Cifra halottak

 

Úgy fekszenek, mint a nehéz kövek
     virágok közt, a rekkenő melegben,
szemük üveggömb, derekuk cövek.

Alusznak ők, a sok-sok ismeretlen
     a föld alatt, az édes föld alatt
feszes, kemény vigyázz-ban és meredten.

De most virágzik mindegyik ajak,
     most érzik ők, mindent viola füst föd,
és csókolják az életet, nyarat.

A ballerínán aranyak, ezüstök,
     és a gavallér vár, sóhajtva vár,
lila ruhában szundikál a püspök.

Künn a kalászos rónán áll a bál,
     még a csigás homok is várja-várja,
fényt izzad a föld, táncol a halál.

Ők is kendőzik magukat a bálra,
     a nyári bálra s mindenük ragyog,
körmük szederjes, vézna ujjuk sárga,

és szörnyű arcuk nézi a napot.


Vénasszonyok nyarán

 

A ég törékeny, lágy üveg most.
A napra tartjuk sárga arcunk.
És félrebillent lógó fejjel
álmodunk, vagy csak alszunk, alszunk?

Ma semmi sincs. Ma minden emlék.
Mi földre sujtott, lengve fölszáll.
Sovány kóró zörög a szélben
és int a búcsuzó ökörnyál.

Vörös gyepen ülünk setéten,
megannyi nappali kisértet,
húsz éves kávénénikék és
huszonkét éves agglegények.

Hervadt krizantém gomblyukunkba.
Kisírt szemünkben nyári bánat.
Leégett gyertyák. Őszi csókok.
Üres kupák. Halotti ágyak.

Mind itt vagyunk, mind idejöttünk,
kik zörgetünk bezárt kilincsen.
Sütkérező szerelmes árnyak,
kiket nagyon megvert az isten.


Síppal, dobbal, nádi hegedűvel

 

Hajnalban, farsangkor az ember megáll a
hideg kályha mellett, frakkban, izzadt gallérban,
rekedten. Ilyenkor a ködben beteg képeket,
zaklató arabeszkeket lát.

Fekete álarcot kötöttem
és lenge lábon, észrevétlen
vágtattam a farsangi ködben
kurjantgató, homályos éjen
fekete álarc -
sötét halálarc -
fönn még álmos csillag se reszketett,
és sebbel-lobbal
és síppal, dobbal
kísértek el aprócska szellemek.

Kis nádi hegedűjük pengve
belezenélt az éji csendbe,
hipp-hopp, rohantam a havon,
s amerre mentem,
az éji csendben
kigyúlt a részeg vigalom,
s amerre jártam,
játék-batárban
jött százezer ugrifüles manó -
és dínom-dánom -
farsangi álom
szállt rám, denevér-szárnyon suhanó.

Hogy merre jártam, merre mentem?
Ha elmondhatnám azt tinektek.
Violafényű téli kertben
villanylámpáknál énekeltek.
Kávészínű, ezüst ruhában
lányok kacagtak mindenütt,
sárgás hajuk arcukba csapzott
és lila volt beteg szemük.

Jégből volt a parkett alattam
s én nyomba korcsolyára kaptam.
Tovább! Tovább! Szálltam tovább,
és csattogtattam bősz rohamban
a könnyű, táncos korcsolyát.

Jégkertek nyílottak előttem
fehér, fagyos, friss levegőben,
és ordas farkas ordított.
És ködbe veszve
lenn messze-messze
csábítgatott száz új titok.
Csábítva gyulladott a lámpa
az elektromos éjszakába,
sok lámpa, gyertya, milliom
ezer tüzelő liliom,
s én szálltam, szállottam tovább -
hahó, hahó! -
s a gyémántos homályon át
hullt, hullt a hó.

Aztán egy bálterembe értem,
s táncolni kezdtem táncos éjjel,
táncoltam zengő korcsolyákkal,
torkig lakó, vak szenvedéllyel.

Ó tánc! Ó tánc! Farsangi pálma!
Rogyásig-tánc, te álmok álma!
Csak álmainkban táncolunk így.

Izzadt a puha lányderék,
tüzes gomolyba rám rohantak
szőkék, vörösek, feketék.
Csipkés zuhatagok, brokát,
mezítlen mellek és bokák,
s e lány-pokolba
már fuldokolva
ugrálni kezdtem esztelen.
Csiklandtak és ízekre téptek,
kacagtak és fájt a fejem.
S a nászra, nászra jött a gyász
és elfagyott a kacagás,
és a legtáncosabb leányka
meghalt a bús, farsangi porban -
hajnalra - tüdőgyulladásba.
Mentem tovább s a szürke utcán
temettek egy kedves halottat,
kövér papok, pohos apátok
Circumdederunt-ot daloltak.
Titokzatos templomok öblén
meleg gomolyba szállt a tömjén.
A temetőkben orgiáztak
s hol a halottra a sír-árok
tátongva várt, kártyát vetettek
dülledt szemű, részeg betyárok.
Menyegző jött. Sírt a menyasszony
és kacagott a vőlegény.
Királypalást lengett a vállán
és csörgősipka volt fején.
Majd vége, vége lett a násznak,
csak vén leányok vihorásztak.

Tovább, tovább! - És mentem újra
a hóba, ködbe, éjbe fúlva,
és egy hatalmas, dús terem
tárult elébem hirtelen.
Torták puffadtak mézes habban,
ezüst tálcán angolna, kappan,
fekete bor és szőke pezsgő,
bűnös szüzek és sok tüzes nő.
Hogy merre jártam? Nem tudom már.
De ott volt sok tisztes személy,
víg hercegek ópium-gőzben
lihegtek tiltott kéjekér.
Ott volt a véres szemü Bacchus,
és több méltóságos alak
verejtékezve és zokogva
a roskadt asztalok alatt.
Mind kornyikált, ivott, dülöngött,
elmélkedett magában halkan,
s az asztalfőnél hosszú frakkban
ott ült az ördög.

Egy kövér kanonok megáldott,
azután csöndesen továbbment.
Füsttől rekedt, szálkás torokkal
nyögtem reá egy csöndes áment.
Vöröslő korcsmaablak alján
mentem tovább havat tiporva.
Pár korhely jött, bús arcú, halvány,
már véget ért a vad tivornya,
és vágtattam, tovább, tovább még,
és szenny tapadt a korcsmafalhoz,
meggyűrve csüngött le az abrosz,
csupa hamu volt és okádék.

És láttam újat, újra láttam,
jártam sötét diákszobákban,
és jajjal és nehéz sóhajjal volt teli,
és körülvették a halál nyögései.
Beteg feküdt ott. Gyertya égett,
a téli reggel szürkesége
búcsút mondott a téli éjnek.
Orvosságszag terjedt köröttem.
A beteg arcán jég és kendő.
Holnapra őt is sírba dugják.
Jaj, jaj nekünk. Minden veszendő.

Csak mentem újra, szálltam egyre,
hajnalodó, kék táncterembe,
tiport rózsák közt andalogtam
és hajtűket szedtem föl ottan.
Az ég lassan derült felettem,
sírtam, temettem és feledtem,
és szédelegve
járkáltam egyre,
de merre tértem, nem tudom.
A fülem csengett,
egyszerre csend lett
a hamuszínű köruton.
Vacogtam már a félelemtől,
s csodák csodája! -
valóra válva
ott állt a kálvintéri rendőr
a csendben, a farsangi csendben -
és én egy gázlámpát öleltem.


Árnyak találkozója

 

Bús nyári éjjel, benn az öltözőben
          halotti táncra kél a ruhatár.
Valami zúg, valami félrerebben,
s a néma csendben, a pállott melegben
          kobold, manó halkan topogva jár.

Megzizzen a szél a szines ruhák közt,
          szellemkezével hárfázik a múlt.
Hol vannak a tapslázas, téli esték?
Könnyé olvadt a tréfa és a festék,
          a villamosláng félve kialudt.

Lebbenve kelnek a reves fogasról
          a gazda-vesztett, elhagyott ruhák.
A hős nehéz bibor-palástja mozdul,
árnyak nyüzsögnek a sötét sarokbul,
          s a zongorán egy bús akkord fut át.

Sápadtan inganak a holdas éjben
          a rízsporos, mosolygó asszonyok.
Csábítva ring a halvány primadonna,
mellette tarka fezben a bolondja
          s a holt komikus árnya mosolyog.

Sírnak, kacagnak átölelve egymást,
          a suttogásuk oly fájó, ködös.
A testtelen, szegény ruhák beszélnek,
lengésük édes és rejtelmes élet...
          Ég a rivalda, mint az üstökös.

Egyszerre csend lesz. Mind tovább osonnak,
          a nyári ég künn izzó, mész-fehér.
A pók szövi hálóját egy sarokban,
eltűn a hold, a tikkadt deszka roppan,
          s riadt futással surran egy egér.


Köd előttem, köd utánam

 

Akkor sötét volt minden ablak
és hallgatott a hegedű.
Azon a télen nem mulattak,
a lég fagyos volt, keserű,
maró, fagyos és keserű.
Isten-kivánó vágy üzött,
szemembe füst és köd csapott,
s alig szórták a csillagok
vörös tüzök.

Nagy, fekete palástba jártam
a rémriasztó éjszakán.
Nyomomban a köd-tarka árnyban
riadva koppant a magány,
decemberi, hideg magány.
Bámultak a bezárt kapuk,
az ablakon lidérc gyanánt
cikázott a kék csájaláng
és kialudt.

A szél ijesztve vihorászott,
fütyültek a víg jégmanók,
köd-lányok jártak fürge táncot,
csupán az égbolt hallgatott.
Sötéten, árván hallgatott.
Lenn vártak éhes emberek,
mikor jön el az új csoda,
s a fagytól az út vándora
megdermedett.

S jött ködpalástban a köd-isten,
egy csúf kis fát tüzött elém,
szakálla lógott kúsza tincsben,
s eléje hemperedtem én,
eléje gémberedtem én.
Kék ajkam bús imára nyílt,
és surranó árnyak között
imádtam az örök ködöt
s a sírt, a sírt.

Én felzokogtam, felnevettem,
kitárult a ködös titok:
ott voltak a fán kusza rendben
az elkopott arany diók,
a bús, üres ezüst diók,
szines gyertyák tüzes bele,
rút sárga lánc, kigyófarok,
mind oly kopott, olyan balog.
És fekete.

Piros papír-ördög vigyorgott,
didergett a gallyon a dér,
s hörögve sírtam összeomlott,
halványuló fény-álmamér,
elsápadó fény-álmamér.
Hiába kérdtem istenem,
miért az átkozó kacaj,
szivem hűlt vér volt, csupa jaj
és förtelem.

Az ördög rámöltötte nyelvét,
s röhögve mondta: este lett,
örökre este - s szörnyü emlék -
meghaltak mind az istenek,
a fénykoszorús istenek.
Fáztam. Azt hittem, álmodom.
És eltemettem önmagam
egy fekete, csillagtalan
karácsonyon...


Kis Mariska

 

Vidám és rettenetes középkori ballada.
Énekli egy kikiáltó.

A kis Mariska víg leány volt,
a kis Maris táncolt sokat
és nevetett és hahotázott
vigyázzatok jól, kisleányok -
ó jaj,
a kis Mariska megrohadt.

Farsangba még azt mondta: ujjé,
s pezsgőbe tartott feredőt.
Pünkösdkor már azt mondta: ó jaj,
és vékonyan járt, mint a sóhaj -
ó jaj,
a koldus is nevette őt.

Aztán dalolt még leesőben,
vásott kerub, rossz rózsaszál.
Dallal s ölelve várta végét,
cipelve szent tizenöt évét -
ó jaj,
mint a becukrozott halál.

És egy éjjel kérdezte aztán:
két híres szemem hova múlt?
És gyertyát gyújtott s nézte-nézte
és nem látta a gyertyafénybe -
ó jaj -
a tükre, tükre megvakult.

És egy éjjel kérdezte ismét:
hova lett híres két karom,
A két karom, mely csupa rózsa,
most rózsa, rózsa, csunya rózsa -
ó jaj -
és fájdalom és borzalom.

És egy éjjel kereste búsan
fejét, a szépet, édeset
s a pici, drága fej haragvón
gurult-gurult, dörgött a padlón
ó jaj -
és széttörött és leesett.

És leesett a keze, lába,
és leesett a karja is,
és máglyán, lángoló sebekkel,
mint pestises szent, úgy esett el -
ó jaj -
a bús, a szent, a kis Maris.


Mint a beteg gyerek

 

Mint a beteg gyerek, ki lázas, álmos,
felül az ágyba, poharat kér,
s hideg üvegen hűti fájó ujját,
sír az orvosságos-palackér,
és viszolyogva, fanyalogva
fanyarul fog egy ezüst kanalat,
és a kesernyés-édes, hűs nedűvel
locsolja égett ínyét álmatag:
E forró, beteg nyári délelőtt
éppígy kerülget és szédít a bánat.
Éppígy fogom meg langyos kezedet,
s így csókolom meg nedves, enyhe szájad.


Csendes, édes aranyóra

 

Csendes, édes aranyóra.
Ugye mégse, mégse jőnek?
Fényes álom. Az időnek
aranyos, halk koporsója.

Szőke szekrény, büszke bálvány,
egyre halkabban pihegve
bámulj barna kedvesemre
és vakulj meg szemsugárán.

Napsugár ő. És te alkony.
Alvó arany árva hanton.
A perc habján csónak.

Köss ki. Állj meg. Csendbe, lengve
és szegezd a végtelenbe
szende mutatódat.


A vándor

 

Ősszel úgy megyek majd, mint a koldus.
A fejemen csörgő koszorú lesz.
Vállamon szerelmem régi terhe,
és száraz, szikkadt szemembe bú lesz.
Úgy megyek, mint legkisebb cseléded,
és esőbe zörgök ablakodnál,
és futok, ha a kezed kinyújtod,
zsámolyul nyulok ki, hogy tapodjál. -
Messze nézlek, messze sárga erdőm,
hogy ballagsz a bús avaron által,
s ott találkozol a verseimmel,
ez örökké gyászoló családdal.
És alázatosan mit se kérek,
földre görnyeszt kincsem tiszta titka,
és nyakamba búsan ringatózik
bánatom, e nagy fakó tarisznya.
Súrolok és térdelek a padlón,
hogyha látlak, a szemem lehúnyom,
koplalok és verdesem a mellem
a tövises kálvária-úton.
Megfeledkezem egész magamról.
Este egy kis kávéházba térek,
valahol a külváros zugába,
hol szerényen ténfereg az élet,
egy homályos tükrü, vak szalonba,
ahol minden rokkant, régi, foltos,
s koldusi filléreim kaparva
leülök a sánta asztalokhoz.


Fohász csillagtalan éjjel

 

"Nézd, istenem, milyen magam vagyok,
mily egyedül e roppant földgolyón.
Úgy járok itt, mint az eltévedett,
sorsom szemétdombján kiáltozom.
Nézd ajkamat, mily hervatag szegény,
hisz benne senki sem találja sorsát.
Micsoda gúnyfolt üres arcomon
e ragadozó, gazdátlan pirosság.
A végzetek piros pecsétje ez
és értelmetlen disszonancia,
mely csak beszél és szótlanul eszik,
és nem lehet senkit csókolnia.
Kiáltó szájamba pecek feszül,
szaladó lábamat köti hurok,
tele vagyok a fájdalom vizével,
mely szemem résén lassan kicsurog.

Mit ér e kéz, mely álmatlan kotor,
e törzs, amely magába rogy le folyvást,
e megcsúfolt arc hieroglife,
ha nem találja a végső megoldást?
Mit szemeim, a gyönyör gödrei,
mit a fejem, ez ólmos nehezék,
ha cepelem émelygő testemet,
mint szabadult rab régi szégyenét?
Mit ér, mit ér a százszor becstelen, mondd,
mit a szivem, ha a verése kín?
S csak öntözöm a rosszaság rózsáit,
bűnöm bimbóit, sajgó sebeim.
Mit ér karom, ha többet nem ölel,
csak dolgozom vele és áldozok,
mit érek én, mit az egész világ?..."

Ezt mondta csöndesen az átkozott.


A lány a sötét szobába megy

 

Már tudta, mit a másik tudni nem mert,
s érezte, arca boldogan világít,
s futott, elrejteni szive csodáit
az égve égő, élő ismeretlent.

Hogy ott, ahol fény sincs és dal se, senki,
valami koldus-bús sarokba, messze
fénylő fejét az éjbe betemesse,
és elhitesse, hogy még most se sejti.

Ám a szoba kigyúlt a mosolyától,
és látta Őt, ki rá se nézett - távol -
de gondolatba megölelte vágyva,

és erre ő is áment mondott áldón,
s terhes fénnyel szivében, a homályon
ragyogva ment át a sötét szobába.


Boszorkányos este

 

Ma a halállal szembeültem.
Ma nem merek elmenni hozzád,
holt kertbe bolygok kimerülten.

Ruhám csupa vér s éji harmat.
Ha megcsókolna most maró szám,
fekete seb verné ki ajkad.

Ma nagy vagyok a fájdalomtul,
ma sírtam éjjeli tivornyán.
Csókéhes ajkam jajra torzul.

Hadd fussak, átkozott kísértet.
Boszorkányok közt nyögve, sírva,
seprűlovon vágok az éjnek.

Ma este megbotlok az útban,
s a hűvös, vékony, őszi holdfény
szétázott kalapomra csurran.


Rózsaszüret

 

Királylánynak kötök ma csokrot,
piros, fehér és sárga rózsát,
haldoklik a bús rózsaerdő,
elvérzik a gallyon a jóság,
piros, fehér és sárga rózsák.

Pufók, vigyorgó hold kacag fenn,
halotti árnyékok osonnak,
sápadt az éj, sápadt az arcom,
hideg szelek fújják a holdat.
Halotti árnyékok osonnak.

Haragvó rózsákkal verekszem,
és vérrel áztat száz hazugság,
cirógatnak virágos ágak,
alattomos, gonosz cicuskák,
és vérrel áztat száz hazugság.

Csurog a holdfény és a vérem,
a földre vág egy gúnyos ördög,
eltépi lebegő ruhámat,
karmolnak égő rózsakörmök,
a földre vág egy gúnyos ördög.

Csupa piros seb már az arcom,
s megyek előre zúzva, marva,
belém hasít a tearózsa,
akár a tigris szörnyü karma,
megyek előre zúzva, marva.

Mezítlen mellel földre fekszem
s kacagva talpra ugrom újra,
egy gőgös ár reám viharzik,
s szegény, szegény szemem kiszúrja.
Kacagva talpra ugrom újra.

Töröm a csokrot, éji kertész,
vérezve és vakon tusakszom,
sebes mellem vérszínü rózsa,
halvány kamélia az arcom.
Vérezve és vakon tusakszom.

Temetkezik a csillag is fenn.
De te ne félj, aludj csak, édes, -
fehér ágyban fehérlő rózsa! -
A te csokrod hajnalra kész lesz.
Ne félj, ne félj, aludj csak, édes.

Reggelre majd ajtódba botlom,
vakon, bénán és haloványon,
véres virágokkal borítlak,
és a te rózsalelked áldom
vakon, bénán és haloványon...


Arany-alapra arannyal

 

Arany-alapra festeném arannyal,
és olyan lenne, mint egy cukros angyal,
aranyruhájú és aranyszemű.
És búsan búgna édes-lanyha teste,
mint egy nemes és ódon hegedű.
Lefesteném őt korareggel, este,
az ágyba, hogy fehéren gömbölyül,
kék árnyait a szemei körül,
s a kandalló mellett, mint puha macskát
huncut mosollyal, lustán, álmodón,
a vánkosok között két gyönge mellét,
két illatos és langyos vánkosom.
És olyan lenne fáradt ajaka,
mint szirupédes, barna malaga,
és karja, mint egy kóbor villanás,
és dereka, mint egy meleg kalács,
és hangja álmos, bágyadt rezdülettel,
mint enyhe fürdő és mint a meleg tej.
S lefesteném szeptemberi tüzét is,
lobogó testtel festeném le őt,
hogy aranyok között iszik aranysört
hó-abroszon vasárnap délelőtt.
Fanyar vonalja a bús, drága szájnak
azt mondaná: szeptember és vasárnap.
Azt mondaná: én, s én azt mondanám: ő,
és szüntelenül csak ezt mondanám én,
és fiatal, szemérmes szerzetes,
csak festeném örök iniciálém.


Csúnya, piszkos reggelen

 

Az udvaron, az udvaron
          én édes istenem,
hogy száll a köd, az unalom.
          Csak most maradj velem,
mert elreked alélt dalom,
          e csúnya reggelen.

Meghalni szépen, szenvedőn.
          Meghalni bölcs dolog.
Álmodni messze temetőn,
          hol senki sem zokog.
Gyászolni messze szeretőm,
          a gyászban ragyogót.

Ha most lemennék. Most. Talán.
          A kerti fák alatt.
Az idegenek udvarán,
          diszkréten, hallgatag.
A házmester bámulna rám,
          én nézném a falat.

Az ablakába mécsvilág.
          Tán nem is jönne ki.
Szívná a reggeli pipát.
          Magam vágnék neki.
Ó pesti udvar, pesti fák.
          És egyet inteni.

Vagy itt az ágyban. Csendesen.
          A szoba még setét.
És szomorú és színtelen.
          Bejönne a cseléd.
És le se hunyni a szemem.
          A gyertya égne még.

Most jőjjetek, arkangyalok,
          a lelkem úgy riad.
S te istenem, fogd fáradott,
          hulló karjaimat.
Nézd, örvényeknél andalog
          szegény-szegény fiad.


Régi szerelmes levele

 

Én úgy szeretlek.
                 A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.
Az én szemem most már sohase álmos -
és hallgatom a szíved zajait.
Fölrezzenek még minden kocsi-neszre,
mely tőled jő, vagy hozzád zakatol.
Párnák között, arcodhoz epedezve,
te vagy az éjjel asztalán a bor.
Ó, én tudom, hogy minden rózsa festett,
és nem igazat tesz, aki örül,
de szöges-örvül, vezeklő-övül
magam köré kötöm keserü tested.
Te légy nekem a diadalmi ének,
hogy dárda és csók a sziven talált.
Akarlak, mint egy hősi-hősi véget,
s akarlak, mint az élet a halált.
Hisz szívem túlvilági jeleket les,
a lehetetlent és halált szeretné,
s szemem, mint bandzsal középkori szenté,
ki őrült és az Istenbe szerelmes.


Kedves

 

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.


Mélyek a kutak

 

Mi lett belőle, istenem, mi lett?
Én nem tudom. Hiába kérditek.

Csak azt tudom, hogy fújnak a szelek,
órák peregnek, erdők zengenek.

Csak azt tudom, hogy mint a gondolat,
vágtatnak az örök kerékfogak.

Csak azt tudom, hogy tisztult árnya mély,
s rengő öbölbe zeng és sír a szél.

Csak azt tudom, hogy búsak az utak,
és mély az élet, mélyek a kutak.


Csöndes, tiszta vers

 

Nincs semmim... Így megyek magamban -
          tip-top - szelíden, csendesen.
S ha éjjel bántanak a rablók,
          kitárom két üres kezem.

A rablók sírnak velem együtt,
          olyan-olyan szegény vagyok,
mint kisded első fürdetőjén,
          és mint a teknőn a halott.

De tart a föld. Ez az enyém még,
          feszül az ég fejem felett,
s kitárom az örök egeknek
          örök-mezítlen testemet.