„Never more.” Soha többé

Egy óra múlva, hogy Leó eltávozott Incétől, következő tartalmú levelet kapta tőle:

„Köszönöm baráti részvétedet. Már írtam az elnöknek, hogy a megválasztást elfogadom. Ma és holnap végzem a búcsúlátogatásokat ismerőseinknél.”

Leó visszaírt neki

„Örülök rajta, hogy az éjsarki fölfedezésnél megtaláltam számodra a Behring-utat. Szerencsés utazást.”

Incének csakugyan megjelent az, akit hívott: az emlékezet. Az emlékezet az a halott, aki hazajár; valahányszor idézik. Néha hivatlanul is eljön, s elhozza magával ismerős hangját, ruháit, tekintetét: eljő egész környezetével.

Az emlékezet beszélt Incével. Nyugodtan, szenvedélytelenül, mint halotthoz illik.

Végigvezette őt múltján – felfelé és lefelé.

Elvitte őt odáig, ahol belőle, a papbul férj lett és aposztata, a sors kényszerítő praestigiuma mellett. Mennyi küzdelembe került, mily nagy katasztrófára volt szükség, hogy ez így dűljön el!

Hanna annyiszor elmondatta vele élete viszontagságainak egyes eseményeit; azok igézték meg őt, azok nyerték meg számára. De egyet nem tudott meg tőle. Odáig nem hatolt el. Hogy mi volt Ince akkor, amikor első szerelme kigyulladt? Egy pap! Ez még előtte titok. Szabad-e egy ilyen kimondatlan titokkal sorsát az övéhez kötni? Most már nem a megdicsőülésért, nem a halál előtti áldozat hitében, de csupán szíve dobogásáért keresni a második szerelmet? Vajon ezt a második nőt is elviheti-e magával majd, mikor *-re, derék hű választóihoz képviselői körútra lemegy? Bevezetheti-e őt is abba a kolostorba, ahol ifjú éveit tölté? Felnyithatja-e előtte is azt a cellát, megmutogathatja-e neki is azt a fehér talárt, s azt a skapulárét? – Csitt!..:

S azután megint visszavándorol a feljáró halott, az emlékezet, a közelbe. Találkozik Hannával a vagonban.

Az éjsarki felfedezés kiegészíti már a talány részleteit.

Hannát vitte testvére, mert a család úgy kívánta, Prágába, a Mária Terézia-hölgyek közt elfoglalni a számára impetrált helyet.

Hanna felírta a nevét a vagon ablakára.

(E névről valakinek meg kellett tudni azt, hogy ő hova utazott?)

Testvére azt mondta neki, hogy az ablakot ki fogja törni. (Annak a valakinek nem volt szabad megtudni, hogy ő hová ment?)

Az összeütközésnél meghalt a testvér, s Hanna nem kísérte azt vissza anyja házához.

(Neki meg volt tiltva oda visszatérni.)

Továbbutazott e rémjelenet, e fájdalom dacára Prágába. (Neki parancsolva volt, hogy menjen oda. A család akarata törvény.)

S mikor amaz erkélyről széttekintettek a szép világ felett, Hanna sírt. Mit siratott? Azt, amit ebben a szép világban elveszített.

S azóta úrnő és fogoly. Magáé és senkié.

…Ince szenvedélye le volt hűtve. Semmi sem olyan lebeszélő egy férfinál (csak a férfinál), mint az a felfedezés, hogy a nőnek, akibe szerelmes, már volt egy bálványa, akiről ábrándozott, akiben hitt, akinek nevére gyönyörtül dagadt keble.

Hajh! Amaz első fényes alak egyszerre ismerte meg benne a férfit és a félistent, s azelőtt nem lakott annak a szívében senki! Lelkének ő volt az elsője, az egyetlene, az egyeteme!…

Ince utoljára hagyta a búcsúlátogatást Hanna grófnőnél. Mármost tudta, hogy annak délelőtt misére kell menni, s egyéb ájtatos szertartásokon jelen lenni. Volt személyes tapasztalata ez életrendről.

Annak az elhidegítő gondolatnak pedig volt valami alapja. Még mint nagyon fiatal lányka megismerkedett Hanna egy hasonló korú fiatal cseh mágnással. Táncvigalmakon látták meg egymást. Anyja és testvérei csak akkor jöttek rá, hogy Hannánál érzelmek is vegyülnek ez ismeretségbe, mikor ő egy igen kedvező házassági ajánlatot visszautasított; s nyilvánossá tette, hogy családjával szemközt akarata van. Mikor tehát egy ilyen előkelő leány, akire számos férfitestvér miatt nem vár fényes hozomány, s aki rangjához illő épouseuröket elutasít, állhatatosan egy fiatal emberről álmodozik, aki megint, a családi majoresco mellett, nem bír egyébbel, mint a főhadnagyi kardjával, s akinek minden jövedelemforrása egy csoport hitelező, akiket nagy mesterséggel szivattyúzgat; hát ennek nem lehet más vége, mint hogy egy szép napon az ilyen magas rangú kisasszonyt a legidősebb bátya elkíséri Prágába; a család kieszközölte már számára a helyet a Terézia-rend alapítványában; az ifjú főhadnagyot pedig elteszik garnizonba valahová Nagy-Szebenbe vagy Mantuába.

Onnan aztán levelezhetnek egymással, ha az nekik könnyebbülést szerez.

Hiszen fogva, száműzve egyik sincsen. A szép úrhölgy is megválthatja magát a Hradzsinból egy előnyös házasság árán, az ifjú főhadnagynak is fenn van hagyva a szabadulás a nagyszebeni kaszárnyaéletből, mihelyt rászánja magát, hogy két heti szabadságot kérve, ez időt felhasználja arra, hogy felutazzék Sachsen-Weimarba, ahol egy gazdag grófi család egyetlen leánya – nem szép ugyan és nem is fiatal, de hatalmas – egyenesen őreá vár, s máshoz nem akar menni (s teheti, mert nincs testvére). Azonban az ifjú főhadnagy inkább tanulmányozza Nagy-Szebenben vagy Mantuában a törökbúzát, az első helyen puliszka, a másodikon polenta alakban, mint hogy a lova fejét Sachsen-Weimar felé fordítsa, s elvetesse magát egy gazdag fiúsított leánnyal. Hívek maradnak mindketten ábrándjaikhoz, s beérik a kölcsönös levelezéssel, aminek hangja bizonyosan oly illemes, oly tartózkodó, hogy nyilvánosságra hozatal esetén sem egyiket, sem másikat nem kompromittálhatná. Csupán egy-egy reménysugár árulja el, hogy a jövendőnek még vannak ábrándjaik rájuk nézve. Az úrhölgyre nézve e remény nagyon halovány. Azáltal, hogy legidősebb bátyját a vagon megölte, testvérei száma meg sem fogyott, amit úgy kell érteni, hogy az utána következő addig a papi pályára készült, de amint őreá jutott az elsőszülöttség, visszalépett (még nem volt felszentelve), s be lett töltve az üres hely. Hanem az ifjú főhadnagynak vannak sanszai. A majoresco után ő következik. Egy szerencsétlen párbaj, egy elhibázott medve, egy túlságosan élvezett mulatság, s azt kiáltják: „válts föl!”

Három-négy hónap óta azonban egészen kimaradtak a kölcsönösen egymást keresztező levelek.

Hanna grófnő minden nap hallgatta a magyar szabadsághős mámorító szavait. Egy nőre, kinek nevelési alapja az volt, hogy császárt és istent tiszteljen, úgy hatnak az ilyen merész eszmék, mint gyönyört adó méreg. Az idegenszerű, az ellentétes élvezteti magát. Kivált, ha azt egy tökéletes férfi adja elő, aki nemcsak mondani tudja e nagy, merész dolgokat, hanem meg is merte azokat tenni. A nő bámulta ebben a férfiban saját magának ellentétét. Ő maga, ki rangjára, őseire oly büszke, osztályát mégis úgy elítéli magában, jól ismert balfogalmaiért, saját nyomoráért; a férfi pedig, ki a népből született, mint imádja ezt a népet, mely pedig az ő nagyságát meg nem érti, s irigykedik rá. Ez negyven éves korával is fellángoló kedély, ő pedig ifjan is oly hideg. S az ellentétek vonzalma erős.

De hogy az a másik is elfeledte a levélírást, az már csodálatos. Hiszen köztudomású dolog, hogy a tavaszi Mars-mezői lóversenyen a majoresco egy akadály átugratásánál belebukott az árokba, s ló és lovas kitörte a nyakát. A ló negyvenezer frankot ért. És ezzel most az ifjú főhadnagy egyszerre előreléptetődött a megdicsőült helyére, s urává lett a nagy birtoknak, most az ő neve elé jön a „von und zu”.

Hanem azóta nem írt levelet Hanna grófnőnek. Ez várta, hogy talán maga jön a levél helyett. Az lett volna legtermészetesebb. De nem is jött. Hanna grófnő végre elszánta magát arra a lépésre, hogy levelet írjon a majoresco majordomojának, annyit kérdezve tőle, hogy hol van „ő?”

A kérdezett úr aztán nem késett a felelettel, hanem rögtön válaszolt a grófnőnek, hogy bizonyára „Ő”, amint átvette a majorátust, s imitt-amotti hitelezői kielégítésével első gondját lerázta, azonnal felutazott Sachsen-Weimarba, s azóta ott ül.

Hanna grófnő újra meg újra elolvasá a levelet, s aztán elmélázott rajta. Tanulmányozta a férfiszívet.

Addig, amíg szegény főhadnagy volt, nem kellett neki a sachsen-weimari gazdag örökösnő: rút volt neki és nem fiatal. Most már, hogy ő is gazdag lett, az is szép lett egyszerre és szeretetreméltó. Milyen nagy a férfiak büszkesége! Mint szegény ördög nem engedte magát megváltatni egy gazdag hölgy keze által, ehhez kevély volt. Hanem amint gazdaggá lett, ugyanez a büszkeség odaviszi őt hozzá, hogy most ő hódítsa meg azt, aki őt el akarta venni. Mint kénytelen tiszti cölibatusban élő kis úr rajongott egy apáca életet folytató barátnőért, s amint egyszerre nagy vagyonhoz jutott, azt nézi, hogy szerezzen még egyszer annyit a birtokához – egy kézszorítás árán?

De hát nincsen-e a gazdagok, a hatalmasok e rendszeres konspirációja ellen egy tromfja, egy antidotuma, egy ellenösszeesküvése a szegényeknek, az elhagyatottaknak, s ha azoknak lehet széttépni a szív, az érzelmek minden örök törvényeit a rang, a büszkeség követelményeiért, nincs-e ezeknek is diktálva a megtorlás abban, hogy ők meg a rang, a büszkeség, az előítéletek szabályait tépték széjjel, az egyedül nemes érzelmek parancsaiért?

Hanna grófnő egyedül sétált alá s fel magányos szobájában. Körüle arisztokratikus pompa, feldíszítés. Kárpitok, bútorok, fényes csecsebecsék azt az ámító külszínt adják szobájának, mintha az egy gazdag úrnő lakása volna. És ez nem igaz. Ez mind csak addig az övé, amíg benne lakik. Asszonyunk, Mária Terézia a maga idejében saját termeiben sem ismerte a pompát. Laxenburgi kastélyának bútorzata emlékeztet a régi magyar földesurak legtakarékosabbjainak berendezésére. Az alapítványi hölgyek tehetik azt, hogy a kopott, sima falakat freskókkal ékesítsék, selyemmel behúzassák, s hozathatják bútoraikat Párizsból, hanem az mind nem az övék; ha elég könnyelműek voltak évenkinti (lázsiósokban kifizetett) kétezer forintjukat el nem rakni a szekrénybe, hanem kiadni faragott fára, bronzra és festményre, az ő káruk; ez mind itt marad az intézetnek. Addig az övék, amíg benne laknak.

Hanna grófnő ki-kitekintett ablakábul az alant elterülő városra, ismét végigjárta szobáját, majd beletekintett az asztalán heverő levélbe. Börtön az mind! Az a város, az a szoba, az a levél. Ha mind valamennyit bele lehetne dobni az égő kandallóba!

Komornája zavarta föl e keserű mélázásból. Látogatójegyet hozott be egy idegen úrtól, aki még sohasem volt itt.

Hanna grófnő elvette a jegyet reszkető kézzel. Nem volt azon se cím, se korona, „Áldorfai Ince” állt rajta, semmi más.

– Szívesen látom.

Mikor Ince belépett, már le voltak törülve a könnyek; Hanna grófnő kedélyesen nyújtá az érkezőnek kezét.

– Valahára mégis meglátogat ön engem is!

– Ön tudja azt, grófnő, hogy senkinél sem tisztelegtem eddig e városban.

– S a mai nappal felszabadult ön a fogadalom alól.

– Miután látogatásom egyúttal búcsúvétel.

– Ön elhagyja Prágát?

– Hazahívnak Budapestre. Megválasztottak képviselőnek újra.

– S ön ismét nekimegy annak a tövisbozótnak, melynek saját szavaiként csak tüskéi vannak, de levele, gyümölcse nincs.

– Parancsolnak velem.

– S noblesse oblige.

– Saját nemességem ugyan nemigen kötelez, mivel nemes nem vagyok; apám paraszt volt, lekötelezve sem vagyok se hazámnak, se kormányának semmivel; hanem a cseh nemesség csakugyan kötelez, hogy elmenjek. Amióta tudva van megválasztatásom, ahány nemes barátommal találkoztam az utcán, „isten jó nap!” helyett mindegyik azzal köszönt, hogy „szerencsés utat!”, s ha még holnap is itt látnak, holnapután már rendőri hatalomszóval utasítanak ki innen.

Hanna grófnő megkínálta Incét, hogy foglaljon helyet. A kandallóban egy tűzbe dobott levél vetett lobbot. Hanna grófnő leült Incével szemközt.

– Ön tehát visszamegy leülni ugyanarra a helyre, ahol annyi keserű tapasztalást szerzett, szolgálni ugyanazt az ügyet, melyben annyiszor megcsalódott, küzdeni ugyanazért a fajért, amely önt csaknem száműzte?

– Nem tehetek másként, grófnő. Fátumunk az, hogy amit egyszer megszerettünk, azt, ha bántott, se tudjuk elhagyni, ha elveszett, se tudjuk elfeledni.

– S mikor fog ön ismét bennünket meglátogatni?

Áldorfai nagyot sóhajtott, s csendesen ingatva fejét, mély, tompa hangon felelé:

– Never more.

Ez csak két szó. De a kifejezés, melyen e két szó mondva volt, egy feltárt szívbeli titok.

Hanna grófnő és Ince között hosszú hallgatás időköze támadt e szavak után. Mindenik azon gondolkozott, hogy mondjon-e még többet is?

Hanna szegte meg végre is a csendet. Ő volt a bátrabb.

– Ön nem tudta eddig, hogy én hol lakom?

– Nem.

– Önnel tegnap tudatta azt Walter Leó, hogy én mi vagyok!

– Honnan sejti azt a grófnő?

– Mert velem is éppen aznap ismertette meg az ön helyzetét. Ön szegény sorsban él, szigorúan szabott jövedelemmel.

– Ha azt mondta, igazat mondott.

– Én elhiszem neki, mert ő nem szokott ámítni, hogy önnek csupán a mindennapi kenyere van biztosítva.

– Valóban úgy van.

– Akkor ön nagyobb úr, mint Starrwitz Johanna grófnő, mert nekem az sincs.

Áldorfai Ince még most sem szédült bele az eget mutató mélységbe.

Starrwitz Johanna grófnőnek kellett fölállni helyéről, odalépni hozzá, s azt kérdeni tőle:

– Akarja ön e száraz kenyeret megosztani egy nővel, ki önt az egész világ minden férfia fölé emeli?

Ince megrettenve a rászakadó mennyországtól, ámultan rebegé:

– Hanna grófnő!

– Mondja ön: Hanna! – s kezét nyújtá neki.

Ince megragadta a neki nyújtott kezet, büszkeségben ittasult szenvedéllyel, s most már az egész alakot kedve lett volna átszorítani, de a „szerzetbeli hölgy” gyöngéden visszatartó őt magától, komolyan súgva:

– E falak között nem ölelkeznek.

Hanem kezét ott hagyta Ince kezében, s megszorítá azt erősen.

– Ha ön akarja, és érdemesít rá, elhagyom ezt a helyet, s benne mindent, ami most körülvesz, pompát, kényelmet, előkelő rangot, s nem gondolok rá soha vissza többet. Megyek abba a viskóba, amit ön otthonának nevez, s ha nem tarthat ön cselédet mellettem, végzem annak a dolgát. S mikor ön egyszer a keresményéből egy kartonruhát vehet a számomra, azt megbecsülöm jobban, mint mindazt a selymet és csipkét, amit rab koromban rám raktak. Ön tudja, hogy nekem semmim sincs, én tudom, hogy ön szegény, van-e bátorságunk sorsunkat összekötni?

Ince meg volt hódítva. Reszketett. Fázott. Ez nagyobb diadal volt, mint amilyenre érdemesnek hitte magát. A büszke istennői szépség saját egész nagylelkével tölti be az űrt, mely kettőjök közt van, rangra és életkorra nézve. Szemébe mondja azt, amit nem hitt soha, hogy őt lehet szeretni, csupán önmagáért, nem érdekből, nem dicsvágyból, nem a fellelkesítő bámulat befolyása alatt, nem a halál fenyegető kétségbeesései között, lehet szeretni azért, mert férfi! Hogy lehet őt kiválasztani ezer meg ezer férfi közül, s eldobni érte az egész világot! És elmenni vele együtt nyomorogni a jólét örök menhelyéből, csak azért, hogy az övének nevezhesse a nő magát.

Ince két kézzel ragadá meg Hanna kezét, s legalább a kezet vonta keblére.

– Egészen vak vagyok a gyönyörtől – rebegé –, s nem csodálnám, ha meg is némultam volna. Hanna! Azt hiszem hogy álmodom azt, amit olyan sokszor álmodtam. Ezt nekem lett volna kötelességem megmondani, s én oly gyáva voltam, oly bizalmatlan önhöz és magamhoz, hogy meghagytam magamat öntül előztetni. Hihetlen volt előttem az, hogy léphessen egy férfi egy hölgy elé azzal a szóval: „Te adj oda értem egy egész világot, s végy érte cserébe engem.” Ön mondta ezt nekem Hanna, kérdetlenül, futni készülő gyávának, s e szavával oly adósságot terhelt szívemre, amit csak egész életem lesz képes visszafizetni. Ez az élet az öné. S ne higgye azt, Hanna, hogy olyan sötét sors az, amit ön meg fog velem osztani. Az a mondat a száraz kenyérről, csak szójárás. Annyira szegények nem leszünk. Egy férfi, akinek tőkepénze van „itt” és „itt” (tenyerére és homlokára ütve mondó), még mindig élhet úrmódra a világon, ha nem örökölt is uradalmakat, s ha van mellette egy szerető szív, aki buzdítja, ki erélyét fokozza, fog tudni dolgozni kettő helyett is!

– Igen, igen! – szólt Hanna fellelkesülten – én is megtanulok dolgozni, úgy, mint az a másik tudott, akit ön előttem megsiratott; eltanulom tőle azt, amiben ő olyan nagy volt, iparkodom őt utolérni, de nem elfelejtetni önnel! Nem. Az ő arcképét le ne tegye ön értem soha. Viselje az enyimet is keblén, de az övével együtt, egymással szemben. Mi nem leszünk egymásnak vetélytársai!

E szóra Ince térdre roskadt, s most már könnyeivel áztatta a kezében tartott erős kezet. Az emlék expiálva volt. A tenger aluli szózat hangzott jóváhagyó zúgásként fülében. Ez volt szívének legfájóbb része. Ezt gyógyította be ez a szó.

Hanna gyermeteg mohósággal sietett rögtön a legközelebb keze alá eső albumából egy fényképet kiszakítani; s arról levágva a főt, ő maga illeszté azt bele abba a kis könyvalakú medalionba, melyben Ince Serena arcképét viselte keblén, szemközt ezzel a másikkal.

Meg volt Incének engedve, hogy csókolja össze mind a kettőt, az új menyasszonyét is, meg a régiét is.

Ettől aztán egészen idvözült lett.

Hogyan került vissza a Hradzsinból a Vencel-térre, arról nehéz volna számot adni.

Walter Leóék éppen ebédnél ültek, de nem várta ő azt, míg annak vége lesz, berontott közéjük. Szívesen is látták minden időben.

– Tehát ön csakugyan elutazik tőlünk Pestre? – kérdé siránk hangon Helene.

– Rövid időn.

– Ah, az a csúnya Pest!

– Nem, bárónő! Budapest igen szép. Ön azt majd meg fogja látni.

– Én? Mit keresnék én Pesten?

Ince rejtélyesen mosolygott.

Helene ideges látnoki kedéllyel mondá akkor:

– Ön mosolyog! Ön nevet valamin! Én kitalálom. Ne szóljon! tudom már! Ön nőül veszi Hannát!

S azzal tenyereibe tapsolt.

– Azaz, hogy Hanna veszi férjül őtet – szólt nevetve Walter Leó. – Tudtam én azt már tegnap.

Helene e szóra fölsikoltott, kitörő örömmel, s megakadályozhatatlanul nyakába borult Incének, s összecsókolta annak arcát, jó kedvében féktelenül kiáltozva: „Kedves, édes Ince! Drága Incém!”

Walter Leó csak a vállait vonogatta, s mutogatott a szemöldökeivel meg a tenyereivel feléjök. (Tanúja volt e jelenetnek a fia meg a társalkodónő, meg egy öreg zongoraművész is.)

– Itt van ni! Tessék! – mondá Leó. – Már most én emiatt kell, hogy elváljak a feleségemtől. Ezt is el kell venned. Tarthatsz két asszonyt.

Ince nem volt most megijeszthető állapotban; nagyon felébresztették benne az oroszlánt.

– Hát az is jó lesz – vágott vissza. – Hanna már megengedte, hogy az ő arcképe mellett a másikat is viselhessem. Megengedi még a harmadikat is.

Walter Leó gúnnyal figyelmezteté:

– Sógor! Elég hivatal lesz neked az az egy asszony is! Hanem hát most gyere, csókolj meg engem is. Hiszen csak kvittek vagyunk. Én is kaptam egyszer egy csókot a te feleségedtől, bár még most is élne, szegény!

Ez pedig nagy gorombaság volt Hanna irányában.

– Hanem hát mármost lássunk a prózai intézkedések után – folytatá a bankár –, mert az ötödik felvonás után még sok dolognak kell történni, amíg a lámpákat eloltogatják.

A sok dolog között az volt a legnagyobb dolog, hogy Incét, mint eretneket egy olyan hitbuzgó család tagjával összeeskessék, minő a Starrwitzeké, melyben mindenkor volt egy püspök vagy apátúr. Szerencséje volt Incének, hogy dimissoriálisát a dudai matrikula nyomán az ottani új lévitától kapta meg, az volt az ő illetékes papja. Így az előéletéből bizonyos stádiumig nem sejtettek semmit; mert ha azt Prágában megtudják, bizony beteszik a szűrit a Daliborkába, mikor éppen esküdni megy!

Végre nagy nehezen a családot reprezentáló Starrwitz majoresco is ráadta a frigyre kénytelen-kelletlen áldását.

– Nem egész mésalliance. A tábornokbul lehet megint tábornok, a képviselőbül lehet miniszter, s a konvertitából lehet rekonvertita. Az asszony lásson hozzá, hogy mivé tegye? Ha választotta magának: habeat sibi!

Hanna és Ince most már mint férj és feleség utaztak ismét együtt a vasúton.


VisszaKezdőlapElőre