A csavargó

Vad erdőben járok éjszaka,
Ide kerget szivem fájdalma;
Vad erdőben járok egyedül,
Rajtam az isten sem könyörül.
Népdal.

Nagy a világ, végtül-végig bujdosom.
Népdal.

Dömsödi úr cselédeit nyak- és poflevesekkel szokta érdemdíjazni. És Dömsödi úr, ha jól szemügyre vesszük a dolgot, nem is tehet máskülönben.

Dömsödi úrnak paripáit Meklenburgból, rókafogó sinkoránjait Angolországból kell hozatni. Dömsödi úrnak Bécsben és Milánóban kell telelni. Dömsödi úrnak francia szakácst és német páholyt kell tartani. Dömsödi úrnak fördőkbe kell járni, magát kártyaasztaloknál mutatni. S hát még az olasz énekesnők, kiknek mennyi minden kell? Azt csak az annyi sok között egyedül nem kellő Dömsödi úr becses személye tudná megmondani. Bizony szegény Dömsödi úrnak ezer a szüksége.

S ha ezeket jól meggondoljuk, egy percig sem fogunk rajt csodálkozhatni, hogy Dömsödi úr cselédeit azon aprópénzzel fizeti, mely a hétköznapi világban ütleg név alatt ismeretes, s kísérleteket tesz velök, minőket az egyszeri cigány tett a lovával, ki, mint tudva van a történetbúvárok előtt, paripáját a koplaláshoz törekedett hozzászoktatni, s e szándékát ki is vitte volna, ha a paripa éhség miatt el nem patkolandott ez árnyékvilágból. Tehát legkevésbé sem csodálkozunk.

Mint szinte Dömsödi úr sem csodálkozik harmadik izenete következtében azon választ nyerve, hogy fenn érintett, de minden további érintésektől idegenkedő kocsisa odábbállott a sátorfával, minek értelme az, hogy nyakába ölté az országutat, vagyis hogy minden körülírás nélkül kimondjuk, búcsút vőn a kapufélfától.

Már ezt így szokták Dömsödi úr cselédjei.

S éppen azért Dömsödi úr velünk együtt semmin sem csodálkozik. Nem; nem is káromkodik, de még a fejét sem vakarja, a falba sem veri, hanem nehányszor megcsóválja, egyet morog, a vállán kettőt vonít, s végre sejtelemterhes fejjel kiveri pipáját, s a természetjog nem tom hányadik cikkelye ezen szavai szerint: „Magad uram, ha szolgád nincs!” saját személyében kikullog az istállóba, s miután széttekintvén, messze és közel egy árva lelket sem talált, kire ügyét bízhatta volna, lovait megitatja, az el nem fogyott abrakot zsákra szedi, s négy pejlovát ugyancsak hozzákötözi hintaja rúdjához, zavara nőttön-növekedvén azáltal, hogy akárhol valamely lyukra tekinte a csárda körül, padlásablakra vagy pincelyukra, mindenünnét reá leső vad arcokat látott előnézni, hirtelen eltűnőket, mihelyt őket észrevevé. Hozzájárult még azon gondolat is, hogy e puszta csárda és ennek környéke veszedelmes színezetben voltak előállítva a közhír ajkain, melyek rendkívüli és borzalmasnál borzadalmasabb dolgokat és eseményeket beszélnek e csárda lakosairól és szerencsétlenül járt utazókról, kik elveszvén, minden későbbi nyomozódások dacára sem kerültek többé elő.

– De bizony csak elmegyek innét – beszélget magában Dömsödi úr –, dehogy maradnék itt éjjelre… a világ minden kincseért sem… nem én… inkább a szabad ég alatt; de nem, ott sem… be kell érkeznem H*-ra még világossal; a napok hosszúk, a lovak jó bőrben vannak; H* ide már nem lehet több két állomásnál… el… megyek innét.

Miután ekképp elhatározta magát, a korcsmárosnét kikurjantotta, annak tartozását kifizette, a gyeplőszárat saját becses úri kezeibe fogván, magát a bakra felvetette; még egy ijedt pillantást vetve a csárda környékére, ostorát kiereszté, lovai közé vagdalt, s könnyebbült lélekkel látá a félelmetes környéket háta mögött elmaradni.

Dömsödi úrnak ugyan meg kell engedni azt az egyet, hogy hatalmas kocsis volt, virtuóz kocsis. Ha az utcán jövő-menők elgázoltatására vagy a közel jutottak szemeinek ostorral kiverésére vagy a bennülők mulatságos kitálalására került a sor: ezen esetekben Dömsödi úr ritkítá párját; csak az az ördögség, hogy K…-től H*-ig nincs kikövezve az út, azaz ennyit mégis apodiktice nem merek állítani, mert lehető, hogyha a homokot elhordanák róla, más bizonyulna be, mint ez egy hazai városban is történt, melynek neve azonban nem akar eszembe jutni, hol egy utcából a megöröködött szemet kihordatván, az alatt a legdíszesebb kövezet találtatott; hanem annyi igaz, hogy aki jelenben K…-tól H*-ig akar jutni, azonfelül hogy az égi csillagokkal jó ismeretségben kell lennie, el ne felejtsen magával mágnestűt hordani, mert bizonyomra úgy talál járni, mint az Egyiptomból szaladó zsidók, kik negyven esztendeig keresték a pusztában a Kánaánt. E hiányt Dömsödi úr is érzette, mindjárt érzette, amint néhány száz lépésnyire félelme helyétől távozott egyikén azon szám nélküli térjmeg utcáknak, mik az alföldi kerékvágta, s hozzájok mindenben hasonló kanyargós utak mellett futnak, velök majd egyesülnek és járatlan kocsinyomos ösvényt képezve, majd fűvel benőve, többnyire a csapáson vagy egyes rozzant, gyanús kinézésű tanyán vagy a homoktengerben vesznek el.

Dömsödi úr tehát nem tudta, merre tartson. Persze erősen feltette magában, hogy sem kérd, sem hall, hanem haladni fog egyenesen torony irányában; de nagy szomorúan tapasztalá, hogy az amily hosszú, éppoly széles láthatáron hagyján tornyot, de egy árva galagonyabokrot sem szemlélhetni.

Ez természetesen leverő volt rá nézve, annál leverőbb, minthogy a négy tátos egyátalában feltette magában egyet nem érteni. A két gyeplűszáras éppen úgy akart tenni, mint két nyájas komaasszony, kik egy barátságos vigalomban egymás mellé jutva, merő udvariasságból egymásnak hátat fordítának; a rudasok pedig erőnek erejével meg akarták próbálni, könnyebb lesz-e a hintó által tolatni, mint azt húzni; minek oka az lehetett, hogy a lovak száján a zabla kelleténél erősebben meg volt szorítva, s ezek maguk szokatlanul össze-vissza cserélgetve; következése pedig az lőn, hogy Dömsödi úr hintaja a francia négyes figuráinak azon nemét utánozta, melyet magyarul balanszírozásnak neveznek… Milyen szívesen káromkodott volna ilyenkor, de nem volt kire.

– Te semmirekellő kamasz! Te varjak pecsenyéje, tökfilkó! Fel akarsz dönteni? Részeg gazember! Majd a nyakad közé rakok, hogy arról emlegetsz meg! Aki erre, amarra! Szamár!

Mindezeket ily renddel és még nagyobb ékesszólással mondta volna el kocsisának Dömsödi úr, ha éppen maga nem volt volna magának kocsisa; s méltán megbosszankodott, hogy amúgy törökösen fel nem pofozhatja azt az élhetetlen semmirekellőt, aki így hajtja a lovakat, mert magát csak nincs kedve az embernek felpofozni.

Szegény Dömsödi urat, vagy akarta, vagy nem, utólérte a filozófia: hinni kezdé, hogy csakugyan kell lenni sorsnak, mely e lovaknak parancsol, s mely nem akarja megengedni, hogy ő mai nap H*-ra jusson. Később az is hihető lőn előtte, hogy talán valami jó vagy rossz szellem tesz úgy velök, mint egy híres próféta szamarával; továbbá az is rémlék agyában, hogy tán nem is a legistenesebb szándék az, mely őt H*-ra vezérli… Nos aztán… egy leány… mintha bizony… hát miért nem vigyázott magára jobban! Hiszen csak nem azért van a világon, hogy ránézzen az ember! Ej, hány embert tettem én már koldussá, hány nőt szerencsétlenné, mégis itt vagyok?!

Ezen rövid logikai okoskodás tanúsítja, hogy Dömsödi úrnak igen-igen szeretetreméltó életfilozófiája van, mellyel, ha az Isten sokáig élteti, elébb vagy utóbb nagyra fogja vinni.

Majd meglássuk.

Azonban száz szónak is az a vége, hogy Dömsödi úrnak le kellett szállani trónusáról, azaz a kocsisülésről, s makrancos paripái elé saját becses személyét befogni, s tulajdon hintaját és lovait kantárnál fogva vezetni; minek az a kívánt eredménye lőn, hogy a Bucephalusok tökéletesen megnyugtatva ismét visszatértek a kerékvágásba, s többé semmi ellenészrevételeket nem tőnek kötelességök teljesítése ellen. Hihetőleg megismerték Dömsödi úrban a ci-devant nagyhírű Catalani kisasszony hintaja előfogatának egyik érdemes tagját, tekintélyes kollégájokat.

Dömsödi úr ismét felült, kezébe vette a gyeplőt és ostort; ez utóbbit érintkezésbe hozta a két hátulsó dikhenccel, és repülének, mint a tekenős béka.

Lőn azonban, hogy a napnak jobb lovai volnának, mint Dömsödi úrnak, s már ugyancsak közelgetnének Amerika felé, míg Dömsödi úr Zöldhalomtól H*-ig a fele utat hagyá vala hátra.

Itt kezdődik a fatális homoktenger, roppant messze terjedő, kietlen láthatárával. A futóhomok itt-ott roppant buckákban torlik meg, míg másutt a tenger hullámait utánozza, egyes idetévedt özvegy jegenyéket majd úgy eltemetve, hogy csak hegyök látszik ki, majd bámulatos mélységig meztelenül hagyva töveiket; hosszú kötélnyi gyökerek, mint óriási kaszáspók lábai, nyúlongnak a sivatagon át, melyen néhány félszáraz rekettyekórón kívül egyetlen fűszál sem tenyész; messze, mennyire szem láthat, kietlenül sárga minden, mit a lemenő nap tűzfénye még kopárabbá, még sivatagabbá tészen.

Itt a pacsirta megszűn énekelni, itt elmúlik a nyájak kolomphangja, a tanyás ebek ugatása nem hallik ide, itt ha a szél nem fú, néma minden.

Azonban napnyugotról hirtelen egy sötétsárga felhő kerekedik fel, s egy ideig a napot álarcozza, mely a felhő szegélyeit fényes lángszínűre festi, s haragos vörös fényt vet a sivár fövényhalmokra; később a felhő nagyobbodik és lila színt ölt magára, a nap eltűnik, a látókörön hamuszínű fellegek kezdenek feltolakodni, távolról mindig erősbödő, ritkán megszaggatott bőgés hallatszik; az ég mindig sötétebb lesz, a homok megelevenedik, a minden oldalról feltámadt szelek csoportokat ragadnak fel a magasba, s velök fakósárgára festik a levegőt; nem látni tíz lépésnyire, sőt egyáltalában nem látni, mert az embernek be kell csukni szemét, száját, ha homokot nem akar enni; a szelek ordítanak, a lovak toporzékolnak, Dömsödi úrnak szűk a világ.

Ekkor az átfeketülő látkörön nyugottól le éjszakig egy, színeiben a gyémántot meghaladó villanás hasítja át a fekete felhőkárpitot; rá egy mennyrázkódtató csattanás, melynek utóhangjai, mint omló hegyszakadás, gördülnek végig a sivatagon százszorosan verve vissza az ég sarkaitól.

Erre sötét lett minden.

A zápor elkezdett omlani, mintha szapulóval öntenék; a homok ezt fel sem véve, felkapott a forgószél hátára, megjárta a fellegeket, s mint boldog emlékű daraleves hullott vissza Dömsödi nyaka közé. Dömsödi úrnak pedig nem tetszett a zuhanyolás.

Kalapját az óperenciákra vitte a szél; két első lova elszántan visszafordult, a hátulsók egyike túltett a rúdon, míg a másik hámja kötelein próbálgatta erejét; a rúd emelkedett, a rúddal emelkedett a hintó, a hintóval Dömsödi úr, s Dömsödi úrnak emelkedtek a hajaszálai.

Ezen kritikus pillanatban úgy rémlett előtte, mintha a szakadatlan villámfénynél a rohanó zápor és homokfuvat között egy fekete árnyék tűnnék fel meg-megjelenve és eltűnve, amint azt a villámoktól félbeszaggatott egyiptomi sötétségnek kedve tartá; olyatén volt, mint egy szertelenül hórihorgas emberalak, s gyors közeledése gyaníttatá, hogy nem darab fa.

Dömsödi úr szorongva kereste pisztolyait oldalzsebében, s érzé, hogy azok össze vannak ázva, s félelmetes zsibbadtság állta el minden tagjait.

Eközben mindinkább sötét lett, oly sűrű és masszív sötétség, hogy hátát vethette neki az ember; a villanások s a tőlök elkésett mély morgadalmak mindig tovább haladtak, alig múlva fel a szél és zápor egyhangú kellemetlen süvöltését; ekkor egy hang szólalt meg a sötétségben közel Dömsödi úrhoz. Tartalma körülbelül ez volt:

– Instállom alássan a dominus spectabilist, én egy szegény candidatus theologiae vagyok, ki már három nap óta nem ettem az Isten igéjén kívül egyebet, legyen könyörülő!

Bármily jámbor értelme legyen is e szavaknak, Dömsödi úrnak ezek hallatára minden vitézlősége a csizmaszárba hanyatlott, annyival inkább, minthogy a setétségtől nem hallhatta, honnét ered e különös időben és helyen tett folyamodás, nézett szerteszét, majd kinézte a szemeit, de semmi kivehető alaknak nem tudott a setétségben nyomára akadni; végre úgy tetszék neki, mintha mellette valaki köhécselne. Hirtelen arra fordult, erősen nekicélzott mindkét fegyverével a hang eredetének; lőtt, egyik pisztoly elsült, a másik nem. Amaz is csak azért sült el, hogy lobbanásával megmutassa Dömsödi úrnak, miszerint a köhögő és agyonlövendő személy egy lompos komondor volt, s a félelmetes emberalak éppen a túlsó és ellenkező oldalon foglalt helyet. A villámoktól anélkül is elvadult lovak e hátok mögött történt lövésre hirtelen elragadták a kocsit, s Dömsödi úr kiszökkenve az útra, egyedül maradt a nem látott alakkal.

Futni akart, de attól félt, hogy éppen karjaiba fog futni az alaknak, és csendesen viselte magát, olykor négykézláb mászva félre az útból és fejét vállai közé húzva, mint egy ugrani nem tudó béka.

Amint így nagy rettegések között mászik, mászik, mászik, a feje fölött ismét megszólamlik a hang.

– Vigyázzon uram, ott egy széles gödör van, bele ne essék!

– Ki lehet ez ember, ki még a gödröt is meglátja a setétben? – gondolá Dömsödi úr, s nem merte szemeit kinyitni.

– De talán valami sérülést szenvedett a spektábilis, hogy nem tud felkelni a földről? Adja kezét, majd felemelem! – szólt fölötte a hang.

Dömsödi úrnak sajátságos ötlet akadt a fejébe.

– Ugyan mit tekintetes uraz engem kegyelmed – szól nyöszörgő nevetéssel a látatlanhoz –, hisz vehette észre, hogy a bakon ültem; én csak szegény cseléd vagyok, kinek semmim sincs e rajtam valómon kívül, egy szegény kocsiscseléd.

– Éppen nem úgy van – szólt az alak. – Méltóságos báró Góliáth Jánost a bakon is meg lehet ismerni.

Dömsödi úrral elfordult a világ.

E percben egyet villant a láthatár, bágyadt kék fénnyel öntve el a vidéket, s hirtelen átvillanó fénye egy arcot láttatva a peregrinuséban, melyet csak egy percig kell látni, hogy teljes életében fogvacogva emlékezzék rá az ember.

Víztől ázott göndör haján magas, gyűrött köcsögkalap ült fekete szemöldeire mélyen lenyomva, szeme fehére körül kilátszott; arca szőrtelen volt és sovány, igen sovány és sárgazöld, mint egy halotté, színehagyott ajkai fenyegetően voltak összenyomva.

Almaiban szokott az ember ilyen arcot látni; félig emberé, félig hiénáé, mikor szívére fekszik, s felébredve lélegzetét érzi visszafúlni tüdejébe. Hozzá a magasnak tetsző száraz termet, a süvöltő síri hang s kezében görcsös husáng.

Úgy hasonlított az ember ama nyavalyatörőshöz és még valakihez, akit már látott évek előtt Dömsödi úr, de akiről nem mert gondolkozni.

– Tessék felkelni, méltóságos uram – szólt a peregrinus a holtra ijedt emberhez –, keressük fel eltévedt lovait, vagy ha jobban tetszik, majd én elmegyek értök, addig tessék itt engemet bevárni, majd én elvezetem uraságodat egy emberséges vendégszerető, tanult emberhez, kinek tanyáján magam is szoktam olykor dégálni; addig is tessék lenni türelemmel és jó reménységben.

Ezzel elindult a peregrinus, Dömsödi urat magára hagyva, ki kapva az alkalmon, futott, futott, míg csak ki nem fáradt, s végre néhány magas, szomorú kinézésű homokbuckák közé jutva, ott egyiknek tövében meghúzta magát, s hitte, hogy ha soha nem is, de most az egyszer tökéletesen el van rejtve.

Ekkor lehetett mintegy esteli kilenc óra, tehát három éjfél előtt.

Az eső szűnni kezdett, a felhők felszakadoztak, a táj világosodott.

Mintegy óranegyedig várhatott is rejtekében Dömsödi úr iszonyú rémképektől gyötörve, s amint ott összehúzódva feküdt, félelmei közbe meglepte az álom, elaludt, és álmodott rémséges dolgokat.

Azt álmodta, mintha vérrel mázolt arcok keresnék élesre köszörült késekkel, és kiabálnák nevét és szaglálnának utána. Ő pedig elrejtőzve a föld gyomrába, egy mély sírban hallgatja, amint keresik és nem találják; ekkor jön egy halavány alak, kinek szemei keresztüllátnak a föld gyomrán, s lábával azon sírra toppantva, hova ő rejtve van, azt mondja reszkető hangon:

– Itt keressétek, itt kell neki lenni!

Felébredt; amint szemeit felvetette, álmát látta valósulni: a halavány, száraz termet előtte állt.

– Itt van a hintó, nagyságos uram! – szólt az ember.

Dömsödi úr azt hitte, hogy az ördögökkel van dolga; az eszébe sem jutott, hogy a csavargót a vele volt kopó hozhatta nyomára, reszketve húzódott tőle.

– Tessék felülni, majd én hajtom a lovakat, az idő szépen kitisztult, egy óra múlva helyben leszünk, tessék felülni!

Ekkor lehetett tizedfél óra éjjel.

Dömsödi úr lankadtan, tehetetlenül hagyta magát karjánál fogva felemelni s vezetni kocsijához.

A peregrinus felemelte őt ülésébe, a kocsiajtót becsapta, s felülve a bakra, a lovak közé vagdalt, s vitte Dömsödi urat ismeretlen irányban és ismeretlen helyeken keresztül.


VisszaKezdőlapElőre