Bálványosvár

Már ezek után, ha igazi mesemondó volnék, csak azon végezhetném a derék Opour Szilamér István meg az ő szép Imolája történetét, hogy „éltek haltak, tojáshajba kerekedtek”, de minekutána ez az egész olyan igaz történet, aminek tanulsága is van, el kell még mondanom, hogy mi történt továbbat Bálványos várában.

Ahogy a két ellenséges család kibékült egymással, úgy az ő népeik is bevették az egyezséget, s éltek volna aztán szép egyetértésben, ha nyugton hagyták volna őket. – Hanem hát örökösen bajoskodtak velük majd a püspökök, majd a vajdák, majd a prímás, majd a nádorispán az ő régi székely szokásaik miatt, a székely pedig az igazait nem hagyja. Egyébként is fenekestül fel volt fordulva már az egész ország. A nemesek veszekedtek a főurakkal, a főurak a főpapokkal, a népség valamennyivel, s valamennyien a királlyal; a német lovagok dulakodtak a székelyekkel, mind a ketten a szászokkal, mind a hárman a magyarokkal, mind a négyen a kunokkal, s mind az öten az istentelen adószedő szaracénokkal, izmaelitákkal: római és görög keresztyének, ariánusok és patarenusok, zsidó hitű kazarokkal egyben, civakodtak a mennyország fölött, s amellett elfeledkeztek földi édes hazájukról, jó Magyarországról.

Egyszer aztán az Úristen megharagudott, fogott egy nagy szivacsot a kezébe, s letörölte valamennyi ákombákot a tábláról. Batu kánnak hítták ezt a nagy szivacsot. A mongol csorda végigseperte az egész országot, népet vérbe fojtva, városokat hamuvá égetve. Ekkor veszett el Kuthen vezér is.

Hanem ez az egész vérözön nem volt képes Bálványos várát elpusztítani!

Minden erős bástya, minden sziklavár leomlott a tatárok előtt, de Bálványosvárt nem bírták megvívni. A székely férfiak, a székely asszonyok, a két hős, Opour és Mike, meg a két vitéz őrpata asszony vezetése mellett véres fejjel verték őket vissza, s tetemhalmot raktak a leölt ellenség csontjából. Nemhiába izente azt nekik magyarok Istene: „Veletek harcolok!” A pogányvár, a bálványok tornya volt az utolsó bevehetetlen mentsvára az egész székelyföldi keresztyénségnek.

És még azután is sokáig az maradt.

Századok folytak le: Bálványosvár hatalma nem csökkent. Az Opour rabonbánok törzséből, az Apor család nagy terebély fája sarjadt elő. Az Árpád-fiág kihaltával olyan hatalmas lett Apor vajda, hogy a (maga jött) király, Bajor Ottó őt választotta ki, akinek támogatásával királyi székében megöröködjék, s nem sajnált Budáról lefáradni egész Bálványos váráig; még a szent koronát is magával vitte, s királyi kezét ajánlá fel Apor leányának. De Apor vajda lakodalom helyett börtönre vetteté a királyi háztűznézőt, s addig ki nem bocsátó, míg alá nem írta, hogy a koronáról lemond: akkor hagyta futni, a koronát pedig ott tartotta magánál: ott állt az abban az ajtótlan, ablaktalan toronyban, nem is adta ki, csak igen szép kérésre, erős fogadásra az utána felemelt királynak.

S még azután sok századig fényeskedett Bálványosvár ősi pompájában. Csak a Rákóczi-korszakban tudták elpusztítani a labancok. Most már csendes tartomány lett belőle.

     

Itt ülök a kövön, ami onnan esett le az istenek tornyáról. Szép zöld a mohától! S nézem a falakat; hallgatom a vércsék vijjogását: iharfák zúgását…

…Héj, te öreg Isten! Magyarok Istene! Emlékezel-e még arra, amit Opour Kevendtől izentél a nap mezejéről?! – Vagy te is azt mondod: „Régen volt az: talán nem is igaz!”


VisszaKezdőlapElőre