A kötés

A felkelő nap első sugarai kivillantak a keleti havasok mögül, rózsaszínű fátyolt szőve a ködös erdőhátak és völgyek fölé. Az első napsugárra egyszerre szólaltak meg a bálványosváriak és a torjaiak csatakürtjei. A felvonóhíd csattogva ereszkedék alá a várkapuból; de aki előjött rajta, az nem a bajvívó dalia volt, hanem a lefátyolozott nő, ölében a kisgyermekkel, akit palástjával betakart.

Keresztyén rend szerint még nem volt ő az urának megesküdött felesége, oltár előtt összekötve; áldással elbocsátva: azért illett, hogy fejét fátyollal borítsa és gyermekét palástja alá rejtse.

De aki a két hárs mögül eléje jött, az sem a másik bajvívó levente volt ám, hanem egy másik asszony, aki pedig szigorú arcával, kevély lépésekkel közeledett felé: egyik kezében zöld hársfaágat, másikban az aranycsákányt tartva, mint illik a nemzetség fejéhez és anyához; aki ura és bírája húszezreknek, s azonfölül az ő leányának, s amíg egyik kezével békét ajánlani, a másikkal ítéletet hozni az ő hivatala.

De amint szembejutottak egymással, s amint Imola a kisfia arcáról feltakarta a palástja szárnyát, amint ez nevető orcával öreganyja felé nyújtá két kis kláris kezét; de elfelejté Mike Sára a maga rabonbáni hivatalát egyszerre, s eldobva zöld ágat, aranycsákányt, mindent a kezéből, úgy kapta az ölébe azt a kis porontyot, mintha neki hozták volna. Imola térdre esett az anyja lábaihoz, s aztán Mike Sára is odatérdelt le melléje, s úgy siratták el együtt ketten azt az örömmagzatot. Mind a kettő elfeledte azt a sok szép okos beszédet, amit a két ellenséges tábor előtt szükséges volna elmondani.

De hiszen többet értettek azok ebből az örömsírásból és ölelkezésből, mint minden ékesen szólásból, s nem kellett nekik ennél a példánál nagyobb buzdítás: Opour Szilamér elveté a pajzsát, úgy rohant ki a várkapun, és szemközt eléje, éppen úgy, vért nélkül sietett Mike Andorás, s ahol egybetalálkoztak, átölelték egymást, de nem hogy megbirkózzanak, hanem hogy megcsókolják egymás szakállát.

– Én megbocsátom neked húgom elrablását.

– És én megbocsátom neked testvérem halálát.

Azzal egymás jobbjába csaptak, s megköték a békét.

Az egész nép idekinn rákiáltá, ezt látva, háromszor a Jézus nevét; Bálványosvár falai háromszor adták vissza e kiáltást: talán nem is a falak, hanem a falakon álló nép.

A keresztyén táborból előjött az esperes, a barát, még Kőrös apó is előkullogott, amint látta, hogy itt nem lesz verekedés; aztán meg a bélpoklosok szerzete teljes számban: a Bálványosvárból pedig kivonultak a táltosok, a horkáz, a billogos, a kádár, a gyula, meg a garaboncok; s „áldás békességgel” üdvözlék a keresztyén papokat. Kájon horkáz jelenté az esperesnek, hogy a bálványosi tuhudun nép kész fölvenni a keresztséget, áttérni a Jézus hitére: az ősz rabonbán, Kevend óhajtja, hogy ő maga mártassék bele elöljáróképpen a szent patakba.

– No, nem bánom – mondá Szilamér –, én is odahajtom a fejemet a víz alá. Elfogadom mennyei vezéremül a Jézus Krisztust, mert derék ember volt.

– Isten! Isten! édes fiam – igazíták őt helyre az esperes is, meg Sára asszony is.

– No, hát annyival derekabb ember volt, hogy úgy vitte a földi életét, hogy istenné lett. Megismertem az útját, megszerettem: követem. – Hanem azt az egyet engedjétek meg nekem, hogy az öreg Istent, akit ti Jehovának, Zebaothnak neveztek, hadd hívjam én azt ezután is magyarok Istenének!

Az esperes jó ember volt, egybe ráállt, hanem a barát nagyon szítta a fogát: nem járja ez.

– Aztán még egyet hagyjatok meg a kedvemért. Lemondok mindenféle pogány áldozatokról, víz mellett, tűz mellett; nem tartok semmiféle bálványokat: amik voltak, azokat mind elrejtetem a föld alá, ahol senki rájuk nem talál többet; hanem azt az újtűzgyújtó ünnepet hagyjátok meg nekünk: úgy kívánja azt a mi szívünk! Senkit sem bántunk meg vele. Inkább adjatok neki valami szent nevet, teszem fel: „Pilátus égetés!” ’sz az is szent volt, benne van a crédóban.

Az esperes arra is kezet adott; s ekkor aztán szent volt a szövetség, s annak a megpecsételésére Szilamér lehúzta a csizmát a lábáról, s azt megtöltetve borral, ráköszönté a Szentháromságra, az „atya” helyett a „magyarok Istenét” tisztelve.

– De hiszen ez schisma! – szörnyülködék el Rhadamantus barát.

– Persze, hogy csizma – mondá az esperes. – De azért csak igyunk belőle, ha ránk köszöntik.

– Sed hoc est magnum schisma!

– Hát iszunk belőle „magnum áldomás”.

S biz a Szilamér csizmája szépen körbejárt az atyafiak közt, békepohár gyanánt, s egy sem ijedt meg attól, hogy ezt a nagy poharat egy hujjában kell kiüríteni.

Szilamér aztán úgy követte mezítláb, ahogy illett, a szent atyákat, a szent forráshoz, hogy a szent keresztséget elfogadja, s azután mindjárt a szent oltárnál a szent házasság szertartását is egész ünnepélyességgel végrehajtatta magán és Imoláján, mely után a kisfiát is megkeresztelték apjával egy névre Istvánnak (a szent királynak a nevére), s egyúttal törvényes szülöttnek nyilváníták; – a kis „maga jött” emberkének nagy bámulatára.

Végül aztán össze-vissza kereszteltek minden lelket; napestig eltartott az istenes szertartás: arra megint következett egy füst alatt a keresztelői radina, a lakodalom, meg a békekötési áldomás. De már ez eltartott egy hétig. És bizonyára mindezek Istennek tetsző dolgok valónak.


VisszaKezdőlapElőre