A „nap” és a „kereszt” harca

Másnap már jó hajnalban vendéget jelentett a toronyőr kürtje. Rapsonné jött nagy kíséretével. A régi veszekedő társa Opour Kevendnek. Hanem azért mégiscsak mindig ideszállt, mikor a várából a makrai tanácsdombra hívták, s azt Opour megint nagy megbántásnak vette volna, ha az ő várát kikerüli, s másutt száll meg. Amiatt azonban minden látogatásnak az lett a vége, hogy összeperlekedtek, s átokkal, szitokkal váltak meg egymástól; hanem azért nemsokára megint csak összelátogattak.

Rapsonné úgy tett, mint aki semmiről sem tud: mindenben ártatlan, ami itten történt; pedig hiszen neki, mint mindenki tudja, lidérce van; egy beszélő csirke, aki minden hírt meghoz. Az kakastojásból kelt Szent György éjszakáján. De talán magától is kitalálhatta azt, hisz ő adta a tanácsot Szilamérnak, hogy a szentmihálynapi torjai vásáron hogyan rabolja el az öccse segélyével a szép Mike Imolát. Azért mégis úgy tette magát, mintha csodálkoznék rajta, mikor a zöld fenyőfát meglátta a Szilamér ajtaja előtt felállítva.

– Ejha, én tán éppen lakodalomra érkeztem? – monda a vendéglátó várúrnak.

– Nem lakodalomra, nénémasszony; már csak tyúkverőre. Szilamér asszonyt hozott a házhoz.

– S engem meg sem hívtatok a menyegzői lakomára?! Már ez nem szép! Egy ily jó rokont, régi jó szomszédot kifeledni a násznépből!

– Hát magunk sem tudtuk. Nem úgy hozták a lyánt az anya áldásával.

– Hát csak úgy „hopp hírével”? Ahogy te szoktad a feleségeidet megszerezni. – Rapsonné kacagott ezen a híren.

– Hát mit csináljon a fajtám? Kérésre nem adják a lyánt, mert tuhudunok vagyunk. Velünk egyszőrű uraság nincs már körülöttünk sehol a világon, hát bizony csak azt mondjuk: „ha nem adnak, viszlek!”

– Régente is így volt – kacagott Rapsonné. – Az volt a jó világ, mikor a durcás menyecskét az urának elébb jó puhára kellett verni, amíg közel eresztette magához, akkor is kitépte a fele szakállát. De szeretném őket látni!

– Majd máskor, „kis kedden”.[1] Fiatal házasoknak nem jó a mézeshetekben ilyen vén szipirtyót látni, mert igézet lesz rajtuk.

– Azt én is úgy tudom – szólt magamegadással Rapsonné. – Nem is azt kívántam, hogy ők is lássanak. Nem bizony. Ilyenkor őrizni kell őket vénasszony látásától, bakkecske mekegésétől, holdruta szagától. Óh, ezt mind tudom én. Ilyenkor az ifjú pár szeret magára maradni; bosszankodik a látogatóra: még ha a legkedvesebb rokona is. No! Ne jöttem legyen üres kézzel. Én is adok nekik egy kelengyét. Van itt nekem közel egy kis váram, közel a Szent Anna tavához, a Tiburc vára. Nekik adom, a kedveskéimnek. Magamnak is kedves kis menedékem volt; mikor még olyan időm volt, hogy szerettem a világtól elrejtőzni. Költözzenek bele abba.

– Ajándék marhának nem kell ugyan fogát nézni, de ahogy én tudom, a Tiburc vára éppen a Pokol torka fölött fekszik.

– Ne féltsd te őket a Pokol szomszédságától; ahol két szerelmes letelepszik, ott a paradicsom van. Jó lesz nekik odamenni. Járt már azon a tájon a te Szilamér fiad. Ha én akkor meg nem fogom, most ott feküdnék a többiek sorában a sárga barlang előtt. – Mondok neked egy jóslatot. Holnap vagy holnapután itt lesz a váradban a „tivatulus”, s követelni fogja tőletek a törvény nevében, hogy adjátok vissza az elrabolt leányt, akkor nagyon jó lesz neki azt mondani: „Keresd, ha megtalálod!” A Pokol torka körül senki sem meri őt keresni, az én kis váramban. Nesze!

Itt a váram kulcsa. Most az üresen áll. Hordasd bele az új házasok poggyászát, csinálják meg benne a fészküket. Esztendő ilyenkorig nem követelem tőlük vissza.

– Majd azt mondtam rá, hogy „köszönöm”, amit pedig sohasem mondtam senkinek, még a Damasek istennek sem, s nagy csoda volna, ha tenálad kezdeném el. De hát elfogadom. Tudom, hogy valami rossz lesz belőle, mert te nem teszesz valamit azért, hogy abból jó származzék.

– Ejh, ne mondd azt! Hát ez nem az én munkám volt? A leányszöktetés. Nem én tanácsoltam azt a Szilamérnak a Pokol torkánál, hogy ha nem adják a leányt, ragadják el együtt ketten az öccsével?

– Te tanácsoltad ezt, átkozott vén varázsnő! Akkor úgy áldjon meg a Damasek isten, mint a csomági malmot, akibe egy nyáron hétszer csapott bele az istennyila. Te lettél az oka, hogy az Iszla fiamat megölték a torjai vásáron.

– Megölték az Iszlát? Ejh, ni. Ezt még nem tudtam.

Óh, milyen nagyon örült neki a gonosz vén tündérasszony, hogy egyet hát megöltek már az Opour fiúk közül.

– Megölték, pedig még nem is élte a világát.

– Sohse sirasd: kaptál helyette mást cserébe.

– Mit? Lyányt, fiúért.

– Ahol leány van, ott majd fiú is lesz.

– Az nem az ebek gondja. Olyan fiú, mint az én Iszlám volt, nem születik, amíg a világ világ lesz. Átkozott légy érte!

– Ugyan mit átkoznál engem egy hitvány kölyökért? Mondtam már, hogy nem is a te fiad, mert váltott gyermek!

Ami azután erre következett, az már nem beszélgetés volt, hanem zsémb, perpatvar, szitok: utoljára a gazda és vendége a poszpásznak felhozott sült tököt egymásnak a fejéhez vagdalták. Hanem ez már rendes dolog volt náluk, azért senki sem ütődött meg rajta. Mindig így járta ez, mikor Rapsonné látogatóba jött ide: ebéd előtt összevesztek, ebéd után kibékültek, hajbakapásig nem ment a dolog, mert Kevend úr tudta jól, hogy aki egy rossz tündérre ráteszi a kezét, annak a karját gutaütés éri, s ha a hajába kap, minden ujja hegyén kelés támad. Az inasok nagy hirtelen felhozták az ezüstkondérban a jó borsos vetrecét, vederben az új bort, az oroszlán meg a kígyó számára meg egy nagy dézsában a párolgó meleg tejet, s ahogy aztán az úr a vendégével mártogatott békességesen egy tálból, éppen úgy lefetyöltek a kedvenc szörnyetegeik is egy dézsából. A kígyó óriási nagy állat volt ugyan, de ahhoz az ártatlan fajtához tartozott, amit „keszkenős kígyónak” hínak; – az oroszlán pedig tejen és moslékon volt felnevelve, a foga leráspolyozva, a körme levágva; egyik sem volt harapós. Nem így a gazdáik. Azok, ha kibékültek, csak azért tették, hogy azalatt egymásból valami titkot kicsaljanak, s egyik a másikat újból befonhassa.

– Jaj bizony, szegény Iszla fiú, derék egy legény volt, nagyon nagy kár érte – mondá Rapsonné az első étekfogás után. – Ezt a poharat az ő emlékére iszom ki. Mihelyt hazamegyek, három misét tartatok a lelkéért, szegénynek.

– Hiszen elég szegény! Mert egy asszony meg egy pap ölte meg: szolgálhat majd nekik a másvilágon. Hanem majd én tartok a lelkéért egy füstös misét: annak lesz nagy híre.

– Ahá! Te a vérbosszúra készülsz, ahogy a Hadisten parancsolja.

– Nem úgy, ahogy te gondolod. Nagy az én furfangom. Most csak félreteszem a haragot. De majd ha egyszer ennek az asszonynak fia születik, annak a pofáját úgy elcsúfíttatom a billogossal a tűzönfelavatáskor, hogy abba soha leány bele nem bolondul. Akinek ilyen csúf a pofája, abból mérges ember lesz. Úgy nevelem fel, hogy halálba gyűlölje a keresztyéneket. Amíg az nagyra nő, azalatt a kun atyafiak odaát Magyarországon fölállítják a régi oltárokat, s egyszerre csak kitör a tűz a hamu alól: akkor aztán én is ráeresztem a neveltemet a torjaiakra. Az lesz a derendócia, mikor a Mike Sára asszonyom saját unokája megy az öreganyját a ciherre dobatni, s az viszi a veres kakast a torjai keresztes torony tetejére. Hahaha! Ez az én vérbosszúm.

Rapsonné maga is kacagott rajta, elfeledte, hogy hisz ő is keresztyén volna.

– Ez ugyan derék furfang. De hát attól nem tartasz-e, hogy a székely ágak mind ellened támadnak az erőszakoskodásért?

– Csak nem gárgyultak meg? Egy leánycseléd miatt! Jöjjenek, ha akarnak. Bálványosvár sokféle ellenségnek letörte már a szarvait, aki fel akarta öklelni. Vasért vasat! Van itt elég. Fittyet hányok az egész tanácsdombnak. Azt mondom annak, aki fenyeget, hogy „Jeddre ne!”

– No, no! Te! Az a „sisakos Kata” hatalmas.

– Húzok a sisakjára! Ha nappal jön elém. Hanem éjjel, megvallom, hogy félek tőle. Valahányszor csoszogást hallok a tornácban éjszaka, mindig azt hiszem, hogy ő jön, a gonosz boszorkány; négylábú lúdon lovagolva. – Akkor fázom és izzadok a medvebőr alatt. – Mondsza csak, neked már tudnod kell, miféle babonával lehet megakadályozni, hogy éjszaka be ne jöhessen az embernek a pitvarába a boszorkány?

– Hát megmondom neked, valóban, igazán. Egyetlenegy mód van; a többi mind cselfogás és nem segít semmit. Ez az, hogy ha a pitvarajtó küszöbére hétféle színű babot hintenek el végig hosszan. Ezen semmi boszorkánynak sincs bátorsága általlépni.

– No, ezt köszönöm neked, édes néném.

– Szívesen adtam, édes öcsém. Aztán még egyet mondok. Ha majd a tivatulust ide küldik hozzád, hogy itt keresse az elrabolt leányt, három nap, három éjjel maradjon itt; tetess a vánkosába bagolytollat, attól egész éjjel nem fog elalhatni, s másnap szedi a sátorfáját s visszaeblábol. Gyakorlottam én azt!

Aztán összecsókolóztak, úgy váltak el, mint a legjobb atyafiak. Rapsonné nagy megelégedéssel ment tovább, egyrészt azért, hogy a szép Imolát a Szilamérral ilyen szépen, minden egyházi áldás nélkül, összeboronálta, másrészt meg, hogy az Opourokat és a Mikéket ilyen halálos nagy háborúba keverhette.

Alig is várható, hogy siethessen vissza azzal a jó hírrel a maksai tanácsdombról Bálványosra, hogy íme szabadságot adott ám a székely tanács a Mike Sárának, hogy „torlót” bocsásson az Opourok ellen, az elkövetett sérelmet megbosszulni s a leányt visszavenni! Hadd legyen ő a legelső, aki ezt a keserű örömhírt meghozza.

Amint azonban felméne a várba Opour Kevend lakába, s a pitvaron át akart haladni, egyszerre csak nagyot rikácsolva tántorodott vissza: – a küszöb tele volt hintve hétféle színű babbal!

Az ő saját ármányát fordíták meg ellene! Ő nem mert ezen a babonaságon keresztüllépni maga. Ezt az ő megcsúfolására hintették éppen ide.

– No megállj, te vén gonosztevő! Ennek a babnak szájadban legyen az íze! Ha nem eresztettél be az ajtódon, majd bejövök az ablakodon; de azt nem köszönöd meg!

Azzal nagy dér-dúrral visszament minden kíséretestől, meg sem etetett Bálványos várában, hanem folytatta az útját hazafelé. Minthogy pedig a vára még messze volt onnan, azt gondolta, hogy megszáll éjszakára a Tiburc várában. Ott azonban felhúzva találta maga előtt a felvonóhidat, s minden kürtölésre sem jött elő valami kapusféle, a hidat leereszteni.

Csak nagy későre nézett ki egy ablakon egy szolgálóleány, aki ágytakarót porolt ki pálcával, az meg azt danolta, hogy:

„Ott kinn tágasabb
Itt benn hangosabb;
Ha jöttök, lesztek;
Ha hoztok, esztek!”

Akik a várat elfoglalták, a boldog új házasok, nem szándékoznak vendéget látni.

Rapsonnénak kinn kellett tölteni az éjszakát a szekéren, tűz mellett, a saját vára előtti erdőben. Egész éjjel nem alhatott, mind azt főzte magában, hogyan fordíthatná ő valamennyinek hátra a fejét, akiket így visszafelé szeret, akik őt így megbántották!

*

Nyomban Rapsonné után pedig ott zakatolt a várkapun a tivatulus. Ez volt a megintő, akit a tanács a maga ítéletével előre küldött, hogy elébb a törvény tekintélyével szólítsa fel a vétkezőket, hogy álljanak elő, mielőtt az erőhatalmat éreztetné velük.

A tivatulus két kerecsenszárnyat viselt a sisakja mellett, s az oldalán két kardot, annak a jeléül, hogy az igazságot egyformán szolgáltatja jobb és bal kéz felől. Ennek a személye sérthetetlen volt minden székely előtt.

– Mike Sára asszony, özvegy rabonbánné kérdezteti tőled, hová tetted a leányát?

– Kérdeztetem én Mike Sára asszonytól, hová tette a fiamat?

– Mike Sára asszony eltakaríttatta a fiadat szépen, leventéhez illő módon, körülrakva fáklyákkal, elsiratva siratókkal; zászlós kopja van tűzve a sírja fejéhez.

– Én is eltakaríttattam Mike Sára asszony leányát szépen, menyasszonyhoz illő módon, fáklyás vőfélyektől körültáncolva, főkötős guzsaly van tűzve az ágya fejéhez.

– Követeli tőled Mike Sára asszony: add vissza a leányát hajadonfővel.

– Amikor az én megölt fiamból legény lesz, akkor lesz az ő leányából hajadon. Nálam nincs! Keresse másutt! Ha olyan nagyon drága volt, mért nem tartotta kalitkában. Tisztelem a tanácsot; de nem félek tőle! Ez szóm és mondásom: most hordd el az irhát!

A tivatulusnak még bagolytollas vánkost sem adtak, úgy tuszkolták ki a kapun.

Harmadnapra rá azután megjelent a kürtfúvató kádár az átjáró vár tornya előtt, s hírül adá háromszor elordítva, hogy Mike Andorás levente, mint a Mike Sára asszony által megbízott „torló”, felhívja ezennel az Opourok minden ivadékát lovagi tusára, minden órájában a napnak és éjszakának; mindenféle fegyverrel és tűzzel, amíg csak a sérelem meg lesz torolva.

– Jöjjön! Kutyát fogjon! – hangzott rá válaszul Zsombor szava. Őrá volt bízva az átjáró vár védelme, száz válogatott tuhudun vitézzel, a többi fegyveres Bálványosvár bástyáin belül állt készen, azok is voltak ezeren; a fővezérük maga a rabonbán.

Ettől a naptól fogva aztán megkezdődött az ellenséges csatározás a két szomszéd család között. A torjaiak megtámadták a bálványosiak pásztorait a hegyoldalon, elhajtva juhaikat, marháikat: a bálványosiak visszaadták a kölcsönt, ami egynéhány bevert fejbe, nyíllal kilőtt szembe került; nagyobb volt belőle a lárma, mint a veszedelem. Mind a két fél készült a nagy csapáshoz.

Éjjel a tuhudunok mindig énekelni szoktak a bástyákon, annak a jeléül, hogy ébren vannak, imette őrködnek, nem lehet őket álmukban meglepni. Ez régi szittya szokás volt.

Az újabb hadviselésből pedig a székelyek is tanultak, amíg Endre királlyal a Szentföldön jártak, s a keresztes hadak és a bizánciak hadifortélyaival megismerkedtek. Egy napon Mike Andorás előjött a maga várvívó fatornyával, amit nehéz tölgyfa hengereken taszítottak előre; abban volt ő maga, a Fergettyűvárból elhozott vitézeivel; a torony tetején volt felhúzva a vaskapcsos lecsapóhíd, az aljából pedig faltörő kos ércfeje meredt elő. Azalatt, amíg a torony előretolatott, Mike Sára asszony elkezdé a maga hajítógépeivel a Bara-mezejéről nehéz kövekkel dobáltatni az átjáró várat. De az Opourék is készen álltak a védelemre; a vívótorony bástyája meredezett a dárdáiktól, amiknek a vasa meg volt tüzesítve, hogy ha az ellenfél megmarkolja, összeégesse a kezét. S nekik meg kerékre járó nyílhajítóik voltak, amik a tollas kopját keresztülröpíték a fatorony falán, s hosszú láncot eresztettek a kőfalon alá, hogy azzal a faltörő kost elfogják, mielőtt kárt tenne.

Ahogy a vívótorony ormán maga állt Mike Andorás, úgy a bástyafokon is saját személyében várt reá Opour Zsombor. Andorás a templomos lovagok vértezetét hordta; hosszú fogsága alatt szent fogadást tett, hogy ha kiszabadul, a templomos rendbe avatja fel magát; páncélja fölött viselte a fehér palástot a nagy vörös kereszttel; fején a bodon alakú sisakot, öklében a hosszú, kétélű kardot; Zsombor ellenben, a szaracén lovagok módjára, láncszemekből fűzött páncélinget öltött, aminek elöl a mellén a nap sugárküllős aranyképe ragyogott, sisakján egy egész ráró madár terjeszkedett fölemelt két szárnnyal, mintha az is az ellenségre lecsapni készülne; kezében súlyos csatabárdot emelt; még azonkívül bal felől kard, jobbról gerezdes buzogány lógott az övéről. Ez a harcbevégző.

Mindenki érezte, előre sejtette, hogy ebben a két hős fiúban van megtestesülve az utolsó tusája a keresztyén hitnek és az ősvallásnak: két isten uralma fölött fog dönteni e harc.

Az előregördülő őrtoronyban a székely vitézek énekelték a szent zsolozsmát „áldott István király” dicsőítéséről, míg a tuhudunok a vár ormán csúfondárosan dalolták a keresztyénéket bántó gúnydalt: „Elindula Szent Péter Rómába, Botját veté vállára haragjába, Botja végén csutora, Csutorába jó bora.” Közben zúdult a nyílzápor innen is, onnan is, zuhogtak a nehéz kövek a falakon s a torony oldalain: egy-egy cseréplöveg is berepült a várba Mikené vetőgépeiből; de azt a tuhudunok menten letakarták nyers bőrrel, mielőtt a darazsak, mérges kígyók kiomolhattak volna belőle.

– Hahaha! – kacagott Zsombor. – Hát dongókkal meg piócákkal akar bennünket anyád innen kikergetni? Várj, majd én adok neked jobbat! – Mit szeretsz inkább, Andorás komé, a vasat vagy a tüzet? Gyújts rá, Libancs! Fogd a kanócot, Kenur! Ide mellém, Barrok, Fetés!

A fatorony olyan közelre gördült már a kőtoronyhoz, hogy a faltörő kos elkezdhette a falát döngetni; hanem ekkor egyszerre a vár lőréseiből égő koszorúkat szórtak a toronyra; az olthatatlan görögtűz (bizánci ajándék) egy pillanat alatt meggyújtá a torony két szögletét, s a láng sebesen futott fel egész a párkányig.

– Le a híddal, Dindár! Ropó! – kiálta Andorás; s arra a csörömpölő láncok alácsattanták a lecsapóhidat, mely vaskapcsaival belevágta magát a fal párkányába, azzal Andorás felugrott a hídra, s közé rohant az ellene szegzett dárdasövénynek; utána a társai, akiknek ugyan igyekezni kellett, hogy az égő fatoronyból az ellenséges vár falára feljussanak. Nem volt más választás, mint tűz és vas között. A „Jézus segíts! Hadúr jövel!” kiáltozás között hangzott a buzogányok döngése a pajzsokon, a súlyos hadiszekerce csattanása s a lesújtó pallos csendülése, halálkiáltás, istenhívás, káromkodás összekeveredve, míg valamennyit túlbőgte az égő fatorony üvöltő ropogása. Amint ez égő alkotvány egészen nekidűlt a falnak, a felcsapkodó lángok elűzték a verekedőket a falakról; a szikraözön kényszeríté mind a két félt az udvarba letódulni s ott folytatni a dulakodást; csak ketten maradtak odafenn a vártoronynak az ormán, hová a láng csak néha-néha nyalt fel, s megjelentek, mikor a füstgomolyt félrehordta a szél: a keresztes és a napos lovag.

Fegyvertársaik, akik oldalaikon harcoltak, elmúltak már. Libancs, Kenur ott hevernek nehéz sebben, learatva, a templomos kardjától. Dindár, Ropó zúzott aggyal maradtak el Zsombor szekerceütései alatt. A kemény tuhudun Bögöz s a buzgó keresztyén Tamásd egymást nyalábolva henteregnek a földön; nincs már fegyverük, kézzel fojtogatják, fogaikkal harapdálják egymást.

Csak a két hős fiú áll a torony lankáján egymással szemközt.

Egyik sem félt ott se tűztől, se vastól.

A zsarátnakzápor közepett, mintha a pokol bejárata előtt vívnának élethalálharcot, dulakodott egymással a két levente, fegyvere élét csorbára verve egymás pajzsán, vértezetén. Mikor kifáradtak, megálltak pihenni, aztán megint egymásra rohantak. Andorás mellvértje két helyen behorpadt már a szekerceütéstől, amivel bajvívó társa védetlenül találta, s Zsombornak a pajzsa végig volt már repedve; de ami alatta volt, az is vas volt mind a két vitéznél.

A harci lármára előjött a többi fegyveres népével Torjáról Mike Sára, Bálványosból is lerohant a rabonbán, de a fiaiknak egyik sem mehetett segítségére. Az egyik várkaput elzárta az égő vítorony, a másiknak meg fel volt húzva a csapóhídja, s túl rajta mély árok. Csak onnan alulról kellett nézni mind a kettőnek a halálos bajvívást fiaik között, rémüldözni a nehéz csapások miatt. Óh, milyen örömest rohantak volna fel hozzájuk, hogy mellettük harcoljanak! Hogy szerette volna Mike Sára a saját pajzsát odatartani a fia elé, mikor a szekerce lecsapott annak a mellvértjére. Hogy odaadta volna Opour Kevend még a saját karját is Zsombornak, hogy súlyosabb legyen fegyverének mennykőcsapása; Jézus Krisztus! Védd fiamat! – sikoltott itt az anya; amott torkaszakadtából ordított Opour: „Jövel Hadúr! Ébredj isten! Te Iz isten! Te Jezid isten! Te Damasek isten! Te Dézs isten! Oda, oda! Zsombor mellé! Alusztok-e? Fújjátok a szent kürtöket, táltosok!” S hogy maga is segítsen az alvó isteneket felverni álmukból, buzogányával verte a rézpajzsa öblét.

Most szétválnak a fiúk: megpihennek. Mind a kettő végrohamra szedi össze az erejét.

– Hasztalan csapkodsz rám! – hörgé fújtatva Zsombor. – Engem fegyver nem fog. A Furus vizébe mártott be az anyám, amint megszülettem: kard, nyíl nem jár engem! Kettőt már kaptál a fejszémtől; ne várd a harmadikat, mert attól csillagot rúgsz! Eredj az anyádhoz!

Azzal eldobva magától széthasadt pajzsát, két kézre fogta a szekercéjét, s egész hátrahajolt vele egy rettentő ütésre.

Ekkor Andorás meg a kardot dobta el kezéből, s hirtelen mind a két kezével az öblös pajzsát kapva meg, oly ádáz rohammal rontott az ellenfélre, hogy az, amint a halálos csapásra hátra volt dőlve, ettől a taszítástól hanyatt bukott, s alázuhant a magas toronypárkányzatról le a várudvarba.

Az volt a rémordítás, ami erre felzivatarlott! A tuhudunok jajkiáltásán keresztülbömbölt Opour Kevend bőszült fájdalmának hangja. A „nap” leesett az égből! A legjobb tuhudun vitéz, apjának legkedvesebb fia esett le a szent arany nap jelképével együtt. A keresztyén harcosok hármas „hozsánna” kiáltása az egeket veri.

Opour Zsombor összetört tagokkal hevert a várudvar kövezetén.

– Héj, Mike Andorás! – kiálta fel – engemet megöltél! Kegyelmes uram légy majd a másvilágon: a „nap mezején”!

– Térj meg az egy igaz Istenhez! – kiálta alá Andorás –, s testvérek leszünk együtt a paradicsomban.

– Inkább rabszolgád leszek – otthon – Hadúrnál – a nap mezején – hörgé a nap harcosa és kilehelte lelkét. Éj volt: hol találta meg a napot?

A diadalmas dalia pedig leszakítá a lecsüngő vörös keresztes fehér palástot a válláról, s odatűzé azt lobogónak a kopja hegyére, melyről a napcímeres zászlót a tűz leperzselte, s kitűzte a diadaljelt a torony ormára.

A tuhudunok szívéből ki volt véve Zsombor elestével a lélek. Nem folytatták már a tusát, csak azon voltak, hogy elesett vezérük holttestét elvihessék a csatatérről. Mike Sára fellendült harcosait pedig annál inkább megszállta a lélek, az égő tornyot keresztülvetett láncokkal aládönték a hegyszakadékba, s arra a kinyitott kapun betódultak társaik segítségére. Az átelleni kapun, a csapóhídon keresztül, a tuhudunok vonultak ki, vezérük tetemét pajzsaikon emelve. A rabonbán sem gondolt rá, hogy új rohammal visszafoglalja az átjáró várat. Hadd énekeljék már abban az új hit-hívők a maguk „Alleluja”-ját. Ő csak az elesett fia tetemére borult, azt csókolta, ölelgette, s beszélt hozzá magasztaló, vigasztaló szavakat. „Dicsőségesen harcoltál! Egy sebet sem kaptál. Ne félj fiam! Nem szolgálsz a nap mezején a te megölődnek. Nem fegyver ölt meg! A föld istene maga ölt meg. Dicső tort ülünk majd fölötted! Vigyétek őt haza! Szilamér ne tudja meg, hogy halotti tort ülünk. Majd eljön a mi időnk is! Addig hadd örüljön, hadd szerelmeskedjék. Oh, az ő szerelmeskedéseért már a második fiam lett halottá. A legkedvesebbik fiam! Az én igazi képmásom. – No majd eljön az idő!”

Az elesett fiút keserves gyászkürtszó mellett szállíták haza Bálványosvárba, s egész éjjel jajkiáltással vegyes ének hangzott az asszonyok, leányok ajkain, a várfalakon belül.

Az elfoglalt várban pedig diadalmas, nagy „hadivást” ültek: közbe-közbe félbeszakítva az esperes és a szerzetes által előénekelt ájtatos zsolozsmáktól. – Mike Sára a szeretett fia testén számlálgatta a kapott sebeket, miket szeme láttára ütött rajta a szörnyű harci bárd, s kenegette, kötözgette drágalátos jó írekkel, az meg csak mosolygott hozzá: azt mondta: „Csak karcolások! A páncélon keresztül kaptam, meg a te forró imáid védő pajzsán keresztül.”

Hanem azért Mike Sárának elég volt ez a szörnyű látás. Amint a fiát csapkodja a gyilkos fegyver.

– Most itt ti pihenőt tartsatok. Bálványosvár vívásához ne kezdjetek. Az átjáró vár a mienk, most mi állunk a kert felől. Imola és elrablója úgy sincsenek ott a várban. Azokat úgy elrejték, hogy nem lehet kitudni. Várjatok, míg én nem mondom, hogy támadni kell! Hadd üljék meg azok is, a maguk szokásai szerint, a halotti gyásztort. Ti várjatok, míg én nem szólok.

Mike Sára asszony pedig soká nem szólt, elmúlt az ősz is, a tél is, de biz a hó is elolvadt, a virág is újra kihajtott, az új ágak, a szentelt barkák ünnepei is elmúltak, mégsem mondta a fiának, hogy „előre”. Pedig hatalmas asszony volt, erős, bosszúálló; pedig keménykezű rabonbánné volt, pedig buzgó keresztyén volt, de mindezeknél mégis erősebb volt – az anyai szív.


[1] A „kedd” volt az ősmagyaroknál a szerencsétlen nap, mint a keresztyéneknél a péntek. Csak ez a napnév maradt meg, a „dagasztó” most már szerda, a „vasverő” csütörtök, a „borjúnyúzó” péntek, a „heverő” szombat, az „áldozó” vasárnap.


VisszaKezdőlapElőre