VI. FEJEZET
Furcsa párbaj – A végzetes „J” betű – Vagyok még Gyuricza Péter is

Egy epizódot kell még elmondanom, mely kompozícióm staffage-át kiegészíti.

Vahot Imre, hogy a tizek elpártolását ellensúlyozza, a még fiatal nemzedékénél újoncozott, s fel is fedezett egy fiatal humoristát, akit odafogadott a lapjához segédszerkesztőnek. Később kitűnő író lett belőle; hanem eleinte egészen vad zseni volt. Nem értett más nyelvet, mint magyart és diákot. – Különben igen jó fiú volt. Ő is odajárt közénk a közvélemény asztalához s még egy pár vendéget is hozott magával. Az egyik volt egy ferde vállú kritikus, aki a színpadot nyelvtani tekintetekből bírálta, a másik pedig volt Bagotay Muki. Ez nem volt író, csak balek. Minthogy velünk együtt ivott, annálfogva közénk tartozónak tekintette magát.

Egy délután a humorista és Muki összeakaszkodtak. Muki jónak látta valami hódításával dicsekedni, a humorista erre valami élcet mondott, ebből csetepaté lett, azt mondják, tettlegességig ment a dolog. Én nem voltam ott, csak másoktól hallottam. Kétségtelenül párbaj lesz a vége.

Este későn, mikor már feküdni készültem, beállít hozzám a ferde vállú cimbora. Arca még baljóslatúbb volt, mint egyébkor.

– Titkot közlök önnel. De elvárom lovagiasságától, hogy nem adja tovább.

– Szavamat rá.

– Barátunk holnap verekedni fog Bagotay Mukival. Én vagyok a segéde.

– Rendén van.

– Ön lesz szíves fegyvert kölcsönözni?

– Barátom! Nekem van „egy” pisztolyom: de az duplacsövű.

– Éppen az kell.

– Hogy a tatárba? Először az egyik fog vele lőni, s ha ez nem talált, átadja a másiknak, s ez lő vele vissza?

– Igenis.

A görbe kritikus olyan komoly arccal mondta ezt, hogy nekem el kellett hinnem. Íme egy egészen új módja a párbajvívásnak, és nem is rossz ötlet.

Másnap korán reggel, még föl sem keltem, már rám nyitott a szekundáns. Hozta vissza a végzetes pisztolyt.

– Megtörtént – mondá gyászos méltósággal.

– Mi lett a kimenetele?

– Szegény barátunk meglövetett.

– Veszélyesen?

– Karjába hatolt a golyó. De már ki van véve.

Ez a hír egész részvétemet felkölté.

Sietve felöltöztem, s vágtattam a Pilvaxba. A közvélemény asztalánál már ott találtam a jó barátokat, kik mindnyájan osztozának velem a szánakodásban. A kritikus elbeszélte a szomorú részleteket.

Hát egyszer rohan be a kávéházba Degré és Lauka, nagy indulattal.

– „Kohlmarkt” az egész párbaj! Nincs neki semmi baja. Nem sebesült meg! Fekszik az ágyban, a karja bekötve, az inge véres, jéggel borogatják! Csupa komédia!

A szekundáns komolyan állítá, hogy védence megsebesült.

– Meg akarunk győződni felőle!

– Csak nem kívánják önök a nyitott sebről a köteléket letépni?

Ezt én is határozottan elleneztem s pártját fogtam az írótársnak. Találtam más expedienst.

– Ki volt az orvos, aki a sebet bekötötte?

A kritikus megmondta a doktor nevét.

– Gyerünk az orvoshoz!

Doktor K…y igen derék, becsületes jellemű férfiú volt, aki a közönség tiszteletét méltán kiérdemelte.

Rajta rontottunk brachiummal.

– Feleljen ön, van-e seb a humoristának a karján?

– Van – felelé az orvos.

– Igaz-e hogy ön vette ki belőle a golyót?

– Igaz!

– Orvosi hitelére mondja ön ezt?

– Orvosi hitelemre!

Ebben aztán meg kellett nyugodniok a barátaimnak. Tovább inquirálni már nem szabad.

Én azonban még hátramaradtam az orvosnál, mikor a két bajtársam eltávozott, s azt mondám neki:

– Kedves doktorom. Arra kérdésre felelt ön, hogy ki vette ki a bajtársunk sebéből a golyót; de már most arra feleljen ön nekem, hogy ki tette bele.

– Ejnye, ejnye, ejnye! – zsémbelt a doktor. – De rossz ember az ilyen ember, akinek olyan sok fantáziája van.

Hát az volt az eset, hogy a mi humoristánk meg Bagotay Muki amerikai párbajt vívtak; aki a fekete golyót húzta, annak kellett – no, nem meghalni –, hanem doktor K…yval a karján sebet csináltatni. A doktor tett a láncétával egy két centiméter hosszúságú s négy milliméter mélységű hasítást a bicepsz fölött az epidermiszen, abba beleillesztett egy golyót, meg kivette, aztán bekötötte a sebet s a sértett becsület tökéletesen helyre volt állítva. Egy szóval sem vitatom, hogy ez nem a legkorrektebb eljárás, amit csak képzelni lehet.

Én tehát hazamentem a szülővárosomba, kihirdettetni az ügyvédi diplomámat. Tulajdonképpen, hogy rég nem látott ábrándomat újra felkeressem.

Talán emlékezik még arra a jelenetre, ami a reine claude fák árnyékában történt.

Családunk körében igen jól fogadtak; ebédre az anyámnál jött össze a rokonság, vacsorára a sógoromnál, Vály Ferencnél. Ide hivatalos volt a két kálvinista lelkész is, s azok közül az egyik felköszöntött, mint „egy gyámnak a fiát és két gyámnak az atyját”. (Példálózás az atyám hivatalára s az új színdarabomra.) Ez volt az első tószt, mely arcomat megpirítá.

Másnap volt a megyegyűlés, melynek végén nyílt teremajtók mellett, ünnepélyesen ki lett hirdetve a diplomám. Ezen a napon az édesanyám nekem adta az atyám ezüstös kardját és az általa viselt pecsétnyomós gyűrűt, a karneolba vésett ősi címerrel. Akármilyen demokrata vagyok is, mégis be kell vallanom, hogy van benne valami lélekacélozó eszme, hogy ezzel a karddal nálamnál jobb elődöm hazát, nemzetet, igazságot, alkotmányt védett valaha, s ez a pecsétnyomó örök időkre szóló jogokat szentesített. Hajdani bevett szokás szerint az apai kard és pecsétnyomó gyűrű a legkisebb fiút illette örökségben; a bátyámnak még életében adott az apám kardot és gyűrűt, amikor a diplomáját hazahozta.

Azután még hivatalos látogatásokat kellett tennem a megyei és városi elöljáróságnál; a volt principálisomat is meglátogattam; ott is volt egy szép kisleány, akinek az arcképét megörökítettem; de az még akkor nevelőbe járt. Annak nem volt regénye, ifjan halt meg: üdvöt talált.

Csak délután jutottam el Erzsikéékhez.

Mi múlja fel a világ minden örömei között azt az első szívdobogást, amit az ifjú ember érez, mikor hosszú távollét után ismét közeledik ahhoz az ábrándképhez, akiről azt hiszi, hogy az is éppen úgy ábrándozott őróla azóta mindig, hogy elváltak egymástól.

Igaz, hogy az elválás nagyon rögtönözve volt, talán némi tövishegy is törhetett benn miatta; de hiszen bevallott célja volt az eltávozásomnak: hírt, nevet, világi állást vívni ki magamnak. S íme, másfél év telt le, s mindez megvan. Szerkesztő vagyok. Jogom van pluralisban beszélni, mint a királynak, sőt több jogom van; mert a király csak a parasztokat adóztathatja meg, de én a nemes embereket is. S ez is „Dei gratia”.

Azt hittem, hogy az egész világ az enyém, s ahová belépek, a diadal jár előttem, utánam.

A legutolsó divat szerint voltam öltözve, „Martinek és Korsinek” világhírű szabászcég remekelt rajtam, s a lábamon fénymázos cipő volt; a sétapálcám halcsontból, aranyfogantyúval. Jaquemár kesztyűk hozzá. A hajamat most már nem magam sütöttem fel megtüzesített cirkalomszárral, mint patvarista koromban: fodrász szedte csigákba; s most már nyalka, kipödrött bajuszom is volt és körszakállam.

Mindezekkel szükséges eldicsekednem a drámai klimax végett.

A jól ismert társalgó teremben a nagyságos mamát találtam, meg a nagynénét; a társalgó kisasszony hazautazott a rokonaihoz.

Az üdvözlő kézcsók után az volt a kérdésem: „hát Erzsike kisasszony?”

– Ő odabenn van a szobájában.

– Szabad bemennem hozzá?

– Óh, tessék.

Ugyanazon emlékezetes kis szoba volt ez, amelyben az ő arcképét festettem.

A leányka egyedül volt, az asztalkája mellett ült és a hímzőráma fölé volt hajolva. Nagyon el kellett merülve lennie a munkában, mert különben meglátta volna az ablakon át, hogy ide jövök.

Valami gyöngyhímzés volt előtte; úgy látszik, hogy tárcaborítéknak készült. Amint észrevette beléptemet, hirtelen rádobta a zsebkendőjét, de az én szemeim azért egy pillantás alatt észrevették, hogy a gyöngyös lapon egy nagy „J” betű van formálva. – Mi lehetne az más, mint az én nevem kezdőbetűje? – Megerősített ebben a hitemben az is, hogy ugyanazon asztalkán állt az én festményem is, díszes támlányra téve: Tehát van, ami folyton fenntartja az emlékemet előtte.

Nyájasan üdvözölt, de én a mosolygásán keresztül észrevettem valami ellenséges indulatot. Benne van az a szemekben, s gyakorlott kardvívók még azt is ki tudják az ellenfél szeméből nézni, hogy az hova vág most.

Ő kérdezősködött mindenféléről, én feleltem nagy pontossággal; de ezek a kérdések és feleletek mind csak finták voltak; a kardhegyek kerülgették egymást.

Egyszerre aztán csak odaütött a fejemre ezzel a kérdéssel:

– Hát a szeretetreméltó kis csemete mit csinál?

Az első meglepetésre azt sem tudtam, miről van szó.

– Miféle csemete?

– Hát az a kedves kis színpadi tündér, akiért ön annyira fellelkesült.

Itt van ni! Már itt is a szememre lobbantják! Hát nem elég volt nekem egyszer meglakolnom a szép Lilláért? Hiába szabadkoztam, hogy én soha életemben másutt, mint a színpadon nem láttam e fiatal művésznőt, ott mindenesetre nagyon tisztelem, de semmi gyöngéd érzelemmel nem viseltetem se őhozzá, se semmi más, nőnemen levő halandóhoz egész Budapesten.

– Hagyjuk ezt el! – mondta Erzsike gúnyolódva. – Mindenről jól értesülve vagyunk! Hát a házigazdájának a három szép leánya?

– Kérem, a legidősebb kilenc esztendős.

– Meg a vidám szomszédnői!

– No, ez már szörnyűség! (Itt még csak el sem mondhattam az igazat.) De hisz éppen én voltam az…

– Aki miatt a városkapitánynak be kellett avatkozni… óh, mi mindent jól tudunk. Megsúgja nekem az én kisujjam… Én egészen fel voltam háborodva. Vajon ki áztathatott el így engem?

Ő pedig csak úgy szórta szemeiből a szikrákat felém. Nem sokáig kellett kétségben maradnom. Valami új látogató jött, már a külső teremben felismertem a hangját; ez ő, Bagotay Muki.

Világos hogy ő az Erzsikének az a bizonyos „kisujja”, aki mindent besúg.

Törte be magát a szobába. Infámisan szép volt megint. Az én hajbodrozatom egészen elsilányult az övé mellett. Az öltözete is sokkal fessebb volt, mint az enyém. S milyen biztos fellépése volt. – Én még kezet sem mertem szorítani Erzsikével, s ő már le is térdepelt előtte, a kalapját – szívével együtt – a lábaihoz téve.

– No, menjen, ne bolondozzék – utasítá rendre Erzsike, rám mutatva.

– Szervusz, pajtás! – mondá erre a Muki, észrevéve jelenlétemet. – Hol is találkoztunk utoljára?

– Makaó szigetén.

Erzsike nagyot nevetett. Ő azt is tudta, hogy a Pilvax-kávéháznak van egy kis mellékszobája, ahol makaót játszanak, s annak Muki állandó látogatója.

– Eh, hisz te nem jársz oda! – mondá Muki, s ezzel kicsinylő lenézését akarta kifejezni. Ő nem foglalkozott velem tovább, hanem Erzsikéhez fordult, azt a hímzésre vetett zsebkendőt akarva eltávolítani, amit Erzsike teljes erélyével megakadályozott.

– Hisz úgyis az enyém lesz az – erősködék a Muki.

– Majd várjon sorára, megkapja a nevenapján.

A nevenapján! Ekkor villámlott az agyamba. Hisz Mukinak a becsületes neve „János”. Az ő kezdőbetűje ez, nem az enyém. Rettenetes drámai fordulat! Hogy most egyszerre Muki lett az okos ember, és én lettem az ostoba!

Nagyon furcsa figurát kellett személyesítenem e percben. Mintaképe voltam a bamba meglepetésnek.

Muki aztán magyarázatul megfogá Erzsikének a kezét és az ajkaihoz emelte, forma szerint tudatva velem:

– Erzsike az én jegyesem.

Hja, hát ezért kell énnekem azokat a sardanapali vádakat a fejemre halmoztatnom! A színpadi csemete, a virágoskert meg a házikisasszonyok, ez mind csak aranyhíd a visszavonulásra.

Ekkor aztán én is megtaláltam az okosabbik eszemet s azt mondtam, hogy gratulálok hozzá.

Már most aztán csak azért is ott maradtam. Lássák, hogy egészen közönyös rám nézve ez a dolog.

– Hiszen bizonyosan tudhatod – mondá Muki –, hogy a legutóbbi párbajomnak mi volt az oka.

– Annak a te híres párbajodnak?

– Gondolom, hogy elég híres. Nekem igen jó pajtásom volt szegény fiú, akit meglőttem. De ha édestestvérem lett volna is, amiért az én menyasszonyomról tiszteletlenül nyilatkozott, mégis meglőttem volna.

Erzsike hiú tetszelgéssel mondá:

– Menjen! Maga vérengző gyilkos!

És ezt énelőttem mondja el, aki jól tudom az egész párbaj históriáját! Milyen nevetségessé tehetném most, ha elmondanám, hogyan történt. – Azért sem teszem; ti ketten megérdemlitek egymást.

Csupán annyit mondtam rá:

– El kell ismernem Muki pajtás, hogy fantázia dolgában erősebb vagy nálamnál.

– Talán egyébben is erősebb vagyok – szól Muki a karját kinyújtva felém.

– Azt megpróbálhatjuk egyszer a vívóiskolában.

– Eh mit? A vívás kohlmarkt! Birokra mutatja meg, aki legény, hogy mit tud! Az a divatos gimnasztika tiszta komédia. Azt kell megtenni, amit én teszek, mikor kimegyek a pusztámra. Van ott nekem egy számadó gulyásom, a Gyuricza Péter. Azzal szoktam én birkózni. Pedig az kemény legény. Aki száz ökröt tart rendben. Mégis három mérkőzésben kétszer én terítem Gyuricza Pétert a gyepre, s csak egyszer a Gyuricza Péter engem.

– Az bizony elég szép mulatság.

– Hát biz azt nem a tollforgatással meg a pemzlikenéssel tanulják.

Rá kellett hagynom: ami igaz, az igaz. Nemcsak az az igaz, hogy én Sámson nem vagyok, de még az is igaz, hogy száz ökör ellenében az én szegény pegazusom nagyon sovány vontató marha.

Bagotay Muki pedig nem érte be a diadalával; egészen a lába alá akart gázolni. Mintha csak most akadna meg a szeme azon az általam festett arcképen; abba kötött bele.

– Addig is, amíg az eredetijét bírhatom, ezt az arcképet elviszem magammal.

Erzsike tiltakozott ellene.

– Nem, nem, azt nem adom oda.

De már akkor a Muki felkapta az asztalról az arcképet s feltartá azt magasra, úgy, hogy Erzsike nem érte el a kezével.

Kért, könyörgött, mérgeskedett, de a Muki csak nevetett és azt allegálta, hogy ő az arcképet viszi.

Már ekkor rajtam is erőt vett a rossz indulata

– Uram – mondám, vállára téve a kezemet, – tegye le azt a képet, azt én nem az ön számára festettem.

Milyen gúnyosan nézett rám félvállról.

– Te? Te akarsz én velem kikötni? Te poéta!

S azzal nekem veté magát, azzal a jámbor szándékkal, hogy Erzsike szobájából kitoljon a terembe. Mikor aztán látta, hogy ellenállok, nyalábra kapott mind a két karjával. Én is átöleltem. Aztán elkezdtünk dulakodni. Biz ez nem elegáns hölgy budoárjába illő produkció, de megtörtént. A Muki dühös volt, hogy a derekamat nem hagyom olyan könnyedén betörni. Erzsike sikongatott s felmenekült az ablakzsámolyra. Egyszer aztán én nekiveselkedtem s úgy teremtettem le a Mukit a kanapéra, hogy mindjárt letört a kanapé karja.

– Vagyok én is Gyuricza Péter!

Ezt a győzelmemet nem adnám oda a világ minden dicsőségéért.

A nagyságos mama és a nagynéne rémülten szaladtak át a nagy birkózási zajra, s nagy volt a megbotránykozásuk, mikor azt látták, hogy én ott térdelek a Mukinak a mellén.

– Eressz fel pajtás! – mondá a vetélytársam.

Hát hiszen én sem akartam egyebet, mint az arcképet elvenni a jogtalan követelőtől.

A szegény arckép azonban pórul járt; a küzdelem alatt leesett a földre, a lábaink alá, s valamelyikünknek a sarka ott hagyta rajta az önlenyomatát.

Erzsike sírva fakadt, mikor meglátta az arcképen esett havariát; a nagyságos mama pedig a letört pamlag felett lamentált. Erzsikét aztán megvigasztaltam, hogy majd kiigazítom a képen esett hibát; van festékem hozzá.

– De azért nem kell neki ülni – sietett közbeszólni a mama. (Megijedt, hogy megint elkezdek a házhoz járni, s még elrontom a jó házasságot.)

– Nincs is már meg az a ruhám – mondá Erzsike.

Az a bizonyos szép ruhája! Bár sohase is lett volna meg. Én aztán biztosítám őket, hogy ki tudom a képet javítani otthon, magamtól is. – S azzal eltettem azt a zsebembe. – Nem jön az ide többet vissza.

A mama és a nagynéne ostentative foglalkoztak Mukival, sajnálkozó részvétüket kifejezve, amitől az egészen megvadult. Én kihátráltam, minden búcsúzási kísérlet nélkül.

Az Erzsike azonban utánam futott, s az ajtóban utolérve, megfogá a kezemet, meleg hangon súgva:

– De ugye, ki fog engemet jól igazítani?

A képet igen.

Egy óra múlva a gőzösön ültem s néztem az elmaradó füstöt, mely szülővárosomat eltakarta. Úgy volt, mintha temetésről térnék vissza.


VisszaKezdőlapElőre