Bálványosvár

– Arx idololatriae, ahogy Zsigmond királyunk adománylevele nevezi.

A legrégibb székely várépítészet emléke. Rég túlélte az egyezer esztendőt. Még most is állnak falai. Úgy volt az építve, hogy örökké tartson. A „Magyar isten” számára építették. Itt gyűltek össze hívei még a harmadik századjában is a keresztyén vallás uralmának. S a királyok és a vajdák nem mertek arra gondolni, hogy Bálványos várát ostrom alá vegyék, elfoglalják, a régi istent belőle kizavarják. Amit a királyok és vajdák nem mertek megtenni, megtette egy asszony. Meglátjuk, hogy történhetett az.

Még romjaiban elnézve is fölséges egy alkotás ez a vár. Háromezerötszáz lábnyi magas hegy tetején, aminek három oldala hozzájárulhatatlan, mered föl a tizenkét öl magas torony, aminek falait sem villámverés, sem földrengés nem bírta ledönteni. Körülötte a várost átölelő erős falak: csakhogy az a város most már vadzsályával van benőve. Tetejéről belátni a fél Székelyországot. Valamikor ennek a toronynak aranyozott teteje volt: csúcsán az aranynap sugárküllős képével; – támadáskor, alkonyatkor olyan messze elragyogott az, amilyen messze a horkázok tárogatói elhangzottak. Ez a torony volt bizonnyal a bálványok szentélye; a két öl vastagságú falak alig hagynak fenn négy ölnyi belső világot; a toronynak se ajtaja, se ablaka sehol, csak a kiülő párkányzatán keletnek van rajta egy fülke, faragott gyámkővel, egy ember betölti azt. Föld alatti folyosón jártak ebbe, s napvilág nem érte a benne őrzött ősi ereklyéket.

Négy emeletre volt a torony építve: azokban álltak a bálványok. – A szittya faj nem volt képfaragó. Bálványaikat nem alkotta emberi kéz; maga a négy éltető, a négy „kis isten” készítette azokat – az „Öreg isten” parancsolatjára.

Esztendőben egyszer, a csillaghullás napján (ma Lőrinc napjának nevezik) eljöttek a föld alatti úton e toronyba a táltosok, a gyulák, a horkázok és rabonbánok. Ez volt az óév utolsó napja. Az égről is ekkor dobálják le az ócska csillagokat, s újakat gyújtanak meg helyettük; a földön is kioltogatják mindenütt a tavalyi tüzeket, s új tüzet gyújtanak Bálványos várában: onnan osztják azt szét a vidéken élő híveknek. Ekkor hát fáklyafénynél végigjárják a vallás fejei mind a négy emeletét a toronynak, s kezeikkel érintik a négy bálványt.

Az egyiket a Föld isten adta. Csodálatos, félig ember, félig hal alakú kő az: így termett a földben, senki sem csinálta más, mint maga a föld. A „Kalandos” patak nagy áradatkor ma is hord elő még a föld kebléből szeszélyes emberalakokat, miket a természet keze idomított. Egyet most is látni belőlük Erdő-Szent-Györgyön a Zeyk kastély udvarában. Hajdan imádták azt: most csak kapubálvány.

A másik bálványt a Víz isten alkotta: mai nap özönfának nevezik. Óriás fatörzs, ami a Fekete Ügy vizében koromfekete kővé vált. Fejsze nem fogja, s szikrát ad az acélütésre. Ez is a teremtő „kis isten” csodája.

A harmadik a Lég isten bálványa: egy roppant nagy lebkő, ami itt esett le a Bálványos mellett, letört darabjából készült az a pallos, amivel a székely fejedelmek megtették a „napvágást”.

A negyedik a Tűz isten bálványa. A kovásznai sárokádó pokolkéménynek egyszer eszébe jutott sár helyett tüzet és olvadt érceket okádni; akkor dobta ki ezt a bálványt; olyan az, mint egy kétfejű ember, térdén guggolva. Mind a négy bálványt maga az istenség alkotta, az küldte.

Ezek lakják a torony négy emeletét: a négy éltető jelképe. Maga a rézkupola azokat az ereklyéket rejti, amiket már ember hozott létre, Itt őrzik a kőkutyát, amit arannyal töltötten találtak a föld alatt; az ökörbőrre rovátkolt végrendeletét Csaba vezérnek és a „balita” bálványkákat, amik kohóban olvasztott ezüstből alakultak, ahogy az omló érc szeszélye formálta. Ilyent ajándékoz a vőlegény menyasszonyának mátkatálban, s a javasasszonyok azoknak a hepehupás forradásaiból le tudják olvasni a jövendőt az új asszony számára. Valamennyi Opour családbeli ősanyának itt vannak a balitái. Nagy kár, hogy a fő-fő ereklye, a szerecsendiókehely, amibe a vezérek vérüket bocsátók, amivel nagy szövetségkötéskor áldozni szoktak, nincs a többiek közt. Az ott maradt Budavár uránál, Sándournál. Az meg már keresztyén. Minek is volna már? Nincs már szövetség. A hét székely vezérből csak egymaga van meg a tuhudunok hitén Opour. Az se soká lesz.

Az idegen bálványokat a torony mellé ragasztott félkör alakú rekeszték őrzi. Erdély földe mindenütt be van azokkal szórva. Kétezer év előtt ez a római míveltségnek a hazája volt. Városok, táborhelyek voltak, ahol most buján tenyészik az iharfa. Az ásó, kapa töredezett istenszobrokat vet föl a földből. Ki tudja, hogy hívták őket? Ha szép nő: Tündér Ilona; ha szakállas: Herkó Páter. A buzgó keresztyén még apróbbra töri azt a kapafokkal; hanem az ősvallás követője megbecsüli: istenalak volt! Ki tudja, miről használ? Megmossa a patakban, felhordja Bálványosvárba, s ott egész gyűjtemény szaporodik belőlük; nem imádják, de tisztelik.

Ebbe a rekesztékbe hozták el a kunok Bábolna istennőjét is. Talán éppen a babiloni „Anaitis” volt. A kun „Bábolna” nevet adott neki; a székely úgy hívja, hogy „Furuzsina”; a magyarnál „Délibába”.

Annyi bizonyos, hogy a szerelem istennője volt valaha valahol. Meg is érzett a hatalma azonnal Bálványosvárban, amint ott szállásba fogadták a tuhudun magyarok.

Attól a naptól fogva majd megbomlottak az asszonyféléért Opour fiai.

Pedig bizony itt van az ótűzoltó, újtűzgyújtó ünnep, s olyankor az ifjú leventékre erős hivatal vár.

Az éjszakai csillaghullást az egész vidék népe ébren alvó szemmel lesi kinn a mezőn, s reggel, mikor a Bálványosvár falain megfújják a horkázok a hosszú kürtöket, siet fel minden nép a körül levő helységekből, a pásztorkunyhókból Bálványos alá. Ott van egy sík csapinós hegyoldalban a tűzhalom, ahol apáink áldoztak, ők is oda sietnek. Minden asszony elhozza magával a tűzhelyén tegnapról megmaradt parazsat fazékban, a férfiak száraz rőzsekötegeket, a lányok kilencféle füvet és virágot. Otthon minden tüzet eloltottak, egy égő parázsnak nem szabad maradni a háznál, mert az veszedelmet hozna.

A várból az első hajnalhasadásra lejönnek a hatalmasak a tűzhalomhoz. A rabonbán fiaival, a táltos, a horkáz, a gyula, a billogos, a perestoldó, a garaboncok, a fegyveres vitézekkel. A tűzhalom két oldalán fehér lapos kövek vannak sorba rakva, azokon az öregek telepesznek le, keletről a férfiak, nyugatról az asszonyok.

Ott az asszonyok mind kiürítik a tűzhalomra a fazekaikban hozott parazsat, s azt a gyula, egy illatos füvekből készült pemetével tiszta forrásvizet fecskendezve a tűzre, mind eloltogatja. A tűzoltás alatt nem szabad beszélni. Így kell akkor tenni, mikor az eleven parázs hideg, holt szénné átválik. Mi lenne az emberből, ha isten nem adna több tüzet? Ezen jó elkomorodni! Sok öregasszonynak könny szökik a szemébe, mikor tűzhelye utolsó parazsát kioltani látja: azt az ismerős jó szellemet, aki mindennapi perlekedő társa volt. Mert a tuhudunok a tüzet a pestesben kialudni soha nem engedik. Aki a szomszédba megy kölcsön-kérni tüzet, boszorkányhírbe jut; acéllal, kovával tüzet gerjeszteni keresztyének szokása; a tűzimádónál ez az Isten megcsúfolása volna.

Mikor a tűzoltás áldozatának vége, akkor előhoznak egy nagy fakereket. Annak a küllői kilencféle fából készültek. Ennek a keréknek az agyán egy hosszú kőrisfa rudat tolnak keresztül; ezt kell két szűz legénynek addig dörzsölni a kerék agyán át, míg az meggyulladt tőle, így támad az új tűz.

Ki az a két szűz legény? Ki volna más, mint Opour két kisebbik fia, tavaly is ők lobbantották fel az új tüzet.

Hanem az tavaly volt! Az idén nem megy az áldozat. A két erős ifjú erőszakadtáig dörzsöli a kerékagyban a dorongot, de az csak füstölög, szenesedik, kesereg, nem gyulladhat lángra.

– Miért haragszik ránk az Isten? – kérdezi Opour Kevend a gyulától. – Hogy nem tudja a két fiú a tüzet meggyújtani? Bizonyosan eloltatlan tüzet hagyott valaki otthon a házánál!

– Hamarább meg tudná azt mondani a Bábolna bálvány – dörmögé a gyula. – Amióta a kun leányok megfürödtek a Torja vizében, nem fog tüzet a kerék a székely ifjak keze alatt.

– Menjetek el a keréktől! – rikácsolá Opour; – ti bántottátok meg az Istent. Eredj oda Szilamér fiam: te fogd meg a rudat.

És Szilamér kezében egy mesemondás ideje alatt lobbot vetett a kerék.

A küllőkből kitörő láng aztán egyszerre feloldott minden nyelvet. Eddig csak szájtátva bámulták az ünnepélyes munkát, s rettegve lesték a sikert: amint a tűz kiütött, mindenki visszakapta a lelkét. Ah, milyen öröm a Tűzistent újra meglátni. Azt az édes áldott istent, aki éltet, melegít, ápol, világít; – mikor haragba jön, elpusztít, megemészt; aki nélkül nem volna a kezünkben se kenyér, se kard. Milyen jó, hogy újra megtért hozzánk!

Amint a gyula meggyújtotta az új tűzzel, a szűzlánggal a négy szegletre felrakott négy máglyát, a leányok is rákezdték az éneket, a táncot: – a szép székely leányok.

Aki még nem látta a székely hajadonokat, nem is tudja, hogy mi az a szép leány. Nem is lehet azt szóval elmondani! Tündér legyen, aki azt lefesti, s tündér legyen, akinek a szeme nem káprázik tőle! Nem olyan egyforma szépség az, amilyen más népeknél szokásos; itt minden együtt van: szőke, barna, szögfekete hajú; egész gyűjteménye Isten remekének. Aki a szemeikbe mer pillantani, mindjárt megtanulja a tűzimádást.

Szép pacsirtahangon, rigóhangon énekelik az őspogány éneket:

„Tüzét megrakoljuk, négy szögre rakoljuk,
Egyik szögén ülnek szép öreg emberek,
Másik szögén ülnek szép öreg asszonyok
Harmadikán ülnek szép ifjú legények,
Negyedikén ülnek szép hajadon lyányok.”

Aztán következik a végnélküli tűzugráló nóta:

„Meggyulandó Barta háza!
Jaj ne hagyjuk szegényeket!
Oltsuk, oltsuk!”

Minden leány annak a nevét mondja, akihez a szíve hajlik, s aztán átszöki a lobogó tüzet; társnői kilencféle illatos füvet dobálnak a tűzbe, hogy jobban lobogjon s éneklik hozzá a virágok dalát, amik egymással versengenek az elsőbbség fölött: „búzavirág mondja, ne vetekedj velem, mert bizony énvelem széles e világ él; – szőlővirág mondja: ne vetekedj velem, mert bizony énvelem áldozatot tesznek; az ibolya mondja: ne vetekedj velem, mert bizony énvelem lányok dicsekednek!”

Nem marad egy legény, aki meg ne hallaná a nevét a szép lányok ajkáról, mikor azok az áldozat tüzét átszökellik.

Csak az egy Szilamér nevére nem énekel senki a dalból. Ő ott áll magában, vadászkelevézére támaszkodva, lehorgasztott fővel; mintha az egész tűzáldozatot, a szép leányok tündérkoszorújával egyben nem látná maga előtt.

Mikor lelohad a tűzrakások lángja, csak az izzó parázs marad ott halomban. Ezt egy lapátnyi nagy vaskalánnal szétosztja a gyula a felsereglett nép közt. (Ezt a tűzosztó kanalat nemrég megtalálták egy ókútban Harasztkereken.)

– Várjatok elébb! – kiált a tűzosztás előtt Opour rabonbán. – Hát már ebben az évben nem született fiúgyermek az egész Bálványos vidékén? Nincs már egy anya sem a székely asszonyok között?

Van biz ott anya is, fiúgyermekcse is elég, hanem hát a buzgóság hanyatlik. A királyok törvényei erősen megtiltják, hogy az újszülött gyermekeket tűzön avassák fel; a keresztyén vallás sokkal szelídebben osztja az üdvösséget; az vízzel keresztel. A kis porontyokat inkább viszik az anyák a torjai espereshez keresztelni, mint a bálványosvári billogoshoz. Csak egyetlenegy asszony hozta el a csecsemőjét a karján. Ennek még erős a hite.

Odaviszi a kisfiát az izzó parázshalomhoz, s átnyújtja a billogosnak.

Ez a felavató pap. Öltözete bivalybőr páncél, mezítlábra kötött fapapucs, fején bőrsüveg. Az öve mellett egy görbe kés, aminek a nyele széles billogon végződik. A kés hegye áld, a fogantyúja büntet.

A billogos két kezébe veszi a kis mezítelen porontyot, s aztán az izzó tűz fölé tartva, hangosan hirdeti fölötte az áldást:

„A Tűz-isten oltalmazzon,
Istennyila meg ne sújtson,
Guta, csoma rád ne lessen,
Dobroc, mirigy meg ne lepjen,
Kék kelevény ne találjon,
Rossz bába ki ne cseréljen,
Hopciher rád ne dobbanjon,
Koldusfarkas meg ne marjon,

Vahor, rossz szem meg ne verjen.
Minden ízed nagyot nőjjen,
Mint a vas, oly kemény legyen.
Nagyobb ember légy apádnál,
Ne sírj otthon az anyádnál.
Mint ez a tűz, oly igaz légy!”

E hosszú eláldás alatt a pirító tűz fölött kapálózó ártatlan kis ember, aki ezekből mind semmit sem értett, torkaszakadtából visított a billogos kezei között: ami szintén igen szükséges a rossz szellemek elijesztésére. – Mikor aztán vége volt a versnek, akkor a billogos kivette az övéből az áldozattevő kését, megtüzesítette a hegyét a parázsban, s akkor azzal egy félhold alakú karcolást tett a csecsemő állán. Ott azon a helyen nem fog annak szakálla nőni: arról ismernek egymásra a tuhudun vallás hívei.

Opour Kevend megajándékozá egy orsó alakú aranypénzzel a hitbuzgó anyát, amit az rögtön az ordítozó kisfia nyakába akasztott szironyon: egészen büszke volt rá!

Most azután következett a tűzkiosztás!

Mindenki kapott már belőle: a négy parázshalom szét volt dúlva. Ekkor a horkáz jelt adott a kerítésen kívül ácsorgó pásztoroknak. A tűzhalmot elzáró alacsony kőfal mögött volt összeterelve az egész vidék mindenféle lábasjószága. Azokat csordánkint keresztülhajtották a tűzön. Ez megóvja azokat métely, dögvész, torokgyík ellen. Az állatsereg szétgázolja a hegynek alá kényszerített rohamában a máglyák parazsát, s ami élő tűz még marad a halmon, az utolsó gulya után, annak nekieresztik a siheder gyermekhadat, a fiúkat, azok aztán mezítláb tapossák el az utolsó parázsát is az áldozattűznek, s a kormával bajuszt festenek maguknak.

A tűzáldozat eltartott késő estig. Már az „áldomáscsillag” is feljött az égre, mire vége lett az ünnepi szernek. Akkor aztán szerteszét minden halmon kigyulladtak az örömtüzek: azokat már az ifjú legények gyújtották; s most már aztán ők kezdték el énekelni az ispilángi nótát, tüzes kereket eregetve a hegyoldalakon alá, a szeretőjük nevét hangoztatva mellé. – Hegyen-völgyön lakoma volt! – Bálványosvárban is nagy áldomáshoz készültek e szent nap megünneplésére. Csakhogy az első személy, a legszükségesebb, hiányzott az áldomáshoz. A mai nap tűzgyújtója, a szűz legény: Szilamér sehol sem volt található. A nagy derendócia között úgy eltűnt, hogy észre sem vették. – Azt elnyelte az erdő.


VisszaKezdőlapElőre