Háládatlan veréb a fecskefészekben

Amilyen nagy volt az öröme Szilamérnak afölött, hogy azt a nyomorult bélpoklost ilyen csoda módra helyreállította, kétszer akkora lett, amidőn egyszer, valami vágytól ösztönözve, visszatért ahhoz a kunyhóhoz, amely ennek élő sírverem gyanánt volt rendeltetve: mert – már akkor abban egy második bélpoklost talált. Azt is éppen olyan áhítatos szertartással hozták ide, mint az előbbit: a kunyhó már akkor üres volt, az ételes fazékban pedig a benne hagyott köles már ki is zöldült: ebből világos, hogy az élve eltemetett már nem él ezen a világon; bizonyosan megették a farkasok vagy a sokatevők: Nyugodjék békével! Hoztak helyette másikat.

Úgy látszik, hogy ez a kunyhó csak olyan átjáróház a két világ között.

Szilamér azt a bélpoklost is felvette a lovára, s hazavitte: a Sósmező csodaforrásánál épített a számára egy másik burdét, ahol az mosakodjék.

És azután hétről hétre, mindig ellátogatott a Mohoson túl a magányos kunyhóhoz: ahogy azelőtt bölényre vadászni, úgy most bélpoklosokra lesni; – s nagy vadászszerencséje volt, többnyire hozott haza egyet a cserkészetből. Nyár derekán már kilenc burdé volt sorban felállítva a Sósmezőn. A megmentett nyomorultak az egész napot odakinn töltötték, a gyógyvíz erejét próbálva kínzott tagjaikon, s csak éjszakára tértek haza a Tiburc várba, ami nem messze volt a Sósmezőhöz.

Aki egészen kigyógyult is közölök, nem hagyta el a társait, visszatérnie a világba úgysem volt többé szabad; mert az egyszer halottá mondott bélpoklosnak halálbüntetés alatt tiltva volt az emberi társaságba még valaha visszakerülni; a vagyonát szétosztották, feleségét férjhez adták; gyerekeit ide-amoda elhordták. De ha szabad lett volna, sem hagyák vala el ezt a vidéket, mely ép tagjaikat, emberi ábrázatukat újra visszaadta. Neveket vettek föl – a szentek után –, csupán keresztneveket, ahogy szerzetesek szoktak; egymásnak hűséget fogadtak, s titkos egyetértés mellett maguk között megválasztották perjelnek Opour Szilamért.

És így Szilamér megérte pogány fővel, hogy egy új rendnek a perjelévé lett. – Amiről ő maga semmit sem tudott. – De tudta az Úristen.

A bélpoklos szerzet egyébiránt nem henyélt ott hiába, ők mindannyian távol Palesztinában kinn járt keresztesvitézek valának: egy közölök Nikomédiából elhozott magával, a sarujába rejtve, mindenféle kerti veteménymagokat, aminőket ottan termesztenek, s amiknek még itt Európában hírét sem hallották. Azokat ő és társai, egy körülkerített lankán elvetették, ápolták, öntözték: csodálatos mindeféle főzelékkel ellátták a konyhát. (Még most is, annyi száz esztendő múlva, egész falvak élnek abból a Székelyföldön, hogy kerti veteményeket termesztenek, amiknek a magvát Orbán mester hozta el Ázsiából, s azokban a falvakban nincsen szegény ember.)

Viszont Szilamér meg az egyébfajta élelmiszerekről gondoskodott a maga ápoltjai számára, s most tudta már meg, hogy mit tesz az, hogy „oszd szét a gazdagságodat a szegények között!” Imola pedig szőtte a számukra a gyapjúkelmét, hogy tiszta fehér ruhában járhassanak mindig.

Ők foglalkoztak ellenben a halászattal is, s hordták haza a várba egész hálószámra a sok potykát, lazacot, pisztrángot, amivel még akkor hemzsegtek a Mohos kopotyúi; úgy, hogy Szilamér maga is megsokallta már, s azt kezdte hinni, hogy ő az adósa a lázároknak, nem azok őneki.

Volt közöttük egy, aki valaha kolostorban lakott, ott megtanulta azokat az ájtatos zsolozsmákat, amiknek diák a nyelve; ez betanította azt a többieknek, akik aztán esténkint, mikor a várudvarra visszatérének, körültérdepelték a tornácba felvezető csarnokot, s rázendíték mindenféle összeolvadó vékony és vastag hangokon a „de profundis”-t, hogy csupa gyönyörűség volt hallgatni.

Úgy éltek itt együtt, keresztyének és tuhudunok, ebben a minden istenektől megszállott magányban, mintha ez volna örök maradásuk. Arra senki sem gondolt, még maga Szilamér sem, hogy ezt a Tiburc várát csak bizonyos ideig engedte át neki és életpárjának Rapsonné asszony, s hogy majd nemsokára elkövetkezik az idő, amikor az öreg asszonyságnak a tagjait megpróbálgatják a hozzászegődött csúzok és zsábák, s akkor az jönni fog cselédnépestül a Tiburc várába, a kénbarlang gyógylevegőjében fürödni: s annak majd bolond nagy öröme lesz, amikor megtudja, hogy kilenc bélpoklossal van tele a vára.

De ő biz erre, ha gondolt is, kiverte a fejéből. A bélpoklosok baja elébbrevaló, mint a Rapsonnéé! Aztán meg, ha ő nem retteg ezeknek a társaságától, s nem félti a leheletük ragályától az ő Imolájának a százszor szép orcáját; hát akkor Rapsonné se féltse tőlük a maga ábrázatjának százéves barázdáit; hanem pártolja tovább az ő ápoltjait; még buzgóbban, mint ahogy ő tette eddig.

Annál ugyan lelkesebben senki sem ápolhatta volna ezeket a szerencsétleneket, mint ahogy ő tevé, – de meg is nyerte érte a jutalmát az égtől; mert úgy a nyár közepe felé egy olyan gyönyörűséges kis angyalkát küldött le neki az égből az Úr, amilyenek csak tele piros pofácskával fújják odafenn az aranytrombitát. – Aztán fiú volt! – Szakasztott az apja!

No iszen, volt öröm a háznál! Akkora örömtüzeket rakatott Szilamér a dombokon, hogy a szomszéd országba ellátszott a lángja. Ki is hiresztelé hetedhét országnak, hogy őneki fia született, mely kihíresztelés ilyen furfanggal szokott végbemenni. Összefogtak valami tíz kutyát a karámokból, s azoknak a farkára kötöttek két zsindelyt: azokra a zsindelyekre felirták egyfelől minuskel betűkkel, másfelől székely írásjeggyel, hogy milyen öröm esett Opour Szilamér háza táján; akkor aztán elbocsáták az ebeket, jót húzva rájuk az ostorral. Amint aztán a futó kuvasz meghallotta a farkához kötött két zsindelyt csörömpölni, azt gondolta, az ördögök szekere csörtet a nyomában, s elkezdett uszulni világtalan világba; míg valami faluba nem ért: ott elfogták, elolvasták, mi van a két zsindelyre írva, s aztán megint odább eresztették, hadd vigye a szomszéd faluba a hírt. Így hordták azok aztán el az örömhírt hetedhét országba! Bizonyosan megtudta ezt a hírt a négylábú hírmondók úján maga Mike Sára asszonyom is. Csakhogy az izenetnek a kelet helyét, azt nem mondta meg neki a komondor.

Hej, jó dolga volt valami hét napig bölénynek, dámvadnak: Szilamér nem kergette őket; otthon ült: – azt leste, mit beszél az „ember”?

Hetednap estéjén – (szép derült alkony volt!) – amint a leáldozó nap végsugara végigsütött a nyitott ablakon át, Imola ágyáig, egészen bearanyozta az anya és gyermek orcáját: olyan volt az, mint a kinyílt rózsa a maga bimbójával; Szilamér egészen el volt veszve az ő nézésükben. Se látott, se hallott. Odakinn a várkapu előtt ugyan fútták pedig a kürtöt; s azután egész csapat lovas dübörgése hangzott a csapóhídon: nem ügyelt ő arra. A nyitott ablakon át pávaszem-pillangók repültek be a szobába; a kisgyermek sikongatva kapkodott feléjük parányi kezével: Rájuk ismert talán? Régi játszótársak abból az időből, amikor még neki is szárnyai voltak. Szilamér a gyermekben gyönyörködött, Imola meg Szilamér arcában, s amint így az alkonysugár az egyik arcra, az meg a másikra, a másik meg a harmadikra vetette a mosolygó verőfényét, hát abból olyan ragyogás támadt, amilyennel csak Isten veszi magát körül.

Nem csoda hát, ha csak akkor vették észre Rapsonné asszonyt, amikor az már ott állt az Imola nyoszolyája fejénél és megszólalt. Be is volt bugyolálva nagyon a szeméig meg a szájáig patyolatkendőkkel, mert az esteli harmattól nagyon őrizte magát.

– Jaj! jaj! Mit csináltok, boldogtalan népek!

Ezzel a rikácsoló szóval üdvözlé „adjon isten” helyett a boldog révedezőket.

De egyszerre el is múlt minden ragyogás mind a három arcról: még a nap maga is, mintha szintén megijedt volna a vén tündértől, egyszerre elrejté magát a hegy orma mögé: Imola, az ösztön borzongásával takarta el a kisfia fejét a két tenyerével; Szilamér meg pogány babonás szokásból dörmögé a foga között „tüske a talpadba!”, amit voltaképpen a boszorkányok ellen volt szokás kimondani, de amit megtartottak a vadászemberek is, mikor cserkészetre indulva, legelébb is valami banyával találkoztak.

Rapsonné pedig folyvást kiabálva, „de mit tesztek? mit csináltok?” rohant az ablaknak; még azt hitték, ki akar rajta repülni, s egy cseppet sem csodálkoztak volna, ha a mankóját a térde közé kapva ellovagolt volna rajta a levegőben. Azonban csak be akarta tenni az ablakszárnyakat, amik jó vastag üvegből készült s ólomkarikákba foglalt táblák lévén, egyszerre homályban hagyták a szobát. Aztán jött csak vissza nagy zsémbeléssel.

– De hova gondoltok? Amíg meg nem újul a hold, nem szabad meglátni a napsugárnak az újszülött arcát, mert megveri a ragya! S gyertya sem ég az asszony ágya mellett! Micsoda gondatlanság ez! Mindjárt jön a Kamor tündér a téglázóvassal, amint azt látja, hogy nem ég a gyertya a betegágyas asszony nyoszolyája mellett.

Szilamér szaladt a kandallóhoz gyertyát gyújtani.

– Ne abba a vas gyertyatartóba! Keress rezet! Óh, milyen élhetetlenek az ilyen fiatal házasok! Vasat nem szabad az asszony közelébe hozni: még csak egy varrótűt sem szabad neki a kezébe venni, amíg a hat hete le nem tel. Ellenben egy tikmont kell neki a vánkosa alá tenni, a kicsikének meg egy szál veres selymet kötni a bal lábára, a nyakába meg egy violagyökeret. Óh, be tudatlan nép. De jó, hogy idevetődtem hozzájuk! Még elpusztítanák magukat nálam nélkül. Így ni! Fordítsd meg Szilamér öcsém azt az ágyat, fejjel legyen az ablak felé asszony, gyermek. Különben holdas lesz belőle, ha a holdvilág rá talál sütni, mikor alszik. Hát nincs javasasszony körülöttetek, aki erre megtanítson?

Szilamér ijedtében megtett mindent, amit Rapsonné parancsolt: Az ágyat is megfordítá, az égő gyertyát is odahelyezte melléje arra az asztalkára, amin mindenféle drágalátos főzemények álltak csoda jóságú füvekből, miket a jó Gidula nénő készített Imola számára; de amikkel az elfelejte élni. Rapsonné mind sorba kóstolta, szagolta valamennyit, s ítéletet mondott fölöttük: ez jó, ez sem árt, ez az ezeraranyos fű, ez a szívkinyitó, de csak a virágját kellett volna megfőzni, nem a levelét is; de hol maradt a tetemtoldófű, attól ered növésnek a gyerek; hát a boldogasszony tenyere? Azt ugyan a pogányok nem ismerik. No majd adok én belőle. Hoztam én magammal eleget.

Ezalatt elhelyezkedék abban a karosszékben, amit Szilamér tolt oda a számára.

A nénémasszony tovább zsémbelt:

– De ugyan hová gondoltál, hogy kinyisd az ablakot naplemente után? Az kell, hogy bejöjjön a büdi boszorkány, elcserélni a gyerekedet, elváltani a magáéval? Akkor aztán majd tarthatnád a kandallóban a tűz fölé, hogy adja vissza a tiedet, mert különben az övét a tűzbe dobod. Ilyenkor ólálkodnak legjobban a boszorkányok az újszülött gyermekek körül, amíg azok vagy vízen, vagy tűzön fel nincsenek avatva, akár keresztyén, akár tuhudun szokás szerint. – Ahol ni! Mit mondok? Már idebenn is van a szobában a boszorkány!

Mind a ketten, az apa is, az anya is egyszerre a nénémasszonyra tekintének: elég nagy ostobasággal; mert hisz ő nem saját magára példálózott, hanem arra a nagy pávaszemes szárnyú pillangóra, mely ott keringett a szövétnek lángja körül, s amit repkedése közben szerencsésen le is sújtott a mankójával; s aztán kezébe ragadva, kitépte neki a szárnyait, a fejét; „Hej te rossz boszorkány! Körmömre kerültél, nesze neked!” s azzal a darabjait a kandallóba dobálta. – A kisgyermek erre elkezdett sírni: ő bizonyosan meghallotta a halálra kínozott játszópajtásának a jajszavát, amit már a durva földlakók vastag fülei nem hallanak meg. A gyermek ordított, kapálózott.

– Huh be csúnya vagy, pih de rút vagy! – mondá Rapsonné a gyermekre; de amellett édeskésen mosolygott az anyja szemébe. – Így kell ám a gyermeket dicsérni; – mert aki azt mondja a kisgyermekre, hogy „jaj de szép”, az megigézi: az olyan ellen ki kell köpni. Rút gyermek vagy!

Az aztán eldugta az arcát olyan helyre, ahol jó volt neki. Rapsonné asszonyom pedig elhelyezkedett szépen a karszékben, a cselédjei vánkosokat hoztak utána, s azokkal a hátát meg a lábait felpockolták.

– Noh, édes híveim, ennek ugyancsak örülök, hogy így beteljesült minden kívánságtok. Amint megtudtam ezt a nagy örömöt, mindjárt repültem is hozzátok. Útba ejtettem az édesapátokat: annak is elmondtam, hogy milyen nagy ünnep van a családjában. Hejh, de nagyot ugrott a jó öreg. Mindjárt azonnal ökröt süttetett, s vár benneteket a radinára. Nagyon lelkemre kötötte, hogy csak siettesselek benneteket. Még ma akarja a kis porontyát látni.

Imola és Szilamér nagy szemekkel bámultak egymásra. Hát ez azért jött ide látogatóba, hogy rögtön kitegye a szűrüket innen? Imola nem magáért aggódott: ő erős, egészséges vérű nő volt, nem szokása a kényeskedés; de a kisgyermekét féltette az éjszakai úttól.

– De hát most mindjárt elmenjünk alkonyat után? – kérdezé szepegve.

– Óh, ilyenkor nyáron hosszú az esthajnal, drága szép holdvilág süt; én magam is mindig éjszaka utaztam: akkor langyos, hűs a levegőég; a fülemilék olyan szépen hangicsálnak minden bokorban; a fű között úgy világít a sok fénylő bogár, mint a csillag hamva. Aztán az apátok megígérte, hogy fele úton elétek jön Bálványos várából, fáklyás kísérettel; ott fog rátok várni már a Lobogó forrásnál. Óh édes szívecskéim, bizony olyan nehezen eresztelek el benneteket innen, mintha a saját édes gyermekeim volnátok; de már aminek meg kell lenni, inkább ma legyen meg, mint holnap. Itt nem is volna már helyetek, mert énnekem sok a cselédnépem. Azok se hálhatnak egymás hátán a ti pereputtyotokkal. Az is megeshetnék, hogy az én kígyóm éjszaka el találna látogatni a gyermekágyas asszony nyoszolyájába, s ő megijedne tőle.

Imola máris megijedt.

– Készüljünk az útra! – mondá Szilamérnak, fektéből fölemelkedve, s maga is azon kezdte a készülődést, hogy a kisgyermekét bekötözze gyöngéden, gondosan a puha pólyába.

– Hiszen az asszonyka a kisgyermekével igen jól fog utazhatni az én gyaloghintómban; az egyik zsellyémet odaadom neki, helyezze el magát benne: mintha ágyban volna; még alhatik is ottan. Nagyon jó helye lesz!

– Jobb helye lesz neki az én ölemben! – vágott oda nagy nyersen Szilamér.

Biz’ őtet egy kissé elkedvetlenítette az, hogy ilyen rögtön el kell neki hagyni ezt a tanyát. Úgy megszokta már itt, ahol minden napja csupa boldogság volt. Aztán ilyen rögtön éjszakai útra kelni lábadozó asszonnyal, gyermekkel. Aztán visszamenni Bálványos várába, ahol még az apja parancsol, s a Zsombor öccse ortályoskodik vele (még nem tudta, hogy meghalt). És még valami más is bántotta, marasztalta: a szíve úgy húzott ide azokhoz az emberekhez, akik megszabadítójuknak tekinték. Azonban hát Rapsonnénak teljes igaza volt: ő ezt a lakást csak addig engedte át nekik, amíg magának szüksége nem lesz rá, és most visszakéri. Ezért is ezer köszönet neki.

Rapsonné pedig, hogy még jobban siettesse az útra készülésüket, elővette a legsikeresebb módját az elriasztásnak, elkezdett egyszerre nyögni, jajveszékelni; jaj ez a bal lábam, jaj a fél oldalam! Ez a gonosz zsába! Mintha késsel hasogatnák. Mintha tüzes harapófogóval csikorgatnák. Jaj, mikor így rám jön ez a kínzás, azt hiszem, hogy nem érem a reggelt! Leányok! Leányok! Hol van a zabos tarisznya? Hol az ezer virágos égett vizem? Hol a tárkonyecet? Mindjárt elkárhozom.

Ez elől csakugyan szökni kell.

Eközben megszólal ott lenn az udvaron a szokott estéli zsolozsmája a hazatérőknek:

„A mélységből kiáltok hozzád, én Uram!
Hallgasd meg az én szavam!…”

Rapsonné asszonyom torkában egyszerre bedugult a jajgatás erre az énekhangra: „Hát ez micsoda ének odakinn? Miféle barátok virginálnak itten?”

Ha nem ismerné az ember olyan jól Szilamért, s nem tudná felőle, hogy milyen tiszta, őszinte, ravaszság nélkül való lélek lakik benne, bizony azt hihetné felőle, hogy aligha nem járult a feleletéhez vagy egy nehezékre való abból a székely furfangból, amivel a góbé egész ártatlan képpel tud elmondogatni olyan közömbösnek látszó dolgokat, amiktől az, akinek mondva vannak, a bőréből ugrik ki ijedtében.

– Hát bizony, édes nénémasszony, ezek odaalant, akik a maguk módja szerint dicsérik az ő Istenüket, nem egyebek, mint azok a szerencsétlen bélpoklosok, akik a világi társaságból ide az erdőkre kiűzettek, s akiket én aztán egyenkint idehordogattam, itten ápolgattam: a feleségem azt mondta, hogy ez olyan cselekedet volt, amely a mennyországra ad érdemet. Most már majd itthagyom a tekegyelmednek e jámbor népeket, ápold őket tovább, s vedd át a mennyországhoz való igazamat.

De úgy meggyógyult erre a szóra Rapsonné mind a két lába egyszerre, hogy mint a kurta kígyó, úgy ugrott ki a karosszékből.

– Micsoda? Te bélpoklosokkal töltötted meg az én kastélyomat? Óh, te Isten nélkül való pogány. Nem is telhetett ki ilyen ördöngösség mástól, mint egy Krisztustagadó tuhuduntól! Eddig is hat ördöggel jártak a pogányok: Guta, Fene, Mirigy, Csoma, Dobroc, Kékkelevény, s most ez idehozza közéjök még a Bélpoklot is, hogy kilegyen a hetes szám! – Leányok, cselédek! Hej! Vaslapátot tüzesítsetek, ecettel füstöljetek, köménymagot, tömjént égessetek! Semmit a földre le ne tegyetek, ami batyut elhoztatok! Ki innen a pokol birodalmából, a döglelet verméből! Ki ebből a Szodoma-Gomorrából! Tűz maradjon utánam!

A nagy ijedtségtől úgy ugrált Rapsonné, s úgy hadonászott a két kezével, mintha a szent Vida-tánc rohanta volna meg.

Szilamér odalépett felé, hogy megengesztelje; de Rapsonné nekifogta a mankóját két kezével, mint valami dárdát, s azt a harmadfél fogát rávicsorítva, nekiacsarkodott.

– Hozzám ne közelíts, te bélpoklos pogány; te istentagadó filiszteus! Itt maradhatsz már a nőstényeddel meg a kölykeddel együtt ebben az elátkozott várban; hogy szakadjon rád, mikor legvígabban táncolsz! Elharácsoltad tőlem ördögi ravaszsággal a Tiburc váramat, hogy soha bele ne jöhessek többet. Égj meg benne egész cudar pereputtyoddal falkástul! Engem nem lát többet ez a gyehennabirodalom! Így foglalja el a háládatlan veréb a fecskefészket, ahogy te elfoglaltad az én váram. Tied lehet már ez az egész erdőm, szaladgálhatsz benne: hogy kergessen meg a bolygó lidérc, ökleljen meg a vadbölény; marjanak meg a farkasok. De legjobban megmarjanak azok a fene bélpoklosok, akiket ide gyűjtöttél; háládatlansággal fizessenek érte! Vigyetek ki innen!

Két leánycselédnek úgy kellett az asszonyukat a karjaikra emelni, mint ahogy a „gólya viszi kisfiát” a gyermekjátékban; nehogy a talpai azt a pallót érintsék, amit a bélpoklosok léptei megfertőztettek.

Még az ajtóból is visszafordult, Szilamért lepocskondiázni válogatott pogánynevekkel; amiken az utoljára már nevetett. Íme az a jutalma tehát már megvolt ezen a világon a bélpoklosok ápolásáért, hogy nem kellett éjnek éjszakáján nekiindulnia, lábadozó feleségével és gyönge kisgyermekével a nyaktörő útnak és sötét erdőknek, ahol ilyenkor az igaz, hogy nagyon szépen énekelnek; de nem a fülemülék, hanem a farkasok.


VisszaKezdőlapElőre