A BÚS FÉRFI PANASZAI


Csak hús vagyok. Csak csont vagyok.
Nem tudtam én dalolni nektek az újról, csak a régiről
Már elmondtam, mint kezdtem el
Ha volna egy kevés remény
Beírtak engem mindenféle Könyvbe
Diákkoromban, vékony kis legényke
Május
Ezek a fák
Milyen sötét-sötét a Balaton
Én nagyon sokakat szerettem
Lecsuklik minden pilla most
Halálba hívó délután.
Sakkoztunk egyszer három nagydiákok
Ó én szeretem a bús pesti népet
A lelkem oly kihalt, üres
New York, te kávéház, ahol oly sokat ültem
Már néha ott ülök velük
Elég a jaj. Ki innen a mezőre.
Mily messze van éntőlem már az ég
Az álmaimnak színes ablakába
A repülő
1914
Lásd, kisfiam, ezt mind neked adom most
Az én családom nagy, erős volt
Most harminckét éves vagyok
Én feleségem, jó és drága-drága
Most az álom vizébe gázolok
Hajnal, éjfél közt ocsúdva mély sötétbe fölriadtam
Milyen közeli most a nyári ég
Ó szép magyar fejek, ti drága-régik
Úgy nézem a te arcodat, mint egy ős-régi rúnát
A nagyvárosban éltem, hol a börzék
A kalauz
Ásítok és csak bámulom
Kik élnek itt a dolgozószobámban?
Ma hold van
Fölébredek
Hatalmas ősz
Úgy írom néked, kisfiam, e verset
Nem félek a haláltól, mert tudom mi
Múlt este kissé lehajoltam
Annyi ábrándtól remegett a lelkem
Most elbeszélem azt a hónapot
Kísérem a fiam az iskolába
Kávéval és kacajjal jő a reggel
Légy áldott, régi hely
Itt fekszenek csodásan ők
Lám, ma ujólag az álom
Ó ifjuság, ha hozzátok megyek
Szülőföldemnek bús határa
Hattyú kutyám
Ordítsak-e?
A pohár eltörik