SZINDBÁD AZ ÁLLOMÁSON

A következő történet Szindbáddal egy messzi határállomáson esett meg. Nagy vasúti étterem volt itt, ahol naphosszat üldögéltek az utasok vonatjaikra várván. Mintha valami nagy vásár lett volna valahol a közelben, annyi mindenféle ember utazott. Oroszország felé megy innen a vonat, de még magyar területen vagyunk. A vasutasok pattogva, kiabálva mondják a magyar szavakat. "Indulás!" - kiáltják teli tüdőből a mozdonynak, mint a koporsóban földbeereszkedő jóbarát után kiáltunk - mert aztán már nincs Magyarország. A rövidkéményes Pacific-mozdonyok nagyot szusszantva rohannak neki a sínpárnak, amely most már magányosan nyúlik befelé a hegyek közé. Már az a dértől csillogó sín is idegen, a hegyek másoké, a fák barátságtalanok - messzire piroslik egy falu tornya. Ilyen tornyok nincsenek Magyarországon. A határállomásnál leszállított magyar vasutasok, fűtők, kalauzok összetekergetett köpennyel vállukon, kezükben a kis fekete táskával, vonatjuk után néznek, amíg a pályaudvarból kirobog, mint elutazó diák után pillantanak a szülők; - a lembergi kocsiból jókedvűen int egy hosszúhajú fiúcska a nagybajuszú magyar kalauznak - az utolsó kocsin a lépcsőre kapasz­kodva áll az idegen vasút cifraruhás embere, és ünnepélyesen szalutál az utolsó magyar állomásnak.

Itt őgyelgett Szindbád naphosszat, étteremben és a sínek között, mert valamely táncosnőt várt Oroszország felől, akinek ezen az állomáson lehetett csak megérkezni. Régen volt! Ki tudná azt manapság, hogy miért várta Szindbád a táncosnőt.

A déli vonattal magyar színtársulat érkezett az állomásra... Ősz volt, deresedtek a fák: szegénykék téli állomásukra igyekeztek, egy felső-magyarországi városba. Oly izgatottak voltak mindnyájan, mintha most ültek volna először vonaton. A nők sikoltó hangon beszéltek, a kezükben tartott skatulyákat keresték. A férfiak egymásnak kiabáltak, hogy el ne vesszenek.

- Maguk csak üljenek be - kiáltotta egy erélyes hangú, nagyorrú és bozontos üstökű férfiú -, én majd lebélyegeztetem a jegyeket a főnökkel. El ne kóboroljanak, mert mindjárt itt a vonat... Cecil!

- Mi az? - felelt egy vörös képű, kövér dáma.

- Semmi. Csak el ne vesszen semmi.

Tízen-tizenketten lehettek, amint nagy zajgással, de egy rajban betolongtak a zsúfolt vasúti étterembe. A tarka nadrágos férfiak elkényszeredett arcaikkal, olyanformán jelentek meg Szindbád képzeletében, mintha valahol színpadon vagy régi képesújságban látná őket. Nini, a kalapok a férfiak fején! A tarka kendők a nyakon és a kis malaclopók a vállakon! A vidéki férfiszínészek divatja nem változik. A kis súgó selypítve kiált egy aranyszőke hölgynek:

- A teremtésedet. Itt maradj mellettem.

A nők már inkább éltették a divatot - persze ők is a maguk módja szerint. Igen nagy kalap volt akkor a divat és a földig érő világos selyemköpönyeg. Kár, hogy e szép kabátok régi foltokat hoztak magukkal, mint kis emlékeket a különböző nyári állomásokról. A kebleket nem feszélyezte fűző, és a rövid szoknyák alatt igen magas sarkú félcipők tünedeztek föl, amelyek néha ócska, gyűrött szalaggal voltak megkötve. Fehér-fekete stráfolt harisnyák, bennük aranynyilak, könyökig érő kesztyűk és ahol lehet, egy fodor... Pedig volt közöttük két fiatalka; - az egyiknek nagy, bánatos, acélszürke szeme volt, a másiknak igen sűrű, kisleányos, aranybarna haja, fehér arca - akik megérdemeltek volna némi oktatást a divat világából. Ámbátor itt, kétezer kilométernyire Budapest­től, az orosz gránicon igazán minden szabad. Lehet, hogy tegnap még szobalányok voltak e művésznők... Ha ugyan megvannak még az öreg, kimustrált "pick-auf" kapitányok a színészeknél! Egy búskomor, öreg kanárit vittek kalitkában.

A primadonna - mert hiszen az egyik az volt - a kézitükörben megigazította a haját, és az arcát szarvasbőrrel dörzsölte, amint végre elhelyezkedett a nagy étteremben. Az arca még csak nagyon kicsit volt ragyás a sok rossz festéktől, és ha Szindbád rövidesen küldene neki finom francia arcfestéket, akkor sokáig megtartaná hamvas bársonyát a szívalakú arcocska.

Egy kötöttkabátos szende, akinek hegedűhúr színű, ritkás frufrui Pálmay Ilka régi képeire emlékeztetnek, hervatag, sápadtkás arcával, nefelejcskék szemével csakhamar fölfedezte a nézdelődő Szindbádot, muszkabundáját és briliánsgyűrűjét, amelyet ebben az időben jobb keze mutatóujján viselt, mert már szeretett volna öreg úr lenni, és gyöngéden meglökte a primadonnát.

- Valami orosz gróf - mondta egy fiatal színész, akinek sima, hosszú haja a homlokába lógott, és a cigaretta a körmét égette.

Az elvetemedett képű, ragyás pincér a skatulyák, bőröndök és kézitáskák közepette ezalatt áttört, és gyanús színű kávékat rakott a társaság elé. A selypítő kis súgó szalonnát evett papirosról, és a bicskahegyre tűzködött falatokkal szorgalmasan kínálgatta az aranyszőke hajú kövér dámát. A szemével kísérte a szalonnadarabot, vajon kellő helyre megy-e... És elégedetten nyúlt újra bicskájához, midőn a dáma lenyelte a falatot.

Az ődöngő Szindbád ezenközben francia szót hallott a szomszéd asztalnál.

- Magyar színészek - mondta valaki. - Szegény vándorszínészek.

Artisták és artistanők ültek a szomszédban. Jól táplált, előkelő külsejű nemzetközi művészek, akiknek olyan üde volt az arcuk, mintha frissen borotválkoztak volna. Szürkeruhás nők, akik olyan egyszerűen és finoman öltözködtek, mint a grófnők. A kezeken puha barna kesztyűk, és kis sapkák a fejeken. Nyugodt, öntudatos előkelőséggel foglalták el a legvilágosabb asztalt az ebédlőteremben, és a főpincér hajlongva vette át a rendelkezéseket az ebédről. A nőkkel kis kutyák voltak. Finom, gyémántszemű kis állatok, amelyek bizonyára a gyermekeket helyettesítették a társaságnál. De a kiskutyák is illedelmesen viselkedtek. Míg az egyik művésznő, aki szürke ruhájában leginkább valami tanárnőhöz hasonlított, elővette a retiküljét. Az erszény végén egy kanadai róka feje díszlett, és csendesen, de jól mulattak, amint a kis kutyák sorban megijedtek a róka üvegszemétől. Majd a bőséges ebédet az asztalra hozták az alázatos pincérek.

Eközben megjött a vonat, és a táncosnő Oroszországból megérkezett. Bundája vagyont ért, az útibőröndjei ezüsttel díszítve, fekete fátyolos kis kalapja alól meghatottan, könnyes szemmel nézett Szindbádra.

- Köszönöm, hogy elém utazott. Nem szeretek egyedül utazni a magyar vasúton.

Hosszú lépésekkel sétáltak föl és alá a sínek mentén. Hogy volt, mint volt?...

- Odakünn mindig arra gondoltam, hogy milyen jó volna Budapesten játszani... Lehetséges volna az?

- Majd megpróbáljuk - felelt Szindbád.

- Igaz, hogy a hercegek nekem tapsoltak, de mégiscsak többet érne, ha a karzat tapsolna otthon a Népszínházban...

- Utána nézünk a dolognak.

- Rokonaim élnek Pesten és ismerőseim. Szeretném, ha látnák, hogy mivé lettem, mit tanultam... Pétervár, Moszkva igen szép városok, de Budapest a legszebb.

- Odamegyünk.

- Szeretnék egy teát inni, a komornám majd vigyáz a holmikra...

A táncosnő zsebre dugott kézzel lépett be az étterembe, Szindbád csöndesen mögötte.

- Csak találnánk valahol egy asztalt! - mondta Szindbád.

- Én már látok is egyet.

Leültek, és az élesszemű főpincér hajlongva közeledett.

- Csak franciául, Szindbád - figyelmeztette csendesen a táncosnő gavallérját.

Az artisták asztalánál ezalatt csendes súgás-búgás keletkezett. Egy fehérhajú, piros arcú úr fölállott, és fehér fogait mutogatva közeledett. A táncosnő is nyomban megismerte.

- Róbert úr! Ah, milyen kellemes találkozás! - mondta.

Róbert úr amerikai volt, és a céllövészetben volt nevezetes.

- Moszkvába megyünk...

- Én onnan jövök.

- Szánkóznak már?

- Egy hónapja leesett a hó. Új színpad van azóta... Egy német építette.

- Érdekes.

Vígan, gyorsan beszélgettek. A nők barátságosan integettek át, a férfiak megemelték a sapkájukat...

- A mi vonatunk már indul. A viszontlátásra - búcsúzott Róbert úr.

És az artistaasztal csakhamar elvonult.

Ezután nemsokára a színészek asztalánál elkiáltotta magát a pirosképű dáma, a Cecil.

- Akármi legyek, ha ez nem a Kovács Böske, akivel a népszínházi karban voltam! Böske.

És már föl is emelkedett a tollas kalapjával, hogy a táncosnőhöz közeledjék.

A táncosnő gyors, hideg pillantást vetett a társaságra. Aztán elfordította a fejét.

Cecil duzzogva, sértetten ült le helyére.

- Hiába van bundája! Azért mégis vizet árult a ligetben! - magyarázta társnőinek. - Az én anyám becsületes iparosember felesége volt. Az övé?... Pfuj. Ki se tudom mondani.

Később, midőn a kényelmes vasúti kocsiban elhelyezkedtek, a táncosnő előkeresett egy angol regényt, de mielőtt olvasni kezdett volna, így szólt Szindbádhoz:

- Talán mégis jobb lesz, ha nem lépek föl Budapesten...

[1912]


BÁLÉJ EGY RÉGI FOGADÓBAN

A zenekar a Hölgyek szeszélye című gyorspolkát játszotta, és a nők arca már kipirosodott a tánctól. Bál volt a "Szőlő"-ben, és a felvidéki városka asszonyai és leányai, miután hetekig készültek a mai estére, önfeledten, boldogan, de teljes úri magatartással fogadták a városi zenekar meglepően sikerült tánczenéit. A városban ötven esztendő óta Madame Kunicke nevű asszonyság neveli finom manierra és eleganciára a leányokat. A francia Sacré Coeur-ből nem kerülnek ki olyan gyöngéden nevelt hölgyek, mint madame keze alól. Csupa kis francia arisztokrata-hölgy látogatta a Morvai-féle cukrászdát, és sétálgatott a promenádon. Egy Rohan herceg is találhatott volna feleséget a helybeli hölgyek között. Hisz Kunicke úr - bár vörös németnek látszott - viszont a francia szavak helyes kiejtésére tanította meg a hölgyeket. Volt ugyan egy konkurrense a mössziőnek a városban, Sármai, a ragyás kisbőgős, aki tizenöt esztendeig muzsikált a Bunkó bandájában Párizsban. A kisbőgős a Lajosok nyelvét könnyedén kezelte, de, sajnos, az ortográfiában teljesen járatlan volt, "demimony"-nak írta a demimonde-ot. És hogy mégis szívesen látták az úri házaknál, ahol az eljövendő grófok és bárók számára nevelték az ország legfinomabb kisasszonykáit, azért volt, mert Sármai néha magával vitte hangszerét, és a férfiasan zengő húrokon eljátszotta a Fodros tükörén a haboknak, csolnakázik egy pici csolnak kezdetű keringőt a Rip-ből, amely a legnépszerűbb melódia volt a Felvidéken.

Régi ismerősünk, Szindbád egy drága női kéz útján meghívót kapott a zártkörű mulatságra, és habozás nélkül elutazott a városkába, az esti vonattal érkezett, és míg fehér csokrát kötögette a tükör előtt, a fogadó túlsó részén már javában dolgozott a városi zenekar, Lohengrin nászindulójával fogadván az érkező báli vendégeket. És a folyosón már érezhető volt az a különös illat, amely bálitermekben észlelhető; lehetne rózsaszínű-szagnak nevezni, ha az illatoknak színük volna; a parfüm és friss női ruhák szagába a púder és gyöngyvirág illata vegyül. A büfének olyan szaga van még, mint a kucséber-kosárnak, és a nők lélegzetvétele olyan üde, mint nyári zápor után az erdők lehelete. Az első négyes előtt vagyunk, és a hölgyek ruhafodrai közül még tiszta házi-illat száll, amelynek nyomán az ember könnyen elképzelheti a fehérrámás ablak mellett álldogáló varrógépet, a frissen ropogó vásznat, a kötött terítőjű asztalon a kölcsönkönyvtár barna könyvei feküsznek, közöttük bizonyosan a Füst Turgenyevtől, és a magas, domború mellű dívány felett rokonok, apák, anyák, nagynénik fotográfiái sorakoznak; a szomszéd ablaknál tán egy kisleány ül, aki a francia szótárban még aláhúzza a l'amourt, és most elgondolkozva, jövendő sejtésekkel nézi bálba készülődő nénje öltözködését.

A valcer járta legtöbbször, mert valcert tudnak legjobban táncolni a városka hölgyei. Szindbád a bálterem régies oszlopai alatt ődöngött, ahol még a bányakapitány egyedül itta savanyúvizes borát - néki sietni kell, a felesége szívbajos, és éjfélnél tovább nemigen bírja a mulatságot -, egy öklelő tekintetű sárgamellényes rendezőnek bemutatkozott, és vívómesternek nevezte magát, mire teljesen békében hagyták, és az ellenséges fiatalemberek, akiknek láthatólag nem tetszett Szindbád bánatos feje (amely már gyakran érdekelte hölgyeket egészen idegen városokban), azután nem vezényelték táncosnőjükét az ácsorgó úriember felborítására.

A vendég nyugodtan gyönyörködhetett a vidéki bál örömeiben, és visszagondolhatott múltjára, midőn a Sóstó-fürdőn harsány hangon vezényelte a négyest. "Kolón" - kiáltotta, és a tekintete mindig egy barna hölgy arcára tévedt ilyenkor, akinek olyan gyöngéd homloka volt, mintha az Ezeregyéjszakáról szóló mesekönyvből vágták volna ki, s félig lehunyt, hosszúpillájú szemei között ábrándok látszottak lakni, mint a messzi égboltozaton a fehér felhőfoszlányok... Ó, egykor nagyon tetszett az álombeli hölgynek, ahogy Szindbád úr a négyest rendezte, és később is gyakran látni vélte a hölgy éji gondolatai között, midőn hőstetteknek vélt dolgokat cselekedett, gyermeket mentett ki a folyóból, és ibolyaszínű csokrot kötött gallérjára.

- Vajon, hol van hölgyem? - kérdezte magában a vendég, midőn egy óra múlva sem jelentkezett senki, aki legyezőjével könnyedén megérintse vállát, mint a francia regényekben. Szindbád ugyanis nem ismerte személyesen a nőt, akinek kedvéért reggeltől estvéig utazott - csupán leveleiben volt hozzá szerencséje, midőn hosszú, sűrűn teleírt oldalakon beszéltek meg eseményeket és regényeket, színdarabokat, írókat és színésznőket, mint akár a múlt században, midőn divatban volt a levelezés ismeretlen urak és úrnők között. És Amelie-nek írta magát a levelek alá.

Csupán egy kis világoskék szalag jelentette, hogy a nő valóban él valahol, amely szalagocskát egykor (mint írta, vállfűzőjéről) levélben Szindbádnak elküldött.

A helyzet mind komikusabb lett, mert az óramutató éjfél felé ballagott, és a zenekar a második négyes nyitányát játszotta. Szindbád megfordult, hogy a folyosóra menjen: hisz már eddig is bizonyára nevetségesebb volt a kellőnél. A sárgamellényes rendező elébe állott, és meghívta, hogy egy pár nélkül maradott hölgyet a táncba kísérhet.

Szindbád búskomolyan mosolygott. Istenem, ismeretlen, petrezselymet áruló nőnek legyen a táncosa! Aztán igen ünnepélyes arcot öltött, mert atyja arra tanította, hogy a nőknek mindig szolgálatára legyen.

A hölgy, aki karját karjába fűzte, meglehetős kistermetű, barna nőcske volt, messziről nem látszott szépnek, de közelről kiderült, hogy sok finomság van elhelyezve az arcocskán, amely olykor elmélázott, mintha valamely régi, szinte baráttá válott szomorú gondolat térne vissza-vissza, mint a nappali eső visszatér éjszakára.

- Asszonyom! - mondta Szindbád.

- Uram! - felelt a hölgy.

És az "itt a párok" című figura alatt, amíg a túlsó sor hölgyei oly lelkiismeretességgel tették meg a három lépést előre és a térdhajtást, mintha még mindig Kunicke asszony növeldéjét látogatnák, Maupassant-ról beszélgettek.

- Ó, én nagyon szeretem a költőket - mondta később a táncosnő. - Kedvelem Reviczkyt.

- És a színházban, asszonyom, mely darabok nyerték meg tetszését?

- Csak nyáron van színházunk, és a régi operetteken elandalodom. A Madarász-t minden évben megnézem, a kerületi igazgató udvarias ember, és kedvemért előadatja.

A négyesnek vége volt, Szindbád helyére vezette a hölgyet. Meghajolt, a nő tétova mosollyal bólintott.

Az oszlopok mögött már nem ült egyedül a bányakapitány, társai akadtak a savanyúvíz borral való keverésében. Egy hirtelenszőke fiatalembernek nagyon vörös volt az arca, és a bikszádi víznek nemigen adtak időt, hogy barnára fesse a poharak tartalmát. Egy tanítóféle szárnyas-kabátban és Lavalière-nyakkendővel névsort írt, és minden névnél megkérdezte szomszédjait, vajon felvegyék-e az illetőt a helyi lap tudósításába.

Egy jó vonat fut át hajnalban e városkán, Szindbád tehát elhatározta, hogy elutazik. A hóesésben az állomásra hajtott - a zene egy darabig elkísérte, aztán mély csend lett, a hó bibliai bőséggel szakadt, és halottnak tetszettek az elmaradozó kisvárosi házak.

Néhány nap múlva levelet kapott Szindbád. Amelie írta. "A bálra nem mehettem el, mert nagyon meghűltem. A betegség engem megakadályozott abban - amiben önt nem akadályozta -, hogy jól mulassak. Isten önnel, uram!"

Több levél aztán nem érkezett a Felvidékről.

[1913]


AZ ÁTSZÚRT SZÍV SZERENÁDJA

Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A kémények, tetők szűzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó hullott az éjszaka, és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén katona. Az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló prémeket varázsoltak, és a máskor szomorú kupolaboltozatban éppen egy fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele - és a hörgés most már a közelben hangzott.

Szindbád, aki ez idő tájt madame Nagykesztyűnél töltötte az éjszakát, vele kártyázgatván, politizál­ván, feketekávézván, teázván, cigarettázván, miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is megvitatták - a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra, és azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt férfiak szoktak. "Minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte, kihallgatás nélkül kerékbe törhető" - vélte, komolyan a barátnőjére nézett, aki később megadással fölsóhajtott: "Óh, hiszen magam is a szegény elbukott nőket szeretem." Éjfélkor mindig fölhúzta a férfiú a nagy, kerekszemű órát, amely a mirtusz menyasszonyi koszorú - egykor madame fején - és egy hosszú kék palást - amilyenben Angliában a babyket sétálni viszik - társaságában függött a falon. Távolabb egy tucat fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról megörökítette a mester, és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, homlokán a virágkoszorúcska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képteljen el magában, miután a kisleányt így hívták nagyon régen. Madame rózsaszínű pongyolája, magassarkú cipője, antik gyűrűje és hervatag, de sok jószívűséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a madame pénteken este, midőn gyertyát gyújt, vagy vasárnap délben, midőn mindenféle megkopott asztaltárgyak­kal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon asztalkendők sárgállnak, és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást, fekete selyemruhát ölt fel, és a fővárosban észlelhető szegénységről beszélget az asztal fölött, ígéri, hogy délután pénzt oszt ki a vízivárosi templom koldusai között - aranyakat, amelyeket egykor szép gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért -, mert Szindbád a pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken, s böjtöltek az izraelita ünnepeken. Szindbád az óra felhúzása után félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára nézett egy darabig, aztán keserűen intett a madame-nak:

- Könnyen lehetséges, hogy a megszúrt ember itt vérzik el a kapunk előtt a havon.

A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai hörgést, most rövid káromkodást mormogott:

- El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fűtés este óta, minden szobám kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön, és Klein, a házmester, aki holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.

Ezzel már talpra is állott madame, és Szindbádot félretolva, saját szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.

Valóban, odalent az a télikabát nélküli, hajadonfős ember nem a legjobb állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította, és minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg - az ember kíváncsian, ijedten, erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mintha nem hitt volna a szemének.

- Biztosan elvérzik - vélekedett Szindbád a madame háta mögött. - Ezen a vidéken van egy kocsma, a Háromlábú nyúl, ott igen jól forgatják a kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire szembe szúrják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire szabad járni a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek, amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán, hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek rendesen megszöktek, midőn kinullázta őket...

- Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért, uram. Elismerem, hogy kártyázni jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyít, a nőkeresést csak bízza reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor mezítláb kopogtatott be hozzám... Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az utcasarokig jusson.

Szindbád legyintett.

- A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő.

- Ördögbe! - pattogott madame. - Mindennap eszik a konyhámon egy-két környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!

- Nagy rendetlenség! - helyeselt Szindbád. - No nézze, most fölegyenesedett, és az öklével fenyeget.

- Csak összeszedné magát, és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.

A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. "És a Riska tehenünket is tartsd meg nékünk, ámen" - mondta mindig nagyot sóhajtva.)

E percben tompán robogott egy kétfogatú kocsi az utca vége felől.

- Emerencia. Ő a legpontosabb! - szólt a madame.

A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt. Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte véres két kezét, és arcra vágta magát a hóban, éppen az előkelő úr lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.

Az úriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig - a házmester kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.

A hintó elrobogott az úriemberrel, madame dühében csaknem beütötte öklével az ablakot.

- Maga férfi - kiáltott Szindbádra -, mért nem tud segíteni ilyenkor?

- Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy emberélet megmentésé­hez. Legföljebb púderkeveréket tudok receptre írni, a dámáknak - felelt Szindbád, és nyugodtan cigarettázott.

- Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt - siránkozott madame. - A legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.

- Ez a malőr mindenkivel megeshet - vélekedett a madame barátja.

- Minek is költöztem én a fővárosba! - kiáltott föl az asszony. Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem, és semmi bajom nincs világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!... Ó, de nyomorult is az én életem.

Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszéd szobából, majd földhöz vágott egy cserepet.

- Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! - kiáltozta a hercegnő.

A madame erre talpraugrott.

- Kuss! - felelt fenyegető hangon.

Szindbádot karon ragadta, és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.

- Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön - mondta megvetőleg. - Segítsenek ezt az embert fölemelni.

S nyomban hóna alá nyúlt a haldoklónak.

Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejű legénykében, csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizma­szárait előre, amint a madame és Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.

A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.

- Hát minek ittad le magad, te bolond? - kezdte a madame szigorúan és kimerülten sóhajtva.

A legény lehajtotta fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett vadmadár.

A madame a legény havas hajára tette gyűrűs, kövér kezét.

- Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény.

Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem mozdult.

Rózsaszínű pongyoláját fölkapva, magassarkú selyem cipőjében futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette a szivarkáját sietségében.

- A szerenádot elkergettük! - mondta később Szindbád.

[1914]


AZ ÉJI LÁTOGATÓ

Szindbád egy őszi napon elhagyá a kriptát, ahová saját akaratából elhelyezkedett, midőn önkezűleg véget vetett életének.

Sajnálattal tapasztalta, hogy a szalonruha, amelyet a temetési ünnepély alkalmából gondos kezek rávontak, már divatját múlta. Falusi kántorok és tanítók körében lett közkedveltségű a hosszú kabát, amelyben egykor a gavallérok sétálgattak, és a harmonikanadrágban szinte a saját maga nagyapjá­nak érezte magát Szindbád. Hajdan szerette a kecsegeorrú cipőt és a levendula-illatot, midőn falusi kisasszonyokkal évekig levelezgetett, és ismeretlen kisvárosokba elutazott, hogy furcsa, a világtól elrejtett nőkkel megismerkedjen. Szerette a csokorra köthető Lavalière-nyakkendőt és a magasan kivágott fehér mellényt, midőn még vidéki színésznők állomáshelyeire utazgatott, és a polgári hölgyektől hajszálakat, zsuzsukat, zsebkendőket és harisnyakötőket kért emlékbe. A bástyasétá­nyon vagy a tánciskolában megszagolgatta a nők ruháját, szerelmet vallott, és sohasem hazudott, eszeveszett módjára ácsorgott ablakuk alatt, ahonnan egyszer véletlenül kinézett egy csinos asszony, ajándékot adott a szobaleánynak, és vakmerően behatolt idegen házakba, hogy kezet csókoljon ismeretlen nőknek, áldását kérje az idősebb asszonyságoknak, és a pillanatnyi gyönyör, a titkos boldogság, az elröppenő perc fontosságát bizonyítsa először látott nőknek meglepett helyzetükben. Ah, akkor még érdemes volt élni, mikor titokzatosan lehetett megjelenni éjjel, kertek alatt, ablakot megkopogtatni, gyönyörű szavakat mondani várakozó nőknek: a hajfürtről, a kis fehér kézről és a nyak különös hajlásáról, lángolni, elhervadni és boldogan nevetni, midőn a vonat tovább vitte a városból. Ez volt régen Szindbád, a fáradhatatlan utazó, nők barátja, kisvárosi házakban álmodozó asszonyok lovagja, zárdába lépő szüzek utolsó világi gondolata, öregedő hölgyek reménysége... Míg mindenféle kalandok végeztével, egy szomorú, nedves temető sóhajtozó fái alatt megvonult, és egy esztendeig hallgatta az eső kopogását, a hópelyhek zenélését, és néha unalomból szóba állott megholt rokonaival, akik jobbra és balra pihentek a kriptában. Különösen egy szúette nagybácsi forgolódott néha nyugtalankodva, négy felesége volt, míg élt, ezenkívül két-három szeretőt tartott egyszerre, és mégis visszakívánkozott a világba:

- Vajon mit csinál most Helénka? - kérdezgette a pókoktól. Hamarább haltam meg, mintsem megismertem volna az izét.

A szoknyabolond nagybácsi nyugtalansága végre életkedvet gyújtott Szindbádba. Egy holdas estén, midőn a temetőcsősz nyitva felejtette a kaput, Szindbád kiszökött a temetőből, és útját arrafelé vette, hol életében a legboldogabb volt.


Az öreg dajka titokzatosan besietett a házba, és elfehéredett arccal súgta asszonya fülébe:

- Odakünn áll a kerítés mellett, és az udvarba néz. A hold jól megvilágítja. Akarja látni, asszonyom?

Most estve éppen róla beszélgettek az asszony és cselédje. Elmondták egymásnak, hogy mint jött egykor Szindbád téli estve, térdig érő, friss hó feküdt a városkán, és a torony kivilágított óráján merőlegesen állott a két mutató. Délután kártyát vetettek, és a lefüggönyözött szobában halkan susogva jöttek-mentek a figurák a kártyavető asszony ujjai alatt; a szavak titokzatosan hangzottak:

- Valaki útban van a ház felé, valakinek a gondolata itt van... Önnek kell legjobban tudni, asszonyom, hogy ki ez a valaki...

- Nem tudom - felelt az asszony dobogó szívvel, és Szindbádra gondolt.

- Tehát a kerítés mellett áll? - kérdezte az asszony, és fölemelkedve, az asztal szélén ujjhegyei remegtek.

- Két öreg szemem látta. A kutyák nyugtalankodva ugatnak a szomszédban - felelt az öreg cseléd.

- Hívd be, Teréz - mondta hosszas gondolkozás után az asszony. - Bizonyosan mondani akar valamit.

A vén cseléd már sokszor virrasztott halott mellett a házban szolgálati ideje alatt; öltöztette, fésülte őket, beszélt hozzájuk, és a kezüket összekulcsolta. A gazdái, akiknek szolgálatában életét töltötte, egyenkint elmentek, mint a halkan leperdülő őszök, telek, esztendők... Csaknem több köze volt tehát a másvilághoz, mint a valódihoz... Gondolkozás nélkül ajtót nyitott Szindbádnak, a kis kapu keserveset nyikorgott, mintha félt volna a halottól, az öreg cseléd elbújt a konyhán, a boglya-kemence mellett.

- Honnan jön? - kérdezte az asszony, és nagyon fehér volt az arca.

Mikor utoljára erre járt Szindbád, olyan halkan őszült a halántéka, mint késő őszidőben a bizonytalanul, félénken érkező első hópelyhek. Most már tél volt a drága főn, amelyet a női kar annyiszor kulcsolt a szívére. A szalonkabát feszesen helyezkedett el a férfiún, mint közgyűlésre menő vidéki férfiakon vagy az ezüstlakodalmasokon... A kecsegeorrú cipő ünnepélyesen nyikorgott az otthon szőtt szőnyegeken, és a kihajtott gallér tekintélyesen emelte a kiborotvált állat. A szivarzseb­ből hosszú szivaroknak való bőrtárca magaslott elő. És a fehér mellényt napfényen szárította tán a gondos női kéz?

- Honnan jön? Azt hittem, már meghalt, hallottam, de mégis álmodtam? Miért nincs nyugalma a másvilágon? - kérdezte ismét az asszony, miután Szindbád mozdulatlanul ült a gömbölyű, hegyeslábú karosszékben, és a régi gavallérok módjára kutyabőr kesztyűjét és magos tetejű kalapját a szék alatt elhelyezte.

- Még egyszer látni akartam magát, Fruzsina - felelt a falevelek és árnyak hangján Szindbád. - Beszélgetni akarok magával az ürmössé válott múltról, a várakozásteljes, reménységes szép napokról, midőn mindig ablaknál állottunk napfelkeltekor és a hajnali havazásban vagy a deresen megcsillanó ereszeken, a fatetők felett elszálló üde napsugárban, és az út apró tócsáiban fürdőző kék égboltozatban kerestük az eljövendő nap titkát, kéjét, boldogságát... És most, miután már régen nem vagyok, szeretném tudni, hogyan és mint folynak napjai, mit gondol magában, és éjjel mit álmodik. Visszajöttem, hogy tán szüksége lehet egypár vigasztaló, bátorító szóra, egy jó tanácsra vagy megnyugtatásra?

- Későn van - felelte az asszony.

Szindbád figyelmesen megnézte az asszonyt. A homloka és a szeme, hátra fésült fodros, fekete haja és az árnyék hosszú szempillái alatt: a régi. Aranykeblű Kecseginé volt a neve a városkában; vajon még most is ezen a néven hívják a férfiak? Csak a halántékán és a sápadtkás arcán maradtak némi nyomai az álmatlan éjszakáknak és a párnába fojtott zokogásoknak. Sokan mentek el innen, akiknek koporsóját sírva lehetett elkísérni. Férj, gyermekek és a kedves egymás után elmendegél­tek. Szegény asszony élete csupa szomorúság. És a kandi, leskelődő szomszédok is elkeserítik az özvegyasszony életét. Talán már a falakba is lyukakat fúrtak, amelyeken át megfigyelik a férfi nélküli asszony életét. Ki jár hozzá esténkint? Kivel beszélget? Igazán csak halott kedveseire gondol?

- Férjhez kell mennem, Szindbád - védekezett az asszony, és szemét lesütötte. - A hálószobá­mon lyukat fúrt a kíváncsi szomszéd, és onnan meglesi még az álmaimat is. Már álmodni sem merek. Tudom, ha egyszer majd férjhez mentem, békében hagynak.

Szindbád megnyugtatta az asszonyt:

- Engem nem lát senki, mert hiszen én szellem vagyok. Csupán maga lát, Fruzsinka. Beszélgetek magához, mint egy álom, mely az ágy szélén üldögél.

- Hát igen, mikor meghalt, akkor is megálmodtam - folytatta elmerülve az asszony, mintha valamely régi gondolathoz térne vissza. Egy gondolathoz, amely a ruhája szélére telepedett, mint valamely szőrös majmocska, és megy, mendegél vele, mindenütt mögötte. Néha hátrafordul az asszony. Ugyan ki jár mögöttem? - Azt álmodtam, hogy a konyhán, a fásládán feküdt, holtan, és a cselédeim mind gyászruhába öltöztek. Felvettem a vállamra, és óriási erőfeszítéssel vittem a hátamon. Majd leroskadtam a súlyos teher alatt. De azért vittem. Az ágyamba vittem. Lefektettem, és újra meg újra megnézegettem, hogy valóban halott-e? Halott volt, és virágokkal szórtam tele a sárga selyem paplant... Másnap már biztosan tudtam, hogy valóban meghalt. Megsirattam-e? Azt hiszem, csendesen sírdogáltam esténkint, midőn senki sem látta, midőn magam sem vettem észre.

Szindbád megsimogatta az asszony homlokát, mint az esti szél.

- Ej, gondoljon szebb dolgokra. Járt-e azóta azokon a helyeken, hol velem járt karba fogódzva, midőn nem láttak az emberek? Járt-e messzi külvárosokban, ahol a házak egyszerre megkisebbed­tek, hogy az ereszüket elértük? Járt-e régi temetőkben valakivel, ahol az eső már lemosta a halottak nevét a fejfákról, és ezen a réven mind egyenlők lettek a halottak? Volt kis cukrászdákban, ahol az asztal alatt a lábunk összeért, és kis fogadóban, ahol egyszer megszálltunk, és a fogadósnak olyan piros arca volt, mint az angol regényekben, parkra nyílott az ablakunk, és a piros vadszőlőleveleket a kezünkkel elérhettük? Utazott vidéki kocsin őszi tájak felett, midőn egész úton egymás kezét fogtuk, anélkül hogy tudnánk, miért? Sokan mondták azóta, amióta én innen elmentem, hogy a lába formásabb, mint a vadaskertek szarvasainak lába, a keze fehérebb, mint a hercegnőké, akik már régen meghaltak, s egyéb dolguk nincs, mint szép kezüket a nehéz selyemruhán tartani, a nyakán a hajfürtök borral és étellel jóllakott fiatal férfiak gondolatai, és a selyemszoknyájának a zizegése a júniusi erdő mohájának a susogása, ahol boldogtalan-boldog szerelmesek csókolóztak? Mondták azóta, hogy meghalnak magáért, és az élet maga nélkül céltalan és reménytelen?

Az asszony sóhajtott, és gyermekes, zokogó hangon felelt:

- Sok mindent mondtak azóta... De mindenki hazudott, csak maga mondott igazat, Szindbád. Ah, hogy hittem magának. Mint egy istennek, mint az anyámnak, mikor még gyermek voltam. És azokra a helyekre, ahol magával jártam - ahol mindig arról beszélgettünk, hogy mily végtelen szeretjük egymást - többé sohase mentem el más férfival. A tó, melyen csónakáztunk, nem látta vállam fölött tükrében más férfi arcát, és szégyelltem volna magamat az öreg cukrász bácsi előtt, hogy egy vagy két év múlva másik férfit várok reménykedve s izgatottan a kis cukrászboltban, ahol emberem­lékezet óta tilosban járó nők a férfiakat várják. Megengedi, hogy férjhez menjek?

- Megengedem, mert jól viselte magát - felelt a kísértet, és kinőtt, feszes szalonkabátjában, komolyan, ünnepélyesen lengő térddel, leeresztett tokával távozott.

[1915]


BÁNATINÉ, A TÉVEDT NŐ

Hol kezdődik és hol végződik Bánatiné története? Tán kezdődik ott, hol a folyók erednek, kis sugárban szaladnak ki a földből: - valaki vékony hangon hegedül az ablak alatt, és Bánatiné még két szárba fonja a haját, a tükörbe néz, és a hegedűt hallgatja. A folyó megnövekedik, városok, tornyok, új tájak között rengeti szélesedő vállait, enyhe ligetek között éri a reggel, estére temetőárkot mos, vagy nagyváros lámpásaival játszik: - a vékony hegedű elhallgatott, és mély, komoly, nagymellű férfiak néztek farkasszemet Bánatinéval; némelyik férfi szónokolt hozzá, mint a gyűlésben szokás, másik sóhajtva mondott szép szavakat, harmadik a szándéka leplezésére kis fekete selyemsapkát nyomott a fejébe, és mindig ismételte, hogy ő Bánatinét már csupán vigasztalni, jó tanácsokkal ellátni, szelíd hangulatokba ringatni óhajtja, és sohasem nézi, hogy milyen cipő van a lábán. A férfiak jöttek, mentek, mint a tájképek a folyó partjain. Mint Bánatiné - miután negyedszer férjhez ment - visszagondolt a férfiak hazugságaira, mert ez idő tájt senki sem hazudott neki. Éjjelenkint meglátogatták régi férfiak árnyai, az ágya szélére ültek, de Bánatiné durcásan nyomta a párnába az arcát:

- Mind egyformát mondtatok, mind egyazon szándékkal voltatok, hagyjatok már békében, vén latrok.

Ekkoriban történt, hogy a halottaiból föltámadott Szindbád egy őszi éjszakán, midőn a hold veresen álldogál a nyárfa csúcsán, mint egy boros ábrázatú vén éji csavargó, a kerteken át mindenféle megfoghatatlan árnyak szaladoznak, mintha az éjszakának külön állat- és növényvilága volna, az elhagyott szobákban kilépnek kereteikből az olajfestéses arcképek, miután nappal hiába könyö­kölnek a rámára, a régi házakban megmozdulnak a szalonasztalkán Kisfaludy regéi, a levelek önmaguktól nyílnak föl egy régi költeménynél, emberemlékezet óta álló órák mutatója sétálni kezd, az üres emeleten hangosan, fájdalmasan nyikorog egy ajtó, mintha valaki nem merné átlépni a küszöböt - azon az őszi éjjelen a csodahajós az országúton hajtott szekéren, amelynek kerekei lehullott nyárfalevelekből voltak.

A ház, amely lehetett volna kastély is, magas kőfal és álmodozó hársfák között álldogált, mint a regényekben, amelyeket Szindbád fiatal korában olvasott. Bár, mondom, ártatlan külseje volt az elhagyott laknak, Szindbád megállította halottaskocsiját, és miután a koporsó fedelét rázárta az útszéli madárijesztőre, akit ócska szalmakalapban és szárnyas zöld kabátban eddig a bakra ültetett, gyorsan átbújt a kulcslyukon, a nedves réten gomolygó köd alakjában rátelepedett az ablakra, elpattantott egy rozsdás húrt a zongorában, és a hajfesték, régi báli táncrend, autogramos legyező, ó-nyúlláb és megfakult szerelmes levél társaságában, egy elzárt fiókban megtalálta azt a kis hajkoszorút, melyet hajdanában Bánatiné lenyírt hajából font, s megesküdött, hogy mindig a szívén viseli.


- Mily régen láttam! - susogott Szindbád az alvó asszony fülébe, amelyből most hiányoztak a keleti aranykarikák, amelyek a hosszúdad hajtincs mellett egykor mámorítóan lengtek.

Bánatiné fölnyitotta a szemét, és csöndesen elhessegette magától az éji lepkét:

- Hagyjon aludni, Szindbád. Éppen az első urammal álmodtam. Szindbád halkan nevetett, mint az erdő mélyén a vadgerle.

- Az első? Emlékszem rá: Jeney, akit később bankócsinálásért elővettek, fotografírozta a görögkatolikus templom mellett, egy szűk, nedves utcában. - És a megboldogult zsinóros magyar ruhában, dús szakállal, mint a hazatérő emigránsok, egy kis ajtóra támaszkodva, amilyen a kertek végén szokott lenni, bizonyos meglepetéssel, sőt szorongással nézett a fekete csőbe, amely mögött a kis, egérbajuszú Jeney zöld kendő alatt manipulált...

- Liszkának hívott - mondta a párnájának Bánatiné, mintha senki sem volna a szobában. - Volt egy öreg nagynéni valahol, akitől örökölni remélt, ez volt Liszka. Egyszer leesett a háztetőről, ahová szélmalmocskát helyezett, amelyet maga faragott. Többre már nem is emlékszem. - Halk, elszálló sóhajjal küldte utána az asszony: - Jó ember volt...

Szindbád úgy nevetett, mint az Éralja utcában az ördög, ha cigánylakodalom van az alvégen, és a nagybőgők, hegedűk, drótozott klarinétok egymagukban mendegélnek hazafelé...

- Egy sápadt, félbolond muzsikus lakott a városban, hosszúhajú és sovány legény, szenvedé­lyesen játszotta az Ördög Róbert áriáját, és ilyenkor mind megnyíltak az ablakok a kisvárosban - nem emlékszik rá?

- Szindbádnak hívták - felelt az asszony, és elpirult álmában. - Drága jó uram a ravatalon feküdt - éppen abban a magyar ruhában, amelyben lefényképeztette magát, és a szakállát megfésülték a szomszédasszonyok -, estve volt, és a zenész eljött a halott látogatására. A gyertyák haldokló napok alakjában látszottak, a sarokban egy hűséges öregbarát készségével állongott a vén sétapálca, amelyen bőrbojt volt; és én nem vertem ki a házból a zenészt, bár azt hittem, hogy hívásomra felül a ravatalon a halott. De a második uram sokat vert. Katona volt. Korbács volt a kezében.

Az éjjeli látogató megsimogatta az asszony kezét:

- Tudom. Mindig panaszkodott. Én szívesen elhittem panaszát, bár vállán hiába kerestem az ütlegek nyomát.

- Goromba volt - védekezett az asszony. - Én ezért lettem kálvinista, mire elváltunk az akkori törvények szerint. Sajnos, a pap sohasem tudott kedvemre való prédikációt mondani az új templom­ban, ahová vasárnaponkint ellátogattam. Lehetséges az, hogy ezért voltam boldogtalan harmadik házasságomban?

- Asszonyom, maga sokféle alakban járt életében. Lánykorában Reviczky költőért rajongott, és naplójába azt írta, hogy a perditapályát választja, mert a költő erről szép verseket írt. Később a zenészek jöttek a zöld posztóba csavart hegedűkkel, a rejtett kis pikulákkal, a violinkulccsal, a merengő estvékkel és a képzeletbeli elhagyott régi kertekkel, ahol a szél halkan himbálja az üvegharangot. Jöttek, jöttek a félvállú, púpos és mellbeteg muzsikusok; egyiktől azt tanulta, hogy éjjel mezítelen lábbal kell végigmenni a havas udvaron, mert így biztos a tüdőgyulladás; a másik megtanította sírni a zöldfüggönyös üvegajtó mellett, egy kis zsámolyon; a harmadik a templomokba csalogatta, ahol a kóruson a karnagy jeladására az üstdobok mennydörögnek, majd a csöndben az énekesnő szólószáma csendül, a mellékoltárnál majd agyonlövi magát valaki ezalatt kegyedért... Nyomban a zenészek után borkedvelő, kurucos hajviseletű férfiú toppant a házba, aki bár sohasem volt katona, nagyságod szívébe mindig sarkantyús csizmában taposott. S ekkor a kállaikettőst énekelték együtt, miután az asztalt megrakták borosedényekkel...

- Harmadszor a szegénység réme fenyegetett, s mindig attól féltem, hogy éhen halunk. Az uram semmit sem keresett, a kártya asztalnál ült, és ócska, svájci kártyapaklikat hordott a zsebében az én arcképem helyett. Pedig akkor még csak harminchat esztendős voltam. Éjjel az ablaknál álltam, és vártam, vártam... A csillagokkal ekkor ismerkedtem meg, és azóta tudom, hogy a hajnalcsillagnak mily könnybeborult a tekintete.

- A szomszédban egy diák lakott akkoriban, aki ugyancsak a csillagot vizsgálta, ha a tanulásban elfáradt...

- Nem igaz - kiáltott föl hevesen Bánatiné. - Esküszöm arra, hogy egész életemben boldogtalan voltam, esküszöm az álmatlan éjszakáimra, esküszöm a hadbavonult negyedik uram életére, hogy ártatlan vagyok...

- Szindbádnak hívták a diákot - susogott halkan az éji árnyék. - És kivel volt boldog, asszonyom?...

- Az elsővel - felelte gyorsan áradozva Bánatiné. - Ő volt az igazi, a kedves, a drága... Habár, ha a mostani még visszatérne egyszer a háborúból... Talán mégis ő a legjobb.

Szindbád kezet csókolt az asszonynak, miután a kakasok kukorékolni kezdtek az ablak alatt:

- Lehet, hogy még visszatérek, ha erre visz az utam.

S hangtalanul, amint jött, eltávozott.

A vén útszéli madárijesztőt a bakra lökte, hogy elfoglalja helyét a koporsóban.

- Hajts a szállodába! - parancsolta.

[1915]


A TITKOS SZOBA

Szindbád egykor körülbelül másfél esztendeig fogságban volt egy nőnél, és ezt sohasem tudta elfelejteni. Artémizának hívták az asszonyt, és egy erdőtulajdonosnak volt a felesége azon a vidéken, ahol nagyszakállú papok mondják a misét, és a kis Jézusnak drágakőből van a szeme. A behavazott tornyon varjú üldögélt, tán ugyanaz, amelyik még Szindbádot a nagy kőház vaskosaras ablakán kikandikálni látta, midőn a szép Artémiza foglya volt. A rejtett szoba, ahol Szindbád a felvidéki városkában másfél esztendeig meghúzódott, ahol régi emberek kivágták a falakat, és mindenféle titkos utakkal látták el a házat és környékét: egy emberöltő előtt ugyancsak férfit rejtegetett, de akkor még Artémiza anyja kezelte a kulcsokat. A megkopott falon, a kanapé felett német vers volt olvasható, amelyet a régi lakó unalmában a falra írt. A szekrényajtó belső felén ugyancsak minden­féle dátumok szerepeltek, amelyeket ingváltás közben, szórakozottan az ajtóra felírt Szindbád elődje. Egy kóbor lovag lakott itt - mert abban az időben még voltak ilyenek -, hamispénz és hamisjáték miatt keresték a drabantok. Artémiza anyja eldugta a menekülőt, ráfogta, hogy bujdosó hazafi, és az akkori öregúr, a ház feje megelégedetten bólingatott a fejével, hogy már nem neki kell a rejtett szobában lakni, ahová néha egész télen át nem fűttetett be a kemény asszonyság... Szindbád nevettében az öklét harapdálta, midőn e szigorú, házsártos és erkölcstelen asszonyságokra gondolt, akik a férjüket verték, míg a szeretőjükkel verették magukat, a nőcselédeiket számon tartották a fekhelyei­ken, mielőtt a kerti kapun kiosontak volna a házból, el éjszakára...

Vajon ki lakik e rejtett szobában? - gondolta egy napon Szindbád, mint a legtöbb fogoly, aki időközönként visszatéreget arra a helyre, ahol erős tornyok és magas falak között büntetésből láncban ült... Szindbád útra kelt, hogy végre nyugodtan, félelem nélkül szemébe nézzen a menyecskének, akitől egykor úgy félt, hogy csaknem összetett kézzel beszélt vele. "Hogy sohasem rúgtam bele a csizmámmal?" - gondolta Szindbád fogcsikorgatva.

Éj volt, és a hó úgy világított, mint általában mindig a felvidéki városokban, ahol a harangláb­ban messzire látszanak a harangok, és pontosan látni, amint éjfélkor lóbálni kezdi őket egy sötét árnyék. A kékfestő a folyó felé hamuszürkére festette a havat, mintha valamely új színt próbálgatna tót lányok szoknyájához. Mindenki mélyen aludt a városban, a nagyszakállú szolgabíró erőteljes horkolása a piac közepére hangzott, és az asszonyok a karácsonyfa alatt maradtak fekve a gyermekeikkel, és a vén asszonyok estve elhangzott meséivel álmodtak, midőn a városkát néha havas éjszakákon kegyetlen férfiak rohanták meg, akik a határon túlról vagy még messzebbről jöttek, és a karácsonyfa alatt megragadták a nőket.

Szindbád természetesen tudott az álmokról, hisz a halottak mindent tudnak, de útját mégsem szakította meg a barna, falba épített kapuk előtt, ahonnan csigalépcső vezetett az emeletre, amely nappal sötét... és a karácsonyfa az utcai szobában áll, a diók, mogyorók, mézeskalácsok illatoznak, az asszony az otthon szőtt szőnyegen alszik. A saroknál ellenben, ahol vörösbarna vasajtó védelmezte a ház belsejét, amely ház a világos éjben fagyos ereszével és zúzmarás ablakaival szinte papirosból kivágottnak látszott, a kémények tétovázva kéklenek a magasban, és egy fehér függöny meglendül valahol egy ablakon, amint Szindbád nesztelenül a házba oson. A bakter akkor jött a mély hóban az országúton - mintha félt volna a házak árnyékától -, és furcsa, kis fénylő ködöt látott egy darabig, mint egy sisaknak vagy kardnak a csillanása.

Artémiza a tükör előtt ült, és a tükörben magát nézegette.

Éjszaka mindig ez volt a tennivalója, miután negyvenesztendős régebben elmúlott, és még mindig nem elégelte meg a hazugságokat, amelyeket a férfiak mondtak neki. A ráncok ellen szorosan felkötötte az állát, mint a halottakét szokás és a haját reménytelenül fésülte, fonta, mialatt folyton a tükörbe nézett, hogy egyszer, egyetlenszer felfedezi a régi arcát, a régi szépséget a mostani álarc mögött. Egyszer csak eltűnik ez a búskomoly, mérges, elégedetlen árnyék az állótükör fénylő lapjáról, és a háttérből halkan közeledik a lőcsei fehérasszony a bástyaajtóról, amint hajdanában a gavallérok mindenfélét hazudoztak. Sajnos, az árnyék a régi maradt, akárhogy fonta a haját, és nyúllábbal vörösre dörzsölte az arcát. A fehérneműs szekrény a mennyezetig ért, és komolyan pattantak a zárak, mint egy várkapun, midőn Artémiza éjjeli ruhát vett elő a fiókból... Egy kis tükör függött a szekrény ajtaján - panorámá­ban nyerte valaki; - a tükörben, a válla fölött észrevette az asszony Szindbádot.

Felkiáltott:

- Mily meglepetés!

Aztán nagyon kedves, szeretetre méltó mosollyal világított a gyertyával Szindbád arcába:

- Öreg lett, jóuram, az idő eljár. Ugyan mi történt magával? Kinek a lábánál térdepel? Talán valamelyik rongy barátném fogadta szolgálatába? Bizonyosan az akis fekete, akinek egyszer mesét mondott egy délután, midőn hosszas könyörgésre bevittem őt magához? Emlékszik, a velencei feketekendős leányokról beszélt? De mily öreg lett?

Szindbád megadással mosolygott. "És ha te látnád magad, szegény. Fiú koromban szerelmes voltam egy falusi kisasszonyba. A kisasszonyt faluról a városba küldték, hogy varrni, szabni megtanuljon. Egy félesztendeig volt távol. S midőn hazajött, az arcát felmarta a rossz festék, a haja zöldre, sárgára volt festve, és a metszőfoga hiányzott. Ilyen vagy te, szegényke" - gondolta magában Szindbád, és lehetőleg nem nézett az asszony vállára, nyakára és hóna alá, holott karját ő nyomban felemelte, hogy a ruha ujja visszacsússzon.

- Ismerem ezt a ruháját - mormogta Szindbád fáradt közönnyel. Ez volt rajta, midőn öngyilkosságot akart elkövetni. Zsineget hurkolt a nyakára, és letérdepelt az ajtókilincs alá. Én véletlenül benyitottam az ajtón.

- Ó, ne higgye, jóuram - kiáltott fel hevesen Artémiza -, én fontosan láttam önt jönni a piactéren, mikor már elhagyott, midőn elszökött tőlem. Hisz írtam magának, még utoljára meglátogasson. S ekkor volt az a kis jelenet a zsineggel. Gondoltam, ha már ez sem segít, végleg leveszem a kezem magáról.

Szindbád gondolkozva nézett az asszony szemébe:

- Nagyságod valóban azt gondolta, hogy én elhittem az öngyilkosságot?...

- Isten tudja - felelt lehajtott fejjel Artémiza. - A férfiak nagy szamarak, mindent elhisznek. Talán még azt is, hogy egy nő megöli magát a kedvükért. Pedig minden öngyilkossági kísérlet játéknak, tréfának indul. Néha nem nyílik idejében az ajtó, vagy elsül a pisztoly... Ugyan ki az a bolond, aki meghalna egy férfiért?

Szindbád csöndesen nevetett. Úgy érezte most, hogy mindig igaza volt, midőn lelkiismeret­furdalás nélkül hagyott el elcsábított nőket... Vagy talán nem minden nő volna egyforma? Bizonyos idő elmúltával, a szerelem után egyforma lesz valamennyi. Gonoszkodó kis természetük, gúnyos megvetésük a kinevetett férfiú iránt és védekezésük a nevetséges szentimentalizmus ellen: csúfoló­dásba kergeti őket. A lovag, akiről öregségükben azt beszélik, hogy sárga csizmában, öklelő bajusszal, humorisztikus megjelenésben érkezett a városba, egykor olyan komolyan számított, mint maga az élet...

- Hisz emlékezhetik, Szindbád, öngyilkosságom napján bálba mentem, és reggelig nagyon jól mulattam. A bányászok rendezték e bált, és forraltbor illata volt a táncteremnek, a tükrök piros díszítésének, a férfiak szájának. Reggelig szakadt a hó, és az utak mindenütt betemetve... Könnyű kis báli cipőcskémben hogyan mehettem volna haza? Egy kedves fiatalember ajánlkozott, hogy délelőtt az ölében hazáig visz, a piacon át... Öreg férjem hátul bandukolt, szegény, lámpással és a kapukulccsal. A cukrászbolt ablakában megpillantottam magam. Igen csinos teremtés voltam rózsaszínű báli belépőmben...

- És a rejtett szoba? - kérdé az éji látogató.

- A rejtett szobának ezután nemsokára új lakója lett. Mindig volt lakója a szívemnek és a szobának, hisz szerelem nélkül nem élhettem. Csak éppen tegnap, tegnapelőtt ment el az utolsó lakó, egy félbolond hegedűs. Most üres a szoba. És ha Szindbád úrnak nincs egyéb dolga, elfoglalhatná a régi szállását - felelt Artémiza.

Szindbád elfordította a fejét:

- Különös, hogy néha azt hittem odalent a sírban, hogy miután önkezűleg vetettem véget életemnek, s azonkívül is meglehetősen szenvedtem kegyedért: hűséges marad az emlékemhez. Csaknem negyvenesztendős volt már akkor, midőn én elhagytam.

- A nők kora nem számít, fiam.

- Szerettem, lángoltam, rabja voltam. Azt hittem, hogy már nem jön utánam senki, aki ugyanolyan szép, drága szavakat tudjon önnek mondani, aki mindig meghalt a boldogságtól, a gyönyörtől, ha önnek társaságában lehetett.

- Egy vörös szakállú vándorkatona jött a városba - mormogta az asszony. - A hajamnál fogva a földön húzott... Hát nem foglalja el régi kvártélyát, Szindbád? Istenem, mily öreg lett kegyed!

Szindbád nem felelt. Unottan hagyta el a házat, hol másfél esztendeig boldog rabságban szenvedett.

[1915]


AZ ECETFÁK PIRULÁSA

A történet még ott kezdődik, midőn Szindbád ifjú ember volt amennyiben térde nem lengett, és a szíve helyén antik, pirosló aranyból való amulettet hordott, nem pedig fekete gödröt. A szeme sugárzott, mint a télies nap a fenyők zúzmaráján, és a bokája oly karcsú és fürge volt, hogy akár tánc-cipőt is viselhetett volna, mint a hivatásos táncosok a "Zöld ördög" című éjjeli mulatóhelyen. Gúnyosan nézegetett a nők szemébe, mert mindegyikről feltételezte, hogy magzatgyilkos, míg szája oly udvariasan és finomkodva ejtette ki a lekötelező szavakat, mint az abbék szólanak a szentéletű, idős lorettekhez, kik ékszereiket a kolostornak óhajtják adományozni. Meglehetősen ismerte a női könnyeket, sóhajtásokat, kancsalításokat, de volt érzéke az őszinte gyűlölet és harag iránt, amely elhagyott nők szívében lakik. Ámbátor bölcs ember létére sohasem hitte el, hogy van olyan hölgy a világon, aki éjjel, álmatlanul, sőt szenvedélyesen őróla ábrándozik. Ah, mindig másra gondolnak a nők, midőn egyedül vannak!

Ez idő tájt mégis hajlandó volt megengedni, hogy kiérdemelje egy dáma tetszését.

Az aranymívesné dolgára gondoljunk, aki csaknem évekig foglalkoztatta Szindbádot, bár közben észrevette, hogy más nőknek is van bokájuk, hajúk, szép szemük és kedves hangjuk, mégis, midőn egyedül járt a messzi nyárfasorban vagy budai kiskocsmában üldögélt - a Tabánban, ahol a bolthajtás alatt sűrű a füst, öblös a pohár, és a sarokban vak zenész játszik, hervadt népénekesnő dalol, és a kocsmáros oly alattomosan nézeget vidrabőr süvege alól, mintha pénzhamisításon törné a fejét -, midőn itt ábrándozott, magában kivont, összeadott, terveket koholt, csapdákat eszelt, regényes variációkat állított szobalányok vagy grófnék elragadására: tehát az életalkotás órájában, Szindbád az aranymívesnét mindig különös gonddal kezelte ábrándjaiban, piros ablakú, ködbeborult ormú, kis kastélyba költöztette, négylovas hintón járatta, és a nevét sokszor az asztalra írta borba mártott ujjával. Nagy F betűk lepték el az asztalt Szindbád tekintete előtt. Fánny, mondták a betűk, és a homályba, füstbe, álomba merült messziségből, a nyárfa csúcsán vagy a tabáni kocsma bolthajtásából, a sárga falon megjelent az aranymívesné alakja, széles gallér-palástban, koronával a fején, mint a feketehajú Mária egy szentoroszországi kolostorban. Az arany amuletten, amelyet Fánny a szív fölött való viselet céljára Szindbádnak ajándékozott, a Szűz ily alakban mutatkozott a jámbor középkori vésnök tekintete előtt. És Szindbád gyakran az ajkához szorította az ereklyét, midőn egyedül volt.

Miután az aranymívesnét sokan ismerték Pesten, találkozásai Szindbáddal izgató titokzatos­sággal, rejtélyességgel voltak telve. Templomokban és báli termekben, a csónakversenyen vagy a császár­fürdői elhagyatott sétányon látták egymást; vagy este, néma utcában állongott a lefüggönyözött batár, és a sikátorból gyors, nesztelen léptekkel jött az aranymívesné, s a kocsiajtó feltárult; máskor a sánta varrónő műhelyébe vezető kanyargó sötét csigalépcsőn váltottak boldog csókot; ismét az alagútnál felugrott a társaskocsira Szindbád, hogy egy percig titkosan megszoríthassa az imádott nő kezét; végül a toronyzene alatt, az alkonyati térségen a Mátyástemplom körül, hátulról megszorít­hatta a Fánny karját, miközben régi magyar Mária-ének hangzott a toronyból.

A legboldogabbak azonban a Vízivárosban voltak, ahol az aranymívesné egy reneszánsz-korabeli házban született. A házban nyári vendéglő volt, és az udvaron ecetfák álltak, amelyek csodálatosan pirosodtak, midőn az ősz közelgett, és az elhagyott asztalokon pirosfejű kakas merengett. Piros volt a bor, amelyet a kötényes legény enyhe, októbervégi délután az asztalra helyezett, a vadszőlő már nem bujálkodott a salétromos falakon, Fánny a rozsdás vasrácsú emeletre mutatott:

- Ott születtem, Szindbád, ezelőtt harminchat esztendővel. Az anyám nemsokára meghalt, és fénylő koporsóját öreg katonák hozták le vállukon a csigalépcsőn. Az apám régi szelencéket szeretett gyűjteni, papucsban járni, és esténkint, ha szelencéivel végzett, zsebre dugott kézzel meredt maga elé. Meglehetős szomorú volt a gyermekkorom. A mezítelen pásztorok, istennők, hattyúk, térdnadrágos, fehér parókás hegedűsök és zománcos postakocsik voltak gyermekkori ismerőseim a szelencék fedeléről. Később egy tubákszínű öreg uracskát hozott egy napon az apám, aki mindig-mindig La Fontaine meséit olvasta... Magas fehér mellénye volt. A nevére már nem emlékezem, de ha felvetette a szemét az ódon francia könyvről, egy csodálatos, felejthetetlen szempár tapadt rám. Kék és szomorú, megértő és megbocsátó, gyöngéd és bölcs volt ez a szempár. Benne volt minden, amit magammal vittem ebből a házból. A gyöngéd figyelem az élet apró örömei iránt, a halk megbocsátás, a jó magaviselet és csöndes ábrándozás. Benne volt az öreg francia szemében, hogy oly halkan kell élni, mintha a világ zajgásából sohase hallanék egyebet, mint egy kis hegedű hangját egy csöndes emeletről... hogy a tornyok ismeretlenek, mert mindig ködbe vannak borulva... hogy észrevétlenül lehet szenvedni legboldogabban... hogy a cipőm és kesztyűm mindig nagyon tiszta legyen, és barna hajamat hátul vizes fésűvel felfésüljem a nyakamról... Midőn először boldogtalan voltam - sok esztendővel ezelőtt -, az ösztönöm idevezetett a régi házba, ősz volt, és egy asztatnál leülve somot és tejfelt fogyasztottam. És még élt az öreg franciánk, aki egy sarokból sokáig észrevétlenül nézett. Azóta, ha bajban vagyok, eljövök ide, hátha él még az öreg férfiú?...

Szindbád ekkor alaposan szemügyre vette a házat, az Arany lúdhoz címzett kis nyári vendéglőt és a régi hercegi címert a kapu felett. A pirostaréjú kakast és a néma folyosót, hol gyermekkorában futkosott e nő, akit később párjának tekintett.


És halála után egy őszi napon visszatért a házba, a csöndes Vízivárosba, mintha tegnap ment volna el, a kakas a helyén vigyázott, és az ecetfák oly várakozólag állongtak piros díszükben, mint megannyi udvari testőrök, nemsokára erre jön egy öreg hercegi pár, és lehajtott fővel tovább megy.

Nem sokáig kellett várakoznia. Halk, könnyű léptek hangzottak fel a kapu bolthajtása alatt, ahol a szélben sírdogált egy régi kapuzár, hogy többé nem lehet házőrző-eb, és a kikoptatott köveken manapság is járnak, totyognak, bokáznak, tántorognak emberi lábak, amelyek éjfélkor azt gondol­ják magukban, hogy királyokat vagy főkapitányokat, költőket vagy boldog embereket visznek hazafelé, a budai borok elfogyasztása után.

Fánny jött, fekete kalapkáján bánatosan hajolt meg egy kis madárszárny, a fátyolán hópehely alakú lyukacskák voltak, és fekete kesztyűs kis keze oly gyöngéd volt, mint azok a drága asszonykezek, amelyek legelső fiatalságunkban simítják el az enyhe bánatot homlokunkról. A kék kötényes legény flandriai-vörös somot hozott és rózsás csészében a tejfelt, amely szőlőlevéllel volt letakarva.

Fenn, az emeleten hegedülni kezdett valaki.

Szindbád, a halott arra a helyre ült, ahol egykor az öreg francia úr üldögélhetett. Kellemesen, csendesen, köhögés nélkül nézte a Pestről Budára röppent kis fecskét. A halottak nem látják meg a változást az élőkön. A halott anyák mindig elárvult kis gyermekeikhez térnek vissza, bár azoknak már szakálluk nőtt. És a halott apák is, ha éjfélkor felébrednek, a kis fiúnak a sapkáját varrják meg. Míg a szeretők a fehérhajú hercegnő füle körül, az orgonazúgásban üdén és ifjan, piros frakkban vagy a zenész fehér mellényében lengenek, ha már régen tűzre került fabütykök lettek is. Szindbád az aranymívesnét most is olyan szépnek látta, mint fiatal korában a jelmezbálon, ahol régi arannyal hímzett ruhájában, Stuart Máriaként megpillantotta.

Egy szélhajtotta levél hátán a közelébe lopódzott, és halkan a fülébe kezdett susogni, ahol a haj üdén, vasárnapiasan meg volt fésülve.

- Szegényke, elégedetlen vagy, boldogtalan vagy, szomorú vagy?

- Nagyon szomorú vagyok, mert mindenki elhagyott, mert egyedül vagyok - sóhajtott magában az asszony. - Már gyermekkorom rózsaszínű arcú pásztorait sem látom többé, és a szél sohasem hoz felém zenehangokat. Szeretőim meghaltak, megöregedtek... Istenem, egykor mily boldog meg­nyugvással gondoltam arra, hogy időm eljöttével csendesen, derűsen sétálgatok egy öreg katonatiszt oldalán a bástyasétányon! Ma pedig nem tudok ebben megnyugodni. Miért, hogy nem vagyok fiatal? Miért, hogy nem hullanak többé könnyeim álmatlan éjjelen egy hűtlen férfiért? Igaz, hogy amíg megvoltak, nem sírtam soha egyikért sem. De ma szeretném őket mind végigsiratni, a hazugságaikat, a komiszságaikat és a csalfaságu­kat. Nem haragudni, csak sírni, hosszan, örökké sírni fölöttük, hogy így szótlanul el tudtak menni. Még csak azt sem mondták meg, hogy miért hagynak el! Csak elmentek...

- Mert az idejük elkövetkezett, szegényke - felelt nagyon gyöngéden Szindbád. - Nincs annak semmi különösebb oka, hogy a férfiak eltávoznak. Még ha könyörögtél volna, ha üzengettél volna utánuk, akkor is elmentek volna. Hívta, várta őket valami, mint a szél a faleveleket. Engem például egy szegény varróleány ablakába sodort tőled az éjszakai vihar...

- Hisz éppen ez sérti büszkeségemet.

Szindbád alattomosan nevetett:

- Büszkeséged? Oh, csak addig lehettek ti büszkék, míg férfiak járnak körülöttetek. Amíg hódítók, varázslók vagytok.

A mély kapualjban egy gumitalpú bot tompa zörgése hallatszott.

Pepita nadrágos, gondosan borotvált, szárnyas kabátú öreg úr nyomult be, és két deci vörös bort rendelt az ecetfás udvaron.

- Hagyjon békét, Szindbád, az ostobaságaival - szólt az asszony, elhessegetve magától az árnyékot.

- Nem tudok élni - morgott a szellem.

Az öreg úr, mint söröshordót, gurította végig a szemét az asszonyon. Köhögött. A botját eldugta a pad mögé.

- Furcsa - sóhajtott az aranymívesné -, a férfiak szépsége nem olyan mulandó, mint a mienké, asszonyoké. Az öreg úr bizonyosan a legszebb férfi lehetett Budán.

Megigazította a kalapját.

[1915]


ÉJJELI VENDÉGSÉG

Sok-sok éjszakán, álmaiban egy bizonyos Irma, falusi úrhölgy hívta Szindbádot, míg a hajós egy alkalommal a kis Pest megyei faluba vetődött, ahol a szélkakas megállott a tető ormán, midőn Szindbádot belépni látta a kis kapun. A házőrző ebek hevesen kezdték ugatni a holdat, és belső szobájában a falusi úrhölgy felébredve, figyelni kezdett, fél könyökére támasztva fejét.

Szindbád kétszer-háromszor végigment az udvaron, mintha a holdból hosszúszárú pipáját lógatná le az éji ember, és olykor fehér füstfellegecskét fújna a holdfényes udvarra. Irma nyugtalankodva ült fel az ágyban, és halkan öreg dadáját szólította, aki a sarokban aludt:

- Nyanya - mondta a hölgy -, nézzen az udvarra, miért nyugtalankodnak a kutyák?

A falusi vénasszony az ablakhoz ballagott és rövidlátó szemét a holdra fordította.

- Az a fiatalember áll a kerítés végében, aki egyszer itt volt...

- Ugye, Szindbád úr? - kiáltott fel az úrnő. - Tudtam, hogy egyszer eljön... Miért is hagyott volna el engem örökre?

A dajka sóhajtozva, nyögve kereste fekhelyét.

- Nem mer bejönni a halott - dünnyögte. - Mikor itt járt, rosszul bántunk vele...

- Ugye, szüret volt? - kiáltott fel élénken a falusi úrhölgy. - A falunknak érett szőlő illata volt, és részeg darazsak dongtak az ambituson. Piros nadrágos, fehér fejű cimbalmos-cigány pengette a hangszerét, és már leszállott az éj a háztetőkre. Csak az én kéményem füstölt, a ház végében, a konyhán olyan nagy tűz égett, mintha ökröt sütnének a cselédasszonyok. Szindbád úr nem tudott aludni, a cimbalomra hajtotta a fejét, és furcsa barátja, akinek csak a keresztnevét tudtuk, Jocó volt a neve, borízű, recsegő hangon folyton egy nótát énekelt, mint a vékony jég törik a kút körül, midőn disznótor van, vagy amint a fagyos hordókáposzta ropog téli névnapon a fogad alatt, és a savanykás bor karcolva megy alá a koma torkán: így énekelt Jocó már ebéd óta. Pedig langyos, drága őszi idő volt, még melegek voltak az éjszakák, és a nagy diófák alatt Kisfaludy verseit olvastam: szerelmes voltam Szindbádba. Emlékszik, nyanya?

- Szép fiatalembervolt - felelt elégedetten az öreg cseléd.

- Az éj mind előbbre haladt, és ők nem mozdulnak vala az ambitusról. Friss borokat hoz az ispán, és én ágyamban nyugtalankodva forgolódom. A farsangi hang, a lakodalomra szánkázók alatt törő hó ropogásához és a korhelyleves szagához, füstös kürtőkben függő malacsonkák ízéhez hasonlatos hang nem szűnt meg nótáját fújni Szindbád úr mulattatására, és a cimbalmos belé-belévágott a vastag húrokba. Papucsot, alsószoknyát kaptam, és a folyosóra nyíló ablakot megkopogtattam. "Elég is volna már." Ám Jocó, akinek Szindbád ismeretségét köszönhettem, és ilyenformán többé nem parancsoltam neki, a borosüveget köszöntötte felém. "Miért haragszik, maga méregzsák? - csúfolódott. - Hisz itt van szerelme!" Indulatosságomban az ambitusra rohantam, a cimbalmot a földre dobtam - zengett bele a ház -, a cimbalmosnak néhány pofont adtam, és Jocó elmenekült a tenyerem elől. Szindbádot kézen fogtam, és aludni vittem.

- Bizony, úgy volt - sóhajtott a dajka.

- Szép volt! - felelt elgondolkozva az úrhölgy, és a párnára tette fejét. - A vén falusi cimbalmos azóta meghalt, a másvilágra ment Jocó és Szindbád úr mulató társai után költözött. Ó, ha még egyszer megszólalna a cimbalom, öreg sörház-szagú dal az ambituson! Ha még egyszer ölembe hajtaná szép, szomorú fejét a hajós! Ha még egyszer fiatal volnék! Dehogyis verném meg a zenészt, aki kedvesemet mulattatja.

A faluban messze tizenkettőt ütött a toronyban az óra, az öreg gróf sétálni indult a templom falából, a régi képek a falon, a varkocsos ősök, széles nagyasszonyok, keskeny szájú, kezükben fehér kendőt tartó nők megmozdultak, kíváncsian előrehajoltak. Messziről cimbalomszó hangzott, amely mindin­kább közelgett a falusi házhoz. Már itt zengett a szomszéd utcában, már hallatszott a bámulatosan dörgő hang, amelyben Magyarországon mindenki Jocó hangjára ismert volna. Jöttek, jöttek az ablak alatt, nyikorgott a kapuszárny, és a vadszőlős ambituson egyszerre csak felhangzott a nóta, a cimbalomszó...

A fekvőhelyén megszólalt a vén cseléd:

- Amíg aludt, tekintetes asszony, a temetőbe mentem, és elhoztam őket, a Szindbád úr cimboráit.

Az úrnő halkan papucsot húzott, az ablakhoz lopódzott. A holdfény már a ház mögött járt, a bolthajtásos ambituson sötét volt.

A homályban, éjszakában a folyosón árnyak látszottak. Szindbád a cimbalomra hajtotta a fejét, és pirosborral telt üveggel köszönt Jocó, egy nagyhasú, hegyes bajuszú, sörtehajú idős férfiú. Köszönt, aztán megint énekelt. A pirosnadrágos cigány láthatatlan kézzel verte a hangszert. Szindbád pedig lehajtotta a fejét.

Irma dobogó szívvel állott az ablaknál. És akkor ocsúdott fel merengéséből, mikor rekedten hajnalt kiáltott egy vén kakas.

Az árnyak eltűntek a folyosóról, az ének és a cimbalomszó a temető felől hangzott.

[1915]


A FELEJTHETETLEN BÓK

Volt egy városka a Felvidéken, amely Szindbád idejében - "az én időmben", szokták mondani a szívbajos férfiak - arról volt nevezetes, hogy benne a nők nappal lomposan, fésületlenül és bágyadt szemmel találhatók, gyerekeket és férjeket püfölnek, visító madárhangon beszélnek, káposztás fazekat cipelnek, hajnalban felkelnek a nagymosáshoz, és versenyt dolgoznak a széles csípőjű tót leányokkal, a padlás pókhálói közé dugják fejüket, a kürtőbe másznak, és meztelen lábukon a papucs csattog, s csupán egyetlen hölgy lakik a városban, elszegényedett bárónő, aki régi huszár­tiszti kesztyűben végzi a takarítást; - ám idő múltával, midőn a toronyórán az alvó csókák és varjak a mutatón a félkört beutazták, és a cinke halkabban fütyül a késő őszi almafán, a városka körül levő pincék ajtaja kinyílik, és csalogató, fagyos, hordószagú pincelevegő áramlik alá a hegyről, a háztetőkre kék árnyak telepednek, mint az erdőből visszatérő mesék, estveledik: a nők szép ruhákat öltenek magukra, finom cipőcskét vonnak, ékszer tüze ragyog megfésült hajukban, és az arcuk frissen mosott, púderezett, mintha bálba készülődnének, üde tekintetükben élvezetvágy hullámzik, mint a lámpások játéka a vízen, jószagú harisnyák, csipkegallérok, kendőcskék, fehér kesztyűk és tollas kalapok jönnek elő... Olykor csak az ablakba ülnek, ahonnan a kihalt utcát nézik, máskor siető, ruganyos léptekkel, mintha valami dolguk lenne, végigmennek a piacon, a patika mellett a könyvkeres­kedés lámpásánál riszálják derekukat. Egymás között Pestről, Párizsról beszélgetnek, és a gyöngéd havazásban boldogan öltik egymásba karjukat. Idegen férfi áll a vendéglő léghuzatos kapujában, a piros betűs lámpás alatt. A Hársfa omnibusza a vasúti állomásra döcög, és aranyozott sapkában áll a hágcsón a félszemű Tirnovai, a bérszolga. Vajon kit hoz majd az omnibusz a vasútról, és ki lehet az idegen úr, aki zsebre dugott kézzel, bánatos arccal álldogál? A ruhája szabása nagyvárosias, és a nyakkendőjébe, a szemtelen, egy ballerina lábát tűzte. Szomorúan, elgondolkozva nézdeli a hölgyeket szép ruháikban. Ugyan miért nem szól már valamit ott az utca végén, ahol a kis hídnak kanyarodik az út, és lámpások nem világítanak? Vajon ki lehet ő? Mit mondana, ha megszólalna? Honnan hozta mondanivalóit? És talán egyszer elhangzana száján az elképzelhetetlenül gyönyörű bók, amelyet a nő élete végéig nem felejt el? - Szindbád, midőn régi teleken elutazott a városkába, és a Hársfa környékén szemügyre vette a nőket, mindig hozott magával egy-egy bókot, amelyet odavetőleg, szinte unottan a helybeli nők fülébe súgott a régi fahíd tájékán, mielőtt hazamentek volna, hogy szép ruhájukat levessék. Szindbád bizonyosan tudta, hogy a tükör előtt, a gyertyafényben egy darabig tetszelegve megállnak a nők, mielőtt az első kapcsot megnyitnák. A tükörbe néznek, lágyan mosolyognak, a szép szavakra gondolnak, amelyeket az imént hazudtak a sötétben. S amint így a tükör előtt állanak, úgy látszik, hogy egyetlen vágyuk, többé sohasem vetni le ruhájukat - hisz így voltak elragadóak, felejthetetlenek, szerelmet ébresztők. Így tündököltek, ha csak rövid időre is a korzó lámpásai alatt. A kis cipőjük kopogásában Budapest zenéje hangzott - hazudta Szindbád -, ékszerük a bécsi udvari Opera páholyából kölcsönözte tüzét, midőn Annunciáta hercegasszony ül a bal oldali soron. És a hajuk, a szemük, a szájuk, mind oly különös, sohasem látott. Csupán az "ő" szeme mélyében látható a márciusi erdőszél kéksége; az "ő" hajának van olyan illata, mint az orgonavirágnak, amellyel fiatal nők esküvőjén az oltárt díszítik; szájukban parfőm, mint nyári este a megöntözött kertek lehelete. S lépésük a divatosan rövid szoknya alatt azon drága érzeményt juttatta Szindbád eszébe, midőn tüllszoknyácskában előre lejt a nagyopera quadrille-ja, és a karnagy előtt Donizetti fekszik a pulpituson.

- Portyázó janicsár-lovasok élén szeretnék a városba jönni... - sóhajtott Szindbád.

- És?

- És elrabolni magukat. (S ekkor furcsán, gúnyosan nevetett Sz.)

Számos emlékkönyv őrizte a városkában Szindbád nevét, bár mindig rövid időre tűnt fel zöld kalapja a sötét, fedett híd előtt, ahol zsebre dugott kézzel várta a nőket. Halottaiból feltámadva, gyakran felkereste a szenvedélyes nők városát, ahol a férfiakkal a pincéket látogatta meg, és a nevét éppoly vidáman kanyarította a pincefalra, mint az emlékkönyvbe. A színházban és étteremben a nők háta mögé ült, és ígérte, hogy másnap meglátogatja őket, midőn egyedül lesznek odahaza. A vállakhoz és a nyakakhoz beszélt, és a ruhafodrok között sohasem tévedt el keze. Meghalni hívta a nőket vagy elszökni, át a határon... És most, amint alkonyattal újra látta őket a régi híd tájékán, ahonnan a kis cukrászbolt kivilágított sárga függönyei, a behavazott háztetők alatt, szinte úgy ragyogtak, mint a bábszínházban a kis kastélyok - mély meghatottságot érzett kihűlt, öreg szívében.

A közelgő nők kis cipőjének kopogásában régi boldog órák, tüneményes napok emléke surrant Szindbád szívébe, mint fészkébe búvik a fecske. Szenvedélyes szavak, sóhajtások, kiáltások jutottak eszébe, amelyek egykor e lezárt női ajkakat elhagyták; kézmozdulatok, csókok, amelyekkel lekötelezték. És valahogyan úgy látta az arcokat most is maga előtt, mint a régi pásztorórán a temetőben vagy a bükkfás hegyoldalban, a karácsonyfa alatt vagy a téli növényekkel megrakott verandán. Mintha megmerevültek volna a női arcok - akkor régen -, a szemek, a szájak, hogy azóta életükben mindig csak egyet tudnak kifejezni: a szerelmet.

Szindbád láthatatlanul álldogált a híd oszlopánál, és engedte elmenni maga mellett a nőket, holott máskor e helyen gyorsan karmantyújokba szokta dugni a kezét vagy a hónuk alá. És a kis fülek elpirultak a szenvedélyes szavak árjától.

Most elmentek ők a téli alkonyatban. Az aranymívesné, akinek nagy szemében odaadás és csábítás fénylett; a papírkereskedőné, aki egy régi kedveséről tett vallomást, és önfeláldozó szerelmében azzal mulattatta Szindbádot, hogy minden titkát rábízta; az álmodozó tanítónő, aki a legboldogabb délutánokon a lélek halhatatlanságáról, teozófiáról locsogott Szindbád fülébe; a zongoraművésznő, aki a búcsú pillanatában szinte a küszöbön engedett Szindbád óhajtásának; Irma, aki szép asszonytestvéréről beszélt álmodozó megfigyeléseket; Janka-Johanna, aki szánkón szökött a szomszédvároskába, s ott öngyilkosságot akart elkövetni; Aranka, aki gazdagságára hivatkozott, és gondtalan jövőt ígért szerelmesének; Mária, aki húsvéti gyónásra gondolt... és Lélia, aki csupán azért könyörgött, hogy Szindbád még egyszer visszatérjen.

Újra látta a régi arcokon a régi órákat a szellem a híd mellett, mintha már réges-régen le nem mosta volna a szappan és az idő a csókoknak nyomát.

Vajon mennyi mindent mondtak azóta más férfiaknak, más órákban, más szavakban? - ez nem jutott a halott eszébe, mindig csak a bókokra gondolt ő is, mint egy vénkisasszony, amelyet hajdanában e nőktől hallott, szívébe zárta, és soha el nem felejtette.


Utolsónak a matematika tanárnő ment át a hídon, akit nyílt, nyugodt észjárása miatt általában tiszteltek a városkában. Mindig hidegvíz illata volt az arcának, és a zárt derék felett fehér gallérka volt a nyakán. Szindbád ekkor előlépett a sötétből:

- Emlékszik rám?

A tanárnő hosszasan, meglepetten Szindbádra nézett. Halkan mosolygott, mint a koratavasz-esti ábrándozás, midőn a későbbi fehér virágok lenge fátyolként ereszkednek az almafákra.

- Emlékszem - felelte, és hosszasan megszorította Szindbád kezét. - Azt mondta, hogy én vagyok Faust doktor női alakban. S azóta gyakran gondolok a doktorra.

[1915]


A MESEMONDÓ ASSZONY

Ez a történet Boldogfalvinéról szól, az egykori víg hölgyről, aki a legszebben tudott imádkozni és hazudni a férfiak fülébe. Sok esztendő múlott el az első boldogító hazugság után, amelyet egy Szervita téri virágosboltban ejtett ki száján Boldogfalviné, midőn tavasz friss virágját az idős gróf gomblyukába tűzte. Francia írók írtak régente regényeket, hogyan lesz híres dáma a kis virágárusleányból, aki egy ódon templom árnyékában ibolyáit rendezi, az újságban az apróhirdetést olvasgatja, és a boltba vetődő férfiakat eleinte csak a bajuszpedrőjük szagáról különbözteti meg. A bajuszok mindig magasan és gőgösen mutatkoznak a kis virágosleány feje fölött. A szem és a száj dolga, hogy közelebb vonzza magához a büszke férfidíszeket. (Régente legalább az volt a divat, hogy a szegény nők meghódítják a férfiakat.)

Boldogfalviné gyönyörű hazugságai, Blahánés tekintete, szerény, alkalmazkodó magaviselete, midőn mindig igazat adott a férfiaknak, bármily ostobaságot mondtak, megsegítették a jószívű teremtést, hogy életét gondtalanul, olykor kissé ragyogva, máskor szerényen, visszavonulva, mint a láda mélyében alvó drága ékszer, végigélhesse. Sok férfival ismerkedett meg, s mindegyiknek kedvére tudott lenni. Gyöngéiket, hiúságaikat és a többi ezernyi ostobaságokat, amelyeket az okos nő szeme minden férfin fölfedezhet, senki sem magasztalta oly bensőséges odaadással, mint Boldogfalviné. Igaz, hogy amint az évek múltak, Boldogfalvinénak mindig több hazugságra volt szüksége, hogy férfiismerősei érdeklődését ébren tartsa. Ekkor azonban már könyvtárnyi volt azon regények száma, amelyeket végigolvasott, és a költők szenvedései­ben született szép kifejezéseket, bókokat, ábrándos mondatokat emlékezetébe följegyezte. És mikor már nagyon muladoztak az évek, Boldogfalviné oly alaposan megismerte az életet a fővárosban és vidéken, hogy regényírók segítsége nélkül is elmulattatta vendégeit.

Mindenkinél eltalálta azt a mesét, amelyre a fül legszívesebben hallgat. Mintha minden férfinak volna külön meséje, amelyet Boldogfalviné tartogat a szekrényében. A grófnak, a diáknak és a szegény költőnek tudta a meséjét, furcsán, halkan, odavetőleg elmondta, míg a hallgató lassan a saját életére, életének körülményeire ráismert. Ez a ravasz asszony még azt is tudta, hogy mi lakik odabévül az emberekben, ahová senki sem láthat, csak az álmatlan éjszaka. Hát nem mindenki azt a mesét hallgatja legszívesebben, amelyet odabent gondol, álmodik a saját életéről? Szomorú, bánatos szemét Boldogfalviné gyermeki őszinteséggel függesztette a hallgatóra: "Ó; nem a te életedet mesélem, hisz azt nem ismerem. A másét mondom, egy idegen úrét. Ugye, mily érdekes?"

Szindbád, aki fiatal éveiben gyakorta üldögélt a hölgy körül, és csodálkozva hallgatta mese­mondását, bámulta a férfiak hiszékenységét, jóságát, nemességét, amint gondolkozás nélkül, bizalommal felhajtották a kelyhet, amelyben számukra Boldogfalviné italt kevert. Szindbád halála után eljárogatott a helyre, ahol egykor - egy régi templom falánál, húsvéti ájtatosság idején, míg az imádságos föld népe lehajtott fővel várta eledeleinek megszentelését - a falnak támaszkodva álldogált, kis könyvből költeményeket olvasott magának, míg a nyitott templomajtón át az orgona búgása hangzott, és a kántor reszketegen fújta nótáját. Szindbád észre sem vette, hogy lovasnő közeledik a templom felé, akinek nemes paripája Szindbád közelében felágaskodik, mint a cirkuszigazgató előtt a hosszúfarkú arabs mén. A lovasnőnek meglehetős erőfeszítésébe került paripája megfékezése. S míg kutyabőr-kesztyűs kezével a ló nyakát veregette, hosszú pillájú, kifejezésteljes szemével mélyen a Szindbád szemébe nézett, mintha Jósika Miklós regényeiből ugratott volna ki.

("Feltűnt érdekes arca - mondta később Boldogfalviné, mikor Szindbád a zsámolyra telepedett, hogy meghallgassa a hazugságokat, bolondító bolondságokat, amelyeket az érdekes asszony részére tartogat. - Kíváncsi voltam önre, mert zöld köpenyege volt, költeményes könyvet olvasott, és a szemében egy fénylő pontocska úszott, mint a függöny mögött a lámpa fénye, s ez mindig szokott tetszeni a férfiaknál.")

Boldogfalvinét akkoriban huszártisztek kísérték a felvidéken, midőn bizonyos féltékeny kedvese elől futott. (Boldogfalvi úr nem sokat törődött a felesége útjaival, ő a méheket szerette, és az újságokat csak egy esztendő múlva kezdte olvasni, midőn a megsárgult hírlapok csomója elérte a méhes tetőjét.) A féltékeny fiatalember bolond fenyegetéseket hangoztatott, sötét gondolatokkal eltelve üldögélt a sarokban, és fenyegető szemét nem vette le az asszonyról. Futni kellett tehát, mégpedig áruló tengely helyett paripa hátán, amelynek patkója nem hágy nyomot az országúton. Időt kell adni a szegény fiatalembernek a felejtésre, a megnyugvásra - vagy az öngyilkosságra. Így került Boldogfalviné a felvidékre, a húsvéti templom mellé, ahol Szindbád hátát a falnak vetette.

Az ebédet a Medvénél rendelték meg, ahol Szindbád ez idő tájt lakott, alkonyattal az ablaknál üldögélt, és a messzi tájakon elmerengett, az ajtaját halkan megkopogtatták, s mielőtt felelhetett volna, a szobába belépett Boldogfalviné.

- Bocsásson meg, uram. Idegen nő vagyok a városban, s ön nemesnek, lovagnak látszik.

Szindbád meglepetten nézte a fekete lovaglóruhában, a kis, Erzsébet-királynés kalapkában előtte álló hölgyet, míg az könnyedén az ócska kanapé karfájára telepedett, és kis sarkantyújá­val verte a taktust a mondanivalójához:

- Én most innen tovább utazom a kísérőimmel, a fiatal, vidám tisztekkel, akiket jókedvemmel mulattatok. Ó, sohasem kerülhet párbajra a sor közöttük. Egyik sem lesz felesleges a másik miatt. Mert gyűlölöm a féltékeny férfiakat.

Szindbád elmosolyodott, mintha már nagyon régen ismerte volna ezt a nőt. A hangja oly közvetlenül szálldosott a szívébe, mintha évekig beszélgettek volna a mai találkozás előtt.

- Pedig ön féltékeny férfinak látszik - beszélt Boldogfalviné, s karneolgombos lovagló­vesszőjével a csizmácskáját ütögette.

- Bevallom - mormogta Szindbád. - A nőktől, akiket eddig szerettem, hűséget követeltem. Nem tudok osztozni másokkal. A szavak, a gondolatok és minden az enyém legyen. Még az álom is.

- Kedves - nevetett az asszony. - Ez nagyon szimpatikus, de csak addig, amíg a szerelem él. Amint én önt magam előtt elképzelem, azon férfiak közé tartozik, akik szó nélkül veszik kalapjukat, kesztyűjüket, sétapálcájukat, amint észrevették, hogy immár feleslegesek. Ah, mily ostobaság terhére lenni egy nőnek! Mily ásító unalom, mint egy beteg őszi délután, a férfi, aki még mindig szerelmére hivatkozik, holott erre már senki sem kíváncsi. Ön bizonyára többször meghajolt, és kezet csókolt már életében, s hálatelt szívvel gondolt a letűnt szép napokra, esetleg misét mondatott a helybeli lelkipásztorral a nő lelkiüdvösségéért, talán - ha nagyon nemes érzésű, amint szeretném - gondja volt arra, hogy hölgye, hűtlen szerelme maga után ne kerüljön rossz, érdemtelen kezekbe, és legalább érdemes legyen az új férfi a drága kegyekre. - De elment, elment, s nem alkalmatlankodott tovább.

Szindbád elgondolkozott.

- Azt hiszem, mindig idejében távoztam. Sohasem ültem ásítást fojtogató nő közelében.

- Tehát, ugye, nem csalódtam önben... Estére, midőn én már nem leszek itt - szólt elmerengve, mesélgető hangon Boldogfalviné - a fogadó udvarába egy kék szemű, dúlt arcú, nyugtalan, idegen fiatalember nyargal be. Utánam tudakozódik. S ha lova bírja, folytatja útját üldözésemre. Arra szeretném kérni, hogy ne hagyja magára a boldogtalant, legyen jószívvel, barátsággal iránta, üljön mellé estve az asztalhoz, és halkan beszéljen hozzá a szerelem szép befejezéséről, mint az életről, amelyet csodálatos szépen kell végigélni, hogy az ember érdemes legyen a szép halálra. Ugye, megmondja a szegény kékszeműnek, hogy az igazi szerelem sohasem fejeződhetik be botránnyal vagy tragédiával. Hisz a szegény nő már úgyis mindenét odaadta - legalább becsülete maradjon meg... A nemes szerelem oly halkan múlik el, mint a távolodó zokogás hangzik estve az erdőn... És bánkódni nem érdemes a múlt felett, hisz a kedves, drága emlékek megmaradnak. Azokat senki sem veheti el sem tőlem, sem tőle. Ugye, lesz szíves, ismeretlen drága barátom, kissé szemmel tartani az idegen urat, lesz kedve megsimogatni a fejét, midőn lehorgasztja... Mondja meg neki, hogy a legszebb szerelmek azok, amelyek elmúlásuk után mulattatják leginkább a képzeletet. Albertnek hívják az utazót, s midőn egy Póli nevű nőt emleget, jussak én eszébe, uram.

Szindbád habozás nélkül vállalta a különös szerepet.

Az asszony búcsúzásul megfogta a kezét, és sokáig a Szindbád szemébe nézett:

- Szeretném, ha jó barátja volna szegénykémnek, szenvedő fiamnak. Ha majd egyszer útja Pestre viszi, engem megtalálhat és felkereshet.

A kesztyűjéből elővette az odakészített névjegyet. Pauline von Boldogfalva: beszélt a kártya. A kis sarkantyú ezüsthangja már a Medve kőlépcsőin csengett, midőn Szindbád feleszmélt. A huszártisztek lovukra pattantak, és Boldogfalviné nyomába rugaszkodtak. A templomnál Póli megfordult a nyeregben, hátranézett az ódon Medvefogadóra, mert bizonyosan tudta, hogy Szindbád az ablakból utánanéz.

Aztán eltűnt a lovascsapat.

Szindbád tárcájába zárta névjegyét, és a Medve előtt fel és alá sétálgatott. Az ódon templom már hosszú árnyékot vetett a piacra, és a harangozó égő lámpával nyitott be a torony kis ajtaján.

Déli irányból lódobogás hangzott. Lovagcsizmás, tollas kalapú, regényes köpönyegű fiatalember nyargalt hóka lovon a fogadó elé:

- Ah, itt van a bolond - gondolta magában Szindbád. - Mily furcsák, mulatságosak az emberek!

A fiatalember arcát belepte a por a hosszú lovaglás alatt, de kék szeme porcelán-fényben csillogott.

A Medve udvarán leugrott a nyeregből, és valóban a lovasnő után tudakozódott. Midőn a fogadós felvilágosította, hogy a hölgy már elutazott, felkiáltott:

- Az ördögbe! Miért öltöztem tehát e maskarába?

Megvetéssel nézett végig a ruházatán, és tollas kalapját az ebédlőszobában a földre dobta. Mohón evett, és a piros bornak színében elfelejtett gyönyörködni. Türelmetlenül dobbantott sarkantyús lábával, és öklelő pillantást vetett Szindbádra, midőn észrevette, hogy az figyeli.

Körülbelül harmincéves, szőke, anyatejképű férfi volt. Az ilyen férfiakat asszony nevelte, és az ingét bizonyosan az édesanyja vasalta. Vasárnap a templomba megy, mint kisfiú korában, és türelmesen üldögél a szentbeszéd alatt anyja oldalán. Ő az, aki érthetetlenül csodálkozik, hogy nem minden asszony oly nemes érzésű, mint az édesanyja, és egyéb gondja van a legtöbb nőnek, mint az ő leszakadt gombját felvarrni.

Szindbád közelebb lépett, megnevezte magát, mint a régi spanyol regényekben, midőn két lovas az útszéli csárdában találkozik. Néhány szóval jelezte, hogy ismeri a bánatot, amely a kékszemű Albertet űzi, hajtja. Sőt szerencséje volt a delnővel megismerkedni...

- Tehát ismeri? - kiáltott fel Albert. - Nos, annál jobb, ha ismeri őt, aki lovagi ruhába öltöztetett, rámfogta, hogy csak barettben tetszem neki, miatta járom a komédiásköntösben az országutat. Ah, mit nem tesz az ember, ha szerelmes! Mindnyájan szánalomra méltó figurák vagyunk. Ha azt kívánta volna Póli, hogy szurokban és tollban hemperegjek, s így sétáljak az utcán, nemde megtettem volna?

Szindbád részvéttel szorította meg az új barátja kezét.

- Istenemre - kiáltotta Albert -, csak azért akarom látni, hogy megvetéssel végigmérjem és hátat fordítsak... Megvetni, ah, megvetni őt!

Szindbád csendesen bólintott:

- Majd gondolkozunk a dolgon.

[1915]


ALBERT ÚJ ÁLLÁSHOZ JUT

A Medvénél a fiatal lovag estefelé Szindbád vállára hajtotta a fejét, és folyékonyan, de kissé szégyenkezve, titkon kérkedve elmondta új barátjának mindazt, amit Boldogfalvinéról tudott, míg a bolthajtásos ebédlőben lassan besötétedett. Ritka az olyan nő, akiről minden férfi­ismerőse ugyanazt mondaná. A férfiak másképpen látják ugyanazt a nőt. Egyik csak az anyajegyről tud, amely a bal oldalon van, a másik azonban már azt is sejti, hogy mit gondol estve, lefekvéskor az imádott nő. Ha egyszer összeülnének a férfiak - persze nagyon késő öregségükben, a kelyhek tartalma megoldozná a nyelveket -, a férfiak, akik ugyanazt a nőt szerették életükben: ha ez lehetséges, őszintén elmonda­nának mindent, amit a bizonyosról tudnak, kitűnne, hogy mindenki más és más nőről beszél. Boldogfalviné legalábbis ötven alakban élt a férfiak képzeletében, mert hisz ennyi férfi szerelmes volt belé, amíg a halállal kezdett ismerkedni, és őszintén, komolyan lehunyta a szemét. Az őszöreg férfiak gyülekezete a kőasztal körül, hol Heine vén hóhérai módjára tanácsot tartanak egy rejtelmes éjszakán, legfeljebb bizonyos szavakat, mozdulatokat tudnak megállapítani, amelyek ugyanazok voltak a szerelemben X-nél és Y-nál is. Boldogfalviné például ha nagyon szeretett, "gazduramnak" nevezte kedvesét a szerelem órájában. Gazduram egyszer szőke volt, máskor barna. De a férfiak, bármennyire megvénültek, sohasem árulták el egymásnak Boldogfalviné szokását. Ezért aztán a legtöbb férfi, szegény, hiszékeny férfi azt hitte, hogy őt tisztelte meg először a különös kifejezéssel az asszony. Pedig már sok gazduram járkált akkor Magyarországon.

Albert hosszadalmasan elmondta Szindbádnak élete történetét, azaz Boldogfalviné iránt érzett szerelmét. Emlékezetből tudta a leveleket, amelyeket egymásnak írtak, dátumokra, napokra emlékezett, amint már ez szokás. És oly fontosságot tulajdonított azon eseménynek, hogy Boldogfalviné esténkint az ablaknál várta, hogy a kezét csókra nyújtsa a falusi úriházból, mintha Boldogfalviné máskor sohasem ment volna az ablak felé. Nagyon féltek Boldogfalvi úrtól, és Póli sokszor figyelmeztette Albertet, hogy az ura pisztollyal lelőné, ha észre venne valamit.

Szindbád megveregette új barátja vállát:

- Kedves bajtársam, magam is sokszor hallottam ilyesmit az asszonyok szájából. Valóban, ők nagyon szeretnék, ha a Boldogfalvi bácsik pisztollyal lelőnének egyszer valakit. De ez csak hiú óhajtás. A regényekben történik.

- Ah, uram, én még fiatalember vagyok, s nem ismerem az életet - sóhajtotta Albert. - Ez a hölgy volt, akit először, őszintén, mondhatnám halálosan szerettem. S ugyanazt mondta ő is, sőt meg is esküdött, hogy én vagyok az első...

- A nők ezt komolyan hiszik minden alkalommal - duruzsolt Szindbád.

- És azt véli, jó uram, hogy Póli azóta már másnak is mondotta, hogy: "öreg gazduram?"

- Minden bizonnyal - felelt Szindbád. - A nők varázserejét egyáltalán csak úgy lehetne megtörni Pesten vagy Magyarországon, hogy a legvénebb és orvosilag is helyben hagyott férfiakból egy felsőtörvényszék alakulna, ahol minden valamire való férfiúnak pontos, lelkiismeretes jelentést kellene tenni elmúlt szerelméről és annak körülményeiről. Itt elmondanák a férfiak, hogy mily praktikákkal, mesterfogásokkal éltek bizonyos nők, míg hálójukba kerítették. Jelentést tennének a szavakról, amelyet első, második és a többi találkozáskor a nők hazudtak vagy igazán mondtak. Egyáltalában a férfiak lelepleznék a nőket a legfelső tanács előtt, természetrajzuk ilyenformán lassan kialakulna, s többé nem járnának titokzatos, rejtélyes démonok a városban, akik ostoba, tapaszta­latlan férfiakat megkínoznak, meggyötörnek. Ha a férfi észrevenné magán, hogy bizonyos érdeklődést érez egy hölgy iránt, és éjjel, az utcán vagy álmában egy nő neve jut az eszébe, tisztelet­teljesen megjelenne a bíróság előtt, és bevallaná szándékát. Az öreg bírák a régi jegyzőkönyvekben, más férfiak vallomásaiból akkor megfelelő tanáccsal látnák el az ügyes-bajos férfiút. Útbaigazítással szolgálnának a régi vallomások. Mindenesetre jobban kellene igyekezni a nőknek a siker felmutatá­sában, mint manapság, midőn prédájuk minden férfi. Amíg a férfiak őszinték nem lesznek egymáshoz, addig nem lehet megtörni a nők hatalmát.

Albert figyelmesen hallgatta barátját, végül felsóhajtott:

- Tehát azt hiszi, Szindbád úr, hogy Póli másnak is mondta a szerelem hevében, hogy "tekintetes uram"?

- Hogy az ördögbe ne. A falusi patasztleányból lett dáma valamikor csak tanulta ezeket a szavakat. Például az elmúlt délután engem "ispán úrnak" szólított - mosolygott a hajós.

- Gazember! - kiáltott Albert, és felugrott, hogy megrohanja Szindbádot.

A hajós szelíden csillapította:

- Nem érdemes, fiam. Becsületszavamra, nem érdemes.

A vidéki fiatalember még sokáig ült ezután helyén, ajka vonaglott a fájdalomtól, és a szeméből dühös fény lövellt, midőn is Szindbád elhatározta, hogy vigyázni fog a hegytetőn, a meredek szélén, ha valaha Albert társaságában erre visz az útja. Később könnyek jelentkeztek Albert szemében. Az asztalra hajtotta fejét, és siránkozott, mint egy gyermek:

- Sokszor térdepelt le előttem a nyomorult, a drága, és gyönyörű meséket mondott délutánonként. Elmondta egész életét - csak azt nem vallotta be, hogy valaha megcsalt, akár a múltban, akár a jelenben. Pedig hányszor kérdeztem: mondd, kit szerettél azelőtt, amíg engem nem ismertél; valld be, angyalom, hisz nem tehetsz róla! Ki volt, akinek fejét átkaroltad, és ugyanezen szép szavakat a fülébe súgtad? Kinek mesélgettél a szerelmi óra alatt gyermek­korodról, barátnőidről, ismerőseidről? Vagy kivel politizáltál? Kinek vallottad be, hogy mit álmodtál az éjjel és kinek öntötted ki szíved bánatát, midőn szomorú voltál? Kivel terveztél énelőttem gyönyörűséges jövendőt, csendes életet, kis házat a folyóparton, falusi magányt, nagyvárosi telet, jó könyvek olvasgatását, szép nagy ebeket, hátilovat és öreg barátot, aki a tavaszi estéken meglátogat? És ő mindig azt felelte, hogy én vagyok az első. Sohasem mondta még senkinek, hogy: "szeretem"...

Szindbád megsimogatta a boldogtalan ifjú fejét:

- Jöjjön, gazduram, az éj leszállt, elvezetem egy barátságos házhoz itt a városban, ahol a háziasszony tapasztalt, idős hölgy, hajdan kedvesem, és oly tiszteletre méltó, hogy annak elmondhatja minden búját, bánatát. Három kisasszonyleány várja a férjhezmenést a háznál. S ők esténként zenélnek, énekelnek, politizálnak. Itt majd némileg elfelejti szomorúságát, gazduram. Az egyik kisasszony szakasztott olyan, mint Boldogfalviné lehetett fiatalkorában.

- De a lelke - sóhajtott Albert.

- Romlatlan, mint egy gyermek!

- Boldogfalviné romlott volt, és éppen ezt szerettem - szólt Albert, és könnyes szemére vonta a széleskarimájú kalapot.

Aztán Szindbád karjába kapaszkodva, elhagyta a Medve ebédlőjét.

Éjszaka volt, már bagoly ült a kiszáradt ecetfán, és a zene elhallgatott, midőn Szindbád egyedül ballagott hazafelé a régies, vidéki templom környékén, és a Medve a felhők mögött bujdosó holdfényben olyanformán tűnt föl, mint valamely svájci kártyáról kimetszett házikó.

- Istenem - gondolta magában Szindbád -, adjál nyugodt álmot, csöndes éjszakát. Engedd meg, hogy sohase halljam, mit locsognak a nők a fülembe. Segíts, hogy elfelejtsem a hajuknak szagát, a szemüknek különös pillantását, a kezüknek az ízét, a szájuknak nyalakodó csókját. Istenem, aki bölcs vagy, tanácsolod, hogy a nők mindig hazudnak. Igazat nem mondanak. Sohasem szeretnek. Istenem, ott messzi a torony mögött, gondolj néha reám, szegény, bolond férfira, nők lovagjára, mosolyok, csókok, furcsa csiklandozások, szent hazugságok hivőjére. Istenem, engedd meg, hogy virág legyek a kertben, hol a magányos nők önfeledten félrevonulnak. Éjjeli lámpa legyek a szerelem házában, ahol a nők ugyanazon szavakat mondják, gügyögik, sóhajtják. Zsebkendő legyek, ahová hamis könnyeiket sírják. Istenem, kapufélfa legyek csupán, amely mellett a hölgyek könnyű szívvel elvonulnak lovagjuk karján. Istenem, vigyázz reám, hogy sohase kerüljek a nők kezébe!

S ezután - kezét őszinte szívére szorította - halk, meggondolt léptekkel ment aludni a Medvébe.

Nemsokára Szindbád Pestre utazott, és felkereste Boldogfalvinét.

- Elintéztem a dolgot Alberttel - mondta a dámának, midőn helyet foglalt szalonjában. Az asszony hálásan megszorította Szindbád kezét.

- Megmentőm! Igazán féltem attól a bolond fiatalembertől.

- Elhelyeztem - felelt Szindbád. - Többé nem alkalmatlankodik.

Boldogfalviné megsimogatta a férfi arcát:

- Gazduram - rebegte.

Szindbád vállat vont.

- Kérem, asszonyom, ha azt kívánja, hogy önnek hódoló szolgája legyek, találjon ki számomra valamely új nevet.

Póli az ajkára tette az ujjait, és beleegyezőleg bólintott.

- Szegény Albertem - mondta később Boldogfalviné. - Vajon, gondol-e rám?

- Nem hinném - felelt hidegen Szindbád -, jó háznál helyeztem el.

- Gonosz ember ön! - szólt Póli, és összevonta szemöldökét. - Ezentúl ez a neve önnek.

[1915]


ÉRZELGŐS UTAZÁS

Szindbád álmában különös zörejt hallott. A koporsón dobogó rögök hangjához volt hasonlatos a hang. Holott, mint rendesen, most is nőkkel álmodott, hervatag vállakkal, amelyek egykor felé ragyogtak, fiatal nők bokájával és hajakkal, amelyeket itt-ott látott nők fején. A különös dobogás fel­éb­resztette, s fejét a párnáról felemelte, mert azt hitte, hogy halála elkövetkezett. A halált ugyanis - egy kuruzsló vallomása és egy jósnő előadása szerint - úgy képzelte, hogy hirtelen lepi meg. Mint egy messzi földről jött vendég, benyit hirtelen a kapun. Vagy valaki jön vele szemben a hosszú sétányon vagy a nagyvárosi utca forgatagában, akit ezer közül meg lehet majd ismerni. Kellemetlen, gonosz arcú, szúrós tekintetű idegen férfi, aki már messziről szemügyre veszi Szindbádot: a halál. Mind közelebb érnek egymáshoz. Szindbádnak térde lankad, és már csak gyávaságból megy előre, hátha el lehetne kerülni a rosszindulatú idegent. Szédült, és erősen lehunyta a szemét, visszafojtotta a lélegzetét. Ez a láthatatlan szédület, amely néha meglepte, mintha lepkehálót dobtak volna a fejére, hogy szinte az egész életét elfelejtette. Útszéli fákban megkapaszkodott; és mint egy másvilágba menő siklóvonat ablakából látott maga körül idegen, közömbös arcokat. Mintha egyszerre mindenkinek láthatatlanná válott volna; nők, akik tegnap még a szemébe néztek és a szemük mélyében megengedték a szenvedély pásztortüzének a felvillanását, s ajkukat, szájukat nem dugták el, midőn Szindbád merően odanézett; üres tekintetű férfiak, akiket Szindbád általában megvetett, mert általában nem becsülte a férfiakat, mióta kihallgatta, megtanulta őket, szomorú szenvedélyeiket, lealázó vágyaikat, megbocsáthatatlan szerelmi tévelygéseiket: mind-mind közömbös arckifejezéssel haladnak el mellette, míg tompa kábulattal, mint egy partra dobott hal, az utcai lámpásba kapaszkodott. Olykor percek múltak el, míg a halál nehézkes szédüléséből minden energiája felhasználásával lassankint visszatért az élet valóságába; szeme elől eltűnt a szürke fátyol, amely kiásott koporsók falán feltalálható színekhez volt hasonlatos, mélyet lélegzett, "így halok meg egyszer", gondolta magában, s legalább egy tucat lépést ment előre, amíg észrevette, hogy nefelejcs-szempár világít kis virágos tavaszi kalap alatt. "Szívszélhűdés", mondta később hangosan, magában, mintha csúfolódott volna az elkerült ellenség felett - a nyárfasorban senki sem jött szembe véle ellenséges, gonosz indulatú arccal, sőt barátságosan, a még tanulatlan nők alázatával mendegélt néhány barna hölgy a közelben. "Bizonyos, hogy senki se jutott eszembe - akkor, délután" - gondolta magában Szindbád, midőn estve az Operában megjelent, s a mulatságos karnagy szünetet tartott a zenélésben. A halált bunkóütésnek látta, amely esetleg kedvese karjában éri. Legalább egy tó vagy egy mély folyam mellett történjék a dolog, ahol nyomban el lehet temetkezni. - S éjfélkor, midőn magányosan üldögélt szobájában, és kedves olvasmánya, a verses könyv vagy a mélabús regény lehanyatlott kezében, elgondolta, hogy mily kellemetlen helyzetbe kerülne, ha különböző nők találkoznának egymással a temetésén. Ám valószínű, hogy legtöbb hölgyisme­rőse csak messziről nézné a szertartást, mintha semmi köze sem volna a halotthoz. Csak egy-két naiv, megcsalt nő bőgne a koporsó mögött, akikkel a hajós úgysem törődött életében. - De még egyelőre nem halt meg Szindbád, bár a különös koporsózörgés még akkor is fülébe hangzott, midőn már alaposan körülnézett a szobában, és a bútorokat felismerte. Amott a falon az arckép, egy halott kisleányé, akit a ravatalon fényképezett a mester, félig lezárt szemei a kerek, keskeny aranyrámában, mintha túlvilági nyugalommal nézegetnének. Itt egy Erzsébet királynő termetű hölgy feszül derékig olajba föstve, és barna haja körül ábrándos magyar népdal röpköd. Elgondolkozva pillant alá a falról egy tündérnő, akit Szindbád sohasem ismert, és mégis arra gondolt, hogy a hölgy egyszer meglátogatja, de nem találja lakásán, a kesztyűt levonja kezéről, kiszabadítja kezét a cobolybundából, és az aranyporzós kék tintával néh

Tavasz volt akkor, és Szindbád a rohanó folyót szemlélte mind közönségesen, a hídra könyökölt, és jó tanuló módjára a városokra, falvakra, hegységekre gondolt, amely mellett a habok majd elszaladnak, midőn tekintete elől eltűnnek; a tájakat látta napfényes párában a folyó partjain, vagy éjjeli pásztortűznél halászok húzzák az evezőt, s a parton elgondolkozva, bátorságot gyűjtve jár egy leány, szíve alatt gyermekével; majd véres szemű férfiak izgalmas arccal merülnek alá a hullámokba, és egy folyómenti kis faluban a folyam a parti fövenyre csúsztatja a dúlt arcú gavallért, midőn a folyam közepén estefelé gitárpengés és zengő, párzó bariton kíséretében lomha testével hullámot verve csapkod tova a mohácsi gőzhajó. Ott fekszik a folyó halottja a parton, és eltorzult tekintetét a csillagokra szegezi, amelyeket ugyanakkor más szemeknek a sugara is érint. A fövenyről szálladozó néma pillantás talán ugyanarról a nőről beszél a Kutyának vagy a Medvének, aki most új kedvese karján andalog a hajó fedélzetén, s csillagot keresnek a magasságban, amely lépteikre vigyáz, akihez éjjel az ablakból felsóhajtanak, s akihez esküvésüket küldik. S a nők, akik a folyamban együtt úsznak a férfiakkal, mélyen a vízben vagy fel-felemelkedve a folyam színére, midőn ismerős városok mellett elutaznak, ahol egykor tán boldogan üldögéltek a cukrászboltban, a vaníliaszínű függönyök mögött a furcsa szavakra gondoltak, amelyeket mintha először hallottak volna női szájból - vagy a sétatérre, ahol a férfiú bevallotta, hogy csak élete szerencsétlenségére jött a városba, mert ezentúl csupa boldogtalanságnak tűnik fel a jövő... És most úsznak együtt a halak hallgatagságával, amelyek az orrukat csodálkozva dörzsölik a szívekhez, szemekhez, mintha azt kérdeznék: honnan jöttök, mit éreztetek s mit láttatok, mielőtt a folyam sötétségébe menekültetek volna az emberi szemek elől? Hiszen tulajdonképpen mindenki a kárörvendő, gonosz, leskelődő, lelketlen pillantások elől szökik el a városból. S lenn a sziget alatt, ahol a folyam kanyarodik, és a nyugodalmas hullámok megzava­rodnak utazásuk céljában, a férfi és női holttestek összetalálkoznak, a zúgó árban érintkeznek, és ha a parton egymás mellé kerülnének, mily különös tekintettel vizsgálnák egymást! Ah, itt senki sem kérdi már, hogy "miért"? Talán már nem is gondolnak arra, hogy mi volt tegnap, a párna mit tanácsolt, szájak mit mondtak, s szemek hogyan hazudtak! Itt, a parton, a fövenyen heverészve, amíg a parasztok idetalálnak, és a zsebeket kikutatják, régi jóbarátokként hallgatnak egymás mellett a holttestek. A nő talán kasszíroshölgy volt tegnap a Józsefvárosban, s egy katonáért ugrott a Dunába, hogy valahogyan eljusson Zimonyba, a helyőrséghez. A férfi kedvesét siratja, aki mostanában másnak a szájába csókolja bele a mondanivalóit, és még csak arra sem hajlandó már, hogy az utolsó találkozásra eljöjjön a garni-szállodába, hol revolverrel várja a szegény bolond férfi... Mily furcsán bámulhatnak ők ott egymásra a folyó mentén!

S hősünk, Szindbád e napon, midőn a koporsózörgést hallotta, a hídon a folyó fölött hosszasan elmerengett kedveséről, aki tegnap a Dunába ugrott.

- A kék fátyolomat veszem fel - írta többek között a búcsúlevelében a kisasszony.

Szindbád halkan elgondolta, hogy közelgő halálát megelőzni nemes cselekedet volna. S vajon mit csinált azóta a kisasszony a Dunában, mióta nem látta? Mi látott, hallott azóta, amióta utoljára mesélt Szindbádnak a párnán? Talán volnának kedves mondanivalói, amelyeket félig szenderegve lehetne hallgatni? Ah, mily szép történeteket tudnak a nők, ha szerelmi kedvük elcsendesedik!

Szindbád körülnézett.

Egyedül volt a hídon.

Lassan leereszkedett a Dunába, hogy megholt kedvesével találkozzon, valahol a sziget alatt.

És talán más öngyilkos nőkkel is megismerkedik útközben.

[1915]


AZ ÉRZELGŐS UTAS

Éjféltájban baleset érte az utazókocsit, a hátulsó kerék megunta a céltalan szolgálatot, és egy zökkenésnél halálát találta. A távolban hosszú nyárfasor, mint a környékbeli rombadőlt urasági házaknak, kastélyoknak maradványa, ahol mostanában bizonyára érzelmes régi hölgyek sétálgatnak a holdfényben, a férfiakat okolják korai halálukért, és ódon hangjegyfüzetekből énekelnek.

A postakocsis útmutatása alapján Szindbád az öreg tanítónál kapott éjjeli kvártélyt a közelben alvó falucskában. (A grófnők és a többi nemes asszonyságok halotti ingeikben a faderekak mögé rejtőztek, míg Szindbád a nyárfák alatt, a homokos úton ballagott, és csak olykor csörrentek meg a falevelek egy ébredő madár nyugtalankodásától: halott nemesasszonynak, elhervadt ibolyacso­kornak, amely színes tót-pohárban takarékosan bánt illatával, nem vallhat szerelmet e helyen.) És a tanító sokadmagával aludt a falusi ház szobájában, ahol Szindbád elhelyezkedett egy gyékény­kanapén, amely még meleg volt egy alvó testtől. Az öreg mester asztmás volt, gyér, ősz haja ritkásan lengett, mint késő ősszel a mezőkön a zúzmara, minden köhögésével a halált hívta, amely bizonyára nem messzire állongott a háztól, és tarka dunyhák mint megannyi különös fészkek hevertek szanaszét a földön, alattuk gyermek vagy felnőtt.

- Istenem, be nehezen virrad - mondta a tanító, és fuldokolva köhögött.

A házban már mindenki megszokta a mester nyugtalan éjszakázását, mert a dunnák, takarók nem mozdultak, csak egy öreg asszony motyogta, bizonyosan álmában:

- János.

Aztán a tanító is elcsendesedett, és Szindbád a körülötte hangzó lélegzésekből próbálta megállapítani, hogy kicsoda fekszik a földön - s vajon miről álmodnak az alvók?

A gyermekekkel rendbejött. Négy-öt helyről hangzott feléje a gyermekek szokásos szuszogása, némelyik megmozdult álmában, á-t mondott vagy bé-t, kis lábak nyúltak ki a takarók alól, mintha alvásukban is folytatnák azt a sajátszerű, látszólag céltalan mendegélést, amit a gyermeklábak napközben véghez visznek. Talán komédiások jönnek az álmokban, egy trikós fiúcska bukfencezik, bársonyszoknyás leányka táncol, az öreg komédiás kardot nyel... Vagy karácsony estve van, és szőrös bundában mennek a mélyhangú betlehemes pásztorok...

A hold benézett a kis ablakon, végigment a szobán, mintha világossággal óhajtana szolgálni az álmok furcsa alakjaihoz. Csak jól nézzétek meg őket, gyönyörködjetek a furcsa figurákban, a kedves mosolyokban, az álombeli égboltozatban, reggelre úgysem látjátok őket. És talán sohasem látjátok a kis komédiásfiút és a táncos hölgyecskét, hisz a nappal tele van igazság­talanságokkal.

Majd azt vette észre Szindbád, hogy fiatal nő is alszik a szobában. Nem messzire tőle, a földön, kék dunna alatt, és Nárcisz módjára átöleli két karjával az arcát. Szabályos, a hold fényében csillogó női karok voltak, a kellő helyen barnult a fehérség, és a nyak oly fehérnek látszott, mint május hava az erdőn. A fiatal nő álmodott. A karja megremegett az arca fölött, mély sóhajtása hangzott a kebelnek, halkan, dudorászva szólított valakit, s fektében megmozdulva, egyik lábát lassan kidugta a takaró alól.

A szerencsétlen Szindbád, aki abban az időben még nők lovagja volt, több asszonylábat tartott a kezében rajongással és csodálkozással, mint illett volna egy komoly gondolkozású férfiúhoz, azt vélte, hogy szebb női lábat még nem látott eddigi életében, mint az idegen házban lassan, szinte az álom halk ritmusára előbúvó fiatal női lábat.

(Nyomban elfelejtette öngyilkos kedvesét, aki kalapkáján gyöngéd kék fátyollal és szívében mondhatatlan bánattal a Dunába vetette magát néhány nap előtt, s akinek holttestét keresve elindult a folyam mentén. Pedig az utazókocsin, a vezeklő-útban nem gondolt, szokása szerint, egyszer látott és megkívánt nők szoknyafodraira, sem az esetleges szavakra, amelyeket az új, ismeretlen nők fülébe suttoghatnának: csak Valériára gondolt, erőszakosan bűnbocsánatot esdekelve, hogy szinte csillogó fénypontocskák táncoltak már a szeme előtt; mindig Valériára e hosszú zarándok-útban, míg halszagú parasztokkal és örökké álmos partőrökkel beszélt, akik összezavarták a tegnapot a tegnapelőttel; vajon meg tud-e neki bocsátani a kiskalapos, kékfátyolos, érzelgős és boldogtalan leányka?)

A női láb a takaró alól mind kívülebb csúszott, már a térd mutatkozott, mint a teremtés almája. "Ha szeretője van, most azzal álmodik" - állapította meg Szindbád. Holott csak egészségesen, mélyen aludt a fiatal nő, mint aki napi munkájában hatalmasan elfáradt, s az álom oly megszokott ásítással telepszik párnájára, mint a csordás hazajön estére. Aztán egyszerre, mélyen, hosszan felsóhajtott az alvó, mintha az álomnak a kapuja hirtelen bezárult volna előtte. Takarójába burkolózott, csöndesen köhintett, aztán halkan sírdogálni kezdett. Ó, hogy szeretett volna Szindbád megszólalni: "Miért sírsz, kedves testvérem? Nem érdemes sírni semmiért az életben, még a halálért sem." De hallgatott, mert helyette pittyentett odakünt egy madár. Először halkan, aztán hangosabban. A fiatal nő szinte észrevétlenül öltözött fel félig fektében...

Szindbád a folyóparton érte utol.

Barna, könnyes szemű, természetesen hullámos hajzatú nő volt. Az arcában szentképek vagy álmatlan éjszakák haloványsága. Szabályos száját összeszorította, mint azok a nők, akiknek szavára, hangjára nagyon kíváncsiak a férfiak. A válla és tartása fiúsan elhatározott formája, mint aki többet gondolkozott életében, mint amennyit szabad lett volna. Egyenesen ment a folyó felé. "Öngyilkosság készül!" - kiáltott egy hang Szindbádban. "Ilyent sem láttam még" - gondolta később. Ám valami anyjától örökölt jóságánál fogva elkapta a leány kezét, mielőtt a folyóba lépett volna.

- Miért teszi? - kérdezte. - Tán bizony rosszat álmodott, mert az én gonosz két szemem nyugodott rajta, amíg aludt?

- Az éjjeli, idegen úr - mormogta meglepetten a leány, s egyszerű, falusias ruházatát igyekezett rendbeszedni.

- Lássa, én azért vagyok itt, hogy egy öngyilkos leányt kihalásszak. Most nagyon fáj érte a szívem, aludni sem tudok, mégis, ha megtalálom, legelőször kicsinykét arcul legyintem: "te ostoba" - mondom majd neki. Nem szép a vízi-halál - beszélt Szindbád, és olyan módon igyekezett a leány szemébe nézni, mintha Valéria nem is lett volna sohasem a világon.

A leány makacsul összeszorította a száját. Konokul nézett a földre, és a kezét ráncigálta a Szindbád kezéből.

- Eresszen! - kiáltott fel sziszegve, haragosan.

- Legalább azt mondja meg, hogy kicsoda maga? A külsejénél fogva asszony is lehetne. Vagy leány?

- Egyik sem - felelt makacs haraggal a nő.

- A neve? - kérdezte Szindbád, és erősen fogta a nő kezét. - A neve?

- Eh, ha nagyon kíváncsi: Erzsi, a tanítóék Erzsije.

- És miért megy a folyónak? Most már megmondhatja. Mire befejezte szavait, maga szabad, Erzsi. Beléphet a vízbe, ahol legmélyebb. Halljuk, miért teszi?

Erzsi gyűlölettől elsötétült tekintetet vetett Szindbádra.

- Azt is mondhatnám, mert a tehenünk felfordult, s apám azt hihetné reggel, hogy az én vigyázatlanságom következtében... De én nem hallgatok most már... Azért teszem, mert megcsaltak, elhagytak, szégyenbe ejtettek. Utálok mindenkit. Önt is, pedig először látom...

- És ha azt mondanám, Erzsi, hogy én magát szeretem. Szeretem, mert az én boldogtalan Valériámat látom magában. Ha megtalálnánk a holttestét, maga nagyon jól elviselhetné a ruháját. Sötétkék ruha s fehér gallér jár vele. A szoknya divatosan szűk, s a kabátnak fecskefarka van.

- A Dunába ugrott? - kérdezte némi érdeklődéssel Erzsi.

- A folyamba. S már napok óta keresem szegényt. Vajon merre van itt a rév és a révész? Ebben a faluban sok pesti holttestet fognak ki a vízből a halászok?

- Eleget - felelt lesütött szemmel Erzsi.

- Milyen friss és üde maga, mint a hajnal. Vagy mint a népdal. Szereti a szép dalokat, a hosszú szomorúakat, amelyeket estefelé lehet dalolni a mezőn? És a füle mellett göndörödik a haja, mintha zsidóleány volna.

- Az anyámtól... Mert én mostohagyerek vagyok.

Szindbád megsimogatta Erzsi haját:

- Szegény, kis mostoha! De azért még szép és hosszú az élet. Ha egyszer Pestre jönne, én gondolnék magára. Járt már Pesten? Este mily szép a város! Színházba mennénk, aztán a kávéházba, hol mindig szól a zene. Kár volna elhervadni falun. Ha varrni tud, az már elég.

- Magam varrom a ruháimat. De ez a legrosszabb, mert az ünneplőt sajnálom.

- Hát jöjjön Pestre, minél hamarább. Várom. És most hadd csókoljam meg a homlokát, Erzsi. És Isten vele, el ne felejtsen...

Eleresztette a leány kezét, az tétovázva nézett a földre. Szindbád néhány lépést tett a falu felé.

- El ne felejtsen! - mondta hangosan.

Még messziről visszanézett. Erzsi lehajtott fővel állt a parton.

A kovácsműhely előtt már megvasalták az utazókocsit. Szindbád az álmatlan éjszakától fáradtan lehunyta a szemét, amint az ülésben elhelyezkedett.

- Vajon megöli magát Erzsi? - szállongott a gondolata, mint a messze nyárfák felett úszkáló csóka-csapat.

[1915]


Hátra Kezdőlap Előre