IV. FEJEZET
Petőfi nálunk – Tervek a jövőre – Menyasszonyrablás – Komédiázás –
Az én Mencsikoffom – Divatszabadság – Titokteljes temetés

Én csakugyan azt képzeltem, hogy szeretek és szeretve vagyok. Mindenkor szívesen látott vendég voltam a nagyúri háznál s jour fixeik rendes látogatója lettem. Ilyen alkalmaknál Erzsikét egy újabb oldaláról is megismertem. Ő művésznő is volt. Hegedülni tudott. Hogy igazán művészileg játszott-e, azt ma sem tudnám megmondani, mert a zenéhez nem értek s nem tudom, mi különbség van Rác Pali és Sarasate között; hanem annyi bizonyos, hogy mindazokat a pózokat és mesterfogásokat meg tudta csinálni, amelyeket később hírhedett hegedűművészektől bámultam; arpeggiókat és pizzicatókat, mint Ole Bull, fuga di diavolókat, mint Reményi, pianissimókat, mint Sarasate; tudta a hegedűt ríkatni gyöngéden, mint Milanollo és Terezina Tua kisasszonyok s szilajon korbácsolni a nyirettyűvel, mint Korinszka Olga orosz hercegnő; vagy éppen fülbe muzsikálni, akár egy cigányprímás. Mikor játszott, olyan ördögien szép volt: minden tagja mozgásba jött; a vállai verték a ritmust, a keble hullámzott, a dereka hajladozott, hátra és oldalra dőlt, a csípői ringatództak, a szája ingerkedőn nevetett, a szemei szikráztak; a nyirettyűjével majd szelíden cirógatta a hegedűt, majd kegyetlenül csapkodott a húrokra, s mikor vége volt a játéknak, olyan mozdulattal állt meg, mint egy diadalmas torreadrix. – Ilyenkor természetesen mindenki el volt általa ragadtatva. Hát én hogyne?

Egy napon levelet kaptam Petőfitől, melyben tudatja velem, hogy a legközelebbi vasárnap meg fog látogatni.

Én természetesen rögtön beszaladtam az egész várost s minden ismerősömnek megmutogattam a kapott levelet.

Nagy esemény volt az a mi kis városunkban.

Petőfinek már akkor országszerte nagy volt a népszerűsége. Látogatása rendkívül kitüntetés volt egész városunkra nézve. Ki is jött vasárnap délután a szigetre (akkor ott volt a gőzös kiszállója) a fél város népe. Erzsikéék is ott voltak. A bencések, meg a kálvinista és lutheránus pap által minden bevett vallásfelekezet képviselve vala. A városkapitány, két darab zöld libériás hajdúval személyesíté a magistratust, s a vármegye részéről ott volt Bagotay Muki (valami tiszteletbeli hivatalt viselt), aki azt állítá, hogy nagyon jó ismerős Petőfivel – a Pilvaxból. Készültek üdvözlő szónoklatokat tartani s virágcsokrok voltak szép kezek által átnyújtandók az érkezőnek.

Petőfi azonban, amint a gőzhajó hídján át kiszállt a partra, nem törődött a tisztelgő csoporttal, keresztültörte magát rajta, ott hagyva szép asszonyokat bokrétástól, nagy urakat szónoklatostól, s odarohant hozzám, kurta carbonári köpönyegben; nyakamba ugrott, kiverte a kalapot a fejemből: „Marci! Te cudar Marci!” (Sohasem hítt az igazi nevemen), s azzal a félköpönyegével betakarva, vitt magával ragadva a város felé, mintha ő tudná itt legjobban az utat. A város főutcáinak az ablakai virágokkal és szép hölgyekkel voltak Petőfi tiszteletére feldíszítve; amint ő azt észrevette, félrecsapott egy mellékutcába s úgy kerültünk el a mi házunkig, olyan utakon, amiken ember nem került elénk.

Az én kedves jó anyám igen szívesen fogadta az én kedves vendégemet. Nem azért, mert ő olyan híres nagy költő, hanem azért, mert énnekem jó barátom. Még azon időkből ismerte őt, amikor Pápán együtt tanultunk, amikor még Petrovicsnak hítták. Annálfogva most is „Petrekovics”-nak szólította, még egy szótaggal megtoldva a nevét.

Petőfit pedig semmivel sem lehetett olyan nagyon dühbe hozni, mintha valaki az elhagyott családi nevére emlékeztette. De az anyámtól még ezt is jó néven vette. Nem kívánta a helyreigazítást.

– „Csak hadd maradjak én a kegyed házánál mindvégig Petrekovics!” – s kezet csókolt az anyámnak. Ez sem volt szokása. Csak a saját anyjának tette meg.

Persze, hogy az volt aztán az első kérdés, hogy mi a kedvenc étele. Az anyám maga látott a konyhához. Másnap az ebédre összegyűlt az egész családunk, a Károly bátyám, az Eszter néném s a sógorom, Vály Ferenc tanár.

Alig keltünk fel az asztaltól, midőn megjelenik az Erzsike nagyságos mamájának az ezüst libériás inasa; aranyszegélyes levélkét adva át Petőfinek, melyben őnagysága tisztelettel meghívja őt a mai estélyére. Ez az ő tiszteletére volt rendezve. A város minden szépségei és notabilitásai együtt leendenek. Természetesen én is kaptam hasonló meghívót, de még napok előtt.

Erre Petőfi így válaszolt a küldöncnek (szavai fel vannak jegyezve családi krónikánkban):

„Mondja meg ön a nagyságos asszonyának, hogy vigasztalhatatlan vagyok, hogy ma nem mehetek el az ő estélyére; de én ezúttal az én lelkem Marcimnak a látogatására jöttem és máshoz senkihez nem megyek.”

A hüledező inas alig tudta megérteni e rettenetes választ.

De annál jobban megértette az anyám, azt mondta: „derék fiú!”

De nem mondtam ám én! Megvallom igazán, hogy abban a korban akármilyen jó barátnál s akármilyen nagy férfiúnál többre becsültem egy szép leányt.

Megkísérlém az én jó barátomat felvilágosítani a helyzetről.

– Te! Ott van az a szép leány, akiről én teneked írtam.

– Hát annak a szép leánynak add oda magadat, de engemet ne adj ráadásul!

– Ha hallanád, milyen pompásan tud hegedülni!

– Hegedülni! Dejsz, akkor magadat se add oda neki. Tudod, hogy három dolgot gyűlölök a világon: a tejfeles tormát, a kritikust, aztán meg a muzsikát.

(Sohasem volt rábírható, hogy egy operát meghallgasson.)

– Hiszen Várady Tóni is hegedül.

(Ez a fiatal ügyvéd volt Petőfinek a szobatársa.)

– Hegedül ám; de annak hasznát veszem.

– Hogyan?

– Hát a szomszédunkban lakik valami lump kártyás, aki minden éjjel két-három órakor kerül haza, s akkor elkezd dalolni; én aztán fellovalom a Tónit: „Kelj fel, hegedüld meg azt az embert!” Akkor aztán elkezd hegedülni, borzasztóképpen való módon, tíz perc múlva a szomszéd térden csúszva könyörög kegyelemért, hogy inkább ő is elhallgat. Egyébiránt mától fogva nem lakom már együtt a „Tonelé”-vel.

– Összevesztetek?

– Sőt nagyon is jó barátok lettünk. Majd elmondom később; most beszéljünk komoly dolgokról. Mit dolgoztál azóta, hogy nem láttalak?

Megmutattam neki a „Hétköznapok” kéziratát. Készen volt már.

– Miért címezted „Hétköznapok”-nak?

– Azért, hogy senki se várjon belőle valami rendkívüli dolgot.

Belenézett. Csak a fejezeteket olvasta el.

– No, az eredeti gondolat volt tőled, hogy a fejezetekhez népdalokból válogattál mottókat. Ezt hát viszem magammal Pestre, kiadatni.

– Engem senki sem ismer.

– Dehogynem. Bajza, Vörösmarty kérdezősködnek utánad. A mutatványod nagyon tetszett. Vahot Imréből kiszorítottam érte tizenkét forintot. Frankenburg bőkezűbb volt; ő a „Nepean sziget”-edért küld tőlem tizenöt forintot.

S azzal Petőfi leszámlált az asztalra huszonhét ezüst forintokat. Ez volt az első honoráriumom. Rothschildnak éreztem magamat!

– A regényedet meg majd kiadatjuk Hartlebennel. – Jól vagy vele?

– Én nem ismerem a németet; hanem Nagy Ignác regényeinek ő a kiadója, s Nagy Ignác ajánlani fogja neki.

– Megteszi azt Nagy Ignác?

– Hogyne! Ha én viszem oda hozzá a munkádat! Hiszen nekem nagy ellenségem; hanem becsületes ember.

Ez is jellemzi azt a kort; hogy egy vén író protezsáljon egy fiatal pályatörőt azért, mert az jó barátja az ő haragosának.

Azzal bedugta az útitáskájába a kéziratomat; de nem zárta le kulccsal a zárát.

– Hát még mit írtál?

Én még egy csomagot húztam elő.

– Egy színművet. „Két gyám” a címe.

– Mit akarsz vele?

– Pályázni akarok az akadémiai jutalomra.

– Azt nem teszed. Azt én nem engedem. Egyszer pályáztál, akkor nem adták neked a jutalmat; pedig a két akadémikus melletted volt; többet oda nem mégy! A darabot add a színháznak.

Meg kellett magamat adnom.

– Majd elviszem a darabodat Szigligetihez. Az egyszerre fel fogja benned ismerni a veszedelmes vetélytársát – s éppen ezért elő fogja adatni a színművedet. Az is olyan ember!

Egészen rábíztam a sorsomat.

– Aztán csak iparkodjál minél hamarább feljutni Pestre; ne korhelykedjél olyan sokat itt falun.

– Mihelyt a patvariának vége lesz, sietek hozzátok.

– Most aztán készülj velem jönni. Holnap viszlek Esztergomba.

Nagyot bámultam.

– Esztergomba? Mit keresünk mi ottan?

– Nem keresünk, de rablunk! Várady Tóninak a menyasszonyát raboljuk el. Ezért nem lakom már vele együtt.

De már ebbe az én családom tagjai is beleszóltak.

Petőfi aztán nagy nyugodtan elbeszélte, hogy közös jóbarátunk, az ügyvéd, egy esztergomi földbirtokos kisasszonyát akarja nőül venni. A leány szülői katolikusok, a vőlegény református; nem akarják hozzáadni. A fiatalok pedig szeretik egymást. Így nincs más mód, mint elrabolni a menyasszonyt.

Ez már tiszta munka! Nekem nem lehetett kifogást tennem. Ha az ember költő és protestáns, ilyen helyzetben kötelessége a leányrablás. Éppen azon években folyt nagy országos parlamenti harc a „vegyes házasságok” kérdése fölött. „Hie Welf! Hie Ghibellin!” Itt állást kellett foglalni!

S én másnap Petőfivel csakugyan nekiindultam leányt rabolni egy harmadik jóbarát számára. A merénylet várakozáson felül jól sikerült; nem volt szükség sötét éjszakára és kötéllajtorjára; elég volt Petőfinek a megjelenése velem együtt a menyasszonyi háznál; a szülők engedtek, s a pap összeeskette az egymást szeretőket. De azért mi örökké nagyra voltunk a leányrablási kalandunkkal.

Ez, úgy látszik, mintha veszedelmes precedens lett volna. A példa tanít!

Hanem én azzal a csendes bűntudattal tértem vissza, hogy bezzeg elrontottam az Erzsike nagyságos mamájának a soirée-ját. Sejtettem, hogy ott most énrám erősen apprehendálnak. Mivel hozzam ezt most helyre? Ide kell a fantázia!

Megtaláltam a módját.

Nagy furfanggal lett az kifundálva.

Székesvárosunk nemcsak megyei központ, de erődített várhely. Annálfogva utcánkon gyakran lehetett találkozni járművekkel, melyek álltak egy kétkerekű curriculumból, ami dunavizes lajttal, prófonttal, lisztes zsákokkal volt megrakva, s melynek a rúdja mellé két emberi lény volt befogva, akik szürke darócöltözetet s a lábaikon húszfontos láncokat viseltek. Ezeket magyarul raboknak hítták. Messziről hallatszott már a csörömpölésük. Ugyanezeknek bizonyos napokon, a rájuk ítélt botbüntetés kiszenvedése alatt, az egész városon végighangzott a jajgatásuk. Lánccsörömpölés, jajgatás, valóságos specialitása volt a városunknak. Hát még azoknak a kiéhezett arcoknak a látása! Gyermekkorom óta rontotta az álmaimat ez a rabélet.

Megindítottam egy mozgalmat városunk lelkesült hölgyei és ifjai között a szegény rabok segélyezésére.

Ha sikerült volna a vállalat, bizonyára nem dicsekedném vele, de mert én rontottam el, hát bevallom.

Mikor már többen meg voltak nyerve ez eszme valósításának, akkor az én indítványom folytán, megállapodánk abban, hogy az Erzsike mamáját kérjük fel a filantróp egylet elnökéül. Deputáció menesztetett hozzá s annak, természetesen, én voltam a szónoka.

A siker elmaradhatlan volt. A megtiszteltetés kiegyenlíté a minapi megbántást, s én ismét visszakerültem a kegybe.

Első feladat volt mindenesetre, a jótékony cél számára rendelkezési alapot teremteni. Erre a legegyszerűbb mód a műkedvelői előadás. Annak is én voltam a rendezője. A program nagy fáradtsággal meg lett állapítva. Nyitány: Beatrice di Tendá-ból. „Mi a jelszó? Kín, halál, vész, a hazát elárulókra.” Előadja a kollégium énekkara. Azután kettős fuvolajáték Lammermoori Luciából, furulyázzák a helybeli regens chori és egy fiatal ügyvéd. Következik az én humoristicus felolvasásom: „Sonkolyi Gergely”, majd bűvészeti mutatványok, előadva Bagotay Muki által; végül a pièce de resistance. Erzsike hegedűjátéka.

Nagy munka volt ezt összehozni! Mindennap próbát tartottunk Erzsikééknél. Iszonyúan el voltam foglalva. Joggyakornok lettem volna, de nem tudom, hogy látott-e engem a törvénykönyv, mert én ugyan nem láttam őtet.

Végre ki lehetett tűzni a hangverseny határnapját. Ezalatt közeledett az az idő, amikor az én patvaristaságom véget ér s át kell lépnem a jurateriába. Károly bátyám írt egy ismerős ügyvéd barátjának Pestre, akinek nagy praxisa volt, hogy fogadjon fel jurátusnak.

S minthogy a tél is közeledett s énnekem olyan messze, idegen világba kellett utaznom, az én áldott jó anyám gondoskodott az ellátásomról. – Mesemondásnak fogják azt már venni mai napság, de elmondom, hogy ami fehérneműt én viseltem jurátus koromban, azt az én anyám saját keze fonta. Azt hiszem, hogy ez az anyakéz fonta ing volt rajtam a bűvös szövet, melyről a sorsnak annyi csapása visszapattant.

Takács és szabó a kisebbik házunkban lakott, nem szorultunk idegenre. Jó téli kabátot is az anyám rendelt számomra. Igazán derék kabát volt. Egész sarkig betakart. Valóságos Mencsikoff kabát. Negyven évvel később egészen fess gavallér lettem volna benne. Csakhogy abban a korszakban hasonló szabású kabátot senki sem viselt, a benedictinusok gvárdiánján kívül.

Mikor én ebben a korán született Mencsikoffban megjelentem az Erzsikéék műkedvelői próbáján, minden ember körülfogott s iróniás magasztalással kérdezte ki-ki, hogy hol csináltattam azt. Lehet-e még ennek párját kapni? Az Erzsike azt mondta, hogy ebben ketten is elférnénk. – Én nem bánom.

Aztán mikor eltávoztam (hazahívattak, levelem érkezett Pestről), alig tettem be magam után az ajtót, hallhattam a kitörő jókedvet odabenn. Mikor pedig az utcára kikerültem s visszanéztem az elhagyott házra, hát minden ablak tele volt négyesében nevető arcokkal, azok között láttam az Erzsike arcát is.

– De jó kedvük van ma – gondolám magamban!

Hazasietve ott találtam a pesti ügyvéd levelét, melyben hivatalos rövidséggel tudósítanak, hogy egy jurátusi hely megürült az irodában, melyet azonnal elfoglalhatok. Ha azonban három nap alatt be nem állok, akkor az üres helyet mással fogják betölteni.

No ez szép kis vásárfia! A műkedvelői előadás jövő vasárnapra van kitűzve, s ma még csak kedd van. Ha pénteken ott nem vagyok, más ül a helyembe.

De mi lesz akkor a hangversenyből? Hát az Erzsikét hogy hagyjam el ilyen – hűtelenül?

No, meg a szegény rabok!

Talán enged magával alkudni az a pesti fiskális. Ád még egy pár napi haladékot?

Leültem választ írni hozzá.

„Tekintetes ügyvéd úr!

Nagybecsű értesítése folytán kötelességemnek tartom sietve válaszolni

…”

Az ám, de mit?

Valamit kellene hazudni? Nem, nem hazugság az, csak fantázia. Valamit ki kellene találni a fantáziának. Rögtöni betegség? Ezzel nem jó tréfálni. Befejezetlen peres munka, amivel a régi principálisomnak tartozom? – Ezt nem hiszi el egy pesti fiskális. – Mi ürügyet találjak ki az időlopásra?

Amint így rágom a toll szárát, bejön az anyám a szobámba s azt kérdi tőlem, „hol voltál, édes fiam?”

Én megmondtam: az Erzsikééknél. Arra ő így szólt:

Ugyan, édes fiam, mit szaladgálsz te azok után a nagy urak után? hisz azok téged csak kinevetnek.

Olyasmi futott rajtam végig, mint a hideglelés első borzongása.

Hisz én magam láttam és hallottam, hogy kinevettek és mégsem tudom –, az anyám nem látta, nem is hallotta és mégis tudja!

Nem szóltam semmit, folytattam a levelemet:

… „miszerint a holnapi napon azonnal indulok Pestre, az ön által felajánlott jurátusi helyet elfoglalni.”

Azzal megmutattam az anyámnak mind a két levelet, amire ő azzal az áldott mosolygással felelt, mely arcát oly feledhetetlenné tette.

Rögtön összepakolta a holmijaimat, kezembe adta a megtakarított pénzecskéjét, hogy a drága fővárosban ínséget ne szenvedjek.

Írni akartam Erzsikének, rögtöni eltávozásom mentségére.

– Sohase írdogálj te azoknak, majd én magam elmegyek a nagyságos asszonyhoz, s elmondom neki, hogy mi történt veled.

Másnap délben már gőzhajón ültem, s harmadnap reggel megérkeztem Pestre. A gőzhajó éjszakára horgonyt vetett Almásnál, ahogy illett, becsületes, jó lelkiismeretű gőzhajóhoz.

És mindezt a rögtöni sorsfordulatot egyenesen az én Mencsikoffomnak köszönhetem.

Azért nem is válhatok meg tőle, anélkül, hogy egy illusztráló körülményt napvilágra ne hozzak.

Abban az időben tökéletes divatszabadság uralkodott hazánkban, még Budapesten is.

Hogy Petőfi Csokonai-mentét viselt, s hozzá kurta carbonári köpönyeget, azt mindenki tudja. – Egressy Gábornak virágos atlaszból volt atillája, aminőből paplant varrnak s ráncba tűrt magyar csizmája hozzá. – Lisznyai Kálmán világoskék viktóriában járt, öt sor apró ólompitykével, tulipiros hajtókával és gombos rájthúzliban. – Vasvári Pálnak fűzöld kossuthkája, rózsaszín bélésű bő ujjakkal s nagy zöld köpönyege eléggé ismeretes. – Sükei Károly oláhországi kosztümöt hordott, hol egy kéménymagasságú cilinderrel, hol pedig egy veres török fezzel a fején. A principálisom zsemlyeszín kabátban járt, melyen csak négy gyöngyház gomb volt; de azok akkorák, mint egy szivarhamutartó. Dobsa Lajos nevezetes volt az amerikai gumilasztik köpönyegéről, Várady Tóni a pengős sarkantyúiról, Podmaniczky Frigyes az exorbitáns Vatermörderiről; csak Irinyi Józsi ragaszkodott a párizsi divathoz, fekete frakk, rövid szárnyakkal, hozzá fehér mellény: így járt csikorgó télen is az utcán; Pálffy Albert is fekete frakkot viselt, de az már angol szabású volt, hosszú, keresztbe fekvő fecskefark-szárnyakkal, fél szemüveg s a bajuszát támogató hegyes inggallér egészíté ki a megjelenését.

És senkinek sem jutott eszébe a másiknak a viseletén megbotránkozni. Ugyan ki akadt fel Bérczy Károlynak a fényes, borzas szőrű castorkalapján? vagy Vahot Imrének a veres mellényén, aranyrojtos nyakravalóján? Kuthy Lajos éppen valami extra ideális jelmezt talált ki a maga számára. S mindezt a quodlibetjét a szabad divatnak, sűrűn tarkította a jurátus sereg scythiai viselete, mindenféle tradicionális mintázatokban.

Csak nekem nem volt szabad a Mencsikoffomat viselnem. Afölött még Obernyik is megbotránkozott.

Egy napon Petőfi és Várady Tóni összeesküdtek ellenem. Koporsót csináltattak a Mencsikoffom számára, belefektették, kivitték a Rákosra, eltemették, el is prédikálták, nekem csak a fekete szegélyes pártécéduláját hozták el.

Nyugodjék békével!

Nekem igen jó barátom volt.


VisszaKezdőlapElőre