Souvenir

 

Ancsára gondolok, a kis cselédre,
Aki Szakolcán robotolt szegényke.
Hajnalra kelt és éjnap egyre fáradt,
Alázatos szemében szolgabánat.

Én vele soha, soha nem beszéltem,
Idegen volt a nyelvem és a vérem,
Ő bús kis szűz volt, én szomorú férfi,
A bánatunkat arra ki se kérdi.

De egyszer mégis váratlan titokban
A piruló arcára csókot loptam.
Fölremegett rá kicsi teste, lelke,
Mint Mirjám, az angyali üzenetre.

Ki tudja, hol van Ancsa, tán a mennyben,
De néha vágyom rá, hogy megkeressem
És mondjam néki, nyelvén más világnak,
Madárnak nyelvén és nyelvén virágnak:

Bús, kis cseléd te, szolgáló leányom,
Két ilyen árva, mint mi, nincs e tájon,
Ne szégyeld azt a csókot, benne égett
Egy fájdalmas, nagy, meddő férfiélet!


Nászdal

 

Örök körökbe írva már a sorsom.
Én túl kerültem már a földi gondon.

A csillagok közt érzem homlokom már,
Nagy életemnek romján áll az oltár.

Az emberekre megbékülve nézek,
Hisz asszonyom van, az örök művészet!

Szomorú volt az élet, ó de szép volt,
Vihar borult, de kiderült az égbolt.

Isten, ma téged várlak, ritka vendég,
Oly mély a vágyam, mint a végtelenség.


A munkásotthon homlokára

 

Ki itt belépsz, templomba lépsz be,
Szentség a munka és erő,
Ez a jövő nagy menedéke,
Embert egekbe emelő.
A munka, a rend és a béke,
Az életünknek lelke ő.
Csak az bitang és az hazátlan,
Ki here módra él magában!

Ki itt belépsz, jövőbe lépsz be,
Mely millióknak ád jogot
Vérért, verítékért cserébe,
Hogy legyenek mind boldogok!
Hogy a gyalázott Ember képe
Ragyogjon, mint a nap lobog!
S a munka ne legyen robot csak,
De himnusza a dolgozóknak!

Ki itt belépsz, hozd el magaddal
Piros zászlónak a reményt,
Ki itt kimégysz, vidd diadallal
A mély hitet, vidd szerteszét!
Dolgozni föl mind, lankadatlan,
Amíg az élet fénye ég!
Hirdessük: itt nem boldogul más,
Csak aki alkot, aki munkás!


Tápén

 

Egy szőke ákác árnyán áll a lóca,
Onnan tekintek a világba most,
Delet mutat az álmatag napóra,
Az ég tündöklő és a táj halott.

Most alszanak a kazlak kertek alján
És alszanak a kertek boldogan
S a békák némák most a tócsa partján
És alszik az idő, mely gyászt fogan.

És alszik bennem a remény, az emlék,
Egy szőke felleg áll fejem felett.
Körötte bánatos kék végtelenség,
Ó szőke felleg, csöndes üzenet!

Mit árnyékolod be az égi kéket,
Mit árnyékolod be a lelkemet?
Üzennek már a fájó messzeségek,
Nyomor, panasz, gyász vár már rám. Megyek!


Néma válasz

 

Ó nézz szemembe, oly alázatos bús,
Mély áhítat ég benne s kutyahűség,
Egy jó szót kéreget, mint néma koldús,
Ki lemondóan várja, hogy elűzzék.

Úgy néz reád, mint az Édenre Ádám,
Melyből kiverték, úgy néz rád e két szem
És várja egy szavad halk biztatását,
Hogy ne engedj így elkárhozni mégsem.

Bús férfi én, akartam porba rogyva
Szemedbe nézni, mint a csillagokba,
Hogy sorsomat olvassam és megértsem.

S te egykedvű derűsen és nyugodtan
Valamit gondolsz és én lenn a porban
Látom, hogyan csukódik be az Éden.


Dózsa feje

 

Fehér gyolcsban, setét éjben
- Ezerötszáz tizennégyben -
A kakas épp harmadszor szólt,
Dózsa feje Szegeden volt.

Pálfi bíró fölemelte,
Hajnal előtt sírba tette,
Lenn a sírban, némán, mélyen,
Alszik a fej vaksötétben.

Pálfi bíró Piros lánya
Hófehér lőn nemsokára,
Mint viola rózsa mellett,
Hervad ő is Dózsa mellett.

Zsarátnok lesz, ami tűz volt,
Síri virág, aki szűz volt,
Koponyák és szívek porán
Új dalba fog új csalogány.

Hej, a sírok egyre nőnek
Szőnyegén a temetőnek,
Elhervadnak mind a rózsák
Őskertedben, Magyarország.

Ó de néha éjten-éjjel,
Mikor csak a kakas éber,
Kigyúl egy láng, mint az őrszem,
A szegedi temetőben.

Nézi más láng lobogását,
Földi tüzek égi mását,
Vár egy napot fölkelőben,
Régi magyar temetőben!


Az élő halottak háza

 

Én látom őket s nem felejtem őket,
Ha ezer évig élek sem, soha,
Ó, szomorúbb volt, mint száz temetőkert,
Az a fehér és csöndes palota.

Az ablakon vasrácsok, holt virágok,
A kertben karbol és jód illata,
Élő halál hevert kemény vaságyon
És felüvöltött késő éjszaka.

Az egyiket, jaj, a nyavalya törte,
A másik úgy tördelte kezét,
Elkárhozottak sírnak így örökre
A szurkos éjben, mely égő setét.

Fehérkék csíkos köntösükbe jártak,
A legtöbb némán, mint komor barát,
Mint hallgatag mementók, síri árnyak,
Lemosva sorsuk vérét és sarát.

A szemeik kiégett fáklyafénye,
Kilobbanó lidérce rám vetett
Egekbe ordító panasz helyébe
Örökre fájó, holt tekintetet.

Én láttam őket, nem felejtem őket
S tudom, tudom jól, hogy ki bűne ez!
És hogy miért lett földünk temetőkert
S szívünk halálos gyászos és sebes.

Tudom, tudom jól. El volt rejtve mélyen,
De az ítélet trombitálni fog.
Már látom a jelet a hajnalégen,
Piros pecséttel nyílik a Titok!


Az én magányom

 

A föld királyai előtt kevélyen
És magasan fönn hordom a fejem,
Egy istenem van: a lelkembe mélyen
És magamat csak hozzá emelem.

Szolgáljatok ti múlandó uraknak,
Az öröm asztalánál üljetek,
Nem e világból van az én hatalmam
És gyönyöröm, ha a szívem beteg.

Egy nagy, magányos élet tiszta gőgjét
Mint koronát, úgy hordja homlokom,
Tekintetem a végső ormokon.

De minden harcok minden elesőjét
Megbékülő szívemhez emelem,
A szenvedő mind egy testvér velem!


Költők, barátim...

 

Költők, barátim, merre, merre éltek,
Szeretném megszorítni kezetek,
A régi, régi, szép napokra kérlek,
Csak legalább egy sort üzenjetek!
Együtt indultunk a költői hegyre,
Lelkes, bolondos és dalos csapat,
Énekre hangolt bú és balszerencse
És mentünk felhők, csillagok alatt.

Jó Kosztolányi, a kedves Szabadkán,
A kertben, egykor, ó emlékszel-e,
Piros borok közt és zöld lombok alján,
Hallgattuk, mit zeng a tücsökzene.
A magyar ég oly szelíden borult ránk,
Mint édesanya arca altatón
S elringatott a magyar szomorúság,
Mint ladikot a hullám tiszta tón.

Babits Mihály, a Vitéz utca sarkán
Hiába nézek én egy ablakot,
Te messze mentél és ideges, halvány
Arcodnak fénye rám rég nem ragyog.
Ama fekete, fekete világról
Mikor hallgattam furcsa éneked,
Nem gondoltam, hogy a jövőnkbe látott
Nagyon sötét és álmodó szemed.

Kedves Karinthy, mért nem jősz le hozzám,
Nevettetőn, hogy könnyezzek bele?
Ady Endre - a távol azúrország
Hol vár reánk? Én is siessek-e?
Talán egy-két verses bút elsírok még,
Reménytelen egy-két nőt szeretek,
Talán megérem, hogy lesz itt honom még,
Költők, barátim, ó feleljetek!


Juhásznóta

 

Szeged táján, réges-régen
A füvellő téres réten
Etelének tábora volt,
Az ükapám ottan dalolt.

Juhászlegény, szegény legény
Bandukolt a Tisza szegén,
Talált egyszer egy nagy kardot,
Öreg isten kardja, az volt.

Neki a kard minek kellett?
Ő csak járt a Tisza mellett,
Nézte a csillagos eget,
Meg a bárány-fellegeket.

Nézte egy lány csillagszemét,
Amely fényes, amely setét
S míg a hadak egyre jártak,
Átnótázott éjszakákat.

Juhászlegény, régi legény,
Az utódod így lettem én,
Csillagos ég, bárányfelleg,
Tőlük neked mit üzenjek?

Hogy a hadak járnak ma is?
Lányok csillagszeme hamis?
Juhászlegény sorsa bánat
S átkoznom kell ükapámat?


Tovább...

 

És tőled is búcsúzom, asszonyom már,
Ki nem voltál egy percig is enyém,
Csak voltál bálvány, balga hitnek oltár
És voltál álom és voltál remény.

Reád hímeztem vágyaim virágát,
Mely nem hervad e földön már soha,
Rád ívelt versem, e csüggedt szivárvány,
Te lettél asszonyoknak asszonya.

Megyek, magányos bolygó esti csöndben,
Örök derűben a csillagkörön
És mélyben, éjben elmarad mögöttem
A múló asszony és múló öröm!


Sírvers

 

Itt nyugszom én könyvek között
Álomtalan és csóktalan.
Menj vándor, az öröm örök,
Csak én éltem haszontalan.
Menj vándor, csókolj és ölelj,
Magát kínálja az erény,
Bolond, ki ideált keres.
Ilyen bolond lehettem én!


A vén cigánynak...

 

Hol az az ünnep? Én már nem remélem,
Talán meglátja késő unoka,
A föld alatt csírázik csak reményem
És ünnepem itt fönn nem lesz soha.

Fáj veszni látnom annyi büszke álmot,
De ez a fájás is tilos nekem
És panaszos nekik dalos magányom,
Idegen lettem itthon, idegen.

Kis, hangos senkik túlrikoltanak tán?
- Halkan zokog a fáradt fájdalom -
Enyém egy árva, hontalan magyarság
És emberség. De ezt már nem hagyom!


Búcsú Robin pajtástól

 

A mesejáték véget ért örökre.
Nem zeng az erdő, elfogyott a hold,
Az ifjúságom elveszett a ködbe,
Ez a pacsirta már, mely most dalolt.

Elmégy te is, Robin pajtás az éjben,
Isten veled, kis, kedves, víg kobold.
Talán még rád találok a regékben
S meg is siratlak, én vén, bús bolond.

Oly szép is volt ez a nyáréji álom.
De Hermiát ébredve nem találom,
Hozzám bűvölni nem bírtad te sem.

Isten veled, Puck, pirkad már a hajnal,
Menj mustármaggal, dallal és kacajjal,
Az álomfüggönyt már leengedem.


Szeptember aranya

 

Pirkad a lomb, nyaram elmúlt,
Elmúlt epedve nyaram,
A hold bőség-szarujában
Szeptember aranya van.

Ez a nyár volt a legszebb,
Mert legszomorúbb nekem.
Elmúlt. Most eldalolom majd
Szeptember éjjeleken.

Mert ez az én sorsom, üdvöm,
Tűnőben szép a nyaram,
Mikor a holdon, a szőkén,
Szeptember aranya van.


Ballada a császár katonájáról

 

Nem volt se gróf, se marsall, csak közkatona volt,
Mégis ő volt a császár leghívebb katonája,
Harcolt, mint oroszlán, mint pacsirta dalolt,
Ha riadó dobok doboltak nagy csatákra.

Bretagneban született. A barna honi táj
S a szőke honi lány szerelme élt szivében.
Mint a viharban a boldog, fehér sirály
Deres köpönyege úgy repesett a szélben.

Marengo látta őt és Wagram látta győztes
Mámorban égni és előre törni bátran.
Austerlitz napja ragyogta be a szőke,
Szikár fejet, amely megőszült száz csatában.

Egy vágya volt csupán, elrejtve, mint a kincs,
Mélyen, mélységesen: a császárral beszélni,
Parolázni vele, ha félhalottan is,
A győzelem után a zengő csatatéren.

A császárral beszélni, kit Európa fél
S királyok hada kerget, ki mélyből jött a Napra,
Ki írnok fia volt s a nagy francia nép
S a nagy forradalom fia s a gloire apja.

A császárral beszélni, parolázni vele...
És jött egy ütközet. A föld és ég remegtek,
A félvilág elsápadt és elborult bele,
Ítélet trombitái rivalltak az egeknek.

És akkor ottmaradt. Smaragd, bíbor gyepen,
Némán, vakon a rőt, bús alkonyi sugárnál.
S míg száz dob azt dobolta a dombon: győzelem!
A halott hős fölött csak ellovagolt a Császár.


Ifjúság

 

Ti vagytok az enyémek: fiatalság.
A dalomat én nektek dalolom.
Felétek fordítom reményem arcát,
Elétek lengetem a lobogóm.

A rút, a rossz véneknek ellenében
Hozzátok pártol csüggedő hitem
S a hajnalló jövő piros ködében
A koszorúm mind hozzátok viszem.

Szeressetek fiúk, hű fiatalság
Engem, kinek tavasza elfagyott,
Ki holt kikelet betege vagyok!

Sírom fölött hadd hallok rajta-rajtát,
Mely diadalra viszi lobogóm,
Melynek diadaláról álmodom!


Falusi delelő

 

Az örök ég alatt örök nyugodtan
Most álmodik a vén falu a porban.

Házak fehérje szinte ég a napban,
Torony pirosa a kékségbe harsan.

Disznók hevernek meleg sárba túrva,
Ó állatok mély, boldog mélabúja!

A napraforgó dús méhét kitárja,
Mint Danae az arany napsugárra.

A dombon egy lány, mint a barna bronz áll,
Nyerít egy kanca a nagy itatónál.

És turbékolnak a párzó galambok
S a temetőben virulók a hantok...


Gyász

 

Egy régi térkép fölé hajolok ma:
Ez Ádria, ez a Kárpátok orma.

Ez a Tisza, a magyarok folyója,
Ez itt a délibábos régi róna...

Egy ódon könyvben lassan lapozok ma
S eltévedek a távol századokba.

És verseket idézek húnyt szemekkel,
Arany, Petőfi, zengő, messze tenger!

Rodostó, Döbling, Majtény és Világos,
Minden sötét lesz és a vége gyászos.

Szemünk kialszik és kihúny reményünk
És oly halálos bánat az, hogy élünk.

Magyar vagy-e? kérdik még néha tőlem.
Csitt! Lassan lépjetek a temetőkben!


Ének

 

Az alkony oson már
Fák lombja alól.
A nyár hegedűjén
Ősz bánata szól.

Fák lombja alól
Táncolva az ősz jön
S a rőt koszorút
Megrázza a törzsön.

Táncolva az ősz jön
S mint felleg a hegyre,
Vállamra borulnak
Az ősz meg az este.
Az ősz meg az este.


Betegen

 

Hátat fordítva a világnak
Fekszem s elnézem a falat,
Nem bántanak az emberárnyak
És nem fájnak a sugarak.

Valami örvény nyílik lassan,
Mit Pascal látott, aki hitt.
Öröm nem várt rám a magasban,
Nézzük bízvást mélységeit.

Valami dal szól, messze, tiszta,
Nyugalmas, mint az orgona;
A por hadd hulljon porba vissza
S a dal hadd szárnyaljon tova!


Az októberi forradalomhoz

 

Fáradtan és csalódva százszor
S száműzve bús fiatalon
A szabad élet asztalától,
Köszöntelek
Forradalom!

Síromban véltelek megérni
S alig mert halkuló dalom
Mint éji szellemet idézni,
Föligézni
Forradalom!

Megáldom rózsás lobogódat
Mint messiást bús Simeon,
A vérem tán színébe olvad,
De láttalak
Forradalom!

Tán holnap otthagysz eltiportan,
Mint láncfüvet domboldalon,
És láttalak robogni, jól van,
Győző szekér,
Forradalom!


Önarckép

 

Mit néznek ők, a csüggeteg szemek?
Talán egy antik domb szüreti táncát,
Hol körbe-körbe tombol a vidámság
S részeg faun a zöldbe hempereg?

Mit néznek ők, a fáradt fényivók?
Talán egy árva zárda félhomályát,
Hol Máriát köszöntik méla mályvák
S az örök mécstől sápad mély titok?

Mit néznek ők, az éber álmodók?
A virradó napot, hol táborok
Robognak a jövőbe, új titánok?

Vagy túl az árny és csillag éji titkán,
Az Ismeretlen Istent keresik tán,
Ki bús mámorral mintáz új világot?


Louis D'Or

 

Az esti fényben sápadtan ragyog,
Arany, arany.
Csillognak rajta rég lement napok,
Vígan, szerelmesen és lázasan.

Az esti csendben selymesen zizeg,
Arany, arany.
A csókja csengett így valakinek!
Nekem épp ily meddőn és hasztalan.

Az esti árnyban árván ballagok.
Arany, arany.
Szemem tüzétől búsan fölragyog.
Egy könny ragyog. Én siratom magam.

Az esti bánat újra rámszakad.
Arany, arany.
Falhoz szorítom lázas agyamat,
Én érző, vérző, sápadt aranyam.


Szegény katona

 

Tizennégy őszén árokban hevert,
A háborúnak vérpiros sarában,
Fázott, ázott és éhezett
Szegény hazátlan.

Tizenöt őszén kórházban feküdt,
Bíbor sebekkel égő szörnyű lázban,
A férges ágyon egyedül,
Szegény hazátlan.

Tizenhat őszén új árokba hullt,
Mint őszirózsa temető porában,
Fölötte varjak hada húz,
Szegény hazátlan!

Tizenhét őszén fogságba került
És bandukolt rab légiók sorában,
Idegenek közt egyedül,
Szegény hazátlan.

Tizennyolc őszén forradalmi szél
Hazasodorta és ő büszke lázban
Érezte, most a nép itél
S ő nem hazátlan!

Tizenkilenc őszén börtönben ült,
Fagyos szelek fütyültek a világban.
Fölötte zúg ítéletül,
Hogy ő hazátlan!


Egynémelyekről

 

Ó emberek seprűje és ocsúja,
Ó hályogos és tályogos nevek,
Meddő örömmel és mihaszna búval
Kik csak kötődnek és lézengenek.

Nem néznek ők soha az égi kékre
S a földi zöld nekik legelni jó,
A harc nekik csak konc, vásár a béke,
Barbár a bátor, a művész zsidó.

A földön, mint az almon elhevernek,
Kérődzeni szalmáján múlt ügyeknek
És mint a taglót, várják a halált.

Gyöngék a rosszra, mert gyöngék a jóra,
A vágyuk, mint az elkopott csoroszlya,
Úgy szánt a földön, hol csak gazt talált.


Őszirózsa

 

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Kigyújtod arcom pirosra,
Nem a szégyen,
De büszkeség bíbor tüzében!

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Föltámadást hoztál e tájra,
Szívünk dobbant
Szabadon a forradalomban.

Forradalom fehér virága,
Síri rózsa,
Leteszünk egy nagy koporsóra,
Hol négy század
Bakóját födi mély gyalázat.

Forradalom fehér virága,
Sír virága,
Virulj e csüggedő világba,
Annyi hanton,
Elföldelt gaz, bitor hatalmon.

Forradalom fehér virága,
Sápadt rózsa,
Letéphet rabló kéz orozva,
Te kivárod,
Míg elsápad mind renegátod!

Forradalom fehér virága,
Drága emlék,
Eszembe jut szép őszi estéd,
Mindenszentek
És vértanúk porán kereslek...

Forradalom fehér virága,
Őszirózsa,
Szirmod hű emlék könnye mossa,
Magyar őszön,
Szabad rögön virulj örökkön!


Révület

 

Oly furcsa ez: szavak zengésein túl
Keresni titkot, mely bennük dereng.
Oly különös: rímünk az égbe indul
S örök jövőbe vonja a jelent.

Oly szomorú: az élet erdejében
Eltévedezni s nézni: hol kiut?
Mint a szökő rab, ki a ködben, éjben
Reméli, hogy őrt téveszt és kijut.

Oly gyönyörű e lét s a Léthe partján
Elrévedezni égen és mezőn
És nem találni társat, aki balgán
Velünk ballagna boldog könnyezőn.

Oly isteni: heverni gyenge fűre,
Bámulni: jönni, menni felleget,
Míg sors borúja és öröm derűje
A semmibe szelíden ellebeg.


Boldog halottak

 

Kövéren áznak a komor barázdák,
A hantokon a záporszem kopog,
A fakeresztek gyökerét kivájják
A nagy esők, borús vakondokok.

A bronz rozsdállik és mállik a márvány,
Hulló levél zúg, őszi förgeteg,
Tenger vizet hány a csatornasárkány,
A korhadt fejfa sárba hempereg.

A varjak fázós ázottan kerengnek,
A süppedt sírok, mint dőlt búzarendek,
Miket rohadni hágy a háborús gyász.

De lenn, fekete éjben, földi mélyben
Örök nyugodtan és örök fehéren
Pihen a pandúr és a lesipuskás.


Falusi lakodalom

 

Nyárfák ezüstjén hold ezüstje reszket,
Piros borok a fehér asztalon.
A hegedűknek a tücskök felelnek
Hívatlanul a szőke asztagon.

A mókás vőfély verset mond a nászról,
Violát, rózsát, mindent összeszed
És csillagot, szerelmet, cifraságot.
Kalácsot kér a majszoló gyerek.

Az ágyasházban tornyot rak az anyjuk,
Kakukkos óra éjfelet kakukkol,
A szútól halkan megroppan a bútor.

S míg künn az udvaron garázda dal zug,
Üveg alatt gunnyaszt, mint néma bú,
Egy fonnyadt menyasszonyi koszorú.


Vízimalom

 

Tápé alatt halkan
Forog a malom,
Körülötte csönd van,
Csönd és nyugalom.
Unalom, nyugalom,
Álmodik a viz,
Mely messze hegyekből
Tengerekbe visz.

Sziget alatt régen
- Szép ifjúkorom -
Láttam ilyen malmot
Szelíd alkonyon.
Ki tudja, kinek jár,
Forog-e ma már,
Gondolatom arra
Gond-őrleni jár.

Sziget alatt régen
- Ó holt magyarok -
Amaz Arany János
Oda ballagott.
Énekelt is róla,
Mikor este lett,
Margit szigetén már
Borús éneket.

Forogj malom, őrölj,
Ringass, Tisza-viz,
Minden utunk vége
E semmibe visz.
Megőröl a gond, gyász,
A bú, unalom.
De a dal tovább száll
És jár a malom.


Prológus

 

    a Munkás Esperanto estéjére

Testvéreim, egy jobb jövő hitében,
Amelynek bíbor hajnala hasad,
Köszöntelek magyar tél bús ködében,
Mint e jövőért küzdő társakat.

Gyász, üldözés, balsors és meg nem értés
Hiába zúdul ránk, az Eszme él,
Nem tántorít sem önkény, sem kisértés,
Szívünk erősen és bizton remél.

Az Ember a mi egyetlen reményünk,
Az Ember, aki a sorssal dacol,
Ki szent, örök jogát kivívja végül
És föltámad zár, börtön, sír alól.

Az Emberért megyünk mi küzdelembe,
A fegyverünk: tudás és szeretet;
Akarjuk és kiküzdjük, hogy derengjen
A boldog béke már a föld felett.

Hazugság és gonoszság el ne tépje
A Szent-szövetség drága levelét,
Mit Ember köt Emberrel, frigyre lépve,
Hogy bilincs hulljon s tűnjön a Setét!

Testvéreim, az eltiport magyarság
És elárult Emberség vár ma ránk,
Legyen a föld mindenkinek mennyország
S népek hazáján boldog föld hazánk!