RÁKÓCZI HARANGJA


ASSZONYOKRÓL

Híres-nevezetes asszonyok és férfiak, akik itt szerepelnek, majdnem kétszáz esztendő óta odalenn feküsznek a föld alatt; kezük összefonva, köntösük elporladva, hajdani szépségükből nem maradt meg semmi - csak emlékezetük. A kósza szél merengve jár a dohos sírboltokban, és a halottak koporsóikban a csendes éjfélen megmozdulnak, felébrednek.

Szép asszonyok sétálnak az egykori Rákóczi-várak romba dőlt bástyáin, míg a boltozatos folyosókon kuruc vitézek csörgetik a kardjukat. Nem olyan régen éltek még, hogy teljesen elfelejtette volna őket a nép, melynek emlékezete biztosabb és jobb a történetírók okmányainál. Kétszáz esztendő az emberi életben rengeteg idő, de a legendáknál semmi. Hipp-hopp! A mesebeli varázscsizmát húzza fel a nép fantáziája, ha a legendákra gondol.

Mátyás király mintha csak nemrégiben járt volna közöttünk. Rákóczi fejedelem lobogóit pedig tán még tegnap is errefelé lobogtatta a szél, a stresnyói országúton. A Felvidéken, ahol a hegyek ormáról a bástyák, várfalak messze tájakra bámulnak lőréseikkel és üres ablakaikkal, lépten-nyomon találkozunk a fejedelem emlékével. Nagy fák állanak a kis falvakban, ahol üldögélni szeretett; a patakok tükrében a holdas éjjeleken olyan arcokat láthatni, amely arcok már régen elporladtak; a városokban mindenütt akad egy megbámult falú, ócska ház, amely házban egykor, kétszáz esztendő előtt, valamely nevezetes személyiség lakott vagy ebédelt. A kuruc világ az ő legendáival, félig igaz, félig álmodott eseményeivel, vitézeivel és asszonyaival hasonlatos egy mesebeli aranybányához, amely bánya még sok száz esztendőkig látja el drágasággal a magyarság fantáziáját. A férfiak vitézebbek voltak, az asszonyok szebbek voltak, a szerelmek igazabbak voltak: a legendák ködén át egy egész magyar mítosz vonul fel előttünk, ha kétszáz esztendővel visszafelé megyünk az időben.

Valóban olyan legendás volt-e az a kor, hogy eseményeit, történeteit, szerelmeit csupán mesék és regék alakjában értheti meg a mai magyar? Ha az idők forgása, a nemzet lángolása, a szabadság szeretete naggyá és hősökké tette is a férfiakat, az asszonyok akkor is megmaradtak asszonyoknak. Az asszonyok - valamint a szép tavasz - mindig egyformák voltak. Évezredek múltak el a világ felett: a férfi volt tudós, gyáva, hős, nagyszerű, amint az idő és az időben felmerült eszmék diktálták, de az asszonyok minden időben egyformák voltak. Az asszony sohasem változott, mert az alaptermészete ugyanaz maradt.

A Rákóczi-kor asszonyai, amint itt sorban ellebegnek előttem, éppen olyan asszonyok, mint azok, akiket ma ismerünk, látunk...

Azazhogy talán mégse egészen olyanok, hisz kétszáz esztendő pora vonja be az alakjukat. Kétszáz esztendő pedig nagyon sok az asszonyok életében. Vagy nagyon rútak lesznek, vagy nagyon szépek.

Udvaroljunk kissé a holt asszonyoknak. Igaz, hogy mulatságosabb egy élő leányzó akármelyik középkori hercegnőnél, de hát nem mindig a realitás szempontjából kell felfogni a dolgokat.

A nagyszombati jezsuiták levéltárában találódik egy érdekes okirat, amely a detrekői kuruc asszonyokról szól. A jámbor páter, aki följegyezte a kuruc asszonyok dolgát, megjegyzi, hogy a detrekői asszonyok nemcsak a szépségükről, de az erényeikről is nevezetesek voltak. A Felvidéknek sok úriasszonya keresett menedéket a várban, amíg a háború zajongása kizavarta őket otthonukból. A férfiak verekedtek mindenfelé, az asszonyok csendesen fontak, szőttek a megerősített várban. Labanc nemigen vetődött erre a tájra, még Thuróczy uram, a várparancsnok is elment unalmában verekedni valamerre a hadaival. Minek őrizné a várat?

Pedig jó lett volna vigyázni a detrekői szép asszonyokra! Az asszony, különösen, ha szép is, unalmában mindjárt a szerelemre gondol. Az asszonyok pedig lassan-lassan unatkozni kezdtek. Amíg Stupovszki, a várparancsnok helyettese, a várőrző hajdúkkal a környéken kalandozott, az asszonyok elmerengve nézték a vár ablakaiból a lenn elterülő völgyet, síkot. Hogy ott már sohasem harsan meg a trombita? Legutoljára Ocskay uram járt erre. No, volt is akkor hét országra szóló mulatság! A mulatós brigadéros tábort ütött a vár alatt, és táborában szívesen látta a detrekői asszonyokat. Fújták a síposok virradatig, ropták a táncot a nyalka kuruc hadnagyok. A harcoló katonaság már abban az időben is jobban tetszett az asszonyoknak az egy helyben élő, mozdulatlanságra kárhoztatott várnépségnél. A tunya hajdútisztek csak káromkodni tudtak. Hol is tanultak volna meg az asszonyok nyelvén szólni, amikor esztendőszám csak a várfalakat bámulták. Bezzeg az Ocskay tisztjei értették a módját. Egyik nap a nyitrai asszonyoknak udvaroltak, hogy másnap már Beckón táncoljanak. Örökös mulatság, vidámság volt az életük; hogy néha-néha megkergették a labancokat, arról beszélni se tartották érdemesnek.

Ocskay László maga is nagy kedvelője volt az asszonyfélének, nem is egyhamar hagyja oda Detrekőt, ha váratlanul a táborába nem érkezik báró Szunyogh Lászlóné született Eszterházy Julianna grófnő. Budetin, ahol Szunyoghné az apósa kastélyában lakott, jókora futamodás Detrekőtől, de a féltő, szerelmes asszonyi szívek már abban az időben is távíró útján tudták meg azt, ami őket érdekelte. Szunyoghné hamarosan felpakolt, és ment Ocskay után Detrekőre. (Hallott már ő is az odavaló asszonyok szépségéről, erényéről, de talán, mert asszony volt, az utóbbiban nem nagyon bízott.) A hintaja éppen akkor gördült be Detrekőre, amikor Ocskay brigadéros éppen a hajdútáncot járta Thuróczy ezredesnével. Szunyoghné - a feljegyzések szerint szebb és rosszabb asszony nem volt az idő tájt nála - meghökkenve állott meg a fáklyával kivilágított udvar sarkában. Ocskaynak bortól, tánctól piros volt az arca, meg talán attól is, hogy Thuróczynénak meghasadt a ruha a vállán, és onnan bódító fehérség szikrázott a köntösből.

Julianna barnapiros arcát, amelyből sötét szemei éjféli fénnyel ragyogtak, elöntötte a harag pírja. A féltékenység elvakulttá tette, és hirtelen odaugrott a táncoló párok közé. Ocskaynak a vállára csapott. A brigadéros megfordult, és kedvetlenül mérte végig Juliannát.

- Azt hittem, Budetinban vagy - dörmögte.

- Jól hitted! - sziszegte Szunyoghné.

De már nem Ocskayval törődött, hanem azzal az asszonnyal, aki az ő szerelmesét elcsábította tőle. Gúnyosan végigmérte Thuróczynét. (Ábrándos, szőke asszony volt, tejszínű arccal, rózsaszínű nyakkal.)

- Az ezredes úr megörül majd, ha hírét veszi, hogy az ő drága hitvese milyen szépen járja a hajdúk táncát.

Az ezredesné halálsápadt lett. Tétovázva nézett a hatalmas asszonyra, aki gonoszul mosolygott.

Ocskay begombolta aranyhímes kabátját, és lesimította felbomlott fürteit.

- Julianna! - szólt most kemény hangon. - Megtiltottam neked, hogy Budetint elhagyjad, és te most mégis itt vagy! A Felvidék tele van labanccal. Bizony nem eresztenek tovább, ha megkaphatnak. Nyomban megfordulsz, és mégy vissza oda, ahonnan jöttél. Jávorka majd elkísér a vitézeivel.

Szunyoghné lesütötte a szemét. Remegni kezdett minden tagjában. Senki se ismert volna rá az előbbeni nősténytigrisre.

- Bocsáss meg, Ocskay - rebegte.

A brigadéros, aki semmiért se haragudott úgy, mint azért, ha mulatságában megzavarták, elszántan lépett hozzá.

- Grófnő, most az egyszer helytelenül cselekedett.

Megfordult, hogy parancsot adjon a grófnő visszakísérésére, de Julianna se volt az az asszony, akivel könnyen el lehetett volna végezni az efféle dolgot. A brigadéros karjába kapaszkodott.

- Nem megyek vissza, Ocskay. Budetin unalmas és veszedelmes, az öreg Szunyogh vagy káromkodik, vagy imádkozik, meghalok a nagy elhagyatottságban. Még barátném sincsen.

A brigadéros elnevette magát erre az állításra.

- Tudtommal a grófnőnek sohasem volt barátnője, mert nem hisz az asszonyok barátságában.

Julianna halkan beszélt:

- Igaz, László, de Budetinban mégse maradok. Tudod, Heister generális kószál a környéken, és az az utálatos vénember már régen megfenyegette az apósomat, hogy fölperzsel mindnyájunkat, miattam. Azazhogy miattad, László.

Ocskay gőgösen nevetett.

- Heister uram jól elbújjon, ha azt nem akarja, hogy csizmát szabassak a bőréből!

Az asszony átkarolta a férfit.

- Te vagy Rákóczi villáma. Te vagy a tűz királya. Ki ne félne téged? De én csak gyönge asszony vagyok. Engedd meg, Ocskay, hogy itt maradhassak Detrekő várában addig, amíg te értem jössz. Innen el nem mozdulok.

Ocskay nevetett.

- Ravasz vagy, Julianna! Ravaszabb vagy minden asszonynál, akit eddig ismertem. Azt akarod, hogy én menjek már tovább a hadaimmal. Jól van. Hajnalban útra kél a dandár, és te Detrekőn maradsz.

Egy kacagányos, farkasbőr kacagányos testőr legénnyel nyomban előhívatta Stupovszkit, a várparancsnokot. A lengyel - már akkor is voltak lengyelek Magyarországon - éppen Andrássy Pál urammal mérkőzött a lovagi teremben: boroskupák voltak a fegyverek.

- A grófnő itt marad Detrekőn. Jól vigyázzon rá kegyelmed, hogy a haja szála se görbüljön meg. Nemsokára visszajövök.

Stupovszki kapitány mélyen meghajolt a kuruc vezér előtt, akinek szerencsecsillaga akkor ragyogott a legmagasabban.

- Parancsára, brigadéros uram.

A várban és a vár körül még sokáig folyt a kurucok mulatsága. De Ocskay többé nem vett részt a vad tivornyában. A szép Thuróczyné is hiába várta azon az éjszakán a daliás brigadérost. Az sátorába vonult, és odarendelte Sigót, a legjobb tárogatóst. Ott fújta Sigó hangszerét virradatig a sátorban, hová a legények egymás után cipelték a boroskupákat. Ha a tárogató elhallgatott, egy csengő női hangot lehetett hallani a csillagos éjjel csendjében: Szunyoghné hangját, aki bús és vidám dalokkal mulattatta Ocskayt.

Mire a nap felkelt a hegyek mögött, a kuruc dandár már eltűnt Detrekő alól. Hová, merre mentek, senki sem tudta. A detrekői szép asszonyok unatkozva nézegettek alá a bástyákról: Rákóczi villáma és daliás hadnagyai messze jártak. Már a sóhajtás sem érte utol őket.

A szép Szunyoghné hamarosan berendezkedett a várban. A kis Thuróczyné csendesen háttérbe szorult; Szunyoghnénak engedelmeskedett a várőrség. Stupovszki naphosszat a mulatságát kereste. Nagy sor volt az akkor, a diadalmas Ocskaynak a kedvese lenni.

A detrekői asszonyok azzal bosszulták meg magukat a betolakodott Julianna grófnővel szemben, hogy elkerülték a társaságát. A két Buzinkayné, Pexa Istvánné, Kaluzsniné és a többi várbeli asszony ügyet sem vetett Szunyogh Lászlónéra. Mintha nem is látták volna. Hej, nagy mesterek abban az asszonyok, hogyan kell megbosszantani a nemükbélit, hogyan tehetik kiállhatatlanná az életét!

Szunyoghné lakott a vár felső traktusában, az alsó traktusban Thuróczy ezredesné. A felső traktusba nem tette be a lábát várbeli asszony, míg Thuróczynénál naphosszat nevetgéltek, mulatoztak. A szép Julianna dúlt-fúlt haragjában. Stupovszki kapitányt néha előkapta, és kemény szemrehányásokkal illette.

- Bélpoklos vagyok tán?! - kérdezte vad haraggal. - Miért kerülnek, utálnak engem, aki különb, szebb vagyok mindegyiknél? - Majd más hangon kezdett beszélni a lengyellel: - Tudod-e, hogy ki vagyok én, kapitány? Én vagyok a Rákóczi villámának a lelke. Ha én nem volnék, Ocskay se volna. Én vagyok a lelke, a gondolata, a bátorsága. Az én két kezem irányítja minden lépését. Amit én akarok, azt akarja ő is. Én vagyok az álma, én vagyok a sóhajtása; mikor a dandára élén fergetegként rohan a labancra, az én nevemet kiáltja, és kardját úgy húzza ki. Én vagyok az ő csillaga, én vagyok a szerencséje. Ha én akarom, még Rákóczi zászlóját is elhagyja...

Stupovszki hitetlenkedve csóválta a fejét.

- Engedelmet, grófnő... A brigadéros úrnak felesége meg gyermekei is vannak.

Szunyoghné mosolygott.

- Dőreséget beszélsz, Stupovszki. Igaz, hogy van Ocskaynak hites felesége, igaz, hogy van két apró cselédje, de csak akkor látja őket, ha én küldöm, ha én megengedem. Az a szegény Tisza Ilona, bizony mondom, csak akkor csókolhatja meg az ő daliás urát, minden férfiak legelsőjét, ha én megengedem. De hát minek is annak az asszonynak olyan férfi, mint Ocskay László? Megérteni sem tudja az ő vitézi szilajságát, megérdemelni se tudja a tűz királyát! Csak legyen szépen otthon Ocskón, és nevelje hűségesen, gondosan a gyermekeket.

Az asztalról ebben a pillanatban egy nagy porcelán virágváza lefordult, és darabokra törött. Stupovszki odaugrott, és babonásán dörmögte:

- Grófnő, ez az Ocskayné gondolata volt. Az elhagyott, magányban sínylődő Ocskaynéé.

Szunyoghné dobbantott a lábával.

- Eh, akkor hagyja őt el Ocskay, amikor én akarom!

A lengyel kezet csókolt az asszonynak.

- Ne akarja azt sohasem, grófnő. Van Isten! Csak mi nem látjuk.

Julianna csúfondáros nevetéssel fordult el a várnagytól.

- Van: ördög. Majd megmutatom én, hogy ördög van, azoknak a némbereknek odalenn, akik ostoba nevetéssel gúnyolják naphosszat az Ocskay László lelkét, szeretőjét.

Összeszorította az öklét, és olyan mosoly vonaglott végig az arcán, hogy Stupovszki ijedten hátrált.

- Én az ördögöt jól ismerem! - kiáltotta Szunyoghné. - Nemsokára eljön a nyakatokra. Talán még az éjjel...

A lengyel keresztet vetett, és estére kilelte a hideg. Reggelre kelve nagy ijedelemmel hallotta Szeniczy György zászlótartótól, akinek éppen éjjeli strázsája volt a kapunál, hogy éjféltájban egy titokzatos alakot látott végigsuhanni a várudvaron. Hosszú köpönyeg volt rajta. A hold éppen felhő mögé búvott, de a zászlótartó világosan hallotta sarkantyúja csördülését a kísértet nyomában.

- Miért nem vágtad, aprítottad darabokra, te gyáva? - kérdezte Stupovszki hideglelősen.

Szeniczy megcsavarta lelógó bajuszát. Széles kardjára ütött.

- Az volt a szándékom. De aztán láttam, hogy a kísértet eltűnik az asszonyok traktusába vezető lépcsőn. Mégpedig ott is az emeletre ment fel, ahol a méltóságos grófnő lakik. Nem szokásom az asszonyok dolgába avatkozni, azért nem követtem a kísértetet.

Stupovszki levetette magát egy székre, ott jajgatott:

- Az ördögé vagyunk mindnyájan! Az ördög járt itt Szunyoghnénál, ahogy tegnap előre megmondta!

- Még sohasem hallottam, hogy az ördögnek sarkantyúja lett volna - vetette ellen a zászlós. - Ennek pedig sarkantyú is volt a csizmáján.

- Te bolond! Akkor annál rosszabb.

Stupovszki uramat nem csalta meg a rossz sejtelme. Három nap múlva a völgyben feltünedeztek a labanc seregek elővédei. Stahremberg tábornok szállt ki derékhadával, hogy Detrekőt a kurucoktól elvegye.

A sok labanc úgy ellepte a völgyet, erdőt, mintha a földből nőtt volna ki. Délutánra pedig, amikor megszólaltak a nehéz, faltörő ágyúk, a várban meglehetős rémület kerekedett. Stupovszki kapitány rendbe szedte a várnépet. Mindössze kétszáz hajdúja volt, azoknak is a nagy része öreg, törődött legény, akik még a Thököly Imre idejében voltak fiatal katonák. A fürge, gyors kuruc seregbe nem lehetett őket beosztani, de viszont szélnek se ereszthette őket a fejedelem, így kerültek a kiszolgált vén hajdúk a felvidéki várakba, megerősített városokba.

A szemle sehogy se tetszett Stupovszkinak. Félrevonta a hadnagyát, Verboy Istvánt:

- Megesz bennünket Stahremberg.

- Vagy mi őket - felelte a fiatal hadnagy.

- Legalább az ezredes úr volna itthon! - sóhajtott a lengyel.

- Itthon van az ezredesné őméltósága.

Stupovszki mérgesen köhintett.

- Tudom, hogy az neked elég, te huncut! De Stahremberg nem ijed meg a szoknyás vitézektől.

Amíg a várnép az udvaron sorakozott, az asszonyok se maradtak tétlenek. Jóvérű, bátor menyecskék voltak, nem ijedtek meg a maguk árnyékától. De meg mulattatta őket, hogy egyszer igazi háborúban vehetnek részt. Zrínyi Ilonát még nem felejtették el, ő volt akkor a példányképe minden magyar asszonynak. Fegyver és páncél akadt elegendő a vár kamarájában. Olyan is, amelyik ráillett az asszonyokra.

Egyszer csak jönnek az asszonyok a Thuróczyné vezetésével a hátulsó traktusból. Páncéling valamennyin, kard az oldalukon, sisak a kontyukon. Stupovszki kapitány azt hitte, hogy álmodik.

A kis szőke, gyermeteg Thuróczyné az aranyos páncélban, a villogó sisakban szinte megnőtt egy fejjel. Mellette két hajadon mostohaleánya. Nyomában a két gyönyörű Buzinkayné, Pexáné, Kaluzsni Ferencné. Egynémelyik öreg hajdú, aki még Munkács várában szolgálta Zrínyi Ilonát, vivátot kiáltott.

- Három évig csak mi is kitartjuk az ostromot - mondogatták.

Thuróczyné nyugodtan felelt:

- Legalábbis addig, amíg segítség érkezik.

Odafentről az emeletről a rostélyos ablakok mögül gúnyos mosollyal hallgatta ezt Szunyoghné. Ördögien szép arcán, mint megannyi gonosz manó útja, vonaglott a mosolygás ránca. A falat ugyancsak törték Stahremberg tekéi.

...Három napig tartott a harc. A várvédők csüggedten, fáradtan húzódtak a védettebb helyekre. Az asszonyok a pincékbe rejtőztek, csak Thuróczyné volt még a helyén. Lelkesítette, bátorította a hajdúkat, de azok mind kedvetlenebbek lettek. Esténként, amikor elcsendesült az ostrom, a várban végigsétált Szunyogh Lászlóné, és ilyen szóval fordult a csüggedőkhöz:

- Bolondok kendtek, hogy fel nem adják a várat. Stahremberg senkit se bánt kendtek közül. Neki csak a vár kell, nem a kendtek élete. Mit ér ő a kendtek rongyos életével? Legfeljebb Stupovszkit huzatja karóba.

- Mármint engem? - kérdezte ijedten a lengyel.

- Természetesen, mert kegyelmed lázítja itt a népségeket. Ha kegyelmed nem volna, már régen vége volna ennek a hiábavaló háborúnak. Kegyelmed lakolni fog.

- Kegyelem! - kiáltott a lengyel. - Én megadom magam.

- Stahrembergnek mondja ezt, kapitány uram.

Még azon az éjjel követ ment a várból a labanc táborba, reggelre pedig megnyíltak a várkapuk a labancok előtt. Stahremberg uram állott szavának: a hajdúkat szélnek eresztette, de a tiszteket és főként az asszonyokat foglyul ejtette. Csak Szunyoghnénak engedett szabad utat.

A kis Thuróczyné remegve hallgatta szobájából azt a beszélgetést, amelyet Stahremberg és Szunyoghné folytattak az ablaka alatt. A négylovas hintó már ott állott az udvar közepén, amely Julianna grófnőt volt elszállítandó Detrekőről.

- Tábornok úr ismer engem - kezdte az asszony -, tudja, hogy mindig hű császárpárti voltam.

Stahremberg megsodorta nagy deres bajuszát.

- Lehet, lehetséges. Én sohasem hiszek az asszonyoknak. Ámde a látszat azt mutatja, hogy a grófnő igazat mond, és ezért gondoskodtam, hogy megfelelő számú lovas kíséret szegődjön hintaja nyomába, nehogy bántódás érje.

- Lemondok az eskortról, tábornok úr, itt csak baj volna nekem, ha császári kürasszírok kísérnének.

Stahremberg évődve vágott közbe:

- Még akkor is, ha Adventy kapitányt rendelném ki az eskort vezetőjének?

- Még akkor is, köszönöm - felelt könnyedén elpirulva Szunyogh Lászlóné. - Régen volt az. Akkor még beértem a kapitányokkal, ma már csak brigadérossal elégszem meg.

Stahremberg türelmetlen mozdulatot tett.

- Mindig az a gaz Ocskay. Grófnő pedig megígérte, hogy vagy a kezünkbe adja Ocskay Lászlót, vagy császárivá teszi, és aranyláncot akaszt a nyakába.

Julianna suttogva, szenvedélyesen felelt:

- A kezükbe nem adom soha Ocskayt, mert szeretem, és ő is szeret engem!...

- Nono! - vágott közbe a tábornok. - Az utóbbi nem olyan nagyon bizonyos.

- De bizonyos - felelt a grófnő, és fölpirult az arca. - Aki engem megszeret, az örökre az enyém. Olyan asszonynak ismer engem, tábornok úr, akit cserélgetni lehet? Eszterházy Juliannát nem felejti el az, aki egyszer a szemébe nézett.

A tábornok udvariasan szalutált.

- Igaza van, grófné. Rendkívülibb asszonyt nem ismertem méltóságodnál. Csupa asszony. És azért félek én az asszonyoktól, mert ilyen példányok is akadnak közöttük.

- Az ígéret másik részét pedig még van időm beváltani. Hogy Ocskay labanc legyen, addig nagyon sok víznek kell lefolyni a Vágon. Nagy fa, erős fa, nem egy fejszecsapástól dől el. Villámcsapásnak kell annak lenni, amely megingassa. Azt a villámot pedig nem mérheti rá senki, mint az, akinek zászlaja alatt harcol. A fejedelem.

Stahremberg nevetett.

- Különöseket beszél, grófnő. Ön mindig rejtélyes, bizarr, érthetetlen volt. Engedje meg, hogy szerencsés utat kívánjak önnek. A legközelebbi viszontlátásra. A brigadéros úrral együtt.

Szunyoghné már a hintajába szállott. Körülnézett a várudvaron. Rabló labanc gyalogság fosztogatta az épületeket, de az elé a traktus elé, amelyben az asszonyok húzták meg magukat, fegyveres őrök voltak állítva, kik már messziről fegyvert emeltek a közeledő martalócokra. Valami kellemetlen, gonosz emlék torzította el a szép asszony arcát, amikor ezt a jelenetet látta. A lerészegedett labancokat puskatussal verték el az őrök az asszonyház elől.

- Tábornok, tehetne nekem egy szívességet.

- Parancsoljon, grófnő.

- Vonja be az őrséget az asszonyház elől.

Stahremberg gróf nyugodtan és határozottan felelt:

- Nem tehetem. A haditörvények tiltják.

Szunyogh Lászlónénak eltorzult az arca.

- Haditörvények? Olyan is van? Két év előtt, Beckó ostrománál csikorgó tél idején a részeg hajdúk letépték rólam a ruhát, és én ruhátlanul menekültem előlük, a havas jégen, a kétségbeesésbe. A részeg hajdúk utánam. Sorsom elkerülhetetlennek látszott, amidőn egy férfi toppant a vad horda elé, és engem megmentett. Ocskay László volt.

- Helyesen cselekedett - felelt a tábornok.

- Nos, az én kívánságom az, hogy szeretném látni ugyanígy menekülni a várbeli asszonyokat, ellenségeimet, gyűlölőimet. Tábornok, teljesítse kérésem!

Stahremberg megcsavarta a bajuszát.

- Engedelmet, grófnő. Én nem vagyok játékszer az asszonyok kezében!

Sarkon fordult. A hintó kirobogott a várból. Vitte Szunyogh Lászlónét - Ocskay László végzetét -, keserű csalódottságában, elvakult dühében, amint öklével fenyegette a várat.

Repült a hintó a girbegörbe országutakon. A kocsis, aki a hintó bakján ült, meg se mozdult. A lovak repültek maguktól. Hodolics alatt, ahol az országút eltér, a kocsis idegen útra fordult.

- Hová viszel, kocsis? - kérdezte Szunyoghné.

A kocsis a lovak közé csapott, aztán megfordult. Hirtelen levette arcáról az ősz szakállt és bajuszt. Szunyoghné szinte elsikoltotta magát, amikor a kocsisban Ocskay egyik legvakmerőbb hadnagyát, Jávorkát, a diákot ismerte fel.

- Te vagy az, Jávorka? Hogy kerültél ide? És most hová viszel?

Jávorka sötéten nézett az asszonyra.

- Ne kérdezze, grófnő... A brigadéros úr küldött az ön őrizetére, de fájdalom, későn érkeztem. Az árulást már nem akadályozhattam meg. Most elviszem oda, ahol megérdemlett büntetését elveszi az árulásért. Viszem Ocskay Lászlóhoz.

Az asszony kebléből egy nagy, mély, boldog sóhajtás röppent ki:

- Vigyél, Jávorka.

A kuruc sötéten dörmögte:

- Remélem, lesz annyi ereje a brigadéros úrnak, hogy széttapossa a fejét a szép kígyónak.

- Tapossa szét - rebegte boldogan az asszony.

A hadnagy megsuhogtatta az ostort. Vitte a négy paripa gyors iramban a hegyeken, völgyeken, erdőkön át azt az asszonyt, akinek fekete szeme, rubinpiros ajka, telt karja ölelése okozója volt annak, hogy két esztendő múltán elveszett a kurucok büszkesége, legszebbik virága, Ocskay László. Vitte a négy ló a kurucok végzetét, Eszterházy Juliannát úttalan utakon, sötét rengetegben pislogó tábortüzek felé, ahonnan a tárogató hangzott. Mikor hegyszakadékok, meredélyek szélén robogott el a kocsi, talán elég lett volna egy mozdulata a Jávorka gyeplőtartó, erős karjának, hogy a mélységbe zuhanjon terhével a hintó, és a magyar történelem talán másképpen íródik az utolsó kétszáz esztendőben. De a rossz asszonyokra az ördög vigyáz. Mert folyton sarkukban vagyon, leselkedik, megóvja őket idő előtti elbukástól. A hintó baj nélkül ért veszélyes útja céljához, Ocskaynak pedig egyéb dolga volt, mint számon kérni a Julianna árulását.

A labancot üldözte diadalmas csatákban Bécs kapujáig - míg messze Magyarországon az ocskói régi kastélyban egy szent nagyasszony, a hűséges hitves, hazaszeretetre, atyjuk tiszteletére oktatta az Ocskay apró cselédeit.

Az író leteszi a pennát.

A kuruc háborúk tündéri képe, diadala és szomorúsága midőn elvonul lelki szemei előtt, úgy látja, hogy az asszonyok akkor is olyanok voltak, mint mindig azelőtt és azóta. A Zrínyi Ilonák nagyságukkal, jóságukkal, nemességükkel nem építhettek annyit, amennyit egyetlen rossz asszony fel ne rúghatott volna a cipője sarkával...

A Rákóczi-forradalomban csaknem annyi volt a bámulatra méltó hős lelkű asszony, mint amennyi a férfi. Az asszonyok versenyre keltek a férfiakkal a haza szeretetében, bátorságban, kitartásban. Talán ha azok a hős lelkű asszonyok, a Zrínyi Ilonák nincsenek, a Rákóczi-szabadságharc nem is lett volna olyan nagyszerű, világraszólóan pompázatos. Az asszonyok az ő patyolat testükre felöltötték a csaták páncélját, majd a számkivetés hamuszínű köntösét. Rákóczi anyja, minden időknek egyik legbámulatosabb asszonya, esztendőkig védi Munkácsot. Háborúz, mint egy férfi, és bátorságot, hősiességet önt a nemzet valamennyi asszonyába. Magyarországon akkor minden nő Zrínyi Ilona szeretett volna lenni, s az ő nyomdokába léptek a hazaszeretetben. A történelem ezen a helyen, mintha eddigi mulasztásait egyszerre akarná helyrehozni, csapatostul jegyzi fel a hős asszonyok nevét. Hisz hős volt majd minden magyar asszony.

Aztán Törökország felől sóhajt a szél, a szélben a száműzöttek panasza hallik. A száműzetés sótalan kenyerét megosztják az asszonyok a férfiakkal. A Mikes Kelemen nénje minden magyar asszony: minden magyar nőnek Rodostóban járt az álma.

Nagy idők! Az asszonyok megmutatták, milyenek, amikor szeretnek, amikor a hazát szeretik. A magyar nő apoteózisa a Rákóczi-forradalom. Soha nem avatkoztak annyit a nők a férfiak dolgába, mint ebben az időben. Ha néha ártottak is, sokat használtak...

A felsővadászi Rákóczi-címert - vörös mezőben, hármas zöld halmon aranypallost tartó fekete sast - megfordították már régen: a kuruc világ a legendák világába lépett át alig kétszáz esztendő leforgása alatt. Az asszonyok, akik jók vagy rosszak voltak, egyformán eltűntek a föld porában. Csak árnyalakjuk kísért sok jó vitéz örök álma felett, akik halálának ők voltak okozói.


A SZABADSÁG CSILLAGA

SUHOG A SZÉL

A késmárki piacon, amelyre Thököly fejedelem vára tekint le, sok-sok idővel ezelőtt, egy havas téli napon egy vitéz vágtatott végig paripáján. Messzi földről jöhetett, mert paripája lába meg-megroskadt, a vitéznek ruháját megfagyott hóréteg borította, mintha ezüstpáncélt hordott volna.

Kevés ember járt a késmárki piacon ezen a kemény téli napon, de aki a lovas vitézt látta, az csodálkozva állott meg. Mintha jégből lett volna a lovas és paripája. Bizony derék vitéznek kellett lennie a lovasnak, hogy a fáradalmat, hideget eddig kibírta.

Siska János, a városi darabontok őrmestere is ezen a véleményen lehetett, midőn medvebőrrel bélelt nagy bundájában, fülére húzott süveggel és kezén óriási prémes kesztyűvel ott álldogált a késmárki őrtorony ajtójában.

- Hohó, vitéz uram - szólította meg barátságos hangon a lovast -, jó volna tán megpihenni itt nálunk! Jó meleg van odabenn a toronyban.

A vitéz nem felelt, csak megállította paripáját. A szegény pára csaknem összeesett a fáradtságtól. A vitéz pedig, amint le akart volna szállani a nyeregből, csak lefordult a ló hátáról. Puhára esett, a hóba esett, amely vastagon borította a piacot. Siska János, amennyire nagy bundája engedte, a vitéz segítségére sietett, és nagy nehezen lábra állította. Az arcába nézett, és akkor látta, hogy a hidegtől kimart, megdagadt arc még fiatal, és a vitéz bajusza és szakálla is csak a hótól fehéredett meg.

- No, vitéz uram - biztatta Siska János a fiatalembert -, kerüljünk beljebb.

De bizony a vitéz alig tudott vánszorogni! Úgy kellett bevezetnie őt az őrmesternek az őrtorony alsó szobájába, ahol hatalmas fenyőhasábok lobogó lánggal égtek a tűzhelyen.

A tűz mellett a vitézről elolvadt a jég és a hó. A forró ital, amely egy vaskondérban főtt a tűz felett, hogy abból a város őrei mindig felmelegítsék magukat, lassan visszaadta a vitéznek a hangját is, amely szintén befagyva látszott.

- Hol van a lovam? - Ez volt a vitéz első szava.

- Jó helyen van. A város istállójában - felelt Siska János.

- Csak vigyázzatok rá, mert messzi utam van még nekem. Messze van még ide a lengyel határ?

- Nyáron is jókora iramodás, de így télidőben kétszer olyan messze van.

- Nem baj - felelt nyugodtan a vitéz. - Olyan messzire nincs, mint amilyen messziről én jöttem.

- Ugyan honnan jöttél, vitéz uram?

A vitéz Siska János arcába pillantott. Becsületes, derék ember arca nézett rá vissza. A hosszú, deres haj, amely az őrmester fejét borította, jelentette, hogy Siska János nem mai gyerek, emlékszik a nemrég elmúlt nagy időkre, a Rákóczi idejére.

- Mi volt kend, bátyám, a nagy időkben? Kuruc-e vagy labanc? - vetette fel a vitéz a kérdést.

Elvörösödött erre a kérdésre a Siska János becsületes, öreg arca.

- No, már látom, öcsém - felelt dörmögve -, hogy messze földről jöttél, nem vagy ismerős ezen a tájon. Kuruc volt ezen a tájon mindenki, még az apró gyerek is. Nem termett meg ebben a földben a labanc. Rákóczi fejedelmünk katonái voltunk mi egytől egyig, akik a kardot már elbírtuk a nagy időkben. Hej, de szép idő is volt!

- No hát, az az idő nemsokára ismét visszatér! - szólt a vitéz, s kicsavarta szakállából a leolvadt havat.

Az öreg Siska Jánosnak felvillant a szeme a vitéz szavára, de aztán szomorúan csóválta meg a fejét.

- Nem tér vissza az az idő sohasem. El van temetve mélyen a föld alá a szabadság. Hány esztendő is múlott el azóta? Az ujjaimon se tudom összeszámlálni. A kurucok meghaltak, megöregedtek azóta. Öregembernek kell lenni a nagyságos fejedelemnek is, ha ugyan még él ott a messzi Törökországban. Nem való már az öregembernek a háború.

A vitéz csak a tüzet élesztgette, és nem felelt mindjárt az öreg katona beszédére. Csak későre mondta csendes hangon:

- Hát azt nem tudja kend, bátyám, hogy ha az erdőben kidől egy vén fa, esztendőre fiatal csemete növekszik a helyén?

Siska János bólogatott a fejével.

- Tudom, hogyne tudnám. Még azt is tudom, hogy ahány öregember meghal a földön, ugyanannyi gyerek születik helyébe. Hanem olyan fa már nem nő többé a magyar nemzet erdejében, amilyen az a vén fa, a mi nagyságos fejedelmünk.

A vitéz ezalatt megszárította a ruháját a tűznél. Felállott helyéről, és a vén katona vállára tette a kezét.

- Bátyám, okos embernek látszik, de tanultsága nem sok. Mert hisz azt sem tudja, hogy annak a nagy fának, amelynek gyökerei a honfoglalás koráig nyúlnak vissza, van még fiatal hajtása. Van Rákóczinak fia!...

- Igen ám - kiáltotta Siska János -, hallottunk róla! Hallottuk róla, hogy még azt sem tudja: ki volt az apja, nemhogy azt tudná, hogy merre van Magyarország, ahol imába foglalva emlegetik azt a szent nevet, amelynek viselője!

- Már tudja - felelt a vitéz.

A vén katonának nyitva maradt a szája. Kétség és öröm tükröződött az arcán. Megragadta a vitéz kezét, és remegő hangon kiáltott fel:

- Uram, ki vagy te?! Mely végzet sodort ide Késmárk városába, hogy egy öreg katonának, akinek mindennapi imádsága az, hogy: "Áldd meg, Isten, Rákóczi fejedelmünket!", megédesítsed hátralevő napjait? Igazat mondasz-e, vagy te is csak az álmokat mondod el, amilyen álma minden embernek van Magyarországon?

A vitéz nyugodtan nézett az öreg szemébe.

- Az én nevem Kanizsi, és diák vagyok. Küldetésem vagyon Rákóczitól, nem az öregtől, hanem a kis Rákóczitól. A lengyel határon van dolgom. Még többet is hallasz felőlem.

Az öreg városi katona megtört szeme könnybe lábadt. Magánkívül topogott ide-oda az őrtorony szűk szobájában, és csak azért állott meg, hogy a fejét megcsóválja.

- Diák uram! - kiáltott fel lelkesen. - Öreg ember vagyok. Nekem már meg van számlálva a napom. De esküszöm, hogy amint kibontják újra a zászlót, és Rákóczi fegyverbe szólítja az országot, ott leszek! Hisz fegyvereim még megvannak. Jó helyen vannak. Azt nem kobozhatták el tőlem. Íme, lásd, uram, hogy készen vagyok!

Az öreg katona az őrtorony sarkába lépett, és egy titkos ajtócskát nyitott fel; a rejtett fülkéből görbe kuruc szablyát, vasszeges buzogányt és rozsdás pisztolyt vett elő. A görbe kardot kirántotta hüvelyéből, és a fényes acélt, amelyen nyoma sem látszott rozsdának, szent áhítattal ajkához emelte.

- Rákócziért! - rebegte. - És másért senkiért se röpül ki ez az acél. Tudd meg, diák uram, hogy ez a kard nincsen egyedül ebben az országban. Sokfelé tartogatnak elrejtve kardokat, amelyeket az éjfél csendjében szorgalmasan fényesítenek az öreg katonák. És a kardok csak a hívó szót várják. A kis Rákóczinak egy egész hadserege támad az első tárogatószóra; vén katonákból, az apja egykori vitézeiből. De a kardja fényes lesz mindegyiknek. Ezt mondd meg, uram, a kis Rákóczinak.

Kanizsi nem titkolt meghatottsággal nézte a vén katonát, amint feje fölé emelt karddal állott az őrtorony közepén.

Kívülről lépések hallatszottak. Egy pillanat alatt eltűntek a fegyverek a rejtekhelyen. Egy városi darabont lépett a szobába, aki annak a kornak a szokása szerint csupán egy ócska alabárddal volt felfegyverkezve. (Más mindenféle fegyvert elszedett az ellenség a magyaroktól.)

- Te vagy az, Sámuel? No, mi újság van a városban? - kérdezte az őrmester.

- Vendégeket kap Késmárk - felelt mogorván a darabont. - Éppen most érkezett futár a főbíró úrhoz, hogy ebédre megtiszteli Késmárkot egy század dragonyos. De lehetséges, hogy még vacsorára is itt maradnak. Meg tán reggelire is. A késmárki asszonyok jól főznek.

- Megint ellenség jön a városba - mormogta szomorúan Siska uram. - Alighogy a múlt héten elmentek a nyakunkról az idegen katonák, jönnek újak. Főznek-e az asszonyok?

- Főznek, szegények, mert muszáj nekik. Annyi bosszúsággal még nem gyúrták a tésztát a késmárki asszonyok, mint ma. Hisz mindjárt itt a dél. A Podoliné asszonyság váltig erősködött, hogy ő bizony nem főz az ellenség katonáinak. Majd jóllakatja őket a sodrófával. A főbíró úr csak nagy nehezen tudta lecsillapítani az asszonyságot. Felpörkölik az egész várost a dragonyosok, ha nem kapnak ebédet. Erre aztán csak odaállott Podoliné a tűzhely mellé, és keservesen felsóhajtott: hogy mért is nem jön haza Rákóczi, hogy rendet csináljon ebben az országban.

A darabont ivott egy korty italt, és kétfelé törölte a bajuszát.

- Hát csak ezt jöttem megmondani, hogy Siska bátyámnak el ne járjon a szája, mert négyfelé vágják a dragonyosok. Hallgatni kell, amikor ellenség van a városban.

A városi darabont kifordult az ajtón. Siska János keservesen felsóhajtott:

- Látja, diák uram, ilyen világ van itt! Nem lehet nekünk meg se moccanni, mert nyomban nyakunkon van az ellenség.

Kanizsi lehajtotta a fejét, és mély gondolatokba merült. Csak arra tért magához, hogy az öreg katona a vállát rázogatja.

- Diák uram! Ha meg nem veti a tanácsomat, amondó volnék, hogy üdvös dolog volna lóra kapni, és hamarosan itt hagyni Késmárkot. Mihamar itt lesznek a dragonyosok, aztán nincs biztonságban az élete.

- Tudom... Azok a dragonyosok engem keresnek. Már Eperjesen is a sarkamban voltak. Valaki elárulta nekik küldetésemet. Most jönnek a nyomomba a hollók. Mióta Rákóczi fia elhagyta Bécset, azóta mindenki gyanús, aki él. Érzik, tudják, hogy valami készülőben van. Még attól is félnek, hogy a halottak feltámadnak, Eperjesen legalább a temetőt is őrzi az ellenség, ahová a kivégzett Rákóczi-vitézeket eltemették régen.

- Bizony, feltámadnak a halottak! - szólalt meg ekkor egy mély hang az őrtoronyban, a szoba felett, és az emeletre vezető falépcső recsegni kezdett. Egy barátcsuhába öltözött, nagy, széles vállú ember iparkodott lefelé a lépcsőn, amely minden lépésénél megroppant.

Kanizsi talpra ugrott, és valami fegyver után nézett. Siska János rémülten húzódott az ajtó felé, és keresztet vetett.

- Feltámadt a barát! - kiáltotta.

- Ne féljetek. Nem vagyok én kísértet - szólalt meg az előbbi mély hang. - Meg se haltam, fel se támadtam. A jó késmárki darabontok hitték, hogy halott vagyok, amikor az elmúlt éjjel megdermedve az utcán megtaláltak. Idecipeltek az őrtoronyba, és ráfektettek a Szent Mihály lovára, hogy majd annak rendje-módja szerint eltemetnek. De erre még ráérünk.

Siska János megdörzsölte a szemét.

- Szentigaz! - kiáltott fel. - Az éjszakai barát, akit megfagyottan találtunk a Setét-kapu alatt.

- Derekasan tüzeltetek itt - mondta a nagy barát, és a tűzhöz lépett. - Még odafent is éreztem a meleget.

A barát már nem volt fiatal ember, de öreg se. Roppant nagy feje széles vállakon nyugodott, és a hideg idő ellenére fedetlen volt a feje. A lábán is csak egy bivalybőr talp volt, de a csuhája vastag posztóból készült. A derekára olvasó volt csavarva, amelynek minden szeme gyermekököl nagyságú volt.

- Hallottam, hogy mit beszélgettetek idelent - kezdte a barát. - Azt gondoltam magamban, itt az ideje, hogy én is beleszóljak a társalgásba, mert ez a jó fiú - a barát a diákra mutatott - még itt hagy engem a Szent Mihály lován, elmenve a dragonyosok elől.

Kanizsi az ajtó felé indult.

- Márpedig én most itt is hagyom a tisztelendő urat, mert nekem fontos utam van. A fejemet nem sajnálom, de azt sajnálom, ha a rám bízott küldetésnek eleget nem tehetnék.

- Megállj, diák! - szólt dörgő hangon a barát. - Én János pap vagyok. Aki János papban bízott, még nem csalatkozott. Ne félj te Késmárkon ellenségtől. Ha ezer ördög őrizne, akkor is kivinnélek ebből a városból, hogy senki sem tudná, hogyan. Tele van Késmárk föld alatti rejtekutakkal, amelyeket én mind jól ismerek, mert fiatalkoromban sokat időztem én ebben a városban. Ne félj te, Kanizsi fiam, ha velem vagy. Mert nem vagyok én neked ellenséged, hanem jóbarátod. Nézz a szemembe, diák! Tedd a kezed az én kezembe. Egy ugyanazon csillag után megyünk mind a ketten. A te csillagod az én csillagom...

Kanizsi megbűvölve állott helyén. Volt a János pap szavában, hangjában valami olyan, amely mélységes bizalmat ébresztett a diákban.

Az öreg Siska János tipegett-topogott körülöttük, és nagyokat sóhajtott.

- A déli kapu felől már hallatszik a dragonyosok trombitája!

- Ne búsuljon azon kend! - szólalt meg a barát. - Menjen kend a főbíró uramhoz, és jelentse meg neki, hogy ebédre vendégei lesznek...

- Persze, a dragonyostisztek ott ebédelnek a városházán - felelt Siska János.

- Ott leszünk mi is. Abban a sarokszobában, amely a torony alatt van, és Rákóczi-szobának hívják, mert ott esküdött Késmárk hűséget a fejedelemnek. Induljon kend - mondta a barát, és kituszkolta Siska Jánost az ajtón.

- Fegyver pedig van nálam, nem kell félned - fordult János pap a diákhoz. Szétnyitotta a csuháját. Görbe kuruc kard volt a barátcsuha alatt a derekára kötve. Meglóbázta az olvasót. Az süvöltött a levegőben, mint a buzogány. Vasból volt annak minden szeme.

A barát a derekára csavarta a félelmetes olvasót.

E pillanatban a föld alól, mintha valamely sírból hangzanék, tompa tárogatószó hangzott. Valaki fújta odalent a mélyben a bús, keserves kuruc nótát:

...Suhog a szél Késmárk felett,
édes hazám, isten veled.

Kanizsi csodálkozva pillantott a barátra.

- A vak ember van odalent, Poprád tárogatós. Mindjárt nála leszünk - mondta János pap, és kézen fogta Kanizsit. - Majd meglátod, hogy milyenforma a föld alatt Késmárk.


A BUJDOSÓK HAZAJÁRNAK

Késmárk város, mint ebben az időben a legtöbb szepesi város, büntetés alatt állott. A szepesi városok hűségesek voltak Rákóczi Ferenc fejedelemhez, és életre-halálra csatlakoztak az ő dicső lobogójához. A szabadság elbukott, és a fejedelem kibujdosott Rodostóba. A győzelmes ellenség kegyetlen bosszút állott a szepesi városokon. Megfosztotta a városokat minden jogaiktól, és katonaság parancsolt az egész Szepességben.

A városok főbírái a katonai parancsnokoknak tartoztak engedelmeskedni, és a polgári jogaikra büszke szepességiek keservesen érezték, hogy saját városaikban azt se csinálhatják, amit akarnak.

A késmárki főbírót ebben az időben Jávornoki Jánosnak hívták. Már az apja főbírája volt Késmárknak, és az öreg Jávornoki volt az, aki Késmárk kulcsait átadta Rákóczi fejedelem megbízottjának. Az öreg Jávornokit sok más késmárki polgárral együtt a szabadság csillagjának lehunyása után halálra kereste az ellenség, de sohasem keríthette őket kézre. A főbíró a megjelölt polgárokkal együtt úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Eleinte azt hitték, hogy elbujdostak ők is az országból, mint sok más derék hazafi, akinek nyomát többé nem lehetett megtalálni. A futó szél, az őszi falevél takarta el a bujdosó kurucok nyomát. Hová mentek, merre tűntek? Az ellenség sohasem tudta meg.

Néhány év múlva azonban különös hírek kezdtek forgalomba jönni az eltűnt késmárki polgárok felől. A fiatal Jávornoki esküvőjén a késmárki öreg templomban ott volt az édesapja is, a halálra keresett öreg főbíró. Némelyek még emlékeztek is arra a rókaprémes mentére, amely vállát födte. Szakasztott ugyanazt viselte főbíró korában, amikor a városházára kitűzette a Rákóczi lobogóját. Csak a bajusza lett kicsit fehérebb.

Sőt később a két hétig tartó lakodalomban is látták az öreget. Még a kopogós táncot is eljárta, és ugyancsak fürgén emelgette sarkantyús csizmáit.

Mármost gondolkozóba kell ezen esni akármilyen bölcs embernek is. Hogyan lehet valaki Törökországban vagy éppen a messzi Márvány-tenger mellett bujdosásban, amikor a Jávornoki János lakodalmán a kopogóst járja?

- Titokzatos, nagyon titokzatos - mondták az emberek.

De igazán csak akkor lett titokzatossá a dolog, amikor az öreg főbíró után egymás után feltünedeztek azok a késmárki polgárok, akik vele együtt mentek el a bujdosásba. Egy András-napi vacsorán egyszer csak megjelent Linczer Sámuel, a takács, aki a finom szepességi vásznat szekérszámra szállította Rákóczi udvarába, s ezért halált mondottak a fejére. Pedig hát ott ült az öreg Linczer a vacsorázóasztal mellett, az igaz, hogy nagyon keveset beszélt, de annál jobb étvággyal evett. A szomszédjai, akik mellette ültek a vacsoránál, azt mondták, hogy semmi baja sem volt az öreg takácsmesternek, csak egy kissé földszaga volt a bundájának.

Más alkalommal a híres bujdosó Travnik János uramat, a gazdag mészárost látták a templomban, azon a helyen, ahol késmárki polgár korában üldögélni szokott. Buzgón fújta együtt a zsoltárt a gyülekezettel, pedig Travnik uram nem kisebb bűnt követett el, mint azt, hogy minden ezüst- és aranymarháját odaadta a kurucoknak: vegyenek rajta vasat, ellenségpusztító vasat.

Így aztán lassan-lassan világosság kezdett derengeni az emberek agyában, hogy a késmárki polgárok se meg nem haltak, se el nem bujdostak, hanem itt lappanganak valahol a városban, és akkor jönnek elő, amikor jólesik nekik.

Árulók mindig akadnak. Hamarosan besúgták az ellenségnek, hogy az elveszettnek hitt Rákóczi-párti polgárok élnek, és Késmárkon vannak. Az ellenség természetesen felhányta az egész várost, még a kéménybe is bebújtak, hogy a halálra ítélt polgárokat előkerítsék.

A halálra ítélt polgároknak még csak a nyomát sem találták meg. Pedig legalábbis szárnyuknak kellett volna lenni, hogy a városból kimenekülhessenek.

Amint az ellenség eltakarodott a városból, amikor a fehér országúton az utolsó lovast is eltakarta a porfelleg, mintha csak a földből bújtak volna elő, újra megjelentek a bujdosók. Az öreg Jávornoki uram az unokáit ringatta a térdén, és mesélt nekik a nagy időkről, a szent időkről. Travnik mészáros maga alkudott a vásáron tulkokra, és Linczer uram beállott a takácsműhelybe, és hajtotta a szövőgépet.

Hiábavaló volt minden. A késmárki polgárok búvóhelyét nem tudta felfedezni az ellenség. Mintha a szelek szárnyán tűntek volna el, amidőn a városi őrtoronyban megszólalt a Siska János hosszú kürtje, ellenség közeledését jelentve.

De még a város ügyes-bajos dolgaiba is beleavatkoztak a halottaknak vélt polgárok. Mikor a városházán a tanácsos urak szavaztak a zöld asztal mellett, Jávornoki főbíró megkondította az előtte álló harangot.

- Most pedig a távollevő tanácsosok szavazzanak!

És a tanácsterem valamely sarkából megszólaltak a láthatatlan bujdosók.

Harminc polgára volt Késmárknak ez idő tájt bujdosásban, de mind a harmincat látni lehetett hébe-hóba.

Harminc hazajáró halott.

Harminc hazafi, aki a föld alá menekült a zord időkben.


A KARDOKAT KÖSZÖRÜLIK

János pap amint kézen fogta a diákot, a késmárki piacon már hallatszott az ellenséges lovasság lovainak dobogása.

A barát az őrtorony pincéjébe vezette Kanizsit. A sötétben csak tapogatózva juthattak előre. Egy óriási hordó állta el az útjukat, amelyben puskaport tartottak a késmárkiak. De a hordó most üres volt. Nincs szükség puskaporra.

A barát hatalmas két karjával megragadta az embermagasságú hordót, és félretolta az útból. Három embernek is kemény munka lett volna ez, amit János pap minden látható megerőltetés nélkül végzett el.

A hordó mögött titkos ajtó nyoma látszott, amelynek a nyitját a barát jól ismerte. Egy-két perc múlva már a föld alatt voltak. Keresztül-kasul húzódó folyosók voltak a Kárpát-sziklába vájva, amelyen Késmárk épült. Itt-ott boltozatos, nagy termek, máshol kényelmesen berendezett szobák és nagy tűzhelyek, ahol hatalmas farakások lobogtak. Hiszen tél volt a föld alatt is. A füstöt a sziklába vájt kémények vezették el, és a földön széles medvebőrök voltak kiterítve pihenésre.

Már jó darab ideig haladtak, amikor a diák megszólalt:

- Ki vagy te, barát? Honnan jössz? Mit akarsz?

János pap csendesen felelt:

- Sokat kérdezel egyszerre, és én mégis röviden tudok felelni. Jövök Rodostóból, küldenek a rodostói száműzöttek, mert hírt kaptunk arról, hogy a Kárpátok felett ismét felragyogott egy csillag, a Rákócziak csillaga. Jöttem tehát, hogy kéznél legyek.

Kanizsi csodálkozva kiáltott fel:

- Hogyan? Rodostóban már tudják, hogy Magyarországon készül valami?

- A bujdosóknak és raboknak van a legjobb postájuk - felelt a barát. - Mi, ha ott messze Rodostóban a földre nyomjuk a fülünket, a sok ezer mérföldnyi távolságból még a magyar szívek dobogását is halljuk. A tenger felett járó szélben pedig meghalljuk a Magyarország felől jövő sóhajtásokat. Most már tehát tudod, hogy ki vagyok.

- Te vagy a rodostói követ?

János pap bólintott.

- Az vagyok. Eljöttem, hogy körülnézzek az országban: van-e még reménység arra, hogy a szabadság feltámadjon a hó alól, ahová eltemették? Eljöttem, hogy kibontsam a Rákóczi lobogóját, ha az óra ütött. Itt vagyok, mert másképp nem tehetek. Az én életem Rákóczié. Mióta az eszemet tudom, Rákócziért éltem. Az öreg sasnak fia próbálja most a repülést. Sasfiókhoz méltóan nem a földhöz közel, völgyekben, mélységekben gyakorolja szárnyait, hanem egyenesen a nap felé száll. Rákóczi fia méltó akar lenni az apjához. Vajon méltó lesz-e? - sóhajtott fel János pap.

A diáknak felragyogott a szeme.

- Az lesz, az apja fia a kis Rákóczi. Én ismerem őt, én mellette voltam, inasa voltam, vadásza voltam, kályhafűtője voltam, hogy mellette lehessek mindig. És most megindult Rákóczi fia, hogy visszatérjen apja örökébe. Talán azóta már a Havasalföldön áll a kis Rákóczi hadaival. Az én hivatásom a Szepességet, a hűséges határszélt lángba borítani. A felkelést északon szervezni.

- Segítségedre leszek - felelt János pap. - Késmárkon jó helyen vagyunk. Itt minden kő Rákócziról beszél. Késmárk a Szepesség kulcsa. Az északi felkelésnek Késmárk legyen a középpontja. Itt csupa jó barátaink vannak.

E pillanatban újra felhangzott a tárogatószó a föld alatt levő sikátorban. A sziklák szinte százszorosán verték vissza a tárogató hangját. A folyosó fordulójánál egy marcona őr állta útjukat.

- Ki vagy?! - kiáltotta, és a görbe kardot feje fölé emelte.

- Jó barát! - felelt János pap.

- A jelszó? - kérdezte a mozdulatlan őr.

- Rákóczi! - felelt a barát.

Az őr félrelépett, utat engedve a jövevényeknek, akik néhány lépés után egy nagyon tágas, boltozatos teremben találták magukat. A falakon vastartókban viaszfáklyák égtek, és a sarokban akkora tűz égett, hogy egy ökröt is meg lehetett volna sütni rajta. A falon, Késmárk címerével szemben, kőből kifaragva a felsővadászi Rákóczi-címer látszott, a keréken ülő, kardot tartó sassal.

A terem közepét egy nagy, kerek kőasztal foglalta el, körülötte medvebőrrel letakart kőszékek.

Harminc szék volt a kőasztal körül, és harminc őszbe csavarodott, öreg késmárki polgár foglalta el a székeket. Boroskupa állott előttük. Az asztal közepén egy nyárson megsütött, hatalmas vadkan, amelyből késükkel vagdaltak az ebédelők. A sarokban, egy medvebőrön vak öregember ült, aki a tárogatót fújta.

A Rákóczi-címer alatt a legmagasabb széken egy torzonborz, ősz öregember ült, akinek tollas süveg volt a fején. Mikor a jövevényeket meglátta, fölemelkedett helyéről, és hangos szóval így kiáltott fel:

- Isten hozott, János pap! Isten hozott, diák! Tudjuk, hogy kik vagytok, és mi járatban vagytok, mert mi itt a föld alatt többet tudunk, mint azok, akik a föld felett vannak. Feleljetek, bujdosó testvéreim, feleljetek, ti halottak, hogy köszörülik-e már a kardokat?

Harminc tompa, mély hang felelte:

- A kardokat köszörülik.

- Készen vagytok-e, halott testvéreim?

- Készen vagyunk - felelte harminc hang.

A torzonborz öregember megigazította fején a kucsmát.

- Most már tudjátok azt, amit tőlünk, a halottaktól kérdezni akartatok. Most menjetek, és kérdezzétek meg az élőket, hogy készen vannak-e ők is?

- Meg fogjuk őket kérdezni - felelt megilletődve János pap. - Késmárki bujdosók! Üdvözlünk benneteket. A halottaktól megyünk az élőkhöz.

A torzonborz öregember most így szólt:

- Engem Jávornoki Jánosnak hívtak, amíg éltem, és főbírája voltam Késmárk városának. De újra feltámadok, mert éjjelente már ragyog a csillag a Kárpátok felett. Az a régi csillag. Mi halottak mindent tudunk, és mindent látunk.

A harminc ember sorban felemelkedett, és megmondta a nevét. Csupa Rákóczi-vitézek, akik örökös száműzetésre, egyik-másik halálra ítélve, évek óta töltötte életét a föld alatt. Köztük volt Travnik, a mészáros, és Liczer, a takács.

- Most tehát menjünk - mondotta a pap. - Isten veletek. Egy kis pálmaágat vett elő a csuhája alól. A pálmaágat átadta Jávornokinak.

- A rodostói halottak küldik a késmárki halottaknak - szólt a barát.

A pálmaág kézről kézre járt. Minden ajak megérintette, és minden szem könnybe lábadt.

Már messzire jártak a föld alatt húzódó folyosókban, midőn messziről, mint elhaló visszhang, hallatszott utánuk a harminc száműzött kiáltása:

- A kardokat köszörülik!

János pap megnyomott egy gombot a falon, és csendesen feltárult előttük egy ajtó. Tágas, világos toronyszobában voltak. Az asztalnál, melyen három teríték volt, egy sápadt arcú, szomorú szemű, deresedő fejű férfiú ült, és kezében ezüstbuzogányt tartott, nyusztprémes kabátjába burkolózott, és kedvetlenül nézett a jövevényekre.

Ez volt az élő Jávornoki, a késmárki főbíró.


AZ ELTAPOSOTT TŰZCSÓVA

János magiszter csendesen helyére tolta a titkos ajtót, amelyen át a késmárki városháza toronyszobájába jutottak, s íme: az ajtó helyén egy nagy, aranyrámás kép tűnt fel, amely Lubomirszki herceget, a Szepesség egykori grófját ábrázolta.

Jávornoki, a főbíró, ülve maradt az asztalnál, kezével helyet mutatott a jövevényeknek.

- Nyomban szolgálok ebéddel - mormogta lecsüngő, vastag bajusza alatt -, mert úgy tudom, hogy avégett ereszkedtetek le csekély személyemhez.

A hatalmas barát fürkészve nézett Jávornoki semmitmondó arcába.

- Amiatt ugyan nyugodtan maradhat, főbíró uram. Nem olyan emberek vagyunk mi, akiknek a déli harangszóra mindig teríteni szoktak.

- Látom, hogy nem mindennapi emberekkel van dolgom - felelte nyomatékosan a késmárki főbíró. - Például a késmárki rejtekutakat, a föld alatt levő titkos folyosókat magam sem ismerem, pedig főbírája vagyok ennek a nemes városnak. A föld alatti utaknak a titkát mindig csak a legöregebb polgár ismeri. Hisz ettől függ a város biztonsága. Magiszter úr pedig olyan könnyedén jár-kel a föld alatt, mintha semmi titka sem volna Késmárknak.

János magiszter nevetve rázta meg a fejét.

- Bizony, előttem nincs titka Késmárk városának. Ha a főbíró uram nem sajnálja a fáradságot, és felüti a város régi krónikáit arról az időről, amikor Andrássy tábornok parancsolt a Szepességben, nyomára talál János magiszternek, akit akkoriban még Lomnic diák néven ismertek, és megmentője volt Késmárknak. Hát hogyne ismerném én Késmárkot!

- Veszedelmes tudomány! - dörmögte mogorván a főbíró. - Különösen, ha olyan embernek van ez a tudománya, akiben megbízni nem lehet. Azért régi törvényeink örökös fogsággal büntették azt, aki a város titkainak nyomára jutott.

A hatalmas magiszter felemelte a fejét.

- Én nem félek az örökös fogságtól.

A főbíró nem felelt, csak a méltóságát jelképező ezüstgombos botot forgatta a kezében, mintha attól kért volna tanácsot.

A magiszter körüljártatta a szemét a toronyszobában. A falon, Késmárk címerével szemben, egy helyen erőszakos vakarásnak a nyoma látszott. Mintha eltávolítottak volna onnan valamit, ami addig ott volt.

A magiszter arca kivörösödött, amint kérdezte:

- Miért távolították el innen a Rákóczi-címert, főbíró uram? Késmárk Rákóczié.

- Csak volt - felelte nyugodtan Jávornoki.

- Nem igaz! - kiáltotta a magiszter. - Késmárk örökös hűséget esküdött a fejedelemnek. Ez árulás, ez becstelenség! Késmárk a Rákóczié. Tegyétek vissza a címert a helyére!

- Ne tüzelj, magiszter! - felelt mogorván a főbíró. - Csak azt mondom neked, hogy ne tüzelj. Hagyd a halottakat pihenni.

- Rákóczi nem halott. Feltámadt újra a fiában.

A főbíró legyintett a kezével.

- A Rákóczi-név meghalt örökre. Hiszen az országgyűlés maga ítélte örökös száműzetésre Rákóczi Ferencet. Ezt a nevet kitörölték a történelemből. Volt, nincs. A nemzet felébredt mámorából, és Rákócziban ma már csupán megrontóját látja.

- Jávornoki! - pattant fel a barát, és orrcimpái remegtek. (Kanizsinak is ökölbe volt szorítva a keze.) - Előttünk ne mondj ilyent, mert torkodra forrasztjuk a szót!

A főbíró kelletlenül vonogatta a vállát.

- Az igazságot nem lehet eltagadni. Az ország már elfelejtette Rákóczit. Az a néhány öregember, aki még emlékezik reá, nem számít. Az öregembereknek meggyengült az eszük. A rengeteg véráldozatba került kuruc hadjárat elmúlt. A paraszt dalolva jár ekéje után, és a véres csatamezők helyén áldásos szántóföld van. Térjetek vissza ti is, ahonnan jöttetek, és hagyjátok nyugodni a nemzetet.

- Nyugodni?! - kiáltott fel a diák, és öklével az asztalra csapott. - Nyugodni, hogy megdermedjen halálos álmában, amidőn könnyen kezére rakhatjátok a rabbilincseket? Ez a nemzet nem a rabságra, hanem a szabadságra született. Fel kell ébreszteni a nemzetet újra, riadót fúvunk az alvók fülébe: Ébredjetek! Az álom, amelybe merültetek, a halál álma! Ébredjetek! A kis Rákóczi a határon áll, és hozza nektek a legdrágább kincset, a szabadságot! És ha már temető és csupa sírhalom volna is az ország, a riadóra a sírokból is kinyúlna egy kar és egy kard. Az utolsó magyarnak a kardja. És köszöntené a csillagot, amely a Kárpát felett ragyog.

Jávornoki nyugodtan hallgatta végig Kanizsi szavát. Aztán hideg, kimért hangon kérdezte:

- Ti tehát azért jöttetek, hogy lángba borítsátok újra az országot?

- Azért jöttünk - süvöltött a diák -, hogy az alvók fülébe kiáltsuk: Rákóczi fia a határon van!

- Azért jöttetek - folytatta a főbíró -, hogy újra meginduljanak a vérpatakok, és tengerként hullámozzanak az ország egyik határától a másikig.

- Jöttünk - felelt a barát - a hűséges Szepességbe, Rákóczi Késmárkjába, hogy itt tűzzük ki a felkelés zászlaját.

- Hát azt nem fogjátok megtenni! - kiáltott fel Jávornoki.

Ezüstbuzogányával a padlóra koppintott, és a toronyszoba három ajtaja hirtelen feltárult. Állig felfegyverzett katonák, szálas dragonyosok nyomultak a szobába.

A főbíró botjával a jövevényekre mutatott.

- Fogjátok el a felségsértőket. Ettől a perctől Késmárk foglyai vagytok.

A katonák megragadták János magisztert. A diák csodálkozva látta, hogy a hatalmas magiszter a legkisebb ellenállást sem mutatja támadóival szemben. Súlyos, nehéz láncok kerültek kezükre-lábukra.

- Félj a halottaktól, főbíró! - kiáltotta János magiszter.

Jávornoki csúfondárosan mosolygott.

- Félj Rákóczi fiától! - szólalt meg egy mély öreg hang, amely úgy hangzott, mintha a föld alól jött volna.

A rabokat elhurcolták, a főbíró parancsot adott, hogy a titkos ajtót a toronyszobában nyomban befalazzák. Aztán hazafelé ballagott Jávornoki a piacon keresztül.

A Thököly-tornyon rengeteg sok fekete varjú és csóka gyülekezett. A főbíró elgondolkozva nézte a sötét madarak gyülekezését. Csöndesen mormogta magában:

- Most még sikerült eltaposnom a tűzcsóvát, amit Késmárk békés házaira akartak dobni. Vajon holnapra nem repül-e új láng a házfedelekre? Én megteszem kötelességemet, és őrzöm tovább Késmárkot.


A HARMADIK JÁVORNOKI

Bármennyire titokban akarta tartani a késmárki főbíró a két Rákóczi-vitéz elfogatását, bizony kiszivárgott annak a híre a városba. A "halottak" - a harminc bujdosó polgár - ez időben nem mutatkoztak a városban, mert hiszen katonaság tartotta azt megszállva, de mégis megtalálták a módját, hogy üzenetet juttassanak az élőkhöz. Nagy kerekes kút állott a piac közepén, amelynek bonyodalmas szerkezetét egy vándorló legénytől szerezte meg a város. Láncok, kerekek és mindenféle csavarok alkották a szerkezetet, amely hűségesen szolgáltatta az ivóvizet Késmárknak már száz esztendő óta. Egyszer csak azt vették észre a késmárkiak, hogy a kút ragyogó tisztaságú vize kezd iszaposodni, zavarossá válni. Vajon mi történhetett a kúttal?

Fabriczkyt, a híres lőcsei puskaművest, akinek az a híre, hogy nincs a világon olyan szerkezet, amelynek nyitjára ne jönne, lovas emberrel hívták meg Késmárkra: javítaná meg a kutat. A híres Fabriczky meg is érkezett, és az egész város összegyűlt a piacon, amikor mindenféle létrák, kötelek segítségével eltűnt a feneketlennek hitt kút mélységében. Egész nap hallatszott a mélységből a kalapácsolása, szegezése. Végre midőn estefelé felhúzatta magát a mélységből, fejcsóválva jelentette ki, hogy ilyen szerkezetet még ő maga se látott életében. Itt már csak Hunkár segíthet, a híres eperjesi kovács.

- Elhivatjuk az eperjesi kovácsot - mondta Jávornoki, pedig nagyon jól tudta, hogy mi baja van a kútnak.

Mielőtt az eperjesi kovács megérkezett volna, egy vízmerítő leány a kút mélyéből egy zsindelydarabot húzott fel a vödörrel. A zsindelydarabra öreges betűkkel ez volt írva:

Addig nincs víz, amíg a Rákóczi két embere fogoly.

A titokzatos üzenet igaznak bizonyult. A víz elapadt a kútból, és most már az egész város megtudta, hogy Késmárkon két fogoly Rákóczi-vitézt tartogatnak bebörtönözve.

De hát hol, melyik börtönben vannak a vitézek, hogy idáig még hír sem hallatszott felőlük?

A föld alól erre a kérdésre is megjött a válasz:

A Thököly-vár föld alatt levő börtönében vannak, ahová sohasem jut el a napsugár.

Ez volt egy deszkadarabra írva, amit a kút környékén találtak.

Most már aztán egyébről sem beszéltek Késmárkon, mint a két bebörtönzött vitézről. Hogyan, mikor és miért kerültek börtönbe? Micsoda vétséget követtek el? Mi lesz a büntetésük? Örökös fogság? Sohasem pillantják meg többé a napvilágot, mint azok többnyire, akik egyszer a Thököly-vár mély börtöneibe kerültek? Vagy látják még a napot, de csak annyi időre, amíg a börtönből a vérpadra viszik őket?

Jávornoki, a főbíró hallgatott.

Hej, nagy úr volt akkor a késmárki főbíró! Életnek-halálnak ura volt, és felelősséggel senkinek sem tartozott. Ezzel a nagy hatalommal szemben felelős volt a város békéjéért, nyugalmáért, biztonságáért. Ha a főbíró akarta, a kurucokhoz pártolt a város, vagy a labancoké lett. Háborús időben a főbíró feje volt az a fej, amely a legbizonytalanabbul állott a helyén. Azt ütötték le legelőször.

Azért a késmárkiak is csakhamar megnyugodtak abban, hogy a Thököly-várban két Rákóczi-vitézt tart bebörtönözve Jávornoki uram. Ő tudja, hogy miért. Bizonyára a polgárok és a város érdekében.

Szép, nagyon szép dolog megnyugodni a hatalmasok intézkedésében. Nem is volna akkor soha semmi rendbontás a világon, ha mindenki úgy gondolkoznék, mint a késmárki polgárok. A főbíró jól tudja, hogy senki sem vonja felelősségre, ha akár leütteti is a két Rákóczi-vitéz fejét. Csak egy dologgal nem számított, midőn azt hitte, hogy végképpen eltaposta a parazsat, amelyet a szél Késmárk fala közé röpített. Nem számolt az ifjúsággal, a diáksággal.

Késmárkon mindig sok diák volt. Már Rákóczi Ferenc idejében ide jártak tanulni a nemesifjak. És azután is, amint lecsillapodtak az idők, Lengyel- és Magyarország felől sok tanulóifjú érkezett a városba, akik a híres Porubkay oktatását hallgatták.

Diáksorban levő fiatalember volt a főbíró egyetlen fia, Jávornoki Benci is, és már akkor a külföldet is megjárta, amikor Porubkay keze alá került.

A mai késmárki líceumnak akkor még nyoma sem volt, Porubkay egy ócska, régi házban lakott a piacon, és a diákok oda jártak tanulgatni. Volt a tanulók között szakállas-bajuszos ifjúember, aki más időkben tán a kardot forgatná, nem pedig a könyvet. De most olyanok voltak az idők, hogy a kardot szegre kellett akasztani. Nem volt háború.

Jávornoki Bence szelíd, tejképű, csendes vérű fiatalember volt, akiről bízvást azt lehetett hinni, hogy háromig se tud olvasni. Legkedvesebb tudománya a csillagászat volt. Vett neki az apja egy nagy csillagászati könyvet, amelyet abban az időben a világon csak egyetlen helyen lehetett kapni: Németország Jena városában, egy ódon házban, és került kétszáz aranyforintba. De csak az kapta meg a könyvet, aki előbb letette a vizsgát arról, hogy ért a csillagászat rejtelmes tudományához. Ebből a nagy könyvből olvasgatta a csillagokra vonatkozó tudományt Jávornoki Benci, esténként pedig felmászott a Thököly-vár tornyára, és ott belemerült az ég csodavilágának szemlélésébe.

Talán Jávornoki Benci volt az egyetlen ember Késmárk városában, aki nem tudott a két bebörtönzött kurucról. A csillagokba néző nem látja meg, hogy mi történik körülötte a földön.

Egyszer azonban, amint Porubkay tanításáról hazafelé ballagott, és már előre örvendezett magában, hogy ismét leülhet kedves, nagy könyve mellé, egyik diáktársa, egy hetyke lengyel ifjú, bizonyos Kázmér nevezetű, így szólította meg:

- Hallod-e, Jávornoki, megmondhatnád az apádnak, hogy bocsássa már szabadon azt a két kuruc vitézt.

Benci nagy szemeket meresztett. A lengyel ifjú tovább folytatta:

- Az én apám lengyel volt, de Rákóczi zászlója alatt esett el, mert lelkesedett a szabadságért. Más nemzet szabadságáért is. Tudom, hogy te nem tehetsz az apád bűneiért, mert én azt mondom neked, hogy nagy bűn az, amit apád elkövetett.

Jávornokinak vérvörös lett az arca. Eddig csak tisztelni, becsülni hallotta az édesapját. Ez volt az első kő, amit az apjára hajítottak.

- Igen - szólt közbe Roskoványi diák, aki a beszélgetőkhöz csatlakozott -, bocsássa el az apád a kurucokat, mert erőszakkal szabadítják ki őket. Ha a főbíró nem tudja, hogy ki volt Rákóczi, majd megtanítjuk rá.

Benci elvörösödve és szégyenkezve hallgatta a diákok szavait. Kerek kis köpönyeg és hegyes kis kucsma volt akkoriban a diákok öltözete. Roskoványi Ferencen meglebbent a kerek köpönyeg. Benci ámulva látta, hogy rövid kard van a köpönyeg alatt.

- Kardot hordotok? És nekem erről idáig nem szóltatok? - kérdezte.

- Kardot hordunk, mert ha kell, erőszakkal, vér árán is kiszabadítjuk a foglyokat. Neked pedig azért nem szóltunk eddig, mert nem bíztunk benned. Hátha elárulod tervünket az apádnak.

- Benneteket nem árulnálak el soha - felelt komolyan Jávornoki. - Különben sem szokásom az árulkodás. Itt a kezem, hogy segítségtekre leszek a tervetekben. Talán többet is tehetek, mint gondoljátok. Hisz az én nagyapám is "halott", a Rákóczi halottja.

A diákok melegen megszorították Jávornoki kezét. Benci mély gondolatokba merülve ment haza a Fugger-házba, amelyben a késmárki főbírák szoktak lakni. Otthon nem sietett bezárkózni csendes tanulószobájába, hanem hosszú lépésekkel járt fel-alá abban a nagy, bolthajtásos teremben, amely az akkori idők szokása szerint az egész családnak tartózkodási helyéül szolgált. Az egyik ablakmélyedésben kis varróasztalka állott vékony lábakon, és az asztalka mellett ült Jávornoki Ágnes, a Benci húga.

A gyönyörű Ágnes csodálkozva látta bátyja felindultságát.

- Mi bajod van, Benci? - kérdezte, és feltekintett hímzéséről.

- Hol van az apám? - kérdezte Benci felelet helyett.

- Édesapánk a tanácsülésen van a városházán. Este előtt nemigen jön haza.

- Hát nagyapa nem volt itthon?

- Jól tudod, hogy mióta az ellenség a városban tanyáz, nagyapó azóta nem mutatkozik.

- Pedig nagyon szeretnék vele beszélni - folytatta felindulva Benci. - Ezt a szégyent én nem tudom elviselni. Tudod, hogy apánk két Rákóczi-vitézt bebörtönöztetett?

- Tudom - felelt Ágnes. - Itt főznek nekik a mi konyhánkon, az öreg Siska János hordja nekik az ételt a tömlöcbe.

- Ágneske, azt a két derék vitézt nekünk kell kiszabadítani, hogy jóvátegyük azt, amit atyánk vétett.

Ágnes csodálkozva nézett bátyjára. Nem szokta meg, hogy ennyit beszéljen vele a tudós ifjú, aki csupán tanulószobájában érezte jól magát. De megszokta Ágnes, hogy senkinek se mondjon ellent. A leányokat akkor még úgy nevelték, hogy ne legyen akaratuk.

- Kedves bátyám - felelt Ágneske -, én mindenben engedelmeskedem neked. Csak attól félek, hogy édesatyánk ellen cselekszünk, ha a foglyokat kiszabadítjuk. Kérdezzük meg talán édesapánkat, mielőtt bármit cselekednénk.

- Mindig mondtam - kiáltott fel Benci (pedig sohasem mondott semmit) -, hogy leányokkal nem lehet komoly dologról beszélni! Hisz éppen édesapánk elkövetett hibáját kell jóvátennünk, hogyan kérdezhessük meg akkor őt?

- Én nem tudom, hogy édesapánk valami hibát követett volna el - felelt Ágneske, és könnybe lábadt a szeme. - Nagyon csodálkozom rajtad, Benci bátyám, hogy így beszélsz apánkról.

Az ifjú tudós erre nem tudott mit felelni, azért tehát elhagyta a szobát.

Már estére hajlott az idő, és a téli alkonyat rózsás fénye ráereszkedett a késmárki tornyokra, háztetőkre. Az öreg Siska János, a város őrmestere, nagy medvebőr bundájában belépett a kapun, és előkereste a város kulcsait, amelyek egy nagy kampósszögön függtek a főbíró házában. Ilyenkor szokta Siska János Késmárk kapuit bezárni a kulcsokkal. Reggelig senkinek se nyitották ki a kaput, még a királynak se.

- Siska bácsi - szólította meg Jávornoki Benci az öreg katonát -, egy szavam volna kendhez. A Thököly-várban bezárt kurucokkal szeretnék beszélni.

- Nem lehet az, kedves ifjuram. Hét lakat őrzi azt a börtönt - felelt Siska János. - Meg aztán minek háborgatnánk szegényeket? Úgysem várnak azok már egyebet, mint azt, hogy mikor viszik őket a vesztőhelyre.

- Nekem mégis volna egy szavam velük.

Az öreg katona csóválgatta a fejét.

- Hiszen szólni: azt lehetne velük. Úgy a vasrácsos ablakon keresztül. Mert a tömlöcajtó kulcsait maga a főbíró uram őrzi. Még éjjel is a feje alá teszi.

- Hát akkor vezessen kend engem arra a helyre, ahonnan a foglyokkal szót válthatok. Megjutalmazom a fáradságát.

- Jöjjön az ifjú úr - felelt az öreg katona, és a beálló estében elvezette Jávornoki Bencit a Thököly-várban mélyen a föld alatt elhúzódó folyosóba. Jaj, be hideg van itt! És sötét, mint a csillagtalan éjszaka.

- Itt vannak a foglyok - szólt suttogva Siska János. - Most pedig megyek a városkaput bezárni, mert mindjárt itt van az éjszaka.

Jávornoki, amint egyedül maradt a mély folyosóban, hangos szóval megszólalt:

- Kurucok! Fogoly kurucok!

- Ki háborgat minket szomorú rabságunkban? - kérdezte egy hang a föld alól.

- Jóbarát van itt.

- Azt mindenki mondhatja - felelt az előbbeni hang. - Nekünk már nincsenek jóbarátaink. Elhagyott bennünket mindenki.

A mély sötétségben tompán hangzottak a szavak, és lánccsörgés kísérte a hangokat. Ez a legszomorúbb zene a föld alatt.

- Én azért jöttem - folytatta Jávornoki, miután egy darabig visszafojtott lélegzettel hallgatta a rablánc hangját -, hogy kiszabadítsalak benneteket. Visszaadjalak benneteket a szabadságnak...

- Rákóczinak! - felelt a föld alól egy hang.

- Mert mi még szabadságunk árán sem leszünk árulókká.

- Inkább szenvedtek örökös fogságot vagy talán halált? - kérdezte dobogó szívvel az ifjú Jávornoki.

- Száz halált inkább, mint az árulást! - hangzott a föld alól. - Mondd, felebarátunk, aki arra érdemesítettél bennünket, szegény rabokat, hogy szót szólj hozzánk, nem láttad-e még ma este, hogy valami különös alkotmányt építenek az ácsok a piacon?

- Semmit sem ácsolnak a piacon!

- Valami olyasmit se, ami a vérpadhoz hasonlít, mert mintha kopácsolást hallottunk volna a piac felől?

- Szikora szűcs porolja a medvebőröket a piacon.

Egy másik hang szólalt meg a börtönben:

- Mondd, jámbor idegen, Havasalföldről semmi hír sem érkezett idáig? Átlépte-e már a kis Rákóczi az ország határát?

- Semmiféle más hírem nincs számotokra, csak az, hogy nemsokára ki fogtok szabadulni.

- Akkor közeledik is már a kis Rákóczi diadalmas seregével! - kiáltott fel a hang, amely Kanizsié volt, a diáké. - Különben az a gonosz főbíró nem eresztene ki a tömlöcből.

Jávornoki Benci, amikor ezt hallotta, lemondott arról a szándékáról, hogy megismertesse magát a foglyokkal. Hogyan bízhatnának azok benne, a főbíró fiában! Elhatározta, hogy elhallgatja a nevét, és mikor alulról ismételten megkérdezték kiléte felől, így felelt:

- Késmárki diák vagyok! Diáktársaim nevében jelentem nektek, hogy nemsokára üt a szabadulás órája.

A börtönfolyosó végében pislogó mécsvilág csillant meg. Az öreg Siska János tért vissza, hogy bezárja éjszakára a Thököly-várat. Jávornokinak mennie kellett.

- Isten veletek, még hallani fogtok rólam.

Másnap, mikor az öreg Siska János a foglyoknak az ennivalót a börtönbe vitte, azok addig faggatták az öreget, amíg meg nem vallotta, hogy a tegnapi látogató senki más nem volt, mint Jávornoki, a harmadik Jávornoki.

A foglyok elgondolkoztak, és sokáig ültek szótlanul börtönükben. Végre János magiszter törte meg a csendet:

- Furcsa csillagok járnak felettünk, diák. Mikor a fiúk vállalkoznak arra, hogy az apák vétkét jóvátegyék!

A diák hosszú hallgatás után felelt:

- Hát ahhoz a pompás ebédhez mit szólsz, magiszter, amit ma kaptunk? Azt meg Ágneske főzte nekünk a maga két kezével.

Aztán egyszerre felsóhajtottak:

- Csak már Rákóczi fiáról hallanánk hírt, mindjárt könnyebb volna a rabság!


SZÉLKAKAS KAPITÁNY

Késmárk városától alig egy puskalövésnyire, a Kopasz-hegyen egy régi várnak maradványai állottak. Ha az utazó a Kopasz-hegy alatt kanyargó országútról feltekintett a váromladékra, bízvást azt gondolhatta magában, hogy az egykori, Mátyás király építette vár maradványában baglyokon és denevéreken kívül más nem lakhatik.

Pedig nem úgy volt. A Kopasz-hegyi várnak lakója volt, aki magát büszkén a vár urának nevezte, és rosszkedvében azt mondogatta, hogy a várfalak réseiből halomra löveti egész Késmárk városát, bár ágyút még senki se látott a várban.

Furcsa, nevezetes ember volt a Kopasz-hegyi vár gazdája. Olyan ember, amilyen nem terem minden időben. Az igazi neve Kacsinszky Frigyes lett volna, de ezen a néven emberemlékezet óta nem ismerték. Szélkakas kapitánynak hívták a környéken, hogy miért, annak ez a magyarázata:

Kacsinszky uram afféle kóbor lovag volt, akinek se hazája, se országa. Vándorolt egyik városból a másikba, és a foglalkozása volt: a szerencsepróbálás. Mindig a szerencsét próbálta. Az volt a szent meggyőződése, hogy valahol, valamiképpen reá valami óriási szerencse várakozik. Ezért vándorolt egyik országból a másikba, de a remélt szerencsét eddig még sehol sem tudta megtalálni.

Amikor kalandos vándorlásában Magyarországba került, jobb híján birtokába vette a gazdátlan Kopasz-hegyi váromladékot. Régi vágya volt ugyanis, hogy várúr legyen, és a félig összeomlott vár, amellyel száz esztendeje senki se törődött a baglyokon, denevéreken kívül, alkalmatos szállásul ígérkezett a kóbor lovagnak.

Magyarországon háborús idők jártak. A kuruc hadjárat dicsőséges, véres esztendői voltak. Kacsinszkynak első gondja volt két zászlót beszerezni. Egy kuruc zászlót és egy labanc zászlót. Ha a környéken valahol csata volt, és a kurucok győztek, a kóbor lovag nyomban kitűzte a kuruc zászlót, a vár épen maradt tornyára. Majd, az idők fordulásával, előfordult az is, hogy a labancok kerekedtek felül a Szepességben. Kacsinszky uram arra nyomban bevonta a kuruc lobogót a várról, és labanc zászlót tűzött ki helyére. A kóbor lovag mindig a győztessel, a hatalmasabbal tartott. A késmárkiaknak csak a Kopasz-hegyi váromladék tornyára kellett nézni, és nyomban megtudták a zászlóról, hogy a kuruc vagy a labanc jár-e a környéken.

Ezért nevezték el aztán Kacsinszky uramat Szélkakas kapitánynak. Mindig úgy forgott, ahogy a szelek parancsolták.

Nem is esett semmi bántódása a ravasz kóbor lovagnak. Békén meghúzódhatott odvában, senkinek se jutott eszébe, hogy onnan kifüstölje. Hanem becsülete az persze nem sok volt Kacsinszky uramnak.

Külsejére nézve olyan volt Szélkakas kapitány, hogy az ember mosolygás nélkül nem nézhetett reá. Alacsony emberke volt, feje akkora, mint egy hordó, és gyér, sárga szakálla az övéig ért. Nagy bajusza, mint a cincérnek, és a derekára akkora kard volt kötve, amely nagyobb volt, mint ő maga. Hát még a csizmája. Hát még a sarkantyúja! Egy óriás sem hordhatott volna nagyobb csizmát, hosszabb sarkantyút. A kalpagja hatalmas medvebőr süveg volt, amely a fülét is eltakarta. Hordott a kezében buzogányt, két embernek valót, és a mentéje a földet seperte.

Nagy, nagyon nagy vitéz volt Szélkakas kapitány, különösen a szájával. Mert egyébként ha Lőcsén, a szepesi gróf ebédje alatt elpukkantották a mozsarakat, a pukkanás Késmárkra hallatszott, és Szélkakas kapitány abban a percben elbújt vára legmélyebb pincéjébe.

De még a kapitány csak hagyján. Hisz vitéz ember volt már más is. De láttátok volna csak Burkót, a kapitány fegyverhordozóját, a szolgák leghűségesebbjét és a hősök hősét: akkor állt volna el a szátok, szemetek!

Burkónál nagyobb hős talán még a világon se volt.

Burkó abban különbözött a gazdájától, hogy hosszú és vékony volt, mint egy pózna, és olyan pici süveget viselt, hogy éppen csak a feje búbjára fért. Igaz, hogy a süveg mellett hosszú, vitézi toll lengett, de már csizma dolgában nagyon hiányos volt a Burkó öltözete. Tudniillik többnyire mezítláb járt be Késmárkra, gyékénykosárral a karján, hogy a rideg várba némi élelmet szerezzen.

- Hol a kardod, Burkó? - kiáltották a pajkos utcagyerkőcök.

Burkó nyugodtan felelt a csúfolódásra:

- Most a gazdám viseli. Ő van soron.

Volt aztán erre nevetés utcahosszat. Mert az már igaz, hogy a Szélkakas kapitány kardja olyan volt, mintha egy nagyon magas emberre szabták volna.

Burkó a gyékény kosárral bejárta a várost, és bekopogtatott a módosabb emberekhez.

- Csak nem hagytok étlen-szomjan veszni két derék vitézt - mondta -, aki éjjel-nappal mindig csak Késmárkra vigyáz a hegytetőről?

Dehogyis hagyták. A késmárki polgárok mindig jószívűek voltak, és Burkó kosara lassacskán megtelt ennivalóval, innivalóval. Burkó vándorolt a kosárral házról házra, és még tréfálkozott is:

- Most olyan idő jár, hogy én tartom a gazdámat. Nincsen háború, nincsen jövedelem. Mióta vége lett a háborúnak, az ördögnek se kellünk. Addig majd kétfelé téptek a kurucok meg a labancok, annyira szerettek minket.

- Szerettek, mert kémkedtetek mind a kettőnek - mondták azok, akik a dolgokkal ismerősek voltak.

- Dehogyis kémkedtünk - felelt Burkó. - Nem olyanok vagyunk mi a gazdámmal, hogy csak úgy bolondjába nekiinduljunk az országútnak, gyalogolni, fáradozni. Inkább heverünk otthon a medvebőrön. Hanem a gazdám olyan szép meséket tudott mondani azokról a hőstettekről, amelyeket más országokban elkövetett, hogy a kuruc is, labanc is szerette volna a maga részére megnyerni a nagy vitéz katonát, így aztán csak eléldegéltünk valahogy.

- Hát aztán, Burkó?

- Aztán? Az az igazság, hogy azokat a hőstetteket nem a gazdám követte el, hanem én. Senki más, mint én.

- Hogy lehet az, Burkó?

- Úgy lehet, hogy ha valami baj volt, a gazdám mindig engem tolt előre. Pedig hej, be sok bajunk volt! Teszem azt: Svéciában kétszáz burkus támadt ránk egyszerre. És mind levágtam egy szálig. A gazdám csak annyiban segített, hogy számlálta a burkusokat. Mikor a kétszázadiknak levágtam a fejét, akkor azt mondta, hogy elég is lesz mára, holnapra nem marad, így aztán abbahagytam a vagdalkozást. De a karomat úgy kellett lefogni a másik kezemmel, annyira belejött a kardforgatásba.

A késmárkiak persze csak nevettek Burkó szavain.

Megtörtént, hogy némelyik háznál nem kapta meg Burkó azt, amire szüksége volt. Akkor Burkó koma nagyon mérges lett, és csak annyit mondott:

- Megszólalnak az ágyúk!

Továbbment és ismételte:

- Megszólalnak az ágyúk!

A késmárkiak tudták jól, hogy Burkó azokra a kopaszhegyi, nem létező ágyúkra céloz.

Így élt, éldegélt Szélkakas kapitány hűséges fegyverhordozójával a Kopasz-hegyi váromladékban, és várták a jobb időket. Jobb idők alatt azt gondolták, hogy valahol háború támad, s abból valami haszon háramlik reájuk.

Egy téli reggelen a késmárkiak különös eseményekre ébredtek. A Kopasz-hegyi váromladékon zászló lengett, annyi esztendő után újra zászlót tűzött ki a régi toronyra Szélkakas kapitány.

- Ugyan mi ütött Szélkakas kapitányba? - kérdezgették a késmárkiak, és tenyerüket szemük elé emelve igyekeztek meglátni, hogy vajon miféle zászlót tűzött ki a várára a kóbor lovag.

Ködös volt a reggel, a zászló színeiből mit sem lehetett látni. De délfelé, amidőn az idő kitisztult, a késmárkiak nagy megrökönyödésére a vár ormán Rákóczi-zászló lengett.

A Rákócziak zászlója.

Futótűzként terjedt el a városban az esemény híre. A késmárkiak a piacra gyülekeztek, és onnan nézték a vár ormán lengő zászlót.

- A kapitány megbolondult - mondogatták eleinte. - Mit akarhat Rákóczival? Rég eltűnt a fejedelem csillaga.

Akkor jöttek a diákok a magiszter tanításáról, az ócska házból. Természetesen nyomban észrevették ők is a Rákóczi-zászlót a Kopasz-hegy tetején, és erre olyan vivátot kiáltottak, hogy a késmárki piac visszhangozta kiáltásukat.

A polgárok összesúgtak:

- A kapitány, úgy látszik, megszagolt valamit. Újra elkövetkeznének a Rákóczi-idők?

Csóválták a fejüket, és sehogy sem értették meg a dolgot. De nem értették meg egykönnyen azt sem, hogy miért hordanak a magiszter diákjai a kerek köpönyeg alatt kardot. Hisz a fegyverviselést megtiltották Magyarországon. Még a nemesemberek kardjait is elkobozták. De elvette az ellenség azokat a kardokat is, amelyeket csupán esküvőre, lakomára, gyűlésekre kötöttek a derekukra a nemesurak, és olyan rozsdásak voltak, hogy a rozsda miatt a hüvelyükből sem lehetett őket kirántani. Honnan szerezték a magiszter diákjai a kardot, és mi célból viselik azt a köpönyegük alatt?

Jávornoki, a főbíró, haragosan ráncolta össze a homlokát, amikor a dolgok tudomására jutottak. Hevesen ugrott fel a tanácsülésben, ahol éppen elnökölt, és haragjában még a kalapját is az asztalra csapta.

- Árulás van a városban! - kiáltotta. - Titkos kezek működnek abban, hogy a város békéjét zavarják. Nyomban lovas embert kell küldenünk az alig eltávozott dragonyosok után, hogy a város nyugalma újra helyreálljon.

- Az ellenséget hívja vissza, főbíró uram? - kérdezte csúfondárosan Kozalik Pál, a legöregebb szenátor.

- Kozalik uramat is bolonddá tették, amint észreveszem! - szólt éles hangon a főbíró. - Ellenség nincs ebben az országban. Akit Kozalik uram ellenségnek nevez, az senki más, mint az a hatalom, amely Késmárk és a többi szepesi városok nyugalmára ügyel. A városoknak jólétük a nyugalom. Vigyázzon minden ember, hogy ne vétsen a városa ellen! Vigyázzon mindenki, hogy felkelésben, lázadásban vagy összeesküvésben ne találják! Mert bizony mondom, szenátor uraim, hogy a késmárki piacra újra felállítjuk a vérpadot, és a lőcsei hóhér újra munkához lát; Rákóczi nincs, Rákóczi meghalt! Csak a császár van.

Vészjóslóan süvöltöttek a főbíró szavai a régi tanácskozóteremben. A város öreg szenátorai, mint megannyi tetten kapott bűnösök, lehajtották a fejüket. Jávornoki villámló szemmel nézett körül a teremben, és félelmetes hangon megismételte:

- Aki pedig összeesküvésben találtatott, feje hóhér bárdjától elvétessék! Ezt rendelik a régi törvényeink. És most hadd hozzák elő a magiszter diákjait, akiket a kardviselés miatt összefogdostattam.

Kozalik szenátor mély, rezgő hangon szólalt meg:

- Vigyázz, főbíró, hogy a bibliai Ábrahám sorsára ne juss, midőn a régi törvényt emlegeted.

Jávornoki elsápadt, de elszántan felelt:

- És legyen az egyetlen fiam, legyen ősz hajú apám a bűnös, a régi törvényt alkalmazni fogom. Késmárk jóvolta, Késmárk békéje a legelső mindenekelőtt.

A buzogányával megütötte a padlót, és a tanácsterem ajtaja feltárult. Két városi darabont megláncolt kézzel vezette a tanácsterembe Roskoványit, a diákot.

A diák dacosan, emelt fővel állott meg bírái előtt. Semmi félelem nem tükröződött arcán.

A főbíró szúrós szemmel nézett a diákra.

- Fiatalember! Nagy bűnben találtattál. Délben, amikor a harang a templomunk tornyában Isten imádságára és a király tiszteletére megszólalt, egy felségsértő zendülőt éltettél hangos szóval a piacon. Egy nevet emlegettél, amelyet nem akarok szájamra venni.

A diák nyugodtan felelt:

- Azt kiáltottam: "Vivát Rákóczi!"

A főbíró sápadtan bólintott.

- És tudod-e, hogy ezzel felségsértést követtél el, fiatalember?

Roskoványi diák kiegyenesedett.

- Nem tudom, mi a bűnöm! Én azt hiszem, hogy ártatlan vagyok. Annak a nevét kiáltottam, akiért minden ember imádkozik ebben az országban.

Jávornoki villámló tekintettel nézett körül, mert úgy hallotta, mintha a szenátorok csoportjából helyeslő zúgás kísérte volna a diák szavait.

- Lakolni fogsz bűnödért. Mindenki meglakol, aki felségárulást követ el. Most pedig felelj arra a kérdésemre, hogy szerzed te és társaid a kardot, és milyen célból viselitek azt a köpönyeg alatt?

- A kardot ott szereztük, ahol kaptuk... Nem nyugszik le kétszer a nap, főbíró uram, és minden késmárki polgárnak kard lesz az oldalán. Jön Rákóczi haza! És mi hűséggel várjuk. A csillaga már ott ragyog a Kárpátok felett. Felébrednek a holtak, mert a tárogató a riadót fújja...

Jávornoki megdöbbenve nézett körül. Az öreg, ősz fejek, amelyek a szenátori asztalt körülvették, Roskoványi minden mondatánál helyeslően bólintottak. Az öreg arcok kipirosodtak, és a szemek felragyogtak.

- Szenátor uraim! - kiáltotta magából kikelve a főbíró. - Veszedelembe viszitek a várost!

- Dehogy visszük! Csak visszaadjuk Késmárkot annak, akié. Rákóczinak - felelt a kopasz Kozalik uram.

- Tanácsurak! Rákóczi nincs, Rákóczi csak volt. Ma már csak álom ez a név. Egy álom, amelyből felébredtünk.

- És a fia?! - harsogott Kozalik uram. - Maholnap itt lesz. Csak a Kopasz-hegyi várra kell nézni! Szélkakas kapitány már kitűzte a lobogót.

E percben nagy zajgás támadt a piacon. A tanácsurak a városháza ólomkarikás ablakaihoz siettek.

Hát bizony nagy látványosság volt a piacon. Szélkakas kapitány és az ő hűséges fegyverhordozója, Burkó, tartották bevonulásukat Késmárkra. Nevetve, rivalogva követte őket a népség, s a kacagás a tanácsterembe hallatszott.

Nem is lehetett azt nevetés nélkül nézni, ami a piacon történt.

Szélkakas kapitány honnan, honnan nem, lovat szerzett, és lóra ülve vonult a piacra. A fejében egy ócska sisak, a derekán, hátán annyi ócska vas, fegyverdarab, hogy a szegény paripa csak úgy görnyedt bele. A szakálla ahány szálból volt, annyifelé libegett. Mellette Burkó lépkedett, és egy ormótlan nagy lándzsát emelt.

Így vonult be a kóbor lovag a késmárki városháza elé. A népség nevetve állta körül.

Szélkakas kapitány nagy üggyel-bajjal kihúzta a kardját, és azt parancsolta Burkónak, hogy hívja le a főbírót.

De Burkó jobbnak látta nem mozdulni. Konokul rázta a fejét.

- Nem. Nem hagyom el kedves gazdámat - felelte, és elbújt a ló háta mögé.

Szélkakas kapitány erre tele torokkal kezdett kiabálni:

- Főbíró! Késmárki főbíró! Jöjjön kend elő, ha mer előjönni!

Jávornoki András sötétpirossá vált arccal lépett ki a városháza erkélyére.

- Itt vagyok! - kiáltotta dörgő hangon.

Szélkakas kapitány kinyújtotta kardját, amire a paripa úgy megijedt, hogy csaknem levetette a lovast.

- Hó! Hó! Te! - kiáltotta Burkó hátulról, és a lándzsa nyelével ütötte a lovat.

A népség harsogva nevetett.

- Főbíró! - kiáltotta Szélkakas kapitány. - Tudja meg kend, hogy Késmárk városát ezennel elfoglalom Rákóczi József gróf nevében! Az adót ezentúl nekem fizeti kend.

Jávornoki Andrásnak elsötétült a homloka.

- Ezt a bolondot mégiscsak lecsukatom! - hördült fel dühében. - Darabontok! Fogjátok el a kapitányt!

A városháza kapuja előtt őrködő darabontok egykettőre levették a lóról Szélkakas kapitányt, és vitték a tömlöc felé, miközben harsogó nevetéssel követte őket a népség.

Burkó, aki messziről ballagott gazdája után, szomorúan mondogatta:

- Ugye, kapitány uram, mindig mondtam, hogy ne kezdjünk ki a főbíróval.

Jávornoki az erkélyről a tanácsterembe lépett, és ámulva látta, hogy a fogoly Roskoványi és a szenátorok megelégedetten intenek felé.

- Köszönjük, főbíró uram - mondta hangos szóval a diák.

- Köszönjük, hogy nem engedte nevetségessé tenni a szent ügyet, amelyért a vérünket akarjuk ontani. A bolondok és félkézkalmárok nem valók a mi táborunkba. Mi önzetlenül szeretjük a hazát.

Jávornoki nem felelt, csak levetette magát a főbírói székbe, és zordon kedvvel nézett körül.

- Semmi köszönetre nincs szükségem - felelt később. - Amit teszek, Késmárkért teszem.


A KARDOK KIREPÜLNEK

A tanácsterem ajtaja felpattant. Kázmér lengyel diák sietett be az ajtón, és az arca nagy felindulást mutatott.

Jávornoki felemelte ezüstbotját.

- Hogy merészel ez a fiatalember a tanácsterembe lépni?! - kiáltotta haragosan.

- Harminc diáktársam nevében jövök. Harminc késmárki diák áll odakünn, és kard van mindegyiknek a derekán - felelt Kázmér diák. - Most még kérni jöttünk nemes főbíró uramhoz. Holnap lehet, hogy nem kérni jövünk többé.

- Mit jelent ez a fenyegetés?! - kiáltott sötét arccal Jávornoki. - Dőre ifjúság! Hogyan merészeltek férfiak tanácsában szót emelni? Nem emlékeztek-e már a vérpadra, amely Késmárk piacán állott?

- Mi a vérpadtól nem félünk, mert a csillag immár feljött a Kárpátok felett. Rákóczi fia a határon áll Havasalföldnél, és holnap talán már a haza szent földjét érinti lába - szólt izgalomtól haloványan Kázmér, a lengyel diák. - Engedd meg, főbíró, hogy a diákok a terembe lépjenek.

- Engedd meg - mondták egyszerre a tanácsurak.

Jávornoki ajkába harapott, és szótlanul intett.

Harminc egyforma ruházatú késmárki diák nyomult be a terembe a szárnyas ajtón. A kucsmájukat kezükben tartották. Ragyogott a szemük, és a köpönyegük szárnyát vállukra vetették, hogy a derekukra csatolt kard kivillant.

A diákok csoportjából most előlépett egy halvány arcú, magas termetű ifjúember, és a főbíró elé lépett.

A tanácsurak csoportjában heves mozgás támadt.

A főbíró előtt Jávornoki Benci, a főbíró fia állott, és Jávornoki András sápadt arca krétafehér lett. Eltakarta a szemét.

- Te is, fiam?! - kiáltott fel. - Vagy talán álmodom csupán, hogy az én egyetlen, tudós, jó fiam fegyverrel áll atyja elébe?! Nem, nem, az nem lehet, hogy a vér vízzé váljon, a fiú megtagadja apját!... Mondd, mit akarsz e helyen, fiam?

- Kérni jöttem! - kezdte Jávornoki Benci remegő hangon. - Eljöttem, mint fiú az apjához. Eljöttem, mint magyar ember egy másik magyar emberhez. Egy szent névvel jöttem ajkamon. A Rákóczi nevével.

A főbíró a fejét csóválta.

- Mégiscsak álom lesz ez! Hess, te rossz álom! Ugyan, miért nem ébredek már fel?

Jávornoki Benci megerősítette hangját:

- Nem álmodol, atyám. Valamint mi sem álmodunk, amikor a csillagot látjuk ragyogni a Kárpátok felett.

- Úgy van - dörmögött közbe Kozalik uram.

- Álmodtok! Valamennyien egy mámoros álomnak vagytok a rabjai - mormogta a főbíró. - Én nem értelek meg benneteket. Varázslat alatt vagytok mind. Az a hatalmas magiszter varázsolt el mindnyájatokat. Amióta az Késmárkra betette a lábát, azóta megmámorosodtatok. Mintha kábítóport szórt volna a késmárki levegőbe. De az én fejem tiszta, és mindent tudok. Helyemben maradok, és vaslakatot teszek a szívemre, kezembe pedig a törvénykönyvet veszem...

Aztán emelt hangon, hideg tekintetét fiára szegezve, nyugodtan kérdezte:

- Mi keresnivalód van e helyen, balga gyermek?

- Kérni jöttem - ismételte Benci. - Kegyelmet, szabadságot a fogoly kurucoknak. Bocsásd őket szabadon, atyám!

Jávornoki András keserűen kacagott:

- Tehát te is összeesküvő vagy?

- Kegyelmezz, atyám - ismételte Benci.

- Én már nem vagyok atyád. Bírád vagyok - felelt zordonon Jávornoki.

- Atyám! - esdekelt Benci. - Harminc fiatalember, harminc késmárki diák áll előtted. Ma még kérünk... De ki tudja, hogy holnapra nem feszítjük-e erős vállunkat a börtönök vasajtajának, hogy kiszabadítsuk foglyainkat!

- Árulás! - hörögte Jávornoki. - Darabontok! Elő, darabontok! A legsúlyosabb béklyót az összeesküvő kezére! Jávornokinak acélból van a szíve. Bírája lesz saját fiának.

Az öreg Siska János megtört léptekkel bicegett elő a sarokból. A teremben levő gyülekezeten az elszörnyedés moraja zúgott végig. A főbíró saját kezűleg vette le a legnehezebb rabláncot a terem faláról, ahol a láncok sorjában függtek.

- Reszket a kezed, Siska János? - kérdezte. - Nos, én magam teszem fel a rabság láncát e fiú kezére.

Így szólt, és a láncot Benci kezére csukta.

A harminc diák szinte megkövülve állott helyén, a tanácsurak elhalványodva néztek főbírájukra, aki kemény, elszánt arccal ült vissza székébe.

- Jávornokit senki nem fogja látni gyöngének - mondta. - Vezessétek el a foglyot!

- Még nem! - dördült meg egy mély, öreg hang a terem hátterében.

Rejtekajtó pattant, és a föld alól harminc ősz, öreg ember tolakodott be a terembe. Állig fölfegyverkezve, földszagú vének, mintha a sírból tértek volna vissza - a "késmárki halottak".

Legelsőnek a főbíró apja, a torzonborz, agg Jávornoki János nyomult be a tanácsterembe.

Az alkonyat ereszkedett már le Késmárk városára, de ez a téli alkonyat nem volt sötét, mint a többi. A piac közepén óriási tűzrakás égett, amely az egész várost megvilágította. Sötét alakok élesztgették a tüzet, amelyre csaknem egész fenyőfákat dobtak.

A tűz fénye megvilágította a tanácsterem minden zugát. A "késmárki halottak" kísérteties csendben állották körül a tanácskozóasztalt, a főbíró szinte megkövülve ült a helyén. A szeme, mint két parázs, ragyogott.

- Az élők után eljöttek a halottak - kezdte Jávornoki János, Késmárk egykori főbírája. - Eljöttünk, hogy fölemeljük szavunkat az élőkért! A sírból tértünk vissza, és ajkunkon egy név van: Rákóczi. Halld meg, főbíró, a halottak szavát! Hallgasd meg atyád szavát! Jávornoki András, "halott" édesapád kér, hogy térj vissza Rákóczihoz, kegyelmezz a fogoly kurucoknak.

- Nincs kegyelem - felelt tompa hangon a főbíró. - Amíg ezt az ezüstbuzogányt a kezemben tartom, addig a szívem acél, a kezem vas. Addig esküm kötelez, amelyet a szent Bibliára tettem, hogy Késmárkra háborúban és békében, nappal és éjjel vigyázni fogok. Hogy baj ne érhesse a nemes várost. És ti bajba akarjátok dönteni a várost. Élők és "halottak" egyformán. A "halottak" térjenek vissza, és legyen nyugalom a városban.

- Fiam - kiáltott föl Jávornoki János -, hallgasd meg ősz, öreg atyádat!

A férfiak tömegén át most egy lenge, gyermeteg leányalak suhant keresztül.

Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt.

Jávornoki Ágnes tört keresztül a tömegen, és hang nélkül, szótlanul leborult a főbíró lába elé.

- Leányom! - kiáltott fel a nagy, erős ember, és a hangja megtört. - Ágneském, mit akarsz te itt?...

- Én is Rákóczi leánya vagyok - felelt a mélységes csendben egy reszkető leányhang.

Jávornoki András a két karjával fölemelte a földről a zokogó Ágnest.

- Jöjjön, aminek jönnie kell! - kiáltott fel eltompult hangon.

Az ezüstfejű buzogányt az asztalra dobta. A nehéz bot döngve csapódott az asztal lapjához.

- Nem vagyok többé Késmárk főbírája! - szólt Jávornoki. - Érzem, hogy nem vagyok méltó e tisztségre, mert gyönge a szívem.

Az e szavakat követő mély csendben az öreg Jávornoki hangja dördült meg:

- A kardok kirepülnek!

Ugyanezt kiáltották a diákok is.

És mint égbe repülő sasok szárnycsattogása, pendültek meg az acélok, amint elhagyták hüvelyüket.

A toronyban hirtelen félreverték a harangokat, és vad, ijedt lárma hangzott a piac felől.

- Ellenség közeledik a város felé! - süvítette egy éles hang.

A harang tompán kongott a tűz világította éjszakában.


HOGYAN ÉLNEK TOVÁBB A HALOTTAK?

A késmárki diákoknak legelső dolguk volt a Thököly-vár foglyait kiszabadítani. János magisztert és Kanizsi diákot vállukra emelve vitték be a városba, és az egész város egy nevet kiáltott, a Rákóczi nevét. Vitték a két foglyot diadalmenetben, aki ahol érte, ott simogatta meg. János magiszter váltig kérlelte a diákokat:

- Fiaim, nagyon nehéz vagyok. Már gyermekkoromban azt mondták, hogy olyan nehéz vagyok, mint a só. Azóta pedig nemigen fogytam. Eresszetek le a vállatokról.

Kanizsit, a diákot azokkal a hírekkel boldogították, amelyek a Havasalföldről érkeztek, Rákóczi Józseftől. Nagy hadsereg élén vár ott Rákóczi fia. S azóta talán már az országban van. Hisz manapság olyan lassan haladnak a hírek!

- Ez aztán derék dolog! - mondogatta örvendő hangon Kanizsi. - Késmárk az első város az országban, amely a Rákóczi zászlójához csatlakozik. Hej, de meg is dicsér majd érte a kis gazdám!

Hanem hát a harang szünet nélkül kongott a toronyban. Úgy látszik, hogy a dragonyosok térnek vissza. Ide ugyan jöhetnek. Késmárknak jó erős kapui vannak, amelyeket nem egykönnyen lehet bedönteni. Különben is Jávornoki János - a "halottaiból" feltámadt öreg főbíró - vette át a főparancsnokságot a városban.

Az északi kapuhoz őrségre a harminc száműzött és visszatért öreg polgárt rendelték. A déli kapura a diákoknak kell majd ügyelniük. A többi lakosság öltözzék fegyverbe. Van ott a föld alatt elég fegyver, egy hadseregre való, és várja a további parancsot.

Harci zaj és lárma közepette ereszkedett le az éjszaka Késmárkra.

A nagy tüzet folyton élesztették a nagy piacon. Ott melegedett a lakosság apraja-nagyja. Senkinek se volt kedve lefeküdni. Gyönyörködtek abban a hatalmas Rákóczi-zászlóban, amely a régi torony ormáról lengett alá.

Siska János uram találta valahol a padláson, amikor még ideje volt arra, hogy a padlást bújja, mert bezzeg nem érne most rá. Fegyvertől zörgő vén daliává változott az öreg ezen az estén, és még a bajuszát is kipödörte.

- Kuruc lettem újra - mondta, és ragyogott az arca. - Nincs jobb dolog a világon, mint kurucnak lenni.

Csak az a harangkongás szűnne már meg. Olyan vészessé, rettenetessé teszi az éjszakát, hogy az embernek a szívére tódul a vére.

- Látod-e még a csillagot a Kárpátok felett? - kérdezte János magiszter Kanizsit.

A diák behunyta a szemét.

- Látom - felelte. - A szívemben is látom.

- Nekem olyan nehéz, sötét a szívem - felelt a magiszter. - Magam sem tudom miért, nagyon szomorú vagyok.

- Életem legszebb napja - mondta a diák. - Az első harc, az első háború, amikor kardomat kipróbálhatom.

- Én úgy érzem, hogy nekem az utolsó - felelt csendesen a magiszter. - Élve nem hagyom el ezt a várost.

- János magiszter! - kiáltott a diák. - Miért e csüggedés, ez a szomorúság? Rákóczi nevét harsogják újra a hegyek és a völgyek. A nap reggelre vérpirosan ébred, mert a szabadság országára fog alátekinteni.

- Messze van még a reggel - mormogta a magiszter, és többet nem szólt.

Hát a nap hőse, Jávornoki András, a leköszönt főbíró hol volt ez idő tájt? Otthon ült, a Fugger-házban, és hallgatta azokat a meséket, amelyeket Ágneske mondott neki. Gyermekmesék voltak azok, amelyeket a leányka valamikor öreg dajkájától hallott.

Éjszakára kopogtattak az ajtaján, és János magiszter lépett a szobába.

- Főbíró, én megbocsátok neked - kezdte a hatalmas magiszter. - Dél felé még szabad az út!

- Honnan tudod? - kérdezte szórakozottan Jávornoki.

- Onnan - felelt a magiszter -, hogy az öreg Jávornoki János a diákokat rendelte a déli kapuhoz, és az öregeket északra. Arról jön tehát a veszedelem.

- Jól ismered az apámat.

- Azt tanácsolnám tehát neked, hogy menekülj dél felé.

Jávornoki felállott és kiegyenesedett.

- Olyan ember vagyok én, aki menekülni képes? Nem, magiszter, Jávornoki sohasem menekül. Jávornoki a helyén marad, történjék bármi.

A magiszter megszorította a főbíró kezét, és szótlanul elment.

János magiszternak igaza volt. A visszatérő ellenség az északi kaput támadta meg napfölkelte előtt. Betörték a kaput, és egyszerre szabad lett az út a városba. A téli hajnal ködös világosságában az öreg Jávornoki János állott legelöl, mellette János magiszter. A rettenetes olvasó bal kezére volt csavarva, míg jobbjában meztelen kardot tartott.

A dragonyosok orkánként rohantak a kapura.

- Aki meghal, az tovább él! - kiáltotta az öreg Jávornoki.

Mögötte a harminc késmárki öreg polgár visszhangként ismételte a szavakat.

Akkor János magiszter szólalt meg az ő falakat rázó, dörgő hangján:

- Rajta, kuruc, rajta!

A téli ködben a dragonyosok meghökkenve rántották vissza lovaikat. Ismerték ők ezt a félelmetes kiáltást. Nemrégen hallották még fülükbe csengeni, és emlékeztek még reá, hogy erre a kiáltásra mintha földindulás támadt volna: úgy rohantak rájuk a kurucok.

De a rettentő földindulás most elmaradt.

- Gyávák! - ordított a dragonyosok kapitánya. - Hát nem tudjátok, hogy az utolsó kuruc is rég elveszett már?

- Még nem! - felelt János magiszter. - Csak közelebb gyertek, mindjárt megtudjátok.

- Előre, előre! - kiáltotta a dragonyos kapitány.

Az első dragonyos, aki beugratott a kapun, csak a másvilágon tért magához. De a második és harmadik is. János olvasója kaszált, mint a halál.

Most rohamot intéztek a dragonyosok a maroknyi seregre. János magiszter megforgatta feje fölött az olvasóját.

- Rákóczi! - kiáltotta háromszor, és hullott az ellenség, mint a répa.

A "késmárki halottak" Jávornoki vezetésével szemberohantak a lovasokra... Pengett a kard, csattogott a fegyver, de a vad harci zajon is áthallatszott a levegőben forgó vasolvasónak a halálos zúgása...

Amíg ez az északi kapunál történt, a déli kapunál Kanizsi őrködött a diákokkal. Pitymallatkor zörögtek odakívül a kapun.

- Ki van odakünn? - kérdezte a diák.

- Hírnök, Havasalföldről.

Gyorsan felnyitották a kaput. Egy lerongyolódott lovas bukott be a kapun. Sápadtan kiáltotta:

- Halálhírt hozok! Rákóczi József meghalt, mielőtt átlépte volna a határt!

Síri csend követte a hírnök szavait.

A város belsejéből vérvörös fény repült fel a hajnali égboltozatra, és vad harci zaj hallatszott. Felgyújtotta a várost az ellenség...

Jávornoki Benci átölelte Kanizsit.

- Nekünk nincs már egyéb keresnivalónk itt, diák, mint megkeresni a halált... Gyerünk az ellenség elé.

...Mire a vérvörös nap felbukkant a Kárpátok felett, egy égő, üszőkbe, füstbe temetett városra pillantott le. Az égő házak közepén mint egy fáklya, égett a torony, de a Rákóczi-zászló még sértetlenül lobogott rajta. Halottak borították az utcákat, de itt-ott még folyt a harc. János magiszter egy maroknyi csapattal hadakozott, de végre elnyomta őket a túlerő. A derék magiszter, a rodostói követ, méltóan halt meg hősi nevéhez. Húsz sebtől véresen roskadt össze a piacon, és ezt kiáltotta:

- Vivát Rákóczi!


A rommá égetett Késmárk piacán vérpadot ácsolnak az ácsok.

Reggelre megszólaltak a dobok, és a vérpadra egy sápadt arcú férfiút vezettek. Az arca sápadt volt, de a szíve nyugodt. A bakó megragadta, de ő eltolta magától a hóhért. Csendesen hajtotta fejét a tőkére, és így szólott az alant álló, koldussá lett késmárkiakhoz:

- Városomért, hazámért szívesen halok meg.

A bakó lesújtott.

Így halt meg Jávornoki András, az utolsó késmárki főbíró.


A dél felé vezető országúton két menekülő, bujdosó siet más tájak felé. Egy leányka és egy fiatalember. A leány Jávornoki Ágnes, akit Kanizsi diák élete kockáztatásával mentett meg az égő városból. Sietnek a néptelen, havas országúton. Körülöttük a néma, sötét erdők, felettük barna, jeges felhők, mögöttük a szülőváros. Egymás kezét fogják, és szívükben bátorság van.

Az országút völgynek ereszkedik. A menekülők eltűnnek a völgyben... Hagyjuk őket bujdosóútjokban. Hadd találják meg boldogságukat, ha ugyan még lehetnek boldogok a szabadság romjain.

A Rákóczi-felkelések utolsója volt a késmárki felkelés. A Rákóczi-nemzetség kihalt, vége lett a dicsőséges kuruc időknek.

De a csillag tovább is ragyogott a Kárpátok felett.

És századok múlva ragyog ma is.

Mert a ragyogó csillag nem tűnt le a Rákócziak halálával. Ott maradt ragyogva az égboltozaton.

Az a csillag a "szabadság csillaga".


RÁKÓCZI HARANGJA

Olyan nagy harang tán a világon sincs, mint a debreceni öreg harang. Ezt az öreg harangot - büszkesége a debrecenieknek - úgy hívják: Rákóczi. A nagy fejedelem nevéről keresztelték el az öreg harangot.

Az öreg harang nemcsak abban különbözik a többitől, hogy százmázsás testének a meglódításához legalább három emberre van szükség, hanem abban is, hogy csak nagy ünnepen szólal meg. Mikor mély, zúgó szava száll a városon, még a hortobágyi gulyás is meghallja a hangját, és azt mondja magában:

- Rákóczi beszél!

A hagyomány szerint Rákóczi Ferencnek a szava van benne a nagyharang zúgásában. A szabadság fejedelmének hangja száll végig a hortobágyi rónán, ha a harangot meghúzzák. Száll, száll a hang a magyar mezőkön, és az emberek leveszik a kalapjukat, mert Rákóczi Ferenc jut az eszükbe.

Ennek a nagyharangnak pedig a története ez. Hallottam vagy álmodtam-e? - mindegy. Aki a Rákóczi hangját hallja, az igaznak hiszi a történetemet.

Mikor II. Rákóczi Ferenc elindult az ő keserves bujdosásába, elbúcsúzva itthon levegőtől, víztől, falevéltől, mintha érezte volna, hogy sohasem látja meg az ő kedves országát többé.

- De legalább a hangom itt marad a tárogató hangjában - mondta a fejedelem.

A tárogató volt a kurucok hangszere. Fújták a tábortűz mellett, még dínomdánomban is a tárogató hangja mellett táncoltak. Tárogató volt a szabadság muzsikája.

Tudta ezt az ellenség is. Mikor Rákóczi Ferenc elbujdosott hazájából, az ellenség kihirdette, hogy össze kell törni minden tárogatót. El köll égetni! Ne maradjon a veszedelmes hangszerből egyéb, csak hamu.

Az ellenség parancsát végre is hajtották. Aki nem engedelmeskedett, annak a fejét vették.

Nem maradt hát itthon még a hangja se Rákóczinak.

Mikor hírül vitték a fejedelemnek, hogy elégették az ő kedves tárogatóját, a rodostói remete felsóhajtott:

- Már akkor igazán nem tudom, hogyan fogja hangomat meghallani a magyarság!

Történt ugyanekkor, hogy a debreceniek új harangot öntöttek. Addig is volt harangjuk, de csak amolyan apró, amelynek szavát még a szomszéd utcában sem hallották meg. Azt határozták tehát a debreceniek, hogy olyan harangot csináltatnak, amelynek hangját még a szomszéd falvakban is meghallhatják. Hadd tudja a hortobágyi pásztor is, hogy mikor van dél.

Elkészült a harang. Csudájára járt az egész város. Még olyan harangot nem láttak. Akkora volt a harang, mint egy parasztház. Az ütőjét pedig négy ló is alig bírta elhúzni.

- Ez aztán a harang! - mondták - Tán még Nagyváradon is meghallják, ha szól. Hadd hallják! Tudják meg, hogy Debrecennek telik ilyen harangra.

Mert a debreceni embernek egyéb gondja sincs, mint bosszantani Nagyváradot. Századok óta vetélkednek már egymással. Ha a váradiak tornyot építettek, a debreceniek még magasabb tornyot építettek.

Büszkék voltak tehát a debreceniek, hogy nagyharangjukkal "lepipálták" Nagyváradot.

Most már az a kérdés merült fel: milyen nevet adjanak a harangnak? A harangot is meg szokták keresztelni, mint az újszülöttet.

A városi tanács gondolkozóba esett.

Először arra gondoltak, hogy a harangot a polgármester nevéről Szakolczai Mihálynak nevezik el.

- Szakolczai Mihály uramnak - javította ki a polgármester.

Igen ám, de hogy lehet uramnak hívni egy harangot? Az nem lehet. Az egész város, még a kanászok is csak amúgy per Szakolczai Mihály emlegetnék a polgármester uramat. Elállottak tehát a tervtől.

Egy városi tanácsos ekkor a homlokára ütött.

- Nevezzük Jánosnak. Úgyis annyi a János Debrecenben.

Egy másik tanácsos közbevágott:

- Kend is János, én is János, az isten is János, legyen hát a harang is János!

Ebben megegyeztek.

Történt, hogy amidőn a harangot felhúzták a toronyba, egyszerre híre futamodott a városban, hogy Rákóczi Ferenc meghalt Rodostóban a múlt hónapban.

A harang erre megszólalt. Olyan mély, olyan bús hangon zúgott, hogy megrendült mindenkiben a szív... meghalt Rákóczi! Azt siratja a harang.

A városi nép összesúgott.

- Rákóczi lelke szól a harangból!

A harang szólt, szólt... Rákóczi Ferencnek hazaszálló lelke a harang hangjában végigrepült a magyar mezőkön.

Azóta hívja Rákóczinak a nép a debreceni nagyharangot.