A MÉCSES ELALSZIK


ELSŐ RÉSZ: A CSÁSZÁR BARÁTJA

1.
MÜLLERGASSE NR. 6.

A kalendáriumok 1791-et írnak, és az idő késő őszre hajlik. Bécsben vagyunk az Angol Szállóban (mint ebben az időben nevezték: az ,,Anglétter"-ben), a második emeleten egy sarokszobácskában, ahol a vásott pamlagon vaskos könyvek hevernek szerteszét; a háromlábú asztalon, amelynek lábai karikába hajolnak, szintén könyvek és újságok; a sarokban egy kopott utazóláda bőrből készült fülekkel, amelyekkel a postakocsihoz szokás odaerősíteni a ládát, amely félig nyitott állapotában most ugyancsak ócska, sokat forgatott könyveket mutat.

Az ablaknál, amely a régi Grabenre néz, és benne az üvegeket ódon ólomereszték erősíti meg, egy férfiú áll, aki figyelmesen vizsgálódik az utcai élet zajgásában. Barna szerzetesi ruha födi a férfiú testét, de fekete bajusza és szakálla van. A lábáról is hiányzik a bőrpapucs, rövid lengyel csizma van a meglehetősen kopott csuha alatt. Harmincöt-negyven esztendősnek látszik a szerzetes, aki összefont karral áll az ablak mellett, mintha onnan az utcáról várna valakit, akinek meg kell érkeznie.

Az arc, amelynek haloványságát erősbíti a fekete haj és szakáll, az első pillanatra sem látszik érdektelennek, mindennapi arcnak. Mintha sok keserűség, fájdalom és csalódás volna írva arra a melankolikus ábrázatra, amelyből szinte szokatlan fényességgel világítanak ki a lélek lámpásai. Az orr keletiesen hajlott, és a vastag, húsos száj arról beszél, hogy ez a férfiú nemcsak a bánatot és keservet ismeri az élet viszontagságaiból, hanem megbecsüli az örömöket is.

Ha még közelebbről vizsgáljuk meg ezt az arcot, szemet és szájat, azt tapasztaljuk, hogy sok vad indulat, szenvedély, becsvágy rejtőzködik a halovány külső alatt. Mintha egy viaszfigura éledezne, amelynek erkölcsei, cselekedetei, indulatai a következő percben kiszámíthatatlanul és ismeretlenül törnek elő az életrekeltés révén. A homlok fehérsége és simasága észről, akaraterőről és nyugalomról beszél.

A férfialak türelmes mozdulatlanságán látszik, hogy ez az ember megtanult várakozni. Csüggedés és nyugtalanság nélkül hagyja, múljék egyik óra a másik után anélkül, hogy odalent az utcán észrevehetné azt, akit látni szeretne. A várakozó, reménykedő és terveket kovácsoló férfiú olyan hideg nyugalommal áll helyén, mintha odabenn, az indulatok és érzések tanyáján, minden a legnagyobb rendben volna. Pedig a homloka ráncain, az ajka csöndes mozdulásán, olykori mély lélegzetvételén meglátszik, hogy már nagyon régen vár az ablaknál valakire, aki neki nagyon fontos lehet.

Annyira elmerül gondolataiba, észre sem veszi, hogy háta mögött az ajtó fölnyílik, és egy hajlott hátú öreg úr lép a szobába, aki az udvari emberek spanyolos szabású öltözetét viseli, háromszögletes kalapját és csontfejű pálcáját a hóna alá szorítja, amíg félcipőjében nesztelenül lépked be az ajtón. A kiaszott testű, púderes hajviseletű férfiú borotvált arcából szokatlanul nagy orr mered előre. A ráncok és mélységes barázdák mintha csupán azért lettek volna arcán, hogy ez az orr még nagyobbnak lássék. Kék, vizenyős szemecskéi mélyen beesettek, mintha az orr végezné a szemek munkáját is: szimatolva nézdelődik széjjel a szobában, és fürgén, gyorsan pislog be a nyitott könyvekbe, nesztelenül és rendkívüli óvatossággal fordítja meg egy nyitott levélnek a hátsó részét, hogy az aláírót elolvashassa rajta; bekukucskál a félig nyitott ládákba, és a színes kabát ujjától félig elfödött keze szokatlan gyorsasággal fut végig a könyvek között. Ravaszkodva lebbenti félre a sarokban függő köpenyeg szárnyát, mintha arra volna kíváncsi, hogy nincs-e valaki vagy valami a köpenyegben. Aztán, miután semmi látnivalót többé nem talál a szobácskában, helyet foglal a pamlag sarkában, lábait keresztbe veti, és kedélyesen mosolyogva nézi hátulról a szerzetest, mintha annak a gondolatait akarná kitalálni.

Addig nézi a vizenyős szemével és hatalmas orrával a nyúlánk, vállas szerzetest, amíg az észrevehetőleg nyugtalankodni kezd. Előbb a kezét ereszti le melléről, aztán egyik lábáról a másikra nehezedik, majd valami belső kényszer folytán megfordul, és csodálkozva nézi látogatóját, aki most kedélyes nevetéssel vonja elő színes fedelű burnótszelencéjét.

- Kegyelmes uram! - kiált fel a szerzetes. - Ön itt van, és én hátat fordítottam önnek?

- Nem baj az, professzor úr - nevetett kedélyesen a kis öreg. - Én már láttam önt az utcáról az ablaknál állani, a botommal is intettem önnek, hogy jövök, jövök, várjon tehát, míg a nehéz emeletekre fölkapaszkodom, de megfigyeltem, hogy ön nem vesz észre, mélyen el van merülve gondolataiba, tehát legjobbnak véltem, ha türelmesen bevárom, amíg tisztába jön kínzó eszméivel.

- Semmiféle eszmékkel nem foglalkoztam, kegyelmes uram! - felelt most már hidegvérűen a szerzetes. - Eszméim többé nincsenek, a gondolkozással fölhagytam. Nem akarok már egyebet, mint biztos megélhetést valami olyan foglalkozás révén, amelyhez némi kedvem és hajlandóságom is vagyon.

- Kedves Martinovics professzor uram, ön ismét megvonta a bizalmát régi barátjától - mormogta csöndesen a kis öregember, és jókedvűen pattogtatta a burnótszelencéje fedelét. - Lássa, én egy kissé megértem önt. Ígéretem szerint nekem a Grabenen kellett volna jönnöm az ön lakásához, és én az Oroszlán közön fordultam be, mert régi rossz szokásom fölébredt újra: nem szeretem, ha előre látják, hogy jövök valahová. Az arcok miatt sem, és szavak miatt sem, amelyeket addig simára lehet esztergályozni. Meg kell önnek bocsátani egy öregember rossz szokását. Gotthardi kormánytanácsos, az ön régi barátja, már nem tud megváltozni. Kedves Martinovics, beszéljünk tehát egymással őszintén: ön nagy szívességet készül tenni a császárnak!

- Valóban minden szívességre készen volnék, ha őfelsége kegyes volna tőlem ezt elfogadni! - felelt meghajolva Martinovics.

- Látom, hogy újra valamely könyvet készül forgalomba bocsátani. Ha jól emlékszem, egyszer beszéltünk is erről a könyvről: József császár testamentumáról.

- Kegyelmes uram, a legszebb tervek sohasem valósulnak meg - felelt alázatosan a szerzetes.

Az öreg uracska jóízűen nevetett.

- Ah, ön még mindig a régi, tanár úr, sima nyelvvel, hideg szívvel vezetné félre öreg barátját. Az a könyv már régen megjelent, mégpedig francia nyelven és névtelenül. Amiben ön mostan töri a fejét, az másféle munka. Az a munka nem fog rossz vért szülni azon a helyen, ahová adresszálva van. Bizalmas jelentésekből már hallottunk is egyet-mást a magyarországi főrendekhez intézett képzeletbeli beszédről. És őfelsége, Lipót császár, kegyesen alájegyezte az ön udvari vegyésszé való kinevezési okmányát, íme, fogadja tőlem.

Gotthardi kormánytanácsos a belső zsebébe nyúlt, és ottan keresgélt, miközben csöndesen vizsgálta a szerzetes arcának elváltozását. Az az arc piros lett, aztán még halaványabb. A félig lehunyt szemekben féktelen becsvágy tündöklött föl egyszerre.

- Ah, végre! - sóhajtott föl Martinovics, mely sóhajtás nem kerülte el az öreguracska figyelmét. - Végre a császár közelébe juthatok. A többi már az én dolgom.

A kormánytanácsos még mindig keresgélt az okmány után.

- Sapperlott - dohogott csöndesen -, lassan észre kell vennem, hogy megöregszem. Manapság már a ruhák különös szabása is kivesz a sodromból. Persze ritkán viselem ezt a hivatalos udvari ruhát, mert nincs szükségem arra, hogy az utcán száz lépésről fölismerjenek. Talán éppen ezért nem ismert meg, kedves Martinovics, hisz ön sohasem látott ebben az öltözetben. A zsebek másféleképpen vannak ebben a kabátban elhelyezve, vagy talán őfelsége, akitől éppen jövök, hozott annyira eksztázisba, hogy azt sem tudom már, hová tettem a kinevezési okmányt? Különben az igen jó munka lesz, amint a jelentéseink mondják. Nem volna ön szíves egypár sort belőle felolvasni? Amelyről éppen Laczkovics kapitány tudósítja a ma érkezett levélben?

Martinovics észrevette az asztalon heverő nyitott levelet. Alázatosan bókolt Gotthardi felé.

- Kegyelmes úr, a ruhák lehetnek újak, de a szemek a régi jó szemek.

- A császár szereti a jó szemeket és a jó füleket - mosolygott az öreguracska. - Ezt a szokását Flórencből hozta magával. - Halljuk, kedves Martinovics: mit is mond e levél a magyar nemesemberről? Csupán anekdota szempontjából érdekel. Ha majd estére mi, öreg hivatalnokok, szokás szerint összejövünk a Söröskocsiban, legyen miről eltréfálkozni. Halljuk, tanácsos úr! Mert a császár ennek is kinevezte.

Martinovics könnyedén elpirult. Tehát egyben az udvari tanácsosságot is megkapta, amelyről álmodni sem mert! De a hangját megszilárdította, amint egy összehajtogatott papírból felolvasta a következőket:

- A magyar nemesember a vért szomjúhozó ördögtől szülött bűbájosságot nemcsak magában, de másban is meggyökerezteti. A magyar nemesember a ködöt párolgó Verbőczyt pipafüstje közt szomorúan olvassa; Bercsényi, Rákóczi, Bezerédj nótáit, füleket bosszantó tárogatósípot fújja, danolja; csikós-gulyásokhoz hasonló fekete ümögben és gatyában, üstökben gombozott hajakkal, kucsmában borított fővel, hogy azalatt az arisztokratikai gőz annál jobban megsüljön, kancsók között, hangos torokkal a legjobb, legbölcsebb fejedelmet, II. Lipót császárt szidalmazza, privilégiumait hányja-veti; mint megőrült ember széles fringiáját forgatja; mint don Quijote a szélmalmokkal viaskodik: aranyhegyeket ígér, és kijózanodása után tökmaggal fizet!

Az öreguracska szinte átszellemülve hallgatta a kemény szavakat, és nagy orra olyanformán mozgott, mintha kellemetes illatok csiklandoznák.

- Kár, hogy már vége! - mondta, fölemelkedve helyéről. - Sokat fogunk nevetni ma este a Söröskocsiban, mi öreg hivatalnokok, a dolog fölött. Üstökben gombozott hajjal! Haha! Valóban, mintha magam is ilyenformán láttam volna egykor a magyarokat az Arany Oroszlánban.

A kegyelmes úr még mindég nevetve szedegette össze a kalapját és a botját a pamlag sarkából. A háromszögletű kalapban megtalálta végre a keresett kinevezési okmányt. Azt átnyújtotta Martinovicsnak.

- Még csak annyit, kedves tanácsos úr, fogadja szerencsekívánataimat. A császár őfelsége alkonyattal a laxenburgi fasorban szokott sétálgatni az üvegházak mögött. És most isten önnel. Remélem, még nem felejtette el az alkímiát!

Az öreguracska ezzel sietve kitipegett a szobából. A világért sem engedte meg, hogy Martinovics a folyosóra kísérje. Persze akkor nem lehetett volna visszanézni a kulcslyukon át a szobába, és meglesni az egyedül maradott férfiú arcvonásait. Hanem úgy látszik, hogy az is tudta, hogy kulcslyukon át megfigyelik. Az ajtónak hátat fordítva állott meg ismét az ablaknál, kezét összefonta mellén, és közömbös, hideg arccal nézett le a Graben utcai sokadalomba. (Mert hiszen nem lehetett tudni, hogy odalentről nem figyelik-e szintén.) Körülbelül fél óráig maradott mozdulatlanul, akkor óvatosan kinyitotta az ajtót, és a folyosót üresnek találván, visszament a szobájába, ahol hangos sóhajtással vetette magát a rideg fogadói ágyra. Az arcát a párnába fúrta, és teste megrázkódott. Nem lehetett tudni, hogy nevetett-e vagy zokogott. Csak midőn fölemelkedett az ágyról, arca diadalmas kifejezése árulta el, hogy nagy lelki gyönyörűségen ment keresztül.

- Végre, végre! - mormogta, és tízszer-hússzor végigolvasta udvari vegyésszé való kinevezési okmányát. A keze ökölbe szorult, mintha már érezte volna a hatalmat, amely után olyan szomjasan vágyakozott sok esztendő óta. Halkan nevetett, és teljes öntudatlansággal mormogta magában:

- Majd szólok én a császárnak, és ő látni fogja, hogy okosabb emberrel még nem beszélt birodalmában.

A barna szőrcsuhát, amely jobb hiányában testét födte, szinte utálattal dobta le testéről. Eddig alkalmatosnak vélte a szerzetesi ruhát viselni a bécsi polícia fürkésző tekintete előtt, de most előkereste az utazóláda rejtett fiókjából azt a bársonyköntöst, amelyet még Lembergben varratott azzal a célzattal, hogy abban jelenik meg a császár előtt. Bozontos haját és bajuszát rendbe szedte, és tetszelegve nézett végig magán.

- A levegőben érzem a sikert. Érzem az udvari levegőt. Ah, milyen más lesz mától fogva az életem! - dünnyögte, miközben hatalmasan fényesítette csizmáit.

Délceg, csinos férfiúvá lett a bársonyköntösben, aki csakhamar könnyed, eleven léptekkel hagyta el az Angol Szállót.

A Grabenről egy szűk, homályos sikátorba fordult be, ahol egy ódon házikó előtt háromszor kopogott a kapun a kopogtatóval. Odafent megmozdult a függöny egy vasrostélyos ablak mögött, aztán lépések közeledtek a kapu alatt. A kapu csak annyira nyílott föl, hogy a bársonyruhás férfiú besuhanhatott rajta.

Ismerte itt a járást.

Sietve ment föl a csigalépcsőn az emeletre, és benyitott egy ódon ajtón. A fehér függönyös szobában, altwien-porcelánok között magos támlájú karosszékben egy barna, őszülő asszony ült, aki éppen azzal foglalatoskodott, hogy porcelánfigurákból olasz színházat rakosgatott ki az asztalterítőre. A színes figurák szinte nevetni látszottak az asszony fehér kezében, és az asszony is nevetett, amikor meglátta Martinovicsot.

- Jöjj, Ignác, éppen reád gondoltam, és kedves játékunkat játszottam, a talián komédiásokat!

Fehér karjait boldogan tárta ki a férfiú felé, és ajkát csókra nyújtotta. Martinovics hűvösen megcsókolta az asszony homlokát, és kedvetlenül taszította el a figurákkal megrakott asztalkát.

- Nos, nem foglalod el helyedet, Ignác? A kis zsámoly már két nap óta hiába vár, hogy reá leüljél!

Martinovics leült a zsámolyra. Az asszony kinyújtotta fehér ujjait, hogy megsimogassa vele a férfi fürtös fejét, de az csöndesen eltolta magától a kezet.

- Rossz híreket kaptál, Ignác? - kérdezte az asszony, és fázósan burkolózott csipkés kendőjébe.

A férfi nem felelt, csak komoran nézett maga elé.

- Nem kell félned, Ignác! Amíg az enyém vagy, amíg én reád gondolok, addig nem érhet téged semmi baj - mondta az asszony, és az arca, amelyen az asszonyi hervadás többé nem titkolható nyomait ügyes kéz rejtegette, elszomorodott. - Nem szeretem a csüggedést, Ignác! Fel a fejjel, és vedd elő gyönyörű eszedet, amelyet mindig bámultam. Nem lehet az, hogy ne diadalmaskodjék a kiváló elme a butaság felett. Az egész világon az emberi ész diadalának századát éljük. A század vége ragyogó üstökösökkel népesíti be az emberi elme horizontjait. Nyugat felől szinte tűzcsóvaként lobog a felvilágosultság forradalma Franciaországban. Gyönyörű időket élünk! A butaság sötét éjszakáját fáklyaként világítják meg a mindenfelől föllobbanó emberi elmék. Királyok, papok és nemesek, az emberi butaság teremtményei riadtan húzódoznak még a sötétség felé, de a közeledő hajnalt már nem akadályozhatja meg az, hogy a denevérek még mindig csaponganak. Öreg földünk teste ifjú forradalmi lázban vonaglik, és az elhomályosult szemekbe új fény költözik. Az emberi egyenlőség, szabadság, testvériség korát éljük. És éppen te csüggednél el ebben az időben, páter Martinovics?

A barna, kicsinyt őszülő asszonyka fényes szemével lelkesülten nézett a férfi arcába. Aztán hirtelen fölemelkedett, és a szekrényből egy furcsa kis sapkát vett elő, amelyet abban az időben kezdtek viselni Párizsban. Vörös színe volt a sapkának, és fehér-vörös-kék kokárda díszítette. Az asszonyka gyorsan a kontyára illesztette a sapkát, és tetszelegve állott meg Martinovics előtt.

- Ismered ezt a sapkát, Ignác? Ez a jakobinussapka!

Martinovics ijedt mozdulatot tett.

- Nyomban dugd el a sapkát, Livinska! Veszedelembe sodorhatsz mind a kettőnket. Biztos tudomásom van róla, hogy erős megfigyelés alatt állunk Bécsben. Még csak az kellene, hogy a szomszéd ház ablakából meglássa ezt a sapkát az a titkos ügynök, aki bizonyos idő óta ott megszállott!

Livinska nevetve illegette magát a tükör előtt.

- A gondolkozó elme nem fél semmitől a kerek világon! - mondta. - Hiszen éppen te tanítottál meg Lembergben arra, hogy csak a butaság, a kicsinyesség ösmeri a félelmet. Hát vajon félhetek-e én már valamitől, amidőn mindent odahagytam, ami nekem eddig kedves volt? Elhagytam gyermekeimet, családomat, biztos otthonomat, hogy a közeledben lehessek, amerre a forradalom útja visz!

- Nagy meggondolatlanság volt mindkettőnk részéről! - felelt komoran Martinovics. - A forradalom még nem érett meg, a papok által kitalált és hirdetett erkölcsök sokkal erősebben állanak helyükön, hogy egyes emberek fölboríthatnák. A nagy világosság még messze van. Titkos ügynökökkel van telve a világ, akik minden lépést megfigyelnek, minden szót följegyeznek, egyetlen gyanús mozdulatot nem felejtenek. Livinska, a políciának sokkal hosszabbak a kezei, mint azt mi megláthatjuk.

- Te félsz, Martinovics! - kiáltott föl félig csodálkozva, félig gúnyosan a lembergi asszonyka. - Hát nem együtt olvastuk Payne Tamás könyvét az emberjogról? Vajon elkövetkezhetnek-e azok a dicső jogok, ha a rendőrségre bízzuk a forradalmat?

- Bizonnyal nem, Livinska! Ám az ész azt is parancsolja, hogy ne rohanjunk fejjel a falnak. Te sokkal gyanúsabb vagy már Bécsben, hogy tovább is itt maradhatnál. Vissza kell térned Lembergbe.

Livinska erre teli szájjal kezdett el kacagni. A jakobinussapkát félrebillentette fején, és vadul keresztültáncolta a szobát.

- Már megyek, már menekülök, futok!... Ó, kedves jó Ignácom, hát ismersz te olyan félelmet, amely engem arra kényszeríthetne, hogy téged, mesteremet, barátomat, polgártársamat elhagyjalak? Marie tant, jöjjön csak elő! Ilyen nagy bolondságot még kegyed sem hallott!

A szomszéd szobából, amely fehér függönyös ajtóval volt elzárva, most egy furcsa öregasszonyka tipegett elő. Vörös sapka volt a fején, és az arca színe cinóberszínűre volt kiföstve. A ruhája csupa cifraság és szalag. Fehér-vörös-kék színű kendő a vállán, amelyet zászlóként lobogtatott meg Martinovics felé, midőn a szobába lépett.

- Éljen a forradalom, polgártárs! - kiáltotta mély, férfias hangon, hogy Martinovics önkéntelenül elmosolyodott.

- Miféle új öltözet ez, Marie tant? - kiáltott fel.

- Ez lesz a forradalmi divat Bécsben, polgártárs! Az én megrendelőim ugyan még húzódoznak a divattól, de Marie tanton nem lehet kifogni. Azért tudok én beszélni, polgártárs, hogy forgalomba hozzam a forradalmi divatot. A farsangban, meglátja, ebben táncolnak egész Bécsben! - mondta nagy bizalommal a férfias asszonyság.

- Erre igazán kíváncsi vagyok - mormogta Martinovics. - Habár lehetséges minden! Az asszonyok ha egyszer belekóstolnak a forradalmi mámorba, részegebbek lesznek tőle, mint a férfiak.

- Marie tant - szólt közbe nevetve Livinska -, Ignác azt akarja, hogy menjek vissza Lembergbe, mert gyanús vagyok a rendőrség előtt! Hát lehetséges az, hogy én innen elmenjek?

- Nem, az nem lehetséges, polgártársnő! - felelt mélységes meggyőződéssel Marie tant. - Mi már együtt várjuk meg a napot, amikor a forradalom kiüt a Grabenen.

Martinovics nyugodtan felemelkedett helyéről.

- Én megtettem, amit megtennem kellett. Figyelmeztettem a hölgyeket a veszedelemre. Aztán valószínű, hogy én nemsokára olyan állomást foglalok el a császár környezetében, amely állás minden bizonnyal megkövetelné, hogy távol maradjak a forradalmi mozgalmaktól, így nem látogathatnám a hölgyek által rendezett zene- és énekestélyeket sem, ahol eddig oly szívesen időztem. Sajnos, el kell hagynom a kedves baráti kört, amelyben annyi kedves estét töltöttünk együtt. Hebenstreit barátunk pompás versei többé nem szerezhetnek nekem gyönyörűséget. Az öreg Hackel bölcs szavait sem hallgathatom meg többé. Báró Riedl nélkülem tervezi tovább a forradalmat a matézis segélyével. És a kedves Gilovszky bariton hangját sem hallom többé. A mi utaink elválnak. Én a császár szolgálatába állok, amíg az idő teljesen meg nem érett a forradalomra. Livinska, menj vissza Lembergbe. Mentsd meg magad!

A lengyel asszony eleinte elhalványodva, majd később nekitüzesedett arccal hallgatta Martinovics szavait. Aztán hideg, metsző hangon fölkiáltott:

- Én itt maradok, Martinovics! Tégy, amit jónak látsz! Sokkal szorosabban hozzákapcsolódott már az életem, a szívem a forradalomhoz, hogy ismét vissza tudnék menni Lembergbe, szelíd, csöndes, mindenben megnyugvó asszonynak. Én már határoztam sorsom fölött. Helyemen maradok, és téged visszavárlak. Engedelmesség a hűségben, Ignácius. Bármikor visszatérsz: ajtóink és szívünk nyitva állanak előtted. De amíg nem jössz, úgy beszélünk rólad, mint kedves halottainkról szokás. És most menj a császár elébe.

Martinovics kezet csókolt az asszonynak. Az könnytelen, nyugodt tekintettel kísérte az ajtóig.

Marie tant, aki eddig szinte megdermedve állott helyén furcsa öltözetében, most összeszedte magát, és gúnyosan kiáltotta:

- Martinovics, tiszteltetem Leopoldust!

- El ne feledd a kopogtatást, ha újra jössz - súgta Livinska a férfiú fülébe.

Martinovics szinte megkönnyebbülten lélegzett fel, amikor ismét odakinn volt a sötétes Müllergasséban. Nehezebbnek gondolta a búcsút attól a nőtől, aki az új tanoktól megigézetten Mária Magdolnaként követte mesterét lépésről lépésre. A lembergi egyetem fizikaprofesszora esztendőkig érezte ennek a kéznek a simogatását, gyöngéd tapintását, amikor elborult homlokkal tépelődött jelen sorsa és jövője fölött. Ez a kéz bátorította, midőn tettre készülődött.

Az asszony éppen úgy kitárta lelkének-szívének minden ablakát a nyugatról jövő eszmék és gondolatok befogadására, mint a férfi. Vele született intelligenciájánál fogva együtt olvashatta Martinoviccsal Voltaire-t, Rousseau-t és Raynal abbét. De ismerte Linnét, a természetrajz rendszeresítőjét. Cook és Bougainville, a Csendes-óceán merész utazói, az ismeretlen szigetországok fölfedezői a lembergi ódon házikóban mindig otthon voltak. Száz esztendővel későbben talán nevezetes tudós lett volna Livinska asszony, míg e korban, amelyben élt, minden tudományos rendszer, amit megtanult, egy csúcspont felé ragadta, a forradalom felé. Mennyit vitáztak, tanulgattak együtt az ódon lembergi házban! Ha a tudományok elpihentek, Martinovics a hárfát vette a kezébe, és érzelmes hangon dalolt francia regéket Livinskának és barátnőinek. A férjétől különválva élő Livinska házát ugyanis többnyire csak asszonyok vagy jókedvű katonatisztek és diákok látogatták, akik a tudományos társalgás örve alatt sűrűn udvaroltak a szép lengyel asszonyoknak. A forradalmi tanoknak különösen azt a részét magyarázták nagy buzgalommal, amely a nő szabad rendelkezési jogát fixírozza a szerelem terén. Livinska, aki a tudományos nő gőgösségével lenézte a testi szerelmet, láthatólag senkit sem tüntetett ki kegyeivel, amely körülmény nem mondható valamennyi barátnőjéről. Nagy ünnepélye volt a háznak az a nap, midőn Forster F. Györgyöt, a híres írót és tudóst látta vendégül, aki Cook társaságában bekalandozta a tengereket. A jeles tudós a tudományszomjas Katalin cárnőhöz utazott Pétervárra, és Martinovics nagyon habozott, vajon ne kövesse-e példáját.

A tervezgetések és tudományos vitatkozások nem szültek még egeret sem. A féktelen becsvágyú Martinovics mindinkább elkeseredett anyagi és erkölcsi állapota miatt. A fizikaprofesszor szürke köntöse alatt országokat javító, emberiséget megváltó erő izzott.

És egy napon, midőn hírét vette, hogy a pesti egyetemen megüresedett a fizika tanszéke, nyomban megírta pályázati munkáját. Minden tudományát, készültségét fölhasználta e munka megírásánál. És midőn kétségek között eltöltött hetek múltán arról kapott tudósítást, hogy a tanszéket nem ő, hanem páter Domini, a jezsuita nyerte el azon értekezése révén, amelyet "A harangozás hatásáról az égiháborúra" címen írt - keserű, mély szomorúságba esett, amelyből a Livinska gyöngédsége sem tudta fölébreszteni.

Nemsokára azután meglátogatta katonatiszt öccse, aki nagy örömmel állított be hozzá.

- A császártól nemesi levelet kaptunk! - kiáltotta.

- Elég jókor - felelt cinikusan Martinovics -, amikor a forradalom elsöpri az egész világ nemességét.

De a császári kegy gondolkozóba ejtette, és nemsokára ezután folyamodott Bécsbe az udvari vegyész állásáért. Többször visszautasították Bécsből. A balsiker megacélozta tetterejét, és végre mégiscsak elérkezett oda, amiről sokszor álmodott, hogy a Burg egy oldalkapujánál fölmutathatta kinevezési okmányát a szolgálattevő udvari tisztnek, és a kapu kinyílott előtte.

Az udvari tiszt, bizonyos báró Kern kapitány, a svájci udvaron át a kerti kapuig kísérte.

Martinovics hideg arccal, de dobogó szívvel nézte a Burg számtalan ablaksorait, az elzárt erkélyeket és fehér lófarkas gárdistákat. A belső folyosókon még a spanyol testőrök teljesítenek szolgálatot, és a rokokó pompa utolsó maradványai még mindenfelé kápráztatják a szemet.

A kerti kapu felnyílik, majd újra becsukódik az aranyos rács a lembergi professzor mögött. Előtte a császári kertek terülnek el, amelyek abban az időben Schönbrunn-nal voltak összeköttetésben. Az egyenesre nyírott bokrok és fák még őszi hervadásukban is dicsérik gondos kertészek kezét, távolban az üvegházak ablakai csillannak meg a vöröslő napsugárban. Egy keresztútnál óriási svájci áll hatalmas lovagcsizmáiban, és dárdája nyelével mutatja az utat Martinovicsnak.

Hosszú üvegfolyosón találja magát, ahol dél növényei pompáznak színes egyvelegben. A császárvörös futószőnyeg rézkapcsai megvillannak a lába alatt, egy hatalmas pálmafa alól vékony kardos, fehér nadrágos, hímzett kabátú udvari ember lép elő, és megszólítja Martinovicsot:

- A tanácsos úr itt megáll, és csendesen bevárja, amíg a császár őfelsége észrevenni kegyeskedik.

Mire Martinovics észrevette volna, már egyedül áll a pálmafa mellett, és a piros futószőnyegen egy katonaköpenyeges, magas, szikár, kemény tekintetű férfiú közeledik felé, akinek hatalmas olasz sarkantyúk vannak csatolva a lakkcsizmájára, és gömbölyű tollas süveg van a fején.

Martinovics még ha nem is tudta volna, hogy ki a közeledő, aki széles, nehézkes lépésekkel lépkedett végig a futószőnyegen, nyomban megtudhatta volna abból, hogy a császár egyszerre szétnyitotta a köpenyegét. A nyakában az aranygyapjas rend jelvénye és széles aranylánc függött.

Martinovics erre térdre borult az uralkodó előtt, és megvárta, amíg jelt kapott a felemelkedésre.

Lipót szürke, kissé hunyorgó szemével figyelmesen nézett Martinovics arcába.

- Ön az új udvari vegyész? - kérdezte.

- Felséged kegyelméből, mától fogva - felelt Martinovics, és csendesen a császár arcába emelte tekintetét.

A két szempár összevillant, és Martinovics Ignác ebben a percben megérezte, hogy olyan embernek találta a császárt, amilyennek előre elképzelte. Megérezte, hogy ő hatalmas észbeli fölényben van e mogorva arckifejezésű katonatiszt fölött, most már csak a medret kell eltalálnia, amelyen a szavak patakját megereszti.

A császár maga mutatta meg az utat.

- Ért ön az aranycsináláshoz?

- Felség, mi vegyészek a laboratóriumunkban olyan dolgokhoz is értünk, amelyeknek biztos tudói nem vagyunk, csupán a véletlen vagy kísérletek által jutunk tudomásukra.

- Az alkímia szép tudomány, csak nagyon nehéz.

- A tudományban nincsen nehézség, felség. A gőzgépet és a légszeszt feltalálták, semmi sem látszik többé lehetetlenségnek. Talán éppen ez a század, amelyhez felséged dicső uralkodása fűződik, meghozza végre a titkok titkának is a nyitját.

A császár elgondolkozott.

- Hm, úgy látszott, mintha már néha megtaláltuk volna, amit kerestünk - mormogta. - Magam is értek valamelyest a vegyészethez, és azt hiszem, hogy meg lehetne találni a biztos utat. Felhívom figyelmét a régiségtáramban levő százaranyas tallérra, amelyet I. Lipót alatt kénesőből állított elő az udvari alkimista. Azonkívül, kérem, nézze meg ezt a láncot a nyakamban. Ez Flórencban készült fekete szénből.

- Dicső dolog! - kiáltott fel Martinovics. - A század, amelynek vége felé járunk, valóban nem rejthetne már méhében nagyobb eseményt az aranycsinálás titkának megoldásánál.

- A nagy események mindig a századok végén következnek be - felelt a császár, és erősen a Martinovics szemébe nézett. - A franciák sajátszerű új eszmékkel oltják be az emberi lelkeket. Titkos társaságok alakulnak oly tanok hirdetésére, amelyek eddig ismeretlenek voltak. Valami rendkívüli nyugtalanság észlelhető az egész emberiségben. Szinte azt lehetne mondani, hogy a vihar előszelét érezzük, és tompa mennydörgést hallunk a távoli országokból. Az ön laboratóriumában a lombikok és a csészék között nem hallotta e különös zajokat?

- Hallottam, felség - felelt hideg nyugalommal Martinovics. - És nem zárkóztam el e tanok elől.

- És a titkos társaságokkal hogy vagyunk? - kérdezte jóakaratú mosollyal a császár.

- Ismerem őket. A tudósok nem zárkózhatnak el műszereik közé manapság, hiszen éppen a tudományok előhaladása gyújtotta fel az új lámpásokat az emberiség szeme előtt.

A császár elgondolkozott, és egy lépést tett előre. Mintha mondani akart volna valamit, amit utólag meggondolt.

Martinovics már térdre ereszkedett, és így hallotta a császár szavait:

- Szeretem azokat az embereket, akiknek jó szemük és jó fülük van! A flórenci levelek sok valótlanságot tartalmaznak.

Martinovics nem emelte fel mindjárt a fejét. Hátha elárulják arcvonásai a gondolatait, amelyek ebben a pillanatban szinte marokba szorították a szívét. Diadalmasan dobogott a szíve a torkában, és a császár már messze járt, midőn az udvari vegyész térdeplő helyzetéből felemelkedett, és hosszasan Leopold után nézett.

- Így gondoltam én is - dörmögte. - A flórenci levelek hazudnak, de Martinovics soha, sohasem fog hazudni!

Midőn másodszor végigment az úton, amelyen az üvegfolyosóra jutott, azon vette magát észre, hogy egy titkos intés mindenütt megelőzi jövetelét. Feszes tisztelgéssel nyitották fel előtte a testőrök az ajtókat, és báró Kern kapitány mély meghajlással várta a kapunál.

- Tanácsos úrnak többé nem kell bemutatni az okmányait, ha a kapukon be akar jutni! - mondta tiszteletteljesen.

Martinovics kilépett a kapun. Odakünn már bealkonyodott, és a Szent István-toronyban hetet ütött az óra.

Hirtelen eszébe jutott valami, és önkéntelenül elmosolyodott.

Livinska asszonynál ma ének- és zeneestély van, tehát a Müllergasse felé irányította lépteit.

Hiszen a császár megengedte...


2.
EGY ÉJSZAKA PESTEN

A pesti rakodóparton még tizenöt-húsz esztendő előtt is megvolt az a régi fogadó, amely a Kék Dunához volt címezve, és többnyire hajósok és más, vízzel foglalatoskodó emberek látogatták. A XVIII. század végén sem volt már sokkal fiatalabb a Kék Duna, mint napjainkban. Alacsony emeletével, félrecsapott zsindelyfedelével szomorúan álldogált a víz partján, pedig gyakran hangzott ki ivójából víg ének és húros szerszámok pengése. Lehetséges, hogy már Ali Musztafa idejében is ide járogattak át a Dunán a budai törökök megszegni a Korán törvényeit, az ivó ablaka csaknem egy vonalban volt már a föld színével, és lépcsőkön kellett lefelé menni a házba.

A kalendáriumok még mindig 1791-et írnak, és karácsony havában vagyunk Pesten, a Kék Dunához címzett vendégfogadóban. A Duna jege megállott, és a hajósélet kipusztult a régi fogadóból. A Duna jegére szalmát vetettek, amely a biztos jeget jelzi, hol akár gyalog, akár tengelyen át lehet kelni a túlsó partra. Csikorgó hideg este borult Pest városára. A csillagok, mint megannyi égő szemek ragyognak az acélos égboltozaton, hideg szél süvölt a Duna medre fölött. A parti házakon zörögnek a kereskedők cégtáblái. Fortuna Sándor, a híres pesti csizmadia aranycsizmáját a boltajtó felől elkapja a szél, és sebesen görgetve viszi előre a Duna jegén. Senki sincs, aki utána fusson az aranycsizmának. Reggelre kelve, fejvakarva szidja a gazda a pajkos jurátusokat, akik megint csúfot űzvén, valamelyik szabó műhelye fölé akasztották el az aranycsizmát. Pest sötét és kihalt. Az olajmécseseknek hírük-hamvuk sincs, hisz épp ebben az esztendőben mondta ki a pesti magisztrátus a határozatot, hogy teljesen elegendő, ha az éjszakai lumpoknak az útját a hold világítja. Minek arra pazarolni a drága olajat? Legalább a részeg jurátus nem ismeri meg a cégtáblákat a sötétben!

A Kék Duna fogadó hollétét is csupán arról lehet tudni a vak éjszakában, hogy az ivó ablakából (amely bőségesen van vasráccsal borítva) némi halovány világosság szűrődik ki a havas földre. A kapu, amelyen sasfejek tartják a rozsdás karikákat, már zárva van. A szél süvöltve vágódik be a barátok utcájába, és messzire megzörget valamely rosszul záródó ablakot.

Egy sötét, hosszú köpenyeges férfi fordul ki ebben a percben egyik sikátorból, amelyek nagy számmal vették körül a Duna-partot, hosszú lépésekkel közeledik a Kék Duna kapujához, és megzörgeti a kaput a karikával.

Néhány perc múlva fölnyílik a kapu, és a köpenyeges férfiú magas szárú lovagcsizmáiban, kezében aranyfejű lovaglóvesszővel és fején széles barettben megjelenik a kivilágított vendégszobában, ahol kívüle már hárman üldögélnek.

Három halovány férfiarcot világítanak meg a faggyúgyertyák, amelyek a fehér asztalterítőn réztartókban állanak. Az egyik férfi vastag, fekete bajuszú, szilaj tekintetű, széles vállú ember, akinek magatartásán meglátszik, hogy nem régen még a feszes egyenruha viseléséhez volt szokva, hirtelen fölemelkedik, és hatalmas karjait kitárva, nagy szeretettel keblére öleli a jövevényt.

- Régen vártunk, Ignác! - mondja mély hangon. - Társaim már nyugtalankodtak, de én buzdítottam őket, hogy te ígéretedet mindig meg szoktad tartani.

Az újonnan érkezett ledobja bő köpenyegét, amely alatt fekete bársonyruha látszik, gazdagon díszítve csipkével. A derekán széles selyemöv, amelyből egy tőr markolatja emelkedik ki. A halovány arcban égő tüzes szemek fürkészve néznek körül a szobában, aztán keblére öleli a fekete bajuszú férfiút.

- Laczkovics kapitány, te ismersz engem gyermekkorom óta. Tudod, hogy cselekedeteimet mindig az ésszerűség és okosság szabványai szerint szabom magam. Jó estét, Hajnóczy!

A halovány arcú, szőke fiatalember, aki csendesen húzódott meg az asztal mellett, örömmel ragadta meg a felé nyújtott kezet. Megrázta, és tiszteletteljesen mondta:

- Jó estét, mester! Csakhogy már eljött.

A harmadik egy fehér hajú, pápaszemes, tubákszínű ruhás férfiú volt a társaságban, aki eddig szórakozottan játszadozott burnótosszelencéjével. Szótlanul fogott kezet a jövevénnyel, és vastag pápaszeme alól szórakozottan mérte végig Martinovicsot.

- A császár jól ruházza az ő embereit - mormogta.

Öreg, beteges, fáradt férfiúnak látszott a pápaszemes ember, aki csakhamar zsebébe nyúlt, és mielőtt bármit is előrebocsátott volna, hangos, lassú szóval olvasni kezdett egy iratcsomagból. Az iratcsomót a gyertyához tartotta, bal kezével pedig árnyékot vetett pápaszemére.

- Magyar Etats généraux... Káté a francia forradalom elveinek terjesztéséről és a megalakítandó Reformátorok Társasága című titkos társaságról...

- Kedves bátyám, nagyságos Gyurkovics tanár úr, hagyjuk talán máskorra a káté ismertetését! - szólt közbe Martinovics.

Gyurkovics Ferenc, a pesti egyetemen a politikai tudományok tanára, mélységes csodálkozással nézett végig a bársonyruhás férfiún.

- Kedves testvérem - mormogta sértődötten -, valóban csupán azért töltöttem itt a kései éjjeli órát, hogy önnek szolgálatára lehessek. Biztos voltam ugyanis arról, hogy ön a káté megismeréseért jött Bécsből Pestre.

Az udvari vegyész finoman mosolygott.

- Grácia, nagyságos tanár úr! Én uram és parancsolom, Leopoldus császár parancsából mulatozok jelenleg Pesten, és ugyanezért kértem az urakat e késői találkozóra. Nem vagyok ugyanis teljesen bizonyos abban, hogy báró Barkó pesti lovassági tábornok és a titkosrendőrség feje nem kémleli-e minden lépésemet. Pestről igen megbízható jelentések szoktak érkezni a tábornok úrtól. Nagy blamázs volna részéről, ha legközelebbi jelentéséből hiányoznék az én pesti utazásom hiteles története.

- Tehát minek köszönhetjük a szerencsét? - kérdezte epésen Gyurkovics Ferenc, és mérgesen dugta tubákszínű kabátjába az iratcsomót.

- Mindenekelőtt barátomat, Laczkovics kapitányt kívántam látni, és vele kedvező híreimet közölni - mondta Martinovics, és fél karjával átölelte a harcias katona vállát.

A kapitány mogorva arca hirtelen megenyhült, mint a téli táj a napsugárban.

- Valóban ideje volna már valamely kedvező auspiciumokat hallgatni, barátom - mondta mély hangján, és bajuszát harciasan csavarta meg, mintha legalábbis közelgő háborúról volna szó.

- Jó hírek, Laczkovics, pompás hírek! - biztatta Martinovics a zordon kapitányt. - Leopoldusnak többször említettem a vitéz Gréven-ezredbeli katonát, aki nemcsak a porosz burgonya-háborúban, de Belgrád megvívásában is kitüntette magát személyes bátorságával.

- Ez az elismerés az obsit volt és egy rongyos érdempénz! - dörmögte közbe a kapitány. - És irodalmi működésemről milyen véleménye van a császárnak?

Martinovics szelíden mosolygott.

- Őfelségének tömérdek gondja van országaival. A flórenci leveleken kívül nemigen ér rá más levelek olvasására. A flórenciek pedig szorgalmas levélírók. A titkos szekrénykék, amelyek Toscanában azért vannak kifüggesztve a városokban, hogy minden alattvaló személyesen megírhassa panaszkodó levelét a császárnak, mindig megtelnek jelentésekkel. Bocsáss meg tehát, ha a császár még nem olvasta volna Belgrád megvételéről szóló költeményedet, sem A macedóniai vitézt. De különben is ez utóbbi Trenk Frigyes miatt nemigen lehetne népszerű az udvarnál...

- Kérlek - kiáltott közbe a kapitány dörgő hangon -, valóban nem tudom, mi kifogásod lehetne Trenk Frigyes ellen! Trenk igazat írt A macedóniai vitézben, a királyok rosszabbak Cartouche-nál, a francia rablónál. És vajon maga Trenk Frigyes tehet róla, hogy Nagy Frigyes nővére halálosan beleszeretett, és emiatt a porosz király üldözőbe vette? Bizonnyal nem. No de meg is fizetett a burkus királynak. Megírta élményeit, és az egész világ nevetett Nagy Frigyesen. A királyok mind egy húron pendülnek. Hisz az én esetem csak égbe kiáltó igazságtalanság. A követek, mágnások beugratnak a kérvény aláírásába, amelyben a magyar ezrednyelv behozatalát kérjük az országgyűléstől. Bennünket, Gréven-tiszteket nyomban vasra vernek, aztán azon vesszük észre magunkat, hogy egyedül hagytak. Sem a mágnások, sem a papok nem törődnek velünk; még nyugdíjamat is elveszítem. Hónapok óta feketekávét ebédelek hitelben a Török Császárnál.

- Ezentúl másképpen lesz, nemes barátom - felelt Martinovics csendesítő hangon. - A császár kegyesen megígérte, hogy kinevez provinciális comissariusnak, helynöknek a megyébe. Lesz megélhetésed, mindennapi kenyered.

- No hát elég szégyen volt, hogy eddig is engedték koplalni a pesti alispán fiát, az egykori magyar testőrt! - dörmögött a kapitány, még mindig fölhevülve. - És mikor lesz ez a kinevezés? A hitelezőim már fojtogatnak.

- A király kihallgatáson fogad, aztán minden rendben lesz - felelt Martinovics, és szeretetre méltóan simogatta meg a kapitány hátát. - Vén medve! Ha egyszer jóllaktál, a forradalmat sem fogod többé vérben keresztelni.

A szőke, halovány fiatalember szelíd csendességgel üldögélt az asztal mellett, és nagy figyelemmel hallgatta Laczkovics dörmögését.

- A kapitánynak mindenben igaza van - szólalt meg most csöndes hangon. - Nagy reformokra van szükségünk úgy a közéletben, mint a társadalomban!

Martinovics széles gesztussal ölelte magához a fiatalember fejét.

- Ugyan, Hajnóczy barátom, te idealista, szelíd férfiú, talán már te is a vért kívánod, mint vad kapitány barátunk?

- Nem - felelt csendes, megfontolt hangon Hajnóczy, az egykori főúri magántitkár -, a vért én nem kívánom, de igenis, szívesen feláldoznám az életemet azon nagy eszmék szolgálatában, amelyek nyugat felől közelednek hozzánk. Az én életem már úgysem ér sokat. A végzet elvett tőlem mindent, ami nekem értékes volt. Elvette drága feleségemet, elvette hivatalomat, mert nem születtem nemesembernek, habár egész életemben arra törekedtem, hogy nemesebben gondolkozzam, viselkedjem az igazi nemesembereknél. Szegény megboldogult nőm mondhatná el azon lelki gyötrődéseket, kínszenvedéseket, amíg megyei hivatalomban alantasaimmal feledtetni tudtam nemtelen származásomat. Az aszódi lutheránus pap, drága, jó apám, elfelejtett kutyabőrt adni a kezembe. Mert ó, mennyi szenvedéstől kíméltettem volna meg! Álmatlan éjjeleimen gyakran úgy rémlik nekem, hogy szegény drága nőmet is azért veszítettem el, mert nem viselhette el nemtelen állapotomat. Hogyne kívánnám tehát a távoli forradalom mennydörgését a magyar rónák fölött hallani, midőn mágnások és nemesek velem egyenlővé lesznek.

Martinovics csöndesen hallgatta végig a szelíd, szomorú ember kifakadását, aztán halkan így szólott:

- Leopoldus uram irántad is kegyelmes volt, Hajnóczy. Meghallgatta előterjesztésemet, és nemsokára hivatalt kapsz a császár kegyelméből. A forradalmat pedig tegyétek félre. A mi vetésünk még nem érett meg a nyaktilóra.

- Köszönöm, Martinovics! - mondta a szelíd Hajnóczy. - A császári ír talán begyógyítja egykor nyitott sebeimet.

Az öreg Gyurkovics, aki félig gúnyosan, félig tréfásan mosolyogva hallgatta végig társai szavait, epéskedve megjegyezte:

- Remélem, nekem nem hoztál semmiféle hivatalt a császártól, Martinovics?

- Valóban, erre nem gondoltam!

Az öreg tanár a homlokára tolta a pápaszemét.

- Nos, látod, én pedig gondoskodtam a számodra hivatalról. Az egyik igazgatói állást néked szántam a Reformátorok Társaságában.

- Köszönöm, tanár úr, nem fogadom el! - felelt csendesen Martinovics.

- Balga férfiú! - kiáltott fel hevesen az öreg professzor, és izgatottan felemelkedett az asztal mellől. Még nem is ismered a kátét, amely az emberi szabadság bibliája leend, úgy hazánkban, mint az egész világon. A köztársaságot alkotjuk meg, és a papok elkobzott vagyonából negyvenmillió forint jövedelmet biztosítunk az államnak. Te már nem ismered ezt az országot, Martinovics, nem hallod a szívek dobbanását, nem érted a titkos sóhajtásokat és nyílt panaszokat. Ebben az országban megérett a forradalom búzakalásza, csupán aratásra vár. A Reformátorok Társasága csépeli ki az érett kalászokból a szabadság drága magvait. Várnak bennünket, hisznek bennünk, és már nagyon sokan együtt vagyunk, akik a jelszót várjuk. Az ország készen van a forradalomra. A szüreteken, ahol nemrégiben még József császárt káromolták, ma Dumouriez és Kosciuszko egészségére koccintanak. A pataki deák "republikánus atyafiának" nevezi társát. A pesti egyetemen a hallgatók levágják a copfot, Wurmann, a pozsonyi kesztyűs a minapában arról beszélt a borosasztal mellett, hogy mit is csinálna ő, ha egyszer a királyt elfogná. De már a paraszt is tudja, hogy van messze nyugaton egy ország, ahol már fölvirradt egy új hajnalhasadás. Martinovics, ennek a nemzetnek a megváltása reád vár. Én már nagyon öreg ember vagyok, holnapután vagy talán már holnapra elmegyek az örök egyenlőség birodalmába. Szeretném, ha a magok, amelyeket én ültettem el, egy gondos kéz ápolásával kicsíráznának, és nem vesznének el a semmiségben az eszmék, amelyekért szinte egész életemet feláldoztam. Martinovics Ignác, a kátét, amelybe életem gyümölcsét leraktam, néked hagyományozom. Egyszer talán az életben még szükséged lehet az öreg Gyurkovics tanácsaira.

- Köszönöm, kedves bátyám, elfogadom a testálását! - felel Martinovics, és kezét nyújtotta az öreg tanárnak.

- A kátéban megtalálsz mindent, amire szükséged van: a titkos jeleket, a tagok névsorát és a társaság szabályait.

Martinovics már magára öltötte bő köpönyegét, és elbúcsúzott az éjféli társaságtól. Laczkovicsot megölelte és megcsókolta.

- Mérséklet, kapitány. A császár nem szereti a rebellis embereket! Maradjatok, én egyedül távozom, mert bizonyos, hogy kémek járnak a nyomomba! A bécsi kabinet kezei hosszúak, és megvan a jó szokása, hogy a kabinet tagjai egymást éppen úgy megfigyelik, mint a gyanús embereket.

Sietve kilépett a régi fogadó kapuján, a jeges szél megtáncoltatta vállán a köpenyeget, és gyors léptekkel fordult be a legközelebbi sikátorba.

Alig tett néhány lépést, midőn egy sűrűn lefátyolozott, kendőkbe burkolt nőalak lépett elébe egy sötét kapualjból.

- Ignác, vigyázz! Kopók járnak a nyomodban! - szólalt meg titokzatos hangon a nő.

- Livinska! - kiáltott fel meglepetten Martinovics, és a nő keze után nyúlt.

A nő kisiklott kezéből, és szélgyorsasággal futott el a sötét éjszakában.

Martinovics egy pillanatig habozott, hogy a nő után siet, de nem sok ideje volt a gondolkozásra, mert a következő percben kopogó csizmasarkok visszhangoztak fel a sikátorban, és szürke köpenyeges katonák, polgári ruhás rendőrkémek állottak el az útját.

- Add meg magad! - kiáltotta egy kemény hang.

Martinovics nyugodtan megállott, és a katonák körülvették.

A tiszt rejteklámpát vont elő köpönyege alól, és a fogoly arcába világított.

- Ki vagy? - kérdezte.

Martinovics felelet helyett széttárta mellén a köpönyeget, kigombolta a kabátját, és ott a mellén megvillant a lámpafényben egy sárga, kerek éremdarab.

A tiszt leeresztette a lámpát, és szabályszerűen tisztelgett.

- Pardon, tanácsos úr! - mondta katonásan.

Elparancsolta a szürke kabátos legényeket a fogoly mellől. Martinovics pedig sietve folytatta útját a régi pesti Belváros kanyargós utcácskáin a decemberi éjszakában.


3.
A CSÁSZÁR FÁNKOT ESZIK

Farsang van Bécsben. Február 29-e. Estére udvari bál lesz a Burgban, a császár már öltözködik a bálra, senkit sem fogad többé lakosztályában.

A császár szobáihoz vezető folyosón a svájciak vállukra vetik a hosszú lándzsákat, senki sem jöhet már, akinek feszesen tisztelegni kellene.

A császár öltözködik.

A nagy palotának ragyog minden ablaka. Fáklyák világítják meg az udvarokat, a kapuknál a legnyalkább gárdisták teljesítenek szolgálatot. Ahány szál virág termett a schönbrunni kertekben, amennyi ibolyát össze tudtak szedni a messze Toscanában, azt mind a termek díszítésére használják. Az udvari szabók és szabónők lázasan teszik az utolsó öltéseket a báli öltözeteken. A hó vastag pelyhekben hull a város fölött. Udvari bál lesz estére.

A császár legbelsőbb kabinetjének előszobájában báró Kern kapitány teljesít ma szolgálatot. A kapitány mozdulatlanul ül egy széken, és várja a megváltó csengettyűszót, amikor elmehet ő is öltözködni, hogy teljes parádéban jelenjen meg a bálban.

Egy ember nagyságú olajfestmény fedi az előszoba egyik falát. Őrült Fülöpöt, a spanyol királyt ábrázolja a kép. Talán azért függ itt a császári előszobában, hogy mindig szemük előtt legyen a császároknak szerencsétlen ősük, és óvakodjanak sorsától.

Báró Kern éppen szemben ül a képpel, és talán századszor olvassa meg a király kabátján a rendjeleket. Van ott olyan rendjel is, amelynek utolsóját magával vitte az Escurial sírboltjába a király, azóta sem adományozták senkinek. De nem hibáznak a királyi mellről Európa legelső rendjelei sem. A fiatal kapitány hiába sóvárog tehát azon, hogy csak egyet-kettőt mondhatna magáénak a rendjelek közül. Az ő ideje még nem következett el. A haj fehérségét, az orca ráncosságát és a lábak rokkantságát szokták feledtetni a császárok rendjeleikkel.

Őrült Fülöp képe ebben a percben csendesen megmozdul, elválik a faltól, mint egy ajtó, és az ámuló kapitány elé az udvari vegyészek bársonytalárjában, szögletes kalapjában kilép Martinovics Ignác.

- Pardon, kapitány úr, az ijedelemért, amelyet akaratlanul okoztam - mondja az udvari vegyész mosolyogva. - De másképpen valóban nem juthattam volna őfelsége elé. A buta svájci sehogy sem tudta belátni azt, hogy a császárt öltözködés közben is meg lehet látogatni. A titkos utat választottam tehát. És most kérem, jelentse őfelségének, hogy itt vagyok.

- Elcsapatom a svájcit! - felelt magához térve ámulásából báró Kern. - Mégis hallatlan, hogy a palotában a császár legbizalmasabb embere sem járhat-kelhet nyugodtan!

Martinovics finoman mosolygott.

- Ne fárassza magát, kapitány. A rendelkezést ön adta a svájcinak, különös tekintettel reám. Csakhogy az urak sohasem gondolják meg, hogy mit cselekszenek. Én ismerem azt az ajtót is, amely egyenesen a császár hálószobájába vezet. Vajon ki állaná utamat a titkos folyosón?

Báró Kern tiszteletteljesen meghajolt, és csakhamar eltűnt a nehéz, piros függönyök mögött. Egy-két másodperc múlva már visszatért, és olyan alázatossággal, amely nem rejtette el a mögötte rejtőzködő gúnyt, meghajolva mondta:

- Őfelsége még nem vette fel díszöltönye egyik darabját! Türelmet kérek, tanácsos úr.

Martinovics Ignác ebben az időben már nagyon jól ismerte helyzetét a császár szobáiban. Szépen, csöndesen félretolta a kapitányt az útból, és így szólott:

- Én majd felelek odabent a vakmerőségemért! - mondta, és belépett a piros függönyök mögé.

A császár valóban még nem volt teljesen felöltözködve. Hiányoztak a rendjelek fehér ezredesi kabátjáról, valamint a piros szalag. A mennyezetig érő velencei tükör előtt állott, és Krantz Ferdinánd, az öreg komornyik foglalatoskodott körülötte. A tükörből észrevette a közelgő udvari vegyészt, és nyájasan intett neki kezével.

- Nos, tanácsos úr, talán az örök ifjúság cseppjeit fedezte fel, hogy kedveskedjen vele a mai udvari bálra? - kérdezte, és szeme felvillant.

- Az örök ifjúságot majd csak Goethe János Farkas úr fogja föltalálni, felség, ha ugyan győzi korral. Némely jelenteni valóm volna, mielőtt felség a bálterembe lépne.

- Ismét összeesküvések? - kérdezte a császár, és fáradtnak, betegesnek látszott ezen az estén.

- Összeesküvés nélkül nem kel fel a nap felséged birodalmában - felelt Martinovics. - Ez éppen olyan járvány most az emberek között, mint a középkorban a lepra. Nem is tartják igazi művelt embernek, aki ne volna részese egy-két titkos társaságnak. Legutóbb Pesten készül némi veszedelem. A haldokló Gyurkovics egyetemi tanár szervezte meg a Reformátorok Társaságát...

- Gyurkovics? - mormogta a császár, és az aranygyapjút akasztotta nyakába. - A nevekkel rossz viszonyban van a memóriám. Tegye meg írásbeli jelentését a kabinetirodának.

Martinovics meghajolt, de nem mozdult helyéről. A szemét az ezüstfejű komornyikra szegezte, és a császár a tükörből elértette a célzást.

- Ferdinánd, nincs többé szükségem reád. A nagy szalagot majd a tanácsos úr segítségével veszem föl.

Az öreg komornyik eltűnt a szobából.

- Nos, segítsen, kedves tanácsos!

A széles, piros szalagot a jobb váll dragonérja alatt kellett áthúzni. Martinovics lábujjhegyre emelkedve foglalatoskodott a császár vállánál, és ebben a pillanatban suttogva a fülébe mondta:

- Felség, ma ne egyen farsangi fánkot!

A császár halovány arca egy fokkal még haloványabb lett.

- Nos? - kérdezte fojtott hangon.

Az udvari vegyész még mindig a szalagot igazgatta, és gyors, alig hallható hangon suttogta:

- Többször jelentettem már, hogy sok megbízhatatlan elem vegyült a jezsuiták közé. Napok előtt a jezsuiták linzi rendházában titkos nagygyűlés volt, amikor a gyűlés minden tagja egy farsangi fánkot kapott emlékül... Felség, a szalag rendben van!

A császár fanyar nevetéssel csóválta meg a fejét, és hirtelen haraggal mondta:

- Ön sehogy sem tudja páter Dominit megbocsátani a jezsuitáknak! Nos, én nem azonosítom magamat az ön ellenszenvével.

- Felség...

Martinovics ajkába harapott, és elsápadt. A császár még sohasem szólt hozzá ilyen nyersen. Ebben a hangban mintha a kegyvesztés jeges szele süvöltene előre.

De nem, a császár újra mosolyog. Igaz, hogy fáradtan és szomorúan, de mégis mosolyog.

- Nagyon tetszett nekem az ön magyar barátja, az a kemény kapitány...

- Laczkovics, felség!

- Igen helyes katonának látszik, úgy látom, nem érdemtelenre pazarolta dicséretét, tanácsos.

- Másik barátom, Hajnóczy, ugyancsak kiváló férfiú!

- Gondolni fogok reájuk. És most Isten önnel, az ajtónál már hallom Sauzou pálcájának kopogását.

A császár kegyesen intett, Martinovics térdre ereszkedve megérintette ajkával a császár kabátját, aztán kisietett az öltözőszobából. Amíg a hosszú folyosón végigment, folyton a császár halovány, fáradt arcát látta maga előtt, és sehogy sem tetszettek neki azok az el-elhomályosuló szemek.

- Csak megvizsgálhatnám! - dörmögte magában aggodalmasan, és egy falmélyedés előtt elővette ruhájából azt a kis aranykulcsot, amely a palota minden zárát nyitotta, a láthatatlan kulcslyukba illesztette, és a titkos ajtón át a szabadba lépett.

Keresztülsietett egy homályos udvaron. Aztán a fáklyafényes részekbe került, még visszanézett a kivilágított ablaksorra, ahonnan az udvari zenekar első taktusai hangzottak le a havas éjszakába, aztán nekivágott a téli utcáknak.

Farsang utolsó napjai voltak Bécsben.

A helytartóság engedélyt adott a mulatozásra, és a bécsi nép élt is az engedelemmel. Zajos, álarcos csoportok hemzsegtek az utcákon, a sörházakban víg zene zengett, és a Mária Terézia-korabeli, fehér szoknyás mosóleányok mintegy fölébredve félszázados álmukból, ismét elfoglalták helyüket a mulatságok központjában. Jókedvű, éneklő emberekkel volt tele a város. Cifra ruhás urak és hölgyek mentek karba fogózva az utca szélességében. A szembejövőt megcsipkedték vagy megcsókolták. Martinovics mind a kettőből kapott, amíg keresztülvergődött a Belváros szűk utcáin, hogy megkopogtassa a Müllergasse Nr. 6. kapuját.

Ezen az estén Livinskánál is mulatság volt. Marie tant szabóműhelyéből kihordozták a bútorokat, és táncteremmé alakították át a helyiséget.

Csupa jó ismerősre talált itt az udvari vegyész.

Livinska túláradó kedvvel nyújtotta a kezét.

- Köszönöm önnek, hogy meglátogatott. Ma énekli el először Hebenstreit barátunk az Eipeldaui dalt.

A porcelánokkal megrakott szalonban vígan itta a lángoló puncsot a társaság. Hackel, az öreg kereskedő a sarokban ülve mondogatta mély bölcsességeit a forradalomról és az asszonyokról, az öreg báró Riedl, a híres matematikus már elővette kedvenc témáját, amellyel matematikai alapon óhajtotta megoldani a forradalom kérdését. Gilovszky, az ábrándos fejű tanuló szokás szerint mélyen elmerülve ült a pianinónál, és nagy fekete szemét egy pillanatra sem vette le Livinska asszonyról, akibe halálosan szerelmes volt. A forradalmi dolgokhoz vajmi keveset értett, de szívesen nekiment volna a szuronyoknak, ha Livinska azt parancsolja.

Martinovicsot nagy ujjongással fogadták.

- Végre, végre! - kiáltott a férfias hangú Marie tant, aki erre az estére levetette a forradalmi köntöst. - Végre ismét hallunk szép zenét és éneket.

Az udvari vegyész a szívére szorította a kezét.

- Ah, mily jólesnek szívemnek e szavak! - felelt tréfás komolysággal. - Hol vannak tehát a hangszerek? A császár is mulat ma este a Burgban, miért ne mulathatna legkisebb szolgája?

Víg ének, zene verte fel a kis lakás csendjét, a robogó tálak egymás után jelentek meg a konyha felől, és éjféltájban, midőn a hangulat már tetőpontjához érkezett, hirtelen előállott Hebenstreit helytartósági főhadnagy a forradalmat dicsőítő Eipeldaui dallal.

A tapsok alig csitultak le, midőn a kapu felől kopogtatás hallatszott.

- Vajon ki jöhet ily későn? - kérdezték az egymásra vetett tekintetek.

Csoszogó lépések közeledtek a csigalépcsőn, és havas felöltőben egy sovány, öreg uracska lépett a szalonba. Az arca nagy ijedelmet és felindulást árult el, a lámpák egy pillanatig elvakították látását, és tétovázva nézett körül.

- Gotthardi, kegyelmes uram! - kiáltott fel rosszat sejtve Martinovics. - Engem keres?

- Önt keresem, kedves barátom! - felelt reszketeg hangon. - Borzasztó dolog történt az udvari bálon. Császár őfelsége hirtelen rosszul lett, és úgy vitték hordágyon szobájába.

A forradalmi társaság megdermedve hallgatta a baljóslatú szavakat. Egy pillanatig senkinek sem jött hang a torkára. Martinovics ugrott föl elsőnek.

- Nemde fánkot evett a császár?! - kiáltotta.

- Én nem tudok többet, mint amit mondtam - szólott nyöszörögve az öreg uracska. - Végem van, meghalok! Ilyen borzasztó dolgokat kell megérnem öreg fejemmel.

- Megyek a Burgba! - kiáltotta Martinovics, és talpra ugrott.

Fölkapta a köpönyegét, és csaknem kalap nélkül akart elmenni.

Livinska megfogta a kezét.

- Ignác, mi ébren várakozva töltjük az éjszakát. Jöjj vissza friss hírekkel!

Martinovics erre már nem felelt.


Hajnalfelé azonban, mikor visszatért halotthalvány arccal, ziháló mellel és kétségbeesett tekintettel, szinte erőtlenül esett össze, és a fejét a Livinska ölébe hajtotta.

- A császár meg fog halni. És nekem végem van örökre - nyögte keservesen.


MÁSODIK RÉSZ:
A FORRADALOM KÖRÜLUTAZZA A VILÁGOT

4.
A JÁMBOR UTAZÓHOZ

Éjszaka van 1793-ban, és Bécsben, a város nagyobbik részében már eloltották az olajlámpásokat, amelyek a házak fölött kifeszített kötélen lógtak. Három-négy lámpás ég csupán Bécs egész területén, amely már akkor is hatalmas város volt. Kőfalai napi járóföldnyi hosszúságban futottak a város körül, míg egyik kapujától a másikig négy óra alatt sem lehetett eljutni. A külváros, amely a tulajdonképpeni Bécset a sáncokon és falakon kívül övezte, a földrajzi tudósok előtt számíthatott ugyan Bécshez, de maga Bécs, a bécsi polgár sohasem akarta elismerni, hogy a számos előváros közül bármelyik is közelebbi atyafiságban volna az anyavárossal.

A külvárosok lakossága valóban nem olyan emberekből tellett ki, akiknek rokonságára bárki is büszke lehetett volna. Sehonnai csavargók, tolvajok, orgazdák, feslett nők, vándorcigányok, komédiások és mindenféle rabló söpredék lakta a félig földbe ásott házakat, ahol gyakori jelenség volt a tűzvész és a kolera. A pusztító tüzet bizonyos megelégedettséggel nézte a bécsi polgár a város tornyaiból.

Ha egy-egy jelentősebb tűzesetet jelentett a Szent István-torony őre az elővárosban, a bécsi polgár feleségével és gyermekeivel amolyan kirándulásfélét rendezett a sáncokhoz, amely kirándulásból sohasem hiányzott az elemózsiáskosár, sem a borosüveg. Ott falatoztak a polgárok a sáncok alatt, ha megunták nézni a nagyszerű tüzet, amely sorban fölégette a nyomorult viskókat, a szemétdombokat és nemritkán a szerencsétlen lakosokat is.

A külváros lakói az évről évre megismétlődő tűzvészt maguk sem tekintették már egyébnek, mint mulatságnak, amelyről a véletlen gondoskodott számukra. A császár eltiltotta a medve- és kutyahecceket, a söpredék nép még farsangban is csak akkor mulathatott, ha "saját maga rendezte mulatságait, felgyújtván nyomorult tanyáit".

A legnagyobb tűzvészek után sem tűnt el azonban egyetlen elővárosa sem Bécsnek. Mint eső után a gomba, úgy termett meg egyik viskó a másik után. Az ottani lakosok szerfölött ragaszkodtak szemétdombjaikhoz, a piszkos csatornákhoz és föld alatti barlangjaikhoz. Alig fordult egyet az esztendő, már újra fölépült a leégett külváros, és most már csak idő kérdése volt, mikor rendeznek odakünn újra egy szép, nagy tüzet a gyújtogatók.

Csak a tavaszi kolera volt az, amelynek nem örvendezett a bécsi polgárság. Ilyenkor becsukták a kapukat, és a Belváros utcáiról kikergették a koldulókat, a cigányokat és a kutya- és madárárusokat. Az üstáruló cigányok, valamint a vak zenészek, akik más alkalommal szívesen látott vendégei voltak a bécsi házudvaroknak, nyomtalanul eltűntek. A bécsiek csak hallomásból tudták, hogy odakünn az elővárosban beszentelés nélkül, néha még félig elevenen temetik közös gödrökbe a nyavalyásokat.

A bécsi polgár gyakran hordott füstölőt a kezében ezekben az időkben, és jó keresete volt a csodadoktoroknak, bűbájosoknak. Az ablakokat hónapszámra nem nyitották föl, és még azzal sem törődtek, hogy a külvárosi emberek ilyenkor feltörték a városi pincéket, és a bor és pálinka patakokban folyt a rongyos viskók között. Egyetlen rendőrnek sem jutott eszébe ezen megbotránkozni.

Ha a tűz a kolerával egy időben látogatta meg a külvárost, akkor kerekedett csak pokolbeli borzalom odakünn. Talán még a császár sem tudott aludni a nyomorultak ordításától. Mondják, hogy egyszer a városi fizikus (vagyis: az orvos) tanácsára égették föl a gyújtogatók a kolerás külvárost.

Ahol a sáncok kezdődnek, és a külváros végződik, de már a kapun belül, ebben az időben egy régi vendégfogadó állott a Lilienthali úton, amely fogadó a Jámbor utazóhoz volt címezve.

A fogadók ebben az időben csaknem egyforma mintára épültek egész Európában, mint akár manapság a víghotelek. A német városok fogadói cseppet sem különböztek a francia vagy a magyar felvidéki fogadótól. A nagy kontinentális út mentén, amely kezdődött Lengyelországban, és a lengyel királyok bőkezűségéből a magyar határt érintve Bécsig vezetett, hogy Bécstől német földön át egész Madridig nyúljon, meg volt rakva bőségesen fogadókkal.

Mindig voltak emberek, akik szerettek utazni, akik nem féltek a fáradalmaktól, az utazás veszedelmeitől. A nagy utazókocsik éppen úgy eljutottak Bécsből Madridba, mint manapság a gyorsvonat. Igaz, hogy akkor hónapokig tartott az utazás. A tágas udvarú, vastag falú fogadók az út mentén napokig látták vendégül az utazókat, amíg kedvük támadt az utazás folytatására.

A magyarok, akik Bécset látogatták, az Arany Oroszlánban szállottak meg rendesen. Évszázadok múltán is emlékezett a Bécsbe érkező magyar, hogy apái meséltek az Arany Oroszlán ablak nagyságú tükreiről, a kanyargó csigalépcsőről és a homályos ebédelőteremről, ahol esténkint naftalámpások ragyogtak. Az Arany Oroszlánban éppen úgy mulattak a magyarok, mint akár odahaza, vagy Pesten a Hét Választóban. A bécsi policáj, amely élénk figyelemmel kísérte a Bécsben mulatgató magyarok viselt dolgait, sohasem haragudott meg azért, ha az Arany Oroszlánból éjszaka is cigánymuzsikusok zenéje hangzott ki, amely mulatozás pedig szigorúan tilos volt. A bécsi policájnak volt esze. Azt mondta, hogy inkább csak mulassanak a magyarok, mint politizáljanak.

De hagyjuk az Arany Oroszlánt sárga falaival és sötét udvarával, mely a kétszáz esztendő előtti magyarnak a császári Bécs pompáját és fényűzését jelentette. (Hiszen gyakran az Arany Oroszlánnál nem is jutott tovább a magyar. Félt az ismeretlen városban az eltévedéstől.)

A Jámbor utazó másféle fogadó volt. Olyan embereknek volt a megszállóhelye, akik nem szerették, ha kíváncsi szemek tekintetének vannak kitéve. Ebben az időben Európa tele volt mindenféle titkos társaságokkal. A legtöbb titkos társaság csupán azért alakult, mert az emberek kedvüket lelték a titokzatosságban, rejtélyeskedésben. Mintha a középkor régen elmúlott hangulata tért volna vissza az elmosódott zene módjára az emberi elmékbe. Titkos társaságok alakultak mindenféle célokra, de a legfőbb cél volt mindig a tagoknak egymáshoz való kapcsolása a titokzatosság révén. Három fogadó volt Európában, amely a Jámbor utazóhoz volt címezve. Düsseldorfban, Bécsben és Lembergben voltak e fogadók, ahol a titkos társaságok tagjai megszállani szoktak.

A bécsi Jámbor utazónak egy francia származású ember, bizonyos M. Pilleau volt a gazdája. Ha hinni lehet a följegyzéseknek, M. Pilleau ártatlan tagja volt a legtöbb titkos társaságnak, és igen jó üzleteket csinált fogadójával. Másrészt igen jó összeköttetése volt a políciával is, úgyhogy a nála megszállott utazók, bármelyik titkos társaságnak voltak is tagjai, teljes biztonságban lehettek.

Köpcös, kis termetű férfiú volt Pilleau úr, aki állandóan hófehér vászonsapkát viselt fején, és harisnyás, félcipős lába olyan fürge volt, mint a nyúlé. Ha senki sem látta, akkor nagyon jámbor, szinte ostoba kifejezése volt simára beretvált arcának. Órákig állott mozdulatlanul a söntésben, és üres tekintettel bámult a levegőbe, vagy szórakozottan csörgette aprópénzét. Csak akkor rázkódott meg, ha kocsigördülés hangzott fel a mély kapualjból. Sötét, szinte aggasztó kifejezést öltött az arca. A homlokát összeráncolta, és fontoskodva tette hátra kezeit. Vastag orra szimatolva hallgatta a kerékzörgést, és olyanformán mérte végig a vendéget, mint egy szigorú vizsgálóbíró.

A Jámbor utazó vendégei rendesen estefelé szoktak megérkezni, hogy reggel tovább utazzanak.

Pilleau úr nem szerette azokat az utazókat, akik nem takarták el arcukat köpenyegük szárnyával, amikor lámpásával arcukba világított. Nem sokra becsülte az olyan utast sem, aki elmondta, hogy honnan jön, és merre megy. Még ha közölte vele az utazó a titkos társaság jelét, amelyhez tartozott, akkor sem melegedett fel Pilleau úr irányában, ha az utas a söntésben vagy éppen az ebédlőszobában foglalt helyet. Ilyenkor aggodalmaskodva szokta megjegyezni, hogy a kapu még nyitva van, és nem tudhatni, hogy nem érkeznek-e újabb vendégek.

Ha az utazó erre sem mutatott semmi ijedelmet, hanem nyugodtan falatozott tovább az ebédlő képei alatt (amelyek megfordítva voltak a helyükre akasztva, hogy első pillanatra ne lássék jelentőségük), Pilleau úr nem törődött tovább vendégével. Hideg, közömbös arccal állott helyén, és tudomást sem vett az utazóról, aki rendesen felszólítás nélkül szokott beszélni utazásáról, kalandjairól, terveiről. A legtitokzatosabb küldetések, utazások nem érintették ilyenkor Pilleau úr kíváncsiságát. Unatkozó arca azt látszott mondani, hogy neki ugyan beszélhetnek, nem hisz a hazugságokban.

Azon az estén, amely egy késő őszi napon borult rá Bécs városára ebben az esztendőben, M. Pilleau végre olyan vendéget fogadhatott a Jámbor utazóban, amilyenhez régen nem volt szerencséje.

Egy kisebb fajtájú utazókocsi hozta a vendéget, és a postakocsis a legmogorvább fickók közül való volt, akik valaha a Jámbor utazóban megfordultak.

A hintóból egy sovány, hajlott vállú férfiú ugrott ki, akinek széles kalapja mélyen a szemére volt húzva, míg bő, fekete köpenyét arcához emelte. Két tüzes szemet világított meg csupán a M. Pilleau lámpása, valamint gombos lábszárvédőkbe bújtatott, sovány lábszárakat.

A jövevény ideges nyugtalansággal nézett körül a sötét udvaron, és Pilleau úr füléhez hajolva, halkan mormogta francia nyelven:

- Szobát akarok, ahol teljes biztonságban lehetek. Van olyan szobája?

A fogadós boldog arckifejezéssel bólintott.

- Tehát: előre - mondta röviden az idegen.

Pilleau úr még egyszer tetőtől talpig megnézte vendégét, és határozottan tetszett neki, hogy milyen türelmetlen, ideges a férfiú, aki nyugtalankodva nézett a nyitott kapu felé.

- Majd bezáratom a kaput! - ajánlkozott a vendéglős.

A vendég bólintott, míg jobb kezével erőteljesen megfogta Pilleau úr karját.

- Ne fecsegjen annyit, hanem vezessen a szobámba - szólt, és úgy megszorította a fogadós karját, hogy bárki más felkiáltott volna a fájdalomtól. Pilleau úr azonban mosolygott csupán, és gyönyörködve mormogta:

- Az ördögbe! Ez már aztán komoly dolognak látszik.

Fürge lábai gyorsan vitték előre, míg a lámpással az utat mutatta. A Jámbor utazó sem nélkülözte a titkos lépcsőt, mint ebben az időben a legtöbb ház. A fogadós a titkos lépcsőn vezette a házba a vendégét, és jókedvűen nyitogatta fel a poros szobákat, míg végre egynél megállapodott. A szobának nem volt ablaka, ajtaja pedig olyan furfangosan volt elhelyezve, hogy észre sem lehetett venni a falban. A lámpást az asztal közepére helyezte, és széles gesztussal fordult a szobában.

- Itt lakott Kosciuszko, mikor Bécsben járt. De lakott itt körül más nevezetesség is.

Az idegen a keskeny ágyra telepedett, és a köpenyeget kissé leengedte arcáról. Fiatal, sovány, borotvált arc vált láthatóvá, amelyet széles pofaszakáll határolt, míg a kalap alól költői rendezetlenségű fürtök bukkantak elő. Mozdulatlanul ült a helyén, és ajkait összeszorította.

- Parancsol valami vacsorát? - kérdezte a legnagyobb tiszteletteljességgel a fogadós.

Az idegen legyintett kezével.

M. Pilleau szinte reszketett már a kíváncsiságtól.

- Messziről jött?

Erre sem kapott választ.

- Miben lehetek szolgálatára? - kérdezte földig hajolva.

Az idegen az ajtó felé mutatott.

- Megyek - dörmögte a fogadós, és alázatosan hajlongva hátrált az ajtó felé. - Egy zsinór van az ágy felett. Ha azt meghúzza, nyomban szolgálatára állok. Jó éjszakát!

Nehezen találta meg a kilincset, és sóhajtva nyitotta ki az ajtót. Fejcsóválva, de büszkén lépkedett lefelé a lépcsőkön, és többször hátranézett, hogy nem gondolta-e meg a dolgot az idegen.

- Komoly ember! - dünnyögte magában, és titokzatosan foglalt helyet a söntésben.

A sarokban, alig észrevehető helyen egy nyelv nélküli harang függött le a mennyezetről. Erre a harangra fordította most minden figyelmét, mert a harang összeköttetésben volt a titkos szobával.

Ült csendben, szinte leskelődve a helyén, amint a harang egyszerre csendesen megmozdult, és néhányszor megingott a levegőben. Pilleau úr szinte magánkívül ugrott talpra, és szélsebességgel vágtatott vissza a titkos szobába. Két kezét a szívére szorította, és az izgalomtól remegő hangon kérdezte:

- Parancsolni tetszett velem?

Az idegen egy darabig még fel és alá járt a szobában, aztán hideg, erős hangon így szólott:

- M. Pilleau, mi önt ismerjük.

- Megbízható ember vagyok - rebegte a fogadós.

- Ne szóljon mindig közbe! Ma, október 27-ikén éjjel tizenkét órakor tűz keletkezik a külvárosban, amely a fogadón túl elterül. Nagy zavar, tolongás, lárma támad a Lilienthal utcában, a polgárok mennek a tüzet nézni. A tumultusban háromszor fognak kopogtatni a Jámbor utazó kapuján. Ön felnyitja a kaput, és bevezeti ide hozzám azokat a férfiakat, akik a kapu alatt állanak, miután a jelszót egyenkint megmondták. A jelszó: "La révolution fera le tour du monde... A forradalom körülutazza a világot..." Ezt parancsolja önnek a párizsi jakobinus páholy, amelynek a kezei hosszúak.

- Engedelmeskedni fogok - felelt M. Pilleau.

Az idegen újra az ajtóra mutatott, és mielőtt a fogadós még bezárta volna maga mögött az ajtót, az ágyra vetette magát, és láthatólag nyomban elaludt.

A Jámbor utazóban már régen kialudt minden világosság, amikor a Szent István-toronyban éjfélkor megkondult a vészharang, és piros lángok világították meg az éjszakát a külváros felől. Zivataros, szeles éjszaka volt, és a tűzvész percek alatt teljes erejében lobogott fel a falakon kívül.

A Jámbor utazó érdemes tulajdonosa, aki az egész éjszakát ébren töltötte, a söntés bezárt fatámlái mögött dobogó szívvel hallgatta a vészharang zúgását és az eleinte szórványosan, majd sűrűbben kopogó lépéseket, amelyek a Lilienthal utca régi kövezetén felhangzottak.

Majd egyetlen tompa dübörgésbe folyt össze a tűz felé rohanó polgárság lépéseinek kopogása. Hangos kiáltozás, morajló lárma verte fel az éjszakát. Az éjszakai tűzvész szenzációja még az asszonyokat és gyerekeket is kicsalta az ágyakból. A módosabb polgárok gyorsan befogattak, és kocsin igyekeztek a tűz színhelyére. Majd egy szakasz lovasság vágtatott végig a városrészen, amelyet csupán a közeli tűz vérpirossága világított. Lipót császár eltörölte a népies mulatságokat, Ferencnek még nem volt érkezése a nép szórakoztatásáról gondoskodni, hiába írták meg a flórenci titkos szekrénykékbe csempészett levelek a bécsi császárnak, hogy a népet mulattatni kell, mert különben maga gondoskodik mulatságáról: gyújtogat vagy összeesküszik.

Az éjszakai tűzveszedelem csaknem egész Bécset az utcára csalogatta. A tapasztaltabbak azon vitáztak, hogy vajon hány ember fog beleégni a házakba.

A lovasság galoppja már messzire dübörgött, amikor a Jámbor utazó kapuját háromszor megkopogtatták.

M. Pilleau örvendezve dörzsölte össze a kezét, és míg a kapuhoz sietett, büszkén gondolt arra, hogy a franciák mégis legjobban értik az összeesküvés módját, hiszen tanácskozásra jobb időt nem is választhattak a tűzveszedelmes éjszakánál.

Csöndesen fölnyílott a kapu, és egymás után rövid időközökben hat sötét köpönyeges, eltakart arcú férfiú surrant be a kapu alá. Suttogva, dörmögve adták le a jelszót, Mirabeau szavait:

- A forradalom körülutazza a világot!

Midőn mindnyájan együtt voltak. M. Pilleau némán fölvezette a hallgató embereket a titkos folyosóra. Megvárta, amíg az utolsó is belépett az idegen utazó szobájába, aztán amint rövid lábai csak bírták, a padlásra iramodott, ahonnan a mennyezet hasadékán keresztül mindent láthatott és hallhatott, ami a szobában történik.

Mire a fogadós a padlásra érkezett, az éjszakai emberek már levetették köpönyegeiket, és a sötét, nagy kalapokat a sarokba vetették.

A francia utazó ült az asztalfőn, és hárman ültek jobbról, hárman balról. Titokzatosan világította meg az olajlámpás a halovány arcokat és az asztal lapjára helyezett fehér kezeket. A francia egy papírlapról valamit fölolvasott, aztán intett a mellette ülő férfiúnak. M. Pilleau a mennyezet hasadékán át csakhamar felismerte a szólásra emelkedő férfiúban Hebenstreit főhadnagyot, a bécsi költőt, aki az Eipeldaui című dühös forradalmi dalnak volt szerzője. Piros orrú, kopasz homlokú, mosolygós szemű ember volt a főhadnagy, aki ebben az órában inkább illett volna egy sörház kedélyes asztalához, mint erre a helyre.

- Verseket írtam királyok, papok és nemesek ellen - kezdte a költő. - A hexametert éppen úgy felhasználtam verseimhez, mint a bécsi szójárást!

- A klub tudja ezt, és méltányolja! - szólt közbe az idegen.

- A forradalmi eszméket mindenütt terjesztem. Akár Hackel boltjában üldögélek délutánonként, akár Anissnál, csak a forradalomról beszélgetünk mindig. Arról a forradalomról, amely feltartóztathatatlanul közeledik Bécs felé is, hogy végigvonuljon az egész világon.

- Más előterjeszteni valód nincs ezenkívül, polgártárs? - kérdé az idegen.

- De igen! - felelt a helyparancsnoksági főhadnagy, és hirtelen lelkes pír öntötte el az arcát. - A forradalomnak nemcsak versekre és elszánt férfiakra van szüksége, hanem szüksége van fegyverekre is. Hosszas gondolkozás után egy terv fogamzott meg bennem: a tervet, íme előterjesztem. Hadikocsikat kell építenünk, amelyek megvédelmezik a forradalmi tömeget a lovasság rohama ellen. Eddig, ha csatáról volt szó, a gyalogosok oroszláni bátorsága azon törött meg, hogy nem tudott ellenállni a lovasok mindent elsöprő rohamának. És miután a forradalmi eszmék jelenleg még csak a gyalogjáró intelligens emberek között hódítottak, hadikocsim ezeknek védelméről gondoskodik. Megvasalt szekereket kell építenünk, amelyek hegyes lándzsákkal, éles kardokkal és mindenféle szúró-vágó szerszámokkal legyenek ellátva. A kocsi elé fogott paripák fülébe az alkalmas percben tüzes taplót kell elhelyezni, és a megvadult állatokat a szekérrel a lovasság közé bocsátani.

- Előterjesztjük a klubnak! - mondta csöndesen az idegen, és a költő mellett helyet foglaló idősebb urat szólította föl.

Meghajlott hátú, fehér hajú, pápaszemes öregúr emelkedett föl, aki reszketeg hangon kezdett beszélni, de hangja mindinkább megerősödött:

- Tiszteletre méltó, jámbor utazó, te eddig nem ismertél engem. Én Riedl báró vagyok, aki mostani császárunkat, Ferencet a matematikára tanítottam ifjú korában. Én szeretett tudományomat, a matézist óhajtanám rendelkezésére bocsátani a forradalomnak. Hiszen mindnyájan tudjuk, hogy a matematika az, amely csalhatatlan. Csupán szigorú számvetés útján tudhatjuk meg, hogy hányan vagyunk azok, akiket besorozhatunk az egyenlőségi szövetségbe, amely szövetség végre eltörli az arisztokráciát és a velejáró kiváltságokat a föld színéről. Én tehát úgy terveztem, hogy egy napon végre színt kell vallani minden titkos és nyílt forradalmi férfiúnak Bécs városában. November elsején reggel hét órakor jelenjen meg minden ember, aki tagja akar lenni az egyenlőségi szövetségnek, jelvénnyel az utcán. E jelvénynek legalkalmatosabb volna, a francia respublika háromszínű szalaga, amelyet a kalapján viselne minden polgár. Az utcán találkozunk valamennyien, és én századokra, ezredekre osztom híveinket. A századok maguk közül centúriókat választanak. A legidősebb centúrió leend az elnök.

- Előterjesztjük a klubnak - mondá halkan az idegen. - Held lelkész polgártársunkat halljuk!

A szikár lutheránus pap gyújtó szavakkal festegette a jövendő képét. Átszellemülve, lángba borulva jelezte az időt, midőn a párizsi konvent parancsol majd Bécsben is.

Az emberiség gyönyörű eszméktől volt telve ezen időben. A szikár férfiú méltó papja volt az eszméknek, amelyek az emberek lelkéről leszedegették a bilincseket. A mellette ülő ősz hajú és fekete bajuszú Denkmann orvos bólogatott a szavakhoz, míg Troll, a rendőrigazgató szinte átszellemülve hallgatta a pap szavait.

Held lelkész szavai után egy lecsüngő bajuszú, sörtés hajú férfiú mozdult meg a helyén. A zsinóros mentéjéből két sárga papírosba csavart tekercset dobott az asztalra. Gróf Soltyk - mert hiszen ő volt a sörtés hajú - lengyeles akcentussal megszólalt:

- Held olyan szépen beszélt, hogy ezt meg kell hallania a francia konventnek is. Felajánlok kétszáz aranyat azon célra, hogy Held Párizsba utazzon, és a konventnek tudomására hozza, hogy sokan vagyunk Bécsben, akik várjuk a nyugatról jövő jeladást.

- A jeladás már megérkezett! - kiáltotta emelt hangon az idegen. - A párizsi jakobinus klub, az örök világosság páholya, a múlt hetekben tartott ülésében foglalkozott Ausztria-Magyarországgal. Tudnotok kell ugyanis, hogy a leghatalmasabb konvent kegyelmes határozatot mondott ki Párizsban. A konvent elhatározta, hogy valamennyi szegény, leigázott, szolgaságban levő népnek megengedi, hogy a nap sugaraiban, amely francia földön kelt fel, sütkérezhessék. Új életre ébredjenek az elsenyvedt testek, a föld porában féregként fetrengő lelkek megvilágosodjanak a francia nap fényességében. A konvent kinyújtja karjait, amelyeknél erősebb még nem volt a világ fennállása óta, a sötét országokban lakó népek segítségére. Elhoztam nektek a kezet, éljetek vele. A konvent elküldi nektek az emberiség legdrágább kincsét, az örök szabadságot. A halottakat feltámasztjuk, a zsarnokság méhében élő magzatokat kiirtjuk. A francia konvent karja átöleli az egész földkerekséget, és az örök testvériség nevében átadja minden kincsek kincsét a föld népeinek: a megváltó forradalmat. A párizsi jakobinus klub, amely egyesítette keblében a világ legnagyobb és legtudósabb elemeit a múlt hetekben tartott ülésében, ahol az öreg Payne Tamás, az Emberi jog szerzője elnökölt, és Clootz Anacharsis, az emberiség szónoka, Lux Ádám és az öreg Trenk Frigyes voltak az elölülők, Forster György indítványára elhatározta, hogy Ausztria és Magyarország ellenére képviselőt küld ki. Ezennel vegyetek tudomást ti, és tudassátok mindazokkal, akiket illet, hogy a párizsi jakobinus klub Ausztria-Magyarország főnökévé Democrite Lamontague-t nevezte ki. Ezentúl mindenben neki tartoztok engedelmességgel.

Az összeesküvők meghajtották a fejüket.

- Engedelmeskedni fogunk neki!

- És a többit, a további teendőket ugyancsak a főnök közli veletek.

- Meg fogjuk hallgatni, és úgy cselekedünk, ahogy ő parancsolja! - felelt az öreg Riedl báró.

- Ő rendelkezik életünk felett! - szólt Hebenstreit főhadnagy.

Gróf Soltyk, a lengyel, aki tudatlanabbnak érezte magát társainál, előrehajolt.

- Mondd meg most, jámbor utazó, hogy hívják polgári nevén Democrite Lamontague-t?

A jakobinus gőgösen összeszorította az ajkát, és nem felelt.

- Tudnunk kell, hogy kinek engedelmeskedjünk - vélekedett Hebenstreit is.

- Nos - felelt a jakobinus -, ez ugyan nem tartozik reátok, hiszen Democrite Lamontague előbb-utóbb saját maga tudatja veletek hatalmát és létezését. Ám hogy a dolgoknak gyorsabb haladást biztosítsunk, a jakobinus klub főnöknek Martinovics Ignácot, a szászvári apátot nevezte ki.

A hat összeesküvő meglepetten nézett egymásra.

- Martinovics a császár kéme! - mormogta Riedl báró.

- Annál jobb - felelt a jakobinus.

- Mindnyájunkat felad! - dörmögte a költő-főhadnagy.

Gróf Soltyk lelkesen csapott az asztalra.

- Azt nem fogja tenni! A klub tudja, hogy mit parancsolt. Nekünk csupán engedelmeskedni kötelességünk.

- Szabadság és egyenlőség! - kiáltotta a jakobinus, és hirtelen búcsút vett a társaságtól.

Mire észrevették volna, már eltűnt a titkos szobából. Hol és merre ment ki a Jámbor utazóból, anélkül hogy Pilleau úr kaput nyitott volna előtte, nem lehetett megtudni. Csupán egy szeletke papirosra írt üzenetet talált a fogadós a söntésben, azon a helyen, ahol üldögélni szokott.

"Fogadós, ha füleid hosszúak, ajánlom, hogy tégy sót a nyelvedre!"


5.
AZ APÁT ÚR MEGJELENIK

A titkos szoba társasága lassanként szétoszlott. Egyenkint lépkedtek ki a kapun, és a falhoz lapulva elhagyták a fogadót. Odakünn vihar kerekedett, a szakadó eső segítségére volt a lakosságnak a külvárosi tűzvész eloltásában. A zuhogó eső még sötétebbé tette az éjszakát, és a tüzet néző polgárok sietve iparkodtak hazafelé a sáncokról. Csak itt-ott hallatszott egy hangosabb kiáltás:

- A három medvetáncoltató odabenn égett a házban!

Amire valaki felelt:

- Igen, de a medvék kiszabadultak, és borzasztó bőgéssel iramodtak az erdők felé.

- Most majd itt marad a három vadállat Bécs környékén - aggodalmaskodott a harmadik. - Vasárnap nem mehetünk Mödlingbe sörözni.

Egy öregember, aki az unokáit vezette kezén, és még most is izgatott volt a tűztől és a rémülettől, hangosan kiáltotta:

- Az mind semmi! Három medve, az csak három medve! De az én nagyapám még látta azt a farkascsordát, amelyet a kurucok hajtottak be Bécsbe. A bestiák ott sétálgattak a Grabenen, és fölfalták az embereket.

Majd a katonaság közeledett. A vértesek nehéz lovaikon, csuromvíz köpönyegükben káromkodva tisztították meg a polgároktól a szűk utcát.

A vértesek kapitánya átkozottul szitkozódott:

- A pokolba veletek, harisnyás pocsolyakerülők! - kiáltotta, és a lovaglóostorával jókorát húzott egy köpönyeges polgár hátára. - Nesze, te kutya jakobinus! Ti csináljátok a tüzet minden éjszaka Bécsben, hogy a zavarban könnyebben dolgozhassatok.

A polgár jajgatva vitte tovább irháját.

Hebenstreit főhadnagy és az öreg Riedl báró egy kapumélyedés alatt húzták meg magukat.

- Elvakult zsoldos! - dörmögte Hebenstreit. - Mintha nem tudná, hogy a szabad polgár Párizsban még a király fejét is leüttette.

Az öreg Riedl fanatikusan mormogta:

- Addig nem lesz semmi Bécsben, amíg össze nem szedjük az elvtársakat, és századokba nem osztjuk...

Mély, sötét kapuboltozat tátongott mögöttük. Észre sem vették, hogy a hátuk mögött a sötétségben egy fekete alak álldogál, aki már előbb menekült a kapu alá a zivatar és a robogó lovasok elől.

Hebenstreit az öreg Riedl karjába kapaszkodott, és szenvedélyesen folytatta:

- Tegnap tudósítás érkezett nyugatról keletre. XVI. Lajos kivégeztetésének pontos adatait kaptuk a kiküldött jámbor utazótól. Sok olyan részlet tudódott ki, amelyről idáig nem tudtunk. Louis-t, a bűnöst, január 23-án reggel fél kilenc órakor vitték ki a Temple-ből. Blaviére miniszter nagy, zöld kocsijára ültették, és másfél óráig kocsikáztatták végig Párizs utcáin. A nép üvöltve követte a kocsit. Azt mondják, hogy a nép között volt az orleáns-i herceg is, aki titokban követte nagybátyját a Forradalom térre. (Kár, hogy a vakmerő herceget nyomban el nem fogták!) Louis a vérpadról beszélni akart a néphez, de Henri Samson gyorsan levágta hosszú haját, és zsebre dugta. Louis, nemhiába jó színész volt egész életében, annyit el tudott mondani, hogy ezennel megbocsát mindenkinek, nem kívánja, hogy vére átokként hulljon Franciaország földjére. Talán még tovább is beszélt volna, de a polgárok már nagyon türelmetlenek voltak. Egy éles hang süvített föl a tömegből: "Polgártárs, teljesítsd kötelességedet, és az isteni nép parancsolatát!"

Ez az éles hang olyan hatással volt a hóhérlegényekre, hogy nyomban megragadták a királyt, és a kés alá vonszolták. A dobok peregni kezdtek, de a dobpergésen is keresztülhangzott a király rettenetes, őrjöngő sikoltása, amelyhez hasonló még nem hangzott föl a Place de Révolutionon. A kiküldött jámbor utazó tanúja volt a kivégzésnek, és felejthetetlen pillanatnak mondja a kés lezuhanását, amely kettémetszette a Louis XVI. őrjöngő kiáltását. A Louis kiáltása után egy másodpercig halálos csend volt észlelhető a tömegen, még a dobok is elhallgattak egy láthatatlan kéz intésére. Mintha a szívek egyszerre megérezték volna a szabadság és egyenlőség hajnalhasadásának végét: a nap fölbukkant az égboltozat peremén, a zsarnok fejét elmetszette törzsétől a kés... Gyönyörű pillanat lehetett, kedves tanár úr. Mindnyájan sajnálhatjuk, kortársak, hogy ott nem lehettünk e napkelténél.

Riedl báró fázósan húzta össze köpenyegét.

- Csöndesebben, testvér!

Hebenstreit azonban már nem tudta magát tartóztatni. Heves gesztusokkal kísérte szavait.

- És Henri Samson megragadta hajánál fogva a zsarnok fejét, és megmutatta a népnek. A nép tombolása, ujjongó lelkesedése határtalan volt. A nagy térség visszhangozta az isteni nép zúgó moraját, és a házak falai megreszketni látszottak. Egynegyed tizenegy óra volt ekkor. Szokatlanul hideg nap volt Párizsban, és a gőzölgő vér hamarosan megfagyni látszott a vérpad deszkáin. A nép ezt nem várhatta be. Fölrohantak a vérpadra, és ujjaikkal, kezeikkel, arcukkal nyúltak a még meleg vérhez. Petit polgártárs, a cipész, tenyerével merített a vérből, megkóstolta, és a körülállókra fecskendezte szájából. "Pfuj, be sós! - kiáltotta." A polgártársnők kendőiket mártották a lecsurgó vérbe, a gyermekeknek homlokát kenték meg vérrel, és a Louis lila színű selyemkabátját, amelyet előzőleg levetett, darabokra tépték. Ilyen ünnep többé sohasem lesz a világon, mint Párizsban volt az esztendő első heteiben.

- Talán még lesz hozzá hasonló ünnep - mondta ekkor egy mély, zengő hang a háttérből.

A főhadnagy és a tanár gyorsan megfordultak.

Egy bő köpönyeges, széles kalapú férfiú állott mögöttük, akinek arca simára volt borotválva, és a köpenyeg alatt a papi ruha látszott.

Hebenstreit egy hosszú tőrt hordott a ruhájában.

Azt nyomban elővette, míg Riedl tiltólag kapaszkodott a karjába.

- Te kihallgattad beszélgetésünket! - kiáltotta a főhadnagy.

Az ismeretlen kinyújtotta a kezét, és bizonyos jelet mutatott. A főhadnagy visszadugta a tőrt.

- Ki vagy?

- Szabad polgár! - felelt az idegen.

- Honnan jössz?

- A nagy Oriensből.

- Testvérek vagyunk?

- Testvérek!

A bő köpönyeges ekkor közelebb lépett, és szétvetette kabátját. Aranykereszt villant meg a mellén, és Hebenstreit felismerte:

- A szászvári apát! - mormogta.

- Nem. Most Democrite Lamontague a nevem, testvérek! - felelt Martinovics. - Tudtam mai szakmánytokról a Jámbor utazónál, és magam is oda igyekeztem, hogy a Párizsból érkezett idegennel szót váltsak. Útközben azonban azt kellett észrevennem, hogy kémek járnak nyomomban. Hosszú időt vett igénybe, amíg a titkos rendőröket le tudtam rázni nyakamról. E kapu alá menekültem, ahol ismerem a régi fülke nyitját, amelyben egykor a minoriták kapusa őrködött. Azért nem vettetek észre, testvérek. Mindjárt megismertelek benneteket, és ezért nem adtam jelt jelenlétemről, mert magam is kíváncsi voltam a legújabb párizsi hírekre!

- Amit tudtam, már elmondtam! - felelt Hebenstreit.

- Most pedig én mondom el nektek azt, amit még esetleg nem tudtok - szólt az apát. - Titkos jelentés érkezett a kabinethoz, hogy az éjszakáról éjszakára megismétlődő tüzek a jakobinusok munkája. A külvárosi gyújtogatás azonban csak az előjátéka annak a nagy tűzvésznek, amelyet a legközelebbi időkben rendeznek a jakobinusok. A jelentés szerint a lipótvárosi nagy faraktárakat gyújtják fel a jakobinusok, és remélik, hogy az óriási tűzvésznél megjelenik Ferenc császár is. Mert már csak a jakobinusok elhatározásán múlik, hogy a tumultusban, a hirtelen kitörő zavargásban milyen úton-módon tegyék el láb alól a császárt...

- Erről a tervről nem tudunk semmit! - kiáltott fel nagy megrökönyödéssel Hebenstreit. - A gyilkosság hiányzik a mi káténkból.

- Alávaló hamisítás! - mormogta ijedten Riedl báró. - A titkosrendőrség műve az egész. Ilyen módon akarják a császárt félrevezetni, hogy elrendelje üldöztetésünket!

- Magam is azt vélem, hogy Saurau gróf nem válogatós az eszközeiben - felelt a szászvári apát. - Sokat tudnék beszélni, testvéreim, arról a változásról, amely odafent a császári termekben észlelhető. A fekete cimbora sötét csuháját ráborította a császár szemére. Leopoldus még el sem helyezkedett a kapucinusok sírboltjában, midőn a jezsuiták mint fekete patkányok másztak elő a Burg minden hasadékán. Hiába találták zárva az ajtókat eleinte, becsúsztak a kanálison át. A jó Leopoldus király hűséges embereit tették el először is az útból. Hiszen tudjátok, hogy én, az elhunyt király bizalmasa, a trónkövetelőnél még azt a kabinettitkári állást sem tudtam elnyerni, amely csupán a megélhetésemhez lett volna elegendő. Colloredo, Thugut a fekete cimbora hatalmában vannak. Pergen a szemembe nevetett, amidőn felhívtam a figyelmét a jezsuiták aknamunkájára. A fekete cimbora jól elhelyezte titkos vezetékeit a császár körül. Schloissnigg a kabinetirodában az én helyemen tölt be bizalmi állást. Szolgálataimra többé nincs szükség. Elmehetek, ahová akarok. A kapunál parancs adatott ki feltartóztatásomra. Ármánykodók a nevemet sem engedik kiejteni a császár közelében. Minden lépésem alá aknát helyezett el a fekete cimbora, és megfenyegetett, hogy a levegőbe robbant. Nem volt más utam a visszavonulásnál. Elmentem, hogy újra visszajöjjek. Mert vissza fogok még jönni, még hallani fognak rólam azokban a jól elzárt szobákban, de többé nem a szászvári apát lesz a nevem, hanem Democrite Lamontague!

- Testvérek vagyunk! - felelt a két elbűvölten hallgató férfiú. - Mire készülsz?

- Most megyek Magyarországba, és teljesítem a párizsi nagypáholytól kapott parancsokat. Hallani fogtok rólam, bécsi testvéreim. Magyarországot én ismerem. Tüzes üszök van ott szalmakazal alatt elhelyezve. Zalában, Szabolcsban már három esztendő előtt talpra állott a köznép, és a franciák mintájára megrohanta az urakat. A lázadást elfojtották, de a tüzet, amely a föld alatti gyökeren végiglappangott az egész ország alatt, többé eloltani nem lehet. A sötétség már oszladozóban van. És a lámpást én viszem magammal, hogy megvilágítsam hazám minden táját. Én leszek a mécses, én leszek a parázs. Egy lángba borult ország hirdeti lépteim nyomát.

Hebenstreit főhadnagy hatalmasan megrázta a szászvári apát kezét.

- Testvéri üdvözletünk a magyaroknak! Mi ezalatt Bécsben maradunk, és szervezzük a szabad polgárok szövetségét. A láng Bécsben is láng marad, és itt is talál élesztő anyagra.

Hackel boltjába várjuk híradásaid, Democrite Lamontague!

Az öreg Riedl megölelte Martinovicsot.

- Gondolatban mindenütt veled és melletted vagyunk! Kívánom, hogy nyúljanak ki a magyar kezek olyan messzire, hogy elérhessék a mi kezeinket!

- Óvakodjatok Saurau kopóitól! - mondta az apát, és gyorsan elbúcsúzott társaitól.

A sötét kapualjból egyenkint eltünedeztek. Riedl jobbra ment, a főhadnagy balra.

A szászvári apát jó darabig meghúzódott a kapus rejtekfülkéjében, és éles szemmel figyelt ki a zivataros éjszakába, amelyben már a hajnal sárgás köde látszott lefelé érkezni az esőcseppekben.

Körülbelül negyed óráig várakozott így feszült mozdulatlansággal, amikor halk, csoszogó lépések közeledtek a kapuboltozat felé. Egy árny suhant keresztül az utcán, aztán még egy másik.

A két árnyék találkozott a kapuboltozat előtt, és halkan összesúgott.

Az apát azt gondolta magában: "Nini, a francia tanító! Mit keres az itt, a titkos ügynök társaságában?"

A két árnyék kígyó módjára kúszott be a kapuboltozat alá, és csakhamar lámpást vontak elő köpönyegük alól. A lámpafénynél négykézlábra ereszkedve vizsgálták meg a kapuboltozat kövezetét. Mintha kerestek volna valamit? Lábnyomokat vagy elveszített tárgyakat?

Eredménytelen kutatás után sietve oltották el a lámpát, és gyorsan eltűntek a világosodó éjszakában.

Az apát megvárta, amíg a lépések elhangzottak a szűk utcácskában, aztán előlépett rejtekhelyéből.

- Adta franciája! - dörmögte, amíg a köpönyege csuklyáját a fejébe igazította.

A zápor újult erővel indult meg. A szászvári apát a tekervényes Bécsi utcákon siető léptekkel haladt szállása felé.

Az Eisenhutgasse, ahol ebben az időben az apát úr lakott egy földszinti szobácskában, arról volt nevezetes, hogy itt végződtek valamikor a Belváros falai, bástyái. A "márványfej" kapumaradványai még látszottak az utca végén, és az út közepén, egy vasrácson át, rohanó föld alatti folyót lehetett látni. Mondják, hogy amíg a vasrács mozgatható állapotban volt, a Belváros éjjeli kalandosai gyakran folyamodtak a föld alatti folyóhoz, ha valamit vagy valakit nyomtalanul el akartak tüntetni. A föld alatti folyó valahová a Dunába torkolódott, és zúgva, morogva vitte magával a város szennyesét.

Ezen az éjszakán a heves zivatar folytán szokatlanul megdagadt a föld alatti folyó, és szennyes vize elöntötte az Eisenhut utcát teljes hosszúságában.

Az apát úr tanácstalanul állott egy darabig az elöntött utca felső végén. Valamely távoli udvarban kakasok kukorékoltak.

Aztán azt gondolta magában, hogy az áradás legalább eltart délig. Addig nyugodtan alhatik lakásán, nem fogja zavarni senki.

Nekivágott tehát az áradásnak. Néhol térdig érő vízben gázolt az utcán. A pincékből baljóslatú mormogás hallatszott, ahogyan a víz behatolt a pinceablakokon.

Martinovics csuromvizesen ért lakására. A kakasok harmadszor kukorékoltak.

Alig hunyta le a szemét, amikor megzörgette egy ideges, heves kéz az udvarra nyíló ablakot. Az ablaküveg szinte táncolt az ökölütések alatt. Az apát megriadva ugrott talpra.

Félrehúzta az ablakon a függönyt.

Megismerte azt, aki álmából felköltötte.

Gyorsan ajtót nyitott. A belépő nem volt más, mint Livinska asszony, aki teljesen elszegényedvén, az apát tanácsára az utóbbi időben a titkosrendőrség szolgálatába állott.

A lengyel asszonynak megfehéredett azóta a haja, csak a szeme maradt ragyogó és lebilincselően szép.

Bő, sarkig érő köpönyegét ledobta magáról, az apát úr könyvekkel megrakott szobácskája vízben úszott.

- Martinovics, tudom, hogy el szándékozik hagyni Bécset! - kezdte az asszony izgatottan, elfulladva a sietéstől. - Szeretném, ha most rögtön elutazna!

- Az lehetetlen! - felelt az apát, és köpönyeget vett magára.

- Semmi sem lehetetlen. Önnek el kell utaznia. Az éjjel szolgálatban voltam. Hohenwart gróf estélyén kellett megjelennem, mert a rendőrség több gyanús francia megérkezéséről kapott tudósítást. Szolgálatom bevégeztével visszatértem a titkos kabinetba, hogy szolgálati jelvényemet átadjam, önkéntelenül tanúja voltam bizonyos Spillberg nevű politikai ügynök jelentésének, amely a Jámbor utazó-beli éjszakai összejövetelről és a szászvári apát hirtelen megjelenéséről és gyors eltűnéséről számolt be a tűzvész éjszakáján. Lehet, hogy gróf Saurau ennek a jelentésnek sem tulajdonít nagyobb fontosságot, mint a többinek, amely eddig a szászvári apátról közölt tudósítást. Ám sohasem lehet tudni a fejleményeket. A császárt (bizonyos forrás szerint) az éjszakai tűz ismét felzavarta álmából, a harangkongásra idegesen csengette be a szolgálattevő tisztet, és katonaságot vezényeltetett ki a tűzvész színhelyére, az esetleges rablások, zavargások megakadályozására. Hallom, hogy idegen ezredbeli vértesek voltak a tűznél, akik nem kímélték sem a bokszot, sem a kardlapot. A császár hetek óta nem alszik nyugodtan. Saurau könnyen visszaélhet a császár izgatott állapotával.

- És ezért utazzak én el? - kérdezte Martinovics nyugodtan mosolyogva. - Ellenkezőleg. Nekem nem szabad mozdulni helyemről, hisz nyomban gyanúba fognának. Sőt ma délelőtt szokás szerint bemegyek a kabinetirodába, mintha mit sem tudnék az éjszakai jelentésről, és azt fogom kérdezni, hogy nincs-e valami lefordítani való francia könyv vagy röpirat a részemre, amely munkával az utóbbi időben kegyesen kitüntetni szoktak. És ha akad valamely párizsi kiáltvány, valamely montmartre-i pékmester ostoba folyamodványa, amelyben talán ismét arra hívják fel a forradalom asszonyait, hogy szakítsanak végre a szoknyaviselettel, és amely iratért az osztrák kormány csengő aranytallérokat fizetett egy élelmes ügynöknek, akkor nyugodtan ülök le munkámhoz. És egy arcizmom sem fogja elárulni, hogy ugyanaz a kéz, amely a pékmester írásművével bajlódik, nemrégiben még olyan munkákat írt, amely népeknek és császároknak volt álmatlan éjszakákat szerző olvasmánya. A József császár végrendelete, vagy a Litterae ad Imperatorem nagyobb hatással volt a gondolkozó elmékre a fűrészporba hulló királyi fejnél. És nyugodtan, indulatot és szenvedélyt el nem áruló arccal nézek szembe arcokkal, amelyek a nem titkolt káröröm, a vigyorgó diadalok és gonosz gyanakvás kifejezésével nézik a szászvári apátot. Hiszen én tudom, hogy nem messze van a nap, amikor ezek az arcok a rémülettől elhalványodnak! A fennhéjázó derekak, térdek remegve megtörnek, gőgös fejek lekonyulnak. Csak hadd higgye az utolsó kancellista is, hogy a fekete cimbora végképpen megkötözte a szászvári apát kezét, és kénye-kedve szerint taposhat a megkötözöttön minden sehonnai. A nagy szél, amely nyugat felől jött, már besüvít a békés polgárházak kéményein, és érzem a földet megmozdulni lábaim alatt. Nagy, országokat, vallásokat és társadalmakat megrázkódtató eseményeket tolnak előtérbe, a Duna völgyében a hajdani Ferenc szerzetes nevét emlegeti mindenki. Csudaszép álmaim vannak, Livinska. Miért ébresztettél fel?

A lengyel asszony arca fokozatosan tüzesedett ki az apát úr szavaira. Előbb könnybe borult a szeme, aztán ragyogni kezdett.

- Mesterem, mondd, hogy mit cselekedjem, hogy méltóvá legyek a nagy Oriensből jövő testvéreimhez!

- Hallgass és figyelj! Szorítsd a füledet a falakhoz, és állapítsd meg a falak mögött felhangzó szavakból, hogy kit nevezhetünk testvérünknek, és kit ellenségünknek! Hajtsd a fejedet a földre, és jelentsd, amikor távolról jövő ágyússzekerek dübörgését hallod! Nyitott szemmel járj, senkinek ne higgy, és nézd meg az arcokat olyankor is, amikor azt hiszik, hogy senki sem látja őket. És most menj, megáldalak a szabadság és egyenlőség nevében!

Livinska elkapta az apát úr kezét, és megcsókolta. Aztán szenvedélyesen kipirult arccal hagyta el a házat.

A virradatban, a rohanó szennyvizek között lábujjhegyen haladt egy utcában. Egy sikátor sarkán sárga bajuszú, kancsal szemű férfiú titkos jelt közölt a lengyel nővel.

- Az apát otthon töltötte az éjszakát? - kérdezte.

Livinska felismerte a titkos rendőrség egyik vezetőjét.

- Az apát hajnalban került haza! - mondta szolgálatkészen.

- Rendben van - felelt a sárga bajuszú. - Az adatok megegyeznek.

Déltájban Martinovics Ignác, a szászvári apát a kabinetirodában jelentkezett fordítani való munkára.

Ott azt felelték neki, hogy köszönik eddigi szolgálatait, de továbbra nem veszik igénybe. Martinovics meghajtotta magát, és eltávozott. A kabinetirodából lejövet, a sötét csigalépcsőn egy tubákszínű ruhás, ősz öreg uracska fogta el hátulról a kabátját. Gotthardi volt.

- Hová oly nagy felindulással, apát uram?

- Nem vagyok felindulva! - felelte Martinovics.

Az öreg uracska félig szemrehányóan, félig tréfásan intett, mintha csak azt akarta volna mondani: "Az én szememet akarod te megcsalni?"

- Tudok mindent, apát uram. A fekete cimbora rád zárta a kriptaajtót elevenen.

- Még nem - felelt suttogva Martinovics. - Holnap indulok Magyarországba.

Az öreg uracska némán megszorította a kezét. És hangosan azt mondta az esetleg hallgatózó falaknak:

- Valóban, igaza van! Nagyon szép az új női kalapdivat a Grabenen! Azok a virágkosarak a szép női fejeken! Mi? Azok a virágkosarak!


6.
A SZABAD POLGÁR ÉJSZAKÁJA

A régi pesti Belváros az utolsó húsz esztendőben annyira megváltozott - új utcák, házak, terek jelentkeztek a régiek helyén -, hogy az öreg pesti polgár, aki gyermek- és ifjúkorát a Belvárosban töltötte, sőt onnan el sem mozdult, öregségére, ha véletlenül néhány évig távol volt születési helyétől, nem tudna eligazodni a legközelebbi utcasaroknál. Húsz-harminc esztendő alatt akkorát változott a város, hogy a belvárosi Rip van Winkle ijedten menekülne vissza a hegyek közé, ha régi otthonát, régi kapuját keresné. A százhúsz év előtti régi Pestről pedig legfeljebb a levéltárosládák beszélnek. Olyan ember manapság már nincs az élők között, aki az árvíz előtti Pestből megismerné a téglákat.

Százhúsz esztendő előtt a Belváros dísze volt az a Kalap utcai palota, amely kettős, francia fedelével, vidéki kastélyra emlékeztető donjonaival és széles, vaskosaras ablakaival már messziről elárulta, hogy főrangú lakója van a háznak.

(Manapság viskónak se illenék be a régi tündérpalota a házsorok közé.)

Valóban egy öreg kegyelmes úr lakott e palotában, aki nemrégiben házasodott másodszor, és fiatal feleségét az őszi idők bekövetkeztével Pestre hozta, hogy a falusi élet unalma után a nagyváros mulatságaiban találjon szórakozást. A német színészek játékán kívül igen jól el lehetett szórakozni Pesten a medve- és bikahecceknél, amelyet párizsi mintára akkoriban honosított meg egy élelmes szabómester. A kakasviadalok mellett azonban nem sokáig mulathatott a nép. Kétezer hadifoglyot őriztek a Neugebä udéban. A hatóság franciás tendenciát látott a kakasmulatságban, és egy szép napon konfiskáltatta Barkó generális a szabómester kakasait.

Általában a mulatságokat erősen korlátok közé szorította az akkori pesti katonai parancsnok. Barkó generális nem kedvelte, ha a polgárok összejöveteleket tartottak. A polgárok aludjanak és dolgozzanak! - vélte a generális, és a Török Császárból minden este az őrjárat tisztította ki a politizáló vendégeket. A békés polgárok csendesen hazaballagtak, legfeljebb Laczkovics úr, az obsit nélküli Gréven-huszárkapitány káromkodott nagyokat. De ezt már megszokták a hatóság emberei. A mogorva kapitány keserves káromkodása kilenc órakor elhangzott a Fehérhajó utca irányába, ez volt a polgári élet utolsó megnyilvánulása esténkint Pest városában, azután már csak az őrjárat csizmáinak a kopogása hallatszott.

Estély, névnap, bál tilos volt ebben az időben. Nem lehetett tudni, hogy a francia hadifoglyok melyik percben kísérlik meg a kitörést a Neugebä udéból!

Csupán egyetlen emberrel tett kivételt Barkó generális. És ez a kegyelmes úr volt, akinek estélyein ő maga is meg szokott mindig jelenni.

A kegyelmes úr nevénél és rendjeleinél, valamint egykori hivatalánál fogva, felülállott azon a gyanún, hogy konspirációba bocsátkozik a francia foglyokkal. A kegyelmes úr általában már nem csinált egyebet, mint reggeltől estig verte a lapot az uradalmi fiskussal. A kegyelmes úr, bár tömérdek pénz felett rendelkezett, bonokkal egyenlítette ki a mindennapi kártyaveszteségét. A prókátor csendesen eltette a tréfából írott bont a tárcájába, hazaérve pedig a vasszekrényébe zárta. Másnap újra felkerekedett már korán reggel, hogy a bezigue-t folytassa a kegyelmes úrral. Senkinek sem tűnt fel a dolog. Ártatlan mulatság az egész, hiszen a kegyelmes úr nem játszik pénzben. (Vajon ki látott volna a jövőbe, hogy micsoda óriási per kerekedik egykor a kegyelmes úr tréfás bonjaiból?)

A fiatal kegyelmes asszony pedig ezalatt tervezhette egész nap, hogy ugyan miféle estéllyel is kellene meglepni önmagát és a világot. Micsoda ruhában kellene megjelenni, és miféle virágokkal kellene feldíszíteni a palotát.

Nos, erről az oldalról ugyan nem kellett konspirációtól tartania Barkó generálisnak.

A kegyelmes asszony adott mágnásestélyt, ahol a legősibb arisztokratacsaládok tagjai adtak egymásnak találkozót. Barkó generális, az estélyek állandó meghívottja, megelégedéssel tapasztalta, hogy ezen az estélyen a legérdekesebb téma annak a bizonyos angol lordnak az esete volt, aki azért lőtte magát főbe, mert unatkozott. A kegyelmes asszonyon olyan ékszerek voltak ezen alkalommal, hogy a mágnásasszonyok elsápadtak.

A mágnásestély után a polgári és katonai estély következett. Az előkelő pesti polgárok és a helyőrség tisztjei töltötték meg a Kalap utcai palota termeit, és a kegyelmes asszony elragadó volt egyszerű, ízléses ruhácskájában, amelyet a polgári hölgyek nem győztek eleget bámulni. Mert egyszerűsége miatt ők nem vették volna magukra a ruhát estélyi alkalomból. Barkó generális akárhogyan hegyezte a füleit, egyébről nem hallott beszélni, mint a legutóbbi gellérthegyi búcsúról, amikor léggömböt eresztett a levegőbe egy angol utazó.

A legnevezetesebb estély a farsangi bolondestély volt, amely a kegyelmes úr palotáját megtöltötte vendégekkel. Háromszor annyi meghívó ment széjjel, mint egyébkor, és a katonai parancsnokság bélyegzőjével volt ellátva minden meghívókártya. Ez arra volt jó, hogy az álarcosok könnyen igazolhassák magukat az őrjárat előtt. A farsangi bolondestélyen aztán megjelentek a társadalom minden rétegéből való emberek. Változatos jelmezekben jöttek a férfiak és a nők. Fekete selyemálarc takarta el az arcukat. Az ember nem különböztethette meg a grófot a komédiástól. Báró Barkó tölcsért csinált a két tenyeréből, és úgy hallgatózott a körülötte elhangzó beszédekre.

És nem hallott másról beszélni, mint a francia forradalomról.

Mintha csak gúnyolódtak volna vele az álarcosok, mintha mindenki felismerte volna a taláros angol bíró öltözetében megjelent félelmetes generálist - körülvették, és titkos szavakat sugdostak a fülébe:

"A francia hadsereg átlépte a Rajnát!"

"Párizsban sokat gondolnak Magyarországra."

"Konstantinápoly felől érdekes híreket hozott a konvent futárja."

"Pesten minden második ember tagja már az összeesküvésnek."

"Éljen az egyenlőség, szabadság és testvériség!"

No, ezt már nem ereszthette el szárazon Barkó generális. Hirtelen karon fogta a tréfás harlekint, és bár az erősen ellenkezett, egy szomszéd szobába vezette. A generális levette az álarcát:

- Ismer engem, ugye? Nos, parancsolom, hogy nyomban vegye le az álarcot!

- De generális úr, hogy tudja elrontani a mulatságot! - mondta egy panaszos hang, és az álarca alól az öreg kegyelmes úr, a házigazda arca tűnt elő.

Barkó generális szégyenkezve mormogta:

- Bocsánat!... Elfelejtettem, hogy farsang van.

Attól kezdve mozdulatlanul tűrte, akármit sugdostak a fülébe. Még arra sem rendült meg, hogy a hadifoglyok kitörnek a Neugebä udéból.

Arra a híradásra pedig - amelyet egy pajkos nápolyi signoretta dörmögött a fülébe -, hogy ez az estély nem egyéb, mint a pesti jakobinusok titkos találkozása, amelyet a kegyelmes asszony azért rendezett, mert túlságosan érdeklődik a jakobinusvezér iránt - erre már csak mosolyogni tudott a generális az álarca alatt.

- Engem bizony nem fogtok soká bolondítani! - dörmögte, és belevette magát az étterembe.

Ott kikereste azt az álarcost, aki előtt a legtöbb kiürített üveg állott, azután leült ahhoz, és ivott a borából. Ha már bolondokat kell hallgatnia, legalább bölcs bolondságokat halljon, amilyent a részeg ember szokott mondani.

Az álarcos pedig, aki jakobinussapkát viselt a fején, és a testét a Mirabeau ruhái után mintázott öltözet fedte, odakoccintotta a poharát a generáliséhoz:

- Igyál, Bolingbroke! Mert nagy éjszaka van ma!

- Miféle éjszaka?

- Ma van a szabad polgár éjszakája! - felelt az ál-Mirabeau, és körömpróbáig kihajtotta a poharát.

A generális fanyarul élcelődött:

- Nem bánom, hát ma éljen a szabad polgár! - szólt és ivott.

A jakobinus erre úgy elkezdett nevetni, hogy Barkó generális azt hitte, hogy megbolondult. Azután tántorogva fölemelkedett helyéről, és kedélyesen a generális vállára csapott.

- Igyál tovább, öreg Bolingbroke! Én már eleget ittam mára. Megyek.

A generális aztán a pohár mellett csöndesen eltűnődött azon, hogy vannak olyan éjszakák, amikor mindenki bolond vagy részeg. És nem ment a jakobinus után.

Pedig sok érdekes dolgot megtudhatott volna, ha titokban követi a tántorgó álarcost. Talán még arra is rájött volna a legfőbb pesti rendőr, hogy nem mindenki részeg, aki annak látszik.

A jakobinus keresztülment az álarcosokkal teli termeken. A kegyelmes asszony nagyon kitett magáért ezen az estén. Legalább ezer meghívót küldött szét Pesten. Még elgondolni is sok! Honnan vett abban az időben Pesten ezer olyan urat és hölgyet, aki méltó lehet a bálra? A kegyelmes asszony nagy mester volt abban, amit egyszer a fejébe vett. Az ezer vendég sorban megérkezett, a portás egyenként számította őket. Amikor az ezredik is átlépte a küszöböt, a palota kapui bezárultak. És nem nyílt fel többé semmiféle csengetésre. A titkosrendőrök, akik a portás páholyából figyelték a vendégek érkezését, hogy az esetleg gyanúsakat kiválasszák a nyájból, a kívülről hangzó zörgetésre hirtelen felkerekedtek, és az utcára rontottak. Kérdezősködés nélkül a polícia fogházába vitték az ezren felül jelentkező meghívós vendégeket. Reggelig ott tartották a tarka ruhás foglyokat. Volt bezzeg álmélkodás, amikor a jelmezek alól egy-egy ismert arisztokrata, bankár vagy katonatiszt arcmása bontakozott ki! Végre is abban állapodott meg a rendőrség, hogy sokan hamis meghívójeggyel léptek a palotába, innen ered a tévedés. Miután a kegyelmes asszony egyetlen ezüstkanál eltűnését sem jelentette be a rendőrségnek, az egész ügy csendesen elaludt, csak báró Barkó dörmögött annyit a pofaszakálla mögött:

- Farsangi bolondestély se lesz többet Pesten, amíg én vagyok a generális.

De ne vágjunk az események elé.

Az ezer vendég együtt volt a palotában, és a tarka tömeg zsúfolásig megtöltötte a termeket a földszinttől második emeletig.

A meghívó arra kötelezett, hogy éjfél után egy órakor mindenki leveti álarcát, és ilyen állapotban búcsúzik a háziasszonytól.

Éjféli egy óráig még van elég idő a bolondozásra, tréfára, pajkosságra. Víg zene zengett alá a karzatról, és a táncteremben festői kavarodásban jelentkeztek a különböző jelmezek. A muskétás katonától a spanyol inkvizítorig képviselve volt a középkor minden ruházata. Louis XVI. még nagyon közel volt ahhoz, hogy jelmezzé válhasson az akkori viselet, Mária Terézia anyánk bő szoknyái visszatérőben voltak a divat hullámain. De sok volt a középkori polgár: szürke vagy barna, kevés díszű, bő ujjas kabátban, amely térdig ért, és az állat emelő mellénnyel együtt végződött a bőr- vagy pamutharisnyáknál - amilyen öltözetben a középkori polgár járt az ő kulcsos városaiban, ahol biztonságban szőhette a vásznat, vagy csiszolhatta a drágakövet. A jelmezesek mintegy utánozták a polgár komoly, méltóságteljes járását, és az olasz vagy a spanyol viselet rikító színei közül ünnepélyesen válott ki a polgár barna kabátja.

Ha valaki megfigyelte volna a komoly magatartású polgárokat, egyszerre észre kellett volna vennie, hogy azok éjfél felé eltünedeztek a zenétől, kacagástól visszhangzó termekből. A tántorgó jakobinus is egyszerre kiegyenesedett, amint a néptelen udvari folyosóra ért, amely a házigazda elzárt szobáihoz vezetett. Egy nehéz indiai függöny választotta el a lakosztályt a mulatságra rendelt termektől, és a függöny mögött kerek széken egy frakkos öregúr üldögélt, aki a Moniteur legutolsó számát olvasgatta. A frakkos öregúrban mindenki felismerte a grófné magántitkárát, aki tudományos férfiú létére e csöndes helyre vonult vissza a báli sokadalomból.

A középkori polgárok egyenkint átlépkedtek a kis folyosón, és az öregúr újságja mögül mindegyikkel kezet fogott. Valami titkos jelnek kellett lennie a kézfogásban, mert egy odatévedő "spanyol grand"-ot udvariasan visszatessékelt a kézfogás után:

- Grácia szegény fejemnek! - mondta tréfás udvariassággal az öregúr. - Az út erre a grófné lakószobáiba vezet. Kegyeskedjék a mulatótermeket szerencséltetni magasságodnak!

A "grand" büszkén biccentett fejével, és hosszú pálcájával elkopogott.

Utolsónak a széles vállú jakobinus érkezett a kasmírfüggönyhöz. Dörmögő hangon fordult a titkárhoz:

- Együtt vagyunk?

Az öregúr némán bólintott.

Nehéz tölgyfaajtó zárta el az utat, amelyen a grófi család címere volt kifaragva. A jakobinus kopogtatására az ajtó felnyílott, és láthatóvá lett a polgárok társasága, amely a grófné hálószobájában foglalt helyet. Egy kövéres londoni kereskedő pláne az ágyra ült, és keresztbe vetett füles csizmáiban gyönyörködött. Az apró taburetteken komolyan üldögéltek az álarcos polgárok, és egy függöny mögül egy tarka szoknyás olasz táncosleány feje kandikált néha elő.

Az egyik középkori polgár magasra emelte a kezét.

- Tudjátok, hogy én ki vagyok?

- Testvérünk vagy. Főnökünk vagy - felelték tompán a polgárok.

- És ti kik vagytok?

- Szabad polgárok vagyunk.

- Mit kerestek?

- A szabadságot és egyenlőséget!

- Hol keresitek?

- Magunkban!

- Köszönöm, kedves testvérek. És most hallgassátok meg mai szakmányunkat! - mondá mély, zengő hangon a főnök. - Mai szakmányunk a Szabadság és Egyenlőség című titkos társaságunknak megalapításáról fog intézkedni. A társaság célja a nép felvilágosítása: hogyan szerezhesse meg öldöklés és gyilkosság nélkül az emberi kincsek legdrágábbikát: a szabadságot. És mely utakon érhesse el a legésszerűbb és legideálisabb kormányformát: a köztársaságot, amely mindnyájunk számára meghozza az áhított egyenlőséget. A társaság célja felvilágosítani a nemzetet, hogy nemcsak joga, hanem kötelessége is a királyságot eltörölni, mert a királyság nem Istentől veszi eredetét. A társaság célja a butaság okozta sötétséget illuminálni. Mindnyájan ismerjük a Litterae ad Imperatorem című munkánkat. Mindnyájan tudjuk, hogy uralkodó császárunk, Ferenc trónralépésekor kiadatott a jelszó: "Vissza a butasághoz!" Ebben az értelemben kormányoz Thugut, és ez a szellem terjed az iskolában és társadalomban. A társaság tagjai tehát lámpásaikkal eloszlatják a sötétséget, hogy a szabad polgár kátéját megérthesse mindenki ebben az országban. És a társadalom minden rétegét előkészítik a nagy forradalomra. Mit munkáltatok eddig, testvéreim?

A széles vállú jakobinus, aki eddig az ajtó mellett állott, gyorsan a szoba közepére lépett, és levette álarcát.

Az álarc alól Laczkovics kapitány zordon, sápadt arca tűnt elő. Heves indulat reszketett dörmögő hangjában:

- Én lefordítottam a szabad polgár kátéját, és elterjesztettem az országban. Találtam nyomdát, amely kinyomtatta, találtam boltost, aki forgalomba hozta. És a generális bottal ütheti mindkettőnek a nyomát, se a nyomtatót, se a kiadót nem találja meg soha. Somogy vármegye, ahol a generális utóbbi időben kutatott a káté után, büszkén jelentette, hogy az egész vármegye területén nincs se nyomda, se könyvkereskedő!

- Köszönöm, kedves igazgatóm.

- Azonkívül megírtam a Piskóti levelet - folytatta a haragvó kapitány -, amelyben az aluvó vármegyék fülébe dörögtem, hogy vegyenek példát a lengyel szabadsághősöktől.

Alakítsanak egymás között szövetséget az osztrák járom lerázására. Ha a keserves igát most le nem rázzuk a nyakunkról, amikor nyugat felől a dicső francia nemzet nyújtja felénk segítő karjait, soha jobb alkalmat nem találunk.

- És a tagok toborzásával hogyan állunk, Laczkovics igazgatóm? - kérdezte a főnök.

A kapitány vállat vont, aztán komoran maga elé nézett.

- Bevallom, hogy ehhez nem értek!... Az én egyenes, nyílt természetem nem veszi be a ti titkolódzásaitokat. Ha benneteket nem tekintenélek, már régen nyílt sisakkal állottam volna ki a porondra, hogy felvegyem a harcot a sötétség, butaság és rabszolgaság szörnyeivel. Így is tudhatja mindenki, aki akarja Pesten, a Török Császártól a nádori palotáig, hogy Laczkovics kapitány, akit nyugdíj nélkül eresztettek szélnek a Gréven-huszároktól, az testestül-lelkestül forradalmár, és ha rajta múlna, már régen felállította volna a guillotint a pesti Place de Révolutionon.

- Óvatosság, igazgatóm! - mondta csöndesen a főnök. - Nemsokára elkövetkezik az az idő, amikor kétszázötvenezer ember sorsa függ elejtett szavaidtól. Bizonyos, hogy a tagok száma annyira szaporodik.

A kapitány vad türelmetlenséggel rázta meg bozontos fejét.

- Én huszár vagyok! Szeretek nekivágni az ellenségnek!

Dörmögve húzódott a fal mellé, a hálószoba vastag perzsaszőnyegére, amely piciny női papucsok lépését szokta meg eddig. Most egy nyúlánk, tüneményes szépségű ifjú lépett elő, kezében a selyemálarccal. Ábrándos nagy szemét szinte nőies szempillák árnyékolták, és haja költői csigákban omlott fehér homlokára. Az ifjúság rózsaszínűre festette még arcát, és rajongó tűz csengett szavában. Valóban nagyon csábítónak kellett lennie annak a párizsi, rongyos szoknyájú, véres kezű leányzónak, amely a földi asszonyok és lányok kínálkozó öleléséből annyira magához tudta vonni az ifjút, hogy leghívebb szerelmese lett.

- Nos, Szentmarjai, igazgatóm? - kérdezte a főnök.

Az ifjú rajongó tisztelettel emelte a szemét a főnökre.

- Parancsaidnak mindenben engedelmeskedtem, dicső Democrite Lamontague. Elmentem, és hirdettem a kátét és a közelgő forradalmat. Számos pesti jurátus és jogász óhajt belépni a Szabadság és Egyenlőség társaságába. Sőt Zemplén megyéből tekintélyes hazafiak jelentkeztek felvételre. A káté terjed, mint a lavina. Hallomásom szerint Szalkai, a nádorispán poétázgató huszárja is olvasója a káténak.

Odakintről hangos zsivaj, nevetés, kiáltozás hallatszott. Az órák egyet ütöttek a kastélyban, elkövetkezett az álarcok levetésének időpontja. A hangos zsivaj a kegyelmes asszony lakosztálya felé közeledett, mert a háziasszonyt eddig nem találták sehol.

Az ezüstfejű titkár sietve lépett be, és titokzatosan mondta:

- Uraim, az idő egyre jár! Szíveskedjenek követni a rejtett folyosón. Arra kérem az urakat, egyenkint lépjenek ki a Kéményseprő utcára nyíló ajtócskán.

Ünnepélyes, öreges lépésekkel megindult előre, és a kezében magasra emelte a karos gyertyatartót.

A főnök maradt utolsónak a hálószobában. Álarcát levetette, és Martinovics apát lobogó szeme világított a halovány arcból.

A nehéz indiai függöny most megmozdult a hálószoba hátterében, és az olasz táncosnő most már szintén álarc nélkül lépett ki a falifülkéből.

A fiatal grófné kitüzesedett arccal, lázas szemmel lépett az apáthoz.

- Ah, köszönöm, nagyon köszönöm önnek, Martinovics, hogy megengedte a hallgatózást! Sohasem láttam még ilyesmit, pedig sokat, nagyon sokat hallottam a világ hatalmát kezében tartó titkos társaságokról. Most legalább tudom hogyan kormányozzák a világot!

- Ígéretemet beváltottam, grófné. Ön látott és hallott mindent. Remélem, tudja, hogy a mi legnagyobb erényünk a titoktartás.

A grófné lelkesen emelte föl a kezét.

- Testestül-lelkestül az önöké vagyok! Életem legfőbb vágya volt tagja lehetni valamely titkos társaságnak! Bennem bízhatnak.

- Nos, testvér, bízni fogunk benned - felelt az apát.

A háziasszony elkapta az apát kezét, és megcsókolta.

Martinovics magához vonta a grófnét, aztán előbb a homlokát, majd a száját csókolta meg...

Az ajtón kopogtattak:

- Egy óra! - kiáltotta valaki kívülről.

- Menj, főnök - rebegte izzó lelkesedéssel a kegyelmes asszony. - Egyek vagyunk, és egyek leszünk a szent, nagy forradalomban.

Az apát eltűnt a hosszú folyosón, amelynek végében még mindég ott állott az ősz titkár a karos gyertyatartóval.

Martinovics kilépett a keskeny sikátorba, és hosszú, megelégedett léptekkel tartott szállása felé. Magában azt gondolta, hogy a dolgok tökéletesen a rendes kerékvágásban mennek ahhoz, hogy Mirabeau mondása valóra váljék: a forradalom körülutazza a világot! - És a nőkre gondolt, akik szinte a lábai elé hullottak valamennyien, amikor a forradalomról beszélt nekik. Pesti mulatozása alatt számos nővel ismerkedett meg barátai révén. A szép Ürményiné már a zenénél és éneklésnél megadta magát, és boldogan lépett a titkos társaságba. Szolarcsik jurátus Abafi házába vezette be, és a házikisasszony rövidesen rabja lett az apátnak és a forradalmi eszméknek. Walter Sámuelné, a belvárosi órásné az órák belsejébe francia forradalmi jelszavakat vésett. Az apát most sem csalatkozott a nőkben.

Már elérte szállását, és a kapukulcsot elővette zsebéből. Szokás szerint körülnézett az utcán, vajon nem követte-e valaki. Csöndesség volt mindenfelé.

Midőn a szobájába lépett, meghökkenve állott meg a küszöbön.

Az asztalon lámpája égett, és egy karosszékben, köpenyegébe burkolózva ült Livinska asszony.

- Hogy kerül ön ide? - kérdezte az apát.

Az asszony szomorúan intett.

- Ön nem tudná, Martinovics, hogy a politikai rendőrség tagjai a legjobb álkulcsokkal és betörőszerszámokkal vannak ellátva?

- Honnan tudta ön, hogy haza fogok jönni, hisz gyakran alszom fogadóban a kémek miatt, akik lakásomat körülveszik?

- Tudtam - mondta csendesen az asszony -, mert a Kéményseprő utcát ma éjjel nem őrizték a titkos ügynökök.

- A Kéményseprő utcát? - mormogta az apát. - Ön talán tud valamit, Livinska?

- A politikai rendőrséget, fájdalom, már értesítették arról a titokzatos összejövetelről, amely a mai báléj alkalmával a kegyelmes grófné hálószobájában történt. Hogy eddig el nem fogták önöket, azt csak annak köszönhetik, hogy a háziasszonyt is belevonták a komplottba. Szép szeme van a grófnénak! - mormogta elgondolkozva a lengyel asszony, és a földre bámult.

- Tehát kikémleltek ismét! - kiáltott föl nagy felindulással az apát. - Hát nincsenek már megbízható falak, hangfogó szőnyegek, elzárt ajtók? Ki volt az?... Önnek tudnia kell.

- Nem tudom, mert az illető csak rendkívüli alkalmakkor áll a rendőrség szolgálatában. Hanem kérdezek öntől valamit, Martinovics. Nem emlékszik, hogy valaki a tanácskozás alatt elhagyta volna a szobát?

- Nem emlékszem... - mormogta az apát. - Azazhogy mégis... Mintha Sehy, a színész járt volna künn.

- Miféle ember Sehy?

- Színész! - dörmögte az apát. - Miféle ember lehet egy színész, egy kóborló komédiás, aki az országutakon, korcsmaszínekben tanulja az életfilozófiát? Sokáig nem akartam fölvenni, de Szolarcsik testvér jótállott érte.

Livinska asszony fölemelkedett.

- A gyorskocsi reggel indul Komáromba, aludnia kell önnek - mondta a lengyel asszony.

- Tehát azt akarja, hogy Bécsbe utazzam? - kérdezte az apát, megértve az asszony célzását.

- Ó, én már régen elfelejtettem akarni, Martinovics - mondta egykedvűen. - Énbennem már csak az tartja a lelket, hogy a francia ágyúk a Rajna mellett dörögnek, és talán eljutnak egyszer hozzánk is. Hazám szabadsága elveszett, a lelkem jobbik fele már meghalt. Csak az az ágyúdörgés hangzana közelebb!

- Elutazom - mondta Martinovics.

- Azt helyesen teszi. Barkó generális ebben a percben nincsen olyan állapotban, hogy beszélni lehessen vele. Többet talált inni a farsangi estélyen a kelleténél. De reggelre kialussza magát, és a jelentést kezébe adják. Bécsben nagyobb biztonságban van ön. Én pedig majd nemsokára megmondom önnek, hogy ki az a Sehy.

A lengyel asszony kisuhant a szobából, mint egy szomorú árnyék. A léptei kopogása sem hangzott már, Martinovics még mindig bánatosan nézett arra a helyre, ahol állott. "Drága lélek! Egy angyal szelídsége van szívében, de egy intésemre vérben gázolna..."

Eloltotta a lámpát.


HARMADIK RÉSZ: UTAZÁS A VÉRPAD FELÉ

7.
A RÉGI VÁROSKAPUT BEZÁRJÁK

Júliusi este van Bécsben, a nyári hónap utolsó hetében vagyunk, és a tűrhetetlen forróság a környékbeli falvakba, nyaralótelepekre küldi a polgárságot.

A császár Schönbrunnban lakik, és az aranyozott hegyű vasrács mögött gyakran látni kissé előregörnyedt alakját, amint nagy vászonesernyő alatt, kényelmes papucsban sétálgat a platánok alatt.

- Jó reggelt, felség! - kiált be a kertbe az arra hajtó fiákeres.

A zöldségeskofák óraszámra álldogálnak a kert mellett, amíg a császár észreveszi őket, és a rácson keresztül meghallgatja panaszaikat. A császár olyan becsületes bécsi dialektusban beszél népével, mint egy korcsmáros a Práterban. Saurau gróf gyakran lepi meg Ferenc uralkodót, amikor reggeli sétájánál népével beszélget a kerítés mellett. A rendőrminiszter csóválja a fejét, és csendesen ümmög magában, amikor a császár ragyogó arccal fordul hozzá:

- Nos, Saurau, látod, mennyire szeret engem a népem!

A rendőr a homlokát ráncolja, és színlelt bánattal felsóhajt:

- Ah, ha csupa mödlingi zöldségeskofa építette volna Bécset, valóban szélnek lehetne ereszteni a titkosrendőrséget.

- Saurau - mondja a felség -, te mindig rémeket látsz. Téged félrevezet túlságos előrelátásod, már gyóntatómat is kioktattad. A kedves páter Schejba ma reggel ismét a jakobinusokról beszélt nekem. Mintha bizony Bécsben volnának jakobinusok!

A rendőr komoran bólintott a fejével.

- Bécsben sok jakobinus van!

- Hányszor hallottam már ezt tőled, Saurau?! - kiált fel elkedvetlenedve a császár. - Nem, én nem tartom képesnek arra az én kedvelt bécsi népemet, hogy mindenféle tiltott dolgokkal foglalkozzék.

A rendőr konokul bólintott.

- Hát miért nem engedsz nekik elég időt a mulatozásra? Éppen Akli mondta tegnap, hogy aki táncol, az nem haragszik.

- Akli bolond - felelt a miniszter. - Néha mérgében is táncol az ember.

A császár nevetett.

- Tudom rólatok. Amikor az udvari bolondom meg szokott bosszantani benneteket. Tegnap egy jakobinussapkában jelent meg a kertben hátul, ahol mulattatni szokott.

Saurau most már nemcsak a homlokát ráncolta össze, hanem bosszús ráncba szegletesedett egész arca.

- Akli jobban tenné, ha nem gúnyolná a veszedelmes dolgokat. Felséges uram, a bécsi nép éppen eleget mulathat magának. Kegyes jó anyánk, dicső Mária Terézia óta nem valceroztak annyit Bécsben, mint manapság. Megengedtük a "medvéket", megengedtük a "talián"-okat, megengedtük "a szép mosónőket".

- Mi, erről nem is szóltál, Saurau! - kiáltott fel a császár nagy érdeklődéssel. - És honnan vetted a "mosónőket"?

Saurau diplomatikusan mosolygott.

- Éppen elegendő volt egy engedély kibocsátása, hogy a fehér vasalt szoknyát újra viselhetik a nők este a Práterban.

- Nos és tovább?

- Péter-Pál ünnepén már fehérlett az éjszaka a vasalt szoknyától.

- Hm, aztán kik viselték? A bécsi lányok a nagy császárnő halála óta nem hordják a fehér vászonszoknyát.

- Most már hordják, felség, a gyász elmúlt. És Ausztria nagy ország, szép ország, gazdag ország. A bécsi kapuk nem zárultak be többé a fehér szoknya előtt.

A császár hümmögve piszkálta szöges sétapálcájával a kavicsokat.

- Hát mit akar még kedvelt népem?

- Forradalmat akar, felség! - felelt komoran a rendőrfőnök.

A császár felszisszent, mintha kígyóra lépett volna.

- Beszélj, Saurau!

- Titokzatos emberek járkálnak a városban, akiket nem lehet megbékíteni azzal, hogy az őrjárat többé nem viszi be a verekedő fiákerost, az éneklő diákot, a trágár népénekest. Azoknak az embereknek valami más kell, amivel nem rendelkezik a rendőrség, csak felséged.

- És mi az?

- Felséged feje!

A császár elsápadt.

- Tehát igaz volna a hír a lipótvárosi tűzvész előkészületeiről?

- A jakobinusokról a leggonoszabbat is el lehet hinni. Ezek az emberek, bízván felséged jóságában, kegyelmességében, emelt fővel járnak a Grabenen, és Hackel boltjában hangosan beszélgetnek a "nagy világításról", ami alatt bizonnyal nagyszabású tűzvész értendő. És jelentésünk van arról, hogy terv készült Semonville, az elfogott francia delegátus kiszabadítására, mert némelyek azt hiszik, hogy bizonyos gyanús iratok találhatók a franciánál.

A császár elgondolkozva nézett el a kert lombos fái felett. Idelátszott az István-torony csúcsa. Mintha azt a toronycsúcsot nézte volna olyan nagy figyelemmel, hogy észre sem vette, hogy a hűséges Saurau elhallgat mellette, és mozdulatlanul áll, mint a cövek. A császárt nem szabad zavarni gondolataiban.

Ferenc végre levette szemét az István-toronyról, és Saurauhoz fordult:

- Tudod-e, mi jutott eszembe?

A rendőr nyomatékosan bólintott.

- Végre aláírja felség az üldöztetési rendeletet...

A császár nevetett.

- Hiába, csak Akli találja ki a gondolataimat... Az jutott eszembe, hogy egyszer titkon szeretnék elmenni a "szép mosónők" báljára. A könyvtárban annyit olvastam effajta dolgokról! Tudod, ezelőtt nagyon szerettem olvasgatni.

Saurau engedelmesen meghajolt.

- Felséged parancsa szerint, estére bálba megyünk.

- Helyes, de senkinek sem szabad ám tudni. Nehogy megint az utamban legyen az a sok kellemetlen titkosrendőr, mint a májusi ünnepen Mödlingben!... Utálatosak a rendőreid, Saurau! Csaknem a vállamra ültek.

- Meg fogom nekik mondani, felség. Csak egyetlen alázatos kérésem volna.

- Nos? Semmiféle rendeletet nem írok alá a polgáraim üldözésére! - felelt hevesen a császár. - Hisz te becsukatnád egész fővárosomat!

A rendőr földig hajolt.

- Mert hűségem végtelen felséged iránt! Azon alázatos előterjeszteni valóm van, hogy engedtessék meg ma éjszakára a régi városkapuk bezárása.

A császár vállat vont.

- Ha az nem alkalmatlan polgáraimnak...

- Csupán azon gyanús külvárosi csőcseléknek alkalmatlan, amely éjszaka szokott belopózkodni Bécsbe.

- A külvárossal nem törődöm, ott nem lakik egyetlen polgárom sem. Bezárathatod a kapukat.

Saurau ajkával megérintette a császár kabátját, és ceremóniás léptekkel elhátrált. Ferenc tovább nézegette a zöldséges kofákat, akik a reggeli piacról már hazafelé hajtottak a városból.

A császárnak egész nap jókedve volt. Csendesen mosolygott magában, és még Akli Miklósnak sem mondta meg, hogy hová készül éjszakára. Hanem délután váratlanul benyitott a könyvtárterembe, no hiszen volt is ijedtség a szundikáló bibliográfusok között. Mindegyik megfordította az előtte fekvő fóliáns lapját, amitől egész porfelhő keletkezett. A császár bizonyos régi fametszeteket óhajtott látni, amelyeken Mária Terézia-korabeli jelenetek láthatók. A tudósok ijedten bámultak egymásra. Mária Terézia? A legöregebb közöttük sem tartott még tovább annál az időnél, amikor a Habsburgok egyszerű várgrófok voltak.

Egy sarokban egy nyúlánk, bársonyruhás fiatalember állott, aki ábrándos szemével csöndesen nézett a császárra.

- Majd én előhozom a metszeteket - mondta a megzavarodott tudósoknak, és néhány perc múlva egy hatalmas, piros bársonyba kötött mappával jelent meg, amelybe a nagy császárnő korának legjobb rajzolói örökítették meg a császárnő egyes élményeit... Mindjárt az első kép egy téli éjszaka képe: a császárnő mosóleánynak öltözve megy végig Bécs utcáin hűséges gárdistáitól kísérve.

- Ez kell! - mondta a császár. - Hogy hívják önt?

- Gilovszky tanuló vagyok.

- Hát csak studírozzon tovább, tanuló. A studírozás szép dolog.

A császár nekiült a nagy könyvnek, és még késő délután is ott ült, amíg megfelelő öltözetet választott ki magának az akkori rajzok közül.

Minden egyes képen apró számok jelezték, hogy mely szám alatt található fel az a bizonyos öltözet a császári ruhatárakban. Ferenc felírta a számot. (Ismét Gilovszky szolgált neki írószerrel. "Udvari hivatalnok ön?" "Nem. Tanuló vagyok...")

Már tökéletesen besötétedett, amikor gróf Saurau jelentkezett Schönbrunnban. A császár felöltözve várta. Sárga nadrág és bő ujjas volt rajta, széles fehér fodrokkal.

- No, ebben a ruhában aztán akárki ránk ösmerhet - dörmögte a miniszter. - Nem hord már ilyent senki sem Bécsben.

De a császárral nem lehetett vitázni. Csak éppen abba egyezett bele, hogy a Saurauéhoz hasonló bő, sarkig érő köpönyeget vett ruhája fölé.

Titkon elhagyták a kastélyt, és a kertek alatt várakozó kocsira ültek.

- Hogyan jutunk be a városba? - aggodalmaskodott a császár. - Hisz a kapukat ma este bezárattad.

- Felséged számára mindig találkozik nyitott kapu Bécsben!

- Mit szóltak polgáraim a kapuk bezáratásához?

- A polgárok a város minden részéből összefutottak, amikor a városkapuk zárait olajozni kezdték a lakatosok. A kulcsokat a polgármester ünnepélyesen átadta, és a városban mindenfelé rémhírek terjedtek el közelgő francia csapatokról.

- No, talán mégse, Saurau? - dörmögte a császár. - Hisz hű Bécsem tudja, hogy a császár nem hagyja el őket!... És amíg én itt vagyok, francia ide nem lép.

(Saurau gróf nem látott a jövőbe, s így nem mondhatta meg a császárnak a nemsokára bekövetkező eseményeket.)

- Végre heroldokkal nyugtattam meg a város lakosságát. A kapukat azért zárjuk be, mert külvárosi tolvajok arra kötöttek fogadást, hogy lelopják az István-toronyról a keresztet...

- Haha, Saurau! - nevetett Ferenc. - Tudomisten, minden éber szem vigyáz ma éjjel az öreg Istvánra.

- Azért lehetünk mi észrevétlenek!

A rendőrminiszter igazat mondott az uralkodónak. Bécsben mérhetetlen izgalmat keltett a régi városkapuk bezáratása. A ravasz Saurau azt elhallgatta, hogy katonasággal töltötte meg estefelé az utcákat, amitől a nép valósággal rémületbe esett. Csakhamar akadtak fantáziák, amelyek hamarosan kiderítették, hogy nagyszabású összeesküvésnek jöttek nyomára Bécsben, azért vannak a szokatlan intézkedések. A nép nagy tömegben hullámzott estefelé az utcákon, és a sörházak, vendéglők csakhamar zsúfolásig megteltek. A rendőrség mindenfelé mulatságot engedélyezett a mai napra, és az istenadta víg zene- és énekszó mellett csakhamar elfelejtette, hogy az utcakeresztezéseknél mogorva Schwarczenberg-dragonyosok állanak némán az éjszakában. A titkosrendőr-ügynökök, amelyeket már minden bécsi gyerek ösmert, egyszerre nyomtalanul eltűntek. Még az öreg Bruder Klos is hibázott, aki a beborozott polgárok védőangyala volt. Ma mindenki annyit ihat, amennyit akar. Nyolc óra felé, amikor a gyér olajlámpások itt-ott felgyulladtak az utcákon, hirtelen megjelentek a vasalt fehér szoknyák a homályba veszett utcákon. Olyan sűrűn, tömegesen jöttek, mintha kétszeresre növekedett volna tekintélyes számuk egy nap alatt. A beavatottabbak azt beszélték, hogy sok tisztességes polgárleány és asszony is felvette ma este a vasalt szoknyát, mert egy aranymalacot fognak kisorsolni a szép mosónék bálján, azonkívül a táncosnők a császári kertekből való rózsákat kapnak emlékül. Hangos jókedv visszhangzott az utcákon, mint nagy fehér lepkék röpködtek a leányok. A vértesek öreg kürtösét, a népszerű Hexenberg Adolfot a Stephanplatzon leráncigálták a lováról a mosónék, és nagy deres bajuszára annyi csókot nyomtak, hogy a kürtös segítségért kiáltott. Ezen aztán mindenki nevetett.

Egy óriási föld alatti táncterem volt a színhelye a mosónék báljának. Még az anyacsászárnő idejében építették ezt a helyiséget. (A legenda szerint az első valcert Mária Terézia táncolta körül az óriási teremben, pedig már nem volt akkor fiatal menyecske.) Egy ideig az Aranyszarvashoz címezve, aztán A vidám pattantyúsról nevezték el. Ez volt a neve akkor is, midőn a múlt század elején porig leégett. (Hogy lobogtak akkor azok a szegény fehér szoknyák!)

Éjféltájban annyira megtelt A vidám pattantyús, hogy a táncot néhány pillanatra be kellett szüntetni. A falak mellett körbefutó páholyokban Bécs előkelősége foglalt helyet. Setter, a fiákeres, a legjobb valcertáncos Bécsben, a páholyok mellett robogott el táncosnőjével, és egyes páholyoknál, ahol a bérkocsis ismerős vendégei ültek, Setter olyan magasra emelte táncosnőjét, hogy a repülő fehér szoknyák a kalapot is lesodorták az urak fejéről. Ezen nevetett aztán mindenki igazán.

Körülbelül éjfél múlt el, amikor a Stephanplatzon egy köpönyeges férfiú sietett keresztül, és gyorsan befordult abba a szűk utcácskába, ahol A vén pattantyús lámpásai égtek. Már csaknem elérte a táncterem bejáróját, amikor valaki hátulról megérintette a vállát.

- Livinska! - kiáltott föl Martinovics a köpönyeges, széles kalapú, csizmás alak láttára. - Ismét utamba jöttél, balvégzetem?

Livinska búsan mosolygott.

- Szomorú, hogy balvégzetednek nevezel, holott egész életemet annak áldoztam föl, hogy az utadból elhárítsam az akadályokat. Figyelmeztetni akarlak valamire, apát...

- Tudom, mit akarsz mondani! - kiáltott föl türelmetlenül Martinovics. - Már mindenki tudja Bécsben, hogy a császár a mosónék bálján van. Sárga pantalló és lila színű frakk van rajta.

Livinska bólintott:

- A második páholyban ül balra. A páholy előterében egy kövér angol ül két álarcos hölggyel, mind a hárman a rendőrség szolgálatában. Hátul a császár Saurauval.

- Éppen azért tartom kötelességemnek megjelenni a bálon.

- Saurau gonosz terveket forral. Talpon van az egész rendőrség.

Martinovics legyintett.

- Saurau nagyon kegyes volt hozzám, amidőn ma délben hosszú idő után megjelentem ismét a kabinetirodában. Sőt megbízatást kaptam egy új munka megírására, a címe legyen Levél a magyarokhoz!

Livinska búsan rázta a fejét.

- Ignáciusz, sohasem változol meg. Az élet ellátott elég tapasztalattal, és te ma is a régi könnyelmű, hiszékeny, ábrándos férfiú vagy. Saurau akkor a legveszedelmesebb, ha mosolyog.

- Saurau úr lehet veszedelmes, de a császár kegyes és jóindulatú. A mai bálon az összes bécsi titkos-férfiak megjelentek, és amint alkalom kínálkozik, hódolatukat fejezik ki a császárnak. Hadd lássa Ferenc, hogy mi nem törünk az életére.

- Ne menj a bálba, apát! - csengett Livinska. - Az út ma még szabad Franciaország felé. Párizsban a legelső körökben ismerik neved. Rövid időn belül nagy ember lehetsz hazádtól távol.

- Menj, balvégzetem! - kiáltott hevesen Martinovics. - Távozz tőlem, sötét csillag! A rejtélyeskedő éjszakának virradás lesz a vége, elég volt a bujkálásból, titkolózásból.

A lengyel asszony megragadta az apát úr karját.

- Martinovics, én hiszek az álmokban, és egy idő óta olyan rettenetes álmaim vannak! Vérrel álmodom, a te véreddel. A vérpadon látlak, és a bakó sújt feléd. A fejed, a te imádott fejed a homokba gurul, és vér van mindenfelé. Egyik fej gurul a másik után. Egy, kettő, három, négy... Végül már számlálni sem tudom a levágott fejeket, és sírva, kétségbeesetten fölébredek.

- Ostoba asszonyálmok! - dörmögött az apát.

- Fuss Franciaországba, apát, ott biztonságban vagy!

Az apát komoran összeráncolta a homlokát.

- Livinska, életemnek nem egy rövid szakasza volt az, amidőn azt hittem, hogy őrangyalom, vigasztalóm, segítőtársam vagy. Sajnos, az utóbbi időben csalatkoztam benned. Amióta a rendőrség szolgálatába léptél, folyton rémeket látsz. Ismétlődik a régi történet. A legtöbb rendőr üldözési mániába esik élete végén. Te már nem látod világosan a helyzeteket. Azt hiszed, hogy Sauraunak egyéb dolga sincs, mint velem foglalkozni... Saurau korlátolt eszű császári hivatalnok, aki nem mérkőzhetik velem sem észben, sem furfangban. A zsebembe teszem az egész políciát.

- Saurau gróf ravasz, mint a róka! - kiáltotta az asszonyi rendőr, de az apát többé nem hallgatott rá.

Hosszú lépésekkel ment a táncterem felé, és eltűnt a kivilágított lépcsőkön.

Ezen az éjszakán pedig ez történt:

Éjfél után, amikor láthatatlan kezek ismét rendet teremtettek a táncteremben, hogy kezdetét vehette a tánc, és Setter fuvarost valaki eltávolította a teremből, a táncolók tömegében megjelent egy sárga nadrágos, lila kabátos, félszeg járású uracska, aki aranyos szemüvegén át láthatólag a legnagyobb érdeklődéssel nézte a táncoló párokat.

Mire a suta uracska a terem közepére ért volna, hirtelen fekete ruhás férfiak vették körül, akik tiszteletteljesen bólintottak az uracska felé, és halkan így szóltak:

- Vive l'empereur!

- Hoch a császárnak!

- Soká éljen Ausztria!

A sárga nadrágos úr eleinte ijedten nézett a halk szavú férfiakra, csupa nyájas, tiszteletteljes arcot látott maga körül, és egyik-másik arc ismerősnek tűnt föl előtte. Nini, hisz az az öreg uracska ott Gotthardi, a kormánytanácsos... Emitt meg Hebenstreit áll, a költészetkedvelő főhadnagy. A délutáni diák a császári könyvtárban most újra előbukkan ábrándos nagy szemével!... Egyik arcon sincs semmi fenyegető vagy ijesztő vonás! Hűséges hódolók ezek, akik szinte rajongó lelkesedéssel veszik körül az álruhás fejedelmet. Ferenc jóindulatú ember volt. Szinte jólesett neki, hogy hívei mintegy őrcsapatként veszik körül a táncolok forgatagában.

A föld alatti terem boltozatáról egy százkarú vascsillár függött alá, amelyben száz lámpa égett.

Ebben a percben az óriási lámpa ingadozni kezdett a boltozaton, és a következő pillanatban fülsiketítő robajjal lezuhant a terem közepére.

Hirtelen vak sötétség lett a föld alatti szobában. A rémült sikoltásokon, megrettent férfiordításokon szinte villámlásként süvített át egy éles fütty, majd egy dörgő hang kiáltotta:

- A pillanat elérkezett! Végezzetek vele!...

A császár csak azt érezte, hogy erős karok ragadják meg, a levegőbe emelik, és tovasietnek vele a tomboló, őrjöngő tömeg felett.

Friss éjszakai levegő csapott az arcába, amikor magához tért.

A Saurau gróf aggodalmas arcát pillantotta meg maga mellett egy vágtató kocsiban. A kocsi mögött és a lovak előtt dübörögve nyargalt egy szakasz vértes.

- Mi történt? - kérdezte Ferenc bágyadtán.

- Az történt, hogy a jakobinusok csele nem sikerült - felelt a főrendőr -, mert közbelépett Saurau Ferenc.

A császár a kiállott rémülettől betegen hajtotta le fejét.

- Azt hiszed, hogy nem véletlenül szakadt le a lámpa a boltozatról?

- Tiszti becsületszavamra, bizonyosan tudom, hogy nem a véletlen műve volt!

Ferenc kétségbeesve tördelte a kezét.

- Borzasztó! Rettenetes! Hát már nem szeret engem a népem? Ilyen szörnyű hálátlanságra képtelennek tartottam Bécset. Saurau, én beteg vagyok!

A hintó már a schönbrunni kertek alatt vágtatott.

- Álmatlan éjszakáim ismét megszaporodnak. Hát már nem sétálhatok én többé a Grabenen vagy a Práterben, hogy félnem ne kellessen...

- Amíg rendet nem csinálok, felség! - felelt komoran Saurau.

- Hát miért nem csinálsz rendet?! - kiáltott föl hevesen, indulatosan Ferenc. - Azt várod, hogy előbb megöljenek a jakobinusok?!

Saurau diadalmasan mosolygott.

- A jakobinusok megkapják azt a marék puskaport, amelyet már régen szárazon tartatok a számukra. Felség, Schönbrunnban vagyunk.


...Az apátúr, mikor hajnal felé a lakására tért meg, a szobájában Livinskát találta.

Martinovics halotthalványan, kétségbeesve vetette magát egy székbe.

- Rettenetes! - kiáltott föl. - Annak az átkozott lámpának éppen ma éjjel kellett leszakadni!

- Mert gróf Saurau akarta - felelte csendesen a lengyel asszony, és nem hagyta abba a kötést, amit a várakozás alatt elkezdett.

- Saurau! Mindig Saurau! Hát az a szörnyű kiáltás, amely a császárt életveszedelemben hirdette, holott soha nem volt tökéletesebb biztonságban, mint köztünk, testvérek között? - kiáltotta az apát.

- A grófnak olyan hangja van, amilyent akar! - felelt a kötögető asszony, és nem emelte föl a szemét.

Az apát talpra ugrott.

- Livinska! Az éj tele van balsejtelemmel! Mindig rosszat sejtek, ha téged látlak. De ma a külső jelek is megerősítik gonosz érzéseimet. Miért vannak zárva a kapuk?

- Hogy senki se menekülhessen el ma éjjel a városból.

Az apát fölrántotta az ablakot.

- És a katonaság miért robog föl és alá éjszaka idején az utcákon? A nehézvértesek dübörgése minduntalan fölhangzik a távolban. Alig tudtam lakásomig jutni, hogy vágtató katonákba ne ütközzek.

- Ide pedig a legrosszabb helyre jöttél!

Az apát tágra nyílt, rémült szemekkel bámult az asszonyra.

- Livinska! Megőrültél?!

Az asszony csöndesen kötött.

- Már nem lehet segíteni többé rajtad! Mielőtt a szobába léptél volna, már hallottam az utcáról a titkosrendőrség sípjelét. A házat őrizet alá vették.

- Őrület! - kiáltott föl az apát.

- A vágtató katonaság pedig elfogott embereket kísér a börtönökbe. Hebenstreit már elfogatott. Még az éjjel Saurau előtt lesz Prandstetter, a városi tanácsos, az öreg Gotthardi, Billek kapitány és az ősz Riedl báró. Gilovszky, a tanuló, a sáncok felé menekült egy órával előbb. Megmondtam neki, hol ugorhat le nyaktörés nélkül a bástyáról. A pesti testvérek névsorát pedig Sehy, a komédiás, a nádor kamarásához már benyújtotta.

- Te asszony, te ördög! És engem hagysz elpusztulni?! - kiáltott vad haraggal az apát.

- Sajnos, hiába kerestelek az éjszakában.

- Franchettinét, az olasz kardkovács feleségét kísértem haza a bálból.

- Erre nem gondoltam, mert hiszen Franchettiné idáig csupán vértestisztek szolgálatait szokta igénybe venni! Persze, a tisztek ma éjjel az utcákra voltak rendelve.

- Livinska! Ments meg! - kiáltotta Martinovics, és halálos ijedelem ült az arcára.

Az utcáról heves lódobogás hallatszott.

Az asszony letette a kötést.

- Itt vannak a vértesek! - mondta.

- Hitvány, gaz nőszemély! - süvített az apát vad felindulással. - Az árulás a te műved!

A lengyel asszony összeharapta az ajkát.

- Arra vigyázz - mondta csendesen -, hogy itt maradhass a bécsi börtönben. Onnan könnyen kiszabadíthatlak.

A kötést a szoknyája zsebébe tette, és felnyitotta az ajtót.

Odakünn a sötét folyosón egy sereg titkosrendőr állott lesben. Hátulról acélok fénye villant elő.

- Íme, itt van Martinovics, a szászvári apát! - kiáltotta Livinska.

A titkosrendőrök berohantak. Megvadult kopók módjára ragadták meg az apátot, de az nem védekezett.

Nyugodtan tűrte a bilincseket, amelyeket kezére raktak. Egyszerre elnevette magát.

- Arra vagyok kíváncsi - mormogta -, hol fog ma vacsorázni Kisfaludy Sándor, akit ma estére meghívtam? Kérem, mentsenek ki a vendégem előtt!


8.
AZ ÉJ A FERENCESEK KOLOSTORÁBAN

A naptárak 1794-et írnak, és május van, Budán. A régi ferences kolostor, amelyből a barátokat kiköltöztették, mert börtönt csináltak a hatalmas zárdából, feketén terül el a májusi éjszakában.

Vajon kiegyenlítődik-e az égi mérlegen az a sok alázatos barátzsolozsma és imádság, amely ebben a házban elhangzott, azokkal a keserves káromkodásokkal, kétségbeesett hangokkal, amelyek mostanában töltik meg a falakat?

Ötven fogoly van a kolostorba zárva, ötven férfiú, aki ártatlannak, nemes szívűnek és a legbecsületesebb szándékúnak vallja magát, és mégis a hóhér pallosa int feléjük.

Túlnan, a nagy Dunán, mély, érzéstelen álomba van merülve Pest, mintha senki sem tudná odaát, hogy ötven magyar férfiú, a legtöbbje fiatal ember, döngeti kétségbeesetten a kolostor vastag falait.

A budai hegyek között orgona nyílik. Az éjjeli szél a kolostor felé sodorja a virágillatot. Mintha az volna az egyetlen pártfogójuk a szegény fogoly magyaroknak?

Egy osztrák kapitány és egy század katona van megbízva a foglyok őrizetével. Öles falak, rengeteg vasrostélyok és száz élesre fent szurony. Dehogyis menekülhet meg innen valaki.

Mielőtt az este leszállott volna, tizenöten a foglyok közül megtudták, hogy a királyi tábla felségsértés és hűtlenség miatt halálra ítélte őket.

A kolostorban még csend van.

A halálraítéltek hallgatnak, és gondolkoznak a nagy keletről, ahová nemsokára el fognak menni.

Körülbelül éjfélre járt az idő, amikor hevesen megrántották a kolostor régi harangját. A kapus-őrmester talpra ugrott, hiszen gyakran fordult elő, hogy a vizsgálóbírák éjnek idején vallatták a foglyokat.

A vasrács mögött egy köpenybe burkolózott, széles kalapú, szakállas férfiú áll, akit eddig a kapus sohasem látott.

- Mit akar? - mordult rá dühösen.

A jövevény levelet vesz elő, amelyet átnyújt a rácsos ablakon.

- Barkó generális úr küldi Soitten kapitánynak! - mondja csöndesen.

A kapitány átveszi a levelet.

Megforgatta jobbról-balról. A levél hátán valóban ott van a nagy kétfejű sasos pecsét. Még gondolkozik egy darabig. A kapitány nagyon indulatos ember, nem szereti, ha álmában megzavarják a civil vizsgálóbírók. Olyankor káromkodik, ordít, és az összes szenteket lehúzza az égből. Egyszer még azt is szemébe vágta a királyi fiskusnak, hogy a katona még a börtönben is különb ember a polgárnál. Éjjel legalább nyugodtan hagyják aludni a rabot.

De hát Barkó generálisnak ezt nem üzenheti Soitten, azért csak bezörgetett a szobájába az öreg kapus.

Szokás szerint először egy pisztoly dördült el odabent, azután egy hegyes szurony nyomult ki azon az ablakocskán, amely az ajtó közepén volt. A helyzettel ismerős ember már úgyis tudja a bevezetést, félreugrik a szurony elől, pisztolygolyó elől. Aki nem ugrik félre, az csak rossz járatban levő ember lehet: lázadó fogoly vagy orgyilkos. A kapitány a delírium tremensnek abban a stádiumában van, amikor minden este bizonyosra veszi, hogy az éjjel meggyilkolják.

A káromkodások özönvize alatt a kapusnak sikerül az ablakocskán át a szobába juttatni a levelet. Odabenn aztán a dühös ordítás percről percre csillapul, végre felpattan az ajtó, és a parancsnok teljes szolgálati díszben siet ki a folyosóra.

- Hol van az az úr? - kérdi izgatottan.

- A kapun kívül.

- Barom, mért hagytad annyi ideig várakozni?!

A kapus elsiet kulcsaival, a parancsnok pedig aggodalmasan dörmög magában:

- Még csak az hibázna, hogy Barkó generális is megharagudjon rám, akkor mehetek zabot hegyezni! Átkozott borovicska! Még most is szédülök tőle.

A kolostor folyosóin lámpa ég, a raboknak világítanak!

A kapus bevezette az ajtó előtt várakozó idegent. Az még mélyebben húzza a szemére a széles nemezkalapot. A parancsnok tetőtől talpig végigméri.

- Ön az a bizonyos Livinski, aki Barkó generális úrtól levelet hozott?

- Az vagyok! Én hoztam a levelet.

- Tudja ön azt, hogy kivételes nagyon ritka engedelemben részesült a generális úrtól?

- El voltam készülve rá.

- Ki ön voltaképpen?

- Én a császári kabinet megbízottja vagyok - mondta csöndesen az idegen, és a köpenyege szárnyát kissé felhajtotta. A kapitány láthatta a köpenyeg alatt azt a bizonyos kétfejű sasos jelvényt, amellyel a császár bizalmas emberei ismertették meg magukat.

- Rendelkezésére állok önnek! - felelt Soitten kapitány, és a sarkantyúját összeütötte. - Mi a kívánsága?

- A hármas számú fogollyal óhajtok négyszemközt beszélni.

- A hármas számú foglyot a királyi tábla ma halálra ítélte. Halálraítélttel nincs joga beszélni.

- De még nem kézbesítették az ítéletet a fogolynak!

- Azonban már kihirdették.

- Én mégis beszélni akarok vele! - mondta az idegen, és a zsebéből most egy összehajtogatott írást vett elő. - Ez az irat felhatalmaz engem arra, hogy a vesztőhelyig elkísérjem a halálraítéltet.

A parancsnok kezébe vette az aranypecsétes írást, amely a legfelsőbb helyről volt keltezve. Merev, tisztelgő állásban olvasta végig az engedélyt, aztán mélyen meghajtotta magát:

- Uram, a parancsának engedelmeskedem!

A börtönőr csörgetve hozta kulcsait, a börtönajtó felnyílott, és Livinska lámpással a kezében belépett a hármas számú fogoly cellájába. Az ajtó becsukódott mögötte.

- Ignác, eljöttem - mondta csöndesen Livinska.

A lámpást a gyalulatlan asztalra helyezte. Keskeny, szerzetesi ágy állott a szoba sarkában. Azon felfelé fordított arccal, mozdulatlanul feküdt a fogoly.

A sarokban barát-térdeplő, és felette egyszerű, barna fakereszt.

A férfi meg sem mozdult az ágyon, pedig a szeme nyitva volt, és az esztendős fogság alatt megnőtt haja, bajusza, szakálla elvadult külsővel ruházták fel halovány arcát.

- Ignác! - ismételte Livinska halkan.

Miután erre sem kapott feleletet, csendesen leült az ágy szélére, a barátcsuhás fogoly lábához.

Percek múltak el vagy órák?

Mintha egy egész végtelenség telt volna el addig az ideig, amíg a fogoly megmozdította a fejét.

- Köszönöm, hogy eljöttél, Livinska! Te voltál hozzám a leghűségesebb fogságom alatt.

- De elszöktetni mégsem tudtalak - mormogta halálos szomorúsággal az asszony.

- Tudtam, hogy eljössz még az éjszaka. Te ügyes vagy, okos vagy. A rendőrségnél megtanultad, hogyan lehet írásokat hamisítani, hogy azok valódiaknak látsszanak. Most már mit sem ér többet az ügyességed, okosságod. Lefejeznek!

- Uramteremtőm - csuklott fel a lengyel asszony -, ne mondd ki ezt a rettenetes szót! Az út odáig még nagyon messzire van. Ez még csak az elsőfokú bíróság ítélete volt. Aztán jön a hétszemélyes tábla. És a császár kegyelme...

- Elsőbb a szerzetesi mivoltomtól fosztanak meg a templomban - mormogta a fogoly, mintha nem is hallotta volna azt, amit Livinska mondott. - Azért húzták rám ezt a csuhát, hogy legyen mit levenni rólam. Nem egyenes az út a vérpadhoz sem.

- A császár lábai elé vetem magam...

- Batsányi testvért felmentették, és az este már a falakon át meghozta a posta a hírt, hogy a költő verset írt a börtön falára - mormogta a fogoly maga elé bámulva. - Hogy is van ez a vers?

Szép a hazáért tűrni, viselni rab-
láncot, s halált szenvedni dicső dolog!

Amely halandó elvesz érte,
nemzeteket nemesít nevével.

Martinovics felemelkedett az ágyról, és a feldúlt, kétségbeesett arcán egyszerre a nyugalom csöndessége jelentkezett. Szeme többé nem volt kitágulva, ajka nem reszketett többé. Csak a keze volt jéghideg, amellyel a Livinska kezét megérintette.

- Nekünk meg kellett halni. Mielőtt kihallgattak, mielőtt elítéltek volna, már bizonyos volt, hogy sorsunk meg van pecsételve. A császár akarja, hogy meghaljunk, és a bíróság engedelmeskedik a császár akaratának. Hebenstreit már előrement. Szépen halt meg, golyót kapott, mert katona volt. Gilovszky, a szép ábrándos diák öngyilkos lett a börtönében. Fodor és Király főbelőtték magukat, mielőtt megbilincselhették volna kezeiket. Ez így volt elvégezve, Livinska. Elvégezték pedig azon az estén, amikor Bécsben Saurau becsukatta a városkapukat, Pesten pedig Barkó generális ágyúkat állított fel a piacokon, amelyek mellett égő szövétnekkel állottak a pattantyúsok, és a lakosságot azzal rémítették, hogy a jakobinusok felgyújtják a várost a francia hadifoglyok kiszabadítása érdekében. A mi sorsunk akkor már eldőlt. A császár kimondta, hogy a jakobinusokat, a világosság gyermekeit, a napfény szülötteit ki kell irtani. A legkisebb mécsest is el kell oltani a két országban, hogy ismét sötétség boruljon e földrészre, és a sötétségben lappangva jár a gaz jezsuita... S a mécseseket eloltják. Velünk jön a generálisok rétjére Kazinczy úr is, aki pedig amúgy istenigazában borzadozott a mi színeinktől. De hát mért nem borzadozott jobban?... Mi legalább tudjuk, hogy miért halunk meg!

- Miért, miért? - kérdezte hangtalanul Livinska. - Miért nem mehetek én is veletek?

A szászvári apát amint beszélt, még jobban megnyugodott. Hosszú lépésekkel járt fel és alá börtönében, és fejét magasra emelte. Szinte kihívó nyugalom ült az arcára, és szavai úgy hangzottak, mintha réges-régen készült volna elmondani valakinek:

- Livinska, te mindig hűséges és jó voltál hozzánk, megérdemled tehát, hogy meghallgasd szavaimat. A mi halálunk a legnagyobb igazságtalanság e földön, a mi vérünk lángba borítja a fél világot, és százesztendei gyilkos méreg nől vérünk minden cseppjéből. A lappangó parázsra naftaként fog ömleni a vérünk, és te még látni fogod Henri Samsont, a bécsi Stephanplatzon, amint a guillotine mellől megmutat egy főt a népnek... Jön zúgva, dübörögve a nagy, szent forradalom. Álmaimban látom a Burg svájci udvarára hullani a tetők izzó zsarátnokait, főurak és nemesek gyáva nyulakként menekülnek, de a forradalom agárkutyái fülön kapják őket. Csak a fekete cimborára vigyázz, Livinska! Vérebekkel kell lefogatni a jezsuitákat. Hadd jöjjenek ide Párizsból azok a veres kendős polgártársak, akiknek kendőjük még véres XVI. Louis és a párizsi érsek vérétől. És őket kell reávezényelni a jezsuitákra. Tigrist a kígyó ellen. Ah, csak addig élhetnék, amíg az első égő szurokkoszorút a Burg tetejére dobnám!... Gyávák, kétségeskedők voltunk. Hisz ha felégettük volna a fél országot, akkor se lehetne más a jutalmunk a hóhér pallosánál. Mi így semmit sem tettünk!

- Azért kegyelmez meg a császár, mert semmit sem követtetek el.

Az apát oda sem hallgatott.

- Mindig csak terveztünk, mindig csak reménykedtünk, hogy majd magától mozdul meg a föld lábaink alatt. A föld pedig öreg, nem mozdult. Talán a mi vérünktől majd megifjodik. Gyűlésbe gyűltünk, és titokban kopogtattunk az ajtókon, holott fejszével kellett volna mennünk a bezárt kapuknak, és a paraszt kezében kiegyenesíteni a kaszát. Könyveket írtunk, amelyeket rajtuk kívül csak a titkosrendőrség olvasott: a néppel nem tudtuk megértetni magunkat. Ha még egyszer születnék, ha még egyszer újra kezdhetném! Börtönök már régen nem volnának Pesten, ahová a világosság gyermekeit elzárják a vak sötétségbe. A Tisza, Duna habja még akkor is piros volna a kiontott vértől, amikor a tengerbe ömlik. A templomok helyén fekete üszök volna, a föld nem volna képes befogadni a halottakat. Miért nem adtatok a hatalomhoz bátorságot is, dicső francia testvéreim!

Livinska csöndesen sírdogált a sarokban. Már megtanult sírni, már asszony lett újra.

- És még valamiért szégyenlem magam! Azért, hogy kegyelmet kértem. Kegyelmet kértünk, holott tudtuk, hogy kegyelem nincs számunkra. Németh királyi fiskustól, a poliptekintetű hiénától kértem kegyelmet, aki fát vágatott velem és a társaimmal a börtön udvarán, hogy elgyötört testünkben könnyebben összetörhesse a lelket. Ah, mily balga voltam! Hogy nem jutottak eszembe a francia vádlottak, akik között egyetlenegy sem akadt, aki kegyelemért könyörgött volna. Mert hiszen tudták, tudhattuk volna mi is, hogy a politikai körökben nem az igazság dönt, hanem minden attól függ, kinek a kezében van a hatalom. Csak győző van és legyőzött. Németh fiskus úr tudta, hogy mit csinál, midőn felöltözetlenül kergetett ki bennünket a fagyos téli éjszakákba favágáshoz. A gaz Barkó tisztában volt azzal, hogy az ágyút immár nem fordíthatjuk ellene. És a bírák, a szegény, ostoba, korlátolt magyar bírák, akik a Verbőczyn kívül talán még kalendáriumot sem olvastak soha! Hisz a legnagyobb balgaság volt ezektől az emberektől kegyelmet remélni.

Csak Laczkovics nem kért sohasem pardont. Ő tudta, hogy már elvégeztetett. Bécsben egy esztendő előtt kimondották a halálos ítéletet. És most tizenöten megyünk a halálba. Hallod, mily csendes a fogház? Senki sem sír, senki nem panaszkodik közöttünk! Mindannyian nyugodtak vagyunk, mert tudjuk, hogy utánunk jönnek más világítók. A sárkánytojásból véres forradalmi szörnyetegek kelnek életre. Eljön a világosság napja.

Livinska felállott, és megcsókolta az apát kezét.

- Áldj meg, mesterem! - kérte.

Letérdepelt a szerzetes elé, és az a fejére tette a két kezét.

- Forradalom istene! - kiáltotta. - Egy gyönge, szegény asszony indul el útjára, a szent világosság felé. Adj a szívébe erőt, adj a kezébe tüzet és a lelkébe véres gyűlöletet. Legyen szörnyeteg az emberek szemében, legyen üldözött vad, kergetett pária, csak mindig a te gyermeked maradjon, Forradalom! A tőr mindig éles legyen a kezében, a szíve ne ismerjen rettenetet sem a tűztől, sem a vértől, sem a könnytől! Hordja méhében a poklok fajzatát, amely egykor tűzbe, gyűlöletbe, irgalmat nem ismerő vérengzésbe borítja a földet a tengerektől a tengerekig. Vadállatok csordája járjon a nyomában, mérges kígyók teremjenek nyelve alatt, és ruhája érintése a pestis legyen. Mindaddig, amíg a nap feljön keleten. Ámen.

A lengyel asszony fölemelkedett. Már nem sírt többé. Még egyszer kezet csókolt a halálraítéltnek.

- Én még remélek...

Ezt mondta csöndesen, szinte hangtalanul.

A börtönajtó felnyílott, és Livinska eltűnt a folyosón. A szászvári apát révedezve nézett utána, mintha szellemet látott volna. Megdörzsölte a szemét. Csupán a sötét börtönfalak voltak körülötte. Eltakarta az arcát a két tenyerével, és hangtalan, kétségbeesett, halálos rettegéssel vetette magát az ágyra.


UTÓSZÓ A REGÉNYHEZ

Kapeller Félix, helytartósági fogalmazó Budán, egy vízivárosi polgár fia, aki a fél lábára sánta lévén, otthon ülő, csöndes fiatalember volt, az 1794-iki esztendőben különböző följegyzéseket csinált, amelyeknek szülőoka nem annyira a történetírás, mint inkább az unatkozás elleni áfium volt. Ezekből a följegyzésekből megtaláltunk néhány lapot, amely történetünk hősére vonatkozik, és íme, itt leírjuk Kapeller Félix után:


Ferenc császár uralkodik, és Budán elkövetkeznek végre azok a véres napok, amelyeket mindenki várt, és mindenki rettegett. Körülbelül hónapok óta tudtuk, mi budaiak, hogy az elfogott férfiak közül (akik magukat hol illuminátusoknak, hol meg jakobinusoknak nevezték, voltaképpen pedig félbolond álomlátók voltak) egynéhány meg fog halni. A vasárnapi ebédeknél keresztapáéknál (Gutfreund városbíró úrnál) gyakran szóba kerülnek a vízivárosi foglyok, különösen akkor, midőn híre jött, hogy a pap (a szászvári apát) könyörögve kéri bocsánatát a császárnak, és ígéri, hogy ezentúl a leghűségesebb kémje lesz a kabinetirodának. Meg-kegyelmeztetése esetén ígéri, hogy olyan magas állású férfiaknak és asszonyoknak a nevét is elárulja, akik idáig távol voltak a nagy pertől. Keresztapa váltig mondogatta, hogy a papnak már csak azért is pardont kellene adni, mert hiszen javulást ígért, csupán a hetvenkedő Laczkovics kapitánynak kellene fejét levagdalni, mert ugyancsak odamondogatott a tiszteletre méltó bíróságnak. Keresztapa fogadott is a sashegyi borgazda, Szuharik úrral, hogy a papnak pardont küldenek Bécsből.

Úgy látszik, hogy Gutfreund Kristóf ez egyszer - szokása ellenére - tévedett, mert egy napon híre futamodott, hogy Martinovics apátot a tabáni templomban megfosztják papi méltóságától, hogy a világi hatóság végrehajthassa ítéletét.

Hát az már igaz volt, hogy a főtisztelendő apát egy csöppet sem volt megijedve a már kimondott halálos ítélettől. A budaiak, akik pedig már sok mindent láttak, még kerékbetörést is az öregebbek, mind azt mondták, hogy ez a pap vagy egy nagy ördög, vagy teljesen ártatlan ember. Olyan emelt homlokkal, büszkén lépkedett a katonák között, mintha csöppet sem szégyellné a dolgát. Mintha még büszke is lett volna arra, hogy őt halálra ítélte a Kúria. Mindenki elragadtatással nézte deli alakját, tüzes szemét, és Lizi egyszerre csak így szólalt meg mellettem:

- Szeretném, ha maga is jakobinus volna, Félix.

Amire én igen csodálkoztam.

Aztán valamennyien a templomba tódultanak, ahol Kondé érsek teljes papi segédlettel várta a bűnös apátot. Még váci papok is voltak itt. Jezik, a ferencesek rendfőnöke olyan haragos arccal ült az első sorban, mintha saját maga szerette volna két nagy öklével elvégezni a dolgot. Az érsek úr fején pásztorsüveg, és a papság vad elkeseredéssel énekelt valami litániát, amelyet még senki sem hallott. Azt mondták, hogy most átkozzák meg a bűnös apátot.

Most két misemondó pap - a széles vállú Márton pap a Vízivárosból és a hórihorgas katona-plébános, Bonefini, közrefogják Martinovics Ignácot, és az érsek elé kísérik. Az apát még most is magasan tartja a fejét, pedig a papok úgy énekelnek, hogy bennünk a lélek reszket.

- Térdepelj le! - mondja az érsek.

Az apát engedelmeskedik.

Az érsek felemelkedik bársonyszékéről, és a nép felé fordul. Harsány hangját a templom legtávolabbi zugában is meghallani, hisz mélységes csend lett egyszerre:

- Az egyház azon papjait, kiket súlyos bűntények miatt a világi hatóságoknak ki kell szolgáltatnia, az egyházi rendtől megfosztja, mielőtt tőlük védőkarjait elvonná. Az előttünk levő szerencsétlen testvér megfeledkezve egyházi állásának kötelességeiről, megvetve az isteni és emberi törvényeket, lábbal taposta az Isten, a király, a haza iránti köteles hűséget!

Az érsek (kövér, fáradt ember volt) szünetet tartott, amire a szászvári apát felemelte lehajtott fejét:

- A királyhoz hűtelen voltam, de annál hűségesebb voltam a hazához!

A főpásztor a gyűrűs kezével csendre intette a bűnös papot, s így folytatta szavait a néphez:

- Lázadóvá lett, összeesküvést szervezett, miáltal érdemtelenné vált azon tisztességekre és kiváltságos állásra, amelyek a papot megilletik. - Az érsek magasra emelte a hangját: - A mindenható Isten nevében kinyilatkoztatom, hogy őt ezennel minden egyházi hivataltól és javadalomtól megfosztom és degradálom.

A szászvári apát erre felemelkedett, és szintén szólani akart a néphez, de az érsek intett, és a papok énekelni kezdtek. Most a két áldozópap az oltári kelyhet nyújtja az apátnak, hogy igyon belőle.

De mielőtt ajkához emelhette volna azt, az érsek hevesen kiragadta a kezéből.

- Többé nincs jogod az áldozáshoz! - kiáltotta.

Majd az egyházi ruhákat tépte le róla. Aztán késsel levakarta ujjáról a szentelt olajat. Haját megnyírja, és tégladarabbal dörzsöli le fejéről a szent keneteket.

A templomban sok asszony elájult, a férfiak könnyeztek, még az öreg Gutfreund úr is számtalanszor köhögött a kalapjába.

Csak a bűnös apát maradt nyugodtan az egész ceremónia alatt. Az érsek szemébe nézett, és a homloka olyan fehér volt, mintha a templomban a napsugár egyedül az ő homlokát világítaná meg.

A budaiak csöndesen széjjeloszoltak, és nagyon sok síró asszonnyal lehetett találkozni az utcákon, mintha valami nagy temetés lett volna valahol.

ÉS ezzel elkövetkezett a kivégzések hete, amilyenről csak a párizsi rémmesékben hallottunk. Sohase hittük volna, hogy Budán ilyen dolog fog valaha megtörténni.

Egy délután megjelent a Vízivárosban Majercsik, az öreg hóhér, ahol tíz esztendeje nem látta senki. Köszörűkövet akart venni, de nem kapott senkitől. Végre egy oláh hajós köszörűkövét vette meg két húszasért. Tudtuk, hogy mire kell a köszörűkő, és senki sem aludt ezen az éjszaka.

Másnap korán reggel talpon volt az egész város. Május huszadika volt, és a legelső szép nyári nap volt Budán.

A generálisok kaszálórétjén már hajnal óta sok nép gyülekezett össze. A környékből szekereken jöttek az emberek, és sátrakban töltötték az éjszakát. Egy lacikonyha is volt felállítva.

Tíz óra volt délelőtt.

Tompa dobpörgés hallatszott a vár felől. Vállra vetett puskával masíroztak a fehér Wallmöden-gyalogosok, majd ágyúszekerek döcögtek, és Barkó generális szürke lovon ült.

A halálraítélteket egy szakasz Hadik-huszár kísérte. A legények szomorúak voltak, és rettenetesen káromolták az utcán tolongó polgárokat. Egyik-másik könnyezett, amikor káromkodott. Négyen gyalog lépkedtek, köztük az apát gyönyörű alakja, fehér homloka kiválott. Az arcán isteni nyugalom, a szempillája sem reszket. Olyan gőgösen lépked, mintha a legszebb ünnepségre menne.

Mögötte Laczkovics kapitány, sokkal mogorvábban, mint egyébkor. Mintha valamiért nagyon haragudott volna. Bozontos szemöldöke alól félelmetesen villogott szeme, és csöndesen, de állandóan káromkodott.

A szép, ábrándos Szentmarjai lehajtotta a fejét, mintha valami fölött nagyon gondolkozna. Az arca csöndes és nyugodalmas.

Hajnóczy, egykori szegény főnököm, olyan volt, mintha éppen a hivatalba készülődne. Szokott, megfontolt lépteivel, fejét féloldalra vetve, bizonyos unott közömbösséggel haladt. Mintha csak ismét azt mondaná, mint a bíróság előtt:

- Nem méltó az embernek élni ilyen mély romlottságban.

Egy lovas kordé következett, amelyen félig elájulva feküdt a szegény Sigray gróf, aki véletlenül került csak közébük. A szeme lezárva, az arca halotthalovány - fél lábbal már a másvilágon van. A generálisok kaszálórétjén már ott állott pallosával az öreg Majercsik. Hetvenesztendős volt, és reszketett a feladat előtt. Öt kemény nyakat kell leszelnie, és tíz év óta nem volt pallos a kezében!...

Mi Gutfreundékkal messziről néztük a kivégzést. Elsőnek a félig halott Sigray grófot tolták az emelvényre a legények. Az öreg hóhér elhibázta az első csapást. Elhibázta a másodikat is. Borzalom futott végig a népen. Valaki hangosan felkiáltott. Martinovics volt. Elájult és összeesett. A hóhér lenyiszálta végre Sigray gróf nyakát. Laczkovics kapitány borzalmasan káromkodott...

...Én tovább nem láttam már semmit, mert elveszítettem az eszméletemet. Csak másnap hallottam, hogy a többi elítéltekkel könnyebben végzett Majercsik, aztán éjjel eltemették őket a budai hegyekben. Senki sem tudja, hogy hová.

Reggelre a kivégzés helyén piros rózsákkal volt tele a mező, ott virultak, nyiladoztak. És mindenki csodájára járt a rózsáknak.


Eddig a helytartósági tollnok följegyzése.