Az áspis

Hogy mi az az áspis?

Én bizony magam sem tudom így egyszóval megmondani. Valami népies mitológiai személy.

Hanem, aki nem restelli ezt a fejezetet végigolvasni, az majd megtudja velem együtt, hogy mi az az áspis.

     

Világosiék istenhozzádot mondtak a városnak, s kimentek a bérlett pusztára gazdálkodni.

Gazdálkodni? Hisz az igen egyszerű dolog. Bizony nem szentírás az. Minden ember érthet hozzá. Abból áll az egész mesterség, hogy az ember engedi a füvet nőni, s mikor megérett, akkor lekaszálja.

Hanem akik azután hozzáfognak, hogy ezt az együgyű mesterséget megpróbálják, nem kell nekik egy esztendő, hogy elismerjék, hogy ez a világon a legnagyobb tudomány, a legbizonytalanabb tudomány, amiből minden évben újra le kell tenni az egzáment.

Világosi annyival volt bölcsebb a mindennapi embereknél, hogy ő már előre elismerte e stúdium nehézségeit, s hogy kellő készültséggel kezdhessen hozzá, előre bevásárolta az illetékes szaktudósok idevágó munkálatait; megvette a Mezőgazdaság könyvét, előfizetett a szaklapokra, könyv nélkül megtanulta a gazdászati vegytant: hány százalék fehérnye képződik a televényes agyagban? Hány font szénának felel meg egy mázsa burgonya? Nekifeküdt az állatgyógytannak; megolvasta a legszebb értekezéseket a váltógazdaság felől, s hozatott magának 160 szemet adó múmiabúzát, hatsoros árpát, veres mályvamagot, még gyapotmagot is, aminek akkor nagy jövendője ígérkezett az amerikai polgárháború miatt.

Hanem az mind kárba veszett dolog.

A mezei gazdaságot nem könyvből tanulják.

Tanítja azt a zimankós jégesőtől kezdve az utolsó földtúró ürgéig minden és mindennap, és azért mindennap meg kell fizetni a tandíjt.

A legelső tudomány pedig, amit a mezei gazda végigtanulmányoz – a cselédség.

Hajh, ha az ember szolgálattevő segédkezek nélkül ellehetne, milyen sokáig élne a világon!

Isteni eszme a demokrácia, hanem a hozzá való anyag szerfölött emberi.

Nem is beszélek arról, hogy a pusztát meg a rajta levő épületeket milyen karban adta át a korábbi bérlő Világosiéknak. Senkinek sem mondanék vele semmi újságot, ha elkezdeném felsorolni, hogy a kiköltözött bérlő egy falba vert szeget nem hagyott a szobában, egy lakható szobát az egész épületben; egy ép kályhát, egy nyitható kilincset, egy zárható kulcsot, egy meszelt falat még emlegetni való ritkaságképpen sem. A kertben pedig sem egy virágot, sem egy benn feledt káposztatorzsát, sem egy levágatlan ribiszkebokrot. Az istállók és szántóvető műszerek inventáriumáról elég annyit mondanom, hogy azok a földesúr által két esztendei haszonbér-hátralékban foglaltattak le és hagyattak hátra. Úgy hiszem, mindenki érteni fogja, hogy milyenek voltak.

Térjünk át egyenesen a cselédségre.

A puszta körös-körül egynapi járóföldre volt minden piaccal bíró várostól és minden néven nevezhető iskolától.

Lakosait, mint Robinsont a szigetre, úgy hajigálta ide mindenféle zivatar, mely restellte elnyelni a hajótörötteket. Szemenszedett népek voltak, akiknek csak éppen azért volt itten maradásuk, mert másutt már sehol sem szívelték meg őket.

A számadó juhász ezelőtt egy évvel került ki a börtönből, ahová azért csukták be, mert felgyújtotta az előbbeni gazdájának a juhaklát; azt meg azért gyújtotta fel, mert a gazdája nagyon firtatta, hogy hol van hát azoknak a birkáknak a bőre, amik állítólag mételyben elhullottak; csak hogy azt felelhesse rá, hogy elégtek a padláson.

A béresgazda nem volna rossz ember, amíg nem iszik; hanem mikor egyszer egy pohár bort bekapott, akkor nincs az az élő teremtés, aki megállhasson előtte; beleköt az édesapjába is, s aki őt úgy meg nem veri, hogy nem tud mozdulni többet, azt bizonyosan ő veri meg úgy, hogy nem tud mozdulni. Ez is kiülte emiatt a vármegye börtönét számtalan ízekben.

A kocsisnak az a nevezetes szép tulajdonsága van, hogy amint felnyitja a száját, azon kezdi, hogy káromkodik. Nem is tudja megindítani a beszédet anélkül; ez az exordium. Az aztán neki mindegy, hogy kivel beszél: a juhászkutyával vagy a házigazdával; s még amellett az az eredetiség is megvan benne, hogy a pipa sohasem szakad ki a szájából: azzal alszik el, azzal horkol, azzal ébred. Kétszer magára gyújtotta az istállót emiatt, jó szerencse, hogy idején eloltották mindig.

Azután jön a kisbéres. Ez jó gyerek volna, csakhogy átkozott lusta és nagyehető. Míg jól nem lakott, addig nem tud dolgozni, ha pedig jóllakott, akkor nem szeret. Mihelyt a sarkában nincsenek, mindjárt összedugja a két kezét, s ha mindig nem hajszolja a gazda, azon veszi észre, hogy már megint alszik valami boglya tövében. Úrnak született a gazember, s aztán itt kiadja magát parasztlegénynek. Éjszaka aztán annál jobban ébren van: de nem tollat fosztani, hanem a konyhaszolgáló körül kuktáskodni. Mindig a konyhában ténferkedik, ahol semmi dolga.

A konyhaszolgáló végre, egy pirospozsgás, gömbölyű hajadon, hátul egyetlen csapba font hajjal, télen-nyáron egyformán vállig feltűrt, céklaveres karokkal, jó cseléd volna különben, dolgos, szorgalmas, csakhogy egy kanál zsírt nem lehet rábízni, hogy el ne dugja felét. Meglopja az embert, amíg ránéz; meglopja a fejésnél, a köpülésnél, a mosásnál: és mindezt azért teszi, mert a kisbéresnek olyan átkozott jó étvágya van, s a kisbéres neki olyan igen kedves embere.

Hanem hát ez volna a legkisebb baj. Amit egy ember megeszik, az még utoljára is koldussá nem teszi a gazdát; hanem amellett irtóztató nyelves! Ha megered nála az ékesenszólás, olyan, mint a gyöngytyúk; mentül jobban kergetik, annál jobban kerepel. Az ember bámulja benne a természet tökélyét. Hogyan lehet ily folytonosságát a válogatott műszavakból alkotott konstrukcióknak órákig fenntartani, minden előre való gondolkodás nélkül? Óh, ezek nem készült beszédek, nem előre kigondolt frázisok, önkényt jön az mind és egymás után, mint a záportól támadt zuhatag, követ, sarat és szemetet hömpölyögtetve magával. Ketten-hárman ellene fordulhatnak, kiáll mindannyinak, és rekedtté perli őket; kocsisné, juhászné, béresné pocsékká válnak előtte, s az előbbeni bérlő felesége, a szegény jámbor zsidóasszony, tökéletesen elvesztette a hangját a vele folytatott mindennapi duettben.

És azután mindennek tetejébe van a kocsisnak, juhásznak, béresgazdának még egy csoport kisebb-nagyobb gyereke is; akik mind igen kedves apró emberek, csakhogy éppen olyan hazudozó, torkoskodó, veszekedő, ablaktörő, gyufával játszó, káromkodó, gyümölcslopó, dologkerülő és házpusztító gazemberek, mint az apjaik.

A legelső találkozásnál a konyhában siettet magát bemutatni Böske: ez volt az érdemes szakácsné neve. Világosiéknak természetesen mindent magukkal kellett hozniok, ami a megélhetéshez szükséges, mert az előbbi bérlő még csak egy forgácsot sem hagyott ott, amivel tüzet gyújtsanak. Világosiné, mint igen rendes asszonyság, ki még a városban megszokta, hogy minden kanál zsírt számba kell venni, mert különben nem bírtak volna csekély jövedelmükből még félre is tenni, most is azon kezdte, hogy a háznál talált szakácsnénak mindent darabonkint keze alá adott, s tudatta vele, hogy az ő szokása szerint mindent ő maga vagy a kisasszony fognak kiadni az éléstárból, és hogy a férficselédek onnan belülről fognak élelmeztetni; mindenkinek eleget kell kapni, de mindennek el is kell tartani a kiszámított időig.

– Jól van, jól – felelt rá vissza Böske. – Hallottam én azt már máskor is, más asszonytól is. Mintha az olyan könnyen menne! Hogy én minden kanál lisztért, minden pundurka tepertőért, minden gyűszűre való ecetért szaladjak a nagyasszonyomhoz meg kisasszonyomhoz. Tudom, hogy majd ráunnak hamarább, mint én; egy hét sem telik bele. Nem lopom én el senkinek semmijét; egy gombostű feje kevés, annyit sem loptam el soha életemben. Ha zsákszámra úgy heverne a konyhában az arany, mint a krumpli, rá sem néznék. Velem ugyan ki lehet jönni. Csak azt mondom, hogy ne bántsanak, csak azt mondom, hogy méregbe ne hozzanak, mert ha egyszer aztán méregbe hoznak, akkor áspis vagyok, valóságos áspis! Tudja, nagyasszonyom, kisasszonyom, mi az az áspis? No hát! Különben olyan vagyok, mint a bárány; madarat lehet velem fogatni, mikor jó kedvem van. De ha kivesznek a sodromból, akkor áspis vagyok!

Világosiné nem felelt rá semmit. Nagy stúdiuma volt már neki az ilyenekben. Látta, hogy a cseléd szorgalmas, hasznavehető, dolgos; hogy nyelves, azt tapasztalta, s hogy szeret a maga kezére gazdálkodni, azt sejtette. Nem tett aztán vele semmit; csak a legnagyobb pontossággal mindig kiadott neki idején mindent. Böskének sohasem volt alkalma a nagyasszonyát gúnyolhatni azzal, hogy egy délelőtt tízszer felkeltse a munkájától egy kis benn felejtett sóért, vajért, tejért; mindent kezébe adtak, mielőtt kérte volna.

És sohasem állt vele senki szóba. Nem kérdeztek tőle soha annyit sem, hogy jó idő van-e, rossz idő van-e odakinn. Megmondták neki, mit csináljon, s azontúl nem volt semmi diskurzus.

Hasztalan volt hozzá való kedve, nem lehetett senkibe belekötni.

Böskének ez nagyon fúrta az oldalát. A másik asszonyával már korán reggel elkezdhette a veszekedést, s este is úgy váltak el, hogy hol az dugta ki a fejét az ajtón, hol ő dugta be a fejét az ajtón egymásnak az utolsó szót elmondani. Itt se első, se utolsó szó nem volt soha. Asszony, férj, kisasszony úgy látszott tudni mind a maga dolgát, hogy szavukat nem lehetett hallani.

– Úgy segéljen, ha az a kis néma nem volna a háznál, az sem volna, akivel az ember egy szót beszéljen – monda Böske, mikor néha-néha megsokallta már a nagy hallgatást.

A kis néma gyereket szerette nagyon; az egész délutánokat elüldögélt a konyhaajtóban, s eljátszogatott magában egy falóval meg egy fataligával. Böske egész délután beszélt hozzá szakadatlanul; azt hitte, hogy ez mind legjobban hallgat arra.

Az úrnak és a kisasszonynak kevés dolga volt még most. Ilonkát az anyja készakarva nem eresztette a konyhába; az odabenn az asszonyokkal együtt font vagy varrt, és foldozta a szakadozott ruhákat. A zongorát eladták. Az úr pedig tanulmányozta gazdasági könyveit.

Ősz végén vették át a bérletet, a mezei munka szünetelt; legfeljebb az után lehetett látni, hogy a takarmánykészlettel gazdálkodva bánjanak, a birkának, igásmarhának gondját viseljék. Még virágmagokat vetni is korán lett volna cserepekbe. Előttük állt még az egész rengeteg hosszú tél.

Délutánonkint Ilonka összegyűjté a sok vásott cselédgyereket, s azzal vesződött, hogy megtanítja őket írni, olvasni.

Persze, az ágyúból kilőni valók mindjárt sárkányt csináltak az írni való papirosból, s a kapott irónnal hétorrú embereket pingáltak végig a ház falára; s ha Ilonka szigorúan akarta őket fogni, a szeme közé nevettek és szétszaladtak, s messziről csúfolódtak feléje; pedig almát is ígért nekik, ha jól tanulnak; jól pedig nem tanultak, s ekként csak Ilonkára haragudtak, hogy miért nem kapnak almát.

Ami a férficselédeket illeti, azoknak legkevésbé volt terhükre, hogy gazda van a háznál. Ez nem tette azt, amit a másik, hogy mindennap megmérje öllel, hogy mennyi széna fogyott el a kazalból, hogy a juhpadlás tetejére felkószáljon a bőröket megszámlálni, s minden reggel korán felkeljen azért veszekedni, hogy az éjjel meglopták. Azért persze minden éjjel meglopták. Ezt is csak minden éjjel meglopják; de legalább nem jár utána, s nem rontja vele sem a maga egészségét, sem a mások füle dobját.

A béres lop a kocsisnénak, a kocsis lop a juhásznénak, a juhász lop magamagának, a szakácsné meglopja valamennyit a kisbéresnek; s a kisbéres – az jó ember, az nem lop egyebet, csak a napot.

S ezen normális állapotban telik szépen az idő és ürül a hombár, míg egyszer megint jön az új év, aztán meg az új búza, s újra kezdődik a jámbor gazdálkodás.

Hanem azért, ha úgy in thesi minden ember egészen rendes és természetes dolognak tartja is azt, hogy lopni csak kell: mégis konkrét esetekben aligha tudja azt helyeselni, hogy valaki, aki mástól is lophat, miért lop éppen őtőle. Az ilyesmiben aztán az emberek lelkiismeretesek szoktak lenni.

Mert ha a Böske a Marci számára lelopja a kéményből a füstölt oldalast, arra mi gondja a kocsisnak, a juhásznak, az öregbéresnek? De ha a Böske a kocsisnak, a juhásznak és az öregbéresnek feltálalt babcuspájzról lopja le ugyanazt a füstölt oldalast, azt már keresztyén embernek nem lehet szó nélkül eltűrni.

Egy ilyen babcuspájz-füstöltoldalas elcsípése miatti per zavarta fel egy szép adventi csütörtök napon az új gazdák nyugalmát; ez prózai egy dolog ugyan regénybe való tárgynak, de mikor a jámbor gazdák életében oly gyakoriak az ilyféle katasztrófák. Mikor délben a tálalás ideje eljött, csak jön ám mind a három az ámbitusra, és hozza a maga paszulyos tálát a két kezében; a beltartalom érintetlen állapotban, a fakanál közepébe szúrva.

– Hívják ki a nagyasszonyt!

Világosiné kijött az ámbitusra.

– Mi baj?

– Itt a cuspájz! – szólt a kocsis, s letevé eléje a malomkőasztalra a tálat, a pipa akkor is a szájából meredt előre.

Hasonlóul cselekvék a béres is, fején tartva kalapját haragosan.

És a juhász hasonlóképpen, ki azután egyúttal a magyarázatát is előadó e jelenetnek; odamutatván a tál közepén szégyenkedő egy darab csontra.

– Hát ennek a sertvésnek csak oldalbordája volt, és húsa nem volt?

– Hát kutyák vagyunk mink, akiket csontokkal traktálnak, vagy mi? – tódító ki az öregbéres.

A kocsis nem szólt semmit, csak káromkodott.

A kérdéses maradványai egy magát a közjóért feláldozott sertésnek valóban nagyon közel voltak ahhoz az állapothoz, melyben hasonló őslényi gerinceket a múzeumba szokás relegálni.

Hanem hát erről a nagyasszony nem tehetett, mert ő azokat szokott izomrostanyag-burkolataikkal adta ki a szakácsnőnek, s nem utasította azt, hogy e csontokat a tudós doktor urak számára ily módon preparálja.

A szegény nagyvárosi delnő, ki soha életében ily hangokat nem hallott, csak hüledezett e goromba támadásokra; ellene három durva férficseléd egyszerre, s még a negyedik, a pofók Marci is odasertenkedett a folyosó oszlopa mellé mint ingerens e szörnyű igényperbe, melyben pedig világosan az ő javára történt a csődtömeg elsikkasztása; de ő már csak a vigyorgó pofáját s a paszulyos tálat merte kidugni az oszlop mellől. Ennyi mérges, rosszakaratú arccal, ily világos igaztalansággal szemben csakugyan nem jól érezte magát Világosiné. Jó volna ilyenkor, ha egy úr volna a háznál, de a jámbor Világosi nem az. Ő jobban fél a cselédeitől, mint azok őtőle, s ha lármát hall az udvaron, még beljebb megy a házba, hogy ne hallja.

Annyit mert rebegni a szorongatott nő, hogy hiszen ő kiadta az ételhez való húst, ahogy illik; erről a szakácsnének kell valamit tudni.

No iszen, csak ez kellett még, hogy a zivatar tökéletes felhőszakadássá váljék a feje fölött!

Böske csak leste, hogy lesz-e bátorsága asszonyának az ő evikciójára apellálni. Amint meghallá, hogy róla van szó, odaugrott a tűzhelytől, megvetette a lábát a konyhaküszöbben, s rágyújtott a maga tehetsége szerint. Olyan jólesett neki, hogy egyszer valahára már széteregetheti régóta gyűjtögetett rakétáit; hogy megmutathatja asszonyának, mi hát az az áspis.

– Micsoda? – kezdé rá csípőre tett kezekkel. – Én dugtam el valamit? Én loptam el valamit? Én ettem meg a cselédek húsát mind, ugye? Nem maga ád ki az asszony mindent? Nem maga darabolja szét egyenkint? Nem kijön hússzor egy délelőtt belenézni a tűzhelyen a fazekakba? Aztán mégis a szakácsnő a tolvaj? Én vagyok tolvaj? Én? Ne merje azt nekem mondani senki, mert mindjárt keresztülmegyek a lelkén! Keresztül megyek a…

De már azt nem mondhatta meg, hogy min megy még keresztül, mert abban a percben úgy ragadta meg hátulról valaki, hogy mint tíz harapófogó mélyedtek bele az ujjai Böske kövér karjaiba, s úgy röpíté keresztül az a valaki a konyhaajtóból az ámbitusra Böskét, hogy amint röptiben egyet fordult, még azután is ment-ment hátrafelé, nem maga jószántából, s addig ment, míg a sarkaival megakadt az esővízfogó szapulóteknőben, s abba azután egész termetével végigfeküdt, összecsapván feje fölött az esővíz hullámai.

Az a valaki pedig nem volt más, mint a kisasszony.

Amint behallatszott a szobába az otromba lárma, mellyel anyját megrohanták, hirtelen kifutott, és éppen jókor érkezett, fogy Böskének egy erőteljes kifejezését tettleg bevégezze.

Nem lehetett ám ráismerni.

A szemei forogtak, arca égett, szemöldökei össze voltak húzva, a haja göndören repkedett feje körül, ajkai szét voltak nyitva, az összeszorított fogsort láttatva és a két keze pofozásra görbült ujjakkal, mint a vadmacskánál.

Rettenetes szép volt.

A három férfi úgy megijedt erre a jelenetre, hogy mindegyikbe belefagyott a bátorság.

– Hát a te kalapod hol van, mikor az anyámmal beszélsz? – szólt a kisasszony a hozzá legközelebb álló öregbéreshez. Hanem az öregbéresnek már nem volt ideje megmondani, hogy hol a kalapja, mert abban a percben úgy kirepült a kalap a fejéből, fogy a kútágas tetején szállt le.

– Hát ez a pipa mi? – szólt a kisasszony a kocsisnak, csakhogy már akkor az a pipa sem volt pipa, mert a kocsis szájából kirántva, úgy csapatott a téglához, hogy ezermilliom darabra szakadt.

De már ekkor a juhász nem várta, hogy rákerüljön a sor, hanem iramodott, amerre világot látott, s ott az oszlop mellől megugró Marcival úgy csapta össze a homlokát, hogy majd kicserélték az orraikat.

Ilonka kisasszony pedig kiállva az ámbitus szegélyére, ezt a buzdító utasítást küldé utána a megfutamlott hadnak.

– Ha én még egyszer meghallom, hogy valaki az anyámmal gorombáskodik, fogok egy botot, s úgy összetöröm a hátán, hogy megemleget róla! Az ételét ma mindenki elvigye, holnap maga főzhet. Akinek nem tetszik a szegődés, itt az újév: mehet!

Nem hallották azok azt már!

Hanem azalatt Böske is kikecmelgett a szapulóteknőből, s mint egykor Nurredin szultán a kád vízből felmerülve, egészen új világot látott maga körül.

Még beszélni is elfelejtett.

Ez nem az a világ, amelyet ő itt hagyott. Ez nem az a kisasszony, aki őt harisnyát kötni tanította vasárnaponkint; s amit beszélnek, az nem magyarul van.

– Te pedig eltakarodol a háztól rögtön! – kiálta rá Ilonka. – Mert ha az anyám szeme elé mersz még egyszer lépni, kikaparom a szemedet, kitépem a nyelvedet, összetörlek, mint ezt a darab fát. (Az a darab fa pedig a kocsis pipaszára volt, ami a kezében maradt.)

Böske valamit akart mondani, de nem maradt rá ideje.

– Pusztulj előlem; egy szót se szólj! Most én vagyok az áspis. És ezután mindig én leszek az áspis! S majd én mutatom meg neked, hogy mi az az áspis.

De látta azt már Böske: azt is látta, hogy ha már a többiek elmenekültek a csatatérről, neki sem lesz tanácsos tovább ott maradni. A kisasszony nagyon nézegetett a cirokseprű után, ami a szögletbe volt támasztva. Azért csak eloldalgott az udvarról: félszemmel mindig hátrafelé ügyelve, hogy nem ütik-e már a búbját azzal a cirokseprűvel.

Bizony Marci lovagiassága nem terjedt annyira, hogy választottjának e nehéz harcában segítségére siessen. Az felhasalt a kazal tetejére, onnan nézve a végkimenetelt.

Azután Ilonka bevonta magával édesanyját a folyosóról.

Világosiné zokogott. Úgy ölelte meg gyermekét. Talán öröm volt e zokogásban? Hogy hát mégis van „úr” a háznál.

– Igen, de nincs szakácsnő!

Ezt az észrevételt Világosi tette, ki a szobaajtóból csendes nézője volt e jelenetnek. A szakácsnét még sem kellett volna végképp elkergetni.

– Ne félj, apám – ellátom én a konyhát magam. Nem kell nekem több leánycseléd. Úgysincs egyéb dolgom. Csak ti menjetek be, s üljetek le az asztalhoz; nem lesz semmi hátramaradás.

Azzal leerőltetve apját, anyját, maga konyhakötényt kötött, nekiállt a rántásnak, s olyan hamar elkészült az ebéddel, mintha mindig azt tanulta volna.

– Hiszen olyan kevés kell nekünk – biztatá atyját, midőn maga felhordta az ételeket; – nem is érdemes érte szakácsnét tartani. Ebéd után, mikor kérdezték tőle, hogy de hát ki fogja a szennyes tányérokat elmosogatni: ő már régen át is esett rajta. Van már „úr” is, „jó cseléd” is a háznál.

Csak azon aggódott még Világosi, hogy az ilyen bánásért a cselédek bosszút fognak állni; az a juhász már egy gazdáját felgyújtotta.

– Majd megmutatjuk nekik, hogy bírunk velök! – biztatá atyját Ilonka.

Az a „mink” pedig senki sem lehetett más, mint egyedül ő maga.

De megtette, amit ígért. Amint beesteledett, vállára vette gyöngyösi mentéjét, zsebébe dugta a kétcsövű pisztolyt, s elindult körüljárni az udvart és szérűskertet; a kutyáknak kenyeret adott; a kaput becsukatta; benézett minden istállóba: el vannak-e látva ökrök, lovak, birkák aljazóval? Nem pipáznak-e a széna között? Benyitott a cselédházakba, hogy a tüzet eloltották-e a tűzhelyeken? Otthon van-e minden lélek? Reggel három órakor ismét körüljárt; olyan csendesen ment ki, hogy apját, anyját fel nem költé; s ha éjjel az ebek nagyon ugattak az udvaron, kiment; ha idegen volt, akire az ebek ugattak, kikérdezte: mi járatban van. Néha éppen egy-egy kóborló szegénylegény volt az. Attól sem ijedt meg. Leültette a folyosón, hozott neki kenyeret, szalonnát meg bort. Nem bántotta senki, mert látták, hogy nem fél senkitől.

Egyszer jó télen, mikor a házőrző ebek nagy vonítására kiment az udvarra, egy nagy hegyes fülű idegen kutyát látott meg az udvaron, mely elől a házi ebek mind az ajtó mögé vonultak.

– Takarodol innen! – kiáltá rá a nagy ebre, s meghajigálta hólapdával. Az morogva sompolygott el az udvarról, átszökve a magas sárfalon. Csak másnap hallotta meg Ilonka a juhásztól, hogy az az idegen kutya egy nagy farkas volt. Megtiltotta a cselédeknek, hogy ezt szüleinek megmondják, mert különben nem eresztenék ki többet éjjel az udvarra. Pedig hisz a farkasnak is tudnia kell azt, hogy ő az áspis, azért szaladt el előle.

És hát ez nagyon jó volt mindnyájukra nézve. A cselédek az napságtól fogva mintha ki lettek volna cserélve. A lusta dologhoz látott, a részeges vigyázott a száján bemenőre, a káromkodó a száján kijövőre; sőt még az is megtörtént, hogy Pista kocsis elhagyta a széna körüli dohányzást, mióta a kisasszony azt ígérte neki, hogy ha még egyszer meglátja a boglya körül pipával dolgozni, kilövi a szájából a pipát pisztollyal.

– Mert megteszi az, ha egyszer megígéri, mert az valóságos áspis.

Azt tán mondani sem kell, hogy aki leghamarább megtért, az Böske volt; a katasztrófa után való reggel visszafordult a házhoz, s háttal lépvén be az ajtón így kezdé:

– Itt a hátam, Ilonka kisasszony! Üssön rá annyit, amennyit nekem szánt, csak el ne kergessen. Kapnék én helyet jobbat is, de mikor én magát úgy szeretem, ahogy senkit se szeretek a világon. Nem tudom én, miért, de már nagyon szeretem. Fogadjon vissza; soha többet egy rossz szavamat nem hallja se maga, se a nagyasszony; inkább ha veszekedő kedvemben leszek, majd kitöltöm a Marcin. Nem is lopok el többet egy körömfeketényit sem; megvallom, hogy eddig tettem; a Marciért tettem, de nem lopok többet a zsiványnak egy babszemet sem. No, ne haragudjék a kisasszony! Adja ide a kezét, azt a szép kezét!

Ilonkának meglágyult a szíve. Odanyújtotta kezét Böskének, s megszorította vele annak kérges tenyerét.

De Böske még meg is akarta csókolni a kezét. Azt pedig Ilonka nem engedte.

– No, nem engedem. Nekem nem szokás kezet csókolni. Én még leány vagyok.

De Böske azért is kezet akart csókolni, de Ilonka azért sem engedte, s felemelte magasra a kezeit, s Böske minden erejével sem bírta azokat lehúzni magához.

– Ejnye, de erős kezei vannak, kisasszony! Nem hiába fogott meg tegnap olyan erősen. Nézze, még most is itt mind a tíz ujjának a helye a karomon.

Biz az ott volt: mind a tíz ujj helye, gyönyörű kék foltokban.

– Jól van, Böske, visszafogadlak – szólt Ilonka. – Hanem jegyezd meg magadnak, hogy most már én vagyok az áspis. Nem te vagy az áspis, hanem én vagyok az. Az is maradok. Hát ahhoz tartsa magát minden ember.

Böske azt mondta rá, hogy az is a világ rendi.

A többi cseléd is megmaradt újévkor. Az öregbéres kinyilatkoztatá, hogy most már egészen rendben megy a gazdaság; minden ember tudja, hogy ki mihez tartsa magát; „mert hát az kell, hogy az ember vagy szóljon, vagy beszéljen, vagy mit csináljon”.

Az az „ember” pedig Ilonka volt.


VisszaKezdőlapElőre