Hideg

 

Furcsa est ez, néma, hűvös,
a szobákban újra bűvös
lámpa ég.

Fűtenek is innen-onnan,
s rémlik a körúti lombban
fönn az ég.

Istenem, mi végre élek?
Dúdorászok, árva lélek,
egymagam.

A mesék arany kastélya
és a cukros, piros téa
merre van?

Nem merek a ködbe nézni,
sárga gallyakat idézni
soha már.

Aki vén, az mint az ősz fáj,
mint a hervatag, esős táj
s a halál.

Ó, a múlt nem ezt ígérte,
s ami van ma, könnyem érte
mennyi folyt.

Elnémuljak, fölsikoltsak?
Ennyi volt csak, ennyi volt csak?
Ennyi volt.

Menj, szegény öreg, s a gáznál
tébolyogj még és vigyázzál,
meg ne hűlj.

És ha könnyű és ha lomb hull,
régi bútól, fájdalomtul
meg ne halj.


Kis, kósza vágyak

 

Most úgy szeretnék egy párnát keresni,
csak oly kicsit, mint egy kislány-kebel,
vagy még inkább a földre arccal esni,
és elfeledni mindent, csendben el.
Jó volna most mindent felejteni,
jó volna most mindent elejteni,
leszállani,
s a harc után,
a harc után
megállani.


Csatakos virradat

 

Reggelre minden ferde lesz
és széttörik ezer darabbá.
Ó költők, hol van, ki az éj
tündéri tükrét összerakná?

Csak köd kisért most és halál,
a kávéház égboltja szürke,
s mint egy kialudt égitest,
úgy bámul üresen az ürbe.

Meggyszínü selyme is fakó,
szívembe fáj bitang magánya,
de nézz reá és gazdagodj,
az éj s a szív a bánya, bánya.

Egy ember ballag csöndesen,
az éjszakától megveretve,
s viszi-viszi a bánatát
föl az ötödik emeletre.

Görnyed, mint egy tehervivő,
baljós szeme meredve pillant,
bámulja a hideg falat,
a piszkos, lépcsőházi villanyt.

Egy kocsi megy a köruton,
batárja éji gyászmenetnek.
Ki a halottja? Nem tudom.
Hull a köd. Tülkölnek. Temetnek.

Hol vannak most az angyalok,
a színésznők s más annyi csillag?
A téli aszfalt peremén
a lányok hosszú ingbe sírnak.


Rózsa

 

Egy régi név kiált az életemben,
egy régi lány, kiről nem énekeltem,
kinek a szívem rég adósa volt,
ki rózsa volt s neve is Rózsa volt.

Diákkoromban mentem hozzá néha,
az árvalányhoz, én, kezdő poéta,
megbújtam nála a dívánsarokba,
és ámbratestét néztem szívdobogva.
Ó csipke-szoknya! Illat! Mézes esték!
Ó tükör! Ábránd! Méreg! Pillafesték!
Ó kisdiák, ki andalogva ballag,
s nyakkendője egy vékony sárga szallag!
Üllői-út! Bolondság! Régi tájak!
Eltűntek egyszer! és most újra fájnak!
Ó lány, kinek sokkal vagyok adósa,
hadd zengem őt most: rózsa, rózsa, rózsa.

Hol vagy ma kedves? Jaj, hiába nézem
az éjszakát, már eltakar egészen.
Vadmacska-szemed zöld deleje ég-e?
S nagy, furcsa szájad? Vagy már vége, vége?
Forró fejed bután födi a föld el,
s mint antik húgaid, repedt tükörrel
és koszorúkkal fekszel mély koporsón
a kásás elmúlás ágyában, olcsón?
Nem tudni soha, hova száll a tündér,
én sem tudom, hogy hova-merre tűntél,
nem álltam ágyadnál ezüstkanállal,
míg verekedtél a sovány halállal.
Valahol messze, a poros vidéken
halnak meg ők, egy tompa este, régen,
így mennek el, kik bennünket szeretnek,
csak a szívünk marad itt, vén eretnek.

De azt tudom, hogy jó volt, mint a tűzláng,
mely téli fagykor melegítve tűz ránk,
csak azt tudom, hogy puszta volt szobája,
akár egy cella, oly szűzi és árva.

A hajsütővas égett szaga fojtón
szállott köröttünk, és ruhája folyton
száradt a székén meg az asztalán.
Az élete: két arckép volt talán.
Hogy mutogatta. Egyiken merengő,
kislánykezében egy olcsó napernyő,
a másikon, mint síró, árva démon -
ki nem kap semmi gyöngyön, diadémon -
egy elhagyott padon ül, és mögötte
egy élet rémlik a távoli ködbe.

Ahányszor néztük, remegett a lelkünk,
múlt és jövő, akik egymásra leltünk,
én, ki indultam, ő, ki lefelé ment,
pihenni vágyó, elalélt, szegény szent,
ki elvetette aranyát-ezüstjét,
csak szívta a rossz cigaretta füstjét,
tündöklő jáspis-karjait kitárta,
úgy vágyott innen egy regény-világba,
a messzeségbe, messze-messze űrbe,
s kis pille, a szobáját átrepülte.

Mert táncosnő volt és Krakkóba táncolt,
s fehér nyakán egy halványlila lánc volt.


A rossz élet

 

Az őszi utcán fúj a szél.
A fa az éjszakába fél.

Csak fúj a szél, fúj, egyre fúj.
Azt mondja, nincsen semmi új.

Nincs semmi új, csak unalom.
Hányódás régi útakon.

Nincs semmi új, nincs semmi jó.
És nem igaz, hogy lenni jó.

Nem jó az élet méze sem.
Nem jó aludni csöndesen.

Nem jó ásítva kelni fel
s fülledt undorral telni el.

Nem jó feküdni gondtalan,
és átkozott, ki gondba van.

Nem jó kacagni tétován
a virágfüstölős szobán.

Nem jó rohanni sebtiben,
nem jó: a nem, nem: az igen.

Nem jó a csönd, nem jó a szó,
a sírba, tán még ott se jó.

Jaj, úgy szeretnék egymagam
a földre esni hangtalan.

Csak esni, bukni, hullani,
mint hogyha fájna valami.

Elhagyni sárga bútorom,
csatangolni, mint egykoron.

Lakástalan és egyedül
bolyongani, kivert ebül.

Ott, ahol senkise tanyáz,
bámulni, hogy lobog a ház.

Halálba ringani vakon
a duzzadt, őszi árakon.

Elveszni lassan, hallgatag
a sírva-síró ég alatt.

A vállamon egy rongy köpeny,
így állani közönyösen.

Sűrű esőben állani,
mint a kopár fa ágai.

Csak fázni egész éjszaka
és ázni, mint egy árva fa.


Egy kézre vágyom

 

Jó olvasó, ki ülsz a lámpa mellett,
akárcsak én itt, most rád gondolok,
s akármi vagy, versekkel ünnepellek.
Látom fejed, figyelmes homlokod.

Testvértelen és bánatos a költő
az életek, a szívek alkuján.
És néha, ő, a magányos ődöngő
kétségbeesve nyúl egy kéz után.

Most a kezed kell - nincs kéz a világon
mit így szorítanék, egy kézre vágyom,
az éjen át nyújtsd, légy akárki bár.

Gondolj reám és messze útjainkra,
s mondd, ki lehet, aki e verset írta,
ki az a testvér és neki mi fáj?


Akarsz-e játszani

 

A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni,
akarsz-e mindig, mindig játszani,
akarsz-e együtt a sötétbe menni,
gyerekszívvel fontosnak látszani,
nagykomolyan az asztalfőre ülni,
borból-vízből mértékkel tölteni,
gyöngyöt dobálni, semminek örülni,
sóhajtva rossz ruhákat ölteni?
Akarsz-e játszani mindent, mi élet,
havas telet és hosszu-hosszu őszt,
lehet-e némán teát inni véled,
rubin-teát és sárga páragőzt?
Akarsz-e teljes, tiszta szívvel élni,
hallgatni hosszan, néha-néha félni,
hogy a körúton járkál a november,
az utcaseprő, szegény, beteg ember,
ki fütyürész az ablakunk alatt?
Akarsz játszani kígyót, madarat,
hosszú utazást, vonatot, hajót,
karácsonyt, álmot, mindenféle jót?
Akarsz játszani boldog szeretőt,
színlelni sírást, cifra temetőt?
Akarsz-e élni, élni mindörökkön,
játékban élni, mely valóra vált?
Virágok közt feküdni lenn a földön,
s akarsz, akarsz-e játszani halált?


A jó élet

 

Én csüggedt lelkem, én csüggedt szivem,
daloljatok és mondjátok: igen.

Hurrázzatok e nyári hajnalon,
ne hagyjatok ködökbe hajlanom.

Korán keltem. Fölhúzom a rolót.
A nyári nappal együtt lángolok.

Most kikiáltom, élni, élni szép.
Boldog, ki él és boldog, aki lép.

Boldog a táncos és a sánta is,
az élet jó még őiránta is.

Mert minden jó. Éhezni s enni jó,
áldott az éhség s áldott a cipó.

Szomjazni is jó, s ha a fény zizeg,
meginni egy pohár jeges vizet.

Fürödni, úszni, míg erőnk kitart,
elszívni a dívánon egy szivart.

Ó július, aranyos a ködöd,
torzult ajakkal tüzet gügyögök.

A vörös nyár zúgása bátorít,
én, élet atlétája, állok itt.

Szaladni tudnék, nem tudom hová,
szeretnék élni, végtelen soká.

Száz évig, míg a testem megtörik,
szeretnék élni, élni örökig.

Az arcom mostan csupa-csupa fény,
az Isten karjaiba szálltam én,

mint egykor anyám köténye alá,
és úgy tekintek félve-bízva rá.

Én jó vagyok, ezrek jósága tölt,
más vágyam nincs, tartson soká a föld.

Jó emberek, ezt kéri társatok,
csak talpalatnyi földet adjatok.

A végtelenben egy kicsi helyet,
hol meghúzódhatom és élhetek.


Csöndes, ünnepi óda az élethez

 

Nagy vagy, te föld, te víz, te tűz az égen,
mellettetek olyan kicsiny vagyok,
s te élet, mely sötéten felkomorlasz,
mindenkinél nagyobb,

nagyobb, veszélyesebb, iszonyu torlasz,
mely kőkeményen az utunkban áll,
s keményebb árnyakat borítsz fölébe,
mint a kemény halál.

Hiába bújok el a föld ölébe,
magas toronyba, léptem követed,
és szenvedést adsz, terhes aranyalmát,
követ adsz, köveket,

és mindig érzem láncaid hatalmát,
hogy élni nagyszerű és szomorú,
egy néma szája nekem egy néma harcdal,
sors és bús háború.

E sekély korban bús-tragikus arccal
vallom, hogy nagy vagy, és mindig tudom,
a kávéházban és a villamosban,
a lármás köruton,

és féltve viszlek a tömegbe mostan,
hol száz idegen szem mered felém,
és gonddal nézek minden elmenőre.
Ó életem, enyém.

Golyózáporban haladok előre,
ki minden tűzzel, karddal ismerős,
s úgy csókolódzom és dülök a sírba,
mint bátor, büszke hős.


Öcsém

 

Az én öcsém mostan katona a határon,
a szerb hegyek mentén Ferenc József bakája.
Szívdobbanásommal mérek fel minden éjet,
lámpákat gyújtok, és így gondolok reája.

Ezer szurony között, szekerek éjjelében
az ő szeme ragyog kiáltó-ismerősen.
Ki tudja, merre néz, ki tudja, hol világít
sok százezer szem közt? - nem tudja senki, ő sem.

Öcsém, én kisöcsém a háború zajába
egy csókot küldök én, a lőporfüstbe: versem,
hogy érezd a bátyád, gondolj játékainkra,
ragyogj, kis hős, ragyogj és a lelked nevessen.

Emlékszel, édesem a játékháborúnkra,
mint villogott kardunk és porzott a határdomb?
Ugye ma is csattog a kard és döng az ágyú,
s a véres trombita ma is trará-trará-t mond?

Mert téged hívlak, Kard, kisgyermek drága Kardja,
játékos ismerős, ragyogjon régi pengéd
a nyári dombokon, s hogy az öcsémre fordulsz.
ismerd meg édesen, és légy hozzája gyengéd.

Jó Puska, ne feledd, hogy gyermekpuska voltál
egykor az ő kezén, s ha forgatnak a szerbek,
tagadd meg önmagad, nevess barátaidra,
légy játékpuska csak, légy te is ujra gyermek.

Ami golyó kiszáll, száz angyal fogja össze,
mint röpködő lepkét, kacagjon fel az élet,
s te Isten, akiben gyermekkoromban hittem,
hajolj le csöndesen, és védd meg az öcsémet.


Arckép

 

A palaszürke égben áll.
Hull rá a hó, az esti hó.
Nehéz, meleg ruháiban
oly vastag, mint egy eszkimó.

Kunyhóban faggyúgyertya ég.
A szalma benn a térdig ér.
Cigaretták. Csajkába rum.
A földön rongyok, vatta, vér.

Körötte hó, hó, egyre hó,
erdők, hegyek, tábortüzek.
Rövidlátó szegény szemén
csillámló, éles szemüveg.

Egy női aranyóralánc
lóg zsebéből. Hajdanán
üvegszekrényünk dísze volt.
Nászára kapta az anyám.

Ezüst órája oly kopott.
Még a nagyapja vette meg.
Negyvennyolcban ővéle volt,
s azt tiktakolja: "Isaszeg".

Az óra nem feledte el,
bár sok év szállt felette el.
Hallgatja ő is csendesen.
Ő sem, ő sem feledte el.

Hallgatja elhagyott szive,
s a hóban valami forog.
Ágyúk ugatnak mérgesen,
veszett, dühös komondorok.

Egy-egy halott fölé hajol.
Itt a ravatal pár fa-léc.
Egy messze hang hahóz neki
és szalutál egy szanitéc.

Sovány kis arca halovány,
de oly nyugodt, de oly setét,
ki tudja, megfordulna-e,
ha kimondanám a nevét?

Közönyös, furcsa, idegen.
Előtte köd, utána köd.
Csak néz és ezt gondolja tán:
ezerkilencszáztizenöt.


Háborús fohász az aggokhoz

 

Ti aggok, kik az ablakokban ültök,
s a szemüvegetek vigyázva, lassan
sikáljátok a szarvasbőrrel, s enyves
szemetek elkalandoz a magasban,

ahol a nap dalol, gondoljatok ránk,
kik mélybe hörgünk, vérpárázta füstök
sötét gomolyán, lángoló özönben,
s ne rezzenjen meg a haragos üstök

szigorú főtökön, mikor bíráltok.
Kegyetlen aggok, mostoha apáink,
irgalmat esdünk, ifjak, a pokolban,
ne lássatok a jó Ábelbe Káint.

Itélő bírák, szakállas urak ti,
olyanok, mint az öregistent festik,
vén képeken, halljátok a szavunkat,
még reggel van, hadd éljünk mi is estig.

Csak estig éljünk, csöndesen megérve,
mint fán az alma, mezőn a kalászok,
aztán hulljunk le - ó szent, szent az élet -
százszor szent - ezt kiáltjuk megalázott

szívünkből, ezt ordítjuk, szent az élet,
legyen áldása mindétig mivélünk,
ti sárga aggok, gyeplő-igazítók,
bocsássatok meg most nekünk, hogy élünk,

s itéljétek meg, mily szép a rigó-fütty
a lármás nyári erdőn, tiszta vízbe
a fürge pisztráng, halvány lány az ágyon,
a vaj, a füge, a piros ribiszke.

Mert szent a föld is, jertek, zengedezzünk,
költők, az élet papjaivá kentek,
gyalázatos, ki káromolni merte,
az élet szent és nincsen nála szentebb.

Felétek nyújtjuk ifjú karjainkat,
ártatlan testünk, árva-árva vének,
húsz-harminc évünket, a mi bűnünket,
hogy szálljon szívetekbe ez az ének.


Ádám

 

Most gyakran gondolok arcodra, Ádám,
     én ősapám, mert fáj, hogy létezem
s a nevem: ember. A gond szolgaágyán
     feléd lóbázom csüggeteg kezem.

Papagáj, tigris közt csúf emberállat,
     kire kövér kenyérfa bólogat,
körömmel vakarod vörös szakállad,
     s úgy képzelem, hogy véres a fogad.

Ó, első ember...Ó fájdalmak Kútja...
Te vagy a szennyes óceánnak kútja,
amelyből fájó sorsomat öröklöm.

Bár láthatnálak színről-színre téged,
hogy most, mikor könny, átok és jaj éget,
őrjöngve az arcodba vágjam öklöm.


Őszi síp

 

Ősz
kullog a hegyben, a ravaszdi
csősz.

Vén
puskás öreg, jól ismerem már
én.

Néz.
A szeme kancsal, botja vége
réz.

Kürt
lóg vállán. Mindenkit halálba
küld.

Gaz,
himlőhelyes, fegyenc paraszt csak.
Az.

Vár.
Jaj, hogy vigyáz. Az arca, inge
sár.


és puskaport robbant szüretre
ő.

Bor
csorog a csapról, gyöngyös mustja
forr.

Mondd,
mér kuksol mégis puttonyodba
gond.

Mér
áztatja zöldes, lomha bajszod
vér?


Szentbeszéd

 

Én, ki tavaly még könnyű szívvel jártam,
forró sugárban,
most járok itt a sápadt, bús fagyok
fenyérein
és fölorditok: hol vagyok?

Testvéreim.

Volt egy kutyám,
s nem vertem ki, mikor haragos éjjel
a hóvihar acsarkodott a széllel,
csunyán.
S mikor beteg lett,
köré sereglett
a bánatom, a gondom.
Fölkeltem, hogy reá tekintsek,
úgy néztem, mint egy árva kincset.
Egész éjszaka virrasztottam otthon.

Aztán vásott és buta lázban
nem madarásztam,
mert szántam a madárfiókot, a picinykét.
Vígan kaszáló,
zöld, könnyü háló
zacskójával nem fogtam soha pillét.
Sohase ültem lesve régi cser-tőn,
vörös vadat nem űztem havas erdőn.
Kikerültem a gyíkok napos árkát.
El nem tapostam
a réteken a szentjános-bogárkát.

Mostan
elmondom nektek, emberek.
Csak ezt, csak ezt - könnyezzetek.


Unalom

 

Lelkem éjén rossz malom
zakatol: az unalom.
Régi, rozzant rossz malom
és úgy hívják: unalom.
Régi, rozzant kereke
álmos is és fekete,
a garatja végtelen
s a búzája életem,
elhagyott és végtelen,
tompa-csöndes életem.
Lisztje: semmi, szárnya: éj.
csönd: zúgása, árnya: mély.
S nézem egyre - árva tiszt -
hogy szitál a lomha liszt.
Az időm azzal ölöm,
ezt a semmit őrölöm,
árva molnár, őrölöm
s lisztem nem bú, nem öröm,
színtelen köd, csunya lom,
fájó semmi: unalom.