AZ ÉLETMENTŐ KÉKFESTŐ

Régi templomok gyóntatószékeinél könnyebben megy a gyónás, mert nagy vigasztalásunkra szolgál már az is, hogy a gyóntatószékhez vezető úton, kimélyedt, kikopott templomköveket ér lábunk, amely kövek bizonyára sokkal nagyobb bűnösök léptei alatt vájódtak ki, mint amilyen bűnösöknek mi érezzük magunkat. Ugyancsak megkönnyebbülésünkre szolgál, hogy a gyóntatószék rostélya olyan sűrű, hogy nem ismerni fel a rostélyon át sem a fejedelmet, sem az útszéli rablót; nem ismerjük meg a dúsgazdag polgár arculatát, valamint nem a hamispénz­verőét sem: - legfeljebb bevallott bűneik mondják el csak kiről-kiről, hogy ki micsoda... Habár a bűnök között sincs olyan nagy különbség, mint azt messziről hinnénk az áhítatosan meggörnyedt vállaltról és a térdeplő-zsámolyról, amelyet tölgyfából faragtak szentéletű ácsok, hogy az le ne szakadjon a lelketrázó bűnbánat vonaglásai alatt sem. Szívesebben gyónok olyan helyen, ahol már előttem hercegnők és királyok gyónták meg bűneiket - ahonnan a bűnbánat már olyan jól tudja az utat az ég felé, mint a sas, amely az odvas toronyban lakik, mert hiszen a sas erős szárnyaira van szükség eme előkelő bűnösök bűneinek szállításánál, nem pedig a galambokéra, amelyek a városi templomok párkányain tanyáznak, és csak apró bűnöket bírnak el postaútjukon. - Egy régi kolostorba megyünk tehát a húsvéti gyónás elvégzéséhez - mondá Szindbád fiának, akit most már mindenféle csavargásaiban magával hordott.

- Inkább állok bíbornokok tanácsa előtt vádlottként, mint valami falusi bíró előtt - szólt még biztatásul Szindbád fiához, amikor az egykori lengyel határszélre megérkeztek, ahol az a bizonyos ódon kolostor kipillantgatott a hegyek közül, mint a hosszú útban halálosan elkeseredett utazók bizonyos menedéke, ahol már a fenyőfanagyságú kapustól gorombaságot vagy kupa bort kaphatnak...

A poprádfelkai fiákeres, aki olyan széles hátú volt még, mint azok a régi kocsisok, akik a tátrai fürdőhelyeket látogató kövér alföldi asszonyságoknak mutogatták az ostornyéllel az útközben feltünedező hegyeket, és ugyanakkor arról panaszkodtak, hogy milyen nehéz oda a feljuthatás, holott ők maguk talán soha életükben nem szállottak le a fiáker bakjáról... akik csak azért hívták fel a pasasérok figyelmét a különböző vereshajú tornyokra, amelyek a távolból közeledni látszottak, hogy ama bizonyos torony alatt fekszik egy kocsma, ahol egy késhegynyi túróhoz is nagy kupa sört adnak, és ahol majd meg lehet igazítani a kocsi szerkezetében előforduló rendetlenséget... A poprádfelkai fiákeres nagyot nézett, mikor Szindbád egy gyalogútnál, amely a hegyoldalon át kanyarodott, megállította a hajtást.

- Maga csak menjen P.-be, álljon meg a cókmókkal annál a fogadónál, ahol két legkövérebb asszony a határszélen a kocsmárosné. Mi majd gyalogszerrel megyünk, mint ahogy a búcsúsok szoktak. Ha meglát a toronyból a harangozó: legalább eszébe jut neki a vers, amelyet harangjaival játszania kell.

Aztán fiához fordult Szindbád, és így folytatta:

- Mert jegyezd meg magadnak, hogy a harangozás nem olyan könnyű dolog, amint mi itt a földön látjuk. A harangozónak pontosan kell tudnia, hogy milyen alkalomkor melyik harangját szólaltassa meg. Más harangot kell meglódítani ünnep előtti estéken, és több verset kell elmondani a haranggal, mint valamely közönséges estén. Másképpen folyik a harangozás búcsúnapokon, amikor már mindenki részeg, csak a harangozónak kell józannak lenni. És mást játszik a harang, például, a király nevenapján. Ezeket mind tudni kell az embernek, aki nem akar eltévedni az életben. Ha történetesen nincs kalendáriom kéznél, akkor is meg lehet állapítani a harangszó alapján, hogy mely táján tartunk az esztendőnek.

Szindbád egy darab ideig vezette fiát a kolostor felé, hogy Szindbád fia már azt kezdte gondolni atyjáról, hogy az az utóbbi időben valamilyen bankócsináló bandába keveredett, és ilyenformán akar könnyíteni a lelkiismeretén. A kolostor bástyái előttük kerekre koptak, mint sokat használt vetőkártyák. A bástyákról lengyel királyoly szobrai unatkozva nézegetnek alá, amely régi királyok azért faragtatták ki magukat szentek ismert ruháiba, hogy ilyenformán tán könnyebben beszökhettek a mennyország kapuján. (Tavaszodott; a folyó alant sustorgott, mintha összegyülekezett volna benne a sok mesemondás a téli csend alatt - no, lesz majd mit hallgatni a tutajosoknak, horgászoknak, rákászoknak és a partokon bámészkodó nyájőrzők­nek, mire valóban beköszönt a tavasz. A nyárfa kérgének még eszeágában sem volt tündökölni; megviseltek voltak a fák, mint akár a télvizet járó bocskorok és a böjtölő emberek.) Szindbád itt a kolostor közelében, egy útszéli kápolnánál egy pillantást vetett a kápolna belsejébe, ahol olyan tündöklőnek, ifjúnak, gyermeknek látta meg Szűz Máriát, amilyen az Gyümölcsoltó Boldogasszony napja előtt szokott lenni: - és itt hirtelen magába szállott:

- Nem, mégse léphetem át ennek a kolostornak a küszöbét mondta a fiának. - Valamikor, ártatlan gyermek koromban idejártam a papok iskolájába. Mit szólna páter Göbi, ha éppen ő ülne a gyóntatószékben, ha mellette gyónás végett letérdepelnék? Mi lett az ártatlan fiúcskából, akinek sohasem voltak bűnei?... Majd inkább megpróbálkozom a bűneim eladásával, mint gyermek­koromban tettem.

Így szólt Szindbád, és a hegyoldalban útját az alant elterülő városka felé vette. A mese­mondásos vén fenyők közömbösen néztek utána. Az ő ágaik úgysem alkalmasak arra, hogy valaki felkösse magát reájuk.


A kolostorban - mint már ilyenkor szokás - harangozni kezdtek.

- Ó, már megint azért a Lubomirszkyért harangoznak! - kiáltott fel Szindbád, és babonásan nézett hátra a bal vállán. - Ez az öreg Lubomirszky már emberemlékezet óta nem tud meghalni, pedig a harangozók ugyancsak siettetnék a temetés alkalmából kijáró borporció kedvéért. Minden templomnak itt a határszélen ő, a herceg a kegyurasága. Nem mindig jó kegyúrnak lenni.

Szindbád fia följegyezte ezt is ama többi tudományok közé, amelyeket atyjától utazásaiban elsajátított, és csendesen ballagott Szindbád oldalán P. felé.

A fogadó udvarán - amely tágas volt a sok határszéli csőcselék, csavargó és utazó miatt - a poprádfelkai már jó ismerősökre talált, és ama régi kocsisszokás szerint, fogata mellett álldogálva, sörözött cimboráival. Szindbád borúsan megjegyezte:

- Ez a jó ember nyilván azt hiszi, hogy már megkönnyebbültem bűneimtől a kolostorban, így tehát nyugodtan nekivághatunk a határszéli utazásnak. Pedig hol vagyunk még a meg­könnyebbüléstől!

A fogadóban olyan alacsony, füstös, kis étkezőszoba volt, mintha darab ideig határzár lett volna, és a jámbor utazók itt hosszadalmas pipázgatással töltötték volna ráérő idejüket. A két kövér kocsmárosné (akiről Szindbád mindig lelkesedéssel beszélt) alig akarta felismerni az utazóban azt a bizonyos fiatalembert, aki állítólag valaha erre járt, és csaknem felgyújtotta a házakat és a szíveket. Az egyik asszonyság hosszában kövéredett, mint a tepsiben a dióspatkós a másik nő úgy dagadt, mint a gömböc a fazékban.

- Ejnye - mondta a gömböc. - Akkoriban észre sem vettem, hogy sántikálni tetszik a bal lábával.

Szindbád zordon pillantást vetett az emlegetett bal lábra, aztán hozzáférhetetlen hangon kérdezősködött egy helybeli kékfestő, egy bizonyos Valentin nevezetű után.

- Üzletet akar Valentinnal kötni? - szólalt meg most a dióspatkó. - Lám, kegyed is megjavult vénségére, komoly üzleti dolgokkal is foglalkozik. Mikor legutoljára nálunk járt, akkor - úgy emlékszem - nem csinált semmit, csak a drága jó időt lopta.

- Kérem, hölgyeim - tiltakozott Szindbád szertartásosan -, most a fiammal utazgatok, és éppen arra akarom őt megtanítani, hogy hölgyekkel szemben mindig udvarias legyen.

A két kövér asszonyság szemügyre vette Szindbád fiát, mint a bábák szokták az újszülöttet. Még a haját is megtapogatták (mire Szindbád fia összerázkódott, mert félt a boszorkány-nyomástól).

- Nem valami jó koszton tartotta eddig a fiát - jegyezte meg az egyik asszonyság, mintha a másik helyett is beszélne. - Mi lesz belőle?

- Matematikus - felelt Szindbád, és a söröspohárra szegezte a szemét.

A kocsmárosnéknak nyilván imponált a sohasem hallott foglalkozás, ezért bizonyos ideig hallgattak, majd így szóltak:

- A legényt elküldjük Valentinért, ha úgy parancsolja a nagyságos úr.

A kocsmárosnék ettől az időtől kezdve változott magatartást tanúsítottak. Mindenféle virsliket, túrókat, sajtokat hordtak elő, amelyeket Szindbád fiába akartak diktálni:

- Ne féljen a kolbásztól, mi magunk öltünk a télen.

Szindbád mogorván közbeszólott:

- Egy pohár jó borovicskát adjanak neki, és hagyják békében. Mit lengetik itt a harisnyakötő­jüket, amely úgyis elfonnyadt már?

De már jött is a kékfestő.

Csak amúgy kötényesen, felgyűrt ingkarokkal és térden felül érő csizmában, amelyben vásznait szokta áztatni a Poprádban. (Az ismerkedésen hamar túlestek, mert Szindbád és Valentin valamikor iskolatársak voltak a kolostorban.)

- Gyóntál már a böjtben? - kérdezte Szindbád, amikor a kocsmárosnék visszavonultak a konyhájukba, hogy tanácsot tartsanak arról, mivel kellene Szindbád fiát megvendégelni.

- Még nem gyóntam. Én ezt mindig nagypéntekre tartogatom felelt a kékfestő, aki olyan egyszerű embernek látszott, mintha azokkal az olajnyomatú szentképekkel volna rokonságban, amelyeket felvidéki vásárokon árulnak, és otthon az ágy fölé akasztanak, hogy legyen kire nézegetni a nagybetegnek. (Szindbád fiának az tűnt fel, hogy a kékfestőnek szőke szakálla volt, mint egy hittérítőnek, haja pedig természettől fogva hullámos volt, mint azoké a jó embereké, akikkel a kupecek biztosan megcsinálják a maguk üzleteit. Azonkívül nagy darab ember is volt a kékfestő, mint a gyolcsos tótok általában, akik néha értéken alul is adják a portékájukat, ha a vásár vége felé közeledik.)

Szindbád fia csodálkozva hallgatta, hogyan ért jó atyja az üzletkötéshez is:

- Nézd, Valentin, én látom a te kék szemedből, hogy az gyermekkorunk óta nem változott. Én pedig most is úgy ülök itt melletted, mint egykor a kolostorban az iskolapadban, bámulom a te nyugalmadat, életerődet... Most is olyan vagy, mint egy juhász, aki tavasztól őszig a hegyek között őrzi nyáját, egy krajcárért vendégeli meg zsendicével, juhtúróval a kolostor kiránduló diákjait, és nem fél a farkastól sem.

- Egy krajcárért - mormogta a kékfestő, mintha valamely távoli gondolat kezdene motoszkálni kemény homloka mögött, amely homlokot bizonyosan valamely templom-képről, egy apostol képéről bámult meg az anyja.

Szindbád tovább öltögette egymáshoz a szavak hímzéseit:

- Én sohasem tudom neked elfelejteni, hogy valamikor az életemet mentetted meg. Kihúztál a lékből, ahová bezuhantam. Fehér habsapkája volt a Poprád lelkének, az én sapkám fekete báránybőrből volt, és fennmaradt a lék tetején, hogy arról te megismerjed a helyet a partról, ahol atyádnak a vásznak áztatásánál segítettél. Nehéz korcsolyám miatt nem bírt elsodorni a folyó sebes árja, és te a jég alá nyúlva megragadtad üstökömet. Megmentettél...

- Igen - felelt a kékfestő, homlokát végigsimítva. - De a korcsolyáidat azután sem adtad kölcsön, pedig a korcsolyákat külön húztam ki a Poprád fenekéről. Pedig arra kértelek, hogy egy héten egyszer kölcsönözd a korcsolyákat.

Szindbád észrevette, hogy nem marad kellő vízfolyásban a beszélgetés, ha így folytatja, azért gyorsan rászólt a fiára:

- Matematikus, csókold meg a kezét a barátomnak, aki atyád életét megmentette.

Szindbád fia engedelmeskedett, mire Valentin zavarodottságában a sótartó helyett a paprikába mártotta azt a kenyérdarabot, amelyet majszolgatott.

Szindbád most a kékfestő vállára tette a kezét:

- Hát arra emlékszel-e, amikor bűneimet a gyónás idején vállaltad, mert neked nem volt meggyónni való bűnöd a jó páterek részére.

A jó Valentin felvillant:

- Igen, de nem ingyen tettem. A vállalt bűnök darabjáért egy krajcárt kellett fizetned.

Miután a derék kékfestőnek sikerült magát ilyen bűnös színben is feltüntetni, megelégedetten dőlt hátra székében. Szindbád lelkendezve átölelte:

- És vajon megbocsátottad-e nekem valaha, hogy egyszer elloptam a zacskót a nyakadból, amelyben a vállalt és meggyónt bűnökért összegyűjtött pénzt a nyakadban hordtad? Hetvenöt krajcár volt a zacskóban, hetvenöt bűn, melyekért te vezekeltél, te mondtad el értük a jó páterektől kiszabott Miatyánkokat és Üdvözlégyeket, amely bűnöket nem te követted el, hanem én. És én elloptam tőled a zacskót.

A kékfestő nagyot nézett:

- Hát te voltál? - kérdezte hosszadalmasan.

- Én voltam - felelt Szindbád, és bólogatni kezdett, mintha szánná-bánná bűnét, száraz kortyokat nyelt, míg végre maga a kékfestő jött segítségére.

- Sok hetvenöt krajcárt elveszítettem én azóta... Igaz, hogy ezen a bizonyos hetvenöt krajcáron köténykét akartam venni a Marikának. Csak amolyan kis kötényt, amelyet az őszi vásáron árulnak.

A kékfestő, ha pipázó ember lett volna, most nagyot nézne a múlt időbe a füstökön át. De nem volt dohányos, azért csak a homlokán jelentek meg a vándordarvak vagy a csapatostul járó vadludak árnyképei, a ráncos elgondolkozások. Szindbád a zsíros terítékes asztal fölött két tenyerébe hajtotta a fejét:

- És most megint arra kérnélek, hogy a nagypénteki gyónásodba vennéd fel az én bűneimet is, mert nekem nincs lelkierőm ahhoz, hogy a jó pátereknek meggyónjak, miután gyerekkorom­ban mindig ártatlannak vallhattam magamat előttük, a te jóságod folytán. Vállald megint a bűneimet, Valentin.


A kékfestő egy darabig olyanformán üldögélt, mintha önmagával vitatkozott volna.

- Mindegy - mondta végre, nagyot nyögve, miután leküzdte magában az ellenkezés rossz szellemét. -- Halljuk, mit vállaljak?

- Csaltam, loptam, hazudtam, káromkodtam, nem tartottam meg a böjtöket, templomba nem jártam, mindent elkövettem az emberölésig - felelt daráló hangon Szindbád, mint gyermek­korában megszokta a gyóntatószék mellett.

A kékfestő, mint gyónási szakértő, feltolta ujjával a szemöldökét, és féloldalról nézett Szindbádra.

- Hát a paráználkodással hogy állunk?

- Az is volt - felelt Szindbád lesütött szemmel. - Mindenáron el akartam csábítani egy gyermekkori barátom kedves kis kedvesét... Talán el is csábítottam. És lopott hetvenöt krajcáron köténykét vettem neki.

A kékfestő mozdulatlan maradt:

- És mit fizetsz, ha mindezt magamra vállalom nagypénteken?

- Mit adhatok neked, aki már annyiszor megmentetted az életemet?

Valentin olyan csendes maradt, mintha kővé válott volna. Kimérten, lassan beszélt:

- Értesz az ördögűzéshez?

- Hogyne - lelkendezett Szindbád.

Valentin úgy rakta egymás mellé a szavakat, mint a kőművesek a téglákat:

- Nos, hát a fizetség az legyen, hogy kiűzöd Marikából, a feleségemből az ördögöt. Vagy te, vagy a fiad.

- Marika? - kiáltott fel Szindbád, és a torkában verni kezdett egy ütőér, pedig akkor még nem volt hajlamos a szívbetegségre.

- Igen, Marikát feleségül vettem - folytatta nagyon komolyan a jó kékfestő. - Húsz esztendeig elég csendesen éltünk. Néhány hónap előtt azonban egy új legény került a műhelyembe. A Tisza mellől jött, tilinkózik, és vasárnap verekedik a kocsmában. Marikával azóta nem lehet bírni. Szememre veti, hogy a nagyheti passiójátékban én játszom a Júdás szerepét - talán valójában én vagyok a Júdás a játékon kívül is... Az én csizmám mindig mocskos, de a legényé gyakran van kitakarítva. Nem engedi, hogy keresztet vessek a kenyérre, mielőtt azt felszelném, mert azt hiszi, hogy akkor nem adhatna másnak belőle... Te ismered Marikát, könnyen kiűzheted az ördögöt belőle.

Szindbád csippentett a szemével a fia felé:

- Marikából kiűzzük az ördögöt.


Már éppen kezet akart fogni az üzlet megkötése jeléül a derék kékfestővel, amikor felpattant a fogadó ajtaja, mintha lidérc nyomta volna le a kilincset. Hullaszínű öregasszony jelent meg, aki olyan félelmetes volt, mint az ábécében az x, y és z betűk, mikor az ember még nem tudja végig az ábécét. (Szindbád sem tudta.) A kékfestő a látományra mutatott, amely régi házak padlásairól, pincéiből, kéményeiből jöhetett elő. Megkozmásodott, mint a tűzhelyen felejtett étel. Összeszáradt, mint egy saru, amelyet nem von senki a lábára, legfeljebb a tavaszi kutyák hajigálják ide-oda a szemét­dombok környékén. Kökény, amelyet bokrán felejtenek... A szája szélét nyilván valamely átokmondás tartja összehúzódva, azért nem tud mindjárt megszólalni.

De beszél helyette a jóravaló kékfestő:

- Íme, Marika, akiről az imént beszéltem neked.

A látomány közeledik az asztalhoz, anélkül, hogy egyetlen pillantást vetne Szindbádra vagy a fiára. Nem, ez a látomány nem érte meg, hogy olyan nagy bűnbe keveredett egykor miatta Szindbád... A jövevény a Valentin vállára tette a kezét:

- Latrokkal ülsz együtt, ahelyett, hogy vásznaidat áztatnád a folyóban?

Szindbád, aki darab ideig azt hitte, hogy ért az öregasszonyok nyelvén, erőt vett magán, és komédiás hangon szólt közbe:

- Egy ital bor a hazáért sohasem árthat.

Az öreg nő Szindbádra vetette tekintetét, figyelmesen, megvetőleg, hosszadalmasan nézte, mint az öreg koldusasszony az előtte elrobogó fogatot, amelyben valamely régi férfiismerőse ül.

- Nem engedem, hogy megrontsa ezt a jó embert - mondá végül olyan hangon, mintha szeget vernének a koporsóba. És hóna alá nyúlt a kékfestőnk.


...Amikor végre megint a kövér poprádfelkai háta mögött üldögélt Szindbád, és a kövér kocsmárosnék ételillatai, amelyekkel benépesítették már a házat, hogy úgy az öregnek, mint a fiatalnak kedvére lehessenek, elmaradoztak, így szólt a fiához:

- Mindig csak rosszul sülhet el a dolog, ha az asszonyok idő előtt az üzletbe avatkoznak. Nem, még az én bűneim sem érnek meg annyit, hogy ezért engem te megváltsál.

[1925]


LEGJOBB OLYAN ASSZONYT ELVENNI,
AKINEK ELSŐ URÁT FELAKASZTOTTÁK

- Ha az ember megöregszik: nem nagyon válogat a megélhetési módozatok között. Így tehát meg kell ismerkedned Szerenádi Szerafinnal is, aki mostanában abból él, hogy azokat a cipőket és papucsokat árusítja, amelyeket valaha a szeretőitől emlékbe kapott. Sajnos, nemigen egyeznek egymással a cipők. Szerenádi vevői tehát az egylábúak közül kerülnek elő... Ritka az olyan bátor ember, aki kétféle cipőt, mondjuk egy hegyes és egy tompa orrú sarut merne viselni a lábán - kezdte Szindbád egy napon, amikor felébredt benne a lelkiismeret, hogy fia nevelésével keveset törődik.

Szindbád fia mekegett, mint a bárány:

- Már megint mindenféle vénasszonyokkal akar összehozni, akik azzal gyötörnek, hogy fejtsem meg az álmaikat?

- Korántsem - felelt ünnepélyesen Szindbád. - Szerenádi Szerafin nem vénasszony, hanem férfi. Női névre azért keresztelte az apja, mert az öreg előrelátó ember volt. Nem akarta, hogy fiát besorozzák katonának.

- Nagy kötnivaló lehet - mondá Szindbád fia, és most már öklelő kosnak képzelte magát, hogy csak egy mihaszna öreg embert kell meglátogatni.


Hol lakott Szerenádi Szerafin? Nem is lakhatott másfelé, mint a Bakonyban, ahol még manapság is akadnak bolondos vénemberek, akik azzal fenyegetik dologtalan öreg cselédjeiket vagy megunt hozzátartozóikat, hogy majd elmennek a Sobri Jóska nyomába, szégyent hoznak a családra.

Szindbád az útra összecsomagolta azokat a szivaros skatulyákat, amelyek nagyatyja örökségéből maradtak, amely ládikók színültig meg voltak tömve szivarvégekkel. Ki pipázhatná el ezeket a szivarvégeket, ha nem Szerenádi? Arcképeket vett magához - amelyeket valaha képes- és divatlapokból vagdosott ki ugyancsak a nagyapja, amely képekkel közönségesen a vidéki emberek a hátsó kamráiknak a deszkafalát szokták beragasztani. Hadd izguljon az öreg Szerenádi, ha majd megmutatja neki a mexikói császárné vagy Renz lovarművésznő képeit. És az utazáshoz egy olyan régi borjúbőr ládát választott ki, amelyet az utazók mindig a kocsi végébe csatoltak, és a koffer kopott szőrében világosan látszott egy pisztolygolyó nyoma...

- De azt hiszem, akkor járnánk a legjobban, ha a bakra, a kocsis mellé libavirág színű, kendős kis pesztonkát ültetnénk, és így robognánk be Várpalotára - mondá fiának Szindbád, miután a veszprémi fogadóban még egyszer szemügyre vette a málhákat.


Tavasz volt; az út a Bakonyon át olyan mulatságos is lehetett volna, mint a szuplikáns-diákok utazása, akik mindenütt mernek dalolni, mert egyetlen krajcárjuk sincs. A veszprémi fiákeres inkább a söröspalackok kedvelője volt, mint a borosedényeknek; amint az útszéli csárdában a fogadós kipattantotta a dugót az üvegből, a fiákeres nyomban a szájához kapta az üveg nyakát, mert véleménye szerint nagy kár volna a kifolyó habért... Szalonna fehérségű derekú nyárfák, aranyvirágos sombokrok, a tavasz friss zöldségeire emlékeztető nyírfák és betyárkalapokhoz illő sötét orgonavirágok után ritkult az erdő, és még abban is szerencséjük volt az utasoknak, hogy egyetlen nyúl sem futott keresztbe az úton. De Szindbád mégis elégedetlenül dohogott:

- Úgy látszik, nincs igazi szerencsénk. Se a kocsmában, se az útszélen nem találkoztunk se betyárokkal, se betyárnőkkel. A kocsmárosnék errefelé már nem étetik meg az utazókat, hogy azok a föld másik oldaláról is visszakívánkozzanak hozzájuk. Szó sincs arról, hogy egy csizmadiás szekérrel találkozzunk, amelyen széles derekú asszony hajtja a lovakat, akivel aztán itt az erdőben darab ideig alkudozni lehetne egy pár csizmára. Nem érdemes már utazni Magyarországon. Vajon, hol fogok neked feleséget szerezni, hogy végre már magam is nyugalomba vonulhassak? - panaszkodott Szindbád a fiának, és ezenközben szőlődombok tűntek fel, amelyeken félrecsapott kalappal álldogáltak itt-ott füstös présházak, mintha még mindig be volnának csípve valamely régi mulatságtól. Majd egy helyen, ahol az árok vizében fehér háziludak próbálgatták olyan pirosra festeni a lábukat, mint a gólyáké, a veszprémi fiákerosnak eszébe jutott a palackba fojtott sör, és hátraszólott cipópiros arculatával:

- Mindjárt Palotán vagyunk.


- Csak jól nézd meg itt a házakat, az ablakokat, a kerteket, a kerítéseket és kéményeket; a lugasokat és a kiskapukat; a filagóriákat és a ruháskötélen száradó fehérneműket; a muskátli­cserepek mögül egerésző leányszemeket és az özvegyasszonyok portáit, ahol már a fiatal kocsis olyan nagy nyugodalmassággal vagdalja kenyeréhez a szalonnadarabokat, mintha többé semmi gondja se volna a világon. Jól nézz körül az udvarokon, ahol ilyenkor ássák a virágágyakat, amelyekbe mindig eltemetnek valakit a múlt időkből. És ügyelj arra, hogy ki jár a padlásra és a kamrába és a pincébe és a jégverembe a leánynép után. És ne menj be olyan házba, ahová sok keréknyom vezet, és a tornácon nagy úton járó csizmákat szárítanak, mert ott neked nincs semmi keresnivalód. Legjobb dolog olyan udvarokon megfordulni, ahol a gyalogutat benőtte a fű, a kisasszony a kút tükrében nézegeti az arcát, az özvegyasszony pedig olyan elgondolkozással pödörgeti kezében a ruhaszárító kötelet, mintha azzal valamely különösebb célja is volna. Általában, ahol valami gyász vagy bánat mutatkozik a háznál: olyan helyen érvényesülhet a tapasztalatlan fiatalság is. Mert ismétlem, hogy már végre kedvemre akarok élni: megházasítlak - intette Szindbád fiát, amikor a régi várkastély előtt elhaladt a kocsi, amely várkastély ablakában az akkori tulajdonos éppen állatbőröket szárított.

- De hát miért akarja, hogy mindenáron megházasodjak? - mekegett ismét Szindbád fia. - Talán bizony valamely régi szeretőjét akarja a nyakamba sózni?

- Ez se volna éppen a legrosszabb eset - vélekedett Szindbád. - Mert legalább előre kitaníthatnálak, hogyan lepjed meg ügyünk érdekében a kiszemelt szívecskét. De mégse ezt szándékozom tenni, mert jobban szeretem azt a festék-szagot, amely festékkel az új nyoszolyákat szokták bevonni az asztalosok, mint a régi ágyakat, amelyekben nagybetegek siránkoztak, haldoklók kapaszkodtak az ágy deszkáiba. Engem már csak a fiatalság érdekel - fejezte be szavait Szindbád, amikor egy öregember, aki az utolsó napsugarakat lopkodta egy kapuelőtti kövön, elszáradó kezének egy fáradt mozdulatával megmutatta az utazóknak azt a házat, ahol Szerenádi Szerafin lakott.


Az arc, amely egy ablak mellett feltűnt: olyanforma volt, mint egy Vexir-kép, amelyet a régi magyar házakban lehetett látni. Elölről tán Deák Ferencet mutatta a kép, de jobbfelől nézve bízvást Kossuthot, míg baloldalról Garibaldit vagy más titkolni való férfiút. A ház ablakában mutatkozó öreg kép jelenthetett bízvást egy megöregedett lókupecet, aki összevont, kimélyült szemöldökével egész életében azt az utat kereste, amelyen lopott lovaival tovanyargalhat. Őszülésében is veresedett ez a haj, mintha még mindig fűtenék alulról a szenvedélyes gondolatok. A szürke bajusznak az egyik hegye fölfelé állott, mintha ámulatában úgy maradt volna, amikor valamely női kéz utoljára megpedergette. A zergeszakáll olyan egyenesre volt fésülve, mintha az imént került volna le valamely kalandozó fiatal vadászkalapja mellől. De mégis némi gonoszság mutatkozott ezen a szakállon, mintha mindig azon törné a fejét, hogyan dörzsölhetné pirosra ifjú nők arculatait... Mert az öregemberek szakállainak már nincs sok ráérő idejük, hogy szenvedélyes indulataikat eltitkolják. Sietni kell minden csókkal, amelyet hengergő álmukban még hátralevőnek gondolnak életükben.

Bizonyára megijedt volna ettől a rablólovag arctól akármilyen férfi; erőszak, erő, emberölésig menő elszántság és az önzés hörcsögpofazacskói duzzadtak ezen az arcon, még ha az a legnyugodtabbnak látszott is. A zsarolók arca ilyenforma, akik a nőknek utolsó pendelyét és csókját veszik el...

Még oldalról nézve annyi jelentősége se volt ennek az arcnak, mint egy kusza szarkafészek­nek. Nem mondott ez az arc semmit annak, aki oldalról nézte. Az orr szinte igyekezett eltűnni; a fül a koponyához simult; a szem nem rakétázott. Ez az arc megszokta, hogy mindig szemtől szembe álljon, mint a hipnotizőr médiumával.

Szindbád nagy tisztelettel közeledett az öreg lókötőhöz, de az le sem tette kezéből az olvasott könyvet, amint félszemmel Szindbádra sandított:

- Miféle szél hozott ide? Én már öregember vagyok, nem foglalkozom semmiféle görbe dolgokkal, így leányrablással sem - kezdte az öregember rideg, visszautasító hangon.

- Leányrablás! - kiáltott föl Szindbád. - Engedd meg, tisztelt barátom, hogy most is, mint minden alkalommal, a legnagyobb elismeréssel szóljak azokról a dolgokról, amelyeket a te társaságodban volt szerencsém elkövethetni. A te nagy kiszámítóképességed okozta, hogy sohase kerültünk bajba legvakmerőbb csínytevéseinknél sem.

A rabló legyintett:

- Nem érdemes beszélni az egész dologról. Nem csináltunk semmi nagy dolgot, tiszta lelkiismerettel, nyugodtan várom halálom óráját. Ugyan mennyi van még nekem hátra az életből? - Látod, éppen Shakespeare színdarabját olvasom a véres királyokról. Ezek vittek véghez emlékezetes tetteket.

Szindbád, miután hiába várta, hogy az öregember hellyel megkínálja, maga vont elő egy faszéket, és akármilyen kajánul nézett házigazdája, sima szóval így beszélt:

- Igazad van, Szerenádi, minden második emberrel megtörténhetik, hogy üstben akarják megfőzni a felbőszült férfiak azokban a falvakban és városokban, ahol darab ideig tartózko­dott. Igazad van, Szerenádi, nem olyan nagy dolog asszonyokat, lányokat lopni lakodalmakról, bálakról, templomokból...

- Hát miért engedték magukat? - fortyant föl a tisztelt úr, de most már korántsem volt olyan visszautasító, mint kezdetben. Darab ideig még a könyvbe nézegetett, mintha a megkezdett mondatot akarná befejezni, aztán csendesen begyűrte a lapot.

- Hát most miben sántikálsz? - fordult Szindbádhoz.

A kérdezett őszintén felsóhajtott:

- Elhibázott életemet akarom jóvátenni. A fiamat akarom boldoggá tenni, mert én egész életemben szenvedtem a nők miatt. Hol ezért, hol amazért voltak halálsejtelmeim, csodálatos dolog, hogy életben maradtam.

- Én úgy tudom - mondá igen gúnyosan Szerenádi úr -, hogy tisztelt barátom mindig tisztában volt a következményekkel, amikor egy és más dologgal megterhelte a lelkiismeretét. Régen meghalt az az öregasszony, aki tisztelt barátomat tudatlan gyereknek ismerte volna. Tisztelt barátom nagyon is jól tudta világéletében, hogy bortól és nőtől lerészegedni, aztán betegen kijózanodni szokás. Miért csodálkozik tehát úgy elhibázott életén?

- Azt hittem, hogy örökké tart a mámor - védekezett Szindbád.

- Maga hitt ilyesmit? Maga, tisztelt barátom, aki még azt se szokta elhinni, amit a két szemével lát? - csúfolódott az öregember. - Remélem, nem azért jött ide, hogy engem is bolonddá tegyen, mint annyi férfit és nőt életében?

- Tekintettel arra a szövetségre, amely bizonyos körülmények között kettőnk között fennállott, így például akkor is, midőn egy megfiatalító csodaszert árultunk öreg, gazdag embereknek és asszonyságoknak, és akkor is, amikor az elmegyógyintézetből kellett megszöktetni egy zsidó bárónőt, akit féltékeny férje ide bezáratott, amikor a dáma azt kezdte hangoztatni, hogy csak azokat a férfiakat szereti, akik olyan barnák, mint a fokhagymás lacipecsenye...

Szerenádi borúsan közbeszólott:

- Hagyjuk régi üzletkötéseinket, a kuncsaftok nagy részben már a másvilágra szökdöstek előlünk. És én remeteéletre adtam magam. Itt van a szomszédomban a mészáros, akihez csak a palánkon kell átkiáltani, ha egy kis húsra megéheztem. Egy öreg takarítónő hordja a bolhákat hozzám a község minden részéből (azért nem is ajánlom, hogy itt maradjanak éjszakára). Hál' istennek, annyi bolhám van, mint a Vadkanfő istállójában, amelyről Shakespeare írt.

A beszélgetés eddigi folyamán is észrevehette Szindbád fia, hogy atyja minden tisztelete mellett, bizonyos főnöki fölényességgel beszél Szerenádival. A remete magázta Szindbádot, míg az kedélyesen tegezte az öreget. Szindbád most már nem is sokat teketóriázott:

- Ismétlem, hogy föltétlenül számítok a segítségedre. Minden törvényszéki írnok, adóhivatal­nok, útmester meg tud házasodni, ha ehhez kedve van. Miért ne tudna megházasodni az én fiam is? Kettőnket is eltarthatna egy asszony, és különben is szeretnék fiam vagyonával magam spekulálni, amellett, hogy nagyon kívánkozom a csendes családi otthon után. Egy nagy fa alatt, napsütéses padon akarok üldögélni, amikor a fiam felesége a virágmagvakat tavasszal elvetegeti. És én előre elmondom neki, hogy melyik magból milyen virág lesz.

Szerenádi dörmögött:

- Megérem, hogy olyan szent ember lesz a végén, hogy felmászik valamely toronyba, hogy onnan elrepüljön, mint valamelyik középkori szerzetes.

A remete ezután megmutatta házát... Kis, falusi ház volt; a cserepek felborzolódtak a tetőn, mint a barátságtalan ebek szőrei. Az ajtónál egy gödör volt, amelyben kitörhette a lábát a látogató. A ház végében ablaktalan szoba volt.

- Itt lakik a kísértet - mondta a remete.

- Hogyan jutottál ehhez a házhoz? - nevetett Szindbád.

- Végrendelet-tanú voltam egy öregasszonyság mellett.

- Hát egyébként vannak még cipőid, amelyeket eladogatsz?

- Régen eladtam már a hercegné papucsát is, pedig erről azt hittem, hogy szívem fölé tétetem, mikor a koporsóba zárnak! - szólt a remete, és valóban könnyezni kezdett.

- Hát akkor miből tudsz megélni?

Szerenádi szipákolt:

- Zongoraleckéket adok. (A házban valóban volt egy rossz zongora.)

- De hát tudtommal: sohasem értettél a zongorához!

- Most sem. De valahogy megélek belőle. Két növendékem van. Sohasem szerettem az egynejűséget.


- No, vén lókötő - kiáltott fel Szindbád. - Hát végre eljutottunk oda, hogy régi barátodnak, aki helyetted annyi szerelmes levelet irt, mert te magad sohasem voltál barátja az irka-firkának: most vallomást teszel. Miféle növendékeid vannak?

- Mindjárt itt lesz az egyik - felelt Szerenádi, és a falu közepén álló torony órája felé nézett.

- Pontosságra szoktattad őket - szólt Szindbád elismeréssel, amikor valóban megérkezett egy falusi leány, aki nyomban nagyon izgatott lett, amikor Szindbádot és fiát megpillantotta.

- Klein Sári kisasszonyt bemutatom a "főigazgató" úrnak.

Szindbád csippentett szemével fia felé.

- Vedd karodra Sárikát, és nézzétek meg a kertet, amíg én a tanár urat levizsgáztatom.

Szindbád hosszasan nézett a fiatalok után. A leányka olyan piros volt, mint az újszülött.

- A derekára tedd a kezed - kiáltotta ki az ablakból Szindbád, és a zongorához ült, hogy egy nehéz, hosszadalmas zenedarabot eljátsszon, mintha azt maga a vén Szerenádi játszaná.

- Tekintélyt kell tartanod a faluban - mondá Szindbád a remetének, amikor a zenedarabbal végzett.

- Hm - felelt Szerenádi. - És ha a fiad elcsábítja a növendékemet?

- Ott a kísértet-szobában? - nevetett Szindbád.

- Akár ott, akár a káposztáskertben... Ti tovább utaztok, én itt maradok.

- Nem történik semmi... Ne bolondozz, öreg. Sárika annál hűségesebb növendéked lesz, mert gondoskodtál mulattatásáról.

Ám most megérkezett a második számú növendék is. Erre már Szindbád felállott a zongorától. Strucckalapja volt... Gyűrű gazdag szeme nézett Szindbádra kezéről. A fülledt selyemszok­nyából falusi unalom és vágy áradozott, hogy szinte megszédítette melegével Szindbádot. A regálbérlőnek volt az özvegye, és iskoláit Pesten végezte. Az orra, amely eddig szomorú volt, mintha valami örök bánat miatt nyúlott volna meg, szinte piszévé változott, amint a "főigazgató úr" ajánlkozott, hogy a mai zongoraleckét ő adja a tanár úr helyett.

- Te csak menj a kocsmába, kedves kollégám - biztatta Szindbád barátját, és olyan pillantást vetett a kezekre, mintha még sohasem látott volna ily húsos, fehér és izmos kezeket, amelyek nyilván megfojthatnának egy férfit. Vajon őt is megfojtják-e? Szindbád így kezdte mondókáját:

- Barátom leveleiben sokat olvastam nagyságodról... Valóban igaz volna, hogy a legszebb hangja van egész Várpalotán? A zongorában virtuóz és lelke nemességével senki sem veheti fel a versenyt?

Fogorvosoknak vannak ilyen biztató szavaik.


Szerenádi nyilván fulladási rohamot kapott útközben, mert haragos köhögéssel állott meg darab ideig az ablak alatt.

A növendékek már eltávoztak, Szindbád az ajándékba kapott szivarvégeket és divatképeket rendezgette. Szindbád fiának kacsafarkához hasonlatos haja még jobban meggöndörödött; kijelentette, hogy Sárit feleségül veszi szívesen; gondoskodjon atyja valamely üzletről, amelyből itt Palotán megélhessenek.

- Legjobb volna mindjárt zongoramesternek felcsapni - vélekedett Szindbád.

Szerenádi ekkor lépett a szobába, és komoran nézett Szindbádra:

- A régi időben, amikor még üzleteink miatt gyakrabban találkoztunk: az volt a szokás, hogy ha valahol elvégeztük a dolgunkat, onnan lehetőleg sürgősen elutaztunk... Vajon most más szokások vannak divatban?

Szindbád a fiára mutatott:

- Nem lehet utazni. A fiatalúr házasodni akar. Sárival már megegyezett a dologban.

A remete egy darabig tetőtől talpig nézegette a fiatalembert. Nem krákogott, nem káromko­dott, a hangja mogorvaságán sem sokat változtatott, amikor így kezdett beszélni:

- Sajnos, nekem nem volt szerencsém ahhoz, hogy fiam szülessen. De ha fiam volna, azt úgy nevelném, hogy tartózkodjon a fiatal nőktől. A fiatal nők csak rontanak az emberen... Először azért, mert semmi hasznos tudományt nem lehet tanulni tőlük, csak érzékenységet, amire az embernek nincs szüksége az életben. Másodszor a fiatal nő szereti magát rábízni az első férfira, akivel megismerkedett. A nyakába ül, dermeszti a szívét, és éjszaka rossz gondolatokat terjeszt. A fiatal nők nekünk, öregembereknek valók, akik már nem egykönnyen kaphatók bolondságokra.

Szindbád nagyon helyeselt a remete szavainak, mire az ismét gunyorosra fordította szavait:

- Azon csodálkozom, hogy nekem kell elmondani mindezeket a fiatalembernek, amikor tisztelt úratyja, az én zenekedvelő barátom ezt jobban tudja nálam.

- Hát mit tegyek? - kérdezte Szindbád fia, és már megint a gödölye hangját utánozta.

Szerenádi Szerafin hidegen, mint egy szigorú, erkölcsös emberhez illik, a következőket mondta:

- Az embernek számolni kell azzal, hogy miből fog megélni öregségére. Zongoraleckéket akar adni vénségére Palotán, vagy pedig kocsikázni akar Veszprémben és egyéb fővárosokban? Élvezni akarja az életet, vagy pedig rabszolgája akar lenni a létnek? Harangozó akar lenni vagy pedig megrendelő, akinek a harangozó elhúzza a nótáját?

- Fiam természetesen rendelő akar lenni! - szólt közbe Szindbád, fia védelmében.

- Nos, ebben az esetben, azt vélném, hogy akkor cserélni kell a növendékeim között. Sárit át kell engedni az én igen tisztelt barátomnak, a regálbérlőné pedig amúgy is özvegyasszonyság, tehát éppen arra való, hogy férjhez menjen.

- Azt a vén duennát? - mekegett Szindbád fia.

Szerenádi Szerafin erre már nem is tartotta méltónak a válaszadást. Szindbádhoz fordult:

- Sajnálom, tisztelt barátom, hogy fia még mindig azt hiszi szavaim után, hogy az évszámok jelentenek valamit egy házasságkötésnél.

Szindbád fia (nyilván Sáritól tanulta) felkiáltott:

- És a szerelem?


Sz. Szerafin már búcsúzóra nyújtogatta a kezét. Az ajtóban mondta a vendégeinek:

- Legjobb olyan asszonyt elvenni, akinek az első urát felakasztották.

- A bérlőnéét is? - kérdezte összeborzongva Szindbád. (És ezután jó darab ideig igen kedvetlen volt.)

[1925]


ISZKIRI

Egyszer Szindbádot, sok szerelmi bolondságoknak a hősét, üldözőbe vette egy nő. Ez pedig ilyenformán történt:

Pálma, bármilyen nemesen hangzik is ez a név: olyan szenvedélyes asszonyság volt, hogy ha megmérgesítették, harapott. Sok férfit megharapva életében... így a márciusi ünnepélyeken, a belvárosi kocsmákban mutogattak egy barna atillás, kék sapkás alhadnagyot, aki kezdettől végigküzdötte az 1848. és 1849-i hadjáratot, és egyszer sem sebesült meg. Mégis, egy titkolhatatlan forradás látszott az arcán: Pálma harapásának nyoma. - Ugyanebben az időben a budai bástya­sétány vadgesztenyefái alatt szürke napernyővel, totyogós professzorléptekkel csónakázott egy tiszteletre méltó tudós, akinek soha életében nem volt köze másokhoz, mint a pókokhoz, akik nyilván nagyon kedvelték a tudóst, mert mindenféle könyveket írt róluk. És a pókok költőjének arcán is egy szabályos harapás nyomai látszottak, egy aranyfognak is a nyoma, mert a tudományos ember már második férje volt Pálmának, amikor a napernyő helyett még az asszonyságot hordozta karján. - De még az alhadnagy, valamint a pókpoéta idejében üldögélt Pesten, a Józsefvárosban koporsói között egy úriember, akinek az volt a híre, hogy a legudvariasabb ember a kerületben, mert hiszen többnyire gyöngédségre szoruló, gyászba borult egyénekkel érintkezett. Ez a komoly, fekete ruhás, mindenkire őszinte tisztelettel és bizalommal mosolygó úriember, aki már csak azért sem lehetett kétségbeesve, mert bizonyosan tudta, hogy előbb-utóbb mindenkinek szüksége lesz az ő portékájára, a koporsóra, mondom, még ez a mézes ember is, aki a lehető legnagyobb udvariassággal tessékelte boltjába a vevőket, ő is harapást viselt az arcán, mert mielőtt a búskomor foglalkozásra szánta volna magát: harmadik férj volt Pálma mellett. - De bizonyosan akadtak még mások is a városban, akiknek nem voltak hivatalos papirosaik arról, hogy Pálma törvényadta, feleségi jogon harapta meg őket. Pálma ugyanis szerette a divatos táncokat, lehetőleg mindegyiket megtanulta már idejében, mikor is meglátogatta a tánctermeket, és így megismerkedett különböző férfiakkal, akik rövidesen azt kezdték érezni magukon, hogy Pálma szerelme nélkül nem élhetnek tovább... Amíg aztán Pálma megharapta őket. És ez a harapás fájt, mert Pálmának évről évre több hamis foga lett. A hamis fognak pedig az a tulajdonsága, hogy nem érzi, meddig mélyed bele az eleven húsba. Hát a leírt úrhölgy vette üldözőbe Szindbádot.


Lesett rá a Nagyopera árkádjai alatt, olyan ártatlan arccal, mintha csak a színlapot olvasná, és mikor Szindbád arra járt, hirtelen Szindbád mellett termett: "Maga gazember, már megint kivel csal meg, hogy hetek óta nem látom?" - kérdezte olyan hangon, hogy a sarki rendőr már jegyzőkönyvecskéjét kezdte tapogatni, hogy abba majd hivatalosan is bevezesse a szerelmesek nevét. Szindbád udvarias ember volt, nem válaszolt tehát Pálmának, mert nem akarta a hölgy érzékenységét megbántani. Csendben menekülésre fogta a dolgot. Az Andrássy út egyik oldaláról a másikra cikázott, mert komoly futamodást nem lehetett rendezni a népes útvonalon. Csodálatosképpen a kocsik nem gázolták el a mindenütt Szindbád nyomába iramodó hölgyet... Sőt annál inkább szitkozódott, örök szerelmet emlegetett, amelyet Szindbád ígért volna. A lovasrendőr már éppen sarkantyúba akarta kapni lovát, hogy utolérje a menekülő férfit, de Pálma rákiáltott: "Ne merjen a mi dolgunkba avatkozni!" A lovas ijedten szalutált, pedig ezek a rendőrlegények nemcsak a lovat, de rendszerint a nőket is összeverik. - Így történt aztán, hogy Szindbád egérutat vett, és mindaddig futott, amíg a Soroksári út végére érkezett, ahol ama bizonyos 1848-49-i Honvédmenházban Pálmának a férje, az alhadnagy lakott.

- Hadnagy úr, hoztam magának egy jó szivart - kiáltott fel megmentve és lelkendezve Szindbád. (Erre a helyre nem merészelte őt Pálma követni.)

Lesben állott Pálma a Lánchídnál, gróf Széchenyi szobra előtt, amikor arról értesült, hogy Szindbádnak Budán van dolga. (Gépolajat kellett vinni egy kedves kis varrónőnek.) Pálma a mozdulatlanságra ítélt grófot kérdezte: "Mit érdemel az olyan ember, aki idecsábítja a nőket, aztán faképnél hagyja őket?" Mit, mit nem felelt a gróf, azt sohasem lehetett megtudni, mert Szindbád megpillantván Pálmát a szobornál, futamodásra vette a dolgot. Persze, Pálma sem molesztálta tovább a szobrot, hanem Szindbád után vetette magát... Szindbád ilyenkor következetesen azon a hídoldalon menekült, amely oldalon a Budáról jövők szoktak dolgaik után járni. Ezek a járókelők mindig oly sebbel-lobbal igyekeznek, mintha valahol tűz volna Pesten, amelynek az oltása az ő dolguk. Nem hallgatták el tehát kevésbé hízelgő megjegyzé­seiket a szemközt futamodó Szindbádról, de ezeket a megjegyzéseket már többnyire a Szindbád nyomába igyekvő Pálmának kellett lenyelni. A Lánchíd után következik a Várhegy, amelyre Szindbád könnyű szerrel menekült, részint azért, mert pontosan tudta az utat errefelé, részint pedig Budán, a szerelmesek városában mindig hétmér­földes csizmákban járt, mint Ámor futárjához illik. Pálma, aki testi terjedelme miatt már nem mászott fel a hegyre szerelemből (de annál inkább féltékenységből), kimerülten követte szerelmesét. Ha történetesen arra hajtott a miniszterelnök, ezt a jó urat hívta segítségül. De a miniszter ritkán járt errefelé, azért Szindbád rövidesen elérte a Várat és ott a bástyasétányt, ahol ama tudós ember szürke napernyője alatt sétálgatni szokott:

- Professzor úr, hoztam magának egy gyönyörű pókot - kiáltott fel Szindbád, és az egykori férj karjába kapaszkodott. (Pálma ugyancsak nem merészelte követni szerelmesét e helyre.)


Ám Pálma fáradhatatlan volt akkor, midőn arról volt szó, hogy Szindbádot megint üldözőbe vegye. Pálma, miután egy hordár piros sapkáját kicserélte egyik régi férje kemény fekete kalapjával, és az átöltözött hordárt Szindbád nyomába szalajtotta: rövidesen megtudta, hogy a csalfa férfiú egy józsefvárosi kiskocsmába szokott lengő léptekkel benyitni, és ezen a helyen az a különös szokása van, hogy a borospoharakat hosszadalmasan nézegeti. "És miféle vendéglősné van ott?" - kérdezte Pálma, aki türelmetlenül hallgatta végig a privátnyomozó jelentését. "Egy kövér asszonyság!" - felelt a hordár. "Ez az!" - kiáltott fel Pálma, a hordárnak csaknem a karjába kapaszkodott, midőn ama bizonyos vendéglőbe elvezettette magát.

A vendéglő az Ecetfához volt címezve, de a ravasz cím nem vezette félre Pálmát, nemhiába volt már bánatos, hosszú orra a sok szerelmi csalódástól: azt sejtette, hogy az Ecetfánál édességet is mérnek. Most az egyszer valóban tetten érte Szindbádot. Az a nő, akit a tudatlan hordár "egy kövér asszonynak" nevezett, úgy ült Szindbád ölében, mintha lovagolt volna. Vöröses volt. - Pálma, barna nő létére, mindig gyűlölte az alattomos szőkéket; kövérkés volt, de nem a zsíros koncoktól, hanem a szerelemtől - holott Pálma gyermektelen és sovány volt... Olyan ártatlan, kék szeme volt, mint a méregkeverőknek, holott Pálma szemével is mindig azt fejezte ki, amit a szájával.

Pálma tehát radikális módját választotta a törvénycsinálásnak. Kiállott a vendéglő ajtajába, és telitorokkal elkiáltotta magát:

- Segítség! Gyilkosság!

Szindbád már tapasztalatból tudta, hogy mi szokott az ilyen kiáltozás után következni, ezért hamarosan elmenekedett az oldalajtón, de a szegény "kövér asszony" helyén maradt, és kénytelen volt az idegen nő esernyőcsapásait elviselni.

Ezek az esernyőcsapások okozták, hogy Pálma Szindbádot már csak a József körúton tudta utolérni, mégpedig nem messzire a harmadik férje, a koporsókereskedő boltjától. Szindbád bemenekült a boltba, és lelkendezve így szólt a nyájas kereskedőhöz:

- Főnök úr, egy testemhez szabott, kényelmes, korrekt koporsót szeretnék vásárolni.

A kereskedő vidoran bólintott, és a legközelebbi koporsóra mutatott.

Szindbád leemelte a koporsófedelet, elhelyezkedett a koporsóban, de mielőtt kényelmesen kinyúj­tózott volna, a koporsófedelet magára húzta. Mire Pálma megérkezett volt férje kereskedésébe: Szindbád eltűnt...

- Talán egy koporsót parancsolsz? - kérdezte a nyájas kereskedő volt feleségétől, és fogait mosolyogva villogtatta. - Vagy pedig iszkiri innen kifelé!

[1925]


A DOBOGÓ SZÍV SIMOGATÁSA

Szindbád akkoriban azon törte a fejét, hogyan dugaszolhatná ki mocskos pipáját, miután az utolsó női hajtű is elfogyott a háznál - amikor egy igen előkelő megjelenésű hölgy kopogott ajtaján:

- Már nem bánom, akármit is gondol felőlem, de felkeresem, hogy személyesen is megismer­kedjek magával.

- Hercegnő! - felelt Szindbád, és csaknem térdre vetette magát a hölgy előtt, aki körülbelül olyan idegrendszerűnek és finomnak látszott, mintha abban a percben szállott volna le valamely nagy európai expresszvonatról, amely boldog napnyugati országokból indult el kelet felé. És a hölgy köpenyének valóban olyan illata volt, mint a Havanna-szivarok füstjének, amelyet előkelő utasok szoktak a fogaik között szorongatni, amikor a határállomásokon átdöccen velük a vonat.

- Én a spanyolországi szigetekről jövök, hogy magával beszélhessek - szólt a hölgy.

Szindbád körülnézett bagolyvárában. A bútorzat itt valóban nem látszott alkalmasnak egy baleári úrnő fogadtatására, mert az sem volt egészen bizonyos, hogy melyik széknek van kimenőben a lába. A szőnyeg pedig már akkor kopott el, amikor a nádorispán járkált rajta sarkantyús lépteivel... Mindössze annyiban volt kedvező ideje az előkelő hölgy látogatásának, hogy Szindbád szerencsére nemrégen csukta be a faliszekrénybe azt a bolond, öreg kísértetet, amellyel éjjel és nappal társalogni szokott. (A kísértet ugyan hümmögött néhányszor a szekrényben, de azt is rá lehetett fogni, hogy egy kutya nyugtalankodik odabent.)

Szindbád végre talált egy széket, amelyen sem egérfogó, sem ócska, szárnyas frakk nem foglalta el a helyet, a hölgyet leültette, és megkérdezte:

- Valamely álomfejtés ügyében méltóztatott a nagy utat megtenni?

A hölgy bánatosan nézett maga elé. Szindbád ezalatt szemügyre vette arcát, amelynek festéséhez a hölgy leginkább a napsugarat használta. Szinte kreolszínű volt ez az arc, amelyből a mindent kifejező szemek diósan világítottak. Az orra élénk, kíváncsi, mindentudó orr volt, amely valamivel kisebb volt, mint az okosság görög istenasszonyáé, de reményleni lehetett, hogy valamikor még nagyobb is lesz ez az orr. Amikor már mindent megismer a világon, ami érdekelné. Ugyancsak nagyobb formája volt a szájnak, mint azoknak a szájaknak, amelyeket mézeskalácsokra szoktak rajzolni. Ez nyilván azért van, mert az úrnő nem spórol a szóval, gyorsan kimondja azt, amit magában gondol. No, majd kisebb is lesz ez a száj, hogyha nem akad figyelmes hallgatósága minden szavának. - Szindbád megfigyeléseit éppen tovább akarta folytatni a fülön (amely olyan kerek volt, mint a búgó csiga, amely azokat a másvilági hangokat is hallja, amelyeket a földi fülek általában nem hallanak), a hajon (amely olyan dús volt, hogy még az ajak felé is jutott belőle mutatványképpen), a kézen (amelyet egyelőre szárnyas bőrkesztyű védelmezett tisztátalanságok - így a tekintetek elől is -), mikor úgy röppent fel a nő száján a sóhajtás, mint a halk fenyvesmadár:

- Azért jöttem a spanyol szigetekről, mert azt hallottam, hogy magának van egy házi kísértete... Én pedig mindent láttam a világon, csak kísértetet nem.

Szindbád nem szeretett a maga kísértetéről beszélni, ezért inkább földrajzi tudományát vette elő:

- Mondja, nagyságos vagy felséges asszony: a spanyol szigetek melyikéről jött vala látogatásomra? A Mallorcáról vagy a Minorcáról?

- Én mind a két helyen laktam a szigeteknek ama részeiben, ahol egész nap ruha nélkül lehetett járni! Mert nem bírom elviselni testemen a ruhaneműt. Éget, zavar, boldogtalanná tesz. Legjobban szeretnék itt is ruha nélkül járni, de tudom, hogy ez lehetetlenség Európában.

- Holott, amint látom: ruhái a legutolsó európai divat szerint készültek - jegyezte meg Szindbád.

- Mit tehetek én arról? - kiáltott fel panaszosan a hölgy. - Utam Svájcon vitt keresztül, és Zürichben így varrnak a szabók.

- Mondjon még valamit magáról - szólt Szindbád rövid elgondolkozás után.

- Huszonnégy óra óta nem ettem egy falatot, mert szép akartam lenni, amikor magát felkeresem. Megfigyeltem ugyanis, hogy sokkal szebb vagyok, ha darab ideig semmiféle táplálékot nem veszek magamhoz. Ez az én legegyszerűbb szépségápolásom a mindennapi fürdőzésen kívül.

- És egyébként mit szokott enni?

- Nagyon szeretem a narancsot. Hét-nyolc darabot megeszem. Némi teasütemény mellé nehéz óbort szeretek hajtogatni mindaddig, amíg némi kis kábulat nem jelentkezik az agyamban.

- És az embereket szereti-e?

- Az Embert (nagy e-vel) szeretem, de sehol se találom. Azért többnyire egyedül vagyok, egyedül utazgatom, és helyemet nem találom. Nem mondhatnám, hogy szerencsétlennek érzem magamat. Nem mondhatnám, hogy boldog vagyok. Azt hiszem, hogy semmi sem érdekel más a világon, mint a testem tisztasága, valamint a napsugár a tengerparton.

Szindbád, mint ez rendes szokása volt: igen helyeslőleg, megértőleg bólongatott azoknak a nőknek, akik gyónás végett őt felkeresték. De most minden biztatás hiábavaló volt, a nő nem akart többet mondani. Magába merült, mintha valami kútba nézegetne, és másvilágias hangon szólott:

- Ha maga olyan mindentudó, mondja meg nekem, hogy mi történik az én gyermekemmel odaát a másvilágon?...

Szindbád sóhajtott: ez volt tehát a rejtélyes nő titka... Az idegen nő pedig így folytatta:

- Nyolcadik éve, hogy meghalt a leánykám, és nyolc év óta minden hónapban, újholdkor megláto­gat. Most már tizenhatodik évében van, és a haja alul ér a derekán, mert a holtak haja a sírban is növekedik. Eljön minden holdújuláskor, és leül az ágyam szélére: megcsókolgatja a kezemet, az arcomat, simogatja a derekamat, mert éppen az ő születése idején epebajt kaptam.

- És valamikor, amíg élt a kisleány: ő dörzsölgette a fájó testrészt az epegörcsök idején? - kérdezte Szindbád.

Az úrhölgy, amennyire előkelő magatartása megengedte, némi lelkendezéssel felelt:

- Igen, mikor már nem használtak a meleg cserepek, sem a különböző orvosságok, leánykám masszírozgatta fájó derekamat, mindaddig, amíg álom ereszkedett a szememre. És azóta is, amióta eltemettem őt ama svájci temetőben, ahol a világon a legbánatosabb fák állonganak, leánykám hűséges maradt hozzám betegségeim idején. Eljött és meggyógyított, mikor már nem bírtam elviselni a szenvedéseket. Kilépett a szekrényből, az ablakfüggöny mellől, vagy elődugta fejét a paplan alól, amikor újhold járt az égen, a szél szomorúan sóhajtozott odakint, és az úton járó kocsikerekek úgy lüktettek, mintha mind az én testemen mentek volna keresztül. És nagy fájdalmaimat többnyire nyomban elfelejtettem, amikor ő megérkezett a másvilágról... Igen gyakran kapott odaát új ruhát, amely többnyire megfelelt az én ízlésemnek is. A divatlapokban, kirakatokban, szabónőknél ugyanis mindig megnézegettem azokat a gyermek-leányoknak való divatos ruhákat, amilyent én varratnék a leánykámnak - ha élne. És leánykám megérezte a másvilágon a gondolatomat, valóban olyan ruhában látogatott meg, amely az én ízlésemnek megfelel. Csak néha találtam egy fölösleges szalagot a ruháján vagy a hajában.

- Így múltak az évek - ismételte Szindbád.

- Leánykám évről évre növekedett... Úgy fejlődött, mint narancs a fán. A lábai tartásán láttam, hogy végigjárta ugyanazt a tánciskolát, amelyben valaha én tanultam táncolni... Persze, csak egy vidéki kis városban, ahol azóta sem fordultam meg, de leánykám, elment oda, ahol a francianégyest nyilván úgy tanítják most is a behavazott téli délutánokon, mint az én időmben, és a táncmestert csak akkor látják szívesen az úriházaknál, ha az lengyel nemesnek adja ki magát. - Az ujjacskáit vizsgálgatva észrevettem, hogy zongoraleckéket vesz - nyilván azon a nagy, komoly Beregszászi-zongorán, amelyen én tanultam skálázni egy elszegényedett, de jó családból való felvidéki kisasszony vezénylete mellett. Ó, hányszor csókolgattam meg ezeket a szegény, kis elgyötört ujjacskákat, mert emlékezetből tudom, hogy a kisasszony milyen szigorú tanítási elveknek hódol... Néha még tollpihét is vettem észre a hajában, mint az én hajamban is volt, amikor télen a nagy dunyhákat még megtetéztük atyám hatalmas utazó­köpenyegével is. Talán ugyanaz a tollpihe volt ez, amely valamikor az én hajamban is megakadt.

- Egyszóval végigélte, asszonyom, a gyermekkorát álmaiban?

- Ha én azt tudnám, hogy mindez álom volt, akkor bizonyára nem ülnék itt ebben az elátkozott kastélyban, hogy a maga bájos arculatát nézegessem. De ezek a dolgok már néha túllépték az álmok határvonalait... Mert nem mindig viselkedett irányomban egyformán az a jó kis szellem, aki megkedvesítette velem a mindenkori betegségeimet. Volt olyan idő, hogy kimondhatatlan szemrehányás és szomorúság ült az arcán, és tekintete majdnem kétségbeesetten tapadt rám mind az ideig, amíg az ablakaim világosodni kezdtek. Akkor szánt meg, mielőtt elment volna mellőlem, és kezének néhány varázslatos simogatásával eloszlatta görcseimet. Ez pedig akkor történt, amikor egy katonai attaséval utazgattam külföldi országokban. A kísérőmnek fontos diplomáciai teendői voltak a különböző országokban, míg énnékem csak az volt a dolgom, hogy attasém udvarlását fogadjam. Nem, másvilági leánykám sehogy sem helyeselte ezen ismeretségemet, amelyet aztán rövidesen megszakítottam.

- Bizonyára igaza volt leányának, asszonyom.

- A leányom és köztem levő jó viszony - ez a másvilági barátság mindig felbomlott: valahányszor egy-egy férfi tolta elő a pomádés bajszát vagy beszagosított borotvált arcát. Nagyon haragudott a tenoristákra, a parkett-táncosokra, általában a színészekre. Ilyenkor még a széket is felborította az ágyam mellett, és dacosan, makacsul, elszántan ült messzire tőlem. Hiába nyújtottam ki feléje a karjaimat, nem jött a közelembe. Lehajtott fejjel hallgatta kedveskedő szavaimat. Száraz szemmel volt képes nézegetni szenvedéseimet. Amikor valamely olyan férfival kötöttem ismeretséget, aki a lámpások előtt keresi kenyerét. Hiába sírtam, hiába kértem bocsánatot tőle, hiába térdepeltem le előtte - másvilági leányom arca nem szelídült, szája meg nem nyílott, keze simogatásra nem hajolt... Így aztán beláttam, hogy a színészek nem nekem való társaság, és búcsút mondtam a festett világnak.

- Talán nagyságod is foglalkozott színészettel?

- Amennyiben színészetnek lehet nevezni azt, hogy engedtem egy céllövő artista ostromlásá­nak, és a céltáblához én álltam ki esténkint az orfeum színpadára (természetesen fekete, selyem álarcban). Az artista körüllövöldözte fejem, derekam, lábam körül, és nekem nem volt szívdobogásom, mert tudtam, hogy leánykám vigyáz reám.

- Tehát mégiscsak megbocsátott mindig leánya, és kibékült édesanyjával? - kérdezte Szindbád.

- Igen. Megbocsátotta ismeretségemet a lovascsendőr-kapitánnyal, elfelejtette, hogy egy csempész­nek voltam a pártfogója, és együtt szökdöstünk át a határon; fátyolt borított még arra is, hogy félbolond muzsikusok, jókedvű diákok dörömböltek az ablakom alatt, pedig ő éppen nálam tartózkodott, hogy kínjaimon enyhítsen... Igazán abbahagytam volna az én vándormadár életemet, ha ő nem jön utánam idegen országokba is. Így félig-meddig ő is az okozója annak, hogy annyit bolyongtam a világban. Megjelent határszéli fogadók nehézálmú kis szobáiban, ahol az első sötét éjszakát vártam, hogy átkelhessek a gránicon. Világhotelek szolgaszemélyzete között látatlanul érkezett, ha fájdalmamban hívtam. Hózivatarban jött utánam, a Kárpátok közé, a titokteljes vadászkastélyba. És karjaiba vett a bálteremben, amikor ott váratlanul rosszul lettem. De most elhagyott. Már hat hónapja nem jön felém... Istenem, mi történhetett vele a másvilágon?

- Valaminek történni kellett, asszonyom?

Az idegen nő sokáig nézett maga elé, és lassan eltakarta a két kezével az arcát, mintha valami láthatatlan leplet borítana magára, és a láthatatlanság alól felzokogott:

- Férjhez mentem, és anyának érzem magam.

Miután kimondta titkát: megkönnyebbedett. Most már nem is volt többé kíváncsi Szindbád ama fogva tartott kísértetére...

- És a simogatásokkal hogy vagyunk?

- Érzem őket - felelt a nagy lelki felindulás után nekividámodva az idegen nő. - De mintha nem is kézzel simogatnának, hanem egy dobogó szívecskével.

[1925]


A SZERELEM LEXIKONA

Szindbád, ez a kalandos művész-egyén, mielőtt halálát érezte volna közeledni, elhatározta, hogy valamely jó és nemes cselekedettel meghálálja embertársainak mindazt, amit vele szemben elkövettek: ugyanezért tervbe vette, hogy annyi haszontalan lexikon mellett - szerkeszt egy új lexikont, amelynek az lenne a célja, hogy a szerelemben járatlan fiatalokat és a szerelmet felejtő öregeket kitanítgassa azokra a dolgokra, amelyeket a szerelemmel foglalatoskodóknak tudni kell.

A lexikon-szerkesztés akkor is igen komoly munka, ha mindenféle tudományos bolondságok­ról van szó. Elképzelhető, hogy milyen nagy feladatra vállalkozott Szindbád, amikor a világ leghatalmasabb tudományát, a szerelmet akarta lexikonba gyűjteni.

Messzibb utakra kellett neki elmenni, mint Kolumbusz Kristófnak. Mert hiszen a szerelem azokon a világtájakon is van, ahol még ez a nagy utazó sem fordult meg. Így például azoknál a néptörzseknél, amelyek olyanformán adnak szerelmi jelt, hogy taposni kezdik egymás lábát az asztal alatt, ahelyett, hogy nyíltan bevallanák érzelmüket.

El kellett vándorolnia ismeretlen tartományokba, álöltözetben, mint akár Vámbéry Árminnak, hogy hírt hozhasson azokról az emberekről, akik némán tartják a szájukat, amikor szeretnek; de annál inkább foglalkoztatják a kezüket, mégpedig oly mohósággal, mintha a gyűrűviselésre való ujjuktól, a kötőtű vagy a kardforgatásra való csuklóktól, a támaszkodásra való könyököktől, sőt a hőmérő szorítására való, rejtett hónaljaktól akarnák megtudni embertársuk hajlandóságát.

Bejárt városokat, ahol a szerelem járványossága ellen olyanformán védekeznek az emberek, hogy messziről nézegetik egymást még a templomokban is, ahol külön helyük van a nőknek és külön helyük a férfiaknak. Rámeresztik egymásra a szemüket még a színházban is, pedig a komédiásné és a hisztrio azért kapja a fizetését, hogy mindenki őket nézze, amikor a lámpásokat felgyújtják. De ugyancsak bámulják egymást az utcán is, pedig az utcákat azért találták fel, hogy azokon ügyes-bajos dolgaik után járjanak az emberek. A fogadókban is nézik egymást azok, akik szeretni szeretnének, márpedig a fogadókat valóban azért építették, hogy ott vörös borban főtt vadkant egyen mindenki, aki megéhezett. Szindbád bejegyezhette a lexikonába, hogy ezek a szemek, amelyek hosszadalmasan nézegetik egymást: előbb-utóbb kancsalítani kezdenek. Jó szerencse, hogy a legtöbb városban már akad szemorvos is, aki a kancsiságot elmulasztja. Nagy baj kerekednék abból, ha minden szembetegséget azzal az orvossággal gyógyítanának, amellyel a tudatlan beteg szeretné, tudniillik: csókkal.

Benézegetett házakba, ahol külsőleg semmiféle jel nem mutatta, hogy ott a szerelmet ismernék. Így: hiányzott a gyaluforgács, amely nappali lengedezésével megmutatná az utat, amint az éjszakai lámpás azokra a tájakra, ahol a szerelmet ismerik. Nem száradtak az udvaron női nadrágok a kifeszített kötélen, sőt még öregasszonyok barchent alsószoknyái sem. De még csak címtábla se volt a kapura szegezve, amely táblán piros lábú gólya pólyás kisbabát tartogatna csőrében, ahol minden bizonnyal meg lehet találni a bábaasszonyt, akinek annyi sok mindenféle köze van a szerelemhez... Nem, egyetlen jel sem mutatja a házon, hogy ott Szindbád megfelelő anyagot talál a Szerelem Lexikonához, és ez a nagy cselszövő a legjámborabb, galamb-dúcos házakban is felfedez valamely tudnivalót, amelyet gyorsan feljegyez lexikona részére. Így például kiderítette, hogy az asszonyok öregségükre miért szeretnek foltozni? Semmi másért, mint azokért a mellényekért és nadrágokért, amelyekben azelőtt szép, derék férfiak voltak elbújva, akik aztán itthagyták emlékbe a mellényüket és nadrágjukat, miután ők maguk Soroksárra vagy még messzibb elutaztak. Ezekkel a mellényekkel és nadrágokkal szerelmeskednek foltozás közben az öregasszonyok. Vajon megértik-e a foltnadrág jeladásait a messzire ment utazók?

Bepillantgatott ablakokon, pedig nem mindegyik ablakból lógott ki száradó női harisnya, amely a legbiztosabb jele annak, hogy valamely útja van a házban lakó nőnek - útja, amely esetleg halállal is végződhetik, mert hiszen a szerelem miatt meghaló nők rendszerint tiszta harisnyát húznak lábaikra. (Miért van ez így? Szindbád ezzel nem sokat törődött, de mindenesetre felvette lexikonába a tüneményt.) Mondom, bepillantgatott ablakokon, pedig az ablakban nem is állott tótágast valamely hölgy, aki emígy akarja tudtul adni az egész világnak, hogy szerelembe esett. Sőt még csak varrógép pergése sem hallatszott ki az ablakon, pedig ez a pergés a legtisztább jel arra nézve is, hogy a nők mindenféle nyugtalanító álmokat akarnak elűzni magukból. Nem; csend volt az ablak mögött, de valami láthatatlan fuvalom mozgatta a csipkefüggönyt, amelynek fehér anyagába egy fekete cérnába fűzött varrótű volt betűzve... Szindbád nem sokáig habozott annak az eldöntése felett, hogy ez a fekete cérna a fehér függönyön néma jeladás akar lenni annak a részére, aki az ablakon betekint. Azt jelenti tán, hogy: "itthon vagyok és várlak", vagy pedig azt jelenti: "ma ne gyere". A Szerelem Lexikona könnyen megmagyarázza az ilyen dolgokat, mert hiszen a mindentudó lexikonnak azt is kell tudnia, hogy miért mennek a hirtelen, elhamarkodott kötés folytán néha görcsbe a női ruhákon alkalmazott szalagok, harisnyakötők és alsószoknyazsinórok. (A lexikon azt mondja, hogy a görcs mindig szerelmi csalódást jelent.)

De lexikonja szerkesztésénél Szindbádunk mégiscsak legjobban szeretett elmenni az álmok országába.

Kitapasztalta, hogy az álmok, amelyek a szerelemre is vonatkoznak, nem a legkülönfélébb időkben szokták meglátogatni a nőket és férfiakat, hanem azoknak megvan a maguk rendes idejük. Így például a férfiakról feljegyezte, hogy többnyire akkor álmodnak szerelemmel, amikor ebédutáni álmukban a pipaszárat leejtik a dívány mellé. A nők pedig akkor engedik át magukat a szerelmi álmoknak, amikor nincs kenyérsütés, sem nagymosás, tehát a hajnali órákat is az ágyban tölthetik. Kitapasztalta, hogy ezen hajnali álmok után olyan révedezve szoktak másnap nézni a nők, mint valamely elröppent lepke után. És gyakran még a legjobb barátnőjüknek se merik bevallani, hogy mit álmodtak hajnalban.

Kitapasztalta ez a szorgalmas gyűjtő, hogy a szerelem sem más, mint egy hajnali álom, amely dolgot már előtte is többen felfedeztek. Amint az álomban történnek a lehetetlenségek, ugyanúgy megesnek azok a szerelemben is.

Így például az öreg nyoszolyában az emberi kor legvégső határáig perceg a szú. Az ágyban fekvő nem is gondol arra, hogy a szú beszélgetésén kívül más dolgokat is hallhat valaha álmában. (Legfeljebb egy gazdátlan egér pörget meg egy földre esett diót.) És egyszerre mégis azzal ébred fel álmából, hogy kóborló zenészek mentek el az ablakai alatt. Vagy pedig tél közepén is madarak éneklését hallja, mintha tavasz volna. Úgy érzi, hogy kinyitják a kaput, pedig ő maga verte rá a lakatot besötétedéskor. A tükör előtt valaki áll - képzeli magában az álmodó... A nő rendszerint álmában idegen arcú férfit lát borotválkozni vagy szakállát fésülgetni; míg ha férfi látja az álmot, akkor ez a szakállas egyéniség a tükör előtt átváltozik nővé, aki hosszú haját fésülgeti, vagy pedig bolhát keres. Mit jelentene ez mást: mint hirtelen jött megszerelmesedést, amelyhez az ágy deszkái között őrlő szúnak semmi köze sincs, hisz ő mindig csak becsületes, tisztességes életre tanítgatta a nyoszolya lakóját?

Szindbád tehát a Szerelem Lexikonában emígy írt:

- Szú. Láthatatlan, faőrlő rovar, amely régi bútorokban szeret lakni, és a hagyomány szerint addig él az ember, amíg a szú hangját hallja. A legújabb tudomány kiderítette, hogy ez a haszontalan kis kártevő bogár is Ámor szolgálatában van, mert hangját néha úgy tudja változtatni éjszakánként, mintha fuvolázna vagy dalolna... és ezzel a huncutságával hozzájárul, hogy az álomba merült emberek akaratukon kívül is megszerelmesedjenek. Azért legjobb kipusztítani a szút a minket körülvevő bútorokból. Sajnos, elpusztításának módját még nem találták fel.

[1925]


SOK BÁBA KÖZÖTT ELVÉSZ A GYEREK

Abban az időben történt, amikor Szindbád bábaasszonyokkal tartott fenn jó ismeretségeket, mert már nem volt hajlandó senkinek sem hitelt adni ezen a világon, mint ezeknek a tudós nőknek.


A történet pontos megértéséhez tudni kell, hogy Szindbádnak a nyakába ugrott egy nő az első emeletről, mert, mint mondá, régen vágyódott vele megismerkedni. Elszánt, kis termetű nő volt, nem több ötven kilónál sem, de mégis leginkább egy állatszelidítő mellé illett volna feleségül. Szindbád persze ezt még akkor nem tudta, amikor a Nefelejcs utcában egy gömbösfejű akácfa tövéből, ahová az ugrólány válláról lezuhant, fölszedte a kisasszonyt. Fölemelte már csak azért is, mert a leányka egy szál ingben és mezítláb volt, az időjárás pedig a kaján öregembereknek adott igazat, akik mindig azt prédikálják, hogy nem jó a kályha mellől elmozdulni.

- Fáj valamije? - kérdezte a leányzót, akinek arcát már eltakarták a megrázott akácfa össze­sodródott levélkéi, amelyek hasonlatosak azokhoz a levelekhez, amelyeket a lépcsőházakban szokás a fiatalemberek kezébe csúsztatni. - Fáj valamije?

A leányzó eleresztette az egyik mezítelen karját, amelynek tenyere a gyomra tájékára esett.

- Itt - mondta olyan szégyenlősen, hogy Szindbád nyomban felismerte, hogy vidéki származású nővel van dolga. Szindbád tehát odakiáltott körülötte lebzselő fiához:

- Keress valahol egy orvost vagy egy bábát.

Ezzel csöngetett annak a háznak a kapuján, amely házból a kisasszony kiugrott. Éjszaka volt, a házmester álmában huszárrohamot vezényelt. (Mint későbben kiderült, valóban sarzsi volt egykor az önkéntes tűzoltóságnál.)

Szindbád kacsafark-hajzatú fia tehát szaladt a Nefelejcs utcában... Miután atyjától mindig azt hallotta, hogy minden körülmények között a nőket kell előnyben részesíteni, azoknál a házaknál dörömbözött, amely házakon gólya tartott csőrében leheletnyi emberkét.

- Az asszonyságnak dolga van éppen egy gyümölcsárus nejénél itt a szomszéd utcában, de amint hazajön, el fogom küldeni a megadott címre - mondta az első házban a házmesterné, aki nyilván érdeklődött a bábaasszonyi mesterség iránt, mert melegen, kövéren, álomtól fülledten felsóhajtott:

- Legalább fiú lenne a kicsike!

Szindbád fia nem tudta elgondolni, hagy miféle haszna lehetne abból a már érettkorú asszonyságnak, ha a Nefelejcs utcában még egy fiúval több lenne? Visszahagyván tehát a címet, tovább futamodott a legközelebbi házig, amelyen a piros lábú gólya megállította, mint egy kapuőr... Itt sem volt szerencséje, mert az asszonysághoz éppen az esti vonattal érkezett meg egy vidéki ismerőse, aki elég tennivalót ád neki egész éjszakára.

A gázlángok azonban tovább mutogatták a házakat, amelyekben azok az asszonyságok laknak, akik a világra jövő, új kis életek körül szoktak kertészkedni. Némelyik helyen, ahol a házmester valóban végigharcolta a boszniai okkupációt, és így rangján alulinak tartotta, hogy a bábák járásáról, keléséről tudomást vegyen: be is juthatott Szindbád fia a házba, és elmehetett egészen a bába­asszony lefüggönyözött lakásáig. Szindbád fia örömmel állapította meg magában, hogy láthatatlan, mezítelen lábú kis kölykök futamodnak előtte, mintha májusi esőben járna. Nyilván azok a kisgyermekek tanyáztak az asszonyság lakása körül, amely gyermekek búra, búbánatra, korai elmúlásra jöttek erre a világra. De a sárga függöny nem mozdult meg az asszonyság lakásának üvegajtaján, akármint visongott a csengettyű kiskutyája. "Vajon hol lehet?" - kérdezte magában Szindbád fia, amint a néma lakásba nézett. "A bábák nem szoktak meghalni." - Megint csak tovább ment egy házzal (mert atyja megbízásának mindenáron eleget akart tenni), ahol a házmesterné invitálta magához várakozás céljából mindaddig, amíg az asszonyság "innen a szomszédból" hazaérkezik.

Szindbád fia elgyötörve nézett a házmesterné éjjelimécses haloványságú arcába. "Nem, gondolta magában, nem akarok beteg mellett virrasztani." És ezzel tovább bandukolt az ismeretlen házak mentén, mindenütt megállva, ahol a szép fehér gólya barátságosan rákelepelt... Már csaknem bejárta a kerület összes bábaasszonyait, megismerkedett azokkal a nehéz gőzökkel, amelyek az ilyen külvárosi házakban olyan régiek, mint azok a kakasok, amelyeknek tollazatával a párnák vannak megtömve; megtanulta, hogy őszidőben nemcsak a falusi házaknak van besavanyított káposzta­szaguk, hanem a gondos pesti asszonyságok is elraknak maguknak télire való káposztát; megtapasztalta azokat a csodálatos éjjeli ruhákat, amelyekben a nők és férfiak megmutatkoznak, amikor az éji órában rájuk csengetik az ajtót, hogy bízvást elmehetnének akár kísértetnek is a vetőkártyába; megnézegetett kitaposott papucsokat öreg házmesternék lábán, amely papucsok oly puhák voltak, mintha akkor vették volna ki őket horkoló férjek szájából, és a konyhák alvó kövein csengetésére jöttek feléje az álom mezőiről visszavont meztelen lábak, amelyek néhol olyan kövérek voltak, mintha álomban a bibliai hízott tehenek után járkáltak volna, máshol meg soványak ők, mint a nyűtt bőgővonó, amely éjszaka is csak dörmögni tud... Látott özvegy kapcsokat ajtónyitó nők keblén, amelyekről már egy tegnapi éjszakán lepattant a kapocs másik fele, és látott kezeket, amelyek mindig valamely bibit vakargatnak álmukban... Csak éppen bábaasszonyt nem talált még, mert valamennyi másfelé volt elfoglalva ezen a különös éjszakán. "Mennyi gyerek születik ezen a környéken!" - mondta magában Szindbád fia, amikor egy mézeskalács képű, vasárnapi sütemény-forma házmesterné, aki nyilván megszokta a nőtlen kvártélyosokkal való katonás bánásmódot, így szólt hozzá: "Most már nem engedem tovább menni, az asszonyság­nak mindjárt itthon kell lenni, várja meg az én lakásomon." A jószívű házmesterné tán "kecsketúrót" is adott volna Szindbád kacsafark-hajú fiának, ha az vonakodnék meghívását elfogadi. Az ágy fölött az asszony egy cifra, üveg alá rejtett kéményseprői diplomára mutatott. "Lássa, ilyen ember az én uram, és egész éjjel a kocsmában ül" - mondta, és sírva Szindbád fiának nyakába borult.

...Ám e helyen is hiábavaló volt a bábaasszony hazatérésére várakozni, Szindbád fia tehát megint csak elindult kereső munkájában, és babonásan nézegetett vissza a háta mögé került holdra. "Agyonüt az apám" - gondolta magában, és elhatározta, hogy ismét csak fölkeresi azt az asszony­ságot, akiről azt a hírt hallotta, hogy vidéki ismerős szállott meg nála. Hátha elvégezte már dolgát a vidékivel? Ugyanezért nagy bátran becsengetett a világos lakásba; az ajtó nyitva volt, és az oldal­szobában kék párnákon, mennybéli szelídséggel, koszorúba font hajjal, a kínszenvedések után orgonázó angyali mosollyal az ajkán egy leány feküdt, akiben Szindbád fia nyomban felismerte egyik leányismerősét: "Mária-Magdolna, hogy kerül maga ide?" - kiáltotta Szindbád fia.

"Nem kell kiabálni. Huszár lesz az istenadta!" - felelt hátra sem fordulva a bábaasszony, amint az ágy mellett az újszülöttet csomagolta.


Szindbád ezalatt fölvitte (a házmester segítségévelt) az ugrós kisasszonyt az első emeletre, és a leányzót az ágyra fektette, majd olyanformán kezdett föl és le járogatni a külvárosi lakásban, mint egy vidéki nagybácsi, aki unokahúgát a rossz élettől akarja visszatartani, hogy otthon falusi gazdasszonynak alkalmazhassa. Néha rá-ránézett az ájuldozó leányra... Rá-ránézett a kopott bútorokra, amelyek olyan egykedvűen állongtak, mintha már emberöltők óta megszokták volna a közönyt, részvétlenséget mindazoknak az örömei és bánatai iránt, akik közöttük megfordultak. Ó, nem csüngött itt alá a mennyezetről ama függőlámpák egyike, amelyek úgy megkedvesítik a családi jeleneteket, hogy a vándorlegény alig tudja levenni a szemét az ablakhasadékról. A sovány szekrény ajtaja úgy sírt, mint egy elkergetett macska a háztetőn. Egy hajdan politúrozott szék pláne oly tolakodással állotta útját Szindbád sétálgatásainak, mint valamely hivatalos ember, valamely goromba kézbesítő, aki a fenyegető tartalmú iratokat szokta hordozni a házakhoz. (Szindbád meg nem állhatta, hogy egy jól irányzott rúgással elkergesse a szemtelen széket a kis szoba közepéről.) Az ágy fölé kirakva szobalányok álomszíneiben pirosló, aranyló képes levelezőlapok mutatkoztak nagybajszú vagy szakállas férfinevekkel aláírva. (Volt köztük néhány "Feri"-től, akinek Szindbád becslése szerint olyan nagy bajsza lehetett, mint egy fogház-őrmesternek.) A hölgyet magát már előbb szemügyre vette Szindbád, ráismert benne a Pástétom című mulatóhely egyik pincérnőjére, akinek többször szerelmet vallott, ha piros bor állott előtte, és a zenészek kedvére való nótákat vontak. Sőt úgy emlékezett, hogy már ebben a lakásban is megfordult, de erről most nem beszélt. Inkább komolykodó hangon diskurált az ágy lábánál:

- Remélem, hogy megbánta tettét, többet nem akar a fejemre ugrani - szólt olyan hangon, mint az egyházatyáktól hallotta, amikor még gyónni járt.

A leányzó belemarkolt fájó testrészébe:

- Majd még a kést is magába vágom! - mondta a fogai között. - Az én apám masiniszta volt, én nem szoktam félni.

Szindbád belátta, hogy a sebesült hölggyel nem sokat ér el a vitatkozással, ezért tovább sétálgatott, és legfeljebb magamagát átkozta, mint az utasok a rossz időjárást: mert eszébe jutott neki éjszaka a Nefelejcs utcában járkálni. Gondolta, hogy legalább felnőtt fiát tiszteletben tartja ez a nő... Nem, a pincérnő senkit sem tisztelt, mert azt hitte, hogy jól ismeri a férfiakat.

- Tehát reményem van egy késszúráshoz is - mondogatta Szindbád, dédelgetve ejtegetvén ki a szavakat.

- Igen - felelt az ágyból a nő. - Mindaddig, amíg meg nem ismerem magát, amíg ki nem ábrándulok magából.

Ekkor csengettek a búskomor lakás ajtaján. Szindbád oly örömmel sietett ajtót nyitni, mintha karácsonyi betlehemeseket várna. Csak az első bábaasszony jött meg, akinél Szindbád fia az első jelentést tette.

- Asszonyom - kezdte Szindbád -, a maga foglalkozása istenfélő foglalkozás, habár nincs is fölemlítve a bibliában. A természetfölötti jóság az, amely a maga tudatlan kezét vezeti az új kis életek fölkutatásában... Én olyan természetű ember vagyok, hogy már felnőtt férfikoromban is kezet csókoltam az öreg Fitkonidesznének, aki engem a világra segített. Nincs magának férjhezadó lánya? Mert én valaha feleségül akartam venni a Fitkonideszné lányát. Hálából azért, hogy a jóasszony annyit foglalatoskodott körülöttem. Sajnos, Fitkonideszné elfelejtette a lányát megtanítani a maga mesterségére, így aztán füstbement a házasság, mert nem tudtunk volna megélni. Örökké azt hiszem, hogy az a legboldogabb férfi, akinek vizsgázott bábaasszony a felesége. A bábaasszonyok hivatásuknál fogva nyugodtak, alkalmazkodók, csendes járásúak, tiszták, értenek a beteg megnyug­tatásához és fölvidításához, márpedig erre van szüksége a legtöbb férfiembernek, nem pedig arra, hogy a felesége táncolni tudjon...

A nő most felnyögött az ágyból:

- Ne higgyen ennek a gazembernek, engem is így csábított el. De különben se nyúljon hozzám, mert megrúgom.

És már valóban emelte is a lábát a féltékeny perszóna a paplan alatt. Mire Szindbád néhány pénzdarabot adván az asszonyságnak, udvariasan ajtóhoz kísérte. Éppen jókor jött. Az ajtón a csengő helyét keresgélte az a második bábaasszony, akit Szindbád fia a balesetről értesített, aki hazaérkezése után a tett helyére sietett.


- Kedves asszonyom - fordult Szindbád a siető asszonysághoz -, én tudom, hogy a bábák titoktartó, hű, megbízható nők szoktak lenni. Sőt azt is merném mondani, hogy tudomásom van arról is, hogy a bábák inkább kitüntetik rokonszenvükkel a férfiakat, mint a nőket. A nők szeszélyesek, és nem becsülik meg mindig azokat a kezeket, amelyek rajtuk segítettek, de a férfiak sohasem felejtenek. Én például legénykoromig szívembe zártam annak a bábának képmását, aki valamely gyermekkori betegségemben segített rajtam. Felkerestem őt nagy nyavalyámban, szerelmi betegségemben is, hogy krisztérjeivel, gyógyfüveivel, vetőkártyáival segítsen meg nagy bajomban. Mondhatom, nem csalatkoztam a gyermekkori bábában. Csak éppen a szívhez szóló címer lett valamivel kopottabb a kapufélfáján, de ő maga olyan nyájas és szelíd volt, mint akár a galambjai, amelyek a nyitott konyhában ki- és besétálgattak. Nagyon örült, hogy eszébe jutottam; fölemlítette, hogy a bábák szempontjából nagyon helyes volna, ha sok ilyen férfi élne az ország keleti részében, akik nem felejtik el bábáikat. Mondhatom, asszonyom, hogy szerelmi nyavalyám, amelyet egy igen előkelő, nagyvilági, kesztyűben alvó és szavaiban, valamint ékszereiben egyformán válogatós nő oltott belém, bábám gyógy­kezelése folytán hamarosan javulni kezdett. A gyógykezelés alatt annyira megtanultam ezt a titokteljes mesterséget, hogy utóbb már magam is tanácsokat adhattam azoknak a hajadonok­nak, akik mindenféle okból a bábákat fölkeresni szokták.

A sebesült nő a fogával tépte a párnát.

- Asszonyság, ha jót akar, nyomban kotródjék innen. Ez a nyomorult férfi, akiért öngyilkossá­got akartam elkövetni, még itt a szemem láttára megcsalna.

Szindbád segített az asszonyság táskáját rendbehozni, annak különböző tartalmával, és már éppen sajnálkozni kezdett a bába távozásán ("bár annak másfelé is van még dolga hajnal előtt"), amikor ismét zörögtek az ajtón, és megérkezett a harmadik bába, akit Szindbád fia atyja segítségére küldött.


- Csakhogy itt van, asszonyom - mondá Szindbád most a meglehetősen takaros nőnek, aki friss kis életek illatát hozta magával -, végre itt van megszabadítóm, aki a beteg nő mellett töltendő unalmas napokat megosztja velem barátságosan. Mert bevallom, hogy nem vagyok én sem más, mint gyönge férfi, aki bizony nagyon rászorul a támogatásra, amikor az egyetlen nő betegágyban fekszik. Tudom én, hogy a jó bábák szívjósága kiterjed arra a férfira is, akinek a hitvesét éppen kezelés alatt tartják. Az ilyen férfiúról tudnivaló, hogy még akkor is felébred benne a csavargóösztön, ha mind ez ideig láncos kutya volt a háznál. A jó bába kezeléséhez az is hozzátartozik, hogy az elárvult férfit leszoktassák csavargó hajlamairól. Inkább mellé ülnek a dívánra, ahol délutáni emésztéseit szokta elvégezni. Nem, a jó bábák nem hagyják, hogy a mezítlábas szolgáló akkor hajladozzon a szobában mindenféle ringy-rongy dolgok után, amikor a férfi is a szobában van, mert az ilyen dolgok csak izgatják a beteget. Márpedig a betegnek elsősorban nyugalom kell, a jó bába tehát inkább maga hajlik le, ha valamit ki kell venni például az ágy alól, és ugyancsak a jó bába inkább maga mászik fel a gyümölcsfára, ha a beteg körtét óhajtana enni, mintsem a szolgálólányt vagy más nőszemélyt engedne a fára menni. Mert a gyümölcsfa már a biblia óta csábítója a férfiaknak. Tudja azt a jó bába, hogy a férfi feleségének betegsége alatt olyan esendő, mint egy gyermek. Szabad prédája a vizitbe jövő szomszédasszonyoknak, akik csak azért is időzgetnek a beteg mellett, hogy a lábukkal és a kezükkel mindenféle babonás jeleket adjanak a beteg körül sürgölődő férfinak. Tudja azt a jó bába, hogy a komaasszony se mindig a vörös kis új gyerek kedvéért látogatott el oly gyakorta a házhoz, hanem azért is, hogy vigasztalva koccintson a lábát dologtalanul lóbázó férfiúval. A jó bába még azt is észreveszi, hogy az unatkozó férfi nyújtózkodásait már olyan nőszemélyek is figyelemmel szokták kísérni, akik egyébként a lábukat sem tehetik be a házba, ellenben az utcáról kacsingatnak be. - Ezért tehát a jó bába inkább feláldozza saját magát az árva férfiú mulattatására, hogy annak ne jusson eszébe se a hajladozó szolgáló derekára nézegetni, se a szomszédasszony kötőtűinek a csörgésére figyelni, se a komaasszonnyal koccingatni az újszülött egészségére, se pedig idegen, házhoz nem tartozó nők után, hosszadalmasan, vállropogtatással nézgelődni az ablakból. A jó bába a beteg nyugalma érdekében a házhoz láncolja az unatkozó férfit.

A beteg nő az ágyban megfordult:

- Elég. Most már megismertem magát. Elmehet - mondta keserves zokogás közepette, és ezután hálás kézzel nyúlt a bábaasszonya fehér köténye felé, amelyet az szokás szerint maga elé kötött.

Szindbád fiát a kapu előtt találta. A kacsafark-tollas ifjú nem merészelt mutatkozni azon a helyen, ahová a bábák sietnek kézitáskáikkal.

- Majd megtanulod azt is - mondta Szindbád legyintve. Majd némi elgondolkozás után így szólott:

- Attól tartok, hogy egy kis mostohatestvérrel lettél árvább ezen az éjszakán. Sehogy se tudom megszeretni azokat a nőket, akik az ablakból a nyakamba ugranak.

[1925]


ÚTKÖZBEN

- Azt hiszem, valahol imádkoznak ellenünk - mondta fiának Szindbád, midőn ahhoz a városhoz közeledtek, ahonnan négylovas kocsin kellett volna elszöktetni egy nőt.

- Miből következteted, hogy ellenségeink a mi megrontásunkra térdepelnek? - kérdezte Szindbád fia.

- Abból, fiam, hogy semmiféle fogadtatásban nincs részünk. Azokban a városokban, ahol valamikor szerencsém volt: rendszerint már a pályaudvaron vagy az első vendégfogadónál mutatkozott valamely jeladás arról, hogy a városban szívesen látott vendég vagyok. A pályaudvaron találkoztam olyan asszonyságokkal, akiknek csomagjait segítettem cipelni az Arany Bárány vagy az Elefánt omnibuszáig, pártfogásomba vettem őket, és a vörösbajszú londinerrel megbeszéltem, hogy melyik szobába helyezze el őnagyságát... A vendégfogadónál a kocsmárosné éppen a vörös alsószoknyáját viselte, amelyet megmutatott, amikor a rántani való csirke után szaladozott az udvarban... Vagy legalábbis egy virágcserepes ablakból valamely unatkozó nő hosszadalmasan, romantikusan nézett a városba érkezett idegen férfi után, amely ablak alá aztán estefelé el lehetett menni, hogy az ember megtudja, hogy mit is jelentett voltaképpen az a merengő tekintet... Még azt sem tartottam rossz jelnek, ha egy idegen városba érkezve, valamely más gazember férfi miatt tévedésből az én kalapomat öntötték le a viráglocsolóval vagy egyébbel - ilyenkor legalább kimagyarázkodás következett... Csak az olyan várost nem szerettem, ahol az asszonyok a piacon nem hagyták abba a liba vagy a kakas emelgetését, méregetését, miután én a városba megérkeztem.

Szindbád fia rosszallóan nézett atyjára:

- Már megint ismeretséget akar kötni minden trafikosnéval meg kasszírnővel?

Szindbád felsóhajtott:

- Az embernek sohasem lehet elég nőismerőse... Nem tudhatni, hogy kinél találjuk meg a szerencsénket.

- Hagyja már a szerencse hajszolását. Mindig csak ráfizettünk, amikor úgynevezett szerencsét csinált valamelyik városban. Alig tudtam kikaparni mindenféle özvegyasszonyságok konyhájából, amely hölgyek már senkinek sem kellettek a városban, csak az ilyen unatkozó idegennek... Sajnos, a piros cédulákról látom, hogy vándorszínészet van a városban - mondá bosszúsan Szindbád fia. - Vajon nem bolondul-e meg a szubrett tarlatánszoknyájáért, amelyben a Rip van Winklében játszik?

- Nyugodt lehetsz, az első a kötelesség, a püspök unokahúgát kell megszöktetni - felelt Szindbád, és kihúzta magát, mint egy katona, akinek a harctérre kell menni.

Az omnibuszablakok abbahagyták idegtépő zörgésüket, amelyek még a kipróbált kereskedelmi utazókat se hagyják mindig kényük-kedvük szerint bóbiskolni - megérkeztek a Bárányba, amelyben ezen a napon halat főztek, amely eseménytől mocsárszaga lett az egész fogadónak.

- Határozottan nincs szerencsénk - dörmögte Szindbád. - Egész idő alatt savanyú malacra gondoltam. Tudod, úgy levesformában és a kis malacoknak csak a körmöcskéjüket, bokájukat főzik a levesbe, a kemény májak és a vesék nem az én érzékeny fogaimnak valók.

K. ódon város volt - minden valamire való háznál meg lehetett volna állni, hogy az ember tisztába jöjjön azokkal az eseményekkel, amelyeket itt a régi emberek előidéztek.

- Kár, hogy már kimentek a divatból azok a nagy ruhásszekrények, amelyekből az ebédutáni alvás közben (amikor tudnivalóan megszerelmesedni szoktak a férfiak) mindig előlépett valamely hölgy. Néha csak a szobalány, máskor a ház úrnője... Sajnos, a nők már nem bújnak el a ruhásszekrénybe, ha a férfiút álmában meglepni óhajtják - mondá remegő hangon Szindbád, amint az ablakokat szemügyre vette a városban, mintha valami betörést tervezne.

Szindbád fia nem engedte elmerengeni atyját a vidéki korzón. Ez a fiatalember csupa realitás volt... Egy percig sem állott meg, amikor atyja csaknem a kapufélfának dőlt, ha valamely kisvárosi Bovaryné végiglejtett a korzón, és ha árnyékban tartott szemével nem is, de cipője tartásával és harisnyája színével jelt adott arról, hogy nagyon szeretné idegen férfiak idegenszerű udvarlását is hallani a megszokott, helybeli bókok helyett...

- Persze, a Kecske - mutatott Szindbád egy boltjából kikukkantó boltosra - mindig csak ugyanazt mondja... Amint ezt a tekintélyes szakállú férfiút nézegetem, azt kell gondolnom, hogy ez mindig csak azt csiripeli a nőknek, hogy zsámoly szeretne lenni a lábuk alatt. Voltam én is valaha vidéki ember, tudom, hogy vidéken egyformán ugranak az emberek, mint akár a verebek. Nagyon szeretném megismertetni a helybeli női közönséget a vérhevítő szenvedé­lyekkel.

- Tudják azt maga nélkül is - legyintett Szindbád fia.

- Nem látom a helybeli újságban, hogy valaki öngyilkos lett volna szerelem miatt.

Szindbád fia karon fogta atyját, amikor az négykrajcáros módjára kezdte gurítani szemét egy helybeli dáma fehér, kékszegélyes, kivágott cipője után, hogy még a lélegzetét is visszafojtotta.

- Még szüksége lesz a szemére... Ki tudja, hogy milyen fürdetlen lába van a hölgynek a cipőben? Csak a susztereket kell megkérdeznie, hogy mit mondanak a nők lábairól, amikor azok két tucat cipőt is végigpróbálnak! Most pedig gyerünk a püspökhöz, utóvégre vele van dolgunk.

- Sohasem lesz belőled jóravaló ember - felelt keserűen Szindbád, midőn nagy nehezen visszavonta szemét az ismeretlen nő lábáról. Mennyi mesét tudna ő ujjaival elmondani ennek a női lábnak - attól a gyermekmesétől kezdve, melyben a hüvelykujj elment mindig vadászni, a mutatóujj halászni - egészen addig a modern meséig, amelyben a gyűrűsujj, mint a leggyöngé­debb, a nők hajból való gyűrűit kipróbálgatja.

- Nem bánom, gyerünk a püspökhöz. Majd vigyázni fogok, hogy a pásztor-gyűrűt csókoljam meg.

Mielőtt azonban a hűvös püspöki palotáig eljutottak, Szindbád még egyszer meg akart retirálni a feladat elől:

- Nem csodálom, hogy megijednek tőlünk az emberek... Úgy megyünk itt párosan, mint azok a bőrnadrágos, csizmás, rosszképű vándorlók, akik az állatokat, lovakat és disznókat szokták nemüktől megfosztani, csak éppen a drótkarikás táska hiányzik az oldalunkról, a kezünkből a kutyaütő botok, mert az ebek messziről megérzik, hogy vér tapad a kezünkhöz.

- Én szívesen elmaradhatok, ha szégyell velem járni - felelt érzékenyen Szindbád fia.

- Sajnos, nélküled nem hajthatom végre a vállalatot. Téged szerepeltettelek eddig a kisasszony vőlegénye gyanánt.

És ezzel befordultak a kapun, mintha csak azzal a célzattal lépték volna át a küszöböt, hogy a szentéletű püspök áldását megszerezzék.


A püspök karcsú, halovány, finom öregember volt, mint egy művészi iniciálé-betű valamely ritka misemondókönyvben. Olyan gyöngéd, örökimádásra kulcsolódó keze volt, amellyel bizonyára megmenthetné a pokloktól a legbűnösebb lelkeket is. Mosolygott, mintha örvendezett volna, hogy olyan sok mindenféle hájjal megkent ember került elébe, mint Szindbád; talán azt remélte, hogy ebből az úriemberből még jámbor búcsújárót nevelhet vénségére. Bizonyára szívesen cselekedett volna valamely csodatettet, hogy megtéríthesse azt az embert, aki olyan alattomosan állott előtte, mint az örök Tagadás.

- Tehát könyvekre gyűjtesz előfizetéseket, fiam? - kérdezte a püspök, miután türelmesen végig­hallgatta Szindbád mondókáját. - Mely könyvek azok, amelyeket nekem ajánlanál?

- A klasszikus könyvekről, a műveltségek könyveiről, a nagy lexikonokról, az örökbecsű művekről nem is merek beszélni kegyelmes atyám előtt, mert hiszen ezek a könyvek bizonyosan régen birtokában vannak. Egyszerű falusi plébános és káplán urakat szoktam megkínálni ezekkel a könyvekkel, és ők valóban is hálásak lehetnek, hogy körutamon nem feledkeztem meg róluk. Kegyelmes atyámnak Kandúr Gyula sorozatos műveit ajánlanám olvasgatás céljából.

A püspök a bölcs emberek szelídségével hunyorított:

- Ki volna az a Kandúr Gyula, akinek a nevét eddig nem hallottam?

Szindbád kiteregette az előfizetési ívet a püspök előtt:

- Kandúr Gyula a fiatal magyar irodalom büszkesége... Főnököm, a félszemű Grünstein - akinek a nevétől ne méltóztassék megijedni, mert most van kikeresztelkedési eljárás alatt, és keresztapának éppen csekélységemet választotta -, mondom, a Félszemű alig várta, hogy Kandúrnak hat kötetre való munkája összegyülekezzen. Ezt a hat kötetet vászonba köttette - csak azért, mert a bőrkötés mostanában nagyon drága, és csekély havi részletfizetésre árulja.

- Még mindig nem tudom, fiam, hogy ki ez a bizonyos Kandúr Gyula? - ismételte a püspök, némi nyomatékkal.

- Ha a gyóntatószék mellett térdepelnék, bevallanám kegyelmes atyámnak, hogy bizony én magam sem tudom, hogy miért van elragadtatva a Félszemű Kandúr műveitől - felelt őszinteséget szimulálóan Szindbád. - Ezt az írót korhely, elvetemedett embernek mondják, aki már sok alkalmat adott arra, hogy miatta a nők kétségbeesésükben felkeressék a maguk felekezetének papjait... Csak méltóztassék tudakozódni a pesti plébános uraknál, sőt akár a főtisztelendő rabbiknál is, hányszor mentek panaszra a nők eme bizonyos Kandúr ellen! Nagyon üdvös volna, hogy ezt a Kandúrt megtérítené egy szent ember, mielőtt a vesztőhelyre kerülne. Egyébként azt mondják, hogy tehetséges ember... Becsületemre mondom, a minap magam is nevettem egy bolond regényén.

- Hm - mondta a püspök. - Te magad is szoktad olvasgatni azokat a könyveket, amelyeket árulsz?

- Úgy vagyok vele, mint a sajtügynök, aki végül megeszi a mintába kapott sajtot, hogy az meg ne romoljon.

A püspök aranyszínű, lila tintába mártott egy hollótollat, és a középkori papok kalligrafikus betűivel írni kezdte nevét arra a helyre, amelyet Szindbád mutatóujjával megjelölt:

- Mondd meg annak a Kandúrnak, hogy csak azért rendelem meg műveit, hogy leszoktassam az istentelen írásokról. Tudja meg, hegy egy püspök is olvasgatja írásait, vigyázzon tehát a tollára.

- Köszönöm a Félszemű nevében is, aki bizonyára pontosan fogja szállítani a megrendelt műveket - mondta Szindbád, és hosszadalmasan megcsókolta a püspök gyűrűjét, mintha darab időre szaba­dulni igyekezne a benne rejtőző rossz szellemektől.


- Hát most mi lesz a püspök unokahúgával? - kérdezte Szindbád fia.

- Magam sem tudom - feleli elgondolkozva Szindbád. - Ez a derék, szent ember nem érdemli meg, hogy ellene valamely vétket elkövessünk. Ó, azt gondoltam magamban, hogy legalábbis lecsukat a palota pincéjébe, amikor az istentelen Kandúr műveit megvételre kínáltam neki! És íme, a megrendelés zsebemben van. Úgy látszik, hogy a legszentebb emberek is tartogatnak maguknál titokban mindenféle képecskéket, könyvecskéket, amelyek nem valók volnának egy fiatal lány kezébe. Ám ezek a szent emberek ezekből a látnivalókból, olvasmányokból csak a maguk erkölcsét erősítgetik.

...Tisztaéletű nők álmaiból való kert terült el a püspöki palota mögött. Az iharok száz esztendő messziségből jöttek, és a tavaszi esőkben, hosszú telekben megszabadultak minden földi gondolattól, csak mindig az ég felé nézegettek, és ugyanerre tanítgatták növendékeiket, a bokrokat is. Az orgonák éppen virágzottak, de csak azért, hogy a májusi ájtatossághoz feldíszíthesse velük a sekrestyés az oltárokat. (Milyen boldogok lehetnek azok a párok, akik ilyen oltároknál esküdnek! - gondolta magában Szindbád. - A fiatalasszony bizonyára virágillatot lehel magából mindaddig, amíg az orgonák el nem hervadnak.) Légyóvó diófa alatt kertipad és asztal, rajta olyan kézimunka, amelyről minden férfi azt álmodná, hogy ennek a készítésénél hűséges marad hozzá a felesége vagy a szeretője, amíg ő a messzi országutakat járja... És a kertiasztal alatt nagy kutya, amely éppen olyan hűségesen vonja a gyermekek kocsiját, mint amilyen hűséggel őrködik a fiatal nők lábainál. És a kertben valóban felvillant egy kékszalagos szalmakalap, amint Szindbád darab ideig a vasrácsos kerítés mellett állongott, és esedezve kérte a kihajló málnabokrot, hogy üzenje meg a virágágyakban ébredező lepkék útján a kert kisasszonyának, hogy itt van az a bizonyos Szindbád, és kihallgatását kéri a kerítésen át. A lepkék, ezek a báva hírhordók engedtek a málnabokor rábeszélésének, és a kisasszony rövidesen a kerítés mellett állott.

- Menjen innen - mondta a püspök unokahúga -, mert ha nagybátyám meglátja: bizonyára lezáratja a városi kapitánysággal.

- A börtönben is jó dolgom lesz, ha magáért szenvedhetek felelt egyszerűen Szindbád.

- Miért jött ebbe a városba? Mikor utoljára találkoztunk Pesten, a koronázási misén, megmondtam önnek, hogy engem soha, semmi körülmények között ne keressen fel... Szükségem van az idegeimre, az alvásomra, a nyugalmamra... Miért jött mégis ebbe a városba?

- A méltóságos úrnak azt mondtam, hogy Kandúr Gyula műveit árusítom, de magának bevallom, hogy azért jöttem, hogy magát ebből a világoszöld börtönből elszöktessem.

- Ó, gonosz, képes volna ezt megtenni? - kiáltott fel őszinte méltatlankodással a kisasszony. - Ki adna enni szegény madaraimnak, hisz nagybátyám elfoglaltsága miatt nem érne rá magot adni a tengelicéimnek, csízeimnek? Ki ültetné el a tulipánokat, mikor azok már a szabadba kívánkoznak az üvegházakból? Nagybátyám egy salátafej, egy zöldpaprika elültetéséhez sem ért - arról nem is beszélek, hogy az ebédjét, vacsoráját nekem kell ellenőrizni, hogy az mindenben megfeleljen az orvosi rendelésnek.

Szindbád hümmögött:

- A pesti fogadókban is kapni jó salátákat. Kimennék magával a piacokra, és segítenék hazahordani a kosarakat. Meglátná, hogy tudok alkudni a rákokra, a halakra, a borsókra, különösen olyan helyen, ahol fiatal kofaasszony áll portékája mellett. Megbízhatna bennem. Semmit sem vennék drágán. Még szerelmet is vallanék a kofának, csakhogy megelégedésére vásárolhassak.

A kerti szalmakalapon remegni kezdett a világoskék szalag, a szívecske hevült, a kezecske a málna virágait tépdeste:

- Én vallásos nevelésben részesültem. Megtartom a böjtnapokat. Tudom, hogy melyik nap mit szabad enni... Vajon böjtölt már maga életében?

- A kedvéért akár egy hétig sem eszek.

- A húsok gonosz ösztönűek, legjobb kertiveteményekkel táplálkozni, különösen abban az időben, mikor a tavasz a földre száll. Sok spenótot kell enni, uram. Tudna maga délben és este is spenótot enni?

- Már ma megkezdem a spenótkúrát.

- Hát akkor majd beszélhetünk tovább, ha a szeme nem dudorodik majd véresen a húsoktól és a nehéz ételektől... Ha az arcáról és a homlokáról elsimulnak azok a gyanús foltok, amelyeket a mértéktelen evés, ivás szokott előidézni... Ha majd múladozni kezdenek a rezek az orráról és annak környékéről, amely rezeket a fűszerezett ételek és a nagy kortyokban nyelt italok idéznek elő. Ha majd a fogai között nem lesznek húsmaradványok, amelyek mérgesebbek azoknál a húsoknál, amelyeket a vadőrök a rókák pusztítására szoktak használni. Ha majd garatján nem jönnek fel a borsos, fokhagymás, paprikás uborkasaláták ízei, és a leheletén nem érzik meg valamely kövér hentesasszony szaga, aki vaskos kézzel tömködi a disznósajtot.

- Tehát milyen legyen a leheletem? - kérdezte fanyarul Szindbád.

- Mint a fűevő tavaszi bárányé... Forrásvízízű, mint azoké a halaké, amelyek gyors patakokban növekednek. Mint a rigóé, amely csak gyümölccsel és bogyókkal táplálkozik... Majd ha nem lesz olyan érdes a hangja, mint a húsevő szarkáé, a mindenben turkáló varjúé és a döghúst kedvelő keselyűé. Akkor jöjjön megint erre a helyre, uram, akkor is olyan tiszta homlokkal, mint a húsvéti reggel.

- És a vérhevítő szenvedély? - kérdezte Szindbád a málnabokrok mögött eltünedező kertikalaptól. - Az öngyilkos szerelem, a minden ízében remegő vágy, a forró hullám, az észvesztő kísértés? Amelyeket éppen ama Kandúr írt művében, amelyeket éppen szerencsés voltam nagybátyjának eladhatni?

- Nagybátyám már öreg ember, tévedhet - felelt a püspök unokahúga, és a bokrok összezárul­tak.

Szindbád a déli harangszó idején jó darab ideig nézegetett ama fogadói konyhák környékén, amelyeknek táján mindig szeretett ácsorogni, míg végre a kedvére való szakácsnét megtalálta. Olyan szenvedélyes szeme volt, mint csirkeölő konyhakésének...

- Talán lesz a konyhán egy kövér sertéssült? - kezdte Szindbád az ismerkedést.

- De hiszen a püspök unokahúga ezt megtiltotta! - szólt közbe Szindbád fia.

Az öreg utazó legyintett:

- Ha mindazt megtartottam volna, amit a nők megköveteltek tőlem, már réges-régen magam is püspök volnék egy kisebb egyházmegyében.

[1925]


Hátra Kezdőlap Előre