Egy házasulandó ifjú

Bélteky Feri megkapta az amerikai levelet, mely Harter Elemér halálát tudatá, megkapta a bizományt is a hajfürttel és a csatatéri porzóval, s szépen eltette a fiókjába a levelet; a porzót meg a fürtöt kiöntötte valahová, s nem adott át semmit annak a bizonyos missnek.

Bélteky Feri akkor már pesti ügyvéd volt, igen ildomos ifjú. Jó pénzkereső. Csoda módon tudta hajtani az ügyeket. Harter Nándor is tapasztalta ezt a jó tulajdonságát. Azt az Elemér úrfi igényperét anyai örökének kiadása iránt veszedelmesen szorgalmazta a bíróságnál. Harternek minden hivatalos tekintélyét össze kellett szedni, hogy egy kis időhaladékot szerezzen magának.

Különösen ádázul utána vetette magát e pernek a kitűnő ifjú, amidőn a Potomac melletti diadaluk az unionistáknak Európában köztudomású lett.

De hogyha Harter Nándornak azt a találós mesét adta volna fel valaki, hogy fejtse meg: mi összefüggése van a potomaci ütközetnek az ő perének siettetésével, azt ugyan egész világi életében ki nem találta volna.

De még más rendkívüliséget is tanúsított a jeles jogtudós a fentebbi világesemény óta. Elkezdett Világosiékhoz látogatóba járni, kiknek holléte felől addig az ideig nemigen tudakozódott.

Én világért sem szeretek senkit rágalmazni, s csak úgy találomra mondom el gyanakodásomat. Én azt gyanítom, hogy Bélteky Feri nőül akarja venni Ilonka kisasszonyt.

Ilonka kisasszony szép leány, okos leány, erényes hölgy; de elvégre is csak szegény leány, ki leckeadással szerez családjának mindennapi kenyeret; ha őt egy jó hírű, szolid, ügyvédi praxisban levő gavallér nőül veszi, az annak a részéről tagadhatatlanul igen nemes szívű elhatározást feltételez.

Azt még Bélteky Ferin kívül egy teremtés sem tudja, hogy Harter Elemér végrendeletében halála esetére általános örököséül Világosi Ilonka kisasszonyt nevezte meg. Azt sem tudja rajta kívül még senki, hogy a hagyományozó sietett is minél előbb meghalni; itt van a hivatalos tudósítás felőle.

Minderről maga Ilonka kisasszony sem tud semmit.

Majd csak akkor lesz kellemesen meglepetve e felfedezés által, midőn már Bélteky Feriben egy szerető férjet fog bírni. A neki hagyományozott összeg menni fog a lezárolt kamatokkal együtt valami százezer forintra.

Én úgy hiszem, hogy ilyesvalami kombináció fordulhatott meg Bélteky Feri agyában, midőn Ilonka kisasszonynak elkezdett udvarolni.

A jeles ifjú nem panaszkodott már szívgörcsökről: azok egészen elmúltak nála. Hanem bálrendezői rangját még mindig nem adta föl a császárfürdői bálokban:

Ilonka kisaszony igen szívesen látta őt mindig. Ezt a szívesen látást a felületes fiatalemberek rendesen félreértik.

A kisasszonyok szívesen látják azt az embert, aki szívüknek közönyös, aki mulattat, míg itt van; nem kérdezik tőle, hová megy, mikor odább áll, s nem kérdezik tőle, hol járt, midőn visszajön.

Az „igazi”-val nem így szokás bánni. Azzal nem mulatnak, arra nem mosolyognak. Azt durcás arc fogadja, s kötelességévé van téve kitalálni, mivel haragított meg valakit; s jaj neki, ha ki nem találja! A bűbájos Szfinx széttépi apróra, hogy aztán megint összeillessze.

Tehát Ilonka derülten fogadta mindig a látogatót. Talán még dicsérte is érte magában, hogy íme, egy hajdani táncosának eszébe jut őt felkeresni most is, midőn a szegénység bevallott dolog a háznál. Íme, egy ember mégis van, aki illedelmesen köszönti az elszegényült család leányát, ha az utcán találkozik vele, s báli meghívókat küldöz családjának most is, miként a boldogabb időkben, mikor még oda is eljártak; sőt ismerve Ilonkának a könyvek iránti szenvedélyét, első kézből hordja számára Hugo Victor és Charles Dickens legújabb regényeit eredetiben.

„Jó fiú” ez a Bélteky Feri.

Ez lehetett felőle Ilonka véleménye.

A mama tapasztaltabb hölgy volt: ő már sejtette, hogy e látogatások alatt komolyabb célok is lappanganak. Hogy e célok egészen törvényesek és alkotmányosak, ez iránt nem lehetett semmi kétsége. Bélteky Feri mint nemes keblű s igen szilárd jellemű ifjú állt hírben. Valahányszor jött, kezet csókolt a mamának, tudakozódott „urambátyám” hogyléte felől: egy ilyen tisztes ifjúról semmiképpen sem lehetett föltenni, hogy urambátyám és asszonynéném leányát az ablakon át akarná elszöktetni. No, ezt Ilonka felől sem tehetné. De nem is arra termett.

Bélteky Feri nem az az ember, aki a leányok elcsábításán kezdi a dolgot; nem gyújtogat tilos szenvedélyekkel, nem rabol szíveket; nem gyilkol gyanútlan ártatlanságot; gyújtogatás, rablás, gyilkolás, jól tudja, hogy kriminális eset: ő marad a polgári perrendtartás útján, megalkuszik a tulajdonossal.

A tulajdonos természetesen a mama.

Civilizált országban, tudjuk jól, hogy a leány kezét mindig az anyától szokás kérni: úgy illik az; nincsenek ugyan rá írott törvényeink, de szentesíti az alkotmányos szokás.

Egy napon Világosiné azzal az újdonsággal lepte meg Ilonkát, hogy Bélteky őelőtte komolyan nyilatkozott. Látogatásainak egészen komoly célja van. Házasulandó ifjú.

Az első ostromot könnyen elhárítá Ilonka. Odamutatott kedélybeteg atyjára, s azt felelé:

– Majd ha atyám férjhez ad, akkor férjhez megyek.

Világosiné elértette a választ, s nagyot sóhajtott rá.

– Igazad van: kije maradna atyádnak, ha te is elmennél? Egyedül te tartod benne a lelket.

Ezzel aztán fegyverszünet lett.

De ez nem sokáig tartott. Másnap már ragyogó arccal tudatá Bélteky újabb látogatása után az örömhírtől felderült mama:

– Lásd, mily nemes lelkű férfi! Kijelenté előttem, hogy ha te nőül mennél hozzá, mi mind együtt laknánk veletek. Szegény atyád ott volna közeledben, jó ápolás, kényelem gyógyítaná baját; nem válnánk el egymástól.

Már erre erősebb eszközei kellettek az ellenállásnak.

– Anyám, én ezt az embert nem szeretem.

– Más valakit szeretsz?

– Senkit, anyám.

– Talán magad sem tudod. – Az az idő itt van nálad, amikor a leány lelke nem lakik már a szülői ház küszöbén belől. Isten rendelte azt így, és így van. Az egész világon csak rád nézve nem volna senki, akire azt mondanád: ezt másként szeretem, mint az atyámat?

– Nincs.

E rövid szó oly szomorúan visszhangzott, mint a kriptába lekiáltott hang.

– Nincs – ismétlé Ilonka. – Hol lehetne? Míg gyermekből hajadonná nőttem, az egész ismeretes világ elveszett körülöttem. Abban az új világban, amiben most járok, minden ember idegen nekem: az egyik nem vesz észre engem, a másikat nem veszem észre én.

Azt kellett volna Világosinénak kérdezni leányától: nincs-e valaki, akit gyűlölsz; akkor megtudta volna az igazat.

– De lásd, Bélteky oly derék ifjú, becsülete van és kenyere.

– Igaz. Ez is elég ok arra, hogy ne adjak neki egy üres szívet, mely egész életére boldogtalanná teszi.

– Óh, kedves leányom, sokan beszéltek így már, akik mint boldog emberek ébredtek föl. Minden két menyasszony közül egy sírva megy az oltárhoz. Azonban én nem beszéllek rá, ámbár elég szép szerencse volna a mi mostani elhagyott helyzetünkben. Csupán arra kérlek, ne utasítsd határozottan vissza. Fogadd el továbbra is Bélteky látogatásait. Lehet, hogy felébred benned iránta a vonzalom. En annak nagyon örülnék. Hiszen fiatal vagy még: ráérsz várni. De hadd járjon ő tovább is ide. Én oly nagyon becsülöm.

– Nem bánom, anyám; szívesen fogom látni.

E második ostrom után tehát következett a rendszeres megszállás. E naptól fogva Ilonka cernírozva volt. Bélteky Feri hozzáfogott a várőrség kiéheztetéséhez.

Elővétettek a megvesztegetés minden nemei: apró ajándékok, mik a nők jóindulatát megnyerik; a mindenre kiterjedő gyöngéd figyelem, elfogadtatott és kikönyörgött arcképek; sőt még divatlapokban kiadott szerelmes versek is. Bélteky Feri még szerelmes verseket is írt: „Ilonkához”. „A megölő kék szemek”-hez. „Óh, ha tudnád!” Elő is fizetett a lapra Ilonkának, melyben azok megjelentek.

(Zárjel között mondva, én kétféle nemét ismerem a szerelmes verseknek: az egyik olyan, mint a méhe, szeretem zöngését, tudom, hogy tele van mézzel, s viszi azt királynéjának; hadd vigye, nem bántom; a másik olyan, mint a szúnyog: úgy énekel messziről, úgy könyörög, hogy hadd csípjen meg valakit! Hiszen bár csípné már, csak ne énekelne a fülébe. – Bélteky Feri verseit Ilonka határozottan a szúnyogok válfajába osztályozta.)

Ez így folyt egy ideig. A várőrség még mindig nem kapitulált. Akkor megkísértetett a külhatalmak intervenciója.

Egy reggel, mikor Ilonka Lemmingnéhez ment leckét adni, az úrhölgy azzal a szóval fogadta őt, hogy „ma nem tanít ön engem angolul; ma én tanítok önnek valamit, amit ön nem tud. Ma a vívás is elmarad: hanem azért harcolni fogunk. Üljön le mellém!”

Ilonka helyet foglalt Malvina mellett a causeuse-ön, s várta, hogy mi lesz ebből.

– Én tegnap összejöttem önnek az édesanyjával a nemzetgazdasszonyok gyűlésén.

(Az ínség óta Világosiné is tagja lett az emberbaráti társulatnak. Szegény, legalább egypár órára kiverte a fejéből családi bajait, míg a máséit elintézni segített.)

– Édesanyám említette azt.

– De azt nem mondta, hogy önről beszéltünk.

– Nem.

– Panaszkodott önre az édesanyja, hogy milyen rossz leány. Igen, igen! Ne is nézzen rám azokkal a nagy kék szemeivel! Ön rossz leány. Nem akar férjhez menni.

– Én nem mondtam, hogy nem akarok.

– Igen; de ahhoz nem akar menni, aki kéri.

– De mikor nem kér senki.

– Ah! Hisz Bélteky mindennap odajár önhöz.

– De tőlem sohasem kérdezett olyasmit, amire azt mondhatnám:itt a kezem.

– Értem én azt, kedvesem. Mert ön olyan szemeket tud vetni az emberre, akit magától távol akar tartani, hogy megfagy benne a lélek. Szegény Bélteky számtalanszor panaszkodott ön édesanyjának, hogy oly fagyos tekintetekkel találkozik önnél, mikor komolyan akar önnel szólani, hogy nem tud hogyan belekezdeni; másszor meg, ha jókedve van önnek, oly gunyoros és mindent tréfára vevő, hogy nem tud hogyan végezni. Illik-e egy embert kínozni, aki szeret?

– Nem. Azért igen helyesen cselekszem én, midőn nem akarok egy becsületes embert halála órájáig kínozni.

– Ah, kedvesem, az nem úgy van, ahogy ön azt leányésszel elképzeli. „Nem megyek férjhez, inkább meghalok” – azt mondja a leány; aztán mikor a főkötő a fején van, akkor tudja meg, hogy mi van egy új világban.

– Vagy mennyország, vagy pokol.

– Azt mindig az asszony alkotja magának. Higgye el nekem, kedvesem. Mert én megpróbáltam mind a kettőt. Hibáztam első férjhezmenetelemkor. Nem tudtam magamat oda törni, hogy azt mutassam férjemnek, hogy szeretem. Elhidegültem iránta, s megfagyasztottam őt magát; végre elváltunk egymástól, mint két halott. Mostani eszemmel kárhoztatom akkori kedélyemet. Én oktalanul csináltam a kárhozatot férjemnek és magamnak. Most egészen boldog vagyok. Derült kedélyem magamat is boldoggá tesz és mást is. A férjnek sohasem szabad azt megtudni, hogy a nő szíve hideg: még ha igaz is.

– De hát mi cél van ezzel elérve? – kérdé a leány elbámulva, mint aki e célzatokat fel nem foghatá.

– Az, hogy az ember: asszony!

Lemmingné szemei szikráztak e szónál.

– Az ember ura magának és mindennek maga körül. Nem az a titka a férjhezmenetelnek: nagyon szeretni! Hanem az, hogy nagyon szerettetni. Ha nekem azt mondanák, hogy van egy férfi, akit ön imád: lebeszélném róla, az szerencsétlenség; de mikor azt mondják, hogy van egy férfi, aki önt imádja: ahhoz menjen hozzá, mert az nagy szerencse.

– Köszönöm a jó tanácsot, asszonyom; de én várni fogok addig, míg a szerencse és a szerencsétlenség összetalálkozik.

– Amíg találkozni fog egy férfi, aki önt imádja, s akit ön is imád. Kedvesem! Sok ilyen szép sima arcú gyermek lesz ráncos képű aggszűz e várakozásban.

– S az aggszüzeket kinevetik, ugye, de nem siratják meg.

– Azt is. De meg nem tudhatja kedvesem, minő sivatagot viselnek azok keblükön belül?

Ilonka büszkén kelt föl Malvina mellől.

– Asszonyom! Én azt tudom. Mert ezt a sivatagot most is viselem már szívemben. Viselek szívemben egy ember nem lakta sivatagot, ahol nem találok egy leszakítani való virágot, egy megpihenni való árnyékot; aminek közepén elülök magamban, és nem látom a láthatárt sehol. Aggszűz vagyok én már; a ráncokat érzem arcomon, mikor még tükrömből nem látom; s ha nem keserít el az, ami belül vagyok, attól, ami kívül leszek, már nem borzadozom.

Lemmingné úgy olvasott ennek a leánynak a szívében, mint a nyitott könyvben.

Engedte őt hazamenni.

Ilonka pedig azután is jókedvű volt otthon, s ha jött a kelletlen udvarló, nem volt hozzá kegyetlenebb, mint máskor.

Mi tudjuk jól, hogy Béltekynek nem törte el semmi csontját ez a kegyetlenség.

Ne lett volna csak Harter Elemér végrendelete a kezében, nem fájt volna az ő szíve Ilonka szép szemei miatt.

Seperjük ki az „ilyen” szívfájdalmas emberek után a szobát! Éjjelenkint aztán, mikor álmatlan fekhelyén heverve egyedül találta magát az ifjú leány abban a végtelen nagy, emberlaktalan sivatagban, elővették az elfojtott keservek. Minthogy szeretni nem lehetett, kénytelen volt gyűlölni. Gyűlölete tárgyát maga elé hozni. Azt, kit annyiszor látott álmában, annyiszor került ébren, aki elől futott, akit mindenüvé magával vitt, akinek meg nem tudott bocsátani soha, s akit el nem tudott felejteni soha.

Az ám nem hízelgett, az megbántotta durván, vakmerőségével. Megbántotta őt akkor, amikor ha nem tisztelte benne a szűz hajadont, tisztelnie kellett volna benne a szegénységét. Kinek nem arcát kellett volna, nem csókjával, nem meggyalázni: de kezét, de könnyeivel, de megszentelni!

De mikor e nyomorult fickónak még a gonosztettében is több erény van, mint annak a másiknak a jótéteményében. Szeretett! Őrült volt.

Aztán meg is bűnhődött úgy, ahogy férfi még soha. Megverte egy leány. Megverte egy asszony előtt. Jól mondta, hogy meghalt; mert ezzel meg is kellett halni. Úgy kellett neki!

Bár hoznák már halálhírét! Bár mondanák már, hogy el van temetve: – hogy aztán megsirathatná kedve szerint; – hogy bebocsáthatná szobájába ismét, hogy helyet adhatna szűzi fekhelyén – a halottnak, – a léleknek; akit úgy gyűlöl, úgy gyűlöl most, hogy majd a szíve szakad meg érette.

Ha egyszer halott fog lenni, akkor jó, engedelmes fiú lesz; nem csapong tétova, nem lesz csapodár; nappal nem kell őt félteni; este otthon marad; ügyel egyetlen szavára: „Jó légy, olyan légy, amilyennek én akarlak, ártatlan, szelíd és nemes; aztán engem szeress; aztán majd lassankint egymáshoz vénülünk mind a ketten; s aztán majd-majd egyszerre meghalunk mind a ketten; ekkor majd te is meghalhatsz igazán; addig még sokáig idefenn kell maradnod mellettem, körülöttem, szívemben: hűlt porod odakint a hideg földben…”

Most egy ideig úgy tettek a várostromlók, hogy nem mutatták előkészületeiket; rejtekben ástak a várfalak alá valami tűzaknát, hogy aztán egyszerre föllobbantva, megrohanhassák a meglepett várőrséget.

Lemmingné napokig nem beszélt a tárgyról Ilonkával többet; – hanem egyszer azt mondta neki az angol lecke végeztével:

– Apropó! Hallotta ön már, hogy Elemér meghalt?

Ilonka arcán egy vonás sem változott.

– Nem hallottam.

– Elesett a Potomac melletti ütközetben.

Erre éppen nagyot kacagott Ilonka.

– Hogy került volna ő a Potomac mellé elesni? S hogy esett volna el az amerikaiak harcában?

– Önkénytes volt, s azt mondják, igen jó katona lett.

– Az is meglehet – szólt Ilonka meggondoltan –; ha úgy történt, szép halála volt.

Malvina nem engedte el a vívóleckét. Meg akarta tudni, nem reszket-e most ennek a leánynak a keze, nem téveszti-e el a tempókat, nincs-e megzavarodva.

Bizony eszénél volt az most is; Malvina nem bírt rajta kifogni. Utoljára is ő szakította félbe a leckét.

– Nem vagyok ma képes vívni. Ennek a fiúnak a halálhíre mégis nagyon felizgatta idegeimet. Egészen megzavart. Önt nem?

– Engemet nem.

– De hogy lehet az?

– Én nem hiszem, hogy meghalt.

– Ah! No, megálljon! Itt a hírlap, amelyben körülményesen le van írva, hol és mikor esett el, kik ápolták. Maga az írta alá a levelet, aki végleheletéig mellette volt. Olvassa ön!

Ilonka végigolvasta a hírlapi cikket, s aztán azt felelte rá:

– Úgy tudom, hogy már egyszer a tengerfenekén is volt az az úr; el is rekviemezték; aztán megint csak előkerült. Majd hazajön az megint!

Lemmingné bosszúsan veté félre a hírlapot. Mérgelődött, hogy azt a gyermeket nem bírja megtörni.

– No, no, kedvesem; egy férfinak a lelke már bizony az ön lelkén szárad; ezt ne hagyja magának elfeledni.

Ilonka úgy sietett haza.

Nem is akart e hírre gondolni, míg haza nem ér. Félretette azt maga számára. Majd ha odahaza lesz, kis kertre nyíló szobácskájában, hol tanulmányozni szokott, majd mikor nem látja és nem hallja senki, akkor leborulva asztalára, előveendi ezt a gondolatot, s betölti vele egész lelkét.

Hazaérve, anyját nem találta honn (a nemzetgazdasszonyok gyűlésén volt a derék honleány), csak azok voltak ott, akik nem hallanak és nem hallgatnak. Ha ideje volt a sírásnak, tehette lelke szerint.

Leveté kendőjét, kalapját, letérdelt asztalkája elé, lehajtotta kis kezére homlokát, s elkezdé elejétől végiggondolni azt, amit olvasott, s miután hosszan végiggondolt rajta: hirtelen felszökött helyéből, és elkacagta magát.

„Nem igaz! Az én szívem nem tud erről semmit!”

„Ha ő annyi idő óta halva volna: hogy azt az én szívem annyi idő óta ne érezte volna!”

Az pedig most sem hiszi még, hogy ez igaz.

Bélteky Feri ugyan megmutathatná neki magát az eredeti levelet magával az úrfi vérével írva, mely levél után lett szerkesztve ama hírlapi tudósítás is; de Bélteky Feri ezt nem teheti, mert akkor idejekorán tudatná Ilonkával a végrendelet történetét is, ami megint az ő tisztességes végcélját hozná hamis világításba, sőt meglehet, hogy éppen el is ütné tőle. Ilonkának nem szabad azt megtudni, hogy ő már gazdag.

Tehát ez a tűzakna fellobbantása sem használt.

Ilonka szeme közé nevetett mindenkinek, aki előtte arról beszélt, hogy Harter Elemér a csatában esett el.

Utoljára is egyenes ostromhoz kellett fogni.

Egy délután Világosiné megmondá leányának, hogy tovább ez a kétséges helyzet nem tarthat, Bélteky maga fog előtte nyilatkozni; holnap reggel tizenegy órakor eljő, és ünnepélyesen megkéri Ilonka kezét.

– Én pedig még most sem szeretem őt.

– Miért nem?

– Mert nincs rajta semmi igaz. Nem való, amit mond, nem való, amit mutat. Maga magát is mindig csalja. Elhitet magával valamit, s aztán megbánja, hogy elhitte magának. Teszi magát hazafinak, s aztán megijed tőle, mikor benne van; haragra gerjed, s aztán nagyot kerül, mikor haragja tárgyával összetalálkozik. Olyan kiállhatatlan „jó ember”.

– Leányom, még egyszer kérdezlek: szeretsz valakit mást?

– Senkit.

– Akkor jól mondod, hogy „senkit”, mert ha legalább engem szeretnél, családod boldogságát egy oktalan szeszélyért össze nem tépnéd.

Ilonka szíve elfacsarodott e szóra.

Hogy ő az, aki családja boldogságát szeszélyből összetépi! Hogy ő az, aki nem szeret sem apát, sem anyát!…

Azt hitte, hogy a szemrehányás alatt meg kell szakadni szívének.

– Anyám – szólt tűzben lángoló szemekkel, miknek még e percben meg volt tiltva a sírás –, ne folytassuk ezt ma. Én tudom előre, én esküszöm neked rá, hogy ez az ember holnap nem fog eljönni, hogy kezemet megkérje. Bizonyos vagyok róla, hogy mikor jönnie kellene, levelét fogod kapni, melyben szívgörcseit fogja jelenteni, mert megbánja minden gondolatját; meg fogja bánni azt, hogy házasságot ígért. Ő nem jön el holnap. Ha pedig eljön és szavának áll, akkor Isten legyen közöttünk bíró, hogy szerette-e valaha gyermek apját-anyját jobban, mint én titeket! Most bocsáss szobámba, s holnap reggelig ne bántsatok, mert ki akarom magamat sírni.

Azzal bement szobájába, és sírt.

Anyja megbánta aztán, amit mondott neki, s aggódva lesett be ajtaján estefelé. Leánya már akkor aludt. Odalopózott hozzá: nincs-e meghalva. Oh, nem volt. Szép mosolyogva feküdt vánkosán, s keble nyugodtan pihegett.

Másnap jó kedvvel kelt föl; tréfált, enyelgett. Böskével felöltöztette magát legcsinosabb ruhájába; még hajfürteit is divatosabban bonyolíttatta össze, pajzánul célozva, hogy az a háztűznézőbe jövők kedvéért történik. Végre eljött a válságos tizenegy óra. De Bélteky Feri nem jött.

Fél tizenkettőre is elmúlt; akkor beállít – egy hordár egy levéllel, melyre nem kell választ vinni.

A levél Világosinénak szólt. A címeren megismerte Bélteky írását.

Nem volt ereje a levelet elolvasni, úgy reszkettek a kezei. Szemei előtt összefutottak a betűk.

Ellenezte, de Ilonka kivette a levelet kezéből, s aztán olvasta fennhangon.

„Tisztelt nagysám!

A sors átka… stb. stb. midőn már boldogságom küszöbén stb. stb. – régi nagy bajom, a szívgörcsök visszatérte stb. stb. ily csapással boldogtalanná tenni egy angyalt… stb. stb.; jobb, ha csak egyedül szenvedem végig az élet kínjait stb. stb.”

A satöbbik helye ugyan ki volt töltve ékes szép frázisokkal, de azokat Ilonka részint átfutotta, részint úgy elkacagta, hogy nem lehetett hallani, mit olvas.

Elég az hozzá, hogy levél vőlegény helyett.

Ilonka arca ragyogott. Diadalmaskodott.

Mint valami elfoglalt zászlót, úgy lobogtatá kezében azt a levelet.

– Nem mondtam-e előre, hogy a szívgörcsei megérkeznek erre az órára?

Világosiné bosszúsan tépte szét a levelet, s aztán sírva borult Ilonka nyakába, és keserűn suttogá:

– Igazad volt. Többet ne hallgass az én tanácsomra soha!

     

Pedig hát igazán mondom, el akart menni pontban tizenegy órakor Bélteky Feri leánykérőbe Világosinéhoz, már barackvirágszínű kesztyűit is felhúzta; már a fiáker is ott állt a kapu előtt; már ki akart lépni az ajtaján, mikor szemközt nyitja azt rá valaki, s előtte áll testestül-lelkestül Harter Elemér!


VisszaKezdőlapElőre