Intés az öregebbek tiszteletére

 

Bizony hajoljatok meg az öregebbek előtt,
akár utcaseprők, akár miniszterek.
Nem oly tiszteletet prédikálok én tinektek,
mint a papok s az iskolai olvasókönyvek.
De vegyétek számba, mily nehezen mentitek át ti is
évek veszedelmén törékeny szívverésteket
ezen az embernek ellenséges földgolyón,
s ők, kik negyven, ötven, hatvan évet éltek,
hány téli reggelen, hány tüdőgyulladáson
gázoltak át, hány folyó mellett haladtak el éjjel,
s hány gépkocsitól ugrottak el az utcasarkokon,
míg váratlanul éltetek állanak, időtől koszorúzva,
mint a csodák, mint akik háborúból jönnek,
egyenesen, mint a zászlórúdak, s egyszerre kibontják,
hogy ámuljatok, vihar-csapott, de visszahozott életüknek
méltóságosan lebegő, békét hirdető, diadalmi lobogóját.


Boldog, ihletes napjaim

 

Az órák homloka lüktet.
lázas az idő.

Nem is tudom, mi van velem.
Látom az órát.
Minden órát a világon,
azt, amely siet, azt, amely késik.
Hallom az óraütést és a harangot,
álmomban is.
Érzem a percet.
Észreveszem a csöndes ebédlőn
villa, kanál közt a kést, az ölő kést,
mely sorsokat bont meg, kettévág mindent,
a szájon a jelt, mely egy életet tár föl,
a szóban a kardot.

Az órák homloka lüktet:
lázas az idő.


Bekötött szemmel

 

Mint akinek bekötötték szemét
s elvitték a rablók egy éjjeli autón
a szörnyű szobába
a vésztörvényszék elé,
hol gyertyavilágnál vallatták zsiványok,
aztán szemét bekötve, újra bekötve
cepelték az éjben,
rosszvégű kalandra,
ordítóan-iszonyú
sorsa felé:
úgy jöttem én is e furcsa világra,
bekötött szemmel,
s úgy megyek el innen,
bekötött szemmel,
nem tudva honnan, nem tudva hová.
Csak téptem a kendőt síró szememről,
örökre csak téptem. De a végső percben,
ha leszek s nem-leszek, ugye, majd föloldod,
Isten?


Piac

 

Hadd mondjalak el, te piac,
piac te, kit megvet az ünnepi szónok
s a nyavalyás költő,
mily szép vagy a fényben, milyen diadalmas.
Lüktetve zsibongasz. Az élet ütemére
pezsgesz előttem,
roppant-teli szaggal, a túró, a tejföl
savanykás szagával, a sajtok kövérlő,
sárga illatával,
vanília ízzel, bűzzel és szeméttel,
gyermeki forgók papír-viharával,
vartyogva a vidám
kofák kacajától.

Micsoda hatalmas, isteni színház,
együtt az ételek és a virágok,
minden, ami jó, szép, a szájnak, a szemnek,
kánaáni bőség.
Eleven tojások rózsaszínű héjjal,
hóvirág a parasztkendők csücskén,
jácintok kék feje, halavány kelvirág,
arany sárgarépa.
Fémtisztító porok rozsdaszín rakása,
fekete-retkeknek szomorú kis dombja,
mint valami sírdomb,
s fölötte viola, mintha rajta nőne,
gyászolva valakit.
Ordító paprika,
paprika-füzérek, mint a vörös orrok,
fokhagyma-gerezdek, torma, fehér torma,
lila karalábé,
s halvány-zöld selyemben, fényes viganóban
a büszke saláta.
Azután narancsok, gyermeki mennyország,
sötétsárga labdák, óriási halomban,
játszani és enni, enni, édes labdák,
narancsszín narancsok,
s dió is, dió is az öblös kosárban,
szilfa-garabóban, merre csörög, mondsza,
dió is, karácsony, karácsonyi lárma.

De látod-e ottan, mily véres a bódé,
és látod-e ottan a húst, a vörös húst,
a rózsálló tüdőt és a barna májat,
a szívet, a csontot?
S ott a halasnál, a gömbölyű kádban
úszkál a tükörponty
mártír-testvérei vérétől pirosló
zavaros vizében,
s már fogja az ember, két szemét benyomja,
élve megvakítja,
kaparja keményen gazdag pikkelyeit,
és meghal a hal most
vakon és véresen, ezüst páncél-ingben,
akár egy katona,
csodálatos, szörnyű, csodálatos, szörnyű,
hős-néma halállal.
S a késes is itt jár, itt jár körülöttünk,
ármánykodó képpel, drámai mosollyal,
shakespeare-i orgyilkos, egyszerre elénk lép,
belesúg fülünkbe, háta mögül gyorsan
kirántja a pengét, kínálja a kését
gyilkolni meg ölni.

Mégis gyönyörű ez, mégis ez az élet,
s hallgatom, hogy dalol keserűt, édeset.
Hallom én a dalát: "alma és ibolya".
Egy falusi kislány árulja áruját,
véletlen áruját: "alma és ibolya".
Népszínmű szoknyáját aszfaltra terítve
kiabál az égbe szoprán nevetéssel:
"alma és ibolya".
Mint mikor a költő véletlen szavait
összezendíti a szeszélyes szerencse,
csodás találkozón, a szívben, az agyban,
én is kiabálok: "alma és ibolya".
Ibolya és alma. Alma és ibolya.


Krúdy Gyula

 

Rómában egy éjjel, rettenetes erővel
láttalak téged:
ívlámpák, babérfák közt, egy diadalív
árnyán remegtél föl,
deresedő, tékoz, mámoros, nábobi,
ábrándozó, részeg, zokogó cimbalmos,
borba és könnybe fúlt régi lakodalmon,
mindig folytatódó ősi lakodalmon,
apám lakodalmán, fiam lakodalmán,
nagyapám lakodalmán, unokám lakodalmán
muzsikálod nekünk ősrégi bánatod
duhajul és halkan, nekikeseredve,
bortól csorgó arccal, könnytől csorgó arccal,
szivarhamus arccal nézed a dáridót, -
magyar-bucsúztató, testvéri magyar te,
süllyedő világban utolsó, legelső
cigány.


Nagy a reggel

 

Nagy a reggel is. Operett-írók,
bohémek, napi harminc
cigarettátok keserű abrakjával,
éjszaka hivatalnokai,
nézzétek, hogy indul a hegyek mögül
az ismeretlen ifjú.

Gyermek vagyok én is ilyenkor,
csupa kezdés,
nyugtalan szívdobogás.

Találgatom, mit hoz nekem,
hiszek benne, ki hisz még,
vele hancúrozom,
rigóival fütyörészem.
Úszunk fiammal az üvegzöld vízben,
fényes nyilallással,
mint a halak,
majd a fáradtságtól boldogan lihegve
partra rogyunk, és akkor
vizes hajunk a homlokunkba csapzik,
minthogyha sírnánk
a reggeli láztól,
s meztelenül,
kurjantva kanalazzuk
az aludttejet.

Minden nap újra csalódom,
mint mindenki.
Tíz órakor unottan ásítok,
délben fáj a fejem,
délután a telefon kagylója
szavak moslékját hömpölygeti felém,
de a reggelt, a reggelt mégse felejtem.
Emlékezem rá akkor is,
mikor este mindketten megöregedtünk,
s én fekszem az ágyban,
ő meg hitetlenül,
vénemberként csoszog az utcán,
sötét papucsában,
árnyék-üstökével,
s beszórja ablakomat
fekete szemetével,
hideg, kiégett pörnyéjével
a napnak.


Ha játszanak a gyermekek...

 

Ha játszanak a gyermekek, órákig készülődnek,
rakosgatnak, tanácskoznak, majd hirtelenül
végeszakad az egésznek. Nincs ennek közepe,
csak eleje és vége. Mondd, nem ilyen-e éppen
az ember élete is, mely elkezdődik,
aztán gyorsan befejeződik? S a közepe, mint a semmi.


Tömeg

 

Kik másznak amott a hegy peremén, föl az égbe, oly közel már hozzá, hogy nemsokára tenyerükkel érintik,
mit akar ez az emberi förgeteg, e sok szív, e sok agyvelő az ordas sziklától és bolyhos pagonytól, mellyel úgy összeolvad,
hogy már dobog a kő is és gondolkozik az erdő?

Jaj, mennyien vannak. Szinte megzavarodom, hogy nem tudom összefogni őket, egy szóba, egy kézbe, úgy, mint látom és érzem,
s fölsorakoztatni a haladás roppant ütemében, jobbra és balra, fehéren, kéken, megmutogatni
mind együtt, e sok egyet, e domború szirtek
és mély völgyek lombos meredekjén.

Emberek ők mind, nincs egy se, ki ne volna érdekes, vagy nevezetes, kijöttek ide, a természetre ráfeküdt a város,
az óriás, a másik természet, elhozva elébe azt, ami fáj, ami él, a halott természet mellé, a vágyat,
éltetve a földet és vizeket.

Lélekzik az erdő titáni zöld tüdejével. Mellette, alatta, fölötte pedig lüktet az ember,
csont-törzsével, karjai ágával és idegei finom hajszálgyökerével,
mozogva a napban, a porban. Gyerekek, dajkák, katonák, cselédek és családok, melyek örökre egyek.
Gépírókisasszonyok a padon bámulva ünnepi kezeiket, melyeket ölükbe fektettek, mint beteg csecsemőket,
s munkásujjaikból még egyre bizseregnek a meg-nem-írt betűk.

Úrifiú sétál, előkelően, leverve cigarettája hamvát,
nyírt körme ragyog, sápadt-gonosz arca
görbén mosolyog a titkán, melyet senkise tud még,
de pár nap múltán a képeslapban látjuk tán, számmal a nyakában,
mint többszörös rablógyilkost, vagy mint enyheszívű sikkasztót,
goromba bilincsekkel vékony, vajszínű csuklóján.

Ó, mily vad lihegés. Mily ájulata a sok törtető élet-akaratnak,
s mily zenebona a nyár ünnepén. Lábatlan katona fönn a gyöpön, szinte lógva az égben,
cimbalmot üt, vattás, beteg cimbalomverővel,
mely halovány, jodoformszagú, kórházi bánatot permetez szét, megvallva egy dalban, ami neki minden,
de a nép csak táncol és hahotáz, izzadt örömökkel.

Messze az alkonyi erdő mélyén szerelmes
cigaretta-pontok égnek pirosan, s köztük a lány pipacskoszorúval
őrjöngő haján, s tépik szájáról a csókot, mint korai, fanyar vadcseresznyét.
Lámpavilág gyúl a nyári vendéglőkben, melyek odaragasztott
fészkek gyanánt himbálóznak a szakadékon, és hegedű rí,
végtelenül bús csimpolyaszó, böfögés dudával feleselve.
Itt letelepülnek falni az ezrek, az apák, az anyák,
részegek és szerelmesek, csapzott hajjal, elszántan, mint valami táborozó hadsereg,
zsírt, vajat, cukrot s kenyeret, sok kenyeret, és kortyolni a tejet mintegy anyamellből.
Kimenős, beteg pincér pihen mint vendég, vörösabroszos asztal mellett,
gyermekeinek sajtot rendelve, s lesi unottan, de bizonyos szakértelemmel is, hogy szolgálja ki a szaktárs,
ki meredező fejek fölött röpül, asztalkendője sirályszárnyán, a tömeg e bús viharában,
kezében tizenöt tányérral s tizenöt söröskorsóval, hogy a falánk gyomornak legyen mit enni és inni.

Aztán a villamosok rohama, mikor a fehér cipők feketére mocskolódtak,
és rohanó hadioszlopok vágtatnak a célhoz,
gyenge leányokat, özvegy anyákat a földre tiporva,
kik visító kisfiúkat eleinte magasra tartva küzdenek, majd a porba lerogyva,
színpadi hősnőkként hevernek, csókolva árva porontyukat, és nyafogva szidják az életet,
és hátratekintenek, hogy nincs-e ki védje őket, hogy nincs-e mögöttük a férjük,
ki régen föld már a temetőben.
Nincs senkise itt. Nincs senki, csupán az éj meg a harc meg a pénz meg az ököl,
az ifjúság, mely előre száguld, vak diadallal. Hallani vad szívdobogását.
Látni százezer koponyát, melyre közöny borul, sok ragadozó körmöt,
egy jámbor urat, ki fekete szalmakalappal áll, s egykori jóléte minden maradékával, három aranyfogával
és pityókos orral, bortól hályogos szemmel köszönti az ünnepi estét, kövér felesége karján.

Tömeg, egyforma mindig, bárhogy nevezzenek,
te, ki törvényt látsz és ítélsz s életet ordítsz, vagy halált,
és erre meg arra rángat a kor zivatarja,
májusi lombbal, dallal az ajkadon, ifjú virággal
mily rettenetes vagy.
Álmomban is hallom a hangod az éjfél süket partján, s látom
hatalmas bálvány-arcodat, tétova-gyors mozdulataid,
rémítve magányom, melybe csupán az én szívem templomi csengője csenget,
és megtelek keserű, kiabáló kétségbeeséssel,
mert teveled múlik el s teveled dübörög tova a céltalan élet.


Aki ma meghalt

 

Aki ma meghalt,
csak egy órával ezelőtt,
az olyan régi énnekem,
mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái.
Fülében csönd van,
szájában por és némaság.
Ha emlegetik régi szobánkat
régi barátok,
ólomnehéz fővel próbálok
emlékezni reája.
De már nem értem, idegen.
Csodálkozásom tettetett.
Én a felejtés hosszú-hosszú
zászlójával takarom őt le,
rongyos közönnyel, hallgatással,
mert úgysem érem el soha,
és messze van,
mint Nagy Sándor, vagy Xerxes katonái.


Temetők

 

Nézd a temetőket,
mily roppant kövérek,
milyen virágosak,
legyektől, lepkéktől
hogy zengenek, és mily
vidámak a fényben.
Jaj, pedig mit ettek?
Csontot, húst, agyvelőt,
anyákat, apákat,
apró gyermekeket.
Mégis mosolyognak.
Repedő bendővel,
torkig jóllakottan,
zsírosan, pogányul
mégis hogy nevetnek.
Mint mindent túlélő,
komisz aggastyánok,
kik már mindent tudnak,
kik már mindent ettek,
és bő ebéd végén,
szörnyű élet után
bölcsen adomáznak.


Vendégség közben

 

Még ég a lámpa is,
még bort is töltenek,
még meleg a szoba,
de én már elmennék.

Derék mulatság volt,
vér folyt és könny is folyt,
édes vér és sós könny,
s most csak ismétlődnék.

Kit csókoltam meg itt,
kire haragudtam?
Mindent elborít most
cigarettánk füstje.

Ismerem az ízét,
a színét, a szagát,
a sok tapasztalás
gazdag koldussá tett.

A tavasz: zöld festék.
A nyár: forró higany.
Az ősz: esőköpeny.
A tél: fagy és fűtés.

Nem mondom, nem lenne
unalmas se talán.
De minek maradjak,
hisz láttam a javát?

Bocsássatok meg ti,
kik még tartóztattok.
Nekem már elég volt,
lassan hazamennék.


Utolsó kiáltás

 

Én nem hiszek semmiben.
Ha meghalok, a semmi leszek,
mint annak előtte, hogy
e földre születtem. Szörnyű.
Hozzád kiáltok majd utólszor.
Légy jó anyám, örök sötétség.


Zászló

 

Csak bot és vászon,
de nem bot és vászon,
hanem zászló.

Mindíg beszél.
Mindíg lobog.
Mindíg lázas.
Mindíg önkívületben van
az utca fölött,
föllengő magasan
egész az égben,
s hirdet valamit
rajongva.
Ha már megszokták és rá se figyelnek,
ha alszanak is,
éjjel és nappal,
úgy hogy egészen lesoványodott,
s áll, mint egy vézna, apostoli szónok
a háztető ormán,
egyedül,
birkózva a csönddel és a viharral,
haszontalanul és egyre fönségesebben,
lobog,
beszél.

Lelkem, te is, te is -
ne bot és vászon -
légy zászló.


Régi pajtás szemüveggel

 

Galambősz lettél, gyerekkori pajtás.
Jaj, merre jártál,
milyen malomban, hombárban aludtál,
te lisztes molnár?
Tízperceink bohóca, szemtelen kis
csörgő szarkája,
sehogyse illik hozzád e paróka
meg a komolyság.
Virgonc szemeden is üveg van, vékony
jéghártya rajta,
alóla bámulsz, ümmögsz, hogy "Dezsőkém,
édes Dezsőkém."
Én nézem egyre, nézem a szemed most,
az ismerős, víg,
régi szemed, befagyva ott a jégben,
a jég alatt lenn.
Milyen nyugodt és távoli, milyen bölcs,
majdnem hideg már.
De az enyém az forró, cimborám, lásd,
csorog a könnytől.


Anya

 

Megláncoltál megint a karjaiddal,
anyám, anyám.

Reám raktad a gyöngeséged mázsás
bilincseit.

Most hordalak fájó lelkemben téged,
amint te hordtál.

Rád gondolok, kávédra, könnyeidre,
özvegyi fődre.

Veszekszem én veled és gondjaiddal,
foggal-körömmel.

Ha vidáman ballagnék egymagamban,
mellettem lépkedsz.

Első nő rég-elveszett édenemből,
Éva leánya.

Gyötörsz te is, áldott, s én mint gavallér,
sírva szeretlek.


Színésznő

 

Kékkel-sárgával burkolja magát,
félarca maszk, a másik meztelen,
valamitől állandóan részeg
s kancsít.

A könnye glicerin,
fiatal mellén hét tőrdöfés,
méreg az ajkán.
Minden este meghal,
aztán vacsorázik.

Miért sikoltoz?
Miért rántja le a csillagokat?
Miért gyújtja föl a szobát?
Miért hazudja azt, ami nincsen?

Lángot evett
s ábrándokkal vajúdik.
Tombolva, kacagva
vérben szüli meg a sorsod, a sorsom.
Szent kettősség titkos csodája,
szeretőnk, anyánk.


Egy hang

 

Tudod, ki vagyok én?
Meggyújtom a hajam, lobogva vágtatok,
mint eleven fáklya,
rézkampóval vájom ki átkozott szemem,
fölvágom ereim, s az égre szökik föl
piros csobogással
a szörnyű szökőkút.
Népkertbe ha méláz, tejjel az emleje
bimbóján a dajka,
alvó csecsemőjét megfojtom a bölcsőn,
játszódva-kötődve, kandi unalomból.
Aztán, ha kedvem van, roppant gyülekezet
megriadt fülébe
oly szót susogok én, hogy rá babonásan
bőgnek a tömegek, s tekézve vetik le
poklokra a csontom.
Mert rontanak engem szüntelen a tolvaj
évek, s feneketlen rontás vagyok én is.
Nem lanyha aludttej, nem egy iktatószám,
hanem az esztelen, mennydörgő istenek
egyrangú bolondja.
Tudod, ki vagyok én?


Indulatszavak

 

Őrült pillanat gyermeke: ember,
emléke a láznak,
melyben az ajkak egymásba harapnak
vágyak forradalmán,
és a fogak ezüst ragyogásával
összekocódnak.
Mért feleled, hogy mindenki királyi
ágyban született meg,
a vér bíborában?
Mért félsz szakadatlan, gyáva, mi érhet?
Mért szorítod hideglelős kézzel
azt a kilincset,
s mért állasz az utcán, mint egy számológép
porlepte közönnyel,
dupla szemüveggel, vonva a vállad,
mint kit egy ásítás langyos unalma
lökött ki a földre?
Vidd a szerelmet.
Ragadd meg a tébolyt, melybe fogantál,
csillagok testvére, előre a pályán,
cikázva garázdán, öncélú szeszéllyel.
Véletlen hercege, égi kalandor.
Ember.


Elégia

 

Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.
Ki mondja, hogy rövid az élet? Hosszú az, nagyon hosszú,
ki-nem-várható utazás, egyik helyről a másra,
hánykódás a zavarban, melynek nincs soha vége.
Elhagynak, akiket szerettünk, elhagyjuk, akik szeretnek,
elhagynak a barátok, elhagynak a remények,
csak mi maradunk itten, a tenger időben,
ébredve, elaludva, munkálkodó szívünkkel,
gondolkodó velőnkkel, folytatva robotunkat.
Miénk az izmok acélja, a pénz, az egészség,
csupán az élet nem, mert már sokat éltünk,
s ismétlés az egész, ismétlés lomha unalma.
Lélektelen kézzel kanalazzuk az ételt,
hörpintjük poharunkat. Ismerjük az ízek özönjét,
a nők száját is, kik fényes selyemingben,
mint gyors, tétova lángok lobognak a homályban,
és sírnak megkoszorúzva karjukkal az ágyat,
hogy hajnalban keserves válásra üt az óra.
Ismerjük ami volt s lesz, kérdésre tudjuk a választ,
tudjuk előre a tavaszt, a nyár ragyogását,
s azt a pillanatot, hogy koradélutánon
végigfut a körúton az ősz és tépi a ponyvát,
s gyászbaborul a zúgó kávéház körülöttünk.
Máskor ilyenkor vártuk, kavarva feketénket,
a szent, ritka vadat, a sorsot, a nagyszerű sorsot.
Ám most nincs csoda már. Csak a régi van, csak a régvolt,
csak a bánat van, s az higgadtan, de keményen
fújja goromba dalát. Dicsérd azt a parancsot,
mely idején golyót küld ifjú szivedbe,
s átkozd, százszor-ezerszer átkozd meg a sebész-kést,
mely elránt a haláltól s itthagy hosszan a földön,
lábbadva, halaványon, hegesedő reménnyel.
Mint zenekarokban a klarinétok legélesebb hangjai,
melyek túlrikoltanak mindent, úgy szól az én kétségbeesésem.


Fák beszéde

 

Pálma

- Versben beszélek, és verssel köszöntsék
nagy, mozdulatlan legyezőimet
s nagy csöndemet is. Én vagyok a Fönség.

Hárs

- Szülőhazádban a vén udvaron
hová gurultak labdáid, szegény?
Hová repült a sárkányod vajon,
s kedved, hited az életed felén,
És merre szálltak, merre tűntek el
viháncoló, víg gyermektársaid?
Ezt kérdezed, de senki sem felel,
csupán mi zúgunk, régi hársak itt.

Nyírfa

- Héjam fehér, mint a papír.
Megbabonázza azt, ki ír,
és hogyha elrontott a hír,
nevem álmodba visszasír.
Izen neked a nyír.

Almafa

- Bő, zöld szoknyában, széles terebéllyel
mesékről álmodom, ha jő az éjjel.
A lombjaim közt almák aranya.
Mindig csak adnék, én, örök anya.

Eperfa

- Itt lakmároztál egykor, az eperfán,
jaj, hogy szerettél. Majd ha por leszel,
egy nyári szellő még felém seper tán.

Nyárfa

- Mily szép nevem van. Hallod? Nyárfa, nyárfa.
Karcsún, fehéren állok a határba.
Úgy reszketek és sírok, mint egy árva.
S minden széllel zenélek, mint a hárfa...


Állatok beszéde

 

Medve

- Mindig ölelnék, mindent, a világot,
a fát, a sziklát, a kisgyerekeket,
vagyok a lompos és otromba jóság,
a láncravert, esetlen szeretet...

Vadkan

- Zrinyi Miklósnak aljas gyilkosa.
Röfögve száz alakot öltök,
s amint elbántam a dicső magyarral,
ármánykodással vagy kemény agyarral
irtok a földön mindenféle költőt.

Víziló

- Csak azt tudom, hogy lenni, enni jó!
Leírni szörnypofám nincs semmi szó!
Iszonyú száj, hús-poklokhoz nyiló!
Négyszögletes tömb, kétezer kiló!
Grammban kimondva ép két millió!
Egyiptom álma! Roppant vízió!
Lidércnyomás! Húszmázsás víziló!

Nyúl

- Bátor vadász, ki átlövöd acéllal
alázatos és tiszta szívemet,
tiszteld az én százszor-szent gyávaságom,
ki meghalok, az életért zokogva,
mint az egyéves, síró kisgyerek.


Madarak beszéde

 

Hattyú

- Hogy énekelnek mindenféle fattyúk,
pimasz veréb, csicsörke, banka, vadtyúk,
mi hallgatunk a zűrzavarba, hagyjuk,
csivogjanak, legyen meg akaratjuk.
Csodásan úszunk a csodás halálba,
de ottan az igaz dalt megtalálva
az égre sírunk, gőgös, néma hattyúk.

Holló

- Rég dalolt meg engemet már híres versében Poe Edgár,
és habár a század eljár, nem múlt el egy sora sem.
Most is itt ülök s előre károgok, miként a dőre
pusztulás vad hirdetője, a zord rímet keresem.
Gyászruhámban, kárvallottan a bús rímet keresem,
s azt üvöltöm: "Sohasem!"

Sirály

- Dac és düh, mely felhők közül kiszáll!
    S birál!
Vészben-viharban víjjogó király!
    Sirály!

Kolibri

- Kincs voltam, el-nem-múló, fényes ékszer,
de szárnyra keltem, élni, csélcsap ésszel.
Bolond is vagy, ha hírrel megelégszel.
Csókolni itten nem lehet elégszer.
Őrjöngj, röpülj, s örülj, ha lázban égsz el.


Rovarok beszéde

 

Hangya

- Földmívelő a hangya.
A szorgalom a kenyere s kalandja.
Ha langy a
nyár, nézi, hogy nő télre a kalangya.

Darázs

- Feketesárga gyilkos, tőr kezében:
darázs!
Izgága röpte, ideges zugás:
varázs!
A seb, melyet döf, izzó, lángoló-vad:
parázs!


Lepkék beszéde

 

Galathéa

- A madarak zenészek.
Én nem tudok dalolni, ámde nézek.
Ha színeket rakétáz a tenyészet,
úgyis megértem a dicső Egészet.
Fészek
nélkül csapongok így a feslő
virágra, részeg,
bohém és néma festő.


Ásványok beszéde

 

Ezüst

- Én, az arany szegény testvére, fáradt
lelkemből a múlt halvány fénye árad.
Olyan vagyok, mint ég késői ősszel,
mint könny a csipkén, a holdfény s az ősz fej.
Emlékezem csupán, de már nem élek.
Ezért zenélek.


Drágakövek beszéde

 

Smaragd

- Mi illik a te szép, vad kedvesedhez?
Mi hűti forró lázát? A smaragd.
Tedd gyűrűjébe e zöld, lanyha békét,
s hogy meg ne unja hűvös, tiszta ékét,
művész, kemény, fényes lánggá faragd.