VII. FEJEZET
Világfájdalmas állapotok – „Maradj, vagy fuss!”

Mikor Pestre hazaérkeztem, két levelet találtam az íróasztalomon; az egyiket Várady Tóni írta, meghívott az újszülött fiának a keresztelőjére; a másik Petőfié volt, tudatta velem a végbement házasságát Szendrey Júliával; most a koltói Teleki kastélyban töltik a boldog napokat.

Mind a két barátom velem egyenlő sorsú szegény legény volt. És a hölgyeik, kik őket élettársként követték, előkelő, gazdag családok leányai, kényelemhez, pompához szokva, udvarlóktól körülhízelegve, anyáik szemefénye. – Családjaik ellenezték a házasságukat. – És a szerető hölgyek a szülői kitagadás súlyát hurcolva magukkal, követték mégis kedvesüket.

Tehát nem ábránd, de meglevő arany az igazi szerelem! Csak engem neveznek bolond alchimistának, ha ezt az aranyat keresem.

Petőfi azzal bízott meg a levelében, hogy fogadjak valahol egy alkalmas szállást, ahol ők és én együtt lakhassunk.

Ez is, a mesék országába tartozik, hogy egy új házas a fiatal barátját lakótársul hívja magához.

Én csakhamar találtam a Dohány utcában egy csinos első emeleti szállást három szobával és a hozzá tartozókkal, ami alkalmasnak látszott; az egyik első szoba Petőfiéknek, a másik nekem, a közbeeső közös ebédlőnek hagyva; külön bejárás mindkettőnk számára.

Őszre beköltözött az ifjú pár; ők tartottak egy cselédet, nekem volt egy öreg szolgám. Egyszerű bútorzatunk volt mindkettőnknek. Petőfiné úgy jött el hazulról, kelengye nélkül: még csak egy divatos kalapja sem volt; maga horgacsolt magának fejkötőt, azt viselte. A haja rövidre volt vágva, úgy nézett ki, mint egy kisfiú.

Semmijük sem volt és mégis milyen boldogok voltak! Júliának az volt az egyedüli mulatsága, hogy Petőfitől tanult angolul, s aztán ebéd fölött (amit a „Sas”-ból hozattunk) beszéltünk angolul egymás rovására mulatva.

És énnekem ezt az ő boldogságukat mindennap kellett látnom.

Ez olyan, mintha valaki a poklot még meg is paprikázza. Ezen korszak alatt jelentek meg az „Életképek”-ben bizonyos „Aggteleki”-től „Visszhang szavai” cím alatt több rendbeli költemények, állítólag egy művésznőhöz írva. Ma már bevallhatom, hogy azoknak a költeményeknek a szerzője én voltam. Hanem azért (dacára annak, hogy a versek nem rosszak) ünnepélyesen tiltakozom az ellen, hogy valaha valaki ezeket az én munkáim sorába beiktassa; mert én még ma, negyven év után, sem vagyok olyan vén, mint amilyen életunt decrepitus, halálra vágyó fickó volt az a bizonyos Aggteleki.

De ugyanez a keserű, világgyűlölő hangulat vonul végig minden egyéb akkor írt munkámon; az összetört kedély kifakadásai, rémlátások beteg képzelet álmaiból, önmegvetés, holdkóros világnézetek jellemzik valamennyi akkori elbeszélésemet. S ezek akkor tetszettek. Akadtak utánzóim. Még Petőfit is félrevezettem az igaz útról. Maga bevallá, hogy a „Hóhér kötele” című regényét az én „Nyomorék naplója” című elbeszélésem hatása alatt írta; ami azután a szörnyetegségek netovábbja.

Ki tudja, hova építettem volna fel ezt a Bábel-tornyot, ha egy egészséges földindulás le nem dönti.

Petőfi egyszer rajtakapott, mikor azt a bizonyos arcképet kijavítgattam. Észrevette a szemeimen, hogy könnyeztek.

Én titkolni akartam azt; restelltem nagyon.

– Így van ez jól, fiú – mondá ekkor –, szükség van a világban most olyan emberekre, akik nem boldogok.

Emlékezetes egy mondás!

Akkoriban írta ezeket: „Véres napokról álmodom”. – „Dalaim”. Ez égverő végstrófával: „De mit tűr a szolgaságnak népe? Mért nem kél fel, hogy láncát letépje? Arra vár, hogy Isten kegyelméből, Azt a rozsda rágja le kezéről?”

Aztán átvitt a maga szobájába. Annak a falain voltak díszes rámákban felakasztva a francia forradalom fő-fő vezetőinek remek kőrajzú arcképei. Ez volt egyedüli fényűzése, Danton, Robespierre, Desmoulins Camille, Saint Juste, madame Roland. Ott azután feleségestől együtt kiosztották a szerepeket; nekem volt szánva Saint Juste, Júliának madame Roland. És azután beszéltünk „a véres napokról”. Nem soká lesz már álom, ébren látjuk. S ott leszünk az elsők között.

Más épeszű ember, az ilyen beszédekre, az ablakon át szökött volna ki ebből a házból; én hozzá voltam bűvölve. Nekem éppen hozzá illett a lelkiállapotomhoz: meggyújtani magamon a Dejanira-köntöst, s aztán kiszaladni a nép közé, hogy az is gyulladjon tőlem lángra.

„Férfi sorsa a nő!”

Ha akkor az a hölgy, amikor utoljára a kezében volt a kezem, azt mondja: „maradj itt!” bizony ott maradok. Bizony beérem a magam kis boldogságával s nem futok a hír holdvilága után. Manapság valószínűleg királyi táblai ülnök volnék s magam is nagyokat nevetnék rajta, mikor barátságos lakomázás végén a kollégáim, szörnyeteg mondatokat idéznek a legelső regényemből, amelynek egy-egy defectus példánya még valamely antikvárius kacatjai közül kuriózumképpen előkerül.

Így lett volna, ha az a hölgy azt mondja, hogy „maradj”. Ha pedig azt mondja az a hölgy, hogy „fuss!” hát akkor futottam volna én is a futó csillagok útján, amerre a többiek.

Hisz azok közül, akik március tizenötödikén velem együtt ott álltak a népsokaság előtt a városház erkélyén, hirdetve, hogy „itt a népszabadság napja!” az én szép, fiatal arcú, lángszívű munkatársaim közül hárman tűntek el, az akkor kimondott szóért: „szabadság”, úgy, hogy a sírjukra sem találni, Petőfi, – Vasvári, – Bozzai.

És bizonyára nekem is elég lett volna akár az a négy lat ólom, akár az a kozáklándzsa, akár az a gránátszilánk, mely azt a hármat megölte…

Ha az a hölgy azt mondja: „fuss!”

Sorsom feladta a talányt: „vagy élni elfeledtetve, vagy ifjú halálomról megemlegettetni.”

„Maradj” vagy „fuss!”

Ekkor azt mondta egy hang:

– „Menj! De együtt megyünk!”

De ez nem a tengerszemű hölgy hangja volt.

Egy reggel Petőfi kacagva ront be a szobámba:

– Hahaha! Akarsz nevetni? Fogd ezt a „Honderűt”.

S kezembe adja az ellenséges lap legújabb számát.

A szemem egyszerre megakadt rajta, ami olyan nevetnivaló volt. – Szülővárosomból pompás leírása annak az esküvőnek, mely Bagotay Nepomuk János úr és a világhírű szép hölgy között végbement. (A nevét nem olvastam el.) A boldog pár mézesheteit Párizsban fogja élvezni.

Hahaha!


VisszaKezdőlapElőre