A világ száműzöttei

Imola azt mondá a férjének ezután:

– Kérlek, ne varrj te hímet erről az együgyű remetéről a mi egyházi nagyjainkra, se azokat az ő mondásait ne vedd olyan szó szerint. A mi papjaink bizony nem hirdetik a szurtos szegénység fogadását, maguk is fénybe, pompába öltözködnek; nem is élnek aszalt gombával, vackorral; hanem megsüttetik a vadpávát ünnepre, s böjti napon tormás lével készíttetik a csukát. Azt pedig végképpen vesd ki a fejedből, mintha a keresztyén papok, mikor ellenség tör a hazára, elbújnának az oltár háta mögé, olvasót forgatni; de bizony felkötik a kardot, páncélt, a palást hegyébe, sisakkal takarják be a fejükön a szent olajas pilist; s lóra ülve, odaállnak, ahol a zászló lobog, s úgy megvédelmezik az országot karddal minden rossz szomszéd ellen, mint a legjobb világi vitézek. Ilyenek a mi igazi papjaink.

– Csakhogy én ilyen cifra papot sohse fogok látni; mert efféle ide az erdőbe nem jön.

Imola azután a vezeklésül rászabott imákat még meg is szerezte egy-kettővel annak a kívánságnak a teljesülésére, vajha a mennybéli hatalom tenne az ő urának a megtérítésére valami kisebbfajta csodát; nem kíván ő azokból az igen nagyokból, aminők a pogány fejedelmeket megtérítették, csak legfeljebb annyit, hogy bárcsak egyszer Szilamér vadászó kalandozásaiban bukkanna rá valahogy az udvarhelyi prépostra, akinek az egész megjelenése, de még inkább az ékesen szólása Szilamérnak a szívét könnyen megnyerhetné. Beszélt is neki felőle sokat – úgy esténkint. Szilamér már maga sem bánta volna, ha egyszer véletlenül egymásra bukkannának. Az pedig nem is volna valami lehetetlen. Búzaszentelés alkalmával nagy búcsújáratok szoktak megindulni a vidéken, s azoknak az élén maga jár a prépost igazi pompával. És ugyanekkor Szilamér egész a búzaföldekig eltévelyeghet, a bölényt üldözve, mely szeret a vetésben dúskálkodni. Egyszer így összejöhetnének, s akkor aztán majd megtudná Szilamén hogy a prépost egészen másforma pap, mint a taplógúnyás remete az odúban.

Imola egy ilyen véletlen találkozástól csak minden jót remélt, s azért hitt is benne, hogy az megtörténik.

S amiben az ember erősen hisz, hát az be is szokott teljesülni. Egy este nagy későn a bölényvadászatból azzal a szóval tért haza Szilamér:

– Nohát, láttam már, hogy milyen az az udvarhelyi főhorkáz.

– A prépost?

– Nem tudom én: piritus-e?

– Ejh! Nem piritus, hisz az nincs a világon: az csak mese, hogy piritus van; olyan parányi „jó manó”, aki minden bajban megsegít, s egy ökör fülében elfér. Ennek a neve, tanuld meg kimondani: „pré-post!”

– Én pedig jobb szeretném, hogy ha a pirites volna meg igazán, s a prépost volna a mese.

– Hogyhogy?

Erre Szilamér nagy keservesen odavágta az, asztalra a nagy medvebőr süvegét, s mintha magának is rosszul esnék, olyan szomorúan mondá ki:

– Nem leszek én már a te Jézusodnak követője soha.

Imola csak elképedt, elhalványult.

– Mi történt veled?

– Majd elmondom hosszan; – de ne ülj az ölembe, ne is igen ölelgess; ülj távol a kerevetre. Majd ennek is megtudod az okát.

Imola reszketni kezdett, úgy megijedt e szótól: hogy őt már Szilamér meg sem akarja ölelni. Vajon mit véthetett neki?

Odaült eléje, de nem a kerevetre, hanem a lábához, a medvebőrre, úgy bámult fel a férje arcára.

Szilamérnak az arcába lógott az üstöke, mint a szomorúnyír ága; el se hárította onnan.

– Nagyon szomorú történet az, amit most neked el fogok beszélni, nem tudom, kiállod-e végig? Egy bölényt üldöztem reggeltől napestig erdőkön, völgyeken keresztül. Egyszer aztán nyomát vesztettem. Ki voltam fáradva; amint egy forrásra bukkantam, ott békóba tettem a lovamat, láncra kötöttem a kutyáimat, s leültem a mohos kőre delelni. Ha visszagondolok rá, úgy rémlik, mintha elaludtam volna, s álomlátás kísértett volna meg. De nem volt álomlátás. Valami távoli zsolozsma hangja révedezett fel az erdő sűrűjéből, mely egyre közelebb jött; a kutyáimat alig bírtam elcsitítani, hogy ne vonítsanak; még az oktalan állat is meg volt rémülve, olyan ijesztő, félelmetes volt ez az ének. És azután, amint egyre följebb jött a völgyből ez a zsongás, lassankint előtűntek maguk az éneklők: gyermekek vörös szoknyában, fehér ingben. Egy közölök nagy fekete keresztet emelt, amiről gyászfátyol csüngött alá, egy másik csengettyűvel csilingelt, egy harmadik durván ácsolt tölgyfa keresztet vitt a vállán, azután fekete ruhás, fehér inges férfiak jöttek, rudakra tűzött lámpásokkal, amikben gyertya égett, fényes nappal. Utánuk egészen feketébe burkolt alakok következtek, égő szurokfáklyákkal a kezükben; arcukat egészen eltakarta a csuklya. Ezek voltak az éneklők. Nyomukban egy csapat alabárdos tolakodott előre, akik közül az elöl menők a dárdáik hegyét hátrafelé, a hátul jövők pedig előre szegezve tarták, s e dárdahegyektől meghatározva lépdegélt egy emberi alak, akinek az egész termetét egy hosszú sárga csuha fedezte, aminek a kámzsája a fejére volt húzva.

Az ember tántorgott, alig bírták a lábai.

Végül aztán jött négy férfi, fekete ruhában, akik egy fekete bársonymennyezetet emeltek rudakon, s az alatt lépdegélt egy selyempalástba öltözködött férfi, hosszú szürke szakállal, a fején négy gerezdre szabott aranyos süveg, veres öv a derekán, kezében egy aranyedény, láncon csüngő, amiből füstöt szórt maga elé.

Ez volt a prépost – remegé Imola.

– Tudom. – Utána jött egy csoport asszonynép, csúf, vén banyák mind; szemenszedett boszorkányok. Mikor odáig ért a hosszú csapat, ahol a forrás patakja keresztülcsergedez az úton, az a sárga csuhás emberalak lehajolt, hogy a markába vizet merítsen: szomjas volt. Egyszerre minden dárda hegye keresztbe állt előtte, visszatiltották a víztől. Az emberalak hátrafordította a fejét, s a csuklya alól valami olyan szívbemetsző nyöszörgés hangzott elő, hogy még a lovam is horkolt, és a sörényét borzolta féltében. Erre a rimánkodó hangra megszólalt az a fénybe öltözött alak a mennyezet alól. Rideg, kemény, szomorú hangon beszélt: „Emlékezzél reá, hogy teneked meg van tiltva olyan vízből merítned, amely továbbfolyik!” Azzal a csapat vonult tovább, a sárga ruhás bandukolt támolyogva. A sok fertelmes vén banyának mind volt a kezében egy korsó, az mind megmerítette azt a patakból, s nagyot ivott, fújt utána: „Hej, de jó volt”, – de csak egy sem vitte oda a korsóját ahhoz a nyomorulthoz, hogy megkínálja vele: „Nesze, igyál az én korsómból, ha magadnak nem szabad a folyó patakból merítened.” Hanem énekelni, azt tudtak: „irgalmazz nékünk”.

Egy vén csoroszlyát, aki leghátul csoszogott, nyakon fogtam, hogy álljon meg, hadd beszéljek vele.

Az egész csapat olyan mérgesen tekintgetett fel rám, miért nem vettem le a süveget a fejemről, s a vén banyák hangosan kiabáltak rám: „Le kellene ütni dárdanyéllel a fejéről azt a süveget! Még fenntartja a tökfedőt, mikor a szentséget elviszik előtte!”

– Hát micsoda szer ez itten, amit járás közben tartatok?– kérdezém a banyától.

– Nem látod! Temetés.

– Temetés? Hát hol van a halott?

– Szúrd ki a szemedet, ha nem látja! Ott megy abban a sárga csuhában.

Aztán, amint eleresztettem a nyakát, énekelte tovább: „irgalmazz nékünk!”

No még ilyen temetést nem láttam. Azt tudom, hogy nálunk őshitűeknél szokás a csatában elesett vitéznek lóháton vonulni a gyász búcsúzó útra a sírjáig; de hogy egy halott gyalog menjen a saját temetésére, ilyet még sohasem hallottam.

Bántott a nesz, hogy megtudjam, mi lesz ebből?

A lovamat kantáron vezetve, utánaballagtam keves távolból az éneklő gyászmenetnek, a legvadonabb erdő közepébe, amíg egy helyen azt láttam, hogy megállnak. Ott áll sűrű bozót közé elrejtve egy alacsony tuskóhajlék, mellette egy szikladöbörben volt valami víz, ami úgy be volt lepve falevéllel, rothadó haraszttal, hogy csak a beleugráló békák cuppanásáról lehetett megtudni, hogy ott víz van. Ebből már szabad inni a sárga ruhásnak, mert ez nem folyik sehová. – Azt kezdtem hinni, hogy ez valami gonosztevő, akit veszteni visznek. De miért hozzák ide a vadonba, ahol senki sem látja? Hiszen másutt, akit kivégeznek, népelrettentő példának, azt ugyancsak felmagasztalják, magas dombon álló bitófára vagy kerékre, hogy minden ember lássa.

A sárga ruhás a kunyhó elé érve, ott annak a küszöbén magától letérdelt, arcával kifelé fordulva. Ekkor az énekesek rákezdték a halotti dalukat; énekeltek az angyalokról, akik a halottat majd bevezetik a paradicsomba, ahol örök világosság fog néki fényleni; hatszor is elmondták fölötte, hogy „az Úr adjon neki örök nyugodalmat!” – Vártam, hogy majd előlépnek végre az íjászok, s szokás szerint annyi nyilat lőnek bele, amennyi elég egy halottnak, hogy elmenjen vele a másvilágra. De azt nem tették. Hanem az ének végeztével az a fényes öltözetű főpap egy zsákot hozatott elő, amiben sárga föld volt. A vénasszonyok dörmögték egymásnak: „Ez a föld a temetőkertből van ám elhozva”. A pap marokkal hinté azt a földet a sárga ruhás emberre, aztán meg arra a kunyhóra, s akkor így szólt:

– Térj meg te boldogtalan ember a halottak közé. Nyugodjál meg, ahogy a halottak megnyugosznak. Íme ez a te sírod. Amelyet megáldunk, megszentelünk és bezárunk, hogy meg ne nyíljék a feltámadásig. Innen e szomorú völgyből teneked kijönnöd, s az emberek közé visszatérned soha többé nem lesz szabad; mint nem szabad semmi halottnak az ő sírját elhagyni, hogy az élőket rémítse. Tiltva van a járt út széléig elmenned. Tiltva van az úton járókat megszólítanod; hanem a kezedben levő kereplővel adsz hangot, hogy észrevegyenek – és kikerülhessenek. Íme, megszentelék számodra két edényt, egyet az ételnek, másikat pedig az italnak. Könyörületes emberek azokat számodra meg fogják tölteni. Az Úr lelke lészen veled. Csókold meg a keresztfádat, mely sírod elé fel fog állíttatni, s élő jel lesz, mely megszólítja a vándorokat, hogy alamizsnát adva, fussanak innen.

A sárga ruhás a csuklyán keresztül megcsókoló a saját sírkeresztjét. Akkor aztán a pap előszólítá az íródeákot, s mondta fennhangon, hogy mit írjon fel a sírkereszt fekete táblájára meszes pamaccsal: „Itt nyugszik az Úrban a névtelen, meghalt a világban, él az Istenben”. Úgy állíták fel a keresztfát a kunyhó ajtaja elé.

Aztán még egy verset énekeltek, egy imádságot elmondtak, letérdepelve; megint felkerekedtek, s ahogy jött a hosszú csapat, olyan rendben ismét eltávozott. Én ott maradtam, amíg az éneklés hangja elveszett a mély útban, és néztem ezt a magára hagyott embert.

Körös-körül minden elcsendesült már, csak a békák ott az állóvízben ümmögtek egyszer-egyszer, mintha kérdezgetnék az új jövevénytől, hogy mi hozta őt ide?

Az pedig ott ült a kunyhó küszöbén, térdére lehajtott fővel, s két kezét összetéve a feje fölött. Előtte a sírkeresztje. Mellette volt a két edény az étellel, azokhoz nem nyúlt.

Engem valami szörnyű borzalom fogott el, aminőt soha életemben nem éreztem. S az a rossz természetem, hogy amitől megrémülök, annak nekimegyek, ahelyett, hogy elfutnék előle. Odamentem az emberhez, hogy megszólítsam.

Amint az lépteim recsegését a targallyban meghallotta, fölriadt, s kihúzta az öve mellől a kereplőt, s elkezdett vele zakatolni.

– Hagyd azt a kereplőt! – mondám neki – Én nem élek a ti törvényeitek szerint. Nekem szóval felelj! Ki vagy te?

– A halott! – felelt egy kíntól kényszeredett hang a csuklya alól.

– Mit vétettél, amiért halott lett a neved? Gyilkos, gonosztevő voltál? Hazádat árultad el az ellenségnek? Istent sértetted meg? Felelj!

Erre a halott ember felegyenesedett ültéből úgy, hogy egy délceg daliának látszott egész termetében, a fejét is büszkén felemelte, s aztán kemény, rikácsoló hangon e szót mondá: „Én bélpoklos vagyok!”

S azzal felemelte a csuklyát az arcáról.

Nem mondom el előtted, mi volt az, amit láttam! Asszonynak ez iszonytató képet nem szabad megismerni. Nincs olyan undok mocsárlakó hüvelvény, nincs olyan fába szorult erdei manó, aki ábrázatját fölcserélné vele. A fogaim összeverődnek rá, s az egész testem egy lúdbőrré lesz; mikor rágondolok.

– Hol lepett meg ez a szörnyű csoma? – kérdém tőle, aminek mi itt Székelyországban csak távol hírét hallottuk, de soha nem láttuk.

– A Szentföldön jártam Endre királyunkkal.

– Minek jártál a Szentföldön?

– Harcoltam a hitetlenek ellen; kik az idvezítő sírját megfertőztették. S vitézül harcoltam.

– S jutalmul a bélpoklot hoztad el magaddal?

– Isten akaratja volt az.

– Elhiszem, hogy az volt. De hát az emberek ezért kitaszítanak a világból?

– Rémület énrám tekinteni.

– De hát nincs rokonod, barátod, senkid a világon? Nincs házad, ahova elrejtsd magad otthon?

– Van nőm, és vannak gyermekeim. Rokonságom a Székelyföldön végig elterjedt; van szép birtokom, úri házam. Mégis el vagyok temetve. Nő, gyermek, jó barát nem jöhet ki hozzám, és én őhozzájuk nem mehetek. Emberi hajlék engem be nem fogadhat. Egyedüli helyem ez a kunyhó, ajtajában a sírkereszttel, ami még azt sem mondja meg senkinek, hogy mi volt a nevem valaha.

– S ki parancsolta azt, hogy ez így legyen?

– A törvény: az írás.

– Miféle törvény? Miféle írás? Én is ismerem az ország minden törvényeit; ilyen törvényt soha se a vezérek, se a királyok, se a rabonbánok nem hoztanak:

– A szentírás parancsolja ezt.

– A szentírás?

– Amelynek végzéseiben meg kell nyugodnunk. Az parancsolja, hogy a bélpoklosok a világtól elzárassanak, a sivatag pusztában egyedül, élve eltemetetten, elhagyassanak; senkihez ne tartozzanak.

– S te annak magadat aláveted?

– Mi haszna emelném föl fejemet az Úr ellen? Várom halálomtól megszabadulásomat.

A hegytetőről még egyszer aláhangzott az eltávozó ájtatos csapat zsolozsmája.

Én pedig felkacagtam!

– Nem! Nem! Nem! Én annak az Istennek, akinek ilyen a törvénye; híve nem leszek soha! Ne szólj nekem Jézusról! Ne a szeretet Istenéről többet! Én az ő nyomdokába nem lépek soha!

Imola reszketve húzta össze magát, a földön kuporogva, amidőn Szilamért ily haragra gerjedve látta, amidőn Istennel ortályoskodni hallá. Reszketeg kérleléssel nyúlt a férje keze után, ki azonban eltiltó mozdulattal taszítá el a nő kezét magától.

– Ne nyúlj a kezemhez!

– Miért ne? Miért?

– Azért, mert én ezt a bélpoklost nem hagytam ott az élő sírban, hanem felültettem őt a lovamra a hátam mögé, s hazahoztam őt magammal.

E szókra nagyot sikoltva szökött fel helyéből Imola, s odavetve magát Szilamér keblére; átnyalábolá annak a fejét mind a két karjával; s szapora csókjaival halmozó el arcát, szemét, száját, zokogott is hozzá:

– Óh én szerelmesem! Óh én drágaságom! Hisz éppen így lettél Krisztus követőjévé. Az ő nyomdokaiba találtak bele éppen a te lábnyomaid. Amit most cselekedtél, az a keresztyén vallás.

Szilamérnak ragyogott az arca.

– De hát nem félsz engem megölelni ezután?

– Ha Isten velünk; ki ellenünk? – mondá erős hittel az asszony. Szilamér kebléhez szorítá a nőt.

– Akkor én megyek vissza hozzá.

– Hol hagytad őt?

– Odalenn a cselédek tornácában.

– De hisz a cselédnép fitymálni fogja, durván bánik majd vele. Pedig lehet, hogy előkelő levente volt.

– Bizonyára az volt. De hát hová tegyem?

– Hát nem férne el itten? Nézd, mennyi helyünk van. Három nagy medvebőr az ágyunkon. Egyet neki adhatnánk:

– Igaz a De te iszonyodni fogsz a rátekintéstől.

– Te golyhó! Hát te nem tudod, hogy én; ha idegen férfi jön elém; nem látom meg, milyen az arca? Mindig csak a te arcodat látom magam előtt.

– Áldott légy ezért a szóért!

– Az vagyok már régen! Megállj még! Valami jutott eszembe. Drága jó anyámtól hallottam, hogy itt valahol a Szent Anna tó körül van egy csodatevő forrás, aminek a vize minden fekélyt, mirigyet meggyógyít, annak sós a földje és meleg a vize.

– Akkor én megmondhatom, hogy melyik az a forrás? Az a virág, amit te a minap hazahoztál, a „világzár” csak sós tőzegföldben, meleg vízben terem.

– Arra a helyre pedig én vissza tudok találni. Hegyhát tetején van; amiből egy patak nyugatnak, másik keletnek folyik.

– Úgy! úgy! Az egyik a Zsombor patakja, a másik a Bálványos patak.

– És így, ha ketten összetesszük a tudományunkat, még majd ki is tudjuk gyógyítani a bélpoklosunkat Isten segítségével. Eredj, vezesd ide.

Szilamér felhozta magával a bélpoklost. Imola addig puha fekhelyet készített a számára a pest mellett. Arra lefekteté Szilamér a Lázárt.

– Nem irtózol a szörnyű bűzétől? – kérdé susogva Szilamér Imolától.

– Nem. Én tavaszi ibolyák illatát érzem.

Azután a tűzhelyhez látott, sütött, főzött; valami melegítő italt is készített, illatos fűszerekkel. A halott evett és ivott. – Lakomázás után aztán elkezdte regélni a távol Szentföldön tapasztalt dolgait; tüneményes meséket, amik valóban megtörténtek, s a szent vidéknek fölséges látványát. Úgy beszélt, mint egy apostol. Imola elhallgatta volna azokat a regéket hajnalig. S a szemeit le nem vette a bélpoklos arcáról; a rettenetes arcról, melyre az istenkép fölé egy pokolbeli mumust ragasztott a kórság. De ez undorító kéreg közepett megmaradt két szép, lélekkel teljes szem; Imola azokba nézett, s aztán a szemektől nem látta az arcot.

Mikor a kakas elsőt kukorikolt, akkor mind álomra tértek. Az álom csendjében Szilamér füleit megütötte a két idegen szó, amit a bélpoklos reszkető hangon elsóhajtott: „Kirie eleizon, Kriste eleizon”. Imola aludt már, s mégis az ajkai csendesen utána susogták: „Kirie eleizon, Kriste eleizon”:

Vajon mit jelenthet ez a két szó?

Másnap kora hajnalban elindultak mind a hárman: Imola, Szilamér és a bélpoklos, felkeresni azt a tájat, ahol a világzár terem. Imola volt a vezető.

A Szent Anna tó hegyeinek minden völgye tele van csupa gyógyerejű csodaforrásokkal. Ha más országban volnának; búcsújáró kápolna volna mindenik mellé építve egyfelől, részvénytársaság vendégfogadója a másik felől.

Itt buzog fel a tőzegtalajból a sárgásbarna vizű Fortyogó; olyan a hangja messziről, mint az álmában horkoló óriásé. Ez a sánták gyógyforrása.

Odább egy más forrás zúdul elé, világossárga vízgomollyal; ennek a neve „Szemfortyogó”. Ez vakokat is látókká tesz, s minden szembajt meggyógyít.

Majd meg egy hamuszín forrás zubog fel a mohos sziklák közül, amit a színéért „Hammas”-nak neveznek: a belemártott kéz zsírosnak érzi a vizét, s a gőze elkábít. Ez a köszvényt űzi el.

Végre egy lapályos fennsík következik, aminek veres a földje, s a rajta termő növények levele mind olyan tővér, pozsgár, sötétzöld: – ez a „Sósmező”.

Ennek a közepén van az a forrás, aminek a martját a sárgapiros nenufár (világzár) virágai lepik. Most, tavasz elején, csak a tavalyi virágok korsó alakú máktokjai úszkálnak a gőzölgő tavacska szélében; a nagy, tertyedt rőteres leveleken apró zöld leveli békák hirdetik brekegve az idő változását.

Ez volt a keresett csodatevő forrás: régóta ismeretes a székely asszonyoknál.

Szilamér és a bélpoklos fejszéikkel, faragó eszközeikkel nagy hirtelen összeábdáltak e forrás mellékén egy burdét; aminőket még mai nap is szoktak nyaranta felállítani a gyógyulást kereső vendégek számára.

A bélpoklos itt maradt a burdéban négy napig.

Ötödnap visszatért a Tiburc várba meggyógyultan. A bélpokol réme tisztára elveszett róla. A rettenetes pokolkéreg lehámlott testéről, s az arca előtűnt, nemes, büszke vonásaival; ahogy az valaha Isten kezéből kikerült; csakhogy olyan gyönge és fehér volt, akár egy leánynak az arca, amit soha nem lopott meg az égető napsugár.


VisszaKezdőlapElőre