Címlap

Antonín Matej Písa
Dél-Csehország

Ott kemény az élet, későn hajt a mag.
Messze, messze vannak, mégsem menekülsz te
a hegyoldalaktól, melyeken csak tüske
virágzik, meg a kő. Szívem is
az a kő borítja, az a tövis.

Sorsom forrásaihoz áttörvén magamat,
megállapodok -

Szaggatva ruháját őszi szél zokog
s látom vén szikkadt, csontos földemet
erdők nagy varkocsával hogy ég felé lobog.
Eretnek ökle szikla, fenyeget,
homloka rémlik ködfüstje alól,
a rónára néz, melyet a gőg megejtett.

A tóba hull a nap s üzenni kél
a messziségből egy lehellet.
Látom, a nyájak lágy hullámiból
hogy nőnek ki a néma pásztorok.
Alázatos szemükkel a homályt meglebbentve
nap-nap így lesik ők a csillagot,
mely elvezetne újra Bethlehembe.

Te vándora a fellegeknek,
mint ők, erős légy.

Hamvadó tűznél kis pásztor dalol: gyermek.
Cserepes ajkáról nyomornak, árva szernek
halljátok szorongó jóslatát.
Tüzek előttünk vannak-e még?

S dombok harangjait este ha kondítja a lég,
tenyérbe lehelve az egész vidék
imádkozik bújva, ne lássa a világ.
Messze városok tarka sok fénye tolul,
messze, nagyon messze érik a szőllő
s zene harmata hull.

Mosolyok pilléi csak félve átlibbennek
lankáink galagonyáin. E föld köve
feltörte bár a szívet, az Úr
Birodalmának álma gyúl
s lobban magasra benne.
Uram, megszánod-e?

A Magiszter darócának árnya
erdőn-hegyen borongón halad.
Halld, a világ szitok-árja
keveri a hamu-szagot
s darálják halkan a halotti imát.

E hegyoldalon körülfonnak a lenfonalak
torkod szorító durva darócot szőve rád.
Ajkadon alvadt vért dalolsz, rideg
színtelen éneket.

Keresztúton magány keresztjét vonszolod
s idehallod, míg zengenek a távolok,
s dicsőítő tömeget.
Vezeklő szenvedélyed árva
szívedet vaspáncélba zárta
s a kehelyben csillagok közt kivirult a rózsa.

Beh könnyen, oly könnyen
kihajt a szeretet s a gyűlölet.
Süvöltő halál tépi gyökered
s a nyomorú vágy, hogy megöld a világot
s idd, mint veszett eb, óh, fenékig igyad
a napot, a mocskot, a vért.

Bolyongok. Erdők ködéből rémek vijjonganak.
Nyomoron köszörülten az árva
föld hidege a szívedig vág.
Ki nyujtja kezét, számra
ki ad megváltó szót?

Forrásaid gyors csobogása,
erdeid viharzón, vadul,
szívem már mindig szaggatni fogják.
Szemembe szívódott tavaid meleg
névtelen vágya s gyötrő sorsomúl
hordom igazad éhét, igazságod szomját.

Köszöntelek.