A Szent Anna tavánál

Soha jobb helyet ki nem találhattak volna maguknak, boldogságukkal elrejtőzni a fiatal szeretők, mint a „Halál országa” közepett fekvő kicsi várat. Azt az egész vidéket, belefoglalván a „pokol tornácát” is, ezzel a névvel tisztelték meg a régi székelyek.

Még most is olyan vidék az, hogy naphosszant járhatunk benne, nyaktörő utakon, anélkül, hogy csak egy kunyhóra is bukkannánk valahol.

Tusnádtól indulva, két meredek bércfal között visz fel a goromba kövekkel behányt, tengelytörő út, a meredek Csomágon át; alant a mélységben tombolva zúg a hegyi patak, csak a hangját halljuk, a sűrű bozót összenőtt fölötte. Ezeknek az őserdőknek a földje tán a világteremtés óta nem látta a napot, olyan sűrűn takarja azt a ráboruló fenyves erdők éjszakája. Hanem ahol a vihar csapást tört az erdőn át, halomra döntögetve a gyökereikből kifacsart fákat, ott meg egyszerre olyan tündérvilági növényzet támadt elő, aminek virányához nem foghatók a fejedelmi üvegházak kertjei: a „rigópohár”, a „szépasszony papucsa”, a „pillangó fészek”, a „madártermő” (diák nevén Orchis, Cypripedium, Epipactis, Ophris) itt tartják rejtett otthonukat, ahol senki le nem tépi őket. Egy-egy megnyíló völgyoldalban egész falkája legelész a dámvadaknak a verőfényes pázsiton. Ember közeledtére felkerekednek, a meredek hegyszakadék felé futnak. A vihar valamikor egy óriási szálfát döntött keresztül e mély hegyvágányon, ami a sudarával az egyik, a tövével a másik parton fekszik. Az egész dámvadfalka ezen a természetrakta hídon iramlik keresztül a túlsó hegyoldal rengetegeibe.

Egyszer aztán elmarad az erdő, s négyezer lábnyi magasban egy sík, messze terjedő lapály állja el az utat, aminek láttára még a paripák is horkolni kezdenek, mikor a szélét elérik. Lábaik alatt döng a talaj.

Ez a halál országa valóban. (A mostani neve „Mohos”, népies elnevezéssel „Kokojszás”.) Az ember teste végigborzad, mikor azt a tájt először meglátja. Soha ezt a nagy bozótot kígyón, békán, vidrán, repülő madáron kívül más élőlény be nem járta. Sással, szittyóval benőtt zsombikok, mintha ezernyi sírhalom volna egy rakáson, rőt színű bozót, verhenyeges növénygubanc, amiknek a neveit sem ismeri az ember, köztük egy-egy nyomorék lucfenyő, egy göcsörtös árvanyírfa, aztán megint haragoszöld növénycsoportok, roppant zsurlók, páfrányok, amiken a boszorkányliszt terem, bársonynak látszó halmok, kövér mohából, ami virágzik, körüle emberfő nagyságú pöfeteggombák tolakodnak elő, amik lángot, füstöt vetnek, ha valaki rájuk üt bottal. S azon az elijesztő páston alul az ismeretlen mélység. Aki ebbe a süppedő ingoványba beletéved, ember, bölény vagy medve, az sohasem jön ki belőle többé. Mikor már észreveszi, hogy süpped alatta a sömlyék, már akkor késő a menekülés. Nincs mibe kapaszkodnia, minden süpped, oszlik alatta, körülötte, az úszás nem segít, a fű, a bozót, a moha összezáródik az elmerülő feje fölött.

Ennek a halálos vidéknek még a tájára sem merik hajtani a marháikat a pásztorok.

Mikor aztán a „Mohost” körülkerülve, a hegytetőre felkapaszkodunk, s onnan tekintünk rá vissza, akkor meg már egy csábítóan varázsló tündérország áll előttünk. A mohos lapály száz meg száz gömbölyű tengerszemmel van behintve, olyanok azok, mintha ablakai volnának egy föld alatti világnak, valamennyi beszegve a vízi tök fehér tulipánjaival és széles leveleivel. Mikor az alkonynap visszatükröződik rajtuk, olyan, mintha aranytányérok volnának zöld abroszra rakva.

Innen egy mély völgyüstbe szállunk alá, folyvást őserdők között, s amint egyszer megnyílik a rengeteg, ott áll előttünk a Szent Anna tava. Szent tó az ősmagyar pogány elődöknek éppen úgy, mint a keresztyén ivadékoknak. Itt tartották áldozásaikat ősidőkben, ide jártak el búcsúra később.

Magát az erős férfit is megragadja az az isteni csendje e völgynek, amelynek fenekét az egyetlen tengerszem foglalja el; oly sima, mint egy érctükör; körülötte óriási hegyhátak, toronymagas bükkfákkal benőve, csak a partját a tónak koszorúzzák nyúlánk fenyőszálak, mintegy keretbe foglalva az egészet.

A parton roppant fehér kövek hevernek, meg egy düledező épület romja. Amazok a tuhudunok oltárai lehettek, emez a Szent Anna kápolnája volt. Isten imádására szentelt kövek. – Most már szétdöntögetve hevernek; hanem azért valamit most is érez, aki e helyre lép: ami nem ebből a világból való érzés. Az embert úgy készti valami arra, hogy sírjon: ki tudná miért!

Fenn azon a hegytetőn áll Rapsonnénak az a kis Tiburc vára, ahová a szeretők beköltöztek; a nagy bükkfáktól még a tetejét sem látni a várnak. Innen éppen olyan közel esik a pokol tornáca, mint a Szent Anna tava.

Szép derült napokon gyakran lehozta Imolát ehhez a tóhoz Szilamér; aztán egy tutajon végigsikamlottak a tó tükre felett. Talán akkor érezték magukat legboldogabbnak.

– Tudod-e, hogy én akkor szerettelek meg, mikor a tanácsdombon elmondtad azt a regét a Szent Anna taváról?

– Tudod-e, hogy azt a száldokfalevelet, amit akkor eldobtál, én most is a keblemen viselem?

– Milyen jó volna nekünk örökké itten laknunk!

…Pedig hát a házasélet nem csupán édelgésből áll. Különösen erre az ifjú párra nézve nem.

Mert nem kell ám azt hinni, hogy hajdanában olyan könnyű volt nagy úrnak, kastélyos uraságnak lenni.

Szilamérék Rapsonné várában nem kaptak egyebet, mint jó erős falakat, minden egyébről maguknak kellett gondoskodni. Az első szükségekre ugyan elhoztak magukkal, amit lehetett, a legmúlhatatlanabbakat, Bálványosvárból, hanem oda vissza nem lehetett küldözgetni, hogy meg ne tudják a bálványosi cselédek, hová rejtőztek el a boldog emberek? Ezt a titkot nem árulják el senkinek.

Odahaza, az anyja várában, Imolának csupa kényelem volt a dolga. Az anyjának nagy gazdasága volt, s a háromszéki róna már akkor egy kis paradicsom volt, ahol minden megtermett bőséggel; hanem itt a Szent Anna tó körül nincs egyéb, mint vadon; rengeteg, csalit, ligetek, bozótok. Soha ebbe a földbe egy kapát bele nem vágtak, nemhogy ekével hasogatták volna fel; a pásztorok legfeljebb csordát, nyájat, kondát legeltetnek itten, de a szántóvető mesterséget ugyan nem ismerik. – Itt mutatta meg a fiatal menyecske, hogy milyen a jó gazdasszony.

Mert ez ám az igazi szeretet! Megelégedve lenni a szűkölködés közepett, s elfeledtetni magával és azzal, akit szeret, hogy itt szűkölködés van. Nincs! Megkerül minden.

Szilamér maga is jó, gondos családfő tudott lenni: eljárt az erdőkre, s mindennap meghozta a háztartáshoz való dámszarvast vagy vadkant; azt azután az Imola gondja volt gazdasszonyi tudománnyal télire elkészíteni: volt dolga a füstölő kéménynek. Ellenben a sajtkészítéshez is értett, fenyőhéj kászuba, gödölye bőrébe tömette a túrót, amit a birkanyáj adott. Aztán szerteszét bekalandozta a csalitokat, kikérdezve minden fát és füvet: nem bízta-e rá valami áldását az Isten. Találni biz olyant eleget: csak érteni kell a titkát. Az erdélyi hegylapályokon most is megterem még a baraboly, a pityóka elődje, csakhogy annál sokszorta jobb ízű; azzal zsákokat töltöttek. Harmatkását, vad haricskát termett maga jószántából a Mohos partja, annak a szedését is csak asszonyok értik, pedig drága jó eledel készül abból: haricskapuliszka sűrű bivalytejjel; Szilamérnak ez volt kedvenc eledele. A hozzá való hántó malmot elkészíteni aztán megint az ő kötelessége volt, nem is volna székely, aki még egy malmot se bírna magától megfaragni. Már Szent Gellért püspök is magasztalóan szól a magyar gazdasszonyok daráló-malmairól, amiket egy leánycseléd képes elhajtani, s még dalol is hozzá egész éjjel. – Imola azt is felfedezte, hogy a fákra felfutó „dinka” indáin liszttermő kobakok lógnak, amiknek a bele megsütve olyan, mint a kenyér; tönkölyt és alakórt pedig a patakok mentében lehet szedni, s az is jó lesz kenyérnek, abraknak. A nagy odvas fákból felgyűjtötte a lépes vadmézet, s áfonya levével drágalátos italt szűrt abból a férjének, amit elrakatott kőmedencékbe. Kedvetlen napokon, ha az eső szakadt, Szilamér végezte az elejtett vadak bőreivel a szűcs- és tímármunkát; Imola pedig nekiállította cselédjeit a gyapjúfonásnak, ő maga meg az osztovátához látott; volt dolga a szövőszéknek! De végszámra is készült a sok finom gyapjúszövöttes. Kendernek vagy lennek itten híre sem volt: csak az erdei vadselyem (krepin) adott annyi növénygyapjút, hogy abból Imola saját magának inget fonhatott, szőhetett, az is volt már neki kettő: egész dicsekedés volt a dolga.

Estenden azután, mikor jól kifáradtan lepihentek a kandalló elé a kerevetre (az is drága jó pamlag volt; megvetve illatos havasi szénából s letakarva gyapjúpokrócokkal, süppedő medvebundával), amíg a szolgálók az őzderekat a nyárson sütötték, amíg a bográcsban a puliszka rotyogott, addig a Szilamér levette a falról a héthúrú timboráját, s andalgó dalokat vert rajta, énekelve mellé azokat a hajdani ősregéket, amiket már Attila udvaránál hallott a római követ, Priscus rétor: megszaporította azokat a székely népköltés is.

De szépen el tudták hegedűszó mellett énekelni azt a tüneményes regét Csaba királyfiról, aki a nagy népirtó ütközet után, mely a hun birodalmat összedöntötte, a mezőn heverő megölt vitézeit csodatevő írral (csabaíre) újra föléleszti, mind lóra ülteti, kinek fél karja nincs, kinek meg a lován hiányzik egyik láb, mégis elmennek; messze hazamennek, távol őshazába. De valahányszor az itt maradt székely népet ellenség szorongatja, visszatérnek nagy robajjal, kisegítik a veszedelméből. Csupa csontvázak már a vitézek és a paripáik, mégis visszatérnek: velünk hadakoznak. Nem is a földön járnak már, csak a levegőég hallja doborgásuk, amint a patkóik tapossák az utat, de mégis eljönnek; a magyart nem hagyják. Odafenn az égen, ott a hadak útja, az a fényes tejút, az az ő járásuk: Csaba királyfié és vitézeié.

Úgy tudta ezt énekelni Szilamér, hogy még könnyekre is fakasztá vele Imolát.

Az pedig már nagy bűn; meg is vagyon tiltva; a pogány meséket hallgatni nem illik keresztyén emberhez. Azért törtek össze a királyok és vajdák minden timborát, hegedűt, meg azokat a rovásbotokat, amikre az ilyen bolond mesék fel voltak faragva, hogy a nép felejtse el őket. Inkább énekelje azok helyett az olyan kegyes verseket: aminő Szent Imre királyfi legendája. Azt meg azután Imola énekelte el a maga csengő galambturbékolásával Szilamérnak: az is gyönyörű dal. Ismeri minden jó keresztyén. „Óh, mily bámulatos az ifjú magamegtartóztatása, ki könnyei forrásával oltotta el a szerelem lángját, és kebelében hordva a lángot, nem ég vala annak hevétől. Mert nagy s csaknem emberi természet fölötti dolog a testi ingert elaltatni, a gyönyör követeléseit emberi törekvéssel leküzdeni, az emberi nem szokása ellenére élni, a házastársak örömeit lenézni, a gyermekekben való gyönyört megvetni.” Így magasztaltatik fel a dicső Chartuicius által Imre királyfi, aki ifjú nejével úgy él vala, hogy ne a földön a bűnösök számát, hanem az égben a szentek számát szaporítsa. Ezt pedig azért tette Szent Imre, mivelhogy a „napsugarakba öltözött asszony” (Szent Gellért püspök szavai) éjszaka álmában megjelent előtte, s annak tette ezt a fogadalmat.

Gyönyörű legenda ez!

Hanem az ilyen vasfejű pogányon, mint Szilamér, nem fog az ilyen szép példa; ő ostoba fővel azt a buta megjegyzést tette rá, hogy:

– Bizony, szerelmes aranyszálam: én jobb szerettem volna, ha a „napsugarakba öltözött asszony” inkább Péter királynak jelent volna meg az álmában, mikor még herceg volt; Imrét pedig hagyta volna királlyá és hét gyermek neveletlen apjává lenni: az lett volna jó nekünk, szegény magyaroknak.

Imola jót is húzott neki a tenyerével a hátára kettőt:

– Mit tudsz te ehhez? Te ostoba, buta tuhudun vagy, az is maradsz teljes életedben! – s aztán mérgesen törülte le a ruhája ujjával az arcáról a csóknak a nyomát, amivel Szilamér ki akarta őt engesztelni.

– De hát mondsza csak, kedves galambocskám – dévánkodék tovább is a pogány férj. – Hát szeretnéd te, ha énnekem is megjelenne az álmomban a napsugárba öltözött asszony, s aztán énbelőlem is olyan szent lenne, mint Imre királyfiból?

Erre az orcátlan példázásra már csakugyan nem volt Imolának más felelése, mint hogy hátat fordítson Szilamérnak: „Eredj, haragszom rád.”

Nem is engedte neki magát egész este többet megcsókolni.

Hanem amint aztán az egész ház lepihentével ők is alunni mentek, Imola vigyázott magára, hogy el ne aludjék, mint Szilamér. S mikor aztán a férj álmában feléje nyújtá a kezét, a nő úgy ejtette szerét, hogy a saját öt ujját annak az öt ujjával imára kulcsolta, s aztán így fohászkodott fel: „Óh te tiszta égi szent szűz, boldogságos istenanya! Nem kérek én tőled sokat: csak azért imádlak, szíveld meg kérésem: – hogy amikor mi aluszunk, – aludjál te is…”

S bizony meg lett hallgatva a buzgó felfohászkodása, mert rövid időn olyan állapot következett el a fiatal asszonykára, ami köztudomás szerint be szokott következni, ha az asszony véletlenül akkor talál ásítani, mikor a férje is ásít. – Ilyenkor, azt mondják, hogy egy csillag esik le az égből, s lélek lesz belőle, az keresi a helyét, amit elfoglaljon.

Az asszonyt ilyenkor megszállja a szeszély és rigolya: durcás, haragos lesz, minden órában más a kívánsága, s senki azt neki a kedvére be nem tölti; van vele mit szenvedni az urának: annak de csak egy jó neve sincs előtte; ha látja, űzi, hajtja maga elől, ha meg nem látja, azon sír, hogy már elhagyta. Szilamérnak volt egy vén dajkája, Gidula nénő, aki soha el nem maradt tőle; javasasszony is volt: ez már ismerte e tárgyban a dörgést, s megnyugtatá Szilamért, hogy csak hagyjon mindent úgy, ahogy esik: ez annak a rendi.

Egyszer az asszonynak az jutott az eszébe, hogy semmi sem olyan jó eledel a világon, mint a – macskaméz, ami vadcseresnyefákból kicsurog: – nosza minden kezeslábas fusson az erdőkre, macskamézet szedni.

– Csak te hagyd neki azt a macskamézet enni – dünnyögé Gidula nénő. – Inkább magad is vesd neki palástul a gyomrodat, ha megkínál vele, s mondd, hogy jó volt.

Természetes, hogy mind rossz volt, amit a cselédek hoztak, aztán maga vette a nyakába a nagy erdőt Imola. Nem fél ő a vadaktól: volt kelevéze, tudott vele bánni; a vérebei is kísérték; egész nap barangolt ember nem járta szörnyű vidékeken; mikor estenden hazakerült, olyan volt, mint akit a sasok téptek meg.

– Csak te hagyd őt szaladgálni – mondta Gidula nénő –, ő tudja, hogy mit keres.

Egyszer aztán hozott haza a barangolásból Imola egy gyönyörűséges ritka szép virágot, amilyenre kevés ember bukkant valaha; mert ez csak melegvízforrás körül terem meg, sóstalajú tőzegföldben. Pedig gyönyörű szép: akkora, mint egy nagy tulipán, de a szirmai gömbölyűek, s a kelyhe mélyén a porhon fészek olyan, mint egy aranybojt vagy egy máktok, a szirmok kívül aranysárgák, belül rózsaszínűek és olyan szívósak, kemények, mint a bőr. Hanem egy hibája van ennek a szép virágnak: a visszás illata; ez valami olyan émelyítő, undorító, fejkábító, hogy mikor az ember leszakította azt a csodaritkaságú szép virágot, rövid idő múlva kénytelen eldobni, annyira nem állhatja ki a szagát. (Valami nenufár lesz az.)

De meg is hűlt a vér Gidula nénőben, mikor ezt a virágot meglátta az Imola süvege mellett, amint az a kandallós terembe belépett, a vizes haraszttól egész csatakosan.

– Jaj, te aranyos bálványom! Hogy jutottál e „világzárhoz”?

Imola azt hitte, hogy Gidula, mint afféle agg lant, csak kényeskedve selypíté el a szót, „virágszál”-t akar mondani.

– No, hát ahol a virágszál terem. Magam szakítottam.

– De azt rosszul tetted! Dobd a kandallóba mindjárt, hadd égjen el.

– De már minek dobnám?

– Azért, mert fertelmes a bűzi: halálélesztő az; kivált az ilyen asszonynak, mint te.

– Ah, dehogy rossz illat! Drágalátos fűszerszám a szaga – monda Imola, levéve a süvege mellől a virágot, s egész gyönyörrel szítta be az illatot, amitől rendes érzékű ember kékre-zöldre vált volna.

– De már azt nem hagyom, hogy még meg is szagold: én a tűzbe dobom! – sikoltozta Gidula nénő, s azt hitte, hogy majd erővel elveheti az asszonykájától; de megjárta vele; mert az felkapta a két karjánál fogva, s úgy kidobta a szobából, hogy a lába sem érte a földet. – Jaj, csak ne emelgess! – kiabált Gidula, még akkor sem magát féltve –, nem szabad neked ilyen nehéz testet emelgetni. – De már akkor ki is volt dobva a nehéz test.

Imola aztán dúlt-fúlt! Keresett valami edényt, megtalálta a férje ivókupáját, abba vizet töltött, beletette a virágot, kitette az asztal közepére, s aztán várt, asszonyi ravaszsággal, hogy mikor jön meg az ura? Vajon az is rossz illatúnak fogja-e találni az ő virágát?

Nem soká váratott magára Szilamér. Ma császármadarakat lövöldözni járt, ami különben gyermekeknek való mulatság; mert Imola olyant kívánt ma reggel.

Amint belépett a házba, mint a mesebeli sárkány az emberbűzre, elkezdett szimatolni: Micsoda szag van itt? Valami virágot hoztak ide.

– Az ám. Én hoztam azt – csevegé Imola, s álnok tettetéssel jó kedvet mosolygott, s kapta a virágját a kupával együtt, odavitte Szilamérhoz; a térdére ült vele, s nyájas becézéssel hízelkedék neki. – „Nézd csak, de szép virág; ugyebár édesem? Ugyebár kedvesem? Milyen drágalátos jó illatja vagyon! Szagold csak meg szépen.”

Szilamér bölcs férfiú volt; tudta, hogy ha azt mondja, hogy ez a virág büdös, a fejéhez vágják; de mégis megtartják. A kert felől került.

– Nagyon szép, galambom; az illata is valami hatalmas; de hát tudod-e te, hogy ez a híres-nevezetes bűbájos világzár?

– Hát te is selypítesz? Mért mondod „világzár”, ahelyett „virágszál”?

– Mert ennek az a neve: bezárja ezt a világot. Majd elmondom neked, hogy miért hívják annak: A mi vallásunkban van egy nagy szertartás; ritkán veszik elő, akkor se jó kedvből; úgy hívják, hogy „elrejtőzés”. Mikor az ősmagyarokat valami nagy veszedelem éri, mikor nehéz kétségek között vannak, s nincs, aki tanácsot adjon, a sok rossz közül melyiket válasszák, merrefelé induljanak, hát olyankor követet küldenek a másvilágra, Hadúrhoz, a Damasek istenhez: annak a tanácsáért. Rendesen egy tiszta, szeplőtelen szüzet választanak ki e szertartásra, akinek fekete hajának kell lenni és kék szemének. De rendkívül, igen nagy bajokban magának a főrabonbánnak kell az elrejtőzésre magát feláldozni. Ilyenkor háromnapi böjt után a másvilági követet, a szüzet vagy a rabonbánt megfürösztik a világzár gyökeréből főtt lúgban, azután a tenyereit, a halántékait bekenik ennek a magvából készült írral; amitől az elalszik. És akkor ezt a virágot odateszik a nyitott szájába: s azzal be van zárva előtte ez a világ. Csak a másvilágra mehet át a lelke. Ekkor aztán az elrejtőzöttet minden dob és tárogató zenebonája mellett (egy sem kelti őt fel) kiviszik a temetőbe. Vár reá egy bedeszkázott sír. Abba eltemetik, pázsitot raknak rá. Hét napig ott hagyják. Hetednap alkonyán aztán felbontják a sírt, kihozzák az elrejtőzöttet: kiveszik a szájából a világzár virágot, s akkor aztán addig dörzsölik hideg vízzel, míg újra visszatér e világra, s elmondja, hogy mi tanácsot hozott a nap mezejéről, a másvilágról. Azért ennek a virágnak a neve „világzár”, – angyalom.

Imolának egész teste összeborsózott a rémülettől; fogta a virágot, belehajította a kandalló tüzébe.

– Óh, mi szörnyű illat! – rebegé borzongva, s erővel tuszkolta ki onnan a férjét: – Menj innen! Ne szagold! – minden ajtót, ablakot kinyitott, hadd járja át a termet a szél; maga meg nekiállt, felgyürkőzve, egy szalmacsutakkal, s elkezdte súrolni hamuval azt az ezüstkupát, amiben az a virág állt: „mégis érzik rajta!” De sohasem is tette azt fel többé az asztalra, nehogy Szilamér igyék belőle.

Ettől fogva aztán nagyon csendesen viselte magát Imola, annyira nagyon csendesen, hogy végre Szilamér szólította meg érte.

– Min mélázol olyan nagyon, édes napvilágom? Megőszülök, ha ilyen szomorúnak látlak.

– Azért bizony ne őszülj meg. Az nyomja a lelkemet, hogy olyan régen nem gyónhattam meg a bűneimet.

– Hát vannak teneked bűneid?

– Halálos bűneim. Az, hogy téged szeretlek.

– Hisz abból élet lesz, nem halál.

– Ne petyegj! Ehhez is nektek tuhudunoknak nincs eszetek. Ha az ember elmondhatja azt, ami nyomja a lelkét, s aztán vezeklést tart érte: akkor egész megújul a lelke utána.

– Hogyne tudnám én azt? Nálunk is szokás az. Sokszor hallottam az apámtól; mikor éjszaka rossz álmai voltak: valamelyik a meghalt feleségei közül megjelent neki, s szemére hányt bizonyosan olyan dolgokat, amikre nem szeretett visszaemlékezni; – ilyenkor az apám egész nap böjtöt tartott. Este pedig kiment a mezőre, vágott egy kőrisfavesszőt, s aztán azt az ürgelyukba bedugta, aztán rátartotta a lyukra a fülét, ha hallott valami neszt, akkor aztán a két tenyerét a szája köré téve, elmondta az ürgelyukba azt, ami szívét terhelés: s aztán végre egy cövekkel bezárta azt a lyukat, s akkor aztán egészen helyreállt a kedve.

Huh, be megharagudott ezért Imola, hogy meg-megtépázta, két marokra fogva, Szilamérnak a pogány üstökeit, s még egy szelíd pofont is adott neki hozzá.

Szilamér egész szelíden kérdené, hogy „de hát mármost én ezt mivel érdemlettem légyen?”

– Óh, te vasfejű tuhudun! Hát te a mi gyónási szentségünket a ti ostoba ürgelyukba kiabálástokhoz hímezed, hajazod.

– Hiszen, lelkecském, az nálunk éppen olyan szentség és igen komoly dolog. A tuhudun azon az eleven lyukon át egyenesen a Föld istennek mondja el a lelke terhét, s aztán szépen kéri, hogy ne bocsássa hozzá éjszaka a halottait, akiket valaha megbántott. Ha mi az isteneinkhez könyörgünk, az nem csúfolódás. Azok is rettenetesek, ha megharagusznak. Mikor a nap aszúvá perzseli a mezőket, s az ég nem ád esőt és harmatot, mikor a vén Nemere megindul, végigsöpörni jégfuvallatával az egész Székelyországot; mikor a Víz isten elönti a vidéket árjával; hát mikor a Föld isten megrázkódik alattunk elbúsultában, várak és templomok csak úgy dőlnek romba. Erős istenek ők: nem tűrik a megbántást.

Imola átlátta, hogy ok nélkül haragudott: Szilamér nem akart ővele gúnyolódni; aztán kiengesztelte szépen, s ő is megmagyarázta neki érthetően.

– Látod, az minálunk nem úgy van. Nekünk az egyházi embernek kell meggyónnunk a lelkünk terheit, ő oldhat fel azok alól: aki az Isten embere.

– No, az is nagyon jól van. Azt biz’ az apám is helyesebben tette volna, ha a Kájon horkáznak súgta volna meg a titkát, s az adta volna tovább az „élő lyukon” át a Föld istennek; de hát bizonyosan félt tőle, hogy a horkáz másnak is elfecsegi majd a titkát.

– De ám a keresztyéneknél a gyónástitok szentség – magyarázá Imola. – Az egyház embere esküt tesz rá, hogy a meggyónt titkot senkinek, az Istenen kívül, el nem mondja.

– No, ez már nagyon helyes. Hát akkor mondok én valamit. Tudok én itt a hegyek között egy körülkerített házat, amiben harang is van; a harangszó vezetett rá. Abban csupa merő keresztyén – horkázok tanyáznak.

Imolának már cselekvésre állt a tenyere; de csak meggondolta a dolgot, hogy hiszen Szilamér nem rosszakaratból nevezi a papot horkáznak: nála ez tisztesség.

– Hát én azt gondoltam, hogy azokból elhozok neked ide majd egyet. Aztán annak a fülébe megsúghatod majd minden bűnödet; igaz ugyan, hogy nem fogja megérteni, mert csak oláhul tud – hanem hiszen hát az ürge is…

De nem mondta tovább: inkább sietett megcsókolni azt a hirtelen tenyeret, ami ugyan a képének volt szánva ezért az otromba hasonlatosságért.

– Dehogy hozod nekem ide a bucsesdi monostorból a barátot: hisz azok görög papok.

– Hát azok nem jók?

– Jók a görög hitűeknek; de én római hitű vagyok.

– Ahá! Értem.

– Érted a varasgyékot! – mérgelődék (nagy méltán) Imola, s a két öklével ütögette Szilamér vállait, természetesen az ölében ülve – az istentelennek. – Azért nem kell nekem az oláh barát, mert a görög hitűeknél nincsen gyónás.

– Napról napra jobban beletanulok. De hát te nem mehetsz innen sehova: tudod már, miért; papot, olyant, amilyen neked kéne, közelben nem találsz. De megállj csak! Utcu né! Találok én ki neked mindjárt valamit. Itt van a taplós ember!

– Taplós ember? Hát ez miféle csoda?

– Jaj! De nevess hát egy kicsit, mert tréfás dolog ez. Aztán nagy feneket kell neki kerítenem. Tudod, hogy közelget már a tél, s ilyenkor vannak a népeknek mindenfele ünnepeik. Nálunk van télen a „hóbába” ünnep. Amint az első hó leesik, abból a sihederek rögtön készítenek minden ház udvarán emberi alakokat, a várakban egész óriásokat; csinálnak nekik szemet, szájat, orrot, s azokat azután körültáncolják, ezt a nótát énekelve: „Hóbába-hó-bába! Se keze, se lába. Mégis ide szálla. Elolvad magába. Adj ki most minden hideget: meleg legyen nyárba!” Hát én úgy tudom, hogy a keresztyéneknek is van ilyenkor valami ünnepjük: valami jászollal van dolguk…

– …A Karácsony az; a Jézus születése.

– Én csak onnan tudom, hogy a cselédségünk között vannak többen keresztyének, akik azt az ünnepet készülnek megülni.

– S te ezt nem ellenzed?

– De már miért ellenezném? Engemet nem bántanak vele. Csak hadd ünnepeljenek. Annál jobb, mentül több istenünk van, aki hozzánk hajlik. Hát ezeknek az ünnepükhöz kellene az a taplós ember.

– Micsoda taplós ember?

– Hát én nem tudom. Én úgy találtam a vadonban, egy puszta kopár szikladüledék közt, egy barlangban. A barlang elé volt feltűzve egy fakereszt; ő az előtt térdelt, és egy hosszú füzért forgatott a kezében, amire makkok meg gubicsok voltak feltűzve. Ez a taplós ember.

– Óh, te oktondi! Hisz az nem taplós ember; hanem remete.

– Remete? A bizony meglehet. De én egy csepp remetét sem láttam rajta; mert az egész ember csupa taplóba volt öltözködve, ködmen, süveg, harisnya minden taplóból készült rajta; mikor megszólítottam, hogy ki fia, azt felelte, hogy ő az Isten szolgája, s mikor azt kérdeztem tőle, hogy mit csinál itt, azt válaszolta, hogy az Istent imádja, s amellett folyvást szedegette egymás után a makkokat, gubicsokat a füzéren.

– Óh, te tudatlanság bálványa! Rózsafüzér az! Olvasó.

– Rózsafüzér! Én bizony gubicsnak néztem. – Nohát jól van. Mindjárt beszédbe eredtem a kegyes férfiúval, s azon kezdtem, hogy nem lenne-e kegyes felereszkedni ide a Tiburc várába, ha a hivatala engedi, az én keresztyén hitű cselédeimmel a maguk módja szerint való áldozatot megtartani? – De már erre azt mondta, hogy nagyon szívesen megteszi, mert ez neki kötelessége, a hívőknek a szívét megerősíteni, azért ha úgy kívánom, minden borjúnyúzón…

– Pénteken! Te buksi!

– No, hát pénteken – feljön ide a várba, a keresztyén cselédek között kiosztani a malasztot. Ennek talán te is meggyónhatnád a te bűneidet.

– Igazad van! Miért nem hoztad el őt mindjárt magaddal?

– Hoztam volna, de nem jött. Azt felelte a hívásomra, hogy neki csak azon az egy böjtnapon szabad elhagyni az odúját, amikor semmi ételt vagy italt szájába nem vesz. – A többi napokra pedig van neki eltéve két kobakban eledelül mindenféle aszalt vargánya. – Én azt ajánlottam, hogy majd küldök neki egy oldal szalonnát meg egy füstölt vaddisznósonkát; de ő megrázta a fejét, s azt kérdezte tőlem haragosan: „Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy egy állatot megöljön, melynek az Úr adott életet?” – Én azt feleltem rá, hogy nekem a Rapsonné adott szabadságot, hogy a vadjaiban annyit megölhetek, amennyi tetszik. Erre ő azt mondta, hogy „bolond tuhudun” vagyok. Amit én szívesen vettem tőle; mert igaz. – „No, hát ha élő állat húsát nem kívánod, hát majd küldök neked egy füzér fonatost.” Ezt sem fogadta el. „Ki adott szabadságot halandó embernek, hogy a búzát összeőrölje, amit az Úr azért teremtett, hogy elhullván a földbe, kicsírázzék?” – „Hát, kérdezém, akkor mit szabad enni?” – „Azt, ami arra van rendeltetve, hogy elmúljék: vargányát, csiperkést, tinórut.” – „De legalább azt engedd meg, hogy valami más gúnyát küldjek a számodra, amibe jobban betakarózhassál: egy jó birkabőr bundát.” – Azt is eltiltotta magától. „Vajon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy élő állatnak a bőrét lehúzza, amit az Úr annak az állatnak rendelt viselésre?” – „No jól van: hát küldök egy gubát a számodra, vagy egy vastag pokrócdarabot, amibe betakarózzál.” – Ez sem vált be nála. „Vajon ki adott szabadságot halandó embernek, hogy más állatról lenyírja a gyapjút, ami annak a testét fedezni van rendeltetve?” – „No, hát küldök vászonruhát.” – Ez ellen meg azt vetette, hogy nagy istentelenség a kendert a földből kitépni, mert annak gyökere van. – És így egyes-egyedül taplóból szabad a gúnyát összetűzködni galagonyatövissel, ahogy íme ő viseli. – „Mert minden az Úré, és nekünk semmink sincsen ezen a világon: minden kincsünk a másvilágon vagyon.” Végezetre nagyon ajánlotta, hogy térjek meg a pogány hitemből; mert különben a pokolra megyek. Amire én azt feleltem neki, hogy biz’ én nem megyek, mert nem tetszik! – „De majd elvisz oda az ördög!” – „Dehogy visz! Adok neki egy malacot, s ahogy én ismerem az ördögöt, inkább azon kap, engem elereszt.” – Erre a kegyes férfiú kiterjeszté a karjait az ég felé és felkiáltott: Óh, én Uram! Zebaoth isten! Ne öntsd ki haragodat e vakmerő káromkodó fejére! – Te pedig eredj innen, és ne háborgass engem; azért, hogy az Úr megbocsássa ezt a te istentelenségedet, én tízezer miatyánkot fogok imádkozni érted”, s azzal mindjárt odatérdelt a fakereszt elé, s rákezdte, folytatta: nem ügyelt rám többet. Én aztán idehaza kiszámítottam babszemeken, hogy mennyi az a tízezer imádság? Száz babszem egy marék; tíz marék: egy kupa; tíz kupa: egy cseber. A jövő holdújságig ez azt el nem végzi. Akkor érte megyek, s elhozom ide magammal. Annak aztán te is meggyónhatod a bűnödet; – azt a nagy bűnödet, hogy egy ilyen vétektarisznya nagy bolond tuhudun pogányt szeretsz; mert ez az Isten szolgája bizonyára nem szeret senkit és semmit, csak egyedül a mennyországot, s ebben a dologban tökéletes.

Imola egészen meg volt elégedve Szilamér ajánlkozásával: az eddigiekből ítélve, reményt kezdett venni hozzá, hogy ha egy ilyen kegyes férfiúval fog érintkezni a férje, lassan-lassan, de majd csak valahogy, valamiképp megtér az ő pogány tévelygéseiből. Időt kell engedni a megtérítés munkájának, kiváltképpen egy olyan minden tudományban szűkölködő embernél, mint ez a szegény Szilamér!


VisszaKezdőlapElőre