AZ ÁGYÚGOLYÓ


AZ ÁGYÚGOLYÓ

Az utolsó "nemesi fölkelés" történetét csupán már a levéltárasládák őrzik - élő ember nem emlékszik rá. A bölcsek szerint száz esztendő - éppen száz esztendeje az utolsó nemesi felkelésnek - annyi az idő végtelenjében, mint egy porszem a sivatag homokjában, így beszélnek a bölcsek, de mi már inkább csak tudatlan gyarlók szeretünk lenni az időszámításban: az órákat - a letűnteket - a lepörgött napokat és ó, a gyorsan múló éveket számon tartjuk, és dehogy engednénk el egyet is belőlük.

Hogyne volna hát nagy idő száz esztendő! Vajon hányan érjük meg a nagy időt, hogy nevünk mellé C betűt írhassunk,* mint az öreg Bodó Sámuel az én gyerekkoromban. (Erre a C betűre büszke volt az egész família, pedig a rossz nyelvek szerint kilencvenesztendős se volt még az öreg. De hát az öregemberekből se költözött ki még végleg valamennyi ördög, a hiúság ördöge ott lapul az ő csizmaszárukban is. Később, mikor a kis Bodókból nagy Bodók lettek, a száz esztendőt jelentő C-t ők is a nevükhöz ragasztották, mint valami nemesi predikátumot, persze előre.)

Még a százesztendős ember is ritka már, mint a fehér holló. Mondják, hogy azelőtt több volt az öreg ember, mint manapság. De hát azelőtt minden másképpen volt. No, azért akkor se volt éppen minden famíliában Matuzsálem, hiába volt másféle világ. S így nem csuda, ha az inszurrekcióról élő embertől már nem hallhatunk. Régen a föld alatt pihennek örök nyoszolyájukban azok, akik beszélhetnének róla. "Hogy is volt csak?..." - hallom gyerekkoromban az öreg Bodó Sámuelt, miközben bajuszát megnyálazta. De már akkor ő se emlékezett egyébre, mint a vasderes lovára, amit hívtak Cifrának. Félig legenda, félig való ez az egész nemesi fölkelés, amilyen legenda lesz egyszer a szabadságharcból. Ma még itt járnak köztünk a kemény öregek, és hőstetteiket emlegetik, de majd egyszer ők is elhagynak bennünket, mert hisz mégiscsak jobb odalent a puha homokban - s akkor a mi fiaink, unokáink mosolyogva csóválják majd a fejüket a "legendákon", amelyeket mi igazabbnak hiszünk a bibliánál.

A "nemesi fölkelés" se volt ám olyan tréfás operett, ahogy mi száz esztendő ködén át látjuk. Az idő, e nagy dekoratőr, eltakarta ugyan szürke szőnyegével az apró, színes foltocskákat. Jó szerencse, hogy a szürke szőnyeg alól itt-ott kibukkan egy-egy szögecske, vagy meghasad imitt-amott a kárpit, és alóla ismeretlen képek bukkannak ki, mint mikor régi épületek falán a vakolat alatt olykor fölfedezzük régi művészek freskóit. És ezek a fölfedezett freskók a nemesi fölkelésből azt jelentik, hogy tulajdonképpen mégse volt az olyan anekdotás háború, mint táblabíró őseink hirdették.

Persze ők még ismerték a vitéz fölkelőket, és tudták róluk, hogy otthon ki milyen, micsodás. A vért szomjazó oroszlánok gyakran félve lapulnak meg otthon az udvarházban. És a rozsdás kardok se valának mind Damaszkusz aranyából verve. Némelyikkel bizony malacot szúrtak le karácsony havában; a híres Dömöczky pisztolyait csak a fegyverkovács tudta elsütni... No de hát mindegy. Táblabíró apáink évtizedeken át élcelődtek a nemesi fölkelésen, és a két magyar hazában minden rozsdás kardhoz egész anekdotakör fűződött.

De azért mégiscsak ott voltak az inszurgensek Győr alatt, és bizony nem rajtuk múlott, hogy Napóleon gránátosaival meg nem ízleltették a magyar vasat. Csakhogy nem jöttek azok a huncut gránátosok... Mintha bizony az inszurgensek tehetnének erről! A francia császár elhordta irháját Szent István országának határairól, és erre vége lett a víg, muzsikás, tivornyás tábori életnek. Hazament mindenki. Utóvégre az asszonyok se maradhattak évszámra egyedül otthon. Hisz Hevesből már a táborozás első hónapjában Győrbe jött egy szekérderék menyecske az ura után. Félő volt, hogy az ország többi vármegyéi is követni fogják a hevesi asszonyok példáját. Akkor pedig bakfittyet ér az egész inszurrekció. Hogy verekedne már az ember jóízűen, ha odahaza, a szállásán asszonyi pörlekedés közben hányta magára fegyvereit! Az őrállás se házasembernek való foglalkozás. A táborból idehajtja a szél a víg muzsikahangokat. A toponári zsidókat - híres muzsikusok voltak - a dunántúli urak magukkal hozták. Pörgették a menyecskéket, mint az orsót, pörgették mindennap. Persze Bodó Sámuelnak akkor még esze ágában se volt C betűt kanyarítani a neve mellé.

Bodó Sámuel abban az időben - még a vármegyei levéltár is tud róla - Szabolcs, Szatmár, Zemplén és Bihar leglustább embere volt.

A lustaság is olyan dolog, hogy csak addig jó, amíg az ember maga tud róla. A lustaság olyan az ember mellett, mint a jó barát: soha el nem hagyja, búban-bajban, még az örömben is mellette van. Az igazi lusta ember búsulni se tud, örülni se tud: se nem jó, se nem rossz; ha gazdag, se gazdag, ha szegény, se szegény; baja senkivel nincs, még önmagával se. A lusta ember semmi más, csak lusta. Mindenféle szenvedély megtűr maga mellett még egy másik szenvedélyt, mint a nagy kutya megtűri a háznál az ölebet. Csak a lustaság mellett nem marad semmi. A lustaság nem is szenvedély: az maga már az ember.

Haj, a lustaságra emlékezve, fölsóhajthatunk: annak is vége van már, mint sok mindenféle magyar ősiségnek. A régi krónikák búvói tán azt mondhatnák, hogy a harcias vitézség a mi ősi hagyatékunk. Van benne valami: sokat verekedtünk. Mások tán a szónoklás mellett törnek lándzsát. Hisz ha nem verekedtünk, akkor szónokoltunk. De hát nem mindig járt jó idő a szónokokra és a harcosokra - mit csináltunk akkor? Évszázadokon át semmit. A történelem könyvében csupán a régi királyok cselekedetei vannak feljegyezve. Ám a régi királyok idejében voltak közemberek, akikről mit se olvasunk az egykori feljegyzésekben. Az új idők történetírója a tiszti címtárból megírhatja a mai generáció históriáját: a nemzet hivatalt vállalt. Hivatalnok minden ember. De hajdanta nem voltak hivatalok. Az ember joggal tűnődhetik tehát azon, hogy mit csináltak a mai hivatalnokok ősapjai. A felelet egyszerű rá: semmit. A lustaság, a semmittevés sok száz esztendőn át házi istensége volt minden magyar famíliának. Megóvta sok mindentől: elsatnyulástól, elzülléstől, tönkremenéstől. A nagy csöndben, amely évszázadokon át jótékony felhő gyanánt borult rá Mária országára, a nemzet megtartotta erejét, a faj nem forgácsolódott széjjel, és az anyák erős, szívós magyaroknak adtak életet. Hát a lustaság se volt olyan nagyon ártalmára a nemzetnek.

Persze a régi lustálkodó világnak immár vége van. Mátyás királyról a mindent nagyító vagy kicsinyítő hagyomány csak három legendás lustát említ (volt pedig ott több!), manapság talán már egy lusta sincsen. A lusták úgy elmúltak, mint a többi magyar virtusok. A kardot már rég letettük, csak szóval győzzük - tán mert az a legkönnyebb.

A Bodó Sámuel idejében még minden határban akadt elég lusta. (A kalapos király passzív rezisztenciáját az öregek nem felejtették még el. Az volt a nekünk való forradalom! Senki sem ment belé tönkre. Kár volt Józsefnek meghalni. Még sokáig győztük volna szusszal.) Nem volt az akármilyen kis dolog - négy vármegyének volt táblabírája Bodó Sámuel. A lustaságot tehát négy vármegyében viselte, bár csak Nagykállón iktatták felőle jegyzőkönyvbe a lustaságot. Mégpedig azért, mert egyszer megyei gyűlésben, hogy, hogy nem, kigyulladt a tekintetes úr szép, aranygombos mentéje. Lehet az is, hogy valami pajkos kancellista dobott parazsat a tekintetes úr mentéjére. A mente finom szőrén lassan harapózott tovább a tűz. Tán egy kézlegyintéssel el lehetett volna oltani a tüzet, de nem volt, aki a kezét legyintse. A tekintetes úr csendesen húzódott meg az égő mentében - kemény téli idő járt odakünn, a szomszédjai pedig kíváncsian nézték, mikor mozdul már meg a híres lusta ember.

A mente pedig ezenközben égett szép csöndesen a tekintetes úron. Egyszerre fölcsapott a láng a gallér prémes részéből, és akkor tüzet fogott a szomszéd Rekty Balázs tekintetes úr farkasbőr bundája is. Bodó Sámuel még akkor sem mozdította meg a szemhéját. Pedig tán már a nyakát is csiklandozta a láng.

Horváth Ákos gróf - híres ünnepélyes ember volt - erre már kijött a sodrából a főispáni széken. Bár magyarul még a hajdújával sem kellett diskurálni, ennek a mennyei lustaságnak a láttára elveszítette a flegmáját.

- Ég a bundája, Bodó tekintetes uram! - kiáltott rá.

- Maradjunk a tanácskozásnál! - recsegett vissza Bodó Sámuel ékes deák nyelven.

A szomszédok akkorára felugráltak, életveszedelemben forgott ott mindenki, az elősiető hajdúk pedig egy veder vízzel leöntötték a tekintetes urat. Bodó Sámuel ekkor ugrott fel először életében.

- Injúria! - dörögte, az asztalra csapva. - A vármegye cselédei inzultálják a tanácskozó táblabírót. Kérem jegyzőkönyvbe venni!

No, be is vették a jegyzőkönyvbe. De nem sok köszönete volt benne Bodó uramnak.

Mondják, hogy akkor már deres fejű, deres szakállú ember volt Bodó Sámuel, amikor a lustaság pálmáját elnyerte - de ne tekintsünk a deres, kerek tatárfőre, ilyen volt ő fiatalkorában is, amikor még nem volt több nemes vármegyék táblabírája, hanem csak a bisztrai nemesi birtoknak ura és birtokosa.

A múlt század elején a telekkönyvi viszonyok még igen zavarosak voltak hazánkban. Volt valahol egy országos nagy telekkönyv Budán, amely könyvbe állítólag az összes magyar birtokok és birtokosok be voltak jegyezve. De én azt hiszem, hogy ez a nagy könyv éppen olyan legenda, mint sok minden a múlt századból. Ha volt - volt; ha nem volt - az se baj. Az a sok apró nemesi birtok, amely abban az időben Magyarország térképét alkotta, ma már rég eltűnt. Tűz fel nem égette, mégis nyoma veszett. Most jó volna az a nagy könyv, ha megvolna valahol: kié is volt a régi Magyarország? Bizonyosan nem azoké, akiké most. Csakhogy még a gazdájuknak is nyoma veszett. A családi szájhagyományokra mit se lehet adni. A hagyomány szerint minden família milliomos volt. Az én nagyapám is sokáig kereste Bibics Antónia millióit Arad városán, amit a jó asszony iskolákra, kolostorokra hagyott. De hová lettek a milliók? Hová lettek az iskolák? Azt már a legöregebb levéltárosok sem tudják tán. Így veszett el az egész régi Magyarország. A fiskálisok abból éltek, hogy megkeressék. Keresték is: némelyik ötven esztendeig - aztán örökbe hagyta a port a fiának vagy a kancellistájának. Némely pörből megélt két generáció.

Azért ne keressük ma már a bisztrai nemesi birtokot sem. Eltűnt annak még a nyoma is. A szájhagyomány szerint csupán egy volt nagyobb azon a vidéken, a váradi püspöké. No meg a Serény Gaál N. Frigyesé is. (Az apja Nagy Frigyes ellen háborúzott, azért keresztelte el a fiát a porosz császárról.) De már mondtam, hogy a szájhagyományokra mit se adjunk. Lehet, hogy a bisztrai nemesi birtok éppen akkora volt, mint a váradi püspökség; de az is meglehet, hogy csak amolyan apró nemesi jószág volt, amilyen minden falu határában akadt. Nagy, sárga, bolthajtásos tornácú házzal, tágas udvarral és lustán kapargáló tyúkokkal. Hja, akkoriban sok ilyen volt Magyarországon. De kell-e palotában születni azért, hogy kitűnő hazafi legyen az emberből? Itt született Bodó Sámuel is, és innen kísérték örök nyugodalomra a régi Bodókat. Egy lapos domb volt a falu alatt. A fantázia szerint honfoglaló magyarok voltak benne eltemetve. Ide temették a Bodókat - az atyafiakhoz, mint a Bodók büszkén mondogatták. Tehát volt alkalmas temetőjük is a Bodóknak! Vajon minek mozdultak volna el erről a tájról? Az ilyen komprosszesszorátusban száz esztendeig lehet éldegélni; a tyúkok tojnak, a barmok fölnőnek, a föld minden esztendőben meghozza gyümölcseit. Vajon van-e szebb élet a régi magyar életnél?

Még felesége is volt Bodó Sámuelnak. Milyen felesége? Olyan, mint abban az időben minden embernek volt. Jó, dolgos, kezes: Gaál Teréz volt a leánykori neve. De még a Bodó kedvéért azt is elfeledte, és szívesen vallotta, hogy a Bodók az első emberek Magyarországon, bár a férje ezzel nem sokat törődött. Teréz azonban otthon mindennap azt hallotta az apjától (a híres háborúzótól), hogy a Gaálok a legelső emberek ebben az országban. Teréz másképpen nem szerethette az urát, mintha a Bodókat vallja az ország első embereinek. (Hej, hogy csikorgatta a fogát az a csontkoponya ott ötlábnyi mélységben, ha ugyan hallotta a Teréz dicsekvését!)

No de mindegy. Ma már aligha lehetne eldönteni, kik voltak az elsőbb emberek: a Bodók-e vagy a Gaálok. Ha a külső pompát vesszük figyelembe, Gaál Nagy Frigyes különb ember volt Bodó Sámuelnál, mert ő vadonatúj fegyverzetet vásárolt, mikor elkövetkezett az ideje a nemesi fölkelésnek. Egy budai fegyverkovács verte remekbe a kardját, a pisztolyai pedig akkorákat durrantak, hogy tán még Bisztrán is meghallotta Bodó Sámuel. A Bodó fegyvereit se az útszélen találták. Mindenki tudhatta a vármegyében, hogy a karddal, amelyet Bodó Sámuel a derekára köt, valamikor török koponyákat vagdostak le a régi Bodók. Igaz, hogy a háborúk elmúltával disznóöléshez használták a becses acélt. De hát a disznót is le kellett valamivel szúrni!


Tehát jön a frankus...

Kállóban gyülekeztek a nemesurak. Ha azt mondanám, hogy a világ fönnállása óta olyan szép sereg még nem volt, mint a szabolcsi inszurgensek serege, éppen annyit mondanék, mintha semmit se mondanék.

Ott volt a vármegye minden épkézláb nemese. Hej, hogy csörögtek a fegyverek! Délelőttönként vágtató lovasok vertek szikrát a kövekből, a vén megyeház ablakaiból pedig csodálkozó asszonyszemek ragyogtak le a térre, ahol a fölkelő nemesek jártak-keltek. Némelyik még az öregapja fegyvereit is elhozta. Úgy zörgött rajtuk a sok ócskavas, mint a skót legendákban a kísértetek lánca. Pengtek a sarkantyúk, amire az asszonyszemek mindjárt jobban ragyogtak. A jó ég tudná, hogy micsoda az összefüggés az asszonyszemek ragyogása és sarkantyúpengés között! Esténkint a nagy fogadóban húzta a cigány, a nemesurak pedig járták a toborzót, amely tánc vitéz emberhez való.

De hát ennek a szép életnek is vége lett egyszer. A vármegyéből már összegyűlt mindenki, akiben szív és lélek volt: indulni kellett a frankus ellen. Még egy hosszú éjszaka, meg még egy utolsó tánc: reggel lóra kaptak a fölkelők, és táncoló paripáikat kifelé irányították a városból. Az asszonyszemek még jobban ragyogtak, és az öreg toronyban kongott egy vén harang. Mentek a nemesek; vajon hány tér vissza a hadjáratból? Kongott, kongott a harang, és a fölszálló por elfödte a csapatot.

Egyszerre roppant üres, nagyon csöndes lett a város. A jókedvű, zajgó inszurgensek elvitték még azoknak is a kedvét, akik otthon maradtak. Bezzeg nem pengett most sarkantyú az ablakok alatt, és csak a csendbiztos nyargalt végig a piacon kesely lován.

De nyomakszik ám valaki fekete paripán Bátor felől a sárga úton. Vajon ki lehet az elkésett vitéz? A megyeház ablakából az asszonyszemek ragyogva tapadnak a közeledőre. Már látszik kunkorgós fekete bajusza, darutollas süvege; szorítja a lovat, de hiába szorítja. A fekete kanca lassan poroszkálva hozza be terhét a piacra. Ki volna más az elkésett lovas, mint Bodó Sámuel, a lusta Bodó Sámuel...

Egy vén hajdú pipázott a vármegyeház kapujában. Azt megkérdi Bodó uram:

- Hol vannak a fölkelők, atyafi?

A hajdú kiveszi a pipát a szájából, hegyeset koppint, és a távolba mutat.

- Ott mennek!...

Bodó Sámuel megint szorítja a lovat, megint csurog az izzadság fekete üstökéről, nyomakszik előre, a többiek után.

A megyeház oldalában fölcsendül egy nevető asszonyhang:

- Sose éri őket utol, Bodó uram!


Persze hogy nem érte utol. De hát bánta is azt Bodó uram. Ment, mendegélt mindenütt a csapat nyomában. Azt pedig könnyű volt tudni, merre jártak az inszurgensek. Ahol a cigánynak elgémberedett valamennyi ujja, ahol a hordóban csupán seprő maradt, ahol az asszonyok testét már föltörte a vállfűző a sok viselésben: az inszurgensek arra jártak. Végig a magyar hazán vonult a hős csapat, és semmitől nem ijedt meg útközben.

Bodó Sámuel hallgatta a híreket az elmentekről, és az üres asztalok mellett a fogát szívta.

- Kutya kutyánszki! - kiáltott föl Szolnok táján. - Még a kakasokat is megették.

De szorította kancáját, és nem sokat törődött a szidalmakkal, amelyeket úton-útfélen el kellett szenvednie.

- Az úr is a szabolcsi kompániából való? - kérdezte egy kátai komposszesszor.

- Oda én! - felelte nagy büszkén Bodónk.

- Akkor óvakodjon erre járni az úr, mert betörik az oldalát. Itt jártak a hősök, megettek-megittak mindent. Az asszonyokat elcsábították, a lányokat megkergették. Be ne menjen az úr a faluba.

Szegény Bodó Sámuel így bujdosott úttalan utakon a kompánia után.

- Oh, a gazemberek! - csikorgatta a fogát. - Valóságos tatárjárás az útjuk.

De minden szenvedésnek vége van egyszer. Egyszer föltűnt a Duna a láthatáron. A pilisi hegyek szelíd koszorúban ölelték át a tájat, hol Bodó Sámuel megpihent utoljára. Egy útszéli csárda volt a tanyája, útszéli korcsmáros a házigazdája. Pihent, pihent - napokig pihent itt. Olykor szekeres emberek jöttek a csárdába, azok meséltek nagyokat a kecskelábú asztaloknál. A frankus mind megöldösi a magyarokat, nem marad azokból még hírmondó se, kik Győr alatt táborba szálltak. Majd meg azt hozták hírül, hogy nem bántja a frankus a magyart. Jó emberek azok, nem verekedni jöttek ide.

- Akkor nincs baj! - kiáltott föl Bodó Sámuel, és visszadugta a kardját hüvelyébe.

A csárdában jó dolga volt Bodónak. A csárdás, bizonyos becsületes Murok János, öreg ember volt, megette már kenyere javát: ő ugyan nem sokat törődött a hányiveti inszurgenssel.

- Nálam holta napjáig ellehet a nemzetes úr - mondogatta, ha Bodó Sámuel már nagyon hánykolódott, hogy így, amúgy, elindul maholnap ő is a frankus ellen.

De bizony nem indult el soha.

Ha táblabíró nagyapáink anekdotáinak hinni lehet, alig volt útszéli fogadó abban az időben hazánkban, hol egy-egy inszurgens meg ne húzta volna magát. Hazamenni röstellt, a frankusokkal verekedni nem volt kedve - elbujdosott ott, ahol lehetett. De hát nagyapáink szerették a tréfát. Higgyük, hogy csak Bodó Sámuel volt az egyetlen, aki táborba nem szállott, nem ám gyávaságból, csupán lustaságból. Egy nagy kemence volt a csárdában. Olyan nagy kemence, melyet ha az országútra állítottak volna, az országutat befűtötte volna. E mellett a nagy kemence mellett töltötte Sámuel a telet, amely gyorsan beköszöntött.

Innen szálltak néha haza a gondolatai... Szálltak, szálltak, aztán erőtlenül lehanyatlottak. Bodó uram nagyokat horkolt a kemence oldalán.

Tavasz felé járt már az idő, midőn egyszer nagy zajgás verte föl az országutat. Bodó uram kipillantott az ablakon. Jöttek ám a lovasok az úton: a szabolcsi inszurgens lovasok. Legelöl mindjárt a híres Komoróczy Gyuri, aki a leghíresebb verekedő volt abban az időben. Csajkos, Kisignácz, Kállay Lőrinc a nyomában. Vígan lépkedtek a lovak, a vitézek pedig valami dalt énekeltek...

Mondják Bodó uramról, hogy már ebben az időben is oly lusta volt, hogy a legyet nem szívesen kergette el az orráról, ám ekkor az egér fürgeségével menekedett föl a padlásra, hol elrejtezett a szénában. A padlásról hallgatta aztán a vitézek dalolását, kulacsok döngését az asztalon, nehéz sarkantyús lépések dobogását az ivó padlóján.

Tele voltak szóval beszéddel a messziről jött vendégek. Egy-egy erősebb szó fölhatolt a padlásra.

- Kivertük a franciákat! - kiáltotta egy érces klarinéthang. - Vivát Komoróczy Gyuri!

A kulacsok fenekei döngtek az asztalon, a paripák nagyokat nyerítettek a korcsma udvarán. Egyszerre cimbalomszó pendült meg odalenn. Egy boglyas, vén cigány bújt elő a kenyérsütő kemencéből. Az verte a toborzót. Az inszurgensek táncra perdültek. Reszketett táncukba a csárda négy fala, a rikkantásukra pedig rikkantás felelt. Tartott a tánc, a dal, amíg estére kezdett hajolni az idő. Akkor megnyergelték a lovakat, és továbbmentek. A tavaszi alkony ködében elveszett lassan alakuk. Akkor lemászott Bodó Sámuel a padlásról.

- Nem addig van az! - dörmögte. - Bodó Sámuelt se a gólya költötte. Majd megmutatom én nektek, szájhősök, hogy mi az igazi vitézség!

Az öreg korcsmáros bólongatott deres nagy fejével Bodó uram dörmögésére, és segített neki támasztani a kemencét, amelynek melege bizony elkelt még a hűvös tavaszi estén.


Történt, történt... Az inszurgensek mind hazaértek. Egy se hiányzott közülük, csak Bodó uram. De hát ki törődött volna Bodó urammal most, amikor itt voltak a hősök, a frankverő vitézek. Tele volt dicsőséggel, mámorral az egész vármegye. A nagy fogadóban húzta a cigány szakadásig. Az asszonyszemek jobban ragyogtak, mint valaha. És a sarkantyúk pengéséhez fogható hasonlattal a krónikás ólomkalamárisa nem rendelkezik. Hogy egy szegény asszony sírdogált valahol egymagában, a bisztrai udvarházban - ugyan ki törődnék most azzal? Zengett a dal az inszurgensek tiszteletére.

- Hát mit üzen Bonaparte? - kérdezgették az otthon maradottak.

- Tisztelteti az egész magyar nemzetet. Azt mondta, hogy olyan vitéz gyerekeket, amilyeneket erre mifelénk talált, még nem látott soha életében.

- No hát akkor vivát Bonaparte! - feleltek rá, és a cigány húrja szakadozott.

Ki törődött volna tehát Bodó Sámuellal? Bodó Sámuel? Olyan nevű ember is van a világon? Lehet, hogy ezelőtt volt, de hát régen volt az. Ma már nincs is meg.

Dehogy is nem volt meg.

Még el sem hangzott a dáridó utolsó nótája, még állt talán valahol egymagában a fehér asztal mellett a híres tósztozó Sári Emánuel, aki arról volt nevezetes, hogy ha elkezdett egyszer beszélni a fehér asztalnál, kibeszélte az egész éjszakát. Beszélt, beszélt, felköszöntötte a nagyapákat, dédapákat meg még az ezután jövendő nemzedéket is. Hiába rángatták hátulról a dókáját, ő bizony le nem ült. Így aztán úgy segítettek magukon, hogy koccintgattak derűre-borúra, vivátoztak, énekeltek - hiába. Sári Emánuelt nem zavarta meg semmi. Ő beszélt virradatig. Mikor már elszökdösött mellőle mindenki, még akkor is beszélt. Egyedül maradt az asztalnál, a hangja akkor is recsegett még:

- Szállok az úrhoz!...

Tehát még álldogált magában valahol nemes Sári Emánuel, és emelte poharát a hazatért inszurgensekre, mikor a város északi oldaláról egy fekete lovas nyomakodott be. Poros volt szakálla-bajusza, mintha megőszült volna, a lova vén, a fegyvere rozsdás. Ki volt ez az elátkozott vitéz?

Senki más, mint Bodó Sámuel.

Szorította öreg kancáját, csörgött a fegyverzete, lekívánkozott a sarkantyúja a csizmájáról; de jött, jött a megyeház felé. Hej, hogy nevettek az asszonyszemek arrafelé, amerre elhaladt! Be nevettek! Mintha bizony még sohase látták volna Bodó Sámuelt.

Bodó uram pedig ment fel egyenesen a vármegyeházára. Ott bekopogtatott a vicispánhoz. Hívták akkor a vicispánt Kállay Ferencnek.

- Itt volnék! - kezdte Bodó uram, megigazítva nyakában a mentekötőt. - Bonaparte Napóleon üdvözletét hozom a nemes vármegyének. Itt van ni! - Benyúlt a tarsolyába, és egy irtó nagy ágyúgolyót vett ki, letette a vicispán asztalára.

Kállay Ferenc megrökönyödve nézett Bodó uramra.

- Honnan hozta ezt, tekintetes úr?

- Nem a boltostól! - felelt foghegyről Bodó uram. - Onnan, ahol az ilyenféle golyóbis úgy hullott, mint a záporeső. Egyet elkaptam reptiben, és a tarsolyomba dugtam. Hadd legyen itthon valami játékszerük a vicispán uram gyerekeinek.

Tyű, ez már nem volt tréfadolog.

Az ágyúgolyó itt volt. Az ilyent nem lehet a kovácsnál csináltatni.

- A többiek nem hoztak ágyúgolyót - dörmögte a vicispán.

- A többiek? Miféle többiek? - meresztette szemét Bodó uram. - Hát olyanok is voltak? Én senkivel se találkoztam a háborúban idevalókkal.

A vicispán felszisszent:

- Csak nem akarja kétségbe vonni Bodó uram a szabolcsiak vitézségét?!

Bodó Sámuel lustán csóválta a fejét.

- Én nem hallottam róla. Grácia szegény fejemnek, de én nem emlékszem semmire.

Nagy híre futamodott a Bodó Sámuel ágyúgolyójának. Csodájára jártak a vármegyeházra.

- Honnan vehette? - tűnődtek a kishitűek.

- Ez ugyan kivágta a rezet! - mondogatták azok, akik szeretik elhinni a csodálatos dolgokat.

De legjobban mérgelődtek a volt inszurgensek.

- Ott se volt Bodó Sámuel Győr alatt! - kiabáltak. - A színét se láttuk.

No de már ezt senki se hitte el. Honnan hozta volna hát az ágyúgolyót? Az ilyesmit nem lehet csak úgy az úton találni. Nem bitang marha az.

Nőtt, nőtt az ágyúgolyó híre. Aki még nem látta, az többet tudott róla, mint aki látta.

- A korzikai neve van vésve az oldalára. "Itt járt Bonaparte!" Mint hajdanában Mátyás király írta fel a fadarabra. Mégiscsak vitéz gyerek ez a Bodó! A többiek még egy rozsdás sarkantyút se tudtak hazahozni. Ő mindjárt egy ágyúgolyót hoz.

Szállt, szállt a hír Bonaparte ágyúgolyójáról. Bodó uramnak is felment egyszerre az ázsiója. Ha kérdezték az ágyúgolyó felől, kicsinylőleg intett.

- Hagyjátok el. Ha tudtam volna, hogy ennyire megörültök neki, hoztam volna egy egész szekérderékkal.

Az asszonyszemek pedig ragyogni kezdtek Bodó uramra. Akármerre nézett, mindenütt ragyogó szempárokat látott... Szerencséje, hogy olyan lusta ember volt, különben még nagyon elbízta volna magát. Így azonban szépen megöregedett a dicsőség közepette.

Az ágyúgolyó pedig ma is ott van tán a megyei múzeumban, oldalán papirosszeleten a felírás:

Bonaparte ágyúgolyója a nemesi fölkelésből. Ajándékozta: ns. Bodó Sámuel.


A HOLICSI ÚT

Fenn, a Kárpátok között, ahol már csupán a sasok járnak, és zöld moha tapad a sziklák oldalához, az ünnepi templomi csendet évszámra nem zavarja meg semmi emberi vagy állati hang. A sasok némán emelkednek föl a mélyből, a vadásznak, ha erre a tájra vetődik, esze ágában sincs énekelni. A komor némaságba legfeljebb a szél szokott beleorgonálni, s az ég mennydörög hozzá.

Itt, ebben a rettenetes magányban vezet egy út.

Egy út, amely Magyarországból Lengyelországba visz a Kárpátokon át. Bizony ilyen út is kevés van a világon.

De hát ez az út se olyan, mint a többi út. Nincs ám az kővel kirakva! Minek volna kirakva, mikor úgyis kő itt minden. Nem is szabályos út ez! Csak onnan lehet tudni, hogy hol van az út, ahol a szikladarabok félre vannak hengergetve. Ott van a híres holicsi út.

A holicsi útnak az a nevezetessége, hogy pénzért tán máig sem építették volna meg. A lelkesedés építette ezt az utat; II. Rákóczi Ferenc, a nagy fejedelem, erre jött vissza Lengyelországból szegény, leigázott hazájába. Kárpát havas ormai látták az ő dali seregét, amely lóháton utazott a meredekek felett. Helyén volt ott a szíve lónak, lovasnak egyformán.

De a sereg előtt szaladt száz fejszés ember, aki az utat csinálta. A sziklákat félrehengerítette, a zúgó patakokra hidat vert, és ledöntötte az útban álló nagy fákat.

Úgy jött át Rákóczi hadaival a Kárpátokon. Zászlói a szabadság közeledését hirdették, és lenn a völgyben, hol összegyülekezett hívei várták a visszatérő fejedelmet, felharsant a szent szabadság dala. A szabadság így vonult át az örök hóval fedett Kárpát-hegységen. Még a vén meredek hegyek is bizonyosan szívesen eresztették haza Rákóczit.

Sok, sok esztendő múlt el. Rákóczi óta a holicsi utat nem járta senki. Ugyan kinek lett volna kedve a meredek, sasok járta utat választani, amely oly meredeken emelkedett felfelé a hegyek között, mintha egyenesen az égbe vinne! Akinek dolga is volt arrafelé, a kényelmesebb utat választotta a völgyben.

De nem lehetett ám mindenkinek a völgyben járni.

Havas, hideg novemberi nap van. A sasok is elbújtak sziklafészkükben, a tél szürke felhői pedig szinte rákönyökölnek a hegyormokra megpihenni. A holicsi utat befújta a hó. Még zerge sem járt rajta napok óta.

Egyszerre csak recsegő trombitaszó harsan fel a hegyek között. A fehér homlokú vén hegyóriások szinte csodálkozva néznek össze. Ugyan ki jár itt, ahol még a madár sem jár?

Odalenn, a hegyoldalban, a szédítő mélységben egy század huszár kapaszkodik felfelé. Annak a huszárszázadnak trombitása kürtölt unalmában.

Mert bizony unalmas a huszárok útja! Már negyednapja mennek az ember nem lakta hegyvidéken, és mindig előttük vannak a hegyek, még mindig fölfelé mennek, nem lefelé, Magyarország felé. Hej, pedig hogy szeretnének már otthon lenni! Szükség van otthon az ő kardjukra, mert kiütött a szabadságharc. A magyar huszárokat külföldön érte a hír. Nem sokáig gondolkoztak. "Hí a haza!" - mondták, és elindultak hazafelé. Ahol nem engedték őket, ott szöktek, vagy a kardjukkal vágtak utat hazafelé. Rákóczi holicsi útját a huszároknak építették. Itt nem üldözi őket senki, meg aztán biztosan hazaérnek. Hisz sok, sok esztendővel ezelőtt már erre jártak a szabadság katonái.

A magyarokat egy vén strázsamester vezeti. Ő most a kapitányuk, hadnagyuk, parancsolójuk. A fülére van az öreg bajusza csavarva, de most fagyos az is, mint egy bokor. A lovak szőre csillog a fagytól. Hideg van.

- Majd meleg lesz otthon - vigasztalja a strázsamester a huszárokat.

- Otthon! - sóhajtanak a legények. Talán már sohase lesznek otthon.

Délután aztán fölértek a hegység nyergére. Tiszta, napfényes téli nap volt. Az égen nem volt felhő. A huszárok leszálltak lovukról. A távolban ellapultak a hegyek.

- Arra van Magyarország! Itthon vagyunk - szólt a huszárok parancsnoka.

- Imára! - parancsolta.

Egy század huszár állt mereven, tisztelegve a hegytetőn, az édes haza felé...

Aztán lovukra pattantak. A paripák vígan, vígan lépegettek lefelé a mély úton. Egy huszár rágyújtott a dalra:

Kossuth Lajos azt üzente...

A század énekelve vonult hazafelé, Magyarország felé.


A TÖRPE TROMBITÁS

A Krimóczy-huszárszázadnak elesett a trombitása a szabadságharcban. Ilyesmi bizony előfordult máshol is, nemcsak a Krimóczy-huszároknál. Csata után bizony néha sok huszár hiányzott.

Az öreg Pap János, a marcona őrmester, ilyenkor keservesen kiáltott fel:

- Fiúk, huszárok, jobban vigyázzatok magatokra! Még megérem, hogy egymagam maradok az egész dicsőséges századból.

Egyszer éppen a trombitás hiányzott. Hiába szólongatta a csata után a nevénél Pap őrmester, a trombitás nem jelentkezett.

- Elment az trombitálni, őrmester uram, a túlvilági hadseregbe - jegyezte meg egy vén huszár.

De hát most már azon kellett lenni, hogy hamarosan másik trombitást szerezzenek a huszároknak. A huszár trombitás nélkül félember. A trombitaszó tanítja meg arra, hogy mit kell tennie. Ha rohamra indul, mint a fergeteg, a trombitás fújja hozzá az indulót. Ha meg pihenőre tér este, a trombita mellett hunyja le fáradt szemét. Még a paripák is értik már a trombitajeleket.

Hát mármost hol vegyenek alkalmatos trombitást a Krimóczy-huszárok?

Éppen egy rengeteg tölgyfaerdőn haladtak keresztül, amikor a fák közül tülökhangot vitt feléjük a szél. Valami kondás makkoltatta ott a disznókondát.

Pap őrmester hallgatta egy darabig a tülökhangot.

- Jól fújja - mondta. - Hatalmas tüdejű gyerek lehet. Hozzátok csak ide azt a kondást!

Egy huszár kiugratott a sorból, aztán vitte nagy nevetve az erdőből a disznópásztort. Biz az furcsa figura volt. Fiatal volt-e vagy öreg? Ki tudná megmondani? Az arcát benőtte a szőr. Kék inge, gatyája egy gyermeknek is kicsiny lett volna, mert a kondás egy cseppel sem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta törpe.

A vén őrmester is mosolygott a bajusza alatt.

- Te fújtad a tülköt? - kérdezte.

- Én hát - felelt hetykén a törpe kondás.

- Hát a huszártrombitát tudnád-e fújni?

- Tudnám hát! Már hogyne tudnám, mikor tudom.

Pap őrmester megcsóválta a fejét.

- Ne bolondozz, hékás, mert megharaplak.

A kis kondás csak körülnézett.

- Hol az a trombita?

Adtak neki egy trombitát. A szájához vette és belefújt. Hej, hogy zendült föl egyszerre az erdő! A huszárparipák kényesen emelgették a lábukat, még a huszárok is vígan mosolyogtak a bajuszuk alatt. Fújta, fújta a kis kondás. A trombitahang zúgva-búgva járta be az erdőt.

- Így még nem is hallottam fújni - dörmögte az őrmester. - Hogy hívnak, öcsém?

- Vad Marci a nevem.

- No hát, Vad Marci, akarsz-e huszár lenni?

- Már hogyne akarnék - felelt boldogan a kondás -, mikor akarok! - Csak úgy ragyogott az arca a nagy gyönyörűségtől. - Mentem volna már magamtól is, de mindenütt kinevettek. Sehol se kellettem.

- No hát, velünk meglehetsz, mert jól tudod fújni a trombitát - szól az őrmester.

Lenyírták a bozontos haját, szakállát. Huszárgúnyát húztak rá. Igaz, hogy lötyögött az rajta, mintha egy gyerek a nagyapja ruháját öltené fel. De Marci büszkén pödörgette a bajuszát. Nézegette magát jobbról-balról.

- Sose hittem volna, hogy még huszár leszek valamikor! Felültették egy vezetéklóra, nyakába akasztották a trombitát, aztán kezet szorított vele Pap őrmester.

- Ezentúl pedig megbecsüld magad, mert a legvitézebb huszároknál szolgálsz, öcsém.

Így lett huszár a törpe disznópásztorból.

Hanem hát hiába fújta olyan nagyon gyönyörűen Vad Marci a trombitát, azért a huszárok mégis évődtek vele folyton-folyvást. A délceg, szálas legények nagyon lenézték a törpe huszárt. Ahány tréfát elkövettek a világ kezdete óta, azt mind elkövették Vad Marcival. A trombitás pedig búsult, búsult, de nem segíthetett magán. Csak azt emlegette mindig:

- Megálljatok, majd megmutatom én egyszer, hogy ki vagyok!

A huszárok erre csak nevettek. Nekik mutatná meg Vad Marci a bátorságát, akik annyi diadalmas csatába vettek részt? Tán a világon sincs olyan vitéz huszár, mint akármelyik Krimóczy-huszár.

Egyszer, amint a Felvidéken járt volna a Krimóczy-huszárok százada, az előőrsök alkonyatkor azzal tértek vissza, hogy nem lehet továbbmenni, mert az útban eső várost megszállva tartja az ellenség. Most már visszafordulhatnak, vagy megtámadhatják az ellenséget.

- Mennyi az ellenség? - kérdezte Pap János.

- Legalább tízszer annyian vannak, mint mi.

- No, akkor vissza kell fordulnunk.

Éjszakára lepihentek az erdőbe. Vad Marci még elfújta nekik trombitáján az esti takarodót, álomra hunytak a fáradt szemek, a trombitás pedig titkon elhagyta az erdőt. Szakadt az eső, zúgott a szél, lován csendesen baktatott a sáros országúton a város felé, ahol az ellenség tanyázott.

Mikor pedig a város első házához ért, sarkantyúba kapta lovát, és belefújt a huszártrombitába. Fújta, teli tüdőből fújta azt az indulót, amellyel a huszárok rohamra szoktak indulni. Végignyargalt a városon, és egy percig se hagyta abba a zengő trombitálást. A vaksötét éjszakában riadtan ébredt föl az ellenség.

- Itt vannak a huszárok! - kiabálták mindenfelé.

A trombita pedig recsegett, mintha egy hadseregre való huszár jött volna valahonnan.

Az ellenség fejveszetten szaladgált jobbra-balra. Hol vannak a huszárok? - Csak a trombita zengett folytonosan a vaksötét éjszakában.

- Körülfognak bennünket, mind itt pusztulunk! - kiabáltak.

Futott mindenki arra, amerre tudott, kifelé a városból.

A törpe trombitás hajnalban azzal költötte fel Pap Jánost.

- Őrmester uram, kitakarodott az ellenség a városból. Menjünk be mi addig, amíg észre nem veszik a cselfogást.

Így szólt Vad Marci, és elmondta az éjszakai huszárrohamot, amit egymaga rendezett trombitájával.

A vén őrmester csak megölelte a törpe trombitást.

- Fiúk! - kiáltott dörgő hangon. - Ne bántsátok többé ezt a gyereket! Aki bántja, vasra veretem. Igazi Krimóczy-huszár ez!


AZ ASSZONYFÁI SZÜRET

Egy öreg néni mesélte ezt nekem:

Fiatal leányka voltam, mikor az apám meghalt. De még most is csodálatos regényes és páratlan hősnek látom őt. A múlt idők ködében úgy áll az apám alakja, mint azoké a képzelt hősöké, akikről gyermekkoromban olvastam, és álmaimban velük voltam. Igen szigorú, igen szép és igen jó volt, és tán erősebb is volt mindenkinél, mint a hősök mind; ha olykor szelíd nem lett volna, ha szomorú nem lett volna, tán el se hinném, hogy éppen olyan törékeny és gyenge ember volt, mint a többi, kiknek élete fonalát ollóval mérik a párkák. Azt hiszem, mindenki így van az apjával: ők azok a nagyszerű regényhősök, akiket élni látunk magunk előtt... Hadd mondom el, ki volt az apám.

Volt az apámnak egy ezüstszürke lova. Nem valami fiatal paripa volt, nem tüzes, nem rúgós; az öreg, szelíd lovacskának még a neve is olyan régimódi volt, úgy hívták: Ráró.

Volt azonkívül egy kutyája, amelyik akkor jött a világra, amikor én születtem, és így tízéves korában már nagyon hagyogatta szürkés szőrét. Szerda volt a neve.

Egy öreg írnoka is volt az apámnak, aki egyszerre volt jószágigazgató, ispán és a gyermekek nevelője. Hajdanában, a nagy időkben, vitéz zászlótartó: Galambos bácsi - és csak pipázni szeretett.

Ezeknek az öregeknek a társaságában töltötte apám az idejét.

Rárót könnyű kis kétkerekű kocsiba fogták, és míg a kocsis a hintó elé ragasztotta a négy sárkányt, ahogy az anyám szerette, Galambos bácsi már felülvizsgálta a Ráró szerszámjait, megsimogatta jobbról-balról az ezüstszürke lovacskát, és a fülébe dörmögte: "Ráró, a szőlőbe megyünk." Apám felült a kétkerekű kocsira, Galambos bácsi mellételepedett, aztán "Gyí, Ráró!", kigördültek az udvarból. A Szerda meg loholt utánuk. Amíg a négy sárkány toporzékolt az udvaron, és az anyám felpakolta a gyerekeket s az elemózsiát, a Ráró a szőlőbe ért a kis kocsival. Galambos bácsi már ott pipázott a présház előtt, a lócán, mintha a tavalyi szüret óta el se mozdult volna arról a helyről. Szerda szőlőt evett a dombon, az apám pedig a sárgarigók nótáját hallgatta a vén almafa alatt.

Azóta se volt olyan szép sárgarigófüttyös nyárutó. A domb hangzott a beszédes madarak trillájától, messze a szőlőpásztor durrogatta mordályát, és végig a dombon daloltak a szedőlányok. A présházak kéménye füstölgött, és nagy, dohos hordókat hengergettek a vízeresztő felé. A nap ragyogott az aranypiros táj felett, Galambos bácsi pipájából kékesen szálldogáltak a füstkarikák. Ilyen volt hajdanában a szüret.

Galambos bácsi vigyázott az útra, amely a présház mellett kanyargott felfelé a dombtetőre. Szegény vándorlók, fáradt utasok szoktak erre járni, akiket felüdít egy ital bor - a tavalyiból. Galambos bácsi pedig vigyázott a zászló becsületére, hogy minél hamarabb fogyjon a bor az utasok és vándorok között. Egykor régen a vörössipkások zászlajára vigyázott, miután ő volt a legöregebb a csapatban. Később deres fővel a mi házunk zászlajára vigyázott. Emberül megfelelt feladatának. A bor fogyott, mintha homok nyelte volna el. Pedig csak a vándorok ittak meg Galambos bácsi.

Délfelé, mikor a puskaropogás és madárdal, valamint a szedő lányok ajkán az ének gyengült, a vályogvető hangászok kócmadzag húrjain zendült fel a nóta. Abban az időben a falusi hangászok piros nadrágban jártak. Most már csak a párizsi meg londoni cigány muzsikus jár piros nadrágban; a falusi zenész abba öltözik, amije van. De akkor még a piros nadrág járta, mint a népszínművekben. Jöttek a vályogvetők, és miután már hajnal óta muzsikáltak, bőven itták a Galambos bácsi borát. A szél a szilvafák alól feléjük fújta valaminek a szagát, ami új erőt öntött a vonójukba: a híres Dócziné forgolódott a szilvafák alatt, és főzte a szüreti lakomát.

A híres főzőasszonyok legutolsója volt Dócziné. Lehet, hogy rajta kívül volt még egynéhány, de olyan, mint ő, nem volt Magyarországban. Más főzőasszonyok városokban, vármegyékben híresek. Dócziné az egész országban híres volt. Beszéltem azóta bácskaiakkal meg kassaiakkal, hogy a dunántúliakat ne is említsem, akik valamennyien akkor tudták meg, milyen a jó étel, mikor a Dócziné főztjét ették. Vagy az is meglehet, hogy boszorkány volt ez a Dócziné: boszorkányosan jó volt, a főztje legalább. Egyszerre több helyen főzött egy időben. Ő maga olyan keresett személyiség volt, mint manapság a híres orvosok. Igaz, hogy ő is orvos volt. Az emberek gyomrát gyógyította.

Büszke is volt Dócziné az ő nagy hírére. Miután a sok sütés-főzésben nagyon elhízott, nem állhatta a tűz melegét. Éppen csak annyi ideig volt a tűz mellett, amíg az ételt megkóstolta, és ízét sóval, paprikával, fűszerszámmal megadta. Félrevonult, és pasziánszkártyáival mulatta magát, amíg a sültek feldarabolására került a sor. Ahhoz már nekigyürkőzött és szaladt a szolgáló, szakácsné, amerre parancsolta. (Egyszer másfél órával késett a sárosi alispán névnapi ebédje, mert nem volt kéznél citrom a malac orrára. Lovas legényt kellett küldeni a városba citromért. Csak akkor tálalt Dócziné, akárhogy türelmetlenkedett is az éhes vendégsereg.)

Ott pasziánszozott Dócziné most is a szabad konyha közelében, egy nagy, árnyékos diófa alatt. Kisleány voltam, szerettem a konyha körül forgolódni. Az ebéd előtti falat is nagyon édes.

Dócziné rakta a kártyáit a gyepre, és töprengve ült felettük.

- Kinek lesz az a sok étel? - kérdeztem Dóczinét, mikor már mindent megszemléltem a konyhán.

Dócziné mérgesen kapta fel a fejét.

- Kinek? Hát a vendégeknek.

- Nem tudom, kijönne mihozzánk - feleltem. - Az apámnak nem szabad senkivel se beszélni, mert különben elviszik vissza a kufsteini börtönbe.

Dócziné a kártyáira ügyelt.

- Szüretkor szabad.

Az anyámat sokat láttam pasziánszozni, míg egyedül voltunk, az apám nélkül. Gondoltam, segítek Dóczinénak a nagy fejtörésben. De alighogy a kártyáiba pillantottam, mindjárt rám kiáltott:

- Elmenj innen, még megzavarsz!... Nézze meg az ember. Az ilyen kis béka akarná azt tudni, amit az öregek se tudnak. Ezt a játékot úgy hívják: nagy Napóleon. Ha kijön a kártya, akkor az apádat sohase viszik vissza Kufsteinba, akármennyit beszélget is másokkal.

- És ha nem jön ki?

- Akkor elviszik! - felelt Dócziné.

Egy darabig még üldögéltem mellette a diófa alatt. Aztán, miután sehogy se tudott boldogulni a kártyáival, elsompolyogtam. Hátha én zavarom a gondolkozásban. Mert annak a pasziánsznak sikerülni kell, hogy ne vigyék még egyszer Kufsteinba az apámat. Kufstein! Ma már alig emlékszem erre a névre, de gyermekkoromban reggel, délben, este a fülembe csengett. Olyan idők voltak azok, hogy a gyermekek törték a fejüket országos gondokon, mert a felnőttek börtönben ültek, vagy bujdostak szerte az országban. Meg aztán megtanított rá Galambos bácsi, hogyan kell titokban megszólítani a drótostótot vagy a vándorlót: "Bácsi, mit üzen Kossuth?" Persze csak súgva, halkan. Az apám sohasem beszélt a drótosokkal, Galambos bácsit is intette olykor: "Öreg, megcsípik egyszer, aztán kisül minden, még az is, hová rejtette a zászlót..." Galambos bácsi ilyenkor nagyon halvány lett, és ijedten nyúlt a derekához. Ott hordta, a derekára csavarva, már hosszú évek óta a vörössapkások egykori zászlaját.

De most nem félt az öreg semmitől. Diktálta a bort a cigányokba, azok pedig körömszakadtig muzsikáltak. Az öreg egyedül vigadott, mert azt a néhány fáradt, poros utasembert, akit a muzsikaszó idecsalt, nem nagyon lehetett vigadóknak számítani. Kopott ruházatú, szegény vándorlók voltak, elkényszeredett arccal, elcsüggesztett fejjel.

A gyepen üldögéltek.

Volt közöttük egy óriási drótos is. Az még csak dúdolgatott magában néha, de csakhamar elunta.

Galambos bácsi kínálgatta őket:

- Emberek, itt bőven ereszt a hegy. Ne sajnáljátok a gazdát! Marad annak még elég bora.

De a vándorlók nem nagyon nyúltak a bor után.

- Éhesek ezek az emberek, Galambos bácsi - mondtam én.

- Jó, jó, kisleány, a maga gyomrával törődjék. Vigyázok én a vendégeinkre. Nem hozom szégyenbe a zászlót.

Dócziné megkongatott egy üstöt. Az jelentette, hogy kész az ebéd.

Nekünk a diófa alatt terítettek, a vándorlók - voltak valami heten - a gyepen ettek, ahol ültek.

Az apám összevont szemöldökei alól figyelmesen nézte a domboldalban ülő vándorokat. Egyszerre aztán így szólt:

- Menjen közéjük, Galambos bácsi, legyen velük legalább maga. Ha már nem ültetem őket asztalomhoz, legalább ne érezzék koldus voltukat, hogy a földről esznek.

Galambos bácsi olyan ember volt, hogy ha az én apámtól valami irányban utasítást kapott, szokása szerint sértődötten fortyant fel. Hát már ezt is, azt is neki kell végezni? Nem tehetné meg más? Meg aztán egyáltalán szükséges-e megcselekedni azt? De most egyszerre felugrott az asztaltól, és sietve bicegett a vándorlók felé.

Anyám utánanézett, és aggodalmasan fordult apámhoz:

- Nem lesz ebből baj?

Az apám egy szót se felelt. Látszólag minden figyelmét a pecsenye foglalta el, amit Dócziné nagy diadallal hozott a szilvafák felől, magasra emelve a tálat két karjával. A különböző salátákat, főzelékeket három cselédleány hozta utána. Dócziné abban is nagy mester volt.

Mikor mellém ért Dócziné, megrántottam a szoknyáját.

- Kijött a nagy Napóleon?

- Még nem, de még kijöhet, ha egy vak koldus közeledik az úton - mondta Dócziné, és mosolygott halavány arcú, szomorú apámra.

Az apám is mosolygott és a pecsenyére nézett.

- Ezt tessék, tekintetes úr - figyelmeztette Dócziné az apámat a pecsenye finomabb részeire. Aztán elment pasziánszozni, vagy vak koldust lesni.

Az anyám szemrehányólag nézett az apámra.

- Ez a csacska főzőasszony tud mindent, míg én semmit - mondta kedvetlenül.

Az apám elszomorodott. Franciául felelt, de én megértettem.

- Önnek gyermekei vannak, asszonyom, elég annyit tudnia. Az a csacska asszony pedig jár-kel, feltűnés nélkül, az ország egyik szélétől a másikig. Azért tud mindent. Az ő csacskasága nagyobb lakat másnak a hallgatásánál.

Amíg ebédeltünk, észrevettem, hogy a szegény utasok, akik eddig fáradtan pihentek a domboldalon, egyenként elszélednek Galambos bácsi mellől. Egyiknek se jutott eszébe megköszönni a Dócziné főztjét. Pedig az az asszony érdemelne legalább egy jó szót a rongyos vendégektől.

Később, mikor a nagy drótos is el akart sompolyogni, észrevettem, hogy nem kanyarodik ám az országútra, hanem befordul a présház nyitott ajtaján. Galambos bácsi pedig utánabicegett.

Mire felzendült a dal a dombon a szedő lányok ajkán, a présház környéke kitisztult, és a présház ajtaja bezáródott - az apám mögött.

Vajon mi lehetett odabenn?

A titokzatosság felizgatta képzeletemet. Csudálatos, nagyszerű dolgokat véltem a présházban, hová apám a vándorokkal bezárkózott. Vajon miről beszélget a rongyos haddal?

Nem sokáig gondolkoztam. Bátor kislány voltam. Felmásztam a présház tetejére. Csakhamar találtam nyílást, a tető zsindelyei között, ahonnan szemügyre vehettem mindent.

A hosszú tölgyfa asztalon mécses égett, és az asztalt körülülték a rongyos emberek. Az apám ült az asztalfőn. Mellette Galambos bácsi állott, és papirosról olvasott neveket.

- Idősb Körmendi Péter százados - hangzott Galambos bácsi hangja.

Az asztal mellett felemelkedett a drótostót.

Ledobta kalapját és parókáját, a bajuszát önkéntelenül megpederte. Őszbe vegyült hajú, daliás alak lett a drótostótból.

- Törökországból jövök - kezdte -, hogy itt lehessek a fái szüreten.

- Mit üzennek Törökországból? - kérdezte apám.

- Azt, hogy várjunk és reméljünk. Klapka jön a légióval, mindenki készen legyen.

- Készen vagyunk - szólt az apám. - A hegyben a pincém nem boroshordókkal van megrakva, hanem lőporos hordókkal. A hordók mögött pedig fegyverek vannak.

A vándorok bólintottak a fejükkel.

Halkan zúgtak össze, mint a szél. Az én szívem pedig úgy vert, hogy majd kiugrott.

Most már tudtam, kik vannak odabenn.

Az összeesküvők.

Galambos bácsi tovább olvasott:

- Beney Samu hadnagy.

Egy villogó szemű fiatalember állott fel. Kalapját ledobta, és haját hátrasimította. A homlokán kardvágás nyoma látszott. Tompa hangon kezdett beszélni.

- Én is Törökországból jövök, a menekültektől. Nem üzennek semmit. Azt mondták, hogy törődjünk bele sorsunkba. A mi nemzetünket örökös szolgaságra teremtette az Isten. Hiú, káprázatos álom minden a szabadságról. És dajkamese minden, amit Klapkáról beszél. Ő nem jön soha.

A vándorok közül, a sötét szobában, tompa moraj hallatszott.

Az apám arca olyan fehér lett, mint a fal.

Beney leült, és eltakarta az arcát.

- Tovább, Galambos bácsi.

- Szécsény Kálmán gerillavezér - olvasta Galambos bácsi.

Egy gyönyörű, karcsú, ifjú levente emelkedett fel az asztal végén. Kackiás kis bajusza, merész, barna arca és ragyogó kék szeme még most is kísért álmomban. Dacosan nézett körül, és az indulattól remegő hangon kiáltotta:

- Én pedig azt mondom, folytatni kell tovább a háborút, idebenn az országban! Késsel, pisztollyal, csellel, orvul és nyíltan öljük az ellenséget. Ne engedjük megpihenni soha! Az ellenség legyen az üldözött vad, ne pedig mi. Hat esztendő óta kergetnek árkon-bokron, vármegyéről vármegyére, mint egy futóbetyárt. De sohase múlott el nap, hogy kárt ne tettem volna az ellenségben. Házaikat felgyújtottam, a férfiakat megöltem, a gyermekeket a vízbe fojtottam. Pénzüket, vagyonukat elraboltam. Rettegnek nevemtől. Nagy pénzt tűztek fejemre. De vannak jó barátaim, akik elrejtenek, ha elfáradtam, és vigyáznak rám, ha alszom. Itt van, ennyit szedtem össze a tavalyi szüret óta. Hatvanezer pengőt.

Benyúlt az inge alá, és egy megdagadt bugyellárist dobott az asztalra.

- Kell ólomra meg lőporra.

Az apám felsóhajtott:

- Jól van, Kálmán, igazad van. De mi nem léphetünk nyomaidba. Mi élni akarunk a hazáért, téged pedig előbb-utóbb agyonlőnek valahol.

A gerillavezér vállat vont.

- Nekem úgy sincs senkim, semmim. Amim volt, elveszett. Testvéreim elvette a haza, menyasszonyomat az ellenség. Itt van a pénz. Vegyetek rajta fegyvert, vagy adjátok oda az özvegyeknek és árváknak.

A vándorok halkan összesúgtak. Némelyik megölelte Kálmánt.

- Ki tudja, látunk-e még? - mondták.

Galambos bácsi tovább olvasott:

- Simonházy János, országgyűlési követ.

Egy öreg, táblabíró formájú bácsi lassan felállott, és megsimogatta kopasz fejét. Dikciós modorban kezdett beszélni:

- A haza elveszett. A szabadság elveszett. Mit csináljunk mi jámbor emberek, kik itt maradtunk élőhalottaknak? Minden elcsöndesült már, és a paraszt ismét dalolva jár az eke után. Halljátok, hogy zeng a nótától a szőlőhegy? A nép megnyugodott sorsában, hagyjuk őt pihenni. Újra vértengerbe akarjátok borítani az országot? Bizony mondom nektek, hogy kialudt az a nagy tűz, mely az ország egyik szélétől a másikig lobogott.

- De a hamu alatt parázs van! - kiáltott közbe a gerillavezér.

- Lehet - mondta az öreg követ. - Ti tudjátok, én nem. De ha meghalni kell a hazáért, hívjatok engem is, mert élni érte már úgyse tudok.

Felemelte a poharat, mely előtte állott, és a földre öntötte belőle a bort.

A vándorok valamennyien követték példáját: kiloccsantották borukat.

- Poduliny Henrik lovag, lengyel légionárius.

A lengyel hosszú, sovány ember volt. Sápadt arca arról beszélt, hogy sokat szenvedett és gyötrődött. Halkan mondta:

- Mindenbe beleegyezem. Én nem mondhatok semmi jót vagy vigasztalót. A gond és a bánat megtört. Gyermekeim, nőm elvesztek, elhaltak. Hazátlan bujdosó vagyok. Adjatok kardot a kezembe, hogy a csatatéren halhassak meg.

A vándorok komoran hallgatták, csak a gerilla mondta:

- Megkapod a kardot. Jöjj velem.

Galambos bácsi az írásba nézett.

- Még valaki hiányzik: Sikor János hadnagy.

- A vak koldus! - kiáltotta szenvedélyesen Szécsény Kálmán. - Nekem sohase tetszett ez az ember.

Az apám felemelte halvány arcát.

- Csendesüljünk... talán messzi útról jön a fái szüretre. Vagy talán olyan messzire ment, hogy onnan vissza sem jöhet többé.

- A múlt hónapban láttam Pesten. Ott őgyelgett a helytartóság épülete körül - szólt a lengyel lovag. - Akkor szabadultam a börtönből.

Mindnyájan elhallgattak a vándorok, és komoran néztek egymásra. A mécses hosszú lánggal lobogott az asztal közepén, és megvilágította a sápadt arcokat. Minden arcra ugyanez a gondolat volt írva: "Hátha elárul a vak koldus?"

- Vigyáz valaki? - kérdezte a táblabíró, hosszas gondolkodás után.

- Dócziné - felelt az apám.

Erre elcsendesedtek. Az apám pedig az ő halk, nyugodt hangján folytatta:

- Az én házamban nem ér baj benneteket, bajtársaim. Zsandár elkerüli azt a helyet, ahol én vagyok, mert magam is pecsovics hírében állok. Kérdezzétek meg az embereket a környéken, és megmondják nektek, hogy Sárffy Sámuel eladta a hazáját, eladta a lelkét a németnek, azért kapta vissza a szabadságát. Hazabocsátották Kufsteinból, hogy kémkedjen otthon. Úgy gondolkoznak a környékbeli emberek. Nekem nincs köztük barátom, vendég át nem lépi házam küszöbét. Az áruló veszett hírében vagyok.

Erre mindnyájan felállottak a vándorok, és odamentek az apám mellé. Sorban kezet fogtak vele, és sorban megcsókolták.

Galambos bácsi összehajtotta az írást. Aztán kigombolkozván, a nevezetes zászlót kezdte lecsavarni derekáról.

- Kezdődjön hát a fái szüret - szólt az apám.

A háromszínű zászlót az asztalra terítették, és megtöltötték a kupákat.

Az apám ivott először.

- A hazáért! - mondta.

Összekoccantak a kupák.

Mindenki mondott valamit, amiért iszik.

Galambos bácsi legutoljára a zászló becsületéért ivott.

Majd a gerillavezér állott fel, és zengő hangon elszavalta azt a költeményt, amely abban az időben nagyon híres volt. A címe: A gólya. Írta: Tompa Mihály.

A vándorok a könyökükre támaszkodva hallgatták, és elborult arccal bólintottak hozzá.

Délutánra hajlott az idő... Nem mertem meg se moccanni a tetőn. Pedig odalenn hangosabb lett a vigasság. Csak az apám ült halvány, szomorú arccal a vigadók között: az ő kedvét már nem hozta meg a bor.

Egyszerre, amikor az országútra pillantottam a háztetőről, valami erősen csillogó tárgyat vettem észre. Zsandár-sisak volt. A nap rásütött és ragyogott.

Nyolc zsandár közeledett az országúton, egy pápaszemes ember vezette őket, egyenesen a domb felé.

Keresztülvillant az agyamon minden, amit a vak koldusról beszéltek... Íme, most itt jön az áruló!

Eszeveszetten zörgettem meg a zsindelytetőt, és kétségbeesett hangon kiáltottam:

- Zsandárok jönnek, a vak koldussal!

Elcsendesedett odalenn minden.

Senki sem kérdezte, ki kiáltott. Talán azt hitték: Dócziné. Kialudt a mécses az asztalon, és a domb felé felpattant az ablak. Az ablakon egyenként ugrottak ki a vándorok. A legutolsó volt a gerillavezér. Az ezt mondta:

- Gyújtsd fel a házat, és menekülj!

De hová menekülhetett volna szegény apám? A zsandárok már körülvették a présházat. Odabentről egy durranás hallatszott, aztán betörték az ajtót. Az apám a nevezetes zászlóba burkolva, halva feküdt a földön.

Ez a fái szüret története.


AZ UTOLSÓ NEMESI FELKELÉS

Közönségesen azt tudjuk, amire a történelem tanít, hogy az utolsó nemesi fölkelés Győr alól futott haza Napóleon gárdistái elől. Csakhogy a történelem se jegyez föl mindent. A történelem a legnagyobb arisztokrata, nem szeret mindenféle kisrendű dolgokkal foglalkozni, csak a nagy eseményeket rója fel. A történelemíró mindennap eltemet egy királyt, megkoronáz egy másik királyt, a hadvezérek, híres államférfiak már éppen misera plebs - nyomorú köznép - számba mennek a temérdek koronás úr mellett. Hogyan jutna eszébe a történelemnek, hogy például Nagy Lajos király korában a visegrádi várkastélyon kívül más kastélyok is voltak? Mintha közemberek nem is lettek volna évszázadokon át, csupán királyok és azoknak barátai. Szinte furcsa elgondolni, hogy Mária Terézián kívül más szépasszony is volt a birodalomban. Pedig hát volt, lehetett...

Az utolsó nemesi fölkeléssel is így vagyunk. A történelemírók kimondták, hogy utoljára Napóleon hadai ellen szállott fegyverbe a magyar köznemesség. Az iskolában ezt tanítják, a közvélemény ezt vallja - s nemesi fölkelés ezután már nem volt. Pedig dehogyis nem volt, csak a krónikás diákok nem tartották érdemesnek följegyezni.

Az öreg nyírségi emberek tudják, hogy a nemesség akkor kelt föl utoljára, amikor már voltaképpen nem is volt nemesség.

Egy történelmi álomkép lett a magyar nemesség, mint akár Mátyás fekete serege. Volt, de elmúlt. Szép ábrándképnek, szép regének, de már nincs. A régi kutyabőrök elkoptak, elmállottak, senki sem tudja, hová lett a százezer nemesi família, amelyről még Nagy Iván beszél. Alig egy emberöltő telt el azóta, hogy a kutyabőrt padlásra tették, és ez az egy emberöltő elvégezte évszázadok munkáját: eltüntette a régi Magyarországot úgy, hogy már azok sem emlékeznek rá, akik valamikor még benne éltek. Nagyon korhadt, vén lehetett már ez a fa, amely egyetlen szélviharban, recsegés-ropogás nélkül kidőlve, olyan hamarosan nyomtalanul enyészett el az erdei avarban. Itt-ott még látszott a vén fa maradványa, világítva őszi éjszakákon, mint a korhadt fáknak szokása, aztán ez a foszforeszkáló fény is elenyészett a nagyra nőtt, fiatal csemetefák között, a nemzet erdejében.

De egyszer még föltámadt. Igaz, hogy a történelem erről mit sem tud, de a nagykállói vármegyeházban megőrizték a jegyzőkönyvet ezen feltámadásról.

Történt, hogy elkövetkezett "a kis negyvennyolc", mint abban az időben a rövid időre beköszöntött alkotmányos világot nevezték. A vármegyék követeket küldtek az országgyűlésre, és Deák Ferenc mindennap megírt egy tucat levelet. Igaz, hogy csak a dunántúli vármegyékkel levelezett az egykori megyei fiskus, akit már fiatalkorában se hívtak másképpen, mint az "öregúr", de azért egy tucat levél még Deák Ferencnél is sok volt. (Őt jól ismerő kortársaktól hallottam, hogy a haza bölcse, akármi egyéb mást fog reá a hazug kegyelet, tulajdonképpen éppen olyan természet volt, mint akármelyik táblabíró társa: kényelmes, lusta, csendesen gondolkozgató. Csak az esze járt messzebb, mint a többi táblabíráké.) Tehát beköszöntött az alkotmány, és a nagykállói vármegyeházán - a megyei közgyűlésen - arról folyt a tanácskozás, hogy kit kellene követnek küldeni az összehívott országgyűlésbe. Kállay Ákos, az egykori híres alispán, nagy, hófehér szakállát simogatta, s így beszélt:

- Hallom, hogy Debrecenben Kossuthot akarják megválasztani, Váradon meg Klapkát, hát én azt mondom, hogy nekünk egyik se kellene. Nekünk olyan ember kell, aki a régi Magyarországot képviseli, a rendi alkotmányt. Aki azon fog munkálkodni, hogy állíttassák vissza a magyar nemesség és vele a régi rendszer. Nekem ugyan nem kell senki az új emberek közül.

Így beszélt a nagy tudományú alispán, és a kállói urak fejében szeget ütöttek a szavai. Igaz, hogy azok a kemény szabolcsi koponyák nehezen hozzáférhetők. Már az ősapáknak olyan kemény koponyájuk volt, mint a Jósa doktor múzeumában látható, a régi magyar sírok koponyái, hogy azokat se kard, se buzogány nem bírta behorpasztani. Egyik-másik ősmagyar koponyán látszik ugyan némi repedés, horpadásféle, de azt nyilvánvalóan az elmúlt ezer esztendő okozta. Mert hiába, az idő mégiscsak erősebb a buzogánynál.

Hát a kemény koponyájú unokák gondolkozóba estek.

- Aztán megint lesznek jobbágyaink? - kérdezte Gencsy Ábrahám.

- Hát az adóval mi lesz? - tódította Mezőssy András.

Kállay csak a szakállát simogatta.

- Azt még én sem tudom előre megmondani. Csak annyi bizonyos, hogy nekünk minél régibb, konzervatívabb embert kell fölküldeni, akinek nem kell se a Deák politikája, se a Kossuth politikája. Elég volt a szabadságból. Éretlen ország vagyunk mi még a szabadságra. Apáink se voltak rabok. Jöjjön vissza a régi alkotmány.

A régi alkotmány! Mintha nyikorognának valóban a kapuzárak, és a döngő, mély folyosókon a hajdúk sarkantyúja vígabban csilingelne. A karzatot megtöltő hölgyközönség fehér kendőjét lebegtette a híres alispán felé, és nyomban felállott Turcsányi János, hajdanában több nemes vármegyék táblabírája, és ékes deák dikcióban válaszolt az alispánnak.

- Juventus ventus - mondta többek között -, fiatalság bolondság, részegek voltunk, kijózanodtunk. Térjünk vissza a régi kerékvágásba. Ajánlom követül Dobokay Ferenc tisztelt barátomat.

- Vivát Dobokay! - kiáltották egyhangúan. A szemekben lelkes fény ragyogott, és az arcok kipirosodtak. Az öregebb urak nyomban latinul diskurálgattak egymás között, és a régi asszonyok, ugyancsak deák nyelven, a karzatról bele-beleszóltak a diskurzusba.

- Mulier taceat in ecclesiam! - kiáltotta dörgő hangon az alispán, és az asszonyok elhallgattak.

Tehát Dobokay lesz a követ.

Könnyű volt ezt kimondani, de nehezebb keresztülvinni. Mert Dobokay Ferenc volt az az ember, akit mindennek inkább meg lehetett volna választani, mint követnek. Mondják, hogy nem csupán ő volt az egyedüli, akinek elméjét, lelke harmóniáját meghibbantotta a szabadságharc és a nyomában következő bús időszak. Sok ilyen szegény bolond kóborolt, peregrinált akkor az országban. Hiszen a legjózanabb hazafiak is vagy búskomorságba vagy túlságos vidámságba estek azon elmúlt években. Az öreg Dobokay, hajdanában több nemes vármegye táblabírája, azt a lapszust követte el, hogy mikor verbunkos huszárok járták be a falukat, a verbunkosokat a vasvillás cselédeivel verette ki.

Majd később, mikor Szentpály, a híres pap, aki a reverendája alatt sarkantyús csizmát és piros huszárnadrágot hordott, szónokolt a kállói piacon, mondván, hogy minden embert elhív most a haza, Dobokay uram egy hordót guríttatott a piac túlsó oldalára, és recsegő hangjával túlharsogta a papot:

- Csak a bolondokat és a félkegyelműeket hívja a haza! Okos ember otthon marad és hallgat!

Persze a nagy pap sem volt lusta, és felelt a táblabírónak a maga nyers, dühös modorában. Ott mennydörgött a két szónok a piactéren, amíg a toronyban meghúzták a déli harangszót. Akkor hazament mindenki ebédelni, nem volt érdemes a vitát tovább folytatni.

Délutánra pedig, mikor sorozni kezdték a híres zászlóaljat, a felzúdult tömeg lerombolta a Dobokay uram házát; a saját édesfia volt a legelső, aki égő csóvát dobott a zsindelyes tetőre. A fiú elment arra, amerre a nagy pap vezette. Nem is jött többé vissza. Az öreg táblabíró pedig lelke mélyéig megrendülve éldegélt egymagában falusi birtokán. Hazaáruló lett belőle, akit mindenki elkerült, mint a pestisbetegséget. Az emberek kitértek előle az utcán, a cselédei merő szánalomból maradtak meg a tehetetlen öregember mellett, a gyermekeket véle ijesztgették. Ha kopottas, ódivatú ruhájában betévedt a székvárosba, az emberek rámutattak, és azt mondták:

- Aki elárulta a hazát!

Az öregúr eleinte dühösen fordult szembe az emberekkel, és villogtak szürke szemei, később már csak nevetett magában, és értelmetlen szavakat dünnyögött. A mihaszna lengyelek, akik sáskaraj módjára lepték el a vármegyét, gúnyverseiket az öregről faragták, a falusi kálvinista pap, akivel valami miatt összetűzött, megfenyegette, hogy nem fogja eltemetni, ha meghal. Az öreg pedig az emberek gyűlölete alatt mindig lejjebb hajtotta a fejét. Meggörnyedt a háta, megkopott a ruhája, de a sors, ez a nagy színházigazgató, még marasztotta... Azért, hogy végre követnek válasszák az országgyűlésre. Az a szeszélyes, ábrándos kor még nagyobb bolondságokat is elkövetett ennél.

A választás megvolt, egyetlen hang sem emelkedett a "vén hazaáruló" ellen. Csakhogy Dobokay uram a füle botját sem mozgatta, mintha nem is őróla lett volna szó. Egyik küldöttség a másik után ment a nyakára. Csaliton, ahol a vén táblabíró lakott ősi kúriájában, sohasem fordult meg talán annyi úri hintó, homokfutó fogat, mint abban az időben. Az első küldöttséget Turcsányi János hozta. A tekintetes úr a veteményeskertjében ült egy gyeppadon, és meg se mozdult a deputáció láttára. Csak azt a csizmát tette le, amit éppen foltozott, mert nem akadt csizmadia - ezek mindig rebellis emberek voltak -, aki megfoltozta volna a hazaáruló csizmáját.

- Mit csinálsz mindig, tekintetes komám? - kérdezte Turcsányi János, letelepedve az elvadult ember mellé.

A hazaáruló elnevette magát. Olyan volt a nevetése, mintha a föld alól hangzanék.

- Mit csinálnék? Tököt ültetek, és nézem, hogy nő.

Hatalmas, sárga tökök feküdtek szerteszét a kertben. Némelyik akkora volt, hogy ember nem tudta volna fölemelni.

- Tököt? - dünnyögte Turcsányi János. - Igen, olvastam a Vasárnapi Újságban, hogy olyan tök termett nálad, amit ökrös szekéren vittek el.

Az elvadult ember büszkén mosolygott.

- Ej, volt annál már nagyobb is.

Ekkor Turcsányi János szép szóval, csendesen elmagyarázta neki, hogy micsoda nagy elégtétel érte, a vármegye megválasztotta követül az országgyűlésre. Csendesen, apránként adogatta elő a dolgot, hogy a nagy öröm meg ne ölje a hazaárulót, az üldözöttet. De az cseppet sem látszott örülni a dolognak.

- Ugyan minek bolondoztok velem? - mormogta kedvetlenül. - Vénember vagyok én már. Talán már dikciózni se tudnék. Az ember mindennap felejt egy nótát, mint a vén cigány.

- De Ferenc, a megtiszteltetés kutya?! - kiáltott fel méltatlankodva Turcsányi. - A tisztelet teszi az embert.

- Ilyesmit olvastam éppen Horatiusban minap - felelt az egykori táblabíró. - Csakhogy az amolyan költői hazugság csak. Hagyjatok engem békén. Hisz nem állok senkinek útjában.

A deputáció tagjai, akik az udvaron várták, mikor kerül rájok a sor, elámulva látták Turcsányi uramat visszajönni a veteményeskertből.

- Nagyon meg van bántva az ember. Haragszik reánk. Nem kell neki a követség sem - mondta lehangoltan, és a deputáció búsan tért vissza.

A vármegyében hamar híre futamodott a vén "hazaáruló" dolgának. Az emberek csóválták a fejüket.

- Talán már teljesen elment az esze. Sohasem is volt meg minden kereke - mondogatták némelyek.

Mások, akik soha sincsenek megelégedve a világ folyásával, azt beszélték:

- Persze most kellene nekik az öreg bölcsessége, nagy tapasztalata! Annak idején pedig agyon akarták ütni!

Ilyenek az emberek. Így lett előttük egyszerre bölccsé, naggyá a hazaáruló, még a nagy eszű Kállay Ákos is gondolkozóba esett.

- Nem is hittem, hogy ilyen haragtartó az öreg. No de ha nem akart követ lenni szépszerivel, majd kényszerítjük brakkiummal, karhatalommal. Vagy ő lesz a követ, vagy senki más.

Így forrt, forrongott a közvélemény a vén "hazaáruló" körül. Minduntalan újabb meg újabb hírek keltek szárnyra felőle. Hogy titkon el akarja hagyni a vármegyét, mert semmiképpen sem akar szolgálatot tenni azoknak, akik valamikor oly érzékenyen megbántották. Majd arról regélt a mindent tudó fáma, hogy az öreg táblabíró azzal fenyegette meg a legutoljára nála járt küldöttséget, hogy lepuskázza őket, ha békén nem hagyják. A bölcs Kállay Ákos pedig járt-kelt ezalatt a vármegyeházán, és oroszlánhomlokát nyomogatta bütykös ujjával, míg onnan kinyomogatta a mentő gondolatot.

Szinte legendának tetszik - lehet, hogy az is -, hogy egyetlen ember ellen fölkeljen egy egész vármegye, mert az nem akarja elfogadni tőle a megtiszteltetést. Hej, bezzeg manapság másfélék a követi levelek, sokkal kapósabbak! A világ változott, vagy a követi levelek változtak? Ki tudná?

A vármegyeház előtt, a nagy, kerek piacon, amely már nagyon sok mindent látott - régi alispánválasztásokat, midőn a kisebbségben maradt párt felgyújtotta a várost, és fokossal döngette a megyeház kapuit, valamint a napóleoni fölkelés is itt gyülekezett -, egymás után vonultak fel a választók. Eljöttek a tabi kurtanemesek, a suba alatt kilógtak a híres fütykösök végei; a süvöltőiek, valamennyien lóháton, mert a rossz nyelvek szerint nekik könnyű - lókötő az egész falu; Bodó Emánuel azt a rozsdás kardot kötötte a derekára, amellyel a nagyapja hadakozott Napóleon ellen; Bory György egész kis fegyveres hadsereggel jelent meg, mintha a király táborába indulna. A lóhátas, tarsolyos, farkaskacagányos megyei urak egymás után rúgtattak be a mellékutcákból, gyönyörű volt a szemnek látni ezt a nemes virtuskodást. Mintha a régi idők elevenednének fel egyszerre; Leopoldus hívja-e a magyarokat vagy Rákóczi Ferenc? Fegyvertől zörgő csatlósok vágtatnak jobbra-balra, a díszbe öltözött megyei pandúrok, huszárok kényesen táncoltatják lovukat a megyeház udvarán. Amott jön éppen Bittó Sámuel a vármegye Rákóczi-korabeli zászlójával, nagy, deres szakállát lengeti a szél, s lengeti a sárga zászlót. Gránátpiros mentében délcegen lépked Kállay Ákos, az egyik csatlósa éppen most segíti elébe a kengyelvasat... A piactér ablakai tömve fehér, színes asszonyi ruhákkal, és a ruhákból a fehérpiros arcok, epekedő szemek gyönyörködve mosolyognak a daliás látványra.

Aztán megindul a menet. Legelöl, a megyei huszárok között, címeres zászló, mögötte sorban a lovasok, gyalogosok. Leghátul meg a cigánybanda húzza a friss indulókat a szekereken.

Késő délután, mikor visszatérnek Csalitból, az elsárgult zászlót egy görbe hátú, ijedt, csodálkozó öreguracska mellett viszi a méltóságteljes Bittó Sámuel. Az öreguracska gyámoltalanul kapaszkodik a táncoló paripa sörényébe, és az arcán a rémület és aggodalom még a kíváncsiságnak sem tud helyet adni. A nagy piacon ezer torokból zúg fel:

- Éljen Dobokay követünk!

A falak visszhangozzák a kiáltást, a hölgyek fehér kendői lobognak az ablakokból, és a nagybőgő túlmormogja a zajt.

...Hát ilyen komédiákat csináltak hajdanában apáink. Még csak annyit, hogy az öreg Dobokay azért mégsem lett sohasem követ. A váratlan események, meglepetések, örömök megrendítették az elvadult, lélekbeteg táblabírót. Ágyba dőlt, amelyből nem kelt fel - vagy meglehet, hogy ezt is csak azért tette, mert szíve fenekén még mindig nem felejtette el a szenvedett sérelmeket?


GÖRGEY, A VISEGRÁDI REMETE

Sokkal hamarább ismertem, mint láttam. Az hiszem, így volt vele minden magyar ember, aki a XIX. század képzelemvilágában élt.

Már másfél emberöltő is elmúlott a "nagy idők" óta, amint közönségesen Kossuth szabadságharcát nevezték, de jóformán mindennap lehetett hallani Görgey Artúrnak, a szabadságharc tábornokának nevét. Kik emlegették őt? Emlegették az öreg honvédek, akik még annyian voltak az országban, hogy nyugdíjjogosultságuk megállapításához is szükséges volt: vajon tudnak-e úgy káromkodni, ahogyan a hanyatló szabadságharc tanította meg a magyarokat, és a káromkodás színezésében ügyesen bele kellett keverni Görgey nevét. Persze a vén hadfiak csak addig erőltették magukat a hiábavaló káromkodással, amíg be nem jutnak vele a Soroksári úti honvéd-menedékházba, amelyet a Napóleon rokkantházának mintájára építenek fel Pesten. Itt a honvédmenedékházban felejtenek az öregek, nagyon ritkán veszekednek már a kertben azon, hogy kinek volt igaza: Kossuthnak vagy Görgeynek? Inkább a szivarok végeit gyűjtögetik, amelyeket az egész országban az ő részükre tesznek félre az emberek a kabátjuk kis zsebébe. Kik emlegették még Görgeyt? A történelmi könyveken kívül a XIX. század vége felé nagyon gyakran jelennek meg röpiratok azokon a magyar vidékeken, ahol sűrűbb, vérmesebb a függetlenségi érzet, a 48-asok megkülönböztetik magukat a 49-esektől, politikai érvekkel már régen beverdesték egymás fejét, előveszik hát Görgeyt, mint végső gerundiumot, amellyel egyszeriben agyon lehet csapni az ellenfelet. Áruló volt-e Görgey? Ezzel a címmel minden esztendőben jelennek meg röpiratok, pedig maholnap negyven-ötven évesek az események. Görgey nem volt áruló! - válaszol a röpiratra egy másik magyar, aki talán valamely fülemülepörből kifolyólag ellenséges viszonyban van az előbbi röpirat szerzőjével. Igen, különcök, különcködők mindig akadtak Magyarországon, akik szemközt a közhangulattal, pártjára keltek Görgeynek, még ha félig agyonverték is őket ezért a csizmadiaszínben vagy az újságokban. Kik emlegetik még Görgeyt? Mindazok a vasárnapi kirándulók, akik a kék Dunán elhajókáznak Visegrádra - amely alatt a Duna a királyi erdőségek miatt inkább zöldnek mondható, mint kéknek -, akik el nem mulasztható kötelességüknek tartják, hogy a kirándulás örömei mellett egy kis bánatot is szivattyúzzanak a szívükbe, amikor megállanak a Görgey-villa rácsos kerítése előtt, és öklükkel addig fenyegetik a lugasában üldögélő öregembert, amíg az a népmoraj elől a házába menekedik.

Volt, ahogy volt: Görgey Artúr a XIX. század ama mitológiai alakjai közé tartozik, amelyek még mindig megfejtésre várnak, habár a mindennapi magyar ember azt hiszi, hogy már javában ismeri történetüket. (Éppen Tisza Istvánnak volt egy asztaltársasága az Országos Kaszinó pincéjében, amely társasághoz tartozó írók Herczeg Ferenc vezetése alatt feladatukká tűzik vala, hogy a Magyar Figyelő című lapban Görgey alakját új szempontokból világítsák meg. Ámde jött a háború, és minden irodalmi törekvésnek befüttyentett.)

Annyi bizonyos, hogy Görgey olyan ember volt, mint akár Ferenc József, akár Kossuth Lajos, akit a XIX. században mindenki ismerni vélt, még az is, aki sohasem látta őt. Tudtak kopasz fejéről, amelyen egy halálig vöröslő félhold alakú kardvágás nyoma húzódott végig, a legenda szerint ama magyar huszár kardjának vágása, aki Komáromnál árulás gyanúja miatt agyonsújtani akarta a fővezért. Tudtak a pápaszeméről, a farkasosan ritkás szakálláról, kertészásóval komplikált sétabotjáról, mérnöki tudományáról, amellyel korábban az ágyúgolyók járását, későbben pedig a hangyák sebességét számítgatja talán a visegrádi kertben. Itt "tábornoknak" nevezték őt, és még magam is láttam néha a Pap-féle vendéglőben majálisokon megjelengetni farmerruhában, szalmakalapban, amelynek levételekor mindenki kíváncsian kereste ama történelmi sebet. Ah, ott piroslott a seb: a nők csuklottak az izgalomtól, a férfiak elborongtak, az ifjúság tisztelkedett. Majd a mulatság hevében a cigánybanda néha a Kossuth-nótát játszotta, ami elkerülhetetlen volt a századeleji mulatságokon, és ilyenkor is minden szem kutatón, kíváncsian, emberien érthető tapintatlansággal Görgey felé fordult: vajon haragszik-e a tábornok a nótáért? A tábornoknak esze ágában sem volt haragudni, sőt életvidám öregember módjára gyönyörködött a fiatalság mulatozásában. De voltak más okoskodók is az ilyen visegrádi majálisokon (aminthogy ez időben még okos ember hírében állott az is, aki dugóhúzót hordott a zsebében), akik más oldalról vetették alá próbának a tábornokot. Vidéki rendezők módjára hirtelen csendet kértek, és rendszerint felállították a helybeli gyógyszerészt, a nyugalmazott iskolaigazgatót vagy más honoráciort, aki mindig készen volt egy tószttal, amelyet Ferenc Józsefre lehet elmondani. Megint csak a tábornokot figyelték a kandi szemek. Nem, a jólelkű, egyszerű, kedves mosolyú öregúr egyetlen arcvonásával sem árulta el, hogy eszébe jutnának a klagenfurti napok, amikor éppen Ferenc József parancsára internálták.


Akármint vizsgálom a dolgot, nem emlékszem, hogy visegrádi mulatozásaim alatt valamely különösebb feljegyzést tehettem volna az öregúrról, aki annyi legendának volt a hőse. (Még tán sokkal többet lehetne mesélgetni Zubovics Fedor kapitányról, akinek az volt a híre, hogy bombáival, torpedóival majd egyszer levegőbe repíti a falut, vagy Kanyurszky főtisztelendő úrról, aki közönséges pesti egyetemen a keleti nyelveket tanította, de igazában csak úszóruhában sakkozni szeretett egy ladikban a Duna közepén.) Salamon király tornya mellől, amelyet hajdanában vízivárnak neveztek: amerre az öreg Görgey lakott, olyanformán jött el a látogató, mint aki mindhiába várta a kis madárka kiröppenését a fotografáló masina csövéből. A legvérmesebb turistának sem ért el odáig a fantáziája, hogy elmondhassa a tábornokról, hogy ekkor meg ekkor így szólott (mint ahogy a múlt század hősei közül mindenki mondott életében valamely nevezeteset), nem szőhette emlékezései közé, hogy ekkor meg ekkor ezt vagy amazt csinálta Görgey Artúr, mert a tábornok volt talán a magyar történelem egyik legpasszívabb alakja, aki attól az időtől fogva, amidőn harmincegy éves korában letette a fegyvert Világosnál, 1914-ben bekövetkezett haláláig nem csinált olyasmit, amit legendába lehetne foglalni.

Legjelentősebb típusa volt annak a XIX. századbeli megcsalatkozott magyarnak, aki a szabadságharc gejzír-lendülete után úgy hozzászokik vala a tétlenkedő, morfondírozó, elgondolkodásokkal, megálldogálásokkal, üldögélésekkel, vállvonogatással teli élethez, hogy emiatt nem jut eszébe akkor sem csinálni valamit, amikor az időjárás azt megengedné. De hát mit is lehetett volna Görgey Artúrnak Magyarországon csinálni, aki emberöltőkön át programja volt a gyűlöletnek, az istentagadó nemzeti keserűségnek, okozója annak, ha a pipaszár eldugult, vagy megbukott a függetlenségi követ? Én nem védelmezem őt, mert én nagyapámtól, a honvédmenház egykori parancsnokától tanultam őt ismerni, az öregúr pedig olyan nagy gyakorlatra tett szert a Görgey szidalmazásában, hogy az effajta káromkodásokkal akkor is el tudott mulatni, amikor hallgatóság nélkül egyedül volt a szobában.

Mit mívelhetett volna Görgey a remetéskedésen kívül? Élőhalottja volt századának, nemzeti gravámen, történelmi keresztút, ahol a hazai sors szomorú útra tért, okozója egy bús korszaknak, amelyben ugyan pihent a testi erő, de a lélek annál többet szenvedett. Hiába jöttek új tudósaink, akik a történelmi távlatokat élesebb látócsöveken vizsgálgatták, a nemzet nem engedett igazából, Görgeynek meg kellett maradnia "visegrádi remetének". A sok becsületsértő titulus mellett ezt a címet engedélyezte a tábornoknak a közvélemény.

Manapság, mióta élettapasztalatunk, próbáltságunk, viszontagságunk folytán jobban látjuk a XIX. század történetét, persze más érzelmekkel megy el a korszak magyarja a visegrádi kert mellett, ahol a tábornok mindig csak a lugasban üldögélt, nem lépett bele soha egyetlen legendás pókhálóba sem. Voltaképpen századának egyik legbölcsebb embere volt, aki soha sem akart kijönni a kertből, ahová madárijesztőnek helyezte el a közvélemény. Kiáltozhattak a ház körül gyerekek, seregélyek, szajkók (ez utóbbi mindig szeretett közel Pesthez, a Duna menti erdőségekben tanyázni), a tábornok nem adott életjelt magáról, akár a Kossuth-nótát, akár a Gotterhaltét játszották ablaka alatt. Regényalak volt, anélkül hogy a ponyvaregényeket megihlető történelmi regényt írtak volna róla. Fantáziabeli képmása volt a bajbaesett hazafinak, aki egész életében vezekel a megbocsátás reménysége nélkül. Hadvezérből kertész lett, aki időjósló szerkezetekkel vette magát körül, kénytelen volt hinni a befőttesüvegbe zárt levelibékának, a délignyitónak, a napraforgónak, a falkúszó folyondárnak, hogy van mozgás a világon, csak vele nem történik semmi hatvanhat esztendőn keresztül.

Manapság ellepik a kirándulók Visegrádot, amelyet nem lehet a világ egyetlen szép tájékához sem hasonlítani, annyira magyar, vérbeli, történelmi, hogy csak magyarok érezhetik meg azokat a hangulatokat, amelyek a királylátott erdőségekből, históriai aranyat emésztett romfalakból árad a fehér hajó utasai felé. Az emberek felvidulnak e tájon, mint a falevelek. Mintha csak azért suhant volna el annyi száz esztendő, hogy fojtott gondolat nélkül nézegethessenek a magyarok Visegrád felé. Már elment innen az is, aki a XIX. század magyarjai közül a legtöbb pirosló indulatot fakasztotta. Nem ácsorog többé a Salamon-torony aljánál az a fantomszerű öregember, akiről mindenki tudott Magyarországon, valójában pedig nagyon kevesen ismerték. Nem támaszkodik merevülten sétabotjára, és nem néz elgondolkozva a hajó után, mint az élet számkivetettje. A hajó elcsobogott a vidám emberekkel, a remete valóban olyan remetéje maradt a magyar múlt időnek, hogy most már alig emlékeznek rá. Nagyobb problémák foglalkoztatják a nemzetet, mint az a kínos álomtalanság, hogy valóban áruló volt-e Görgey.

1926


KOSSUTH FIA

Mit látsz az arcodon, te múlt századbeli magyar ember, amikor harminc és egynéhány esztendő előtti fotográfiádat nézegeted az elmúlt idők limlomjai között?

Dicsőséges ifjúságot, diadalmas férfikort, ragyogást és megelégedést látsz a régmúlt arcodon, mert ebben az időben "ád engedelmet Ferenc József", hogy a turini szent remete hátramaradott fiai hazatérhessenek...


Harminc esztendő előtti ifjúnak kell lennünk, hogy azt a csodálatos érzést újra visszaidézhessük, amely érzés rakétássá tette darab időre az emberek hétköznapi beszélgetését Magyarországon; történelmi lámpásokat helyezett el megtört fényű szemekbe is; új dobogásokra szoktatta a magyar szívéket, amely szívek a tavaszi földekhez hasonlóan már csak a szabályos, pontos haszonhozáshoz voltak szokva a mindenkori szabadelvű párt bőven trágyázott, gondos, céltudatos kezelésében; úgy látszott, az öreg Madarász József egyedül marad a legszélsőbb baloldalon, nem kell itt már senkinek függetlenségi eszme, márciusi Tizenkét Pont, debreceni nagytemplomi detronizálás... az Athenaeum évről évre kevesebb példányt ad el Kossuth könyveiből, az Irataim az emigrációból című munkából... Már a keménykötésű, Árpád apánk óta függetlenségi kerületekben sem jár ki a bizonyos agyonveretés annak a regálebérlőnek, aki a kormánypárti jelölt zászlaját ki meri tűzni választás idején... Irányi Dániel, az utolsó szent magyar ember, már a végét járja, nemsokára meg is hal Nyíregyházán, a magyar függetlenségi eszme utolsó végvárában... Senyved, sorvad, már alig virágzik az a gyönyörű nagy fa, amelyet Rákóczi Ferenc urunk, fejedelmünk ültetett el, amelynek lombjai alatt öreg magyarok mindig szent függetlenségi eszmékre tanították az utánuk következő ifjú magyarokat... Mikor Kossuth Lajos visszaadja azt a csodálatos lelket teremtőjének, amilyen lélek egy század esztendőben egyszer adatik magyar embernek, és ez az utolsó sóhajtás, mire eljut Magyarországig, az imádott hazáig - szélzúgássá, tavaszi viharrá válik. Megrázkódik a magyar föld, amelyet már a táncos Andrássy Gyula kezdett altatgatni a szép mesemondásokkal és szép körmagyar csárdásokkal; vonaglik a pesti aszfalt, amely Tisza Kálmán cúgos cipőinek léptei alatt kihengereltetett mindenféle forradalmas bolondságokból; a szőke árvalányhaj helyett búskomolyan emlékezetes gyászfátyolok teremnek a magyar mezőkön ezen a tavaszon; az ibolyák helyében gyászkokárdák pattannak fel a földből, és nagy feszülések ropogtatják a magyarok vállain a komótossá válott császárkabátokat, amelyeket oly hamar megszokott a koronázás után következő új nemzedék. - Kossuth meghalt, de fiai hazajönnek.


K. Ferenc úgy beszélt, mint egy angolból fordított lexikon, amelyhez fordítója hiányos nyelvtudása miatt kénytelen volt szótárt is használni. És tudvalevőleg ezek a szótárak nem mindig a legmegbízhatóbbak.

Hallgatom őt Debrecenben az Arany Bikában országos körútja alatt, mint ifjú vidéki riporter... Rácz Károly, a szőke cigányprímás a Himnusz helyett a Jaj de huncut a német kezdetű keserves nótára gyújt, a főispán, Savanyú (Degenfeld) Jóska gróf elfehéredett arccal néz a sarokban helyet foglaló cigánybanda felé; a pesti hírlapíró urak, akik Kossuth Ferencet Debrecenbe kísérték, kirúgják a széket maguk alól, és rohannak a távíróhivatalba, elöl a vöröses oroszlánsörényét rázogató Pichler Győző, akiről annyi mindenféle tréfát írtak össze a vicclapok, hogy Csicseri Bors révén nagy nevezetesség lett Magyarországon... "Pichler öcsém, vigyázzon Magyarországra!" - mondta a vicclapok szerint Kossuth Lajos a papucsszájú szerkesztőnek. P. Gy. vigyázott is, amíg sovány, nehéz antik gyűrűk alatt remegő karjába a morfiumos fecskendőt nem kezdi vala beszurkálni... Pichler nyomába futamodik a taliános, a tőrvívó külsejű Dienes Márton, akinek még az a legfőbb gondja, hogy lapját pontosan értesítse az eseményekről, nem gondol még arra, hogy párbajban keresztüllövi ellenfelét, a papi nevelést példázó, korrekt Csajthay Ferencet, de még azon is nagyot nevetne, ha valaki azt mondaná neki, hogy rövidesen Amerikába kell vitorláznia. Magas sarkú cipőiben, görbe lábaival ugyancsak a telegrafírozó hivatal felé igyekszik a Pesti Napló munkatársa, a szőke Márkus József, akiről mi vidéki hírlapírók azt hisszük, hogy nincs más gondolata (e pajkos Satanellónak), mint a népszínházi női karszemélyzet rendben tartása... Nagy dolog történt a debreceni Arany Bikában: Kossuth Ferenc lojális pohárköszöntője után a magyar Himnusz helyett ama Kufsteinokra, Olmützökre, gyötrelmes rabságokra emlékeztető nótát játszá a cigánybanda.


Holott mi, vidéki magyarok (az egy főispánon kívül) egyáltalán nem gondoltunk ebben az ebédutánis hangulatban arra, hogy a pesti lapszerkesztőségekben üldögélő, öreg, eberlasztingcipős redaktorok majd európai botránnyá fújják föl azt a körülményt, hogy a Jaj de huncutot Rácz Károly elvonta a Kossuth-banketton. Hiszen szokás volt ezt a nótát játszani még a legszelídebb mulatságok alkalmával is, amikor senkinek se verték be a fejét. A közös hadseregbeli katonatisztek se ugráltak fel, kardjukra ütögetve, az asztaluktól, ha a mulatozók gusztusa szerint muzsikáló cigányok (mert hiszen nem mehetnek varjút fogni a mezőre) a Rákóczi-induló (ama szvihorai dal) és a Kossuth-nóta után természetszerűleg eljátszották ezt a zeneszámot is. Egyébként Debrecenben a K. u. K. - a császári és királyi közös hadseregbeli - urakat igen súlyos feltételű párviadalokban szoktatták le a polgárok arról, hogy mulatságaikba beleavatkozzanak. Ama nagy erejű debreceni Mandel bajvívónak a nevét még napjainkban is emlegetik azok, akik a régi magyar párbajokról históriáznak; a helybeli szerkesztő urak közül Polczner és Gallovits urak nyomban elégtételt kértek minden görbe tekintetért, és a debreceni laktanyákban együtt folyt a vérük a szerkesztőknek a tiszt urakéval.

Az Arany Bika éttermében tehát nem keltett valamely különösebb feltűnőséget a cigánybanda zenélése - megszokták azt itt, hogy a cigányok (például nagyvásárkor) napokig, egyhuzamban muzsikáljanak, és ezalatt mindenféle bolond nótákat sorra vegyenek az egybegyülekezett hajdúsági, nyírségi urak tiszteletére, amely nótákra eleinte csak a banda öregapja, a nagybőgős emlékezett.

K. F. meg pláne nem tudta, hogy miről van szó, amikor a cigányok pohárköszöntője után rázendítettek.

K. F. ha inkognitóban jön Magyarországra, Debrecenben az Arany Bika üvegeket zörgető omnibuszán, bízvást helyet cserélhet akármelyik Arany Bika-beli vendéggel. Jóízűen evett itt mindenki malac-, borjú- és marhapörköltet, amely eledeleknek szaftjaiból derűs, nagykocsmás szaga lett úgy az urak által látogatott udvari étteremnek, mint a civisek által pártfogolt söntésnek. A vendégfogadók halhatatlan megírója, az öreg Boz-Dickens tudná tán pontosan meghatározni azt a különbséget, amely a debreceni Arany Bikát más vidéki nagykocsmától elválasztotta. Talán többször sustorgatta a zsírt a konyha szakácsnéja itt a friss kolbászok körül, mint más fogadókban; a gyesznó hurkáit nagyobb szakértelemmel kóstolgatják vala; a Sesta kert boráról az első kortynál megmondják életkorát... de egyébként ugyanaz az ízes, étvágyas, levest szörpölő, szaftos tányért kenyérdarabbal törülgető hangulat van ebben az étteremben is, mint végig Magyarországon az összes vendégfogadókban ez idő tájt. A fogadós egy pillanat alatt felismeri vendégében, hogy kinek kell francia mustárt vagy haldoklót ébresztő phtrügyi tormát, gégebénító paprikát szolgálni pecsenyéjéhez, valamint a cigány is az első ránézésre eltalálja körülbelül, hogy kinek milyen a nótája... Vajon K. F.-ről úgy szagolta magában Rácz Károly, hogy ennek az idegenszerű úrnak a Jaj de huncut a nótája?

Idegenszerű volt - mintha nem is ama, magyar álmokban égig érő Kossuth Lajos fia lett volna. (Az öreg debreceni polgárok sehogy sem tudják az apa-fiús hasonlatosságot felismerni az utódban ama lelket rázó magyar fantommal, aki a kocsmaházhoz közeleső Nagytemplomban a Habsburgházat trónjavesztettnek nyilvánítja.)

Már ruhája szabása se nekünk való volt... Finom szövetből készült ez az öltöny, de mégis úgy tetszett, mintha készen vette volna azt tulajdonosa valamely milánói áruházban. (A magyar urak akkoriban londoni divat szerint öltözködnek.) Jól emlékszem, nadrágja alul olyanformán bővült az olaszos, nőies szabású cúgos cipő felett, mint ama talián munkásoké, akik különböző kőmunkák - így utcakövezési munkák - elvégzése miatt érkeznek Magyarországba, de a szembetegségtől megóvó rézkarika nem volt a fülében. Alacsony, két sarkán lehajtott gallérja volt, amelyről látszott, hogy nincs az inghez varrva, mint ezt általában az előkelő magyar urak viselik. Kézelője cső alakban végződik, nagy fejű gombbal megerősítve, holott már a divatfik olyan mandzsettákat hordanak, amelyek két szárnyban végződnek, és ugyancsak az inghez vannak varrva. Nyakkendője olyan keresztbe rakott, ha jól emlékszem fehér, amely nyakkendő az ingplasztron tegnapiságát volt hivatva eltakarni - azt hiszem, német találmány, és jégeringek felett alkalmazták. És olyan szagos volt, mint egy másodrangú illatszerkereskedés a Kerepesi úton.

Nézem a bajszát, amely konyán lefelé görbül, és a végén alig penderedik, mint valamely koloniális angol ezredesé, akinek arcképe a londoni hetilapokban megjelenik. Nagy, kerek, olajbarna színű szeme van, mint azoknak az olasz nőknek, akiket festményekről ismerünk, akiknek láttára hol a narancsszigetek illatát, hol a tengerparti osztériák - vendéglők - olajszagát érezzük. Az arcbőre itt-ott hasonlatos az ecetfa vöröses virágjának a színéhez, ellenben petyhüdtnek látszik ez az arc, mint azoké az uraké, akik minden nagyobb érdeklődés nélkül studírozzák végig a speizcetlit - azaz étlapot -, végül is az unottságukban megállapodnak egy véres marhahús szeletnél, mert tegnap is azt ették. Külföldi, főleg londoni klubokban vannak ilyen arckifejezésű urak, akik életüket a klub étterméből az olvasó- vagy kártyaszobáig töltik, miután negyvenesztendős korukig Indiában ezredesi rangig vitték, vagy hidat építettek valahol a Níluson, és ezzel minden kötelezettségüknek eleget tettek. A keze tele van apró ráncokkal, mint az olyan embereké, akik mindennap meleg vízben fürödnek. A zsebórája olyanforma, mint egy amulett, kulccsal kell felhúzni, és belső oldalán a felpattanáskor bizonyosan egy női arckép mutatkozik, amely arcot az élet semmi körülménye között sem akarnak elfelejteni.

"Talán szívbajos?" - kérdezem magamban, K. F.-et szemlélgetvén ott a debreceni fogadóban, miután észreveszem, hogy a még nem mindennapi ünnepeltetéshez szokott ütőere ott a nyakán feltűnően megduzzad. - "Ő volna vajon az új üstökös, akiről az öreg Krúdy, a nagyapám házában annyiszor beszélgettünk, miután már az öregúr se a himlőoltás, sem Pasteur szérumát nem találta jónak a függetlenségi eszméktől eltávolodó magyar nemzet meggyógyítására? Ő volna az a csillagpor, amelynek behintése után meggyógyulnak a vakuló, gyulladásos magyar szemek?... Ő volna az a patikaszer, amelynek használata után kiegyenesedne a nyavalyás görcsökben fetrengő, ősei gondolataitól eltávolodott magyar ember? Mit hozott magával a talián határon át? Garibaldi egy véres ingfoszlányát, amilyent Magyarországon is árultak a házalók, vagy pedig valamely rádiumot, amelytől megvilágosodnak az emberi elmék a Duna és Tisza folyamok mentén? Lehetséges-e, hogy a hosszú várakozásban fáradozó magyar szíveket újra fellobogtassa, mintha azok ismét fiatal vértől lüktetnének? Varázsló, alkimista vagy ügynök? Tüzesen nézem, amilyen tüzes az új csikók szeme tavaszkor.


"Vajon milyen nyelven gondolkozik?" - vetem fel magamban, amint beszélni hallom, mert hiszen ez a drága magyar nyelv olyan különös portéka, hogy megismerszik nyomban, mint a gabonában a Tisza vidéki vagy bácskai búza. Megismerszik, mint a levegő, amely más a Kárpátok felett, és más Debrecenben; mint a víz, amelyben harcosok számára rejtőzködő vasak oldódnak fel a hegyek között, míg a sík tájakon azért bukkan fel a föld mélyéből, hogy gólya fürössze benne a piros lábát. Amint meg tudjuk mondani első pillanatban, ha sötét vonaton, sötét ég alatt, éjszaka is utazunk, hogy átléptük-e már a magyar határt, olyanformán ismerjük fel a különbséget magyarul beszélő embertársaink szavaiban is. A legtöbb beszéd valamely vízfolyáshoz vagy hímzéshez hasonlít. Felismerni a beszéd folyamatán a kis falusi ábécéskönyv első betűit, a tanyai kakashoz vagy kutyához intézett szavakat, amelyek nem hagynak el egész életen át. Felismerni a felvidéki tilinkó, az erdélyi duda, sőt a régi udvarházak, kastélyok pianínóinak a hangjait is. Az első kimondott szavaknál felismerni a magyart, aki hosszabb időt töltött Amerikában vagy külföldön, ahol idegen nyelvet volt kénytelen tanulni és beszélni - a magyar szavak gyönyörűen ölelkező hímzései közé idegen kéz öltései keverednek.

K. F. beszédén nagyon is megérzett, hogy sokáig külföldön élt. Nem volt beszédében amolyan szarvashiba, amelyen Magyarországon mosolyogni szokás, de első, országos körútja alatt elmondott szónoklatain még nagyon érződött, hogy külföldi iskolába járt, külföldi egyetemeket végzett, idegen könyveket bőségesen forgatott, és nemzetközi emberekkel gyakorta érintkezett. Korántsem volt a magyar nyelvnek olyan művésze, mint atyja. De mégis könnybe borult szemmel hallgatták a régi magyarok, akármilyen különösen is hangzottak a szavai itt a Hajdúságban vagy későbben a Nyírben. Olyanformán nézegették őt, mint ama Jávorka vezér rajtafelejtette a szemét Rákóczi Ferenc urunk és fejedelmünk kisebbik fián a bécsi vásáron, akiről Jókai Mór legszebb regényét írta.


Most már vonhatta Rácz Károly, ahogyan akarta: a pesti szerkesztő urak Debrecenből a nagyváradi postaigazgatósággal veszekedtek, hogy engedtessék meg nekik ama szokásos hírlapírói kedvezmény, hogy táviratukban szavanként három krajcár helyett csak az egy krajcárt fizethessék. Mire a sürgönyváltás Debrecen és Nagyvárad között megtörtént, már a helybeli (debreceni) szerkesztő uraknak is volt alkalmuk összeveszni egymással K. F. elhangzott beszéde, Rácz Károly nótája felett. A debreceni Szabadelvű Pártnak a lapját Gáspár Imre szerkesztette - kanonok külsejű, külföldiesen művelt költő; míg a helybeli ellenzéket Rudnyánszky Gyula, a pofaszakállas, szerencsétlen sorsú poéta támogatta lapjával. Debrecen nagyváros volt már ekkor is, de két költő nem fért meg benne. A lírikusok - bár mind a ketten felvidéki származásúak voltak, és ha valahol négyszemközt összetalálkoznak, bizonyosan kipovedálják egymással gyűlölködésük mérgét - már csak a lapkiadó vállalatok szempontjából is állandóan marták és tépték egymást. Ah, boldog, soha vissza nem térő korszaka volt ez a magyar vidéki hírlapírásnak! A pesti táviratok, a külföldi tudósítások bízvást elmaradhattak, de nem hiányozhatott a mindennapi újságból a goromba támadás a konkurrens sajtó ellen. A cirkuszi mutatványokkal, birokversenyekkel vetélkedett az akkori hírlapírás. A két tót származású szerkesztő tehát egymásnak ment Rácz Károly nótája miatt, és már a banketton össze akartak csapni, de még hetek múltán is vagdalják egymás fejéhez a hétfontos gorombaságokat lapjaikban.


Joga volt-e Rácz Károlynak ama hírhedett, de a nemzet szívéből fakadott nótát muzsikálni Kossuth Ferenc beszéde után?

Ez volt a penzum. Vívókardokat, tollakat, elméket köszörülnek e kérdések felett nemcsak Debrecenben, de egész Magyarországon. Akkoriban nem volt egyéb bajuk a magyaroknak, mint ilyen tételek felett birokra kelni. Hát folyt a háború... Csak K. F. nem értette, hogy tulajdonképpen miért is folyik körülötte a csatározás. Ő azt a gúnydalt sohasem hallotta atyja, a nagy száműzött turini házában. Pedig ezt a dalt leginkább ott lehetett volna eljátszani.

(A hiteles megállapítás a különös zeneszám előadása körül pedig ez: Rudnyánszky Gyula szerkesztő úr rendelte meg a cigánynál a nótát...)


Találkoztam K. F.-cel harmadnap Nyíregyházán - a nagyapám házánál.

Azok, akik K. F.-et országos körútjára vitték olyanformán rendezték meg ezt a dolgot, mint általában az ilyen faluzást a korteskedés kiskátéja előírja. Régi kortesok, régi követválasztások iskolai példája szerint adta le vizitjeit K. F. Magyarországon, midőn atyja halála után hazájába visszatért. Ha megérkezett egy vidéki városba, rendszerint vizitelt a polgármesternél, a város előkelőségeinél, mindenütt nagy szeretettel fogadták, csak éppen a menyecskék, lányok nem rajongtak érte valamely nagy kedvvel - egyetlen háziasszonyt sem forgatott meg tánc közben, pedig az a hír volt róla, hogy házasulandó özvegyember. Ha már kérni jön valaki Magyarországon, annak elsősorban a fehérnépet kell meghódítani. Legalábbis így volt szokásban az egykori követek kilincselése idején. K. F. egyetlenegyszer sem pördül táncra országos körútjában, pedig lett volna alkalom elegendő, bizsergő talpú leányzó, darázsderekú asszonyféle akadt mindenfelé az országban. De K. F. komoly, tudományos, nagy neve alatt fáradozva járó férfiú létére éppen az olyan embereket látogatta meg, mint például Nyíregyházán az én nagyapámat, aki már a világon se kellett senkinek, mint néhány kövér asszonyságnak, akik a múltakra való tekintetből még mindig reménykedtek abban, hogy az öreg egyszer mégis csak megbolondul, és oltár elé vezeti őket.

Ez az öregember, aki vénségére is olyan egyenes volt, mint valami török meggyfából való pipaszár, egyúttal elnöke volt a Szabolcs vármegyei 1848/49-es Honvédegyletnek is, miután az összes egykori honvédtisztek között ő tudott legjobban káromkodni.

- No öcsém, hogy vág a bajusz? - kérdezte K. F.-et, amikor az címeres házánál vizitelt, és sehogy sem akart virginiai szivarra rágyújtani. (Pedig ez a virzsinia azok közül a szivarok közül csempésztetett, amelyeket Ferenc Józsefnek extra gyártanak a magyarországi dohánygyárakban.)

A nagyapám piros szegélyes, hamuszürke, térdig érő házikabátban ült, amelyet ez idő tájt otthon viselni szoktak az úriemberek Magyarországon. Slafroknak hívták ezt a kabátot, és bojtos, piros zsinórral kötötték meg a derékon. A slafrokhoz papucsviselet dukált, valamint a fejtetőre törökös fez, ama szevasztopoli oroszlán emlékére, akinek nemrégen vittek kardot a magyar ifjak.

K. F. ama leírt öltözetben volt - nagyapám tetőtől talpig mustrálgatta.

- Azt hiszem, öcsém, ha magyar ruhában jött volna, könnyebben megválaszthatjuk itt követnek a Beniczky Miksa helyébe.

K. F. kijelenti, hogy nem akar Nyíregyházán követ lenni.

- Vajon mi az oka elhatározásának? - kérdezte tágra nyitott szemmel nagyapám. - Talán bizony Ferenc Jóska nem engedi? Mi itt Nyíregyházán azt tesszük, amit akarunk. Kimondjuk, hogy Kossuth fia a követünk, aztán beszélhet Ferenc József, amit akar!

K. F. szelíden csillapította nagyapámat. Nem akar ujjat húzni I. F.J.-fel...

- Elég rosszul teszi - dörmögött az öreg.

K. F. elmondja, milyen kellemetlen ránézve, hogy a budapesti sajtó olyan nagy hűhót rendez abból a bizonyos nótából, amelyet a debreceni cigánybanda eljátszott. Az öregúr szinte megeszi a virzsiniaszivart K. F. beszéde alatt. Azután közel hajol vendégéhez, és villámló szemekkel kérdi, méltatlanságtól remegő hangon:

- Hát öcsém, nem azért jött haza, hogy itthon forradalmat csináljon?! - És megragadta két kézzel az ifjabb Kossuth kezét.

- Már atyám megírta leveleiben, hogy legyen békesség - felelt K. F.


...Ezenközben a nyíregyházi dalárda megsejtvén, hogy Kossuth fia mely házaknál vizitel a délutáni órákban, szép csendesen összegyülekezett az Orosi utcai ház ablakai alatt, és Santrock karnagy úr jeladására rágyújtott arra a nótára, amely úgy kezdődik: Kossuth Lajos azt üzente... Mayer, az órás, akit az ország legjobb basszistájának mondanak a fiumei dalnokversenyen, egy akácfának támaszkodik, miközben hangjával mélyebben megy alá, mint a legmélyebb nyíregyházi pince. Kubacska, a tenor, abban leli örömét, hogy megremegteti hangjával az ablakok üvegeit. Távolról, közelről összefutamodnak az emberek, az asszonyok abbahagyják a kenyérdagasztást, és régi jó szokás szerint az apró gyermekeiket is magukkal viszik a kapuba, hogy azok is lássák a nevezetes eseményt.

Nagyapám a szivarfüstös szobában még mindig K. F. kezét fogja, és sírós hangon kérdezgeti:

- Hát már nem lesz forradalom Magyarországon?

1925


KÁROLYI KÜLÖNÖS PÁLYAFUTÁSA

Ezekben a feljegyzésekben kerülni kell a politikát, amely még mindig ökölbe szorítva tartja kezét zsebében, de a tegnapok ködlovagjai közül mégsem maradhat ki Károlyi Mihály, akármennyi igazságos és igazságtalan szenvedélyesség lobog figurája körül...


Személyes emlékek ezek...

Párizsból jött meg, amikor a nyarak még álmosak és üresek voltak Pesten, békés kánikulai kacsákat fogdostak a hírlapok, az utcákon és tereken unottan szólott a nyári szél sípja; aki tehette, elmenekült a városból, és a különc Károlyi Mihály éppen ilyenkor sétálgat a Ferenciek terén, amikor az aszfalt olvadozni kezd. Fülledt kanálisszagok ömlenek a régi belvárosi házak udvarai felől; elbágyadva szellőztetik boltjaikat a fűzőkészítőnők, és vasárnapra gondolnak egész héten át, amikor majd ők is menekülhetnek a városból; a déli korzón megjelennek azok a gyanúsabb dámák, akik ilyenkor nyáridőben mernek mutatkozni az elegáns nép helyén; a gavallérok, akiket a régi Pesten könnyű volt név szerint ismerni, elrepültek, csak Podmaniczky Frigyes és Károlyi Mihály tartózkodnak a kihalt városban. Az öreg Podmaniczkyról mindenki tudta, hogy akkor se mozdul ki Pestről, ha négy lóval viszik: imádta ezt a várost akkor is, amikor rothadt gyümölcscsutkákkal és dinnyehéjakkal volt tele a Váci utca; de mit keres Károlyi Mihály Pesten, aki élete nagy részét amúgy is Párizsban tölti?

...Hosszú szakálla volt, mint egy francia grófnak!

Monokli villogott a szemén (amelyen később is meglátszott a monokliviselet, amikor államfő létére már nem hódolhatott a kacér üvegnek), fölényesen, gúnyosan, magányosan nézegetett körül a városban, mert akkoriban a fiatal mágnások még valóban hasonlítanak ahhoz a figurához, amelyet Csicseri Bors rajzoltat róluk Faragóval vagy Homicskóval.

Száz lépésnyiről meg lehet ismerni egy magyar grófot a pesti utcán, feltűnő megjelenéséről! (Érdekes volna egyszer kinyomozni valamely emberi történelemből, hogy ki volt az első magyar mágnás, aki a XIX. században úgy a beszédmodorával, mint a megjelenésével, ruhájának szabásával, hetykeségével, dölyfösségével ezt az érthetetlen és ízlésesnek alig mondható típust megteremtette? Mert az ősöknek, akik nekiszilajodva vagy méltóságteljesen álldogálnak a kastélyok és paloták képcsarnokaiban, alig van valami közük a XIX. századbeli fiatal mágnás exteriőrjéhez. Egymástól tanulnak el nyegleségeket: mint csupa magba ojtott figurák Thackeray regényéből, a Hiúság vásárából. Könnyelműségükről legendákat mondanak a könnyűvérű nők. Étvágyukról, szomjúságukról regélnek a pincérek és a cselédek. Kékvérűnek mondják magukat, és gyakran nincsenek tisztában a helyesírással - aminthogy tán erre nincs is szükségük. És aranyifjú korában Károlyi Mihály is viselte ezt a maszkot. A legendák szerint ilyen volt a fiatal Széchenyi István.)


K. M., mikor először láttam őt a pesti utcán lapos, nagy karimájú, művészkedő kalapjában, amely fehér színű, és grófnak kell hozzá lenni, hogy valaki a fejére merje tenni, még javában hasonlít ahhoz a fiatal mágnástípushoz, amelyet a lóversenytéren vagy a Park klub kerítése mögül a közönséges pesti halandónak is van módjában láthatni. Igen könnyen odaképzelhető volt ő a Nemzeti Kaszinó akármelyik foteljébe, ahol mérhetetlenül szokás unatkozni, anélkül hogy eszébe jutna az ásítozónak a könyvtárterembe átalmennie. Elképzelhető volt kártyaasztalnál, ahol olyan veszteségek érték, amelyek a magyar kártyások történetében is párjukat ritkítják - ha meghallgatjuk azokat a legendákat, amelyeket a Károlyi kert környékén beszélnek a régi szomszédok, akik sohasem látták kertjében sétálni a fiatal grófot... Elképzelhetjük a golfjáték, a tenisz, a vitorla mellett - csak éppen azon a helyen nem, ahová később a sors rejtélyességéből került. Bizonyára hitetlenül elneveti vala magát, ha valamely kártyavetőnő megjósolja, hogy majd Kál-Kápolnán síró parasztok fogják csókolgatni a kezét...

Ifjú, könnyelmű gróf úr, aki először mutatkozik a nyári Ferenciek terén. Világosszürke zakóban és krémszínű nadrágban. Nagyot nevet, amikor Podmaniczky Frigyes Rip van Winkle-alakja jön vele szemközt egy utcasarkon. Ők ketten tartózkodnak Pesten az urak közül, akikről érdemes beszélni.

...A Károlyi kert szomszédságában már fonják, szövik a legendát arról, miért kellett Mihály grófnak otthagyni Párizst. Annyi pénzt költött el, hogy azt már se az Első Hazai Hitelbank, se a Károlyi-uradalom nem bírta ki.


A sorsnak az útjai láthatatlanok.

Bizonyosan volt valahol valamely jel ezen a ferde arcú, paripáéhoz hasonló fejű férfiún, amely megjelölte őt a jövendőre. Csak mi nem láttuk ezt a jelet darab ideig. De ha majd jön egy történelmi regényíró, aki hűvös távolságból veszi vizsgálat alá K. M. csodálatos sorsát, közelebbről láthatja a sorsdöntő figurát, mint mi, aki személyesen ismertük. Azt mondják, hogy nem történnek véletlen dolgok a világon - holott, mikor K. M. kiszámíthatatlan pályafutását vizsgáljuk, meg kell rendülni bennünk minden hitünknek, amelyet valaha a céltudatosságról, a karrierszámításokról, az öntudatos kitervezésekről magunkban felépítettünk. Azok az ismeretlen erők jutnak eszünkbe, amelyek a föld mélyében a rezgéseket, a légkörben a viharokat idézik elő. A föld alól vagy a levegőből jött elő az a szellem, amely a szakállas fiatalember sorsát intézi, holott ő még olyan egykedvűen, gondolattalanul, ficsúrosan megy a pesti utcán, aki legfeljebb tán csak azzal törődik, hogy mit fog csinálni az unalmas, hosszú nyári napon...


Másodszor a miniszterelnökségi palotában látom, amely palota oly ódon és nemes, mint Jókainak történelmi regényei.

Idefent estély van a pesti szerkesztők tiszteletére - odalent a Duna túlsó partján Pest mutogatja fénylő lámpásait, mintha a legnagyobb rend volna a városban. (November van már, elfogyott a katonák zsebéből a töltény, amellyel az első napokban oly pazarlóan bántak.) Kezdenek már aludni térni Pesten azok is, akik eddig virrasztásból éltek. Leragadnak a napról napra történő csodáktól elámult szemek, és az öreg belvárosi polgár, aki nem mert kimozdulni a lakásból, már elballag a házak fala mellett, hogy valamely hasonló öreg úrral megbeszélje az eseményeket... Már tán azok sem csodálkoznak 1918 őszének rendkívüliségein, akik pótolhatatlan veszteségeket szenvednek a hivatalukban, üzletükben.

(Az idejében letett hűségeskük Hock János főtisztelendő úrnál szénásszekérnyire növekedtek, az eskütevők ezzel megnyugtatták magukat, megtalálták ismét álmaikat és étvágyukat - csak Hock főtisztelendő úr, ez a végzetszerű jós fogja karon e sorok íróját most is, mint a háború éveiben, mikor bibliai jövendölések alapján megjósolja a háború pontos végét, és ugyanígy jósolja most a Nemzeti Tanács és vele az egész akkori Magyarország bukását. Szinte érthetetlen, hogy ez a pap a helyén maradt, mikor kétszer is megadatott neki, hogy bepillantson a jövőbe!)


De most ne gondoljunk a böjti prédikátorra, aki az elmúlt évtizedekben annyi vallási áhítatra tanítgatta a pesti úrnőket és urakat szószékéből - estélyen vagyunk, felejtsük a komor papot ott az országház termében, ahol álomtalanul jár-kel fel és alá... Estélyen vagyunk, amelyre piros szőnyegekkel befutott lépcsőkön érkezünk meg. Diplomatás miniszterelnökségi tisztviselők nyájaskodva fogadják a szerkesztő urakat az előcsarnokban; hajdúk sarkantyúja csilingel, a kis teásasztalkákat már terítgetik, mindenki nyájas és kedves, mert Károlyi meghívása ekkor még valóban kitüntetésnek számít... hadd lássuk csak: hányan vagyunk azok a pesti szerkesztők, akiknek a barátságát az államfő ilyenformán biztosítani akarja? Talán negyvenen voltunk: öreg szerkesztők, akik már évtizedek óta élvezik állásuk tekintélyét, különös hatalmát, népszerűségét, és a fiatalabb évjárathoz tartozó hírlapírók, akik e napokban tűnnek fel. "A Nap" munkatársai, akik tegnap még azt a különös lármát, élénkséget vitték újságjukkal a pesti utcára. Gellért Oszkár, a P. H. tegnapi vezércikkírója, a sajtófőnök mindentudó mosolyával áll Károlyi mellett. Vészi József egy karosszékbe telepedik legelöl, mint a legtekintélyesebb lapszerkesztő (amíg aztán hátulról előnyomakodik Göndör Ferenc, hogy kabátja ujját hajtogatva, csaknem ökölre menjen az öreg szerkesztővel Károlyi jelenlétében. Göndörnek nem volt elég radikális V. J.).

...Hát itt vagyunk a nagyszerű kellemetes levegőjű termekben. Károlyi már beszélni is kezd, mindig csak Wilsonról és a W betűt olyan különösen ejti ki, hogy egyikünk-másikunk már előre rossz véleménnyel lesz a furcsa nevű idegenről, akitől Magyarország sorsa függ.

- Wilson, Uilson...

Aztán megint csak:

- Wilson, Uilson...

Csodatevő hiedelemmel, minden reménységgel, szinte varázslatos hittel hangzik az amerikai név itt a magyar szerkesztők között, akik a háború alatt már annyi sokszor csalatkoztak azokban a nevekben, amelyeket bizonyos ideig mindennap leírtak, hogy azután elfelejtsenek.

- Uilson - ismételgeti Károlyi.

Vészi még felindulva a Göndörrel való szócsatától, méltatlankodva csóválja a fejét, mintha Wilsonra haragudna. Ez a keménykötésű ember olyanformán élt a hírlapírói legendákban, hogy fiatalabb munkatársait még testi fenyítékben is szokta részesíteni, mint az iskolás gyerekeket. Bihari, a Béhá örök Biharija jegyezget. Lenkey szótlanul áll egy ablakmélyedésben. Bródy Sándor új frakkját próbálgatja, nemsokára premierje lesz a Vígszínházban. Hatvany úr Kertbeny Károly Mária viselt dolgaira gondol, és az Esztendő karácsonyi számát forgatja a fejében. Károlyi még mindig emlegeti Uilsont a maga hibás beszédmodorában.

A szerkesztők, hírlapírók, írók kinézegetnek a miniszterelnökségi palota ablakain: már körülbelül mindenki tudja, hogyan fogja holnapi cikkét megírni... Nekem nem kell cikket írnom, mert én tudatlan vagyok a politikában, én ráérek megfigyelni azokat az okos embereket, akik foglalkozásuk, élettapasztalatuk, műveltségük folytán körülbelül egyenként is tudnak annyit, mint a farkastorkú gróf - vajon hisznek-e ezek a sohasem látott munkatársunkban, a mindenható Wilsonban? - Azt hiszem, hogy nem szívesen hittek, de hát muszáj volt hinni, mert más reménység nem volt ezen a kerek világon.


A kis teáscsészék kiürülnek; már azok a hírlapírók is kezdik megszokni az előkelő légkört, akik nem tartották érdemesnek, hogy frakkot öltsenek. Berinkey, a miniszterelnök a szomszéd szobában kedveskedik azokkal az írókkal, akiknek láthatólag nem kenyerük a politika. Elmondja olvasmányait, amelyek valóban meglepőek egy száraz jogász életében. Adyról kérdezősködik Hatvany úrtól, mert Adyt hiába hívták, beteg volt, nem jöhetett. A szomszédban az államfő már befejezte előadását, most már megindul az általános vitatkozás; nem is hinné az ember, hogy az ilyen okos főszerkesztők milyen naiv kérdéseket tudnak föladni!

- Uilson - hangzik mindenfelé, csak éppen a kurucabbak ejtik ki e nevet úgy, amint írva van: Wilsonnak, vével.

Körülbelül éjfélt vernek az órák, amikor a palota lépcsőin megint felhangzanak az öreg szerkesztők bütykös lábainak lépései, valamint a fiatalok csikós futamodásai. A szerkesztőségek kivilágított ablakaikkal várják a megtermékenyült elméket, a holnapi cikket. Hatvany úr autójába fogat, és fuvarozza hazafelé munkatársait. Pesten már oltogatják a második lámpákat.

- Vajon mi lesz holnap? - kérdezem magamban fásultan.


De még jött egy kedves, tavaszias forma nap, amikor a mezőkön már kevés volt a hó. Károlyi elhatározza, hogy valamit tenni kell a tespedés ellen, földjeit kezdi osztogatni Kál-Kápolnán.

A különvonatot küldöttségek várják az állomásokon, vidéki főispánok, urak, parasztok jönnek papokkal, zászlókkal, üdvözlő szavakkal, éljenekkel, virágokkal és fehér ruhás szüzekkel. Dehogyis látta itt valaki azokat a jeleket, amelyek azt mutatnák, hogy nemsokára vége lesz a Károlyi-uralomnak. A fél országon végig vivátok, lelkendezők, boldog arculatú magyarok, akikről ma sem tudom megállapítani, hogy minek is örülnek olyan földöntúlian! Csak annyi bizonyos, hogy aki látta Magyarországot ezekben a napokban Károlyi előtt és körül, nem gondolhatta, hogy a történelemírók milyen meglepő dolgokat jegyeznek fel majd a nemsokára elkövetkező időkről.

Hiszen igaz, hogy az a vörös képű, névnaptól, lakodalomtól, korteskedéstől felhevült vidéki úr, aki most olyan nagyon igyekszik azon, hogy Károlyi Mihály kezét elkaphassa, minden követválasztás után változtat egyet a politikáján. Az a ravaszdi bérlő, az a homlokát ráncoló, üzletes, lingó-lengő boltos, nyugdíjasság felé lovagló hivatalnok, falusi politikus, pap meg jegyző holnap is vivátot fog kiáltani valakinek - de mit csinálnak majd a nép egyszerű gyermekei: a parasztok, akik közé most azért megy el a földesuruk, hogy a birtokát közöttük szétossza? Vajon ezek is olyan könnyen felejtik majd el az urat és ispánt, az új úr és az új ispán kedvéért?

...Ha volt valaha a lelke mélyén valamely meghatottság K. M.-ban, akkor ezen a napon az valóban megnyilatkozott. A kis kápolnai állomáson szekeres gazdák várták a különvonat tolongó utasait. Búza Barna, a földosztó miniszter, egy kocsifarban kap helyet egy csomó szénán, mögötte kapaszkodik Mayer János. Elöl, ugyancsak parasztszekéren, Károlyi. Más szekereken a pesti szerkesztő urak lógnak, himbálódznak, kiáltoznak. Népünnepély ez, nincs itt többé nagyképű ember, nincs itt többé tekintély, és mégis rend van, mert a nép földesura tiszteletére rendet tart.

Keserves akácok, messze fehérlő, még havas mezők, szálldosó varjak a térdig érő, sáros út fölött. Magyarország ez, bánatos tájképeivel, amelyen most a lakodalmas menet halad. Aklok, csűrök, tanyaházak... A szomszédos Kálban delet harangoznak. Csak tudnám: mit mondanak a káli harangok? Talán azt: "Nincsen kenyér Kálon!" - A kápolnai harang ráfelel: "Itt sincs, itt sincs!" - Aminthogy a harangok ezen a nyelven beszéltek akkor Magyarországon.

Nagy mező közepén fából tákolt emelvény, amelyet már reggel óta körüláll jó egypár ezer ember. Ispánok, birkások, uradalmi emberek sietnek az érkezők elé, egy református pap jeladására éljenezni kezdenek. Károlyi Mihály áll az emelvényen, a két karjával körülmutat a világ négy tájéka felé eső földeken.

- Ez eddig az enyém volt. Mától fogva maguknak adom!

...Ennél jobb szónoklat sem hangzott még el a kápolnai mezőn - örökké éljen a Miska gróf, ő tudja, hogyan kell a szegény néppel bánni!

No de hát ennek is vége volt, mint mindennek a világon. Ebéd következett egy birkaszagú csűrben, ahol olyan csinos menyecskék, leányok szolgálták az eledelt a vendégeknek, hogy legjobb lett volna ott maradni juhásznak. A Károlyi-uradalom akkor tett ki magáért utoljára vendégszeretet dolgában. Talán kétszáz vendég is volt itt, és mindenki jóllakott, lelkesedett a szeme előtt lefolyó eseményeken, síró-rívó embereken, könnyező asszonynépeken, versmondó gyerekeken, szónokló minisztereken... Csak éppen a háziúr volt egykedvű. Már egyetlenegyszer sem beszélt Wilsonról, sem a parasztoknak, sem a szerkesztőknek. Szótlanul, magába merülve üldögélt, mintha valamely nagy változáson, betegségen esett volna keresztül, mióta utoljára láttuk. Egy beborozott, hangosan síró parasztember állt a háta mögött, és a vállát csókolgatta, mint ahogy a kedves holtaknak szokás. K. M.-nak a szeme se rebbent meg többet. Fásultan nézte az óráján mennyi ideje van még hátra.

1925


* A nagy C a latin Centum - száz szó rövidítése (A szerk.)