjjel elindult a hosszú útra Kapor Andrással, ki azt ígérte neki, hogy elviszi a világ végére is.

Sietni kelle nagyon, hogy Bélát minél elébb megtalálja ott, ahol hátrahagyta, arra kérve, hogy rejtőzzék el addig, míg ő visszatér.

Valahol a negyedik-ötödik megyében lehet az a menhely; olyan helységben, mely a térképen sincsen; olyan hegyzugban, ahova csak egy helyen van bejárás, ugyanazon kell vissza is jönni.

Ott vár a veszély előtt rejtőző férj, és számlálja a pillanatokat, amik kedvese viszontlátása és eltávozása közt vannak. E pillanatokat nem szabad szaporítani.

Kapor András, bár soha nem kérdezte, de tudta jól, hogy Judit miben jár; mért siet, mi után törekszik.

A sietség, az átöltözés, a várőrséghez csatlakozás megmagyarázták előtte, amit nem hallott meg szóval. Helyeselte magában nagyon. Ez bizony más embernek is juthatott volna eszébe; a szétszórva bujdokló nagynevű emberek számára akkor olyan könnyű lett volna menedéket szerezni. De hát nem lehetett mindenkinek olyan asszonya, hogy ezt kigondolta volna; férfitól pedig ez ki nem telik.

Azért Kapor András semmi ellenvetést nem tett, ha Judit arra sürgeté beesteledés után is, hogy még egy állomást haladjanak, éjszaka is látni az utat. Tudta, hogy sürgetős útja van szegénynek.

Pedig az idő oly rossz volt, és a nő oly fáradt.

A zivatar haragjában történt átkelés a Vágon, amikor egészen összeázott, rá a nyugtalan, izgalmas nap, az ideggyötrő jelenet a várban, a kétségbeejtő töprengés, mindez sokkal több volt, mint amennyit női idegek elviselni képesek.

Valóban beteg volt; de nem akarta azt magának sem bevallani.

Mikor le kellett szállnia a szekérről, Kapor András úgy emelgette le karjai közt. Útközben alig evett valamit; csak teával élt és erős feketekávéval, hogy álmát elűzze.

A pirospozsgás parasztleány, kit Kapor András elhozott magával Pestről, csak árnyéka lett minapi alakjának.

És az időjárás is oly kegyetlen volt.

A tegnapelőtti zivatar s az az átkozott szél, amit maga után hagyott, úgy áthűtötték a levegőt, hogy a nyárból egyszerre ősz lett. Hideg, borongós, kedvehagyott ősz. Az ember jól tudta, hogy ha ez a szél megáll, mely ezeket a szürke felhőket hajtja, azonnal hó fog esni.

S mentül feljebb vitt északnak az út, annál zordonabb lett az idő, annál halványabb a hölgy.

Csak egy elme tartotta fenn, mely nem engedte leroskadni.

Sokszor van ez így. A láz minden érben dúl már, az idegek érzik jelenlétét, de egy hatalmasabb erő, egy parancsoló gondolat túlnyomja a test szenvedését, s nem enged betegnek lenni.

Judit Bélára gondolt; Bélával találkoznia kell. Odáig nem szabad beteggé lenni. Hogy fogja őt meglepni, midőn a kis udvarkertes házban gondolatokban elmélyedve ül, vagy talán éjjel, midőn alszik. Hogy fogja be szemeit két kezével, s kérdezi: találd ki, ki van itt? Vagy talán útban fogja őt találni, amint az erdei úton sétál, mindennap mérföldnyire gyalogolva, ha nem jön-e szemközt Juditja? Mint fog azon jó emberek iránt háladatos lenni, kik őt eddig rejtve tarták, kik osztották a vészt, mit jelenléte házukra hozott. Hogy fognak ismét egymás karjain pihenni: arc archoz dűlve, és nem félni többé az elválástól. Hogy fogja majd férjét ezentúl e gyöngéd névvel híni: "fiam". Mert hiszen ő adta neki másodszor az életet. S milyen hű lesz e férj örökké kedveséhez; mert hisz a halottak, akik holtuk után is szeretnek, nem csapodárok többé.

Ez édes ábrándok tarták fenn, hogy annyi viszontagság össze ne törje.

Kapor András maga se tudta, merre mennek. Judit igazgatta, hogy merre a legközelebbi cél, s onnan azután megint tovább, tovább, pihenés nélkül.

Mikor már harmadnapi járóföldön utaztak, akkor egy sűrű erdős völgybe jutottak el. A völgy két oldalát meredek hegyek állják el, miken oly óriásokká nőttek a bükkfák, mint másutt a fenyők. A völgy keskeny zöld mezejét hegyi patakok szaggatják keresztül, miken a döcögős hegyi út minden hajlásnál keresztülvezet; de hidak már ott nem ismeretesek.

Az egyetlen út hosszan kanyarog a völgy mentében végig; órákig vezetve, anélkül, hogy egy emberi lak látszanék valahol.

Néhol a hegyvágányokból egyes meredély út vonul alá, alig különböző azoktól a vízmosásoktól, amiket görgeteggel terítve az éjszakai záporok mosnak. Most ezek az utak is elhagyottak, keréknyom sem látszik rajtuk; télen fogják azokat majd járni, szánnal.

Déltül estig jártak már, és mindig mélyebben jutottak be a rengetegbe, és semmi helység nem mutatkozott még.

Azalatt a hó is elkezdett esni.

Eleinte csak apró darában szitált alá, utóbb sűrű pelyhekben kavargott, s eltakarta egyszerre a zöld mezőt.

Judit keble úgy szorult e magányban; annyiszor kelle ismételnie gondolataiban: "már közel vagyunk, nemsokára látni fogjuk egymást", hogy erőt ne vegyen rajta a sivatag félelme.

Kapor uram csak a fejét csóválgatta; nem szólt semmit, nem akarta elijeszteni úrnéját; de magában évelődött: rossz helyt járunk, eltévedtünk valamerre; bolond helyre jutottunk itt. Most mindjárt vége lesz a járt útnak! Nem szólt semmit.

Egyszer aztán egy még sötétebb rengeteg, még magasabb bércek állták útjokat, amikben a keskeny út végéhez érni látszott.

- Menjünk-e még odább? - kérdezé András hátrafordulva.

- Csak tovább, tovább - rebegé Judit. - Ez a helyes út. Mindjárt ott kell lennünk.

András alig engedte lovainak, hogy kifújják magukat, s hajtott odább.

Egyszer aztán kezdte előszedni a lőcs mellől a vasvilláját, s keze ügyébe rakni az ülésbe.

- Kutyaugatást hallok - szólt Judit finomult ideggel neszezve a csendben. - Menjünk arra, már közel vagyunk.

András fejet csóvált, s azontúl minden percben szétnézegetett az ülésből, mint aki valamiben gyanús.

- Csak siessünk, jó András, siessünk; ez kutyaugatás, ott falunak kell lenni közel.

András megrázta búsan a fejét, s erősebben fogta lovai gyeplűjét, amik egy idő óta különösen hegyezték füleiket, s minden útban eső tőkétől félve kezdtek oldalogni.

- Ugyebár, az kutyaugatás?

- Nem, tensasszonyom, ez nem kutyaugatás - ez farkasordítás.

Alig mondta ki, hét darab ordas ugrott ki a bozótból, s keresztülbaktatott az úton; meg lehetett őket számlálni, amint egymás után ügettek. Egy őzet üldöztek mind a heten, melynek csak csörtetését lehetett hallani a csalitban.

A farkasok számba sem látszottak venni a szekéren utazókat. Ősszel nemigen szokták megtámadni az embert, csak a téli éhség teszi őket vakmerőkké.

Hanem azért mégis borzalom velük találkozni, ily magányban, ily időben. Messziről látni zöld tüzű szemeik villogását; az ember tudja, hogy azok, amik ott csörtetnek, a halál kutyái közül valók, kiket gazdájuk élő hússal, meleg vérrel táplál.

Az erdők bánatos csendjében sokáig és messzünnen elhangzik csaholó üvöltésük, míg a hajba egy más völgyben el nem mélyed.

Judit idegeire oly lázítólag hatott e jelenet. Ha most itt oly nyomorultul el kellene veszni! Semmi fegyver keze ügyében. Ezen napokban veszedelmes volt fegyvert hordani rejtekben; bottal kellett menni az erdők fenevadaira.

Ha vissza talál az éhes csorda térni!

A hidegláztól reszketett minden tagja.

Kapor András gyorsabb kocogásra nógatta lovait; utoljára mégiscsak kell valami emberi lakáshoz érni ezen a kétségbeejtő úton is.

Az idő mindig zordonabb lett, az est jókor beállt, s a hólepte mezőn alig lehetett felismerni az utat.

Egyszer aztán egy lapályra értek, mely egészen sík víz alatt állt, s minden utat elfödött előttük.

- Jött ezen a mocsáron keresztül tensasszonyom - kérdé András -, mikor valaha itt járt?

- Nem. Akkor poros út volt mindenütt; e vízre nem emlékszem.

- Valami malomgát szakadhatott el, s itt rekedt meg a víz. Baj lesz keresztültörtetni rajta, hanem azért isten neki.

A vízre vékony hártya fagyott hamarjában, s azon itt-amott megállt a hó; az utat éppen nem lehete látni.

Egyszer aztán egy mély kátyúba vágott le a kerék, ahonnan a két ló nem bírta többé kimozdítani.

- Itt rekedtünk - dörmögé kétségbeesett meggyőződés hangján Kapor uram.

Juditnak új erőt kölcsönzött az új veszély.

- Nem lehet! Próbáljuk a szekeret oldalt fordítani.

- Nem megy; két kő közé szorult a kerék. Jó még, hogy fel nem fordultunk.

- Mit fogunk most csinálni?

- Itt hálunk.

- Az nem lehet. Az éjjelt nem várhatjuk itt be.

- Akkor nem tehetek egyebet, mint hogy kifogom a lovakat, a szekeret itt hagyom; az egyik lóra két pokrócot terítek, a tensasszony arra ráül, s így megyünk odább. Valahára majd csak falut érünk mégis.

- Én nem ültem lovon soha, s félnék rajta. Csak vigyen ki innen a vízből, majd el tudok menni gyalog.

Kapor András megfogadta a szót, kifogta a lovait a rúd mellől, s azokat gyeplőszárnál fogva maga előtt eresztve, karjára emelte Juditot, s szekerét ott hagyva a térdig érő pocsolyából kigázolt a partos oldalig.

Ott kérte Judit, hogy tegye le, majd fog menni odább.

Pedig alig volt jártányi ereje már.

És úgy szeretett volna sietni! Úgy igyekezett előre. Az út csúszós volt, a hó sárra esett; a járás kétszeresen fárasztó. Judit kénytelen volt sokszor az útba eső mohos fák oldalához támaszkodni, hogy megpihenjen. Egyszer le is ült egy mohos kőre tikkadtan; hanem azután fölkelt megint, hogy András figyelmezteté: hideg a kő, megárt vele magának. Aztán ment türelmesen, panasztalanul odább.

És az út mégsem akart véget érni. Újra erdők, hegyek, bércek váltakoztak. Semmi nyoma emberi közellétnek.

Egyszer ismét utat állt a hegyi patak; Andrásnak a parton ismét fel kelle venni Juditot, hogy átemelje a vízen. Hanem ezúttal a túlsó partra érve sem tette le.

- Bocsásson a földre - rebegé Judit.

- De már azt, úgy segéljen, nem teszem, amíg emberlakta helyre nem érünk - fakadt ki a nyers, nyakas szekeresgazda.

- Hiszen nem vagyok elfáradva.

- Én sem. Aztán annyi az nekem, mintha csak egy kisgyereket vinnék a karomon.

Judit elkezde csendesen zokogni.

Most már egész éjszaka lett, csak a hó világította meg a sötétet.

Egyszerre egy kerek térre jutottak, annak a közepén állt magányosan egy terebély bükkfa, közel hozzá folyt a patak, apró zuhatagot képezve, s a zuhatagot kétfelől belé hajló vadrózsabokrok árnyazták.

Amint Judit ezt a fát meglátta, örvendve kiálta fel.

- Megálljunk, barátom.

- Mi tetszik?

- Ez a fa!

- Van valami ezen a fán?

- Erre a fára én emlékezem. Vigyen oda.

András odavitte a nőt, s le hagyta szállni karjáról.

Judit odafutott a fához, s kedélye egyszerre felelevenült.

- Igen, igen, ez az! Ismerem már; itt a patak a rózsabokrokkal; itt a kő, melyen együtt ültünk! Idáig kísért el, midőn elbúcsúzott tőlem; én nem hagytam odább jönni. Nézze, nézze: jöjjön ide; látja itt ezt a két betűt a kéregbe vésve, egy J és egy B, ezt ő metszette ide: "Judit és Béla". Óh, istenem!

Azzal ráborult arra a hideg, nedves fára, s csókjaival halmozá el azt az egyik betűt.

Azontúl, mintha új lelket cserélt volna, mintha egész idegzete felüdült volna egy gondolat által. Nem volt támaszra, segítségre szüksége többé.

- Most már közel vagyunk. Itt van a falu egy hajításnyira. Ha a szél nem fúj, kellett volna az estharangszót hallanunk. Jerünk, jerünk.

És most már ő ment elöl; könnyeden, ruganyos léptekkel, mint kinek semmi baja sincs; biztatta Andrást és a botorkázó lovakat, hogy csak siessenek, mindjárt otthon leszünk. Alig kétszáz lépés már az út.

És most már valóban lehetett kutyaugatást hallani. Ah, olyan jólesik e hű háziállatnak a szavát hallani az éjben; ennek az egyetlen állatnak, melynél a barátság, jellem, bátorság és önfeláldozás, emberek közt oly ritka erények, nála mindennapi szokás.

És valóban, Judit emléke nem csalt. Az első kanyarulatnál, mely egy erdős domb mögül kivezetett, ott állt lábaik előtt a falu, alig száz lépésnyire az ereszkedőn túl az első házak, a többi elszórt sorban a hosszú völgyön végig; a kémények füstöltek, s az ablakokban világolt az esti tűz, mint fénybogárkák csillagai a mezőn.

Judit megállt, s örömtelt, reszkető hangon monda egyszerű kísérőjének:

- Ez az. Itthagytam őt!

Most már megvallhatta. Hiszen már helyben voltak.

Szíve oly sebesen dobogott, erei úgy lüktettek; a nagy öröm volt az vagy a nagy láz?

Pedig nem jó semminek olyan nagyon örülni.

Lám az elmúlt év megmutatta: aminek csak örültünk, abból mind siralom lett.

Már a falu előházainál meglepte ez a gondolat Kapor Andrást, amint egy kerítés előtt meglátott két levert karót, a két karóra kötve lógó keskeny táblát, s az egyik karóra felkötött félmaroknyi zsúpszalmát.

Az ifjúasszony is láthatta azt; de a városi asszonyságok nem értik a falusi szimbolisztikát. Elment mellette hidegvérrel; pedig ha úgy tudná, mint András, hogy az a kettős karó, meg a tábla, meg a szalmacsutak mit jelentenek, le kellene roskadnia a földre.

Azon a fatáblán szoktak reggelenként fakalapáccsal jelt adnia káplárok a lovas katonáknak az abrakolásra.

Tehát baj van!

A hosszú falun végtől végig kellett menni. A legutolsó háznál állottak meg, melynek hátulsó ablaka már az erdőre nyílt.

- Itt fogunk maradni - súgá Judit Andrásnak, s maga a tornácra besuhanva a csendes házikóban hamar megtalálta az ajtót, mely a konyhába vezet.

Halkan benyitott.

Az ernyős tűzhely előtt állt a háziasszony, a tűzhely szélén ült egyik gyermeke, másik kettő a padkán ványolgott, egy kis zsámolyon ült a házigazda, s a zsámolyba ékelt késlemezen tengerit zsúrolt. Ezeken kívül senki sem volt odabenn.

- Hát Béla hol van?

Amint az ajtó nyílt, gazda, asszony és gyermekek mind odanéztek, hogy ki jön, s amint Judit a sötétből a pattogó tűz elé lépett, s a burkoló nagy kendőt szétnyitá homlokán, egyszerre mindannyian felkiáltának: - Jézus Mária!

De ez nem az örvendő meglepetés, ez az ijedtség hangja volt.

- Tensasszony! - kiálta a házi nő eléje sietve. - Kegyed az?

- Én vagyok, jó Teréz; hol van Béla?

- Óh, irgalmas istenem. Ilyen időben!

- Semmi az. Hol van Béla?

- Béla tensúr? - ismétlé zavarban a házi nő, s tétovázva tekinte férjére, ki fölkelt azalatt a zsámolyról, s Judithoz lépett.

- Az istenért, mondják meg, hol van Béla.

A házigazda nekibátorítá magát a feleletre:

- Béla úr nincs itt. Két nap előtt lovas csendőrök érkeztek a faluba, Béla úr amint azt észrevette, hirtelen kiugrott a kertre nyíló ablakon, s anélkül hogy valakivel szólt volna elébb, eltűnt az erdőben. Azóta nem hallottunk felőle semmit.

Idáig tartott a szegény asszony életereje.

Amint azt meghallotta, hagy férje eltűnt, hogy belevetette magát a veszélyekkel háborgós világba, hogy mindaz, amit megmentésére tett, bevégzettnek hitt, ezáltal semmivé lett, hiába történt, hogy a viszontlátás forró ölelése helyett a kétség tépő karjai közé jutott: akkor egyszerre összeroskadt, s élettelenül terült el a földön.

Többet megbírni nem adatott nőnek...





Hátra Kezdőlap Előre