A gyásztor

Korán reggel megszólaltak a kürtök Bálványosvár ormairól, a gyásztorra hívogatva a tuhudunokat. A fajbeli vezér temetése nagy ünnep az őshit nemzetségénél: otthon nem maradna senki a várhoz tartozó falvakból. De nem is siet benne részt venni, aki oda nem tartozik; ismerve a pogány ősök szertartásainak mivoltát.

Az asszonyok már otthon rákezdik a sírást; álló esztendeig nem szabad nekik más ruhát viselni, mint fehérítetlen vászont, festetlen gyapjúszövetet, a pillangós csepesz helyett fekete kendőt a fejükön. Így sietnek fel a várba: árvafenyőgallyakat hordva kezükben. Vannak közöttük hírhedt „siratók”, akik éjjel-nappal győzik a jajveszékelést, s úgy tudnak sírni, mint a záporeső. Ezeké a legelső hely – a virrasztásnál. Ők mosdatják meg a szent patakban az elesett hős daliát, ők öltöztetik fel legpompásabb fegyverzetébe, ők nyújtóztatják ki a ravatalon, ami egész vég selyemmel van behúzva.

Azalatt a „hegedősök” koboz- és hegedűszó mellett énekelnek végeszakadatlan hősdalokat a kimúlt erősről, aki sérthetetlen, sebesíthetetlen volt a harcban: egy csapása egy emberhalál volt!

Mikor egy versszak le van énekelve, a siratóasszonyok felsivalkodnak utána: „Látod vén Opour Kevend, ilyen hős fiad volt neked: ilyen daliát vesztettél el örökre.” – S aztán rákezdik a sírást és jajgatást! – Hát ez az ő dolguk. – Könnyekkel asszonyok siratnak. Maga a rabonbán ott ül a ravatal fejénél a csupasz földön, ahogy gyászoló apához illik: könyökét a szelíd oroszlánja fejére nyugtatva, s hallgatja, hogy a hegedősök mit énekelnek.

„A gólyahír havában még három fiad volt, rabonbán, délceg, derék leventék: az ökörnyál havában már egyedül magadban ülsz a csupasz földön; kettőt megöltek a zsidók[1], hát a harmadik hová lett, mért nincs itt?”

– Jaj, de magadra maradtál vén rabonbán Opour Kevend! – ordítják utána az asszonyok.

Ő meg csak hallgat, és nézi a halottnak az arcát.

Lassankint felgyülekeznek a férfiak is, a holt levente fegyvertársai, cimborái: azokat az öltözeteket viselik, amiket a csaták fegyvertusája legjobban összetépett, s jönnek üdvözölni a néma vezért. „Tudod, mikor ott harcoltunk együtt a Bucses alatt. Nem hajigálsz velünk együtt több kelevézt!”

A hegedősök vigasztaló verseket dalolnak a túlvilági napmezőkről, ahol soha sincs éjszaka, ahol Hadúr fiait senki sem győzi le, ott majd együtt lesznek mind a hősök! Ő már útban van arra a tájra.

Az asszonyok rásivalkodnak.

„Örülj, örvendj, vén Opour Kevend, a fiadat majd megtalálod a nap mezején!”

A vitézek sokasága megtölti a nagy halotti csarnokot. A hegedősök csatára felhívó dalra ajazzák fel a kobzaikat: „Nem juthat el a hős a nap mezejére addig, míg azokon, akik őt megölték, bosszút nem álltak a társai.” A siratóasszonyok ordítása a dühöngésig fajul. – Opour Kevend ezt is csendesen hallgatja.

Ezalatt odakünn, a Bálványos patak szent forrásánál, a hársfák dombja alatt roppant vermet ásnak, mintha egész házat akarnának bele eltemetni. A mély verem egyik oldalfalához, napkelet felől, egy nagy szál fiatal tiszafát ásnak le, annak a hegyében lobog a megdicsőült hős kétágú zászlaja az aranynappal. Azután a verem három oldalára huszonnégy tölgyfa rudat állítanak fel, hegyes kopjavéggel. A nyugoti oldala a veremnek meneteles marad, hogy le lehessen bele szállni.

Ez az első nap, a „virrasztó”. Nagy böjt napja. Ezen a napon nem eszik senki, sem bort nem iszik; csak sert kap minden ember, s ennek a napnak az évfordulóján ezután is mindig össze fognak gyűlni az elhunyt barátai egy kijelölt „torló”-nál; akit az írások „dusinik”-nak neveznek, az emléktort megülni rengeteg sörivással.

A második nap a „halottkövető”. Az egész vidékről felgyűltek már akkorra a tuhudun hit bujdokló hívei: az elzüllött táltosok, gyulák, kádárok, horkázok; csupán táltos van együtt huszonnégy, hozzá a főtáltos, aki Bálványosvárban lakik, és áldozatokat is tesz még.

Amint az első hajnalsugár kitör a Bucses havas orma mögül, megharsan a horkázok kürtfúvása, s a „bú-leányok” éneke rázendül: „hajnal van, piros hajnal, aranyos hajnal!”, az áldozatdobon hetet zubbantanak a készülődőre. – Opour Kevend rabonbán ekkor áll fel ültéből a földről. Itt az ideje a „búcsúztatónak”. Kivonja görbe kését az öve mellől, s megfogva baljával a bal felől lelógó ősz hajfonadékát, azt lenyiszálja tőben, s aztán odateszi a fia kezébe. Ez a legnagyobb áldozat, amit tuhudun székely adhat, ez a legdrágább apai öröke a halottnak, mehet vele a Damasek isten elé.

A kádárok itt hozzák már a „tokos” lovat. Az elhunyt hős kedvenc paripája, fejétől körméig fekete selyemmel betakarva, felnyergelve, felkantározva. A holt vitézt felemelik fegyvertársai a nyeregbe; hozzákötözik a kengyelhez lábainál fogva, kezét a terhelőre csatolt zászlós kopjához erősítik, s aztán megindul a menet a búcsúztató járásra. – A nagy Bálványosvár kőfalain belől egész házsorok vannak. Minden kapu előtt megáll a gyászmenet. Ott egy-egy hű barát, jó ismerős lakik. – Kájon horkáz, aki kantárszáron vezeti a holt vitéz paripáját, minden kapu előtt megáll, elkiáltja a búcsúszót a halott nevében, s felszólítja a hős barátját, hogy jöjjön a követésére.

Mindenki gyalog megy utána, csak ő maga ül lóháton: előtte viszik a zászlóit, fegyvereit, ivótülkét, étkező szereit, vadászebeit és kedvenc sólyommadarát és huszonnégy paripáját, utána jönnek a gyászoló férfiak hajadonfővel; bevégzi a hosszú gyászmenetet az asszonyok sokasága.

Delelőre hágott a nap, mire vége van a búcsúzó járásnak, mire lejut a gyászmenet a szent forráshoz, ahol meg van ásva a nagy verem. A forrás fölötti dombon sereglettek össze a hajadon leányok, hajaik szétszórva, fejeiken illatos füvekből font koszorúk.

Mikor a sírverem lejáratához értek: ott megálltak a halottas paripával, s a kádárok nagy kört csináltak körülötte, ott állt a ló előtt a rabonbán maga: az apa.

Három kürtrivallás adott jelt, hogy csend legyen, hogy Kájon horkáz szavát meg lehessen hallani.

„Édes atyámfiai, tuhudun véreim! Látjátok, a hős deli levente Opour Zsombor íme elköltözik a mi édesanyánk, Föld isten ölébe: onnan majd el is megy Nap isten országába. Itt ezen a földön nem látjátok többet. Azért, ha valakinek van rajta valami követelése, álljon elő vele; hadd fizethesse meg: ne vigye magával semmi adósság terhét a másvilágra!”

A felszólításra előálltak többen a tömegből. Egyiknek egy tulkot, másiknak egy paripát ígért a megboldogult; kinek a tollas buzogányát, kinek a párducbőr kacagányát ígérte oda, ha meghal. Opour Kevend mindenre azt mondta: „Legyen a tied!” – Ottan a cimborák megosztoztak rendre az elhunyt fegyverzetén, ivóeszközein; a szolgák a marháin: „Legyen a tied!”, hagyá helybe mindenkinek a kívánságát a gyászoló apa.

– Van-e még valaki, akinek adósa maradt valamivel hős Opour Zsombor? – kiálta Kájon horkáz, mikor már nem volt semmi kiosztanivaló.

– Nekem is adósom! – szólalt meg erre egy leányi hang a hajadonok sokasága közül.

– Jöjjön ide, ki az?

Utat nyitottak készséggel a követelő leány előtt egész a halottig, s mikor az belépett a nyitott körbe; mindenki ráismert, s a nevét mormogta:

A „Kalandó Iblája”.

A bálványosi főtáltos leánya.

– Hát neked mivel maradt a fiam adósod? – kérdé Opour Kevend.

– Ővele magával – felelt rá a leány. – Itt van nálam a balitája: azt ígérte, enyim fog lenni, mind ezen a világon, mind a másvilágon.

Gyönyörű szép lyány volt, halavány orcája ragyogott, mint a hold, szögfekete haja végigomlott sugár termetén. Milyen nagy kár érte!

– Mit kívánsz, szegény lyány? – szólt reszketeg hangon a rabonbán, megsimogatva nehéz kezével a leányzó fejét.

– Az adósságomat. Amit nekem ígért. Hogy vigyen el magával.

– Hosszú lesz az útja!

– Nekem se lesz hosszabb.

– A másvilágig tart!

– Az én szerelmem is.

– Kérdezd ősz apádat: hát ő elereszt-e?

Kalandó főtáltos elfordítá arcát, s félretartott fejjel azt mondá:

– Menj vele.

Ekkor a hajadon odaborult Opour lábához, s azt mondá:

– Add rám áldásodat!

Opour Kevend levette saját fejéről azt az aranyabroncsot, ami azt körülövezte, s a leány fejére tette. Aztán a horkáz korsójából olajat töltött annak a hajára.

– Vidd el az áldásom. Légy hű társa néki. Az istenek előtt légy bizonysága, hogy milyen igaz, milyen hűséges volt. Ne hagyd szűkölködni. Vedd a kösöntyűket meg ezt az iszák aranypénzt, a másvilágon is tudják meg, hogy úr volt és vezér volt.

Azzal a két apa felsegíté a lyányt a paripa hátára a holt vőlegény mögé. A szép Ibla átölelte Zsombor vállát a két fehér karjával, s a fülébe súgott. Édes szók lehettek.

A leányok kara odafenn a dombon rázendíté a menyegzői dalt! Milyen szomorú volt annak a zengése!

„Ezt ölelem!
Ezt csókolom!
Adjon Isten lassú esőt:
Mossa össze mind a kettőt!”

Ezalatt két horkáz levezette a paripát a rajta ülő holt hőssel és menyasszonyával a sírterembe, s ott a mént erősen hozzákötötték a fölállított zászlós szálfához, míg a táltosok a többi paripákat fékezték a huszonnégy kopjás rúdhoz. Oda vitték le a hős fegyvereit, ivószereit, aranycsákányát, egy cserépvedret, tele mindenféle pénzekkel, egy hordót, tele borral, kutyáit, solymait: ezeket leölték, úgy rakták le mellé a sírba.

Ekkor feljöttek a horkázok a sírból, s arra aztán a leányok rohantak oda, fejeikről letépett koszorúkat s diófaágakat szórva a vőlegényre és menyasszonyra: míg úgy megtelt koszorúkkal, zöld falevéllel a sír, hogy csak az ülő alakok meg a paripa feje látszottak ki abból.

Ekkor a tárogató recsegő rivallatára előlépett száz harcos íjász. Ugyanazok a férfiak, akik Zsombort e világi harcaiban követni szokták. Mindegyik egy nyilat vont ki puzdrájából, s azt tegzére fektette. A tárogató második rivallására aztán egyszerre valamennyi mind belelőtte a nyilát a sírba. Csak egy rövid sikoltás hangzott. – A menyasszony ott volt már a vőlegényével együtt a nap mezején: az isteneknek tetszik az, ha mentül több sebbel megrakva érkeznek oda a dicsőültek.

Kalandó, a főtáltos, a sikoltás után hosszú dárdáját a paripa szügyébe döfte, s egyszerre valamennyi táltos leszúrta a féken tartott paripákat a sír körül, hogy azoknak a vére odaomlott minden oldalról a sírba, amit aztán a férfiak elkezdtek hantokkal betemetni.

– Nohát most mi sirassuk el a halottat, ahogy férfiak szoktak sírni! – kiálta Opour Kevend, s görbe kése hegyével elébb a két vállán, azután a mellén, végre az arcán és homlokán hasított sebeket, s úgy sírt – vércseppeket – hét vérző sebén át. Valamennyi férfi mind követte a példáját, s az volt aztán az ordítás, ami ekkor támadt, az volt a sírás, ami erre megindult; vér omlott minden arcról: az anyák odavitték kis fiaikat, hogy a férfiak azoknak a homlokához törüljék véres késeiket. Így szoktak sírni az ősmagyarok drága halott felett: saját vérük hullásával, – aztán az ellenségével.

Valamennyi kürt, tárogató, síp repedésig rivallgott e szertartás közben, amelyhez a rémült asszonysereg sikoltása vegyült; a vért szagolt oroszlán üvöltött dühében, nyolc férfi alig bírta féken tartani, hogy a vérző hullákra ne rohanjon.

A rögök egyre magasabbra emelkedtek a lován ülő hős és ölelő kedvese körül; már csak a fejeik látszottak ki: a szárnyas sisak, az aranypártás fő: azok is eltűntek. Csak a magasra emelt kelevéz áll még ki a sírból, mit a hős keze tart. Az is föld alá vész. Végre csak egy nagy kerek domb áll ott, aminek ormán egy zászlót lebegtet a szél: az a sírba ásott szálfának a csúcsa.

Ezalatt a táltosok a megáldozott lovakat szétdarabolták, s megannyi máglyarakás mellett parázson sütötték. A szíveiket az áldozatállatoknak a nagy oltárkövön a Had isten tiszteletére illatos tűzön égették meg: a lófejeket pedig feltűzték a kopjás rudakra. Azok ott maradnak, s tudatják a késő korral, hogy ott egy hős vezér fekszik.

Mire vége volt a temetésnek, leáldozott a nap: csak a máglyatüzek égtek.

Ekkor kezdődött azután a halotti tor. Kétnapi böjt után farkaséhséggel nyúlt minden ember a lakomához: a sült lóhús volt a kedvenc étel. Abban csak halotti tor napján lehetett dúskálkodni.

Előkerültek a mindenféle igrecesek, csimpolya, timbora hangzott a lakoma közben; a férfiak áldomáspoharakat ittak, egymásra köszöntve, s minden felköszöntőben magasztalva a dicső elhunytat; az asszonyok lakoma közben a csontokkal hajigálták egymást, barátság jeléül; végre táncra keltek, a sírhalmot körültáncolták; elébb a leányok egyedül, azután a férfiak: asszonynak nem járt ki a tánc. Mikor pedig a napválasztó csillag feljött az égre, jelezve az éjfélt, akkor következett a halottak tánca.

Fiatal legények odafeküdtek a nagy sírdombra szerteszéjjel, mintha csatában elesett halottak volnának. Azután jöttek a leányok, mintha menyasszonyok keresnék a vőlegényeiket a csatamezőn. Aki a magáéra talált, kezdte költögetni, életre hívogatni: de az csak nem ébredt. Utoljára a leány felemelte a földről az ifjút, aki mozdulatlan maradt, mint egy halott, s elkezdett vele körben lejteni. A legény úgy tett, mint a halottak szoktak, kiknek a tagjai már kővé meredtek; fél karját elnyújtva, fejét hátraszegve, szemeit lehunyva engedte magát táncba ragadtatni, körben forgattatni: dőlt, amerre ejtették, előre vagy hátra: a zene szólt hozzá kísérteties zsongással. – Ez jelezte tán a halott vőlegénnyel együtt eltemetett mátka menyegzői táncát? – Rémség volt azt nézni! A táncoló leányok arca is rémületet játszott.

Végét szakította a táncnak a torna. Enélkül sem végződhetik gyásztor tuhudunoknál. Ahol annyi pezsdülő vér ül együtt a lakománál, hamar kész ottan a dulakodás. Elébb csak birkózáson kezdődik, derék-betörésen; aztán ökölre megy; utóbb kézbe kerül a fokos, buzogány is; leghívebb cimborák csupa legénykedésből halálos tusára kérkedik ki egymást; nem is választja el őket senki: ez a régi szokás! Hadd vitézkedjenek. Reggelre azután kilenc halott maradt a gyásztor mezején, akik ezt az áldomást választották az utolsónak. – Azokat mind szépen odafektetik körbe a nagy sírhalomra, s még egy réteg földet hordanak föléjük. Azzal is magasabb lesz a Zsombor vitéz dombja. Együtt lesznek vele a leghívebb vitéz cimborái, akik ugyan siettek egyszerre megérkezni vezérükkel és menyasszonyával együtt a felséges virányú napmezejére.

     

De kár, hogy bölcs törvényhozóink keményen eltilták ezt a dicsőséges halotti gyásztor tartást.


[1] A keresztyének neve az ősöknél: – a Jehova-tisztelet miatt.


VisszaKezdőlapElőre