A pokol tornáca

Bálványosvár körül nemcsak az istenek tartottak ám tanyát, a pokol is ott volt a közelében.

Nyugatról elnézve, a vár fokáról meg lehetett látni a pokol tornácát. Akiket a bölcs horkázok a tuhudun vallásba beoktattak, az mind jól is tudta, hogy annak a rettenetes vidéknek a tájékára sem jó menni; mert az egész átelleni hegyet uralja a Drómó ördög. Ugyanaz az ördög, aki a Rapsonné szeretője volt fiatal korában. Azt a kis váracskát is az építette az ő számára ott a hegy tetején, de annak se megy közelébe semmi jó lélek; mert még aki csak olyan vakmerő volt, hogy a pokol tornácát megtapodta, mind odaveszett, egy sem került vissza. Minden emberöltő-ivadékban emlékeznek egy olyan esetről, hogy a föld alattiakkal dacoló vadászt, aki arrafelé hajtott vadat, a távolban legeltető pásztorok a hegyekről ott látták másnap feküdni a pokol tornáca szikláin, előtte az elejtett vad, mellette a két kutyája. Aztán mindennap ott látták. – S mikor a hullakeselyű lecsapott az ott heverőkre, maga is ott maradt, mintha csak nyíllal lőtték volna szíven. Madárnak sem jó járni azon a vidéken.

A föld alatti erők csodaműhelye ez. A mai korban ez az egyszerű neve van: a „Büdös”. A rengeteg őserdők közepéből tolakodik előre egy óriási bérctömeg, egymásra hányt düledező sziklák romhalmaza: mintha egy bedőlt tűzhányó volna. Oldalait kiégett likacsok, súrlókövek fedik; ércsalak-maradványok: mogyoró-, galagonyabokor csenevészik a hasadékok között: azokon is rőt a levél. Csak a pemétfű látszik itthon lenni, s a sírok és romok két virága, a kövirózsa meg a sárga szaka. A halál országa ez.

A bérc oldalán, fenn a magasban ásít egy sziklaodú; félredűlt gúlák képezik óriás kapuját; májszínű rozsdaveres sziklák, fekete erekkel. Hanem a barlangszáda körül sárgán van zománcozva szikla és padmaly; mint a penész, úgy lepi be a halaványsárga nyirok az egész környéket. S a bejárat előtt reszketni látszik a lég, mint a délibáb: a kövek táncolni látszanak; az örökké nyitott kapu reszket, és a föld maga libeg-lobog. Itt van a pokol tornáca.

Mi leheli fel azt a haláladó léget, onnan a szikla mélyéből, amitől még a felette átrepülő madár is leesik? Kinek a szavára nyílt meg ez az üreg, amibe ember ha belépett, többé vissza nem tér?

Ide jött Szilamér.

A horkázok azt verték a fejébe, hogy itt van a halál birodalma: – hívogatta valami szó ebbe a birodalomba!

Beletévedt azokba az erdőkbe, amiket soha emberláb meg nem tapodott. Idejüket régen elfeledt fák egymásra düledezve, őserdők, a másik őserdő temetőjéből előmagasodva, még a vadnak is útját állják, hát még az embernek. Incselkedő lidérc, kóborgó lobogvány belecsalogatja a feneketlen „Mohosba”. Ott a hegyek tetején tó van; de benőve sűrű ingovánnyal: aki rálép, lerántják a csalóka pázsit alá a vízi hüvelvények. A völgyek mélyében ráijeszt a Fortyogó forrás; amint zúgva előtör a tőzegtelepből, sárgásbarna vize fojtó gőzt ereszt ki: amott megállítja a Hammas patakja, melynek sötétszürke vizén félelem átlépni. A lépésére szétoszló harasztból egész kigyófészek gomolyog szerteszét: azok ott fútták a „kígyókövet” a királyuk fejére. A felháborított kígyófejedelem fejét magasra emelve kanyarog a maguktól világító redves fák odvába.

Menmeg süvegnyi béka állja útját, ami úgy tud üvölteni, mint egy disznóhajtó kürt, ha árvacsalánnal megveri a hátát: más fegyver nem fogja; majd meg ormótlan, idegen mezőkre bukkan, ahol minden növénynek vörös a levele; ismeretlen szálas lapuk fehér virágpálcáikkal, mint egy hadirend, úgy állnak előtte: s a sötét erdőmélyből tűzvilágú szemek izzanak eléje, s olyan jajszó hallik, mintha elkárhozott lélek nyögne fel a sírból. Ez az ocsmány sokatevő hangja. Tanyáját felismerni a sötét erdőben az ott fehéredő nagy halom csontokról.

– No, hát lássuk a szörnyű pofádat! Még rád nem vadásztam!

A sokatevő csak éjjel jár martalékot orozni, s mintha tudná, hogy itt a halál tartománya: ide hordja a zsákmányát, innen ki nem riasztják, mikor jóllakva döglik.

Szilamér ráeresztette az ebeit. – Két hatalmas hosszú szőrű, hegyes fülű véreb volt az, híres medvefajok. – A fenevadat kizavarták tanyájából; az futott fel a hegyoldalnak, a vadász utána.

Az ebek kiverték a vadat az erdőből. A véreb nem csahol, mint a kopó; különben Bálványosvárban meghallották volna, hogy Szilamér merre jár. Mindenütt a sokatevő nyomában volt.

Ahol egyszerre megnyílt az erdő, előtte állt a kietlen meredek bércomladék, meredek falával, melynek tetejéről leszakadni készülő nagy csompók hajolnak lefelé. A kiégett kő törmelékéből támadt ösvény, az útjába hengeredett koloncokat kerülgetve, arrafelé vész el, ahol a pokol tornácának fénylő sárga szája tátong: a sziklák, a kilehelt világoskék légtől olyan libegést kapnak, mintha remegnének.

A sokatevő oda akart menekülni a barlangba.

Amint az odú szájához érkezett, egyszerre ledobbant a földre, hanyatt vágta magát; iszonyú fogait elvicsorította, s aztán többet nem mozdult.

A két véreb utánarohant, egy kutyahosszával megelőzve egymást. Azok is lefeküdtek egymás után, jobbra-balra az üldözött vad mellé. Nekik sem kellett több ringatás, olyan jól elaludtak.

Szilamér megállt fölöttük és elgondolkozott.

– Íme, milyen olcsó ez a halál. Nem kell hozzá mély seb, hosszú kín. Olyan gyors, mint a buzogányütés. S aztán megszűnik minden szenvedés. Milyen csendesen alusznak egymás mellett az ellenségek!

Milyen felséges pompája van a halál országa bejáratának! Az egész kapubolt, s messze körülötte a széles sziklatornác bevonva arannyal versengő sárga kénvirággal. Ez az egyetlen virág itt.

S sorban a fal mellett kőhalmok emelkednek, amiknek az ormába kopjás zászló van tűzve. Az itten megholtak sírhalmai azok. De hát ki temette el őket? Ki tűzte a fejük fölé azt a zászlós kopját? Odabenn a halál! Ki ment oda be értük?

Ebben a korban még kétszerte hosszabb volt a Büdös kénbarlangja, később döntötték le az előtornácát erős földrengések; ma már csak tíz lépés a hossza.

Szilamért úgy taszította az Ármány hátulról, hogy lépjen a barlangba.

Elszánta magát. Még egyszer megfútta a kürtjét, hogy hallják meg Bálványosvárban, merre tűnt el, s tudják meg: ne várják többet vissza. A pokol tornácában tűnt el.

E kürthangra azonban egyszerre világosság jött elő a sötét barlang mélyéből, egy fáklya fénye vetett erős derengést a sárga falakra, mint az átlátszó víz, úgy reszketett a kiömlő kékes lég ebben a fényben.

S nemcsak a tűz jött elő a halálos veremből, hanem egy élőlény is. A szokott emberalaknál felével magasabb; egy óriás alak, fehér palástban. Ez tartotta kezében a fáklyát.

„Ez a Halál isten”, mondá magában Szilamér; s amint az arcát meglátta, azt gondolá, hogy milyen nagyon hasonlít ennek a halálnak az ábrázatja a vén Rapsonnééhez. Jobb szerette volna azt tudni, hogy a halál férfi: miért asszony? Hát annak adja meg magát?

De aztán még a hangja is egész Rapsonnéé, mikor nevén szólítja az ifjat.

– Hát te, Opour Szilamér, mit keressz itten?

– Tégedet. A halált.

– Bolond te! Én nem vagyok a halál. – Hanem Rapsonné, öreg nénéd. S neked nem szükség a halált megtalálnod, hanem szükség volt megtalálnod Rapsonnét.

– Hogy jössz elő te a pokol tornácából?

– Ez csak a ti bolond tuhudun hitetekben pokol tornáca másnak élethosszító csodahely ez. Csak érteni kell a titkát. Ez a gyilkos párázat, ami a kőhasadékból feljön, nem emelkedik magasabbra az ember fejénél; aki lábtókon jön be ide, fáklyával a kezében, az végigjárhatja az egész barlangot, és se maga meg nem hal, se a fáklyája ki nem alszik. Alant a halál van, fent az élet.

– Hát te minek jössz ide, az ördögöt kísérteni?

– Mondtam már, hogy ez élethosszító hely. Csodatévő titok. Aki ebbe belép, úgy, ahogy én járok, csak a testével a halál országában, a fejével kinn az élet világában: annak minden tagja újra feléled, megifjodik: elalvó vágyai újra fölébrednek, fájdalma mind elmúl; jókedve visszatér; szemeinek homálya eloszlik, vére újra pezsdül, izma zsongul, szívén az ifjúság lánga fut keresztül: egy más világ lakójának érzi magát. Száz esztendőnél több nyomja a vállamat; de mikor itten vagyok, nem érzem a terhét. Rossz kedvem itt hagyom, búbánatomat itt megfojtom, az egészséget hazaviszem. Ez az én nagy titkom: az élethosszítóm.

Ezzel egészen kijött a barlangból Rapsonné, s leszállt a lábtókról, amik olyan magassá tették a termetét. Künn a barlang előtt már csak a négy lábon járó állatot fojtja meg a nehéz lég.

– Hát minden fájdalmat meggyógyít ez a hely? – kérdezé Szilamér. – Tán az enyimet is?

– Mi a te fájdalmad?

– Ha én annak tudnám a nevét! Te talán megmondod. Régen, talán te még emlékezel reá, ezen a vidéken óriások laktak. Lassankint kivesztek. Egyik hegyoromrul a másikra tudtak lépni. – Mikor aztán az utolsó óriásnak a fia szétnézett a világban, s nem talált egy leányt, mely a hozzá való óriások fajzásából volna, csak mind ez új, apró emberek leányait, akik nem őhozzá valók: hát akkor annak kellett valami olyan fájdalmat érezni, amilyen az enyim. – Van-e ennek írja?

– Kísértsd meg. Állj fel az én lábtóimra: vedd kezedbe a fáklyát, s lépkedj be a barlang közepéig; amíg a fáklyát égni látod, semmi vésztől ne félj. – Nohát, akarod-e a kérdésedre a választ megkapni?

– Akarom – mondó Szilamér s a lábtókkal bement a pokol tornácába, egész a félelmes barlang közepéig.

– Mondsza, mit érzesz most? – kérdené Rapsonné a barlangon kívül.

Az ifjú a barlangból visszafelelt.

– Szóval ki nem mondható gyönyört a szívemben.

– Van-e még félelmed?

– Óriásokkal is meg tudnék küzdeni.

– Fázol-e, reszketsz-e még?

– Csodálatos hőség állja el minden ízemet: más világon járok.

– Tudod-e már, hogy mi bajod?

– Tudom: szeretek.

– Kitalálod-e az írját?

– Szeretve akarok lenni.

– Én azt is tudom, hogy kit szeretsz. Azt is tudom, hogy szeretve vagy.

– De ő nem lehet az enyém.

– Miért?

– Mert én az őshiten vagyok, ő pedig keresztyén. S én el nem hagyhatom apám hitét, s ő el nem hagyja az anyja vallását. Ez az, ami engem kínoz. Apámmal együtt az utolsók vagyunk az ősök hitén; minden nemzetsége a székely vezéreknek áttért már a Jehovához. Mi is más világban élünk, azok is. – Hasztalan látjuk meg egymást, nem lehetünk egyek. Akár azokhoz lennék hasonló, akik a holdvilágba szerelmesek, akár egy álmodott kép után epednék. Tudom, hol van, s mégsem találom meg.

– Hát még mindig visszatér a szívedbe az utolsó óriás fiúnak a fájdalma: – csak az ereje, a bátorsága nem száll meg ezen a csodatevő helyen?

– Az is. Valóban.

– Akkor tedd őt magadévá.

– Hogyan?

– Akár így, akár amúgy. Van kétféle módja. Előbb nyúlj a gyöngédebbhez. Bízd reám a szíved titkát. „Imola” a neve, ugye? Hatalmas asszony az anyja. Ha rám bízod, én elmegyek hozzá „susogóba”. Elviszem a balitádat. Ha meghallgat, majd kisusogjuk szépen, hogy mit jövendöl a balitád. Hozd el ide holnap hozzám. Idefenn lakom ebben a kis fészekvárban. Ősszel mindig itt tanyázom, mikor a csontszaggatások, a nyilallások meg a zsábák bántanak; itt e barlangban elmúlnak rendén. – Sára asszonyt leveszem én a lábáról, s tied lesz a szép Imola, tied lesz még Torja vára, városostul, meg a Várhegy, a Fergettyű várral, akinek a lakójától nem kell rettegned soha, ha egyszer az Imola a tied lesz. Nohát menjek; vagy ne menjek?

– Eredj el. Én kérlek.

– Először csak titokban, csak susogóba. Azután küldöd majd a násznagyaidat a kelengyével.

– Neki adom a lelkemet is.

– Ha pedig azt mondja Sára asszony, hogy ott kinn a szűröm az ajtó előtt, akkor majd mondok neked mást, de ahhoz aztán az óriás utolsó fiának a fájdalma mellé még annak az ereje is kell ám. Érzed a szívedben már ezt az erőt?

– Azt érzem, mintha magam teremteném magamat újjá.

– Akkor mára elég volt a gyógyító csodából, jöjj elő.

Szilamér egészen felvidulva jött elő a kénbarlangból. Mikor széttekintett a világban, úgy tetszett, mintha mindennek más színe volna, mint azelőtt; erdők, sziklák más képet mutatnak, mint eddig, s az égen futó felhőknek ábrázatja van: ínséget magyaráz.

Csak a lábainál heverő holt állatok s a sorba felkupacolt kő sírhalmok tudatják vele, hogy ez a halál tartománya.

– Holnap elvárlak a balitáddal – suttogá Rapsonné, előkeresve egy sziklaodúból a kígyóját, s a dereka körül övezve; amit nem vitt magával a barlangba, mert ott az is megfulladt volna. – A várba jöjj fel hozzám. De erre a helyre nálam nélkül el ne tévedj. Tudatlannak nem jó itten járni. Látod itt sorban ezeket a kőrakásokat? Ezek mind az előtted itt jártak csontjait takarják. Mind ifjú legények voltak. Bizonyosan az a fájdalom hozta őket ide, ami téged. Én találtam meg őket itt. Én temettem el őket ide. Száz esztendő óta ismeri már ez a csörgő murva az én léptem hangját. – Siess vissza Bálványosra. Nézd, már gyújtogatják az örömtüzeket. Eressz te is a lejtőnek egy tűzkereket a lyánkád nevével.

Késő éjjel került haza Bálványos várába Szilamér. Már akkor az atya és a két testvére fáklyával hajtották fel az erdőt. Meghallák a kürt szavát a Büdös barlangjától.

– Mit jársz te a halál tartományában? – kérdé tőle Opour Kevend, gyöngédségbe vegyülő haraggal.

– Azt, hogy vagy meghalok, vagy elveszem, akit szeretek.

– No, hát vedd el, akit szeretsz; de ne halj meg!

S az első dolga az volt a vén tuhudun rabonbánnak, hogy az új tüzet meggyújtatta a kohóban, s annak a legelső dolga az volt, szűzezüstből balitát olvasztani a Szilamér kedvese számára.


VisszaKezdőlapElőre