SZEGÉNYEMBER BALLADÁJA

 

- Szegényember, hogy adod a bölcsőt?
- Csöpp a gyerek, hogy adnám a bölcsőt?
- Király vagyok, bírok nagy erővel,
Ha nem adod, elveszem erővel.

Szegényember, hejh, csak egyet szólna -
A király már katonákért szólna.
De a bölcsőt a tóba hajítja,
Csöpp gyerekét utána hajítja.

Szegényember sír-rí a börtönben.
Szegényember nevet a börtönben.
Nincs a gyerek már a rossz világban,
Jobb sora lesz, hajh, vizi-világban!

1924. jún.


SZEGÉNYEMBER SZERETŐJE

 

Világ van a szegényember vállán,
Istent emelt mindig másik vállán.
Dühödne meg okosan egyszerre,
Mindakettőt ledobná egyszerre.

Szegényember sose kér kalácsot,
Szegényember sose kap kalácsot.
Kis kenyérrel, nagyon feketével,
Fehér lelkét őrzi feketével.

Szegényember sója is ízetlen,
Szegényember kedve is ízetlen.
Eladó kis holmija vetetlen
S ha van ágya, az is megvetetlen.

Szegényember akkor lop, ha éhes,
Akkor se lop, dehát nagyon éhes.
Akkor is csak szegényebb szegény lesz.
S míg lesz szegény, mindig több szegény lesz.

Kisgyereke sohase veretlen,
Asszonya se marad megveretlen,
De akármily gyönyörű lány lennék,
Szegényember szeretője lennék.

1924. jún.


NEM ÉN KIÁLTOK

 

Nem én kiáltok, a föld dübörög,
Vigyázz, vigyázz, mert megőrült a sátán,
Lapulj a források tiszta fenekére,
Símulj az üveglapba,
Rejtőzz a gyémántok fénye mögé,
Kövek alatt a bogarak közé,
Ó, rejtsd el magad a frissen sült kenyérben,
Te szegény, szegény.
Friss záporokkal szivárogj a földbe -
Hiába fürösztöd önmagadban,
Csak másban moshatod meg arcodat.
Légy egy fűszálon a pici él
S nagyobb leszel a világ tengelyénél.
Ó, gépek, madarak, lombok, csillagok!
Meddő anyánk gyerekért könyörög.
Barátom, drága, szerelmes barátom,
Akár borzalmas, akár nagyszerű,
Nem én kiáltok, a föld dübörög.

1924 első fele


MILYEN JÓ LENNE NEM ÜTNI VISSZA

 

Mikor nagyokat ütnek rajtunk,
Milyen jó lenne nem ütni vissza
Se kézzel, se szóval,
Világitni a napvilággal,
Elaltatni az éjszakával,
Szólni a gyávaság szavával,
De sose ütni vissza.

Lelkeimmel pörölnöm kéne
S élvén is vagyok most a béke.
Kristály patakvíz folydogál
Gyémántos medrü ereimben.
Szelid fényesség az ingem
És béke, béke mindenütt,
Pedig csak én élek vele!...
Fölemelnek a napsugarak,
Isten megcsókolja minden arcom
És nagy, rakott szekerek indulnak belőlem
A pusztaság fele.

1924. júl. 10.


SZÓLT AZ EMBER

 

Volt az ember. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Körtefa vagyok.
S gyökere lett a föld, dereka a magasság,
Lombja az ég
És körtét ettek a bogarak,
A madarak, az éhes csillagok.

Akkor tovább ment. Járt, megállt, szétnézett,
Aztán azt mondta: Szén és vas vagyok.
És csörömpölő acélműhelyekben
Tűzre dobta a nagy hegyeket,
Hogy a halállal és az új időkkel
Száguldják meg a versenyt dübörögve
Szédítő, karcsú expresszvonatok.

Szólt az ember, szólt, megállt és elment
S csak azt nem mondta, hogy ember vagyok.

1924. júl. 17.


(TENYEREMRE TETTEM...)

 

Tenyeremre tettem a lelkem:
Nézd meg, milyen szép százlátó üveg!
De Ő gyémántokat szedett elő,
Mert Ő az embert sose érti meg.

1924. júl. 17.


A GONDOLKODÓ SZONETTJE

 

Dübörgő gépváros zúgó agyam.
Hangja - mit roppant barlangvisszhang adhat
Mély orgonára és a gondolathad
Rokkant derékkal görbed untalan,

Mint korhadt fűz görnyed szomoruan
Deres partján zajló, jeges pataknak.
Az épitők téglát téglára raknak
Molnárok szíja suhogón suhan.

S mind robotol - minek? maguk se tudják,
De egyszer tán megúnják ezt a munkát
Izzadt ölükben őrület fogan -

S - egyszerre mind! - kizúdulván a kába
Műhelybörtönbül bősz anarkiába
Szétkujtorognak részeg-boldogan!

1924 nyara


A SZERELMES SZONETTJE

 

Kerengő bolygó friss humusza lelkem
Nehéz ekével szántja milliárd
Vad, barna fájdalom s hegyes vasát
Mélyen lenyomva gázol át a telken.

Gőzös, meleg barázdákon vetetten
Kincses kalászok bólogatnak át
Az út felé, hol kényes, büszke fák,
A szépség fái búgnak át a berken.

Alattuk szívem űl, a mindig éhes.
Sötét szeme s paraszti szája véres.
És éles sziklán gyilkos késeket fen.

Egy tiszta érzés arra bandukol
S forró vér gőze száll ködökbe, hol
Szépség-fák állnak illatokkal telten.

1924 nyara


MÉRT HAGYTÁL EL, HOGYHA KÍVÁNSZ

 

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...
Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

1924 nyara


BOSSZÚSÁG

 

Azt hiszik, ha ők karikáznak,
Te legalább is frászkarikával fogsz karikázni
S elvégre már tudhatnád,
Ha csőstül is ömlenek panoptikumokba,
Az egészségügyi muzeum csak fontosabb.
S ha jó is a holdas éjszaka,
Azért inkább kell nappal a napvilág.
Kutya dolog a népekkel törődni?
Magaddal törődni még kutyább
S végeredményben mégis egyre megy.
Regélni fogsz úgyis, az itéletnapig,
Mert nincs jogod befogni a szádat,
Ameddig csak foszlik belőle a szó,
Épp, mint karácsonykor a parasztkalács.
Most azért csak dühöngd ki magad,
Mondd el párszor könnyülő, igaz szívvel:
Fene, aki megeszi!
Mert a csorba ekevasakat
Immár igazán kicserélhetnék.

1924 nyara


FORDULÓ

 

Változások nehéz szagát görgeti a szél,
Vincellérek enmagukat ütik csapra már,
Enmagukat köszörűlik ifju harcosok
S az elásott tojásból is
Kibúvik és égre száll a madarabb madár.

Most az órák mutatói ventillátorok,
Jó földünk az óriási lenditőkerék
Mely most minden kart-kereket szédületbe ránt.
Szándékaink - széles szíjjak -
Megölelik s úgy rohannak országút-iránt.

Hálóbb-szemmel halászember új folyóra les,
Minden gazdátlan komondor küszöböt keres,
Fáradtabban fáradnak a szegényemberek,
Tél-túl néha tiszta kézzel
Őszintén ád új portékát ravasz ószeres.

Furulyáló juhász mellől nyája szétszalad,
Mintha mindenki utazna s üres a vonat,
Kiáltások raknak csöndből külön halmokat,
Üstökös hull, bútor roppan,
Gőgök álla szemlesütve mellükhöz tapad.

Szellőtől is földighajló, sudár derekán
Jövendőnek feszít ijjat mindegyik leány,
Frissült kedvünk habzó mezőt göndörít alánk
S mocsárkodó tenger alól
Zászlós-piros lobogással kiugrik a láng.

1924 nyara


SZÉP NYÁRI ESTE VAN

 

Szép, nyári este van.

Vonatok dübörögve érkeznek, indulnak,
Gyárak ijedten vonítanak,
Kormos tetőket kormoz az este,
Rikkancs rikolt ívlámpák alatt,
Kocsik szaladgálnak összevissza,
Villamosok csengetnek nagy körmenetben,
Transzparensek ordítják, hogy: vak vagy,
Mellékuccákba ballagó falak
Visszalobogtatják a plakátot,
Előtted, mögötted, mindenfele - látod -
Plakátarcú emberek rohannak
És - látni - a nagy háztömbök mögött
Allelujázva-üvöltve-nyögve-káromkodva
Lihegve-hidegen-ravaszul-kapkodva
Emberlajtorján másznak magasra
Emberek
S a dühödt körutak nyakán
Kidagadnak az erek,
Hallani, hogy sikoltanak a néma hivatalnokok,
A hazatartó munkások lassú lépéseit,
Mintha öreg bölcsek lennének mindannyian,
Akiknek már semmi dolguk sincs a földön.
Hallani zsebtolvajok csuklóinak puha forgását
És odábbról csámcsogását egy parasztnak,
Aki szomszédja kaszálójából
Épp most nyúz le egy jó darabot.
Hallok mindent, aki hallgatok.
Kolduscsontokban nyöszörög a szú,
Körülszimatolnak asszonyok,
De én nagyon messziről jöttem
Kiűlök szíves küszöböm elé
És hallgatok.

Szép, nyári este van.

1924 nyara


HAJÓN MEGYEK PESTRE

 

Épp 1000 korona, hajón megyek Pestre.
Annyit néztem, hogy belefáradtam,
Azért elnézném még esztendeig
Dehát itt az este.

Csíp a kémény füstje, nem baj,
Éppen ilyen bodor, tömött a haja,
Mint két csónak egymásután,
Tán még karcsúbb forró dereka,
Orra szökken, mint az Erzsébethíd,
Vagy mint aki
Fejest ugrik róla.

Eh, elég belőle... Mégis furcsa,
Hogy Pest ragyogása szeméhez hasonlít.
Kettős Bazilika-tornya kettős melle
S hány ekkora kazán lehet benne!

Ugy érzem, mintha összeszidtak volna,

De bizonyos, ha olyan szomjas lennék,
Amennyire most furán vagyok,
Rögtön kiinnám alólunk
Tán az egész Duna-folyamot!

1924 nyara


ESTE VOLT S A BŐRÜNK ÖSSZEÉRT

 

Este volt s a nyári égről
Rohanó, tüzes vágyak estek belém,
Mikor a bőrünk össze-összeért,
Egész életemmel ott éltem én,
Azon a kicsi, darabka helyen,
Ahol a bőrünk,
A bőrünk összeért.

Most már tudom, őt, őt kerestem,
Mikor jelenést kért az eszem.
S ó, ti kis virágok s ti embertelen messzeségek,
Értitek-e az ő szavát, ölét?
Mert már nem birom el s az egész asszonyt
Méhike-zümmel és hatalmas
Üstökös-dobó kiáltásokkal
Kihirdetem.

Micsoda melletted a napsütött szöllőhegy,
A hajnalszőrű friss, égi állat,
Vagy a bokrok reggeli ringatódzása
A hajadon földek zsenge tomporán?
Minden asszony csókja összebugyog benned
S már sokszor félek, nagyon félek tőled,
Mert mi nagyon összebogozódtunk

S még minden szabad szálat elkeversz.
Ó, mi akkor is kívánjuk egymást,
Mikor énrajtam szörnyű kövek vannak
És te könnyű felhőkön heversz!

1924 nyara


SÍRDOMB A HEGYCSÚCSON

 

A holtan megbántott Adyé

Üveghegy ez. Ezerszínű üveg.
Az ördög csuszkál oldalain föl-le.
Hántott héjú szivekből ez a hegy
Már régen épült. S énekelni megy
Hajnalban ez a hegy a vaksi földre.

- Sej haj, meghalt!... Ó, meghalt!... Hosszu csend.
A hegy kigyúl és táncolni kezd aztán.
Egy sírdomb megy a hegy csúcsára. Fenn,
Ott fenn megáll. Lefekszik. Vértelen
Fénylelke forrón leömlik az arcán.

Hullámzik még és lépcsőkké mered.
- A hegy csúcsáról nagyon messze látni,
Fennebb, a hantról, még messzebbre látni,
Ki akar látni, apró emberek? -
Csak csend. És újból zeng, ragyog a hegy.

1924. aug. 20.


OLY FRISS

 

Oly friss-ízű az ég, én tudom, én tizenkilenc esztendős vagyok
A szebbik biplánon mindenki hallja a toronyóra ütéseit,
az éhesnek körte a csillag is, ott már ebédelnek, de
Magyarországon még nincsen rádió
Minden emberben ketrecek élnek, ezek esznek vagy énekelnek
És egyik emberben acélból vannak a másikban pedig furulyákból
Ha alszom, hozzám képest mi lesz a harmat
Egészen ostoba csak egy van s az az elégett itatóspapír,
-- szegényke vizet se látott
Ne haragudj, jóíze van az égnek
És a szúnyogok amúgyis meghalnak éhségükben.

1924. szept. [?]


KESERŰ

 

Ó rádióaktivitás! most olvasom és görögdinnyét eszem és erősen tudom
Hogy a világ csak bennünk változik
Szines kereplő vagyok csupán, halljátok? arcom átlátszó
mögötte virágok röpködnek, amint fölbuktak az elektromos hullámokból
Szeretőmtől is elszakít a humanista század, ó lepipált
szomorúság, gyújtsd föl ma éjjel a menhelyeket
A bárányok birkák, én szamár vagyok s csak hosszú elnyúlt árnyékom a pásztor
Ha szemem behunyom, az eroplánok lezuhannak és azok is
Melyek belőlem szállnak föl naponta
Te csillogó porszem, állítsd el aranyos motoraidat, reggel
úgyis kisöpör az asszony
Ó az asszony, a szeretőm csak sír, csak sír és könnyei tovább
hajtják a régi turbinákat
Kár, kár miértünk is
De éljenek a köszörűs inasok, akik fütyörésznek
És nem is tudják, hogy az égbolt fejünk fölül elvitorlázott a pénztárcákba.

1924. szept. [?]


MOST FEHÉR A TŰZ

 

Vigasztaljátok a szenvedő alkonyokat, közéjük való kedvesem is
Szomorú lángjaival zokogva kergetőzik

Előttem szalad, megcsókoltam s az idő nagy némasággal elsüllyed körülöttünk
De üres kezemmel hiába kapkodok utána
A fájdalom vakító felületén
Temetőkben világít a villany
Könnyeink fekete kristályokat mosnak
Nincsen szavunk, amit kimondhatnánk
Elhamvadt maradék álmunk
Csak a gyilkosok sötét reményei világítanak még
A butaság expresszvonaton robog előttünk
Minden madarunk szárnyaszegett
Olyan ártatlan, mint a kavicsok fehér homlokai
Én mindig Riának hívtam
Gyékényünk sincs és mégis kihúzzák alólunk
Ünnepeink ájultan hevernek

Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja
Énekelj tiszta szomorúság
Lefekszem itt, a hold a fejemalja.

1924. szept. [?]


NÉHA SZIGETEK

 

Néha szigetek buknak föl fejünkben, madarak szállnak el
fölöttük, új, csodálatos növényzet magvait hullajtják rájuk
A gép arcából is csurog verejték, anyák szeméből könny,
rólunk a munka olajcsöppjei
Lassan így fordul tovább a világ
Tegnap azt hittem, körtefa vagyok s még ma is jönnek hozzám kisgyerekek
Csókolnak és megrázzák bennem a roskadó körtefákat
Első szerelmem spirituszba raktam s most néha elnézem,
milyen furcsa kis állat
Szervusz, szervusz, hogy vagy, köszönöm megvagyok és te,
hát csak lassan, ilyenkor mintha vágyunk se volna
De vacogva mászkálunk Mont Blancok tetején s imádkozunk,
te Isten, te Isten
Mért nem teremtesz hegyeket is
Nektek úgy adom oda magam, mint az anya meleg teli
mellét az ő éhes kicsikéjének
A bokrok már alszanak, én is lefekszem tibennetek, hogy
reggel kéznél legyenek majd kedvelt, acélhomlokú szerszámaim.

1924. szept. [?]


ÉN DOBTAM

 

Én dobtam ide magamat, szivünkben vakok topognak, de
szándékunk egyet jelent a rádiummal
Maholnap Jehovák leszünk, hogy emberré teremtsük magunkat újra
Ez a szerelem s a patakhúrú ének, mely most kinyujtozkodik,
hogy fölérjen valahogy kedvesem bokájáig
A lélek hullámhossza éppen a magasságom, ezért van az,
hogy csóknak mondjuk a szédítő naprendszereket
Forognak és zengő fekete hajuk alatt szelíden mosolyognak az imádságok.

Nehéz álomban hervadnak az órák
De violakert úszik belőlünk arasznyira a város fölé
Odaindul a vonat s a könnyek árnyékában odasikoltanak a karcsú tornyok
Hát gondoljatok a hárfaszemű fiatalokra, szegények
Nincs, aki friss, tiszta vízzel borulna ártatlan életükre.

1924. szept. [?]


EKRAZITTÖMEG

 

Ki lesz a madár, ha meghalunk és a világok ékköveit csiszolgatjuk
Az utak lassanként fölemelkednek s észre se vesszük, hogy levegőben járunk
Eltévedt sugaraink visszaszállnak a vadmadarak tojásaiba
Kiégett kiáltásokból épül a porszem
Az óceánok szinén gondolat lebeg és gyógyítgatja holdkóros testvéreit
Holttetemek, nosza ugorjatok ki barátaimból
Lelkünket kivisszük a napra melegedni
Lángok csúcsain zuhanunk és emelkedünk fürkészhetetlen titkainkkal
Oly mértékben sírunk, amint a vizek párolognak
Füvek láthatatlan fényszálaiból
Együgyű szavakat szövögetünk, melyek szomorúan mosolyognak a tükör előtt
De kegyetlenül bízom az erőmben
Elbocsátom távozó éheimet
Nagyszerűen
Konok ekrazittömeg
Arcotok mögött a hangtalan mélység és szivetek
Lassan végkép lesüllyednek benne a befalazott, lobogó aranyajtók.

1924. szept. [?]


RIÁNAK HÍVOM

 

Riának hívom őt
De éppúgy mondhatnám sónak, vagy villámnak is
Sok értelmetlen dolgot csinálunk, azt mondjuk rá, hogy szép
s azután kiejtjük kezünkből
Röntgenfényből faragták, átsugárzik a falakon és szavaimon
Haj, de igen messze van
Ha egyedül vagyok, odaül homlokom elé, nagyon fájhatok neki
Sóhajt s testemre hullajtja fájdalmait
Csodálatos, hogy más nem vette észre feje fölött a virágokat
Pedig én láttam, hallottam is, szines harangokat dobálnak jobbra-balra
Belőlük mosolyognak föl jövőbeli gyerekei
Közöttük jár, nagy gonddal ügyel rájuk, de erről sem tud
Azt hiszi ilyenkor, hogy takarít, vagy, hogy engem kínál meg vacsorával

Egy hangvilla két ága vagyunk
S mégis, ha egymásra nézünk
Néha rekedten száll föl a szomorúság.

1924. szept. [?]


ESTI FELHŐKÖN

 

Esti felhőkön fekete fű nő lassan fölszíjja a fényességet és
gyémántlevegőt locsol izzadt arcainkra
nyugodt lehelet a világ ellebeg a jéghegyek fölött
ezek ilyenkor egész elolvadnak
ha követ dobunk föl nem esik vissza hanem csókká válva
nagy meleg szárnyakon röpül föl-föl egészen mihozzánk
csontjainkban a velő foszforeszkál akár a sarkcsillag
kettejük fényénél meglátjuk a vizet és kenyeret melyek
elbujtak tenyereinkben
mi az igazság kérdem a falaktól
erre eltünnek és a csillagok alatt valamennyien itt ültök körülöttem
a szemhéj selyemüvegből van simogat ha lecsukjuk de azért tovább látunk
az áloé másodpercenként virágzik álmainkban
ismeretlen kedvesünkkel hálunk ő az aki cirógatván figyelmeztet
ha takarónk lassacskán lecsúszik.

1924. szept. [?]


KILÓMÉTEREKKEL

 

Kilóméterekkel vagyunk magunk előtt és meglóbáljuk elvesztett
lelkeinket melyekben vágyaink virrasztanak
Eltáncolt öregek felülnek még az ágyon
Titokban fejet is függesztenek hajuk alá, hogy megtévesszék
a mitsemsejtő gondolatokat
Pedig hiába minden szakértelem mikor hajnali levegő siklik szivünkön át
Kedvesünk ő, akinek meg kell köszönni párunk libegő mosolygását
És mégis körülményes becsukott kézzel járni a szemünkben
A világ is több sokkal, ha kinyujtózunk, nagy hegyekre mászunk
És mélyen hullámaink alatt kábelek szállnak melyek tengerbe
vetik elkorcsult fiaikat

Angyal kovályog nyelvünk felületén
Szikrasineken vörösmozdonyok zuhannak előre
Szemtől szembe
Ria karcsúbb a liliomillat esteli árnyékánál
De csapzott homlokomon kinyílnak a sípok
Feszültség szemverős rakétáiban röppentsük föl a fiatalok
egyetlen osztályharcát.

1924. szept. [?]


DÍCSÉRTESSÉK

 

Rózsa, rózsa, szállj és énekelj...
És dícsértessék csúf, hazug szava,
Olyan hajnal lengesse szivét,
Amilyen örök bennem ő maga.

Minden lelkem csak kőrakás neki.
Fölötte holt galambok csapata -
Mélyen magában leljen a virágra,
Ha nincs is színe, nincs is illata.

Dícsértessék. Tőle szállt fölém
Egy magasztos nyugalmu pillanat,
Mikor nem vártam. És még akkor is
Minden kristályom sírva széthasadt.

Csúcsán, sötét, különös fényeken
Siklik bennem és nem tudni, hova.
Kiégeti a szememet belülről.
De dícsértessék csúf, hazug szava.

1924. okt. 6.


AKI SZEGÉNY, AZ A LEGSZEGÉNYEBB

 

Ha az Isten íródiák volna
S éjjel nappal mozogna a tolla,
Úgy se győzné, ő se, följegyezni,
Mennyit kell a szegénynek szenvedni.

Aki szegény, az a legszegényebb,
Fázósságát odadja a télnek,
Melegét meg odadja a nyárnak,
Üres kedvét a puszta határnak.

Köznapokon ott van a dologba,
Várt szombatját száz gond nyomorítja,
S ha vasárnap kedvét megfordítja,
Akkor máris hétfő szomorítja.

Pedig benne laknak a galambok,
Csillagtollú éneklő galambok,
De így végül griffmadarak lesznek,
Hollónépen igaz törvényt tesznek.

1924. nov.


ITT EGY FA, OTT EGY FA

 

Itt egy fa, ott egy fa,
Villámsujtott, lombtalan,
Szenesszivű, keserű,
Büszke fa.
Itt egy fa, ott egy fa.

Mért nem zöldek? - kérdik a mezők.
Fekete porukat kerülik a méhek.
Suttognak az almafák:
Legalább
Mért nem hoznak vadalmát
Mit henyélnek?...
Gerendának nem valók
Akasztófának se jók.
Csupa kérdés szidja őket,
Szomjas kérdés öli őket.
Kiesett a fényes ég
Összeégett karjuk közül!
Állnak, mint a kútgémek,
Mégsem jelölnek kutat:
Igy is élni! Mit akarnak?...
Itt egy fa, ott egy fa,
Összeégett szívvel-karral
Messzi egekbe mutat.

Hejh!
Ha mi egyszer az Úristen elé
- Papunk mondta, hogy mindent ő ad -
Ki a sorbaállást adta,
Szívünk helyével, szótlanul
Sorbaállunk elszánt csapatba
És követeljük az ifjúságot!

1924. nov.


MINDENT HAGYOK

 

Nagyon útálkozhatott az Isten,
Hogy ilyen csúnya plánétát köpött -
Ó, szépség, jóság!... De már mindent hagyok.
Villámokból font kerités tövébe,
Ma lefekszem a szívem közepébe.
Egész nyáj leszek benne. Egyedül,
A nagy akolban egyedül vagyok.

Hittem, hogy a hitványabb lettem én,
Akin az idő csak tovább fut át
És úgy magasztaltam a minden-embert,
Mint akinek
Csak magyarázták a megvolt csudát.

Ha hitvány voltam, ezért voltam hitvány.
Ó, egy percre megláttam magam.
Ott álltam én a Napban! Ott a Napban!
Bordám szaggattam! A Nap suttogott:
Véredben állsz, te, ha bennem állsz!...
És lassan, lassan süllyedtem a Napban.

A szél sikoltott. Fölkapta a szívem
S egy csöpp vérem, ami még megmaradt,
Végiggurult lobogva az égen.
Utánaszaladt.
A földre ekkor tűzcsóva esett.

Mindent hagyok már. Bomolj meg magadban,
Világ, ó világ! Én szivemben alszom.
Tiszta mosolyom hideg víz hulláma,
Hogyha néha fölemelem arcom.

1924


A CSODA

 

Kár volna magamat eladnom
Célért, eszméért, okért, hitért.
Hogy magyarázzam az eget másoknak.
Eladni magamat semmiért.

Te vén szilvafa, ugye, igazam van?
Te tudod, te százesztendőt éltél!...
S akkor sikított, elbőgte magát
A kert mellett egy vén acéltehén.

Nem is acél volt, hanem drágakő.
Pálmaág-farkkal. Ott kinyúlt szegény.
Tele gyerekekkel
Kőrhinta forgott búgva, vidáman,
Szarvai hegyén.

És sírt és sírt, csak sírt, míg meg nem halt,
Késnyelek hullottak pengétlenül
A szemeibül.
- Ó, mennyi dinamit lakik
Én élve síró szemeimben! -
A föld egyszerre elszaladt alólunk
És elszaladt alólunk minden;
Ég, csók, tűz, magam s a semmi.
A tehén lángszőre szintén elszaladt,
Aztán visszajött
S a homlokomon kezdett énekelni.

Fehér vízben hevertünk egymás mellett,
Szivemben ő s az ő szivében én.
Hátulról keresztülnéztem magamon
S úgy láttam, hogy bennem él tovább
A tehén.
S tele gyerekekkel
Kőrhinták forogtak vidáman
Szarvai hegyén.
Nem szúrt vele, csak fölemelte.
Arrabökött, amerre elszaladtunk
A föld, az ég, a tűz, a semmi s én

S én szégyenverten lopózkodtam arra,
Hogy embertszülő tüzet énekeljek
Örökké, újra
Jeges, havas
Ismeretlen hegyek tetején.

1924


TI JÓK VAGYTOK MINDANNYIAN

 

Ti jók vagytok mindannyian,
Miért csinálnátok hát rosszat?

Néha úgy vagytok a rosszal,
Mint a gyerek a csavargással.
Ujjong, eltéved, sirdogál
S hazakívánkozik.

Ti mindannyian örültök a jónak
S fontoljátok meg, mit mondok:
Nem sánta az, aki
Együtt lelkendezik a csúszkálókkal!

1924


ÜVEGÖNTŐK

 

Az üvegöntők nagy tüzeket raknak
És vérükkel meg veritékükkel
Összekeverik az anyagot,
Mely katlanukban átlátszóvá forr.
Azután meg táblákba öntik
S erős karjuk fogyó erejével
Egészen símára hengerelik.
És amikor megvirrad a nap,
A városokba meg a tanyai viskókba
Elviszik vele a világosságot.

Néha napszámosnak hívjátok őket
Néha pedig költőnek mondjátok,
Noha nem több egyik a másiknál.
Lassan egyformán elfogy a vérük,
Ők maguk is átlátszókká lesznek,
Ragyogó, nagy kristályablakok
A belőletek épülő jövendőn.

1924


JÖVENDŐ FÉRFIAK

 

Ők lesznek az erő és szelidség,
Szétszaggatják a tudás vasálarcát,
Hogy az arcán meglássák a lelkét.
Megcsókolják a kenyeret, a tejet
S amely kezükkel símogatják gyermekük fejét,
Ugyanavval kifacsarják az érckövekből
A vasat és minden fémeket.
Városokat raknak a hegyekből,
Nyugodt és roppant tüdejük a vihart,
A fergeteget magába szívja
S megcsöndesülnek mind az óceánok.
Mindig várnak váratlan vendégre,
Az ő számára is terítenek
És megterítik a szivüket is.

Legyetek hasonlók hozzájuk,
Hogy kisgyerekeitek liliomlábaikkal
Ártatlanul mehessenek át
Az előttük álló vértengeren.

1924


IMÁDSÁG MEGFÁRADTAKNAK

 

Alkotni vagyunk, nem dicsérni.
Gyerekeink sem azért vannak,
Hogy tiszteljenek bennünket
S mi, Atyánk, a te gyerekeid vagyunk.
Hiszünk az erő jó szándokában.
Tudjuk, hogy kedveltek vagyunk előtted,
Akár az égben laksz, akár a tejben,
A nevetésben, sóban, vagy mibennünk.
Te is tudod, hogyha mi sírunk,
Ha arcunk fényét pár könnycsepp kócolja,
Akkor szivünkben zuhatagok vannak,
De erősebbek vagyunk gyönge életünknél,
Mert a fűszálak sose csorbulnak ki,
Csak a kardok, tornyok és ölő igék,
Most mégis, megfáradván
Dícséreteddel keresünk új erőt
S enmagunk előtt is térdet hajtunk, mondván:
Szabadíts meg a gonosztól.
Akarom.

1924


A KUTYA

 

Oly lompos volt és lucskos,
A szőre sárga láng,
Éhségtől karcsú,
Vágytól girhes,
Szomorú derekáról
Messze lobogott
A hűvös éji szél.
Futott, könyörgött.
Tömött, sóhajtó templomok
Laktak a szemében
S kenyérhéját, miegymást
Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha
Belőlem szaladt volna
Elő szegény kutya.
S a világból nyüvötten
Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,
Mert lefektet az este
S elalszunk, mert elaltat
Végül a nyomorúság.
De elalvás előtt még,
Feküdvén, mint a város,
Fáradtság, tisztaság
Hűs boltja alatt némán,
Egyszer csak előbúvik
Nappali rejtekéből,
Belőlünk,
Az az oly-igen éhes,
Lompos, lucskos kutya
És Istenhulladékot,
Istendarabkákat
Keresgél.

1924


GYÉMÁNT

 

Mindenkor idejük van a zsoltároknak.

Gyémánthegyen állunk,
De zsebünkben kavicsok vannak.
Nagyon elfelejtettük, hogy angyalok voltunk,
Kövér vánkosokba tömtük fehér szárnyaink.
Most könyörgések szomjazzák erőnket
És térdünk alatt lyukassá kopnának a kövek,
Szívünkben a csillag megfagyott.

Igen. Igen.
Elsüllyedtek a haditengerészek:
Szelid révészek csónakáznak Isten felé.
Még a nagyon öregek is
Kiülnek a dolgok előtti egyszerű lócára
S türelmet prédikálnak messze,
A mulandóság halainak.
Igen, igen.

Ne higyjük el hát barátaim,
Hogy lapdák helyett ökleinkkel lapdáztunk!
Mindent meg kell simogatni,
A hiénákat, a békákat is.

Gyémánthegyen állunk,
Szigorú hó, takard el bűneinket,
Oldozd föl nyelvünket, mennyei világosság!
Te határtalan kristály!

1924


NEKEM MINDEGY...

 

Nekem mindegy: van isten, vagy nincsen
S bizonyisten hinnék benne,
De még annyi szabadidőm sincsen.

Ha megsegít, csak neki jobb,
Ha nem segít, rosszabb se lesz.
Ha van, hát a mostaninál
Ugy se lehet rosszabb,
Ha van: kutyába se vesznek,
Ha nincs: kutyába se vesznek,
Se nem jobb, se rosszabb.

Előbb-utóbb a szegénynek
Ugyis meg kell bolondulni,
Vagy fölakasztódni valamelyik ágra,
Ha csak észre nem tér,
Mert a szegény itt az isten,
Világot-teremtő isten,
A gazdag csak angyal;
Sóhajtásunk ad rá szárnyat
S a vonagló teremtésben
Minek kell az angyal?

1924


ÉRZITEK-E?

 

Barátaim, a pilátusok megfürödtek,
Lemosakodtak tetőtől-talpig szublimáttal
És mi igen gyönyörű gyerekek leszünk,
Kezünkben cukorrá változnak a dolgok.
Érzitek-e a XXV. századot?
Ha csak rágondolunk,
Mintha meleg halak surrannának gerincünkön,
A gyönyörűség fölfogja bennem a gejzireket
És képtelen vagyok meglocsolni száraz napjaink.
Mindnyájatok helyett megcsókolom a számat,
Túlkiabálom a fergeteget
És halkabban hallgatok a csöndnél,
Olyan vagyok, mint az elhagyott lövészárok
És mint egy roppant, harsogó pályaudvar,
Ahová minden vonat egyszerre befut!

Villogó vágyú lányok, asszonyok,
Istenigazában mi ölelünk meg benneteket,
Akik negyvenemeletesre építjük a századokat,
Ölelésünk tiszta, mint a patakba hulló fény,
Egészségesek vagyunk, erősek és mohók.
Mohón ölelünk, mintha csak tudnók,
Hogy minden ölelés egy állatot öl meg bennünk!

Héjj, elevátorok, meg birnátok-e mozdítani ekkora kedvet?

Frissest pörgök,
Bálozó parasztlegények nyelve hegyén,
Amely ugyancsak megforgatja a hetvenhét menyország
szentjeinek rubintos rézangyalát.

1924