Mademoiselle Belle Ange

Áldorfai Ince nagy félelmek közt mert hazajönni Budapestre. Azon töprengett, hogy ha megtudják felőle, hogy ő egy vasúti vállalaton egy tollvonás árán olyan roppant nagy pénzösszeget nyert, akkor őtet talán többet el sem fogadják semmi civilizált társaságban, s jó szerencse lesz, ha a saját felesége is ki nem kergeti a házbul, azzal a napszámmunka nélkül szerzett pénzzel. Valami gyönge reménység biztatta, hogy talán nem tudják meg olyan hamar.

Nagyon csalatkozott. Elébb megtudták azt, mint ő hazaérkezett volna.

Hanem abban is csalatkozott ám, hogy őt emiatt a társaságbul ki fogják rekeszteni. Au contraire! Most lett csak igazán bevéve minden társaságba. Amíg az ilyen emigrált, meg újra immigrált bús hazafi a „szegény ördög” hírében áll, az emberek úgy fáznak, mikor látják (még a jó barátai is); mind azt hiszik róla, hogy ez keres valakit, akitől valamit kérjen, s csak rá kell nézni, hogy az embert megfogja, s azt mondja, te vagy az, akinek engem ki kell húzni a vízből! Hanem amint egyszer híre futamodik, hogy a bús hazafi nagy pénzhez jutott, minden jég felolvad előtte; elismerik, hogy most már derék, társaságba való ember, aki nem nyugtalanítja a vele érintkezőket. Még a hazafiúi híre is egyszerre kétakkorára nő. Győzi a küldöttségeket elfogadni, amik karhatalommal viszik elnöknek mindenféle alapon alakuló társulatokhoz. A cimborákból tisztelők válnak, s az ellenségekből legfeljebb irigyek.

Hát még a feleség otthon. Annak sincs eszébe válópert indítani emiatt. Ellenkezőleg, azon örvendetes változás áll be a családi életben, hogy amíg az új bevásárlások tartanak, a nő kedélye folytonos villanyosságban van tartva. Követeli, hogy férje együtt menjen vele a boltokba kelméket, szőnyegeket, bútorokat válogatni. Dicsekszik, pompázik a férjével. Mutogatja őt a világnak. Akarja, hogy lássák az utcán, hogy ők új házasok, s most élik a mézesheteiket. (Pedig már régen elmúlt annak egy éve.)

És aztán, amint olyan háztartást kezdenek vinni, melyet nem kell többé látogatók elől zárva tartani, egyszerre megnyílnak előttük a társadalmi körök. Jótékony női egyletek felhívják Hannát a belépésre, s megteszik választmányi tagnak, az arisztokrácia magas úrhölgyei keresik barátságát, s azoknak körében Hanna grófnő, mint bennszülött találja fel egyszerre magát. Eljár estélyeikre, és viszonozza azokat. Tud úrnő lenni. Elemében érzi magát. Szépségével hódolatot, erényeivel tiszteletet költ maga iránt.

Ezzel a kedélye is átváltozik; nem oly rideg, szenv nélküli lény többé! Ince rájön arra a tudatra, hogy az az elébbeni állapot boldogság volt ugyan, de szomorú boldogság; míg ez a mostani szerencsétlenség ugyan, de vidám szerencsétlenség.

Most már a férj is, nő is a közügyeké. A férjnek egész nap ülései vannak, s a feleségnek néha még este is. A haza, az egyház, az iskola, a szenvedő emberiség, a közmunka és nőipar, a kisdedek sorsa élénken igénybe veszik tehetségeiket. Néha egész nap sem látják egymást; annál édesebb aztán a viszontlátás, s van tárgy, amiről beszélni lehet.

Az előkelő világ táncestélyeire együtt járnak, s mindenki összeillő szép párnak tartja őket egymás mellett.

Csak az a kár, hogy Ince igen komor. S azt tudja ő maga is. Érzi, hogy nem bír azzal a hajlékonysággal, azzal a simasággal, és különösen azzal a gyorsan tenni kész figyelemmel, ami az előkelő társaság férfiait megkülönbözteti. Leginkább bámulja pedig a férfiakban azt az öntudatos modort, amivel hölgyekkel bánni tudnak. Tudnak fényleni anélkül, hogy megmelegednének.

Ehhez ő nem ért; ő udvarolni csak annak tud, akibe szerelmes: azt azután eltitkolni nem is tudja.

Egy fényes táncestélyen, melyet a Budapesten lakó arisztokraták egyike tartott saját palotájában, Ince ismét összetalálkozott Bauernhass Siegebert gróffal. Őszi lóversenyek ideje volt: arra jött le Budapestre.

Az ifjú lovag ezúttal nem volt úgy állig begombolva, miként az első összejövetelük alkalmával; most természetesen táncvigalomhoz levén öltözve. Haja most is előre csüngött a homlokára, mintha gondolatai volnának, amiket gyászol.

Mikor Siegebert gróf meglátta Incét a szemközti ajtón belépni, félrehajtó homlokáról a kilátást rontó hajfürtöket, s ismerős mosollyal közelített felé.

Igen, Siegebert gróf tudott mosolyogni.

Sőt egyebet is tanult. Amíg Incéhez jutott, addig lehúzta jobb kezérül a finom fehér jaquemar-kesztyűt, hogy mezítelen kezét nyújtsa neki szorításra. Pedig itt már a feszes illemszabály eléggé igazolja, ha az urak kesztyűiket le nem húzzák, s úgy szorítanak kezet.

Ez tüntetés volt.

És az egész modor, amellyel a társalgást vezetni igyekezett, az mind annak az alapgondolatnak a kiszínezése volt, hogy „Látod, én most nyájas akarok hozzád lenni; mert tudom azt a gyöngeségedet, hogy neked tetszik, ha valaki a szemedbe mosolyog, a kezedet megszorongatja, dolgaid felől tudakozódik, s ha valami bajodat kitudta, mond valamit, hogy mit használj ellene. Aztán karon fog, jó pajtásainak bemutogat; vidám adomákkal mulattat, s helyet csinál számodra a büfében, s ha a tyúkszemére léptél, ő mondja, hogy «pardon». Én tudok neked így is. Minthogy ez neked «jobban tetszik».”

De hát honnan tudhatta azt meg Bauernhass Siegebert, hogy őneki mi nem tetszett rajta az első találkozásukkor? Hogy ő azon a kesztyűs kézzel való irkáláson és kézszorításon megbotránkozott? Hisz ő ezt egyedül a feleségének mondta el, és kívüle embertől született lény nem hallotta azt soha.

Ki figyelmeztette arra Bauernhass grófot, hogy „te, máskor, ha összejössz Áldorfaival, légy nyájas hozzá; mert ő a külsőségekben megbántást talál!”? Ezt a gyöngéjét nem árulta ő el, csak Hanna előtt.

Ez a gondolata fel maradt jegyezve emlékében.

Azután, hogy megint kétfelé váltak, tovább is figyelemmel kísérte Siegebertet, hogy megtudja, vajon ez a nyájas modor, amivel irányában tüntetett, csakugyan egy egészen átváltozott kedélyállapot jelensége-e? S rájött, hogy nem az.

Bauernhass Siegebert, amint a társaság más tagjaival jön össze, mindenki irányában ugyanazt a hideg távoltartó modort tartja meg, amit ő első látásra megbántásnak vett: Siegebert a magával egyenrangúakkal sem szivélyeskedik. Ez nála természet. Mikor a quadrille-be vegyül; úgy tűnik fel, mintha azok a terrakotta kariatidák a karzaton kezdenének el tour des maros-t csinálni, s mikor a rondóban az ő feleségének, Hanna grófnőnek nyújtja egy pillanatra kezét, hogy egyet forduljon vele, rá sem tekint, mint nem tekintenek egymásra azok a szobrok, amiknek az agyagművész elmozdíthatatlanul odaragasztotta a fejüket a nyakukhoz.

Tehát az a nyájaskodás egyenesen csak az ő kedvéért volt színpadra hozva.

S ugyan mi szüksége volt arra Bauernhass Siegebert grófnak? Miért neki magát úgy viselni, mintha ő volna Incének lekötelezettje, nem pedig ez tartoznék neki: a háromszázezer forintjával, a felesége szép toalettjével, ezzel az egész táncteremmel s a bennlevő celebritásokkal és ragyogó szépségekkel? Hisz ezt mind őneki köszönheti, hogy felvette a hajójába, s nem dobta ki belőle, mint Jónás prófétát, mikor a tenger megharagudott.

(„De hát mármost mivel vagy te boldogabb ember, mint voltál akkor, mikor a káposztafejekről szedted a csigákat?” kérdé tőle a hazajáró emlékezet, s ismét úgy jött neki, mintha megújulna előtte a meleg álomkép, mely egykor úgy elandalítá lelkét, mikor még nem is látta azt; s érezné a tengerszél susogását a banánlombok között, s a leveleken átszűrődő zöld fény melegét arcán, s hallgatná a zenekar fináléja helyett azt a távoli dalt a „sárga cserebogárról”.)

Ez az ő jó tündére, az emlékezet, ismét rávezette őt arra, akit már-már elvesztett: saját magára. Közel volt hozzá, hogy nagyon eltévedjen. Az elvesztett alak ugyan már nem olyan makulátlan fényes, mint volt: a rozsda megfogta; de az még mindig „aerugo nobilis”; a corynthi érc nemes szennye: a nagyravágyás rozsdája.

Egy gondolata támadt, mely így szólt

– Megfordítva áll a viszony közöttünk. Nem én tartozom hálával az én két consorsomnak, hanem ők nekem. Mik voltak ők a magyar kormánynak? Hekuba! De én voltam valami! Én voltam az ár, amiért megkapták a vasúti engedélyt. Az én áttérésem volt az ekvivalens, ami az alkut kiegyenlítette. Már akkor, mikor harmadiknak felvettek a konzorciumukba, számítottak arra, hogy velem fizetik ki a számlát. Úgy tettek, mint a kereskedő, aki a malabári szigeten felszedi a kauri csigákat, azzal a számítással, hogy Senegambiában, ahol ez pénz, rabszolgákat fog rajta venni. Nem dobtak ki a hajóbul? Nem bizony, mert én voltam a gőzgép, ami a hajójukat előrevitte.

Ebben azután egészen megnyugodott, hogy ő volt a gőzgép. (Szegény Serena! Valahányszor őrá visszaemlékezik, az mindig hoz eléje egy megnyugtató gondolatot, mely őt kisegíti aggályaiból.)

Ince nem vette észre, hogy ő kezd hiú lenni.

Hanem azt vette észre, hogy a felesége is kezd az lenni. Hanna hódító szép volt. A hódolatokat ugyan közelből nem bátorította fel, hanem távolból ő is szívesen látta, mint minden asszony. S ez nem is hibájuk: erényük alapja az.

Hanna igen szépen énekelt. Gyönyörű alt hangja volt. Egyszer az előkelő uraknak és hölgyeknek az az ötletük támadt, hogy ők színi előadásokat tartsanak – az éhezők számára.

(Amióta civilizálódunk, az éhezők kategóriája nálunk is állandósult, mint minden nagy várossal bíró országban. Azelőtt az volt rólunk az orvosi diagnózis, hogy egy nemzeti betegségünk van: az a „csömör”, ered a jóllakásból. Gyógyulunk belőle erősen: most az éhség az epidémia.)

Tehát repertoárt kellett készíteni. Abban lőn megállapodás, hogy egy vígjáték adassék elő meg egy operett, a vígjáték magyarul, az operett németül.

Az operettet különösen azért kellett németül előadni: mert Hanna grófnő nem tudott magyarul.

– „Fortunio dalára” esett a választás. Ez még Offenbachnak azon művei közé tartozik, amikben kedves behízelgő dallamok és egészséges humor képezik a vonzerőt. Ez alkalomra különösen azért volt ez kitűnően ajánlatos, mivelhogy egy öreg férfi kivételével csupa nőszerep van benne.

A komoly altszerep Hanna grófnőnek volt szánva, s valóban, mintha csak hozzá termett volna.

Hanem a többi nőszerep mind igen sok színpadi rutint követel: arra az egyre nem tanítottak az apácák és gouvernante-ok senkit. Ahhoz művésznő kell, aki azt az ifjú úrhölgyeknek betanítsa.

A szerencse kedvezett. Éppen akkor vendégszerepelt itt a német színháznál a bécsi külvárosi színházak egyikének legújabb csillaga: mademoiselle Belle Ange.

Ő szokta játszani Fortunio dalában Friquette-et.

A fiatalság rajongott érte. (Az öreg uraság is; csakhogy az titkolta.)

Ince minden magasztalás által sem hagyta magát rávetetni, hogy az ünnepelt vendéget megnézze. Azt mondta, hogy elve ellen van a német színházba menni. Maszkírozta a jobboldalra vonulását nemzetiségi tüntetéssel. Amely nap először szavazott „igen”-nel „nem” helyett, kipödrötte a bajuszát kurucosan.

Tehát ő nem látta mademoiselle Belle Ange-t.

Ez pedig igen nagy baj kútforrása lett rá nézve. Mert, ha látta volna a színpadon, s ha látta volna különösen a színfalak között mademoiselle Belle Ange-t, nem lett volna kíváncsi meglátni mademoiselle Belle Ange-t a színpadon kívül; hanem elutazott volna arra az időre, amíg a vendégművésznő Budapestet boldogítja jelenlétével, valahová, például a választókerületébe, s ő meg a választóit boldogította volna elveinek korszerű fejtegetésével.

Pedig hát kíváncsi volt.

Az előkelő úrhölgyek fölkérték, küldöttségileg, a közkedvességű vendégművésznőt, hogy ne tagadja meg tőlük azt a szíves fáradságot, a műkedvelő úrhölgyeket szerepeik felfogásához szükséges utasításokkal ellátni, s a rendezésben is irányadó útmutatásaival törekvéseiket előmozdítani. Amit a vendégművésznő a legnagyobb készséggel meg is ígért, kinyilatkoztatva, hogy ez rá nézve csak kellemetes kötelesség, miután ő anyai részről e hazának leánya, s amivel hazájának tartozik, azt leróni mindig édes feladatának tartandja.

Tehát mademoiselle Belle Ange minden nap ott volt az előkelő műkedvelők színpadi próbáin, s mint Hanna grófnő elmondá otthon férjének: ez az idegen művésznő oly finom decentiával lép föl, oly úrias kellem, előkelő pli tűnik fel rajta, hogy egészen beleillik a társaságba. Meg is hívták minden estélyre, s azon kívül egyes nőszereplők külön is kikérték szíves látogatását, bizalmasabb tanácskozás végett a színpadi rejtélyek ezerféle tárgyában, s mindnyájan el vannak naivsága, egyszerűsége által ragadtatva. Nem csoda. Hisz anyja mellett növekedett fel: aki a legszerényebb nők egyike, gyermekét soha egy percre el nem hagyja, s mindennap elviszi magával a szent misét meghallgatni. Mind a ketten igen vallásosak. Hanna grófnő előtt ez nagy ajánló levél.

Még mielőtt a Fortunio dala színre kerülne, elébb az úrhölgyek egy emberbaráti alamizsnagyűjtést rendeztek az éhezők számára (ég áldja meg őket érte!), elfoglalva a templomajtókat, s nagy híre volt előre, hogy mademoiselle Belle Ange a barátok templomának küszöbén fog gyűjteni. Legtöbb arany is összegyűlt az ő perselyében.

S valóban nagyon meg lett volna jutalmazva Áldorfai Ince azért a keresztyéni felbuzdulásért, ha ő is odavitte volna az aranyát a templom küszöbén az alázatosság bársonyköntösében alamizsnát gyűjtő művésznő erszényébe. Hanem hát kemény volt az ő szíve; elkerülte a templomot, s azért meg kellett neki lakolnia.

„Fortunio dala” fényes előadásának napja már közelgett. Egy megelőző estén Hanna meghívta magához teára a szent ügy körül annyit buzgólkodó művésznőt anyjával együtt. Így aztán okvetlenül kellett vele találkoznia Incének is.

Mikor Ince ez este a szokottnál hamarább hazaérkezett a klubból, komornyikja jelenté neki, hogy a vendég-úrhölgyek már megérkeztek, s a grófnő kéreti a tábornok urat, hogy szíveskedjék elfogadótermébe átmenni.

Ince sietett a parancsot teljesíteni.

Midőn a nehéz damasztfüggönyt félrevonta az elfogadóterem ajtaja elől, éppen szemközt ülve látta maga előtt mademoiselle Belle Ange-t a kandalló előtt, Hanna grófnő mellett. Anyja túl, Hanna balján, egy causeuse-ön ült.

Az idegen hölgy meglepő szépség volt. Finom tojásdad arc, csaknem minden testszín nélkül, de aminek annál nagyobb élénkséget kölcsönzött a gyönyörű csigahajlású száj, eleven vérpirosságával; s ehhez egy olyan szempár, melyben egy egész fegyvertára rejlik minden asszonyi nagyhatalomnak; a nagy sötét pilláktul árnyazott két elsőrendű csillagnak zenitje és nadírja volt a jó kedvben és a bánatban. Haját akkori divat szerint két hosszan leeresztett fonatban viselte, mik vállain keresztül ölébe kanyarodtak alá. E haj fekete volt, mint a kőszén. Világoskék ruhát viselt, melyért Ince rajongott, s melyet Hanna ki nem állhatott, s a félig kivágott ruhának kiegészítését képezte a vállait és keblét eltakaró csipkefodrozat. A kandallóhoz tolt karszéken festőien elegáns hanyagsággal hátradűlve ült keskeny pici lábait a kandalló rácsára téve föl, s azalatt egy roppant nagy fekete legyezővel, mely féltestét eltakarta, hüsselte magát. Lábainak jól esett a meleg, arcának a szellő.

Hanna grófnő egy csomó jelmezképet tartott ölében; bizonyosan abban válogattak.

Ince előtt valami ismerős emlék ötlött föl ez arcon; de mégsem tudta kitalálni, ki az? Amíg aztán közelebb lépve, meglátta madame Belle Ange-t is, ki nem esett a kandalló világításába. Arról aztán megtudta, hogy hol van most?

Ez Caesarine: s az ünnepelt hölgy akkor nem más, mint Fatime…

A következő perc egészen bizonyossá tette őt efelől.

Amint a hölgyeknek jó estét kívánt, Belle Ange kisasszony hirtelen összecsapta legyezőjét, s fölállva a karszékből tiszteletteljesen, jobb kezét a legyezővel hátrahúzta, s balját keblére téve mélyen meghajtá magát.

Hanna meglepetten tekinte férjére. Hisz így csak akkor szokott elegáns hölgy egy férfit üdvözölni, ha az egy püspök, vagy egy király. Az ügyes művésznő csak nem téved tán az illemmozdulatok megválasztásában?

Nem tévedett.

A mély tiszteletet kifejező meghajolást egész odáig megtartá, ameddig Áldorfai közelébe lépett, és szemét lesütötte előtte hódolatszerű alázattal.

És midőn Ince kezét nyújtó eléje vendégszerető üdvözletre, a kisasszony hirtelen odahajolt a megragadott kézhez, és megcsókolta azt. Hanna bámulata a tetőpontra hágott.

Fatime vette azt észre, s gyermeteg mosollyal és fennkölt pietással arcán rebegé:

„A tábornok úr az én keresztatyám, ő keresztelt engem a dudai lelkészlakban, mikor még lelkész volt.”

Erre egy sikoltás következett. Hanna beleejté a jelmezképeket mind a kandallóba az öléből, s azok egyszerre lobbot vetettek. Az ijedtség, a kár rögtön más hangulatot hozott a társaságba.

Hanna lamentálni kezdett, Fatime kedélyesen kacagott; a képek az övéi voltak; Caesarine matrónai kegyességgel biztatta a grófnőt, hogy semmi baj az, holnap estére újra meg lehet azokat hozatni Bécsbül.

Ince pedig a pokol fenekére kívánta ezt a leányt, mielőtt született, hogy ővele kereszteltesse meg magát! hanem aztán fele útján megint visszakívánta őt onnan; – hiszen, ha ez nem született volna, ő sem ismerte volna meg soha első boldogságát (talán az egyetlent is?), Serenát.

A bekövetkező teaestélyen a társalgás meglehetősen szórakozott modorban lett folytatva. Ince és Hanna nagyon keveset beszéltek. Szerencséjükre ott volt Caesarine, aki elfogyhatlan ékesszólással és még bámulatosabb fantáziával regélte el meseszerű élményeit; amikből lassankint kiderült, hogyan lett ő madame Belle Ange! Hogy már Belle Ange valóságos élő személy: nem mítoszi alak; Fatimének utólagos édesatyja, à peu prés francia márki, ki leányát, midőn az művészi hírnevet szerzett, sietett büszkén elismerni a világ előtt, s most otthon van, és gondot visel a házra. Azt is elmondta, hogyan került Fatime Bécsbe Budapestről; amint egyetlen pártfogója, jóltevője, a tábornok úr eltávozott, elüldözte a klikk, de szerencséjére: mert Bécsben rögtön akadt egy maestrora, ki tehetségeit felismerte, kitanította, szerződéshez juttatta, s azóta leánya a közönség kegyence, s nem szorul senki pártfogására. Szerencséjére: Incének nem volt most kedve irónnal jegyezgetni a rovást.

Fatime inkább Hannát igyekezett elfoglalni, kifogyhatlan esprit-vel figyelmeztetve őt a színpadi rutin mesterfogásaira, s miután felszólítására Hanna nem akart férje jelenlétében valamit megpróbálni, Fatime maga volt kész elénekelni előtte azt a csábító szép áriát:

„Azért uram… azért uram

Jól kell vigyázni!… jól kell vigyázni!”

Szeretetreméltóan tudta azt adni. Csupa báj volt, merő titkolt szenvedély és a szemérmen keresztül csillámló hamisság. Hanna kedvetlenül monda:

– Mentül többet tanít ön rá, annál jobban átlátom, hogy én meg sem tudom ezt közelíteni.

Ince kapott az ürügyön, hogy Hanna nem akar az ő jelenlétében kísérletet tenni, s tisztességesen visszavonult saját lakosztályába, hogy a hölgyeket ne zavarja.

Érzette jól, hogy e felfedezés után rémséges időváltozásnak kell bekövetkezni.

…Másnap Hanna grófnő megírta a méltsás rendezőnek, hogy nem játszhatik „Fortunio dalában” – makacs rekedtség miatt. S miután a szerepet egy hirtelen nem vállalta el senki, az egész operett elmaradt. Mademoiselle Belle Ange is bevégezte vendégszerepléseit: kapott az úrhölgyektől emlékül egy értékes karperecet, s azzal hazament Bécsbe.


VisszaKezdőlapElőre