Az el nem oltott tűz a kandallóban

Ment volna hát már a Tiburc várából Rapsonné asszonyom, ha el nem állták volna az útját a bélpoklosok; de azok odatérdepeltek szokás szerint karéjban a garádics tornáca elé, s ottan végzék esteli ájtatosságukat. Senki pedig hozzájuk nyúlni nem mer vala, hogy ellökje őket az útból. A fehér kámzsás csuha minden részét a testüknek bőven takarta: mert a bélpoklosnak meg van tiltva az arcát vagy a kezét világi ember előtt valaha feltakarni.

– Óh édes cselédim, ti jámbor lázárok! – rebegé Rapsonné asszony a hidegláztól vacogó állal. – De nagyon teli van a ti torkotok áldással. Bizony nagyon szánlak benneteket, ti szegény lázárok. Nesztek, íme alamizsnát adok; vegyétek el az Isten nevében.

Azzal kilenc ezüstdénárt vőn elő az oldalán függő tarsolyából s azokat kiosztá az előtte térdeplő nyomorultak között; mégpedig olyan elmés módon, hogy a mankójának a vége el levén hasadva: ebbe a hasadékba szorítá bele a vékony ezüstpénzeket, s úgy nyújtó azokat a szegényeknek, akiknek azt viszont nem volt szabad puszta kézzel elvenni, hanem mindegyiknek a csuhája ujjához lévén varrva egy kesztyű, abba dugott kézzel nyúlhattak az alamizsna után. Innen maradt fel az a közmondás: majd megtanítalak kesztyűben dudálni!

A lázárok azonban még erre sem tágítottak; de még jobban hálálkodni kezdtek – versekben.

Rapsonnénak erre valami jutott eszébe, amivel magát is kiszabadíthatja a pokol tornácából, másokat pedig egészen belemárthat a csávába.

Elkezdett ő is kegyesen sopánkodni.

– Óh ti jámbor lázárok: bizony nemhiába rángatjátok az angyalok kantusát a ti hálálkodástokkal; mert ugyan jó helyre hozott benneteket az örd … vagy mit mondok, Szent Lázár apátok. Jaj de áldott jó uraság ez a ti pártfogó gazdátok; mintha nem is tuhudun volna, de maga a köpönyegszabdaló Szent Márton volna; hát még a felesége, az igazi keresztyén asszony: aki maga fonta, szőtte, szabta a ti kantusaitokat. Tudom, hogy tűzbe-vízbe mennétek érettük, ha megtudnátok, hogy valami nagy veszedelem fenyegeti őket. – No, hát tudjátok meg. Bizony nagy csapásra vannak az ő fejük fölé emelkedve igen súlyos kezek. Holnap lesz Szent Lőrinc napja, ma van az éjjele. Amikor, tudjátok, Szent Lőrinc tüzes könnyei hullanak az égből. Szent Lőrinc könnyei nekünk; de a tuhudunoknak a csillaghullás a tűzeloltó, újtűzgyújtó ünnepet jelenti. Holnap az Opour Szilamérnak is fel kell menni Bálványos várába, mert neki is új tüzet kell hozni, a marháit a tűzön átterelni, és ami fő dolog, az újszülött fiát a tűzön felavattatni. Mert ez a gyermekcse csak félig keresztyén: az anyja után; az apja felől pedig pogány. A vén Opour Kevend pedig felfogadta két fia holttestére, akik mind a ketten Imola miatt estek el a harcban, hogy ha ennek az asszonynak fiúgyermeke születik: ő annak az arcát a tűzfelavatáskor úgy elcsúfíttatja a billogos tüzes késével, hogy abba soha asszony bele ne szeressen; világ ijesztője legyen, pogánynak maradjon. Ez vár arra a kis ártatlan csecsemőre holnap. A Mike Sára asszony pedig ezt nem tudja; mert ha tudná, hogy a leányának fia született, bizony kiadná a parancsolatot az Andorás fiának, aki az átjáróvárban lesi már nyugtalan, hogy mikor üssön rajtuk a bálványosvári pogányokon, hogy rohanja meg a várukat, ragadja ki a pogányok kezéből, kárhozat torkából az ő kicsiny unokáját. Azonban ha Mike Andorás megtudná ezt, bizony nem is várná, hogy az anyja parancsoljon neki; de magától nekiesne Bálványosvár kapujának, s betörné erővel, úgy szabadítaná ki az áldott szent húgát, meg annak az ártatlan gyermekét. Ha tehát ti olyan nagyon szeretitek azt a ti jóltevő gazdátokat, meg annak az angyali hitvestársát; s ha olyan nagyon kívánkoztok Isten országára érdemesek lenni, semmi jobb dolgot el nem követhettek, mint ha most azonnal nekiiramodtok, megvinni ezt a hírt Mike Andorásnak az átjáróvárba, amiben tudósok vagytok. Ezért bizonnyal őtőle mind aranypénzt kaptok!

De már az utolsó szavakat nem hallották a lázárok, mert egyszerre mind felugráltak, s futottak ki a kapun; neki a meredek hegyoldalnak, mintha egymást űznék; nem válogatva az utat, hanem ugrálva szikláról sziklára; az elátkozott halál tornácán keresztül, ahol még vad sem jár: amerre a legegyenesebb az út az átjáróvár és a Bara mezeje felé.

Szilamér a vár ablakából látta ezt a futást.

– Nézd! A Rapsonné megbolondította a lázárainkat, úgy futnak hegynek alá, mint akiket a gersei ördögök űznek.

Rapsonné pedig nagyot nevetett utána, mikor ezeket ilyen szépen szélnek bocsátotta. Lesz ebből haddelhadd! Holnap az Opourék meg a Mikéék egymásnak a vérét fogják inni! Az lesz a derendócia! Fel nem tartja ezt már semmi világi hatalom.

Most már mehetett ki a várból. Ott nem maradt volna éjszakára még azért az ördögért sem, akinek kötelessége „deli ifjú legény képében” megjelenni. De elébb megvárta, hogy sós hamuval, büdöskővirággal behintsék előtte a kapualját s a felvonó hidat, amin a bélpoklosok keresztülmentek; csak azután vitette ki magát, két szolgálója nyakába kapaszkodva.

Mikor aztán kinn volt, akkor odakinn a porondon leteríttetett egy kerek tevebőr szőnyeget, és arra állt rá.

Erről a „szigetről”, ahol őneki magának nem árthatnak a felköltött gonoszok, meghagyá a hétszeres átokkal a megutált várát:

– Cudar, undok, pokoltanya! Szodoma, Gomorra, Gyehenna, Koponyavár! Rajtad hagyom balkézi áldásom! Tűz porrá égessen, – föld gyomra elnyeljen, – tüzes istennyila beléd lecsapkodjon, – éjjeli kísértet rajtad végigjárjon, a befaló kenyér benned kővé váljon, – éles kés, nyíl, fegyver gazdájának álljon: halálmadár rólad soha el ne szálljon!

S azzal hét kavicsot felszedve a bal keze markába, háttal a várnak fordulva, odahajító azt a háta mögé, s aztán a tevebőr szőnyeggel együtt fölemeltetve, úgy viteté magát a zsellyeszékéhez.

– Siess, míg nem jönnek! (Tudniillik azok a rossz lelkek, akik ez átkok végrehajtására előhívattanak.)

Mégis megérkeztek pedig: egy jött csúnya nagy dongó bogár képében, a másik mint cikázó denevér, a harmadik mint szürkébe öltözött éji lepke, a negyedik mint suhogó bagoly: mind őt repkedték körül nagy átalkodottan.

– Gyih előlem! Hess utamból! Ribanc fajzat! Lidérckotlás! Patvarkisze! Tündelevény! Rézorrú bagoly! Pusztuljatok dolgotokra! Nem ismeritek már az ostoromat?

Azzal leoldva derekáról a háromrét odafont kígyót, s azt a fejénél megfogva, nagyokat pattintott a farkával, mint egy csordahajtó ostorral a levegőben, szétverve a pokol szárnyas népét maga körül, míg a cselédjei beültették a gyaloghintóba, s aztán ketten kétfelől hajtották pávafark legyezőkkel előle az éjszaka rémeit, amik az éjjel későn utazókra leskelődnek. Úgy ment késő éjjel az útjára.

*

Bizonyára a vén tündér nem szokott hiába átkozódni. Akit ő rontó szavakkal meghagyott, megérezte az azt.

Alig távozott el csörtető kíséretével Tiburc várából, amidőn nyomban két jövevény garabonc kezdett el éles sípjával fütyölni a várkapu előtt. Amint beereszték, s odabocsátók őket Szilamérhoz, ez mindjárt rájok ismert. Ezek a gyulának (a tűzgyújtó papnak) a garaboncai.

– No, fiam, mit hoztál? – kérdé az egyiktől.

– Én semmit sem hoztam. De vinni akarok. Holnap lesz tűzáldozat napja, ótűz-oltás, újtűz-gyújtás szere. A gyula elküldött, hogy vigyük fel vaskondérban a tavalyi tüzet, mind egy szikráig Tiburc várából; reggelre ott legyünk vele a tűzhalomnál.

– Hát te másik, mit hoztál?

– Én már csak hoztam valamit. Itt van a rováson. Maga a rabonbán faragta rá.

S ezzel átadott Szilamérnak egy singnél hosszabb mogyorófa pálcát, ami négyszögletűre volt megfaragva, s aztán mind a négy oldalára egy-egy sor székely betű volt felmetszve: amiknek összességéből Szilamén megtudhatá, hogy atyjának az akaratja szerint holnap ott legyen újszülött gyermekével együtt Bálványosvárban a tűzhalomnál, hogy az új tűz fölött magzatát igaz tuhudun hit szerint a billogos felavassa.

Szilamérnak úgy jött ez az izenet, mintha jeges vízzel öntötték volna végig a hátát. Nagyon alá kezdett hajolni a feje tőle.

A vaskondért megtöltette a háznál levő tűzzel.

– Mindenünnen kiszedtétek a tüzet? – kérdezé a garabonc. Kályhából, kemencéből, pestből, kandallóból, katlanból, tűzhelyből?

– Az én tüzem mind itt van – felelt Szilamér, és annyiban igazat mondott, hogy a felesége szobájában levő kandallónak a tüze nem az övé volt, hanem az asszonyáé. Azt csak nem olthatta ki.

De a garabonc észrevette, hogy ott egy ablak világít, s kérdést tett miatta.

– No igen – felelt meg Szilamén –, ott a szövétnek ég a gyermekágyat fekvő asszonyom mellett.

– Az pedig szükséges, hogy ott égjen – helyeslé a garabonc.

De el ne felejtsd uram azt is kioltani holnap hajnalban: mert különben nem gyullad meg az új tűz.

– Bolond nélkül is tudom. De ne bízzátok a tűzkereket a két öcsémre: mert azok nem gyújtják azt meg.

– Bizonyára a tűzkereket nem gyújtja meg a te két öcséd, uram.

A garaboncoknak meg volt hagyva, hogy Szilamérnak el ne fecsegjék az öccsei halálát.

Azok elloholtak a rúdra fűzött vaskondérral, amiben a Tiburc vári parázs volt felhalmozva, mikor bementek vele az erdők sötétjébe, azt hihette, aki látta, hogy két manó visz izzó gömböt a vállán.

Szilamér visszament a feleségéhez, kisfiához, megcsókolta az arcaikat: „Aludjatok csendesen”.

Aztán kiment a vár lonkájára, mikor már az egész vár álomnak eredt, s ott járt fel s alá magában egyedül.

A nagy virrasztás éjszakája ez a tuhudunoknál. A régi emlékezet felébredt a szívében, s ellopta az álmot a szemeiről.

A nap leáldozott már a hegyek között, s a Szent Anna taván és a mély völgyek közt sötét este volt már, de a Hargitán túl egy hegyszakadékból még odatűzött a lehanyatló nap a sík láthatárról Bálványos várára, tűzszínűre festve a ködös erdők mélyéből kiemelkedő hatalmas ormokat; maga az istenek tornya úgy ragyogott messze, mintha egy eget támogató tűzoszlop volna. Lassankint elhalványult az is, mindjobban borongva visszahanyatlott a ködös sötétségbe, még az aranynap képe a torony tetején is fekete lett végre.

Az elsötétülő égen megjelentek halkan a csillagok, előbb az örege, majd az apraja is. Az ősmagyar világban mindannyinak neve volt, ismerték. Egész tudomány volt az. A keresztyének naptárában nincs annyi név fölírva, mint amennyi volt feljegyezve a tuhudun égen. Azokra tanították az apák a gyermekeket.

Szilamér a vár erkélylonkáján, a kőpárkányra ülve nézegette az ismerős csillagzatok jöttét és lementét. Az egész égboltozat megelevenedett előtte, mint egy járatos tartomány.

Az egész vár aludt már; de a csendes éjszakának ott künn a vadonban saját neszei vannak.

Mikor az utolsó emberfújta hang is elenyészett már, a bálványosvári csillagüdvözlő tárogatódal, akkor az éj maga kezd el beszélgetni a virrasztó emberhez. – Valami borzong végig a tájon, mint egy végtelen nagy sóhajtás: szellő volt talán, mely a fák sudarain végigfuvallt, vagy tovarebbenő tündér (a szélanya), akinek a palástja általsuhant rajtuk – a csillagos feketekék magasságból emberkiáltáshoz, harsonaszóhoz hasonlatos hangok felelgetnek össze: éjjel járó hattyú, daru, vadlúdcsapat száll talán odafenn? – Rejtelmes búgások támadnak a völgyből, mintha a föld maga álmában beszélne; pedig talán csak a bölény, meg a névtársa, a bölönbika, a gázlómadarak legkisebbje, álmatlankodik ott? – Távol gyermeksíráshoz hasonló panaszkodó hangok keletkeznek itt-ott, hogy az ember szíve majd megesik rajtuk; pedig talán csak a hiúz nőstény hívogatja párját. Majd megint egyszerre százszoros ormótlan ordítás kardala rivall fel, mintha pokol kürtőin kiszabadult ördögfiúk acsarkodnának fel egy jelszóra: dámvadat felverő farkascsorda lesz az. A csörtetés elhangzik a völgyben. Néha valami csattanó robaj dörömböl fel a rengetegből: korhadt faóriás dőlt ki a tövéből. És folyton-folyvást hangzik közben a két testvérpatak, a Zsombor és Bálványos zuhatagainak éjjeli zenéje, mintha tündérkezek vernének ezerhúrú hárfát, hogy legyen zenehang, amihez a Mohos bürüjén az éji lobogványok, a tüzes millingek kísértettáncukat egyre járják.

S e sok éjjeli hang mind Szilamérhoz beszélt.

„Elhagytad már félig őseid vallását: megtagadtál minket, régi isteneket, akik vezéreltük a te déd ükeidet, hírben, dicsőségben; akik Etelének kezébe adtuk a Hadúr kardját. Akik népek romlásából, vérengző harcokból a kis székely nemzetet biztos menedékbe elvezettük, megtartottuk. Nem voltunk-e neked édes isteneid? Csak teneked és a te népednek. Nem olyan istenek, akiket minden nemzet magáénak foglal, s egymásra ígérget a pártfogásukért: »engem szeress jobban!« Mikor harcba keverednek, úgy hívogatják egymás ellen a közös istent: »Ne amannak segíts, hanem nekem! Nézd, én cifrább oltárral magasztallak fel, mint a másik!« Aki midőn az egyik népének orcáját mutatja, addig a másiknak hátat fordít. Mi egyedül csak a magyarok istenei vagyunk: senki más bennünket áldozataival meg nem vesztegethet. Mindig közel vagyunk: mindig tiveletek. Kihez menekültök, ha minket elhagytok?”

A csillaghullások éjszakája volt ez; minden pillanatban aláfutott egy-egy. Mintha mind megannyi súlyos szemrehányás hullott volna Szilamér fejére: „Látod, én nem sajnálom az én csillagaimat leszórni az égből, és te megtagadsz engem a veszendő parázsban, amit megtartogatsz! Egy sápadt asszonyért, meg egy nyifatag gyermekért!”

Egy-egy pillanatban egész raja a csillagoknak lövellt szerte, egy gócból eredve, mintha egy istenkéz tele marokkal hajítaná őket alá, a világ minden sarkai felé elszórva.

Ki cselekszi ezt odafenn?

Az ismerős állócsillagok pedig valamennyien úgy pillogatnak színváltó ragyogásukban az égbámuló szemeibe, mintha mind azt mondanák: „Téged nézünk: beléd látunk!” A „hetevény csillagzat” is feljött már, miért vannak azok heten?

Egyszerre meg nagy robajjal megindul egy tüzes sárkány az égbolt mennyezetén fenn: feje, miként a holdvilág, oly fényes; hosszú tűzfarka sziporkákra szakadó szivárvány; olyan robaj támad jöttére odafenn, mintha ezernyi kelevézt vernének ércpajzsokhoz; kevély lassúsággal repül el keletnek, s mikor éppen Bálványosvár fölött súg el, ottan szertepattan, olyan robbanással, mintha az ég kárpitja hasadt volna ketté; a hosszú tűzvonal, amit maga után hagyott, még soká világít az elfeketült égen. A fénytől elvakult szemnek úgy tetszik, mintha egyszerre minden csillag eltűnt volna az égről, s csak lassankint tér vissza a helyreálló sötétséggel a látása, s akkor veszi észre, hogy a „Hadak útja” (a Tejút) sokkal fényesebb most, miként az imént volt. – Csaba vezér harcosai vágtattak most végig rajta: új patkónyomaiktól lett fényesebb az út! De hát mi hozta őket ismét vissza?

Éjfél után megszűnik a csillaghullás egy időre; de azalatt megmegvillan egyszer-egyszer az ég alja; mintha a lenyugodott napnak rossz álmai volnának, s valahányszor egyik oldaláról a másikra fordul, felpirkadna az ég széle.

Szilamér azt érzé, ami megjön, ha sokáig néz valaki a csillagok közé, hogy beleszédül az égbe.

S ha oda beleszédül, mibe kapaszkodjék?

A Bucsesd hegy mögül egy fényszikra kezd kiemelkedni, elébb csak egy szikra, aztán egy sarló hegye; majd fénylő tűztorony, utoljára egy égben úszó ezüstcsónak, a fogyó hold.

Minden ember szíve érez valami magyarázhatlan örömet, mikor azt a csillagzatot feltámadni látja az égen, mintha minden emberi bánatnak enyhítője, minden kétkedésnek eloszlatója volna.

Mikor Szilamér ezt az ezüstcsónakot ott látta maga előtt, eszébe jutott egy kép.

Az a kép, amit a torjai szentegyházban egy mellékoltáron látott. Egy felséges asszonynak az alakja, aki egy mosolygó gyermeket tart az ölében, lábaival a fogyó hold csónakjában állva; körös-körül aranysugáron diadalfény veszi körül.

Nézte, nézte soká azt az ezüst ívet ott az égen; ha nem jelennék-e meg őneki is abban amaz aszony képe, aki világosságot ad az emberek szívébe, hogy megértsék, mi különbség vagyon az egy igaz Isten, a minden népek atyja, az örökkön élő, és az ős istenek között, akik az ő népükkel együtt elmúlnak? Addig nézte, addig nézte, míg a szemei lezáródtak, rájuk nehezült az álom.

Csendes és jótékony álom. Nem verték fel a rossz rémek, még a hajnali tárogató kürtök rivallásai sem: csak az ébreszté föl, mikor egyszer a nevén szólító egy édes, ismerős hang. Arra fölpillantott, – s íme előtte állt az ég csónakából alászállt tünemény; egészen előtte: a szelíd jósággal mosolygó anyaalak, ölében a repeső gyermekkel, körös-körül folyva aranyos dicsfénnyel, mint az oltárképen.

De ez nem az égi alak volt, hanem a saját asszonya, körülragyogva a pitymalló ég aranybíborától.

– Hajnal van, szép piros hajnal! – suttogá a nő szerető mosollyal. – Nézd, mi már felkeltünk. Készen vagyunk az útra.

– Micsoda útra? – kérdezé Szilamér álomkábultában.

– Nem hallod a hívogató kürtszókat Bálványos várában?

Szilamér nem hallotta, mert a gyermeke mondott valami szót. Azt a szót kitalálni nagyobb kérdés, mint valamennyi papok égi homályokba rejtett bölcsessége.

– Add ide ölembe!

Azzal a karjára véve a kisfiát, összecsókolgatá annak két piros orcáját, s minden csókja után mondott neki az égtől szakadt emberke valami olyan szót, amit megérteni fölér a próféták látásaival. És ő megértette.

– Hát nem indulnánk Bálványosvárba? Kész minden az útra – sürgölé Imola.

– Ma nem! – kiálta indulatos daccal Szilamér s úgy szorítá magához gyermekét, hogy Imola megijedt tőle: azt hitte, agyon akarja szorítani. – „Ma nem!”

S mikor a székely azt mondja, hogy „ma nem!”, akkor ég föld összeszakadjon is, az a nap nem olyan nap, amely őt engedelmesnek lássa. Megölhetik, négybe vághatják; de helyéből egy darabban meg nem mozdíthatják. Opour Szilamér nem viszi a fiát tűzön fölavatni!

     

Ez az egy szó pedig végzet lett Bálványos várára és az egész őshit vallására nézve.

Szilamér nem ment el a bálványosvári tűzáldozathoz. Imola kandallójában sem lett kioltva a tűz.

Az pedig régi hit, hogy ha a „hívek” közül csak egynek a tűzhelyén maradt is a régi tűzből, az új tüzet nem bírják lángra lobbantani a hét fából faragott kerékkel a szűz legények.

A horkázok kürtjei egyre riadtak Bálványosvár ormairól. Szilamér csak leste, hogy mikor gomolyodik majd fel a nagy füst a tűzhalomról, aminek a Tiburc várhoz jól meg kellett látszani; de csak nem támadt az elő. A nap is delelőn volt már; pedig akkorra égni kell már az új tűznek: de még mindig se füsti, se lángja.

Szilamér ott állt a vár ormán, a távol ködeiben elburkolt várra bámulva, amely olyan messze látszott mostan esni. Nehéz nyári köd ülte el a tájat, amin keresztül Bálványosvár úgy tűnt fel, akárcsak egy kék felhő, a sápatag ég alján elpihenve.

Imola kitalálta, Szilamér min töprenkedik, azt súgá neki: „A tűz mind kialudt már a kandallóban is!”, ő maga oltotta ki. Látta, hogy Szilamér nagyon búsul, megszánta az ő tuhudun hitét. Hisz ennek éppen olyan szívnyomás az, mint őneki volt az, hogy nem gyónhatott meg.

Szilamér beszélő szemei úgy meg tudták ezt neki köszönni. Hanem késő volt már. Az új tűz csak nem lobbant fel Bálványosvár falain belől.

A délután is elmúlt; s az örömtüzek, miket ilyenkor a legények raknak, csak nem gyulladtak ki; a tűzkerekek, miket a hegyoldalon aláeregetni szoktak: nem kergették egymást. Olyan volt az egész Bálványosvár, mintha már ki volna halva.

S még mielőtt leszállt volna a nap, meghozta a kora éjszakát a zimankós vihar. Délről és nyugatról jöttek, tolakodtak a gomolygó felhők; olyan az alakjuk, mintha égtaposó óriások nyomulnának egymással megütközni. Ni, annak ottan ezüst sisak van a fején, arany taréjzattal, gömbölyű pajzsát ni hogy tolja maga előtt. A másik ellenben haragos kék alak, tán Hunor vagy Magor: hosszú szürke szakálla úgy lobog utána, bakacsin palástjával fél eget beterít. Alatta arannyal versengő szép világosfehér alak repül uszályával, a sötétből kiválva, engesztelő tündér, tűzveres, vérpiros szörnyek útját állják, foszlányokká tépik. Villámnyilaikkal, lángpallosaikkal a szörnyű istenhősök egymásra sújtanak, felharsog az égbolt ádáz haragjuk szavától, s mikor összeölelkeztek, egymásba omlottak, sűrű sötétség lesz, mintha éjjel volna, csak a villám fénye gyújt bele világot, s olyankor ez az egész világ sápadtfehér lesz a fényben, mintha csak halottak birodalma volna. Végigrecsegnek egyik hegylánctól a másikig az ég harsonái. Ezek itten Etele király kürtjei, amazok Hildebrand és a trónjei hős trombitái! – Egyszer-egyszer végighasad a nagy lobbanástól a sötét égboltozat, s messze mélyen belátni az égbe, egész fel a nap mezejére, ahol azok a ragyogó alakok ülnek mind csoportban: kürtfúvó Lehel, Botond a bárdjával, bosszúállásban rettentő Vérbulcsu, ősz Álmos, Nemere, Árpád a honszerző, Kupa és Gyula: az utolsó hősök, Thonuzóba hős feleségével, az őshit vértanúi, Zsombor is bizonnyal: de csak egy pillanatig tart megjelenésük. Az égi csatacsillag lecsapott a földre, hogy megrendült belé az egész hegy várastul, s lángjával meggyújtotta a legmagasabb szálfát a tetőn: az mostan fellobog magasra, s fényt vet a tájra. Ni, hogy omlik alá a vér a felhőkből! A katalaunumi mezők harca foly odafenn, vagy a nibelungi dal égi folytatása.

Ekkor érkezett meg a hírnök Bálványos várából Szilamérhoz, égi tűzön, hegyi vízen keresztül. Régi jó hadnagya volt az, Koppánd.

– Mi hírt hozasz? – kérdezé Szilamér a lábairól leroskadótól.

– Mindent, ami csak rossz. Egy szót se hallj tőlem, ami a halálnál kedvesebb volna. Ma reggel az új tűz nem gyulladt meg: ez volt az első átok. Elfordult a tuhudunoktól az Isten. És azalatt, amíg tüzünk nem volt, megtámadták Bálványos várát a torjai keresztyének. Mike Andorás hozta ránk őket. A görögtűz koszorúit nem használhattuk ellenük, mert nem volt tüzünk, odatolhatták a vívótornyukat. A vashíd alatt nem gyújthattuk meg a kénköves aknát, hogy az ostromlók odafulladjanak, mert nem volt tüzünk. – Ránk törték a kaput. Hát hiszen fegyver volt kezünkben, négyen voltunk egy ellen; nagy erőnk volt velük szemben, és mégis elbuktunk; le lettünk gázolva, pocsékká téve: kivertek bennünket a külső várból, beszorítottak a belső várba, ahonnan csak a pokol tornáca felé szabad még az út.

– Kivertek benneteket Bálványosvárból! – ordítá fel, szégyentől lángoló arccal Szilamér – Kőfal mögül hajtott ki negyedrész ellenség! Valamennyi Opourt egy Mike Andorás! Hát a szíveteket asszonyoknál hagytátok-e?

– Rém volt rajtunk – lihegé Koppánd. – Az Isten elfordulása is beteggé tette a szíveinket: rémület, félelem kísért mindnyájunkat a harcba. Előre éreztük, hogy veszedelmünkbe megyünk. S mikor a kaput betörték ránk a keresztyének, legelöl az ostromló hadak közt kilenc fehér ruhás kísértet rohant ránk, halotti köntösében, azon elijesztőn, ahogy a sírból fölkelének: arcaik fehérek, sírok férgeitől szörnyen elrútítva.

– Az én bélpoklosaim!

– A pokol hősei lehettek bizonnyal, mert amint azokkal szembetalálkoztunk, elveszett a fegyvernek az éle a kezünkben: ha a buzogányomat akartam feléjük emelni, az olyan nehéz volt, mintha hordót emelgetnék rúdra tűzve, s ha meg a kardommal csapkodtam feléjük, az meg olyan volt, mintha nyakla szalmaszállal ütögetnék kőcölöpöt. Futott ezek elől, aki csak embernek született. Eleven embertől én sem ijedek meg, de ki küzd halottakkal?

– Az én bélpoklosaim! – hörgé keservesen Szilamér, öklével ütve koponyáját. – Megátkozott engem az a gonosz tündér. Ah, miért nem voltam én ott?

– Hisz ez volt a legnagyobb átok rajtunk, hogy te nem voltál ott köztünk; hogy nem volt velünk egy fiatal vezér, aki a harci népet a zűrzavarban rendbe tudja szedni szavával, példájával fellelkesíteni.

– Hát az öcséim? Hát Zsombor? Hát Iszla?

– Öcséid? Jó Szilamér. Rég otthon vannak már az ő ükeiknél az örök napos mezőkön. Iszla öcséd még Torján elesett, mikor te feleséget hoztál, Zsombor pedig elhullt, Mike Andorással harcolva az átjáróvár lonkáján: el is temettük, szép tuhudun szokás szerint.

– Öcséim meghalva? – fuldoklá Szilamér el-elakadozó szóval.

– Bizony halva ők már. S ki őket túlélte, aki megsiratta hét sebből omló vérkönnyeivel, hős apád, Kevend – az most ott fekszik a ravatalon!

– Harapd el nyelvedet, hogy ne mondjon több ilyen átkozott hírt!

– Pedig még nincs vége. Hátra a legrosszabb. Az, hogy tűz nélkül maradtunk (tűzhelyünk, szívünk is); az, hogy megverettünk, az, hogy ellenségünk bírja már a külvárunkat, az, hogy két testvéred el van már temetve, az, hogy ősz apád is ravatalon fekszik: még mind nem a legnagyobbik átok. Annak a betetőzője az, hogy te nem vagy köztünk. A kevély győzelmes Mike Andorás most trombitaszó mellett fölkéri a várat, s tudva, hogy te nem vagy benne, se a feleséged, azzal fenyegetőzik, hogy ha magunkat kegyelemre meg nem adjuk, fejünkre rontatja Bálványos várát az istenek tornyával együtt.

– No hát ott találjon engem is e várban! – rikácsolá Szilamér. – Felmegyek eléje, s viszem magammal az asszonyom, gyermekem! S majd akit legelöl maga előtt talál, abban rám ismerhet, aranynappal melledző páncélingemről s kardom csapásáról! Készülj hát az útra, asszony! Feleségem. Villámlik a felhő, harsog az égdörgés! Így kel az utolsó tuhudun az útra. Ottan ég a szálfa! Égi tűz gyújtá meg. Itten van az új tűz! Fáklyákat gyújtsatok nála! Viszem magammal az ég lángját Bálványos várába! Előre, aki tuhudun! Utánam, aki még szeret!

Imola bámulva látta a rögtöni nagy átváltozást Szilamér alakján. A bősz harag, a vakbuzgó pogány hit egyszerre erőt vett annak egész lelkén. Elkezdte a régi vérengző dalokat nagy harsogással énekelni, amik mind az ős bálványistenek magasztalásáról szólnak, előhívatta a kürtöseit, megfúvatta velök a hosszú hársfa kéregből készült, messze elrivalló kürtöket, amiknek a szava elhallik egész Bálványosvárig, és azalatt felölté magára napbálványos páncélját, feltette a ráró madaras sisakját, előhozatta a harci ménjét; kardot, kelevézt, buzogányt szedett a markába, s míg az ég villámait ontá, míg a zápor szakadt, odavágtatott a villámgyújtotta szálfához, s maga gyújtogatta meg az istenadta tűznél a szurokfáklyákat, amiket követőinek szétosztott, és aközben folyvást hangzott a csatadala, amivel népeit a végső, kétségbeesett harcra fellelkesíté.

Ez volt az utolsó fellobbanása az ősi tűznek.

Imola szótlanul és engedelmesen követte férjét e végső halálos tusába, kisgyermekével együtt.

Nagy erő az Isten szeretete, de még nagyobb a nők szerelme!…

     


VisszaKezdőlapElőre