Előszó

Micsoda cím ez már? – fogja kérdezni minden ember.

Minő blaszfémia! – kiált fel a szentimentalizmus. Hisz a szerelemnek még a boldogsága is nagyobb bölcsesség, mint a filozófok minden tudománya.

Minő pleonazmus! – mondja rá a szatirikus. Hát vannak a szerelemnek okosai is?

Minő antitézis – jegyzi meg felőle a koreszmék embere. Hisz a szerelem nem szerelem többé, mihelyt bolondság; s a bolondság sem bolondság, mihelyt szerelem.

Ebből valami furcsa lesz! – szól hozzá a kíváncsiság; szerelmesek és bolondok! Rendkívüli történetek rakhelye lesz itt. Én aztán, hogy amazokkal mind megbirkózzam, emezeket kielégítsem: elévethetném mindazt, amit emlékezetem összehalmozva tart az emberi szív szerepléséről a világtörténelemben. Beszélhetnék a szerelem túlcsapongásairól, a római szaturnáliák misztériumairól, miket Hispala Sescennia úrhölgy fedezett fel kedvese előtt, akit sajnált ez ünnepélyek kegyetlen élveinek feláldozni, s mely fölfedezésért Adrián császár egy városnegyedet leromboltatott. Akadnának e történetnek olvasói, s azok bizonyítanának amellett, hogy a szerelem sok bolondot eszközöl.

Elmesélhetném a „megfordított évszakok” bohóságait, mely egylet a XVI. században azt a szabályt állította fel, hogy akik egymást igazán szeretik, azok nyáron télhez, télen nyárhoz öltözve járjanak, a szomjat meleg vízzel oltsák, az éhséget sületlen szerekkel. – Azt tartom, hogy ezek elég nagy bolondok voltak.

Regélhetnék a mór „szeretők sziklájáról”, hová egyszer üldözött szerelmes pár menekült fel az apai korbács elől, s ahonnan tovább nem futhatva, mindketten leugrottak, meghaltak. És azután még sokáig „szeretők sziklájának” hítták azt a helyet, ahol csak boldogtalan szerelmesek voltak a környékben, mind oda siettek magukat elölni. – Kérdés maradna, hogy kik voltak a nagyobb bolondok: azok-e, akik a példával előrementek, vagy azok, akik őket követték.

Segélyemre hívhatnám az etnográfiát, s elkezdve a szerelem bizarr közönyétől, mellyel az eszkimó a vendégszeretet fogalmát még a hitvesi kegy osztalékára is kiterjeszti, végigutaztathatnám a kegyes olvasót az ellenkező oldalig, hol a féltékeny koriálok soha sem engedik feleségeiket megmosdani, hogy más férfi ne is gyaníthassa arcaikról, hogy szépek-e. Közbe esnének aztán olyan népek is, mint az alibamoniak, ahol még a nők is féltékenyek és bosszúállók, s ha egy asszonynak a férje hűtlenséget követ el, valamennyi asszony ellene támad, s a hűtlen férj kollektíve elpáholtatik. – Melyik bolondabb a három közül?

Azután felidézhetném a világtörténelem nagy kísérteteit, s elmondanám rólok: ez a koronás rém itten Semiramis, háromezer év nem oltotta ki szeméből azt a bűvsugárt, amivel hajdan a hőskor férfiait keblére szédíté; minden évben más férje volt, s azok minden évben csoda módon meghaltak. A szép királyné egy kerített sírkertet tartott holt férjei számára, ahol az egymás után következők számára remek síremlékek voltak emelve. Ahogy a mai kor delnője tart egy-egy fotográf-albumot, mely lassankint megtelik imádók arcképeivel, úgy tartott e hatalmas nő egy sírkertet, s annak minden lapja egy-egy márványemlék volt, ráírva a holt férj neve és szerelmének nagysága. Azon fehér márványmauzóleum, melynek küszöbéhez támaszkodva jelen meg előttünk a szép rém, maga még fehérebb, mint a márvány, csak szemei feketék és égők: Arraeus hamvainak sírboltja az; azon Arraeusé, ki Bithünia királya volt, szép, fiatal és hős. Semiramis belészeretett, s kezét ajánlá neki; de Arraeus visszautasította azt. Erre a királyné haddal támadt ellene, s Arraeus a szerelmes nő elleni harcban elesett. A királyné aztán a halva megkapott kedves tetemének emelteté azt a mauzóleumot, s még holta után sem bírta nem szeretni azt, ki inkább meghalt, mint hogy őt szeresse, s kit inkább megölt ő, mint hogy mást szeressen. Ez csinos tárgy volna, s sok régimódi páncél és balliszta leírását lehetne benne közrebocsátani.

Érdekes volna „őrült Johanna” királyné története, ki férjét addig üldözé, míg vágytársnéja megölte a közös szerelem tárgyát, a királyt; s akkor Johanna ezüstkoporsóba teteté a hullát, és mindig magával hordozá azt, ahol járt-kelt, ahol megpihent, elaludt, a férj a koporsóban mindenütt mellette volt, amíg élt. – Sok romantikus vidéket be lehetne ezzel az ezüstkoporsóval járatni, annak a bebizonyítására, hogy bizony nagy bolondok a szerelmesek.

Szép mese volna e tárgyról Dzsehángir és Nurgehán története. Dzsehángir ti. mór kalifa volt (meglehet azonban, hogy arab padisah volt; nem állítom bizonyosan), Nurgehán pedig a legszebbik felesége, kétségtelenül hollóhajú, tojásdad arcú, korallajkú, gyémántszemű, ahogy a keleti ideálokat szokás költőileg feltálalni; és obligáte heves vérű, rajongó kedélyű, ábrándos szellemű, ahogy ugyanazokat pszichológice feltrancsírozva illik az olvasó asztalára tenni. Tehát egyszer ennek a Dzsehángirnak az a raptusa támadt, hogy a szép Nurgehánnak egy édes ölelésére megengedte, hogy egy álló egész huszonnégy óráig uralkodjék az országán őhelyette, s amit azalatt parancsolni fog, az mind akképpen teljesüljön. A szép Nurgehán aztán – természetesen – legelébb is a kincstárból felhordatta, ami kész aranyat talált; – ezt idáig más is ilyen okosan intézné; – és akkor az aranyakat mind újra verette, egyik felén volt az ő feje Dzsehángiréval egyesítve, a másik felén ez a körirat: „Dzsehángir és Nurgehán szerelmének emlékére”, – s aztán ezt a pénzt kiosztotta az ország szegényei között, hogy az ő szerelmét örökké emlegessék. S minthogy a mahomedán pénzeken nem szokott lenni emberi ábrázat, s minthogy mahomedán férfi a feleségével együtt nem szokta magát a világ előtt mutogatni, tehát kétségtelen, hogy ez a bolondság igen nagy katasztrófával végződött, mely majd vita tárgyaul hagyná fenn annak elhatározását, hogy melyik volt a kettő közül a nagyobbik bolond, a regényíróra csak azon technikai nehézségek maradván fenn, hogy először hogyan tudta 24 óra alatt egy egész mór királyi kincstár pénzét újraveretni (mert politechnikai regények óta a közönség szeme nagyon fel van nyitva az ilyen dolgokban); másik meg annak elintézése, hogy miféle kormánybiztosok lehettek abban az arabs országban, ha a szegények számára küldött aranyak csakugyan a publikum közé kerülhettek az ő kezeiken keresztül.

Beszélhetnék az angol hercegről, ki beleszeretett juhásznéjába, s mert az semmiképpen nem akart végette hercegnővé lenni, ő lett miatta juhásszá, s őrizte és fejte vele együtt a saját juhait. Melyik volt a nagyobb bolond?

Előidézhetném azt a János királyt, akinek nem volt elég úgy szeretni, ahogy emberek szeretnek: ő a tündérek szerelmére akarta fokozni idegeit, s evégett minden este spirituszos pokrócba varratta be magát. Egyszer a komornyikja a cérnát, mellyel urát bevarrta, égő gyertyával akarta elszakítani, s a spiritusz lobot vetett. Minthogy pedig János király nem volt szalamander, tehát ott bolondul megégett. Ennek is lehetne hatása. Vagy ezer effélét!

Tüneményes, rendkívüli történeteket, miket az ódon krónika elég emlékezeteseknek talált, hogy a világtörténet margójára feljegyezze.

De ezúttal nem válogatok közölök.

Közönséges, mindennapi történeteket írok le; olyanokat, amik minden időben, minden égalj alatt megtörténhettek; itt körülöttünk, szemünk láttára végbement dolgokat, miket észre sem vesz az ember addig, míg el nem mondják előtte, s csak akkor emlékezik rá, hogy hiszen azt ő is tudja valahonnan.

Mindennapi történeteket, mikben akik szerepelnek, derék, okos, nevezetes emberek, s talán egész életükön át titokban tudják tartani, hogy – ők voltak az első pályadíjnyertesek azok között, akiknek a neve: „szerelem bolondjai”.


KezdőlapElőre