Ordítás az erdőben...

 

Uram, irgalmazz! Add nekem kegyed!
Elmúlt megint egy év a régi csendben!
De most fölordítok egyszerre! Negyven!
Eszembe jut minden! Hová megyek?

Hová viszel? Tán pihenek egyet?
E kőre itt! Hagyj kissé megpihennem!
Vagy mint a vásott gyermek bőgni: nem! nem!
Nem akarom! De hogy? De mit tegyek?

És mentem eddig, nem gondolva, merre,
beléfogózva atyai kezedbe,
de most velőm és vérem összefagy.

Amint vezetsz itt e homályos erdőn
és nem látlak, én Alkotóm! Teremtőm!
Én Rombolóm! Félek veled! Ki vagy?

1929


 

Elfordultak azok, akiket szerettem.
Bilincsekbe vertek, aztán tovamentek.

Rozsdás lett az arany, mihelyt hozzáértem.
Kezembe az ezüst egyszerre megvakult.

Halálordítás szólt az anyaméhből.
Véres kezével megütött a gyermek.

Most járok az utcán. Lóg a kabátom.
Nincsen senkim a földön. Rokonom a kő.

1929


Jó hír

 

Ó repülő, ki járod az égbolt
pusztáit e hős, marcona mezben,
fényes szíjakkal, fölfedezőként,
s hajadban a csillagok illata érzik:
mondj végre egy szót ennek a fáradt,
kétségbe hullott emberiségnek,
öngyilkosoknak és a hitetlen
költőknek is, kik földre borulnak:
nemcsak rekordról: adj te nagyobb hírt,
nagy hírt, igaz hírt, add ama jó hírt,
mit ősi népek vettek örülve.
Láttál-e roppant fényt a magasban?
Láttál-e jelt, hogy érdemes élni?
Láttál-e ott fönn néha egy angyalt?

1930


Hang

 

Jaj, mért kiabál testemből a lélek?
Nem hiszek én már semmi csodában,
földindulás és szellemidézés
nem hozza nekem koldusi reményét.
Üres az égbolt, és a szivemre
rácsaptam én rég, szürke csokorként,
a nihilizmust. Üres a föld is,
mászunk a kérgén elhagyatottan,
és tudom azt, hogy lenn a halottak
nem többek azok sem, mint amaz "érték-
nélküli minták", félrelöketve,
vagy mint a kabátok a ruhatárban,
míg valahol még zajdul a dráma,
hullik a könny és porzik a színpad.

1930


Öngyújtó

 

Nikkeldobozba megjuhádzó
aprócska tűz.
Nem csóva, erdő égetője,
csak tiszta, szűz
fény, mely az autó éjjelében
sötétet űz.
De istenek rablója mégis:
kis zseb-Prometheüsz.

1930


Uszodai idill

 

Mindenki harsog és riog,
aztán kinyulnak s álmatag lebegnek,
mint magzatvízbe boldog embriók.

1930


Egy leány emléke

 

Emlékezem még rá. Mindíg mohó volt,
szemébe láz s valami égi hóbort.
Olyan vadul ragadta meg kezünk,
hogy fájt, s szája reszketett.
Szerette volna itt marasztani,
mit egyre csak hajszolt, az életet.

Aztán, mikor megtudta, hogy hiába,
szó nélkül átment a másik szobába.
Vizespohárba szörnyű mérget öntött,
s hanyatt esett, már ott feküdt meredten
mert százezer halált ivott belőle,
a nagyszerű, a mindig telhetetlen.

1930


Délutáni álom

 

Reggel gyerek voltam, de elaludtam,
és fölriadok most szíven-ütötten.
Jaj e halálos, ájult délutánban,
az álom alagútján merre jöttem?

Nagy a kezem, halántékom deres már,
s játékaim még itt vannak köröttem.
Hol az anyám? Hol az anyám? Segítség.
Ötven leszek már. Nemsokára ötven.

1931


Műhely

 

Kalandjaim, édes kalandjaim,
lelkemnek izzó, fényes pántlikái,
szalagjaim, tüzes galandjaim.

1931


Feleségemnek...

 

Megszoktalak, akár a levegőt,
bármerre nézek, mindenütt te vagy,
szekrényem alján, a fiókjaimban,
az agyvelőmben, és nem veszlek észre.
De múltkor este, amikor bejöttél
szobámba, s mondtál valamit nekem,
sok év után egyszerre ráocsudtam,
hogy itt vagy, és szavadra sem figyelve
ámulva néztelek. Szemem lehunytam.
Ezt hajtogattam csöndesen magamban:
"Megszoktam őt, akár a levegőt,
Ő adja nékem a lélegzetet."

1931


Izgatott séták

 

Olyan ma a költő, mint a falu bolondja, aki magában énekelget,
és jár és hadonáz és rázza fejét és felesel a szelekkel.
Nincs senki barátja, csak az emlék, csak az utcai fák, csak a varjak,
s köszönti a holdat a temetőn túl, ezt a betegarcú, vézna zsiványt.
Hallgatja ő a szegények, az árvák hosszú ugató zokogását,
kik egy deszkapalánkra borulva okádják a könnyet, a sóhajt, köpik a kínt.
Hallgatja a csöndet is és a kutyákat, kik elmebajosok módjára alusznak,
riadnak az ólban, és kiszaladnak, marják a semmit, a híg levegőt.
Látja a bérházak ragyogását, sárga özönben az ablakokat fönn,
hol mint valami mennyei tűzvész lángolni látszik a szeretet.
Úgy vágyik a szíve, hogy odafusson, úgy vágyik a szíve, hogy leboruljon,
nyugtot találjon, terített asztalt, kályhaderengést, jó szavakat.
De tudja, hogy itten nincsen ilyesmi, előre tudja azt, amit ismer,
és únja a szót, mit hallani fog majd, mindazt, mi van, előre ún.

Nem vágyik az égbe se, nem oda vágyik, Vénusra, Marsra se, vagy Jupiterre,
nem csillaga semmi idegen csillag, sáros, rossz csillaga néki a Föld.
Itt élne alázatosan, ha lehetne, ám, ők, akiket szeretett, menekültek,
megfutamodtak időnek előtte, egy sírba bebújtak előle mind,
vagy maszkokat öltöttek alakosan, bandzsítani kezdtek és figurázni,
játszódni a ködben más ködalakkal, s ha élnek a földön, rég nincsenek ők.
Legjobban szeretne ő is ilyenképp botrányt, viharos riadalmat idézni,
hosszú-nagy orral, piros szakállal rohanni az utcán esztelenül,
rémíteni minden embereket, hogy fussanak ők is előle sikoltva,
s utálja az, aki eddig utálta, utálja az, aki még szereti:
Mégis tovaballag az éjbe, tünődve, mert a legtakaróbb álarc a nyugodtság,
legszebb paplan az elhagyatottság, legjobb vánkos a néma közöny.

1932


Fohászkodás

 

Agyvelőm.
Szemeim.
Szemeim, ti lámpák,
fényt nekem, nagyobb fényt.
Tüdőm te,
vitorla,
vedd föl a vad orkánt, s szállj az ismeretlen
vészes óceánon.
Ereim,
kötelek csillagokat verő
árbóc tetejében,
lüktető, nem-meszes, rugalmas ereim.
Szivem te,
haragos lila-piros ököl,
dörömbölj.
Édes barátaim, titkos cselédjeim,
ekképp fohászkodik hozzátok ma pogány,
nem-gőgös uratok,
s tisztábban, mint aki bálványok előtt nyög.
Rajta, amíg lehet,
agyvelőm,
szemeim,
tüdőm te, ereim,
szivem, te is, szivem,
hajrá, csak azért is.
Fogaim, izmaim.
A többi hazugság.

1932


Sárga, piros zászlóit lengeti...

 

Sárga, piros zászlóit lengeti
a cifra ősz a nap fakó tüzére,
künn a tanyán is sárga tengeri
és paprikák érett, piros füzére.


Ellenség

 

Vajon merre tekint az ő ferde fa-arca?
Az az arc, amelyre többet gondolok, mint
azokra, akiknek lelkem eladtam.
Mert zárt ez az arc, mint beszögelt fa-bódé,
kinyithatatlan, s rajta hiába
dörömbölök éjjel is, zárva maradna,
itt őrzi haragját, hogy el ne raboljam.
Rejtélyes, rettenetes, régies bálvány,
bámulatos is, hisz nem szeret engem,
kit úgy szeretek, nem ért, s tagadja
vérem és könnyem, szívem és agyam.
A körmöm, a körmöm is, melyet levágok,
közelebb van hozzám, mint néki e minden,
mit én cepelek. Megfoghatatlan.
Próbálja-e néha lehunyni szemét,
lélekzeni mélyen és szólni magában:
"Én is így nyujtom nyomorult éltem?"
Vagy nem hiszi el, hogy lélekzem én is?

1932


Mint a magnézium...

 

Mint a magnézium, amelyet éjszaka
gyújt meg a fényképész, úgy ég a holdvilág.
Egy nyári vendéglő tornácán tünődöm
egyedül az éjben, mint utolsó vendég,
s már tíz perce nézem egy rossz gyufatartó
két sánta gyufáját.
Kószáltam egész nap, nem volt hova lennem
a csillagok alatt, szaladtam, megálltam,
utcapadra ültem, fáktól tudakoltam,
miért vagyok árva.
Jajjaj, édesapám,
halott édesapám, egyetlen, igazi
férfirokonom te, aki úgy szerettél,
ha most látnál engem.
Ha kitörve sírod kapuján e csöndes,
rémszerű órában erre kódorognál
züllött kabátodban, melyben eltemettünk,
szakadt gombjaiddal, rongyosan-férgesen,
mert a halottak mind bús, régi csavargók.
Jaj, hogyha most látnád
elmúlt életednek fájó maradékát,
s amint közelednél a túlsó oldalon,
végtelen-ismerős
acélkék szemeddel lassan, szomorúan
reám tekintenél.

1932


Zsuzsika

 

Zsuzsika,
álmomba láttalak.

Világoskék ruhában álltál
a járda szegélyén,
a téli esőben,
kis utcai lány te,
szőke hajad koszorúba befonva,
búzavirágkék, tiszta szemednek
csillaga lángolt,

s éppen olyan voltál a sötétben,
mint ahogy álmodod önmagad ébren,
mint ahogy eldicsekedsz, mikor ittál:
"Mint egy vidéki
földbirtokos édes,
kis felesége."

Ámde nyakadban
valami vastag
kendő fehérlett,
mint csitri leánynak,
hogyha a torkát
beköti anyja.

Ezzel jelezte
nyilván az álom
jelképisége
(és gyávaságom),
hogy mégse szerethetlek soha téged,
s beteg vagy.
Ezt persze nem érted.
Hisz még freudista sem vagy,
csak egyszerű, kedves,
jó, utcai lányka.
De azt, ugye, érted,
hogy gyönyörű voltál?

Már egy hete minden vigaszom annyi,
hogy visszaidézem
álombeli szoknyád,
búzavirágkék
nagy szemed, arcod,
torkod körül azzal a furcsa-lidérces,
tiltó lepellel,
s ha járok az utcán, vagy irodalmi
vitákba veszek részt a dobogókon,
lehúnyom a szemem,
hogy újra lássalak.

1933


Fényes, dicső madaraim

 

Mért nem daloltok cifra tollatokkal,
trillás torokkal, mint ama mesés,
vad tavaszon, hogy harsogott a lélek,
mint egy lármás madárkereskedés?

Fölkéselt mellel, megvakult szemekkel
gubbasztotok. Sokat szenvedtetek.
És hogyha megszólaltok néha-néha,
már úgy beszéltek, mint az emberek.

1933


Én mindíg temetek

 

Én mindíg temetek.
Temetem a tegnapomat,
s azt, ami most van, a fénykarikát, mi
táncol a tollamon, míg szivem szavára
eleven lehemmel lélekzem e verset.
Temetem a jót, a rosszat, örökké,
régi ruháimat, régi világomat,
fiam játékait, pólyáját, mit a moly
rág a padlás zugán, elhangzott szavakat,
élőket, holtakat,
vissza sose térő, még élő lázakat,
mindent, ami rohan, illan körülöttem.
Annyi bánatom van, amennyi örömem.
Annyi halottam van, ahány pillanatom.
Kertemben nyílnak, hervadnak a rózsák.
Én mindíg temetek.

1933


Ezer év múlva

 

Most gyakran az nyilal eszembe:
ezer év múlva az időben
találkozom majd őseimmel,
a dédapámmal, szépapámmal,
öregapámmal és apámmal
s fiammal is, ki mint egyenlő
és egykorú, megtér közénk majd.
Beh nagy, híres zsinat lesz akkor.
Mi szép nemzők, mi férfi-kánok
el-eltűnődünk, hogy mi történt
a földi lét zavart porában,
de nem beszélünk, hűs közönnyel,
bólogva nézzük-nézzük egymást
s csupán vigyorgó koponyánkkal,
csupán a zörgő csontjainkkal
ölelkezünk.

1933


Ünnepi körkép

 

Tanulmány a tömegről

1

Nézd ezt a népet.
Nézd ezt a lassú, fényes és kanyargó,
bús, szélesen hömpölygő ünnepet,
mikor megért a nyár, akár a dinnye,
s a sárga hőség cukrosan ragad már.
Nézd ezt a népet.

2

Mily illedelmes, tisztességtudó,
s örömtelen. Szántóvető parasztok,
kimosdva, tisztán, ünnepi ruhában,
gyolcs ingben, pörge, fekete kalapban,
fehér túrót fehér kendőbe hozva
hazulról és délceg szikár legények,
símára fésült tanyai leányok
és asszonyok, a földre görnyedezve,
magukba zárva, szinte térdepelve,
szent olvasóval mennek, csöndbe mennek.
Így bandukolnak ők már reggel óta,
így bandukolnak ők már ezer éve.

3

Aztán a többi, a jegyző, a kasznár,
meg a tanító, a falu s vidék is,
a bánat, áhitat meg a szegénység,
mely félreülve egy-egy utcapadra
némán ebédel otthoni papírból.
Egy sánta lány, egy rőthajú fiúcska
értelmes arccal, lázasan figyelve,
vörös selyemben és vörösre sülve
egy izgatott hölgy, ócska ékszerekkel,
egy kedves öregúr, szemölcs az arcán,
egy hervadó és álmatag kisasszony,
fehér virággal és fehér ruhában,
aki talán már írt is egy regényt,
apró leánykák, apró kisdiákok
tolonganak, és látni-látni vágynak,
kiáltanak: "Vizet, vizet, vizet",
"Szomjas vagyok, éhes vagyok, anyám".
"Jaj merre vagytok, Rózsikám, Lajoskám,
édes csibéim, el ne vesszetek
ezen az óriási Budapesten".
"Nem látni semmit." "Itt se látni semmit."
"Mariska néni, föl fogunk emelni,
hadd láss te is, a nyolcvanöt kilóddal".
"Nem látni itt se, sziveim" s kacagnak.
Sebaj, no, lesz miről beszélni otthon
a hosszú, téli estéken, Derecskén.

4

Ott messze-messze vannak a nagyok,
a főurak, tündökletes süveggel,
tollakkal, ékkel, napkeleti díszben,
izzadva a bársonyban, a selyemben,
harangzúgás és rendőrök között.
Lovak patája csattan a kövekre,
cserkészcsapat jön, kispapok szaladnak,
porban sietnek fekete apácák,
zászlók lobognak, harsonák rivallnak,
pörög a dob, megzendül a zene,
s már énekelnek, lassan énekelnek.
Most egy hatalmas gépkocsi nyilalt el.
Ki volt, ki volt ez? Mint az álom, eltűnt.

5

Mindnyájan együtt és külön-külön,
egymástól elrekesztve s mégis együtt,
semmit se látnak, ámde nézik egymást,
egymásba néznek, s földerengenek,
amint haladnak, egyre csak haladnak,
ki tudja merre, s várnak, egyre várnak,
ki tudja mit, talán a jobb jövendőt,
mit megbűnhődtek már, múltjukkal együtt.
Ó, távol élet, ismeretlen élet.
Ó, távol múlt s jövendő. Ó, te régi kedvünk.
Ó, régi-régi fájdalmunk, anyánk.

1934


Szeptemberi áhítat

 

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935