A vérszövetség

A zivatar tovavonult. A sűrű égvillogások a Bucsesd hegyormai mögül még egyre rémledeztek fel az éjszakában. A holdkaréj sápadt világa a várfokon imette álló őrök alakjainak árnyékát odaveté a kastély falaira; a vihar után ittmaradt erős szél el-elnyomta a fáklyák lobogványát; a keleti ég alján pirkadni kezdett a hajnal. Négyféle világosság küzdött egymással. – S e káprázatban a bálványosvári tuhudunok nagy szertartásra készültek: új vezér választásra: esküllőre.

Az udvar közepére felállíták az eskütétel koloncát: melléje felhordták a négy éltető bálványait az istenek tornyából, s a világ négy része irányában elhelyezték: a kolonc közepére letették a szerecsendió kelyhet, ami szakasztott mása volt a bondavári szövetségkehelynek, s azt megtölték borral félig.

Két vitéz előhozta a Zandirhám kőpajzsait, az alaptörvényekkel, a harmadik a Csaba vezér hagyatékát az ökörbőrön, s azok hárman a kolonc elé álltak.

Hátul félkaréjban voltak felállítva az igrecesek, hangicsáló szereikkel, azokon túl az éneklő leányok, tölgyfa koszorúkkal és sarlókkal a kezeikben.

A fegyveres sokaság pedig hét csapatban volt felállítva az udvarban; úgy, hogy a nyolcszegletű udvarnak egy szakasza üresen maradt, minden csapatnak az elején ott állt a vezér; egy-egy őscsaládból való tuhudun, akinek az eredetét fel kellett vinni egész Tuhutum dédapáig. Nagy, kiterjesztett kerecsenszárny a sisakja mellett különbözteté meg a vezéreket.

Mikor a toronyőr elkiáltá a magasból: „hajnal van, szép piros hajnal!”, akkor a kádár előjött a kastélyból a nagy áldozatdobbal, aminek üst alakú feneke volt, s három dobütéssel jelt adott a szertartásra. Csendesség lett a sokaságban szerte.

– Tuhudun székelyek! – kiálta a kádár. – Öreg rabonbánunk, jó Opour Kevend, elméne Hadúrhoz, Damasek istenhez, a nap mezejére. Ember nem tudhatja, visszabocsátják-e a dicsőült ősök, ha egyszer köztök lesz? Kapuinkon zörget halálos ellenség: oltárainkat vívja; bizony vezér nélkül mi el nem lehetünk. Válasszunk új vezért, fiatalt, erőset, aki a réginek nyomdokába hágjon: aki a vashidat e földi várunkhoz és az arany hidat a nap mezejéig bizony jól megvédje. Ha tudtok, ismertek mi közöttünk ilyet, kiáltsátok nevét.

Nagy rivallás támadt erre a nép között; de valamennyien mind egy szívvel és szájjal csak egy nevet kiáltának:

„Opour Szilamér!”

– Menjetek vezérek! – szólt erre a kádár – vegyétek kádári pajzsom, s hozzátok ide rajta a megválasztottat, akit a nép kíván. Nemsoká visszatért a hét vezér, erős vállaikon emelve a pajzst, amelyen az új vezér állt, miként egy bálvány. Kezében az aranycsákány, homlokán az aranyabroncs.

A pirkadó égtől veres volt az aranynap képe is mellén; de még az arca is, úgy állt ott a nép fejei fölé emelten, mint maga a Had isten.

Iszonyú ordítás fogadta megjelentét, a harci rend kardjával verte pajzsait, a kürtölők pofaszakadásig fújták az üdvözlőt.

És ugyanakkor ott künn a külső várban énekelték a keresztyén székelyek a szent zsolozsmát: „Isten, szabadítsd meg a szent sírt!”

Mike Andorás még az éjjel gyors lovast futtatott Torjára, az anyjához és az espereshez. Az anyjához azzal az izenettel, hogy holnap a két fia közül az egyik bizony meghal a másik fegyvere által: imádkozzék a lelkéért; az esperest pedig arra kérte, hogy siessen hozzá, a gyóntatást, felmentést és az utolsó szentséget végezni.

De a hírmondó már feleúton találta Mike Sárát, a két pappal együtt; a rabonbánné sietett két tele kézzel, amint Andorás győzelmét meghallotta a bálványosváriak felett; az egyik keze tele volt fegyverrel: nagyszámú segélyhadakat hozott Andorás számára; a másik keze pedig tele volt malaszttal. Erős hite volt benne, hogy Isten megsegíti őt, megakadályoztatja a testvérek szörnyű vérontását, ami pedig csodatétel nélkül el nem maradhat. A keresztyéneknek nem lehet már többé visszalépni; ami nagy munkát megkezdtek, azt tökéletességre is kell vinniök. A tuhudunoknak pedig végső küzdelmüket a kétségbeesés vad dühe segíti. Isten bölcs lelke talál itt világot, nem más.

Mike Sára asszony is megérkezék első pitymallatra a Bálványosvárba, s első dolga volt a papokkal misét tartani, a harci népet áldozatra, áhítatos bűnbánatra serkenteni.

Odabenn pedig folyt a vezérválasztási szer.

A koloncra kitett serlegbe mindegyik vezér egy nyilat mártott be. A kádár hozzájuk beszélt:

– Íme, ez áldozatkehelybe fogjátok csorgatni saját nyilatokkal megnyitott ereitekből az áldozatvért. E vezéri vérrel összegyűlt bor áldomása legelőször is száll a választott vezérnek: utána a többi hét vezér a kelyhet kiüríti. S a vérszövetséggel lesz megkötve a szer, hogy senki közületek az ős törvényeket, az ős isteneket soha el nem hagyja: végső csepp véreig védelmezni foga egymást és vezérét, míg nap és csillagok járnak az égen, el nem árulja. Így tettek őseink, Etelétől kezdve, s a Hetumogerek, a székely vezérek. Így tegyetek ti is. Ez az ősmagyar vérszövetség szere!

Ha egyszer ez a szövetség meg lesz kötve, akkor többé Opour Szilamér számára nincs nyitva a szentek paradicsoma.

De nem köttetett meg; mert mielőtt az első a saját nyilával felszakította volna a karján az eret, egy erős női hang felcsattant a tornác lonkájáról: „Hagyjatok fel a szertartással!”

S mintha még nagyobb súlyt akarna adni a tiltakozásnak, mennydörgő bőgéssel ordította utána az oroszlán a maga szózatát. Az elbámuló tuhudunok odatekintének, s dermesztő fagy állta el szíveiket attól a látványtól. – Az emelt tornácon egy délceg nőalak állt, kit ők sohse láttak: vagy nem így, ahogy most: hisz az egy istennő! Tán a Furuzsina tündér, vagy az alirumnák királynéja, s oly hatalmas, és mégis jóságos egész tekintete. S ennek a vállára támaszkodik egy ősz férfialak, aki úgy hasonlít Opour Kevendhez, csakhogy szakálla és haja tiszta galambfehér simára szétbontva; arca sem oly büszke, milyennek ismerték: nem oly parancsoló; alakja görnyeteg: az egyik karjával a nő vállaira, másik kezével az oroszlán felemelt fejére támaszkodva jő, mint egy kísértet.

Halotti csendesség támadt e látásra. Az asszony szólt bátran:

– Ti nem választhattok új vezért e napon; mert az elrejtőzött agg vezér visszatért közétek. Íme él és itt marad veletek. Tőle halljátok meg Isten izenetét.

A szent elborzadás mormogása költ fel a tuhudun sokaságban szerte: túlvilági jelenésnek látta ezt mindenki. A papi szerzetnek borsózott a háta: horkáz, táltos, kádár, garabonc, billogos összedugta a fejét: „No, most jaj lesz nekünk.”

De Szilamér, amint meglátta ősz apját, fáratag fejével Imola vállára hajoltan; leugrott nagy ordítással társai válláról, s eldobva kezéből a vezéri aranycsákányt, lekapva fejéről az aranyabroncsot, rohant fel zokogva oda a tornácra, s levetve magát az apja lábaihoz, átölelé annak a térdeit, s csak azt fuldokolta: „Atyám; édes szülém!”

Opour Kevend fejére tette reszketeg kezét.

– Tedd vissza fejedre az aranyabroncsot, és vezesd a népet. Én már csak az utat mutatom, merre vidd. – Isten előtt jártam, Istentől jövök most. – Jöjjetek közelebb. – Halljátok mit izent?

A tuhudunok alázatos félelemmel gyülekeztek össze mind a tornác körül, s csendben lesték az ősz vezér szavait.

Valóban olyan volt a hangja, mintha nem emberi ajkról, de valahonnan végtelen magasból zengne búgva alá.

– Magyarok Istene azt izeni nektek: nincsen harc, háború az istenek között. Azok ott odafenn se egymást nem sértik, se egymás népeit bosszúra nem küldik. A mi ős istenünk egy a Jehovával: angyalok, – tündérek, – hősök és vértanúk egymásra ismernek odafenn az égben; csak itt lenn a földön különbözik nevök. A Damasek isten ezt izeni nektek. Vitéz székely nemzet, békülj ki magaddal! Hagyd a testvérharcot; hagyd az oltárokat, amiknél vér folyik: keress olyan oltárt, hol bűnöd lemossák: – a földi tűz helyett fogadd az ég tüzét. Imádd istenedül azt, ki láthatatlan. És annak a fiát, aki testet öltött, hogy meggyőzze a halált. Én, Damasek isten azért híved leszek. Leszek, aki voltam: magyarok Istene; veletek örvendő, veletek gyászoló, értetek harcoló, csodákat mívelő, sírból feltámasztó, örökké megtartó magyarok Istene! – Boruljatok térdre!

S e szókkal szétterjeszté karjait az ősz rabonbán, mint egy élő kereszt, s már nem kellett őt támogatni sem a nőnek, sem az oroszlánnak.

A nép mind térdre omlott e csodára, s a férfisereg elkezdte azonnal a befonott haját kibontogatni, Szilamér példájára, aki maga indította ezt meg.

Isten izente ezt! Csodatétel által. Az „elrejtőzés” nagy csodája által.

Az ősz rabonbán tovább beszélt.

– Nyissátok meg a kapukat, s járuljatok a ti testvéreitek elé fegyvertelen kézzel és fedetlen fővel. Elöl bocsássátok, ki legjobb köztetek: a hívő asszonyt; a legártatlanabbal, kicsiny gyermekével. Neki van adományozva Istentől a hatalom haragvó szíveknek a kibékítésére. Ő közbenjáró lesz az én népem és az ő anyjának a népe között. Ő meg fogja hajtani a hatalmasok szívét, hogy azokat, akik nekem híveim voltak, ne hagyja elpusztulni; az én horkázomat, táltosomat, gyulámat, kádáromat becsüljék meg az ő szokásaik szerint, s tartsák tisztességben.

A „ludasok” ugyan nagyot fohászkodtak erre a szóra. Mégiscsak igazán isten csodájának kellett itt történni. Anélkül bizonnyal mind valamennyinek karó hegyében volna a helye.

– És aztán majd mondd el hatalmas anyádnak – rebegé az öreg, Imola fejét keblére vonva –, hogy amily igazán én neki megbocsátom két fiam halálát, ő is oly igazán bocsássa meg nekem, hogy egyetlen leányát, azt a jók közt is jót, egy ilyen gonosz, vad, minden bűnben jártas fiúhoz kötöttem, aki csak aláhúzná őt magával az égből; mert rossz, tudatlan és reá érdemetlen.

Úgy szidta az előtte térdepelő fiát: ez pedig csókolta a kezét.

– De te nem hagyod őt az égből leesni! – rebegé az öreg. Teneked erőd van! Hallottam, mit mondtál, mikor én aludtam.

Hosszú álom volt az: ni, hogy megőszültem! Azzal a szavaddal engem is felvettél. Pokol sötétjéből engem kiragadtál. Tudod-e, mi voltam? Megláncolt rab voltam: – néma fenevadba szorult emberlélek voltam; tenger fenekére süllyedt átok voltam; emberszívvel érző, megrugdalt kő voltam; égből aláeső számkivetett voltam; – de te megváltottál. Nézd ezt a rossz fiút, tégy vele kegyelmet, váltsd meg majd őtet is.

Imola is odaroskadt az ősz apa lábaihoz. Kevend a fejére tette a reszkető jobbját.

– Minden áldásom a te fejed tetézze. Egész nemzetséged örök legyen és dicső. – De teneked, rossz fiú, egyetlen átkomat, ami még megmaradt rosszabbik kezemben, azt sújtom fejedhez: ha valaha éltedben ezt a drága asszonyt megkeserítenéd!

Lám! Hisz itt még az átok is áldássá fogamzik.

Ilyen csodákat tesz – mikor jó kedve van – a magyarok Istene?


VisszaKezdőlapElőre