Szegény bíró be kár volt

Kilenc iccés a gyomrom,
Tizedikkel megtoldom.
Népdal.

Még egy tragikai esetet kell elmondanom, mielőtt e regényt befejezném, mely mint tens Tölcsér Jónás esküdt úr kimenetelét tárgyazó, nem lehet az őt közelebbről ismerők előtt érdektelen.

*

Vala pedig a napnak igen nagy távolsága a földtől; a kéneső a zérus fokon alól szállt; az ég vizei kristályozott alakban szálltak alá a földre; szóval melegség hiánya volt az egész természeten, mely tüneményt a tudománytalan köznép rövideden nevezi télnek.

Az esküdt úr „jó reggelt” kívánt a táblabíró úrnak, a táblabíró úr pedig „jó estét” kívánt az esküdt úrnak; vala pedig mindkettőjökre nézve tökéletesen „jó éjszaka”, míg odafenn, ti. a pince fölött a legdicsőségesebb fényes nappal uralkodott.

Tehát a mi „par nobile fratrum” uraink már meglehetősen el voltak készülve, vagyis magyarul szólván „nyakban voltak”, s ha Copernicus soha ki nem találta volna is, hogy a föld forog, ők bizonyosan bemutatták volna, hogy a föld tántorog, elannyira terhökre esett nyugalomra kívánkozó testökkel a súlyegyent fenntartani.

S elvégre, biz az szégyen, de mi tűrés, tagadás? biz ők tisztelettel legyen mondva, elestek.

No de e történetet eléggé kimenti a fizika, miután bemutatja, hogy ennek oka egyenesen a föld vonzerejében rejlik, mely minden testeket erőnek erejével ránt magához.

Ott a földön aztán összeölelkeztek; a táblabíró úr hóna alá kanyarította az esküdt úr fejét, s ilyetén párbeszédhez fogának; mely párbeszédnek nem csekély hasonlatossága van a takart versekhez.

– Nini, milyen szép csillagos az ég.

– A bizon, az én pejlovam is fakó.

– Ejnye, István, merre van a kulacs?

– De bizon fehér, csak meg kell hámozni.

– Anyjuk, hej anyjuk! Hordom én a te mivoltodat, de rossz helyre vetetted a fejem alját.

– Elég szép kukorica, csakhogy nincs meggerebenyezve.

– Hej te, Mihály, fütyölj annak a kutyának, hadd jöjjön ide!

– Magam is megenném, ha volna, nem hogy még neked adjak belőle.

E gyönyörű összevágó kérdések és feleletek még tán sokáig tartottak volna, ha a kulacs szíja csakugyan a táblabíró úr kezébe nem kerül, ki a kulacs száját bajtársa szájához tolva, azt ekképp meg akarta itatni.

– Nem iszom – szólt az esküdt úr –, hiszen bornemissza vagyok, nem iszom én a bort sohasem, csak mikor búbánatom van. (Esküdt úrnak veszedelmesen sok búbánatjának kellett lenni.) Később fel sem emelve a földről fejét, így szóla a táblabíró úrhoz

– Ugyan, maga végzett ember, tudományos ember, mondja meg nekem azt az egyet, megyünk-e mink most?

E kérdésre a táblabíró úr rettenetes kacajt ütött, kacagott, röhögött; még tán most is kacagna, ha a köhögés rá nem érkezett volna.

– Balgatag ember! Hogy szaladnánk; repülünk, repülünk!

– Hah! – kiálta az esküdt úr felmeresztve szemeit – én még sohasem repültem életemben, egyszer kivéve, mikor a vármegyeháza ablakán kidobtak – az lehetetlen.

– No én tudom, hogy repülünk, nem érzem a földet a talpam alatt (ami nagyon természetes volt, minthogy orrával támaszkodott rajta); túl vagyok a hetedik égen, az egész világ, nap, hold és akós hordók mind énkörülöttem forognak.

– De már úgy igaz, hanem én mégsem hiszem. Majd mindjárt megmondja a Jancsi, hogy megyünk-e, vagy csak repülünk.

– Ejnye bizony magam is ösmertem ám olyan embert, akit Jancsinak híttak. Héj, Jancsi!

– Jancsi!!

– Jancsi!!

Egyik jobban rikoltozott, mint a másik.

Jancsi pedig, ki azalatt odakünn kedvére didergett deres macskáinál, nem tudta mire vélni e nevére történt hivatkozásokat, lélekvesztve rohanta meg a pinceajtót, azt majd levitte magával a lépcsőkön, ott pedig a saraglyán keresztülbukva, orrán, száján érkezett le a replikázó felek nyaka közé, mint egy színházi géniusz.

– Hát Jancsi, repülünk-e? – volt hozzá első szava a táblabíró úrnak.

– Jaj, tens uracskám, bizony repültünk ám – felele orrát tapogatva Jancsi –, majd eltörtem a fejemet.

– Hohó! ad vocem „fej” – kiálta fel az esküdt úr –, hol maradt az én fejem? Te Jancsi, nem találtad meg fejemet?

– Nem biz én, nagyuracskám – felelt együgyűen Jancsi –, hanem beütöttem az orromat.

– Minek hordod magaddal? Látod, otthon kellett volna hagynod. Hanem én – én – nem tudom, hogy hol hagytam a fejemet, pedig éppen az orromat kellene kifúnom, de az is rajta van. Eredj Jancsikám, gyönyörűséges Jancsikám, keresd fel a fejemet, valahol ott lesz a hordók között; vagy ha ott nem lesz, hát bizonyosan másutt lesz.

Jancsi elindult, látván, hogy hányadán vagyunk, s kis idő múlva elkiáltá magát:

– Megvan ám már, nagyuracskám!

– No hozd ide!

– Jaj, de nehéz ám!

– Mindegy, hozd ide, kell!

Jancsi egy gyönyörű nagy kerek répát hozott elő.

Esküdt úr megtapogatta, megnézegette, s végre műértő minákkal fordult Jancsihoz:

– Ez nem az én fejem, Jancsi, más valakié lehet, de nem az enyim, az enyim nem ilyen nehéz. Eredj csak, keresd, mert tudod, hogy anélkül haza nem mehetek.

– Már miért nem? – szólalt meg a táblabíró úr. – Itt van a kulacs, többet ér ez az úr fejénél, mert ez tele van, az úr feje pedig mindig üres.

– Az igaz – szólt az esküdt úr, igen engedékeny hangulatban lévén –, nem szoktam benne tartani semmit, csakhogy, mivel az apámról maradt rám – avitikum.

– Nem ez az? – kiálta fel furfangos együgyűséggel Jancsi egy lopótököt mutatva fel.

– De bizony, alighanem, nem ismerem ugyan, de minthogy megtaláltad, hát mégis annak kell lenni; no csak hozd el, tedd jó helyre, majd kapsz jó borravalót.

– De csak mégis aligha repülünk mi!

– De alig ám!

– De nem is szaladunk ám!

– De nem ám!

– Hanem pihenünk.

– Pihenünk ám!

– Végy a hátadra, Jancsi!

– Jól van, nagyuracskám.

És Jancsi felhordta a nagyuracskákat hátán a pincéből, s a szánba belefektette, a kas oldalait hűségesen megtömve szénával és venyigével.

Hideg volt, hogy az embernek a lelke is didergett.

A hideg nagy ellensége a mámornak.

Tehát a két úr láthatára lassankint tisztulni kezde elannyira, hogy már saját lábait mindenik meg tudta a szomszédjáétól különböztetni (mert a csizmák pogányul kezdtek fázni), s a kulacsot önmagától, melyhez ugyan felötlően hasonlított, minthogy ő is, az is tele valának borral.

Jancsi tehát magára vette öreg szűrét, beült a szánkó elejébe, egyet előre, másikat hátra vágott nyírfa ostorával; a két griffmadár szétrúgott lábaival, s legelsőbb is azon kezdte pályafutását, hogy a szánkót beledöntötte a hóba.

– Ejnye, nagyuracskáim – szólt Jancsi a szánból kifordultakat újra összetakarítva –, majd feldűltünk.

– Mi nem – felele az esküdt úr –, csak a szánkó –, mely elmés felelet azt tanúsítja, hogy a kis bukhenc sokat kivett a tens úr ködös fejéből, ami nem oda való volt, elannyira, hogy Jancsi segedelmével a helyreállított szánra fel tudott tápászkodni, míg táblabíró úr a kulacsot szerelmesen szorítván kebléhez, testének egész pondus specificumát érezteté az őt emelgető Jancsival.

Újra fennültek volna tehát, ha nem feküdtek volna, s eközben szinte beesteledett; oly rövid audienciákat tart a nap farsang idején!

– No de iszen sebaj – gondolá Jancsi –, van a kalendáriomban holdvilág, aztán a lovak egy csepp bort sem ittak, tudják az utat – s újólag nekiindulának a cukorszín hótengernek; s ha a gondolat, mely a költő szánkója elé van fogva, gyorsabb nem volna a két nyebojszai gebénél, noha amaz szegény sem szénát, sem abrakot nem kér, biz elmaradnánk tőlök, mint a kerékvágás.

Így azonban elébök kerülünk, őket hátrahagyjuk, s addig megyünk, míg ugyanazon az úton egy furcsa emberre nem találunk.

– Óh, sz’ nem ember ez, hanem csak cigány! – fogná mondani erre nemzetes Bókváryné asszonyság ráncbaszedett ajkaival, mert emberünk – igenis – cigány volt, ugyanazon cigány, ki Bálnait Góliáthnak nyomába vezette.

Bodor, kócos haján fakó túri süveg fészkelt szemeire és füleire lehúzva; nyakravaló és mándli nem voltak nála divatban, de igen az elmaradhatlan vörös pruszli, s ennek hegyébe kerekített névtelen alapszínű, kékkel, zölddel és feketével foldozott felleghajtó, melyet hol egyik, hol másik vállára rángatott, azt a csípős szél különböző oldalról történt megtámadásai ellen védelmezvén, mely műtételt alkalmasint valamely magyar politikustól tanulhatta el; hóna alatt valami olyast visz, mint egy nagy pálanya, alkalmasint duda; lábszárait hirtelen kapkodja elő, mint kinek az inát korbácsolják; ráfoghatjuk, hogy fázik.

Beretvánál élesebb a szél, mely a mezőkön keresztülsüvölt, s kikeres minden ajtót, ablakot a legkacagányabb décbundán, melyen át a didergést bemutathassa.

Íme azonban ostorpattogás hallik, s nagy sebesen előcsúszik egy fakószán s garázda bordalokat harsogató tekintetes uraimék, kik dűlöngenek egymáshoz, mintha szélvésztől hányatott hajón utaznának.

Cigányunk szép szemérmesen félreáll, süvegét lehúzza, s „-csés jó napot” mond fennhangon az uraknak, magában egy „álljon meg a szemetek”-et toldván hozzá.

– Hohohohoó! – ordítá a táblabíró úr düledező szemekkel, mely óvástételre a Szellő és Tündér elereszté fülét, farkát és megállt; megállt a szán is, miként megállt Gibeonnak vagy nem tudom kinek a völgyében a hold Józsué szavára; csak a hideg szél és a táblabíró úr fején a báránysüveg nem akartak megállni.

– Te ci-i-gá-gány! – hebegé a táblabíró úr – gyere, de mindjárt! Hát mi az, amit a malaclopó alatt viszesz?

– Megkövetem egész alázatossággal, tekintetes, nagyságos, nemzetes nagy uram, biz ez, mi tagadás benne, semmi sem egyéb, mint egy alázatos szegény kis duda.

– Duda? duda! hahaha! uhhaha! bruhaha! (Táblabíró úr előtt rettenetes nevetséges szónak találtatott e szó „duda”.)

– Nosza, ha duda, hát fújd!

– Jaj bizony befagyott a torkom, tekintetes uram, nem lehet.

– Hm, az meglehet – dünnyögé az esküdt úr –, az enyém is befagyhatott volna, ha nem gondoskodom magamról. Tekintetes uram, nézze, ez a szegény cigány talán még ma délután nem is ivott, pedig ki tudja, talán ez is ember. Jer, te szánandó vándor, jer, én értem a te fájdalmaidat, én tudom, hogy mit tesz az, egy egész délután nem inni, jer, ülj ide a jobbomra! – (Az esküdt úr el kezde lágyulni, mint esős idővel a kukoricamálé) – jer szegény árva, én apád leszek tenéked! (A dádé legalábbis három annyi idős volt, mint az esküdt úr, ki őt mámoros érzékenyültségében a táblabíró úton keresztül lelkesülten szorította magához, részvétében erősen végigsodorva a dádé orrát dolmánya sinórjain.)

– Jól van no, ülj fel hát – szólt közbe a táblabíró úr jégcsapos bajuszán végighúzva öklét, s egyet rántva farkasbundáján –, hanem aztán dudálsz!

Az esküdt úr szentimentaliko-filantropiko-kozmopolitai érzeményeiben összecsapta két első lábát, s nagy szörnyűködései közt ígyen szellőztette ki sértett felebaráti szeretete érzeményeit

– Mit? Hogyan? Hát így kell-e szólani egy emberhez? Egy emberhez, ki csaknem a mi formánkra van teremtve; kinek noha csak egy pár csizmája, de azért két lába van, mint nekünk; kinek noha kalapja nincsen, de azért feje van, mint nekünk; kinek ugyan nincs mit rágnia, de azért foga van neki harminckettő, mint nekünk, s ki ámbár borhoz csak gyéren juthat, de azért még talán lelke is van neki, mint nekünk? S még ennek ily szavakat mondani: „Ülj fel, dudálj!” – holott így kellett volna mondani: „Szeretett felebarátom és polgártársam, ha úgy tetszik, legyen szíves helyet foglalni mellettem és méltóztassék dudálni.”

– Uhhohoháhá! – röhöge a táblabíró úr. – Nosza cigány, tégy választást, melyik frázis tetszik jobban: méltóztassék felülni és dudálni, vagy igyál moré, osztán ülj fel!

– Bizony csak szebb szó ez az utósó – szólt a barna művész a kulacsra vigyorintva, melyet a táblabíró úr nyújta elébe, s miután abból egy buzdító verset gyomrába lehelt volna, nagy nehezen egy szóra felszállította magát a fakószán kaselejébe.

– No, hogy könnyebben csússzék a szán! – szólt a táblabíró úr Jancsival is közölve az öblös kulacsot, mely ekként kézről kézre kezde járni, és valahányszor egyet fordult, mindannyiszor egy fokkal nőtt az esküdt úr elérzékenyülése, egy nüansszal pirosult a táblabíró úr arcszíne, egy hanggal magasodott a duda nyekegése, s Jancsi ostorából egy hüvelknyi elkopott a Szellő és Tündér túros hátain.

Az esküdt úr desperate kezdte hangoztatni kedvenc nótáját: „Bús az idő, bús vagyok én magam is,” míg a táblabíró úr, mint csak torkán kifért, danolá: „Félre bánat, félre bú, eb, aki ma szomorú!” mely gyönyörűen egybehangzó duettet a duda amaz érzelemteljes kanászdal áriájával kísérte, mely kezdődik ekképp: „Ha valaki vígan él” stb. Legvégül pedig Jancsi kapott vérszemet, s kezét hányva-vetve kezdé üvölteni: „Hej, hej, mladipan! csoszo kteri tulipán, jaszom ti dovola?!” (Ha valaki e nótát nem találná érteni, vigasztalja magát azzal, hogy én magam sem értettem.)

Ezen gyönyörűséges összehangzó szimfóniák felett pedig nagyszerű alaphangokban dúdolt a januáriusi zefír, s roppant jégcsapokkal koszorúzá a jókedvű menet hőseinek bajuszait.

Azonban nem tarthat minden örökké, mint ezt egy komáromi fazékas is megmondá, midőn reggel rakott kályhája estére összedűlt; a kulacs lassanként kifogyott, a duda és a két úr jó és rossz kedve szinte kifogytak, Jancsi ostora is rezignálta a szolgálatot, a szél tüdejéből is kifogyott a lehelet; hanem ehelyett megteltek a mi kalandoraink fejei borral és szemei álommal, s nehány perc múlva egy sem tudta a négy közül, fi-e vagy leány? Csak a lovak vették egy ízben észre, hogy a szánkó szokatlanul megkönnyebbült, s szokott útjokat ösztönszerűleg követve nagy későre bevánszorogtak Gyékény Mártonné nagyasszonyom lakása elébe, ki a korhelyeket jó adag kurholásra és túrós lepényre várta, s az ajtón a szemközt fújó havas förmeteg ellenére gyakran aggodalmas arccal tekintgetett ki az érkezendők elébe.

– No, Jancsi! hát megjöttetek? – kiálta az álmából ocsúdó Jancsira.

– Nem tudom én, nagyasszonykám – szólt Jancsi, ki eszének jelenleg annyi hasznát sem tudta venni, mint egy vasatlan bicskanyélnek.

– Hát az uraidat hol hagytad, Jancsi?

– Nem tudom én, nagyasszonykám.

– Részeg vagy te, Jancsi?

– Bizony nem tudom én, nagyasszonykám – felelt Jancsi példás rezignációval.

Gyékény Mártonné asszony mindjárt nem jót sejtve a dologban, összekurjantá cselédeit, s hát mit láttak? A kas, melyben a szénába bepakolva ültek kalandoraink, a szánkóról lebontakozva hiányzott, s hiányzottak mindazok, akik bele valának helyheztetve.

– Lóra! Szánkóra gyorsan! – hadará Mártonné. – Az istenért, a farkasok eszik meg őket, vagy ott fagynak meg! Frissen! Fel kell lármázni a szomszédokat! Kardot, puskát, dorongokat! Az egész falut! Az egész világot! Rajta! Szaporán! Lóhalálába!!!!!

----------------------------------------------

     

Eközben a mi kalandoraink odakinn mulattak a havon.

Amint egy zökkenő helyen a rúdatlan szán túlságosan félre farolt, a lebontakozott kas hirtelen lefordulván, ekképp a három tündéri álmokban ringatott utazó „in solidum” lemaradt a szánról azon helyzetkülönbséggel, hogy míg az esküdt úr és a cigány egymás ölébe hullának, addig táblabíró úr testének egész hosszával a kas alá esett, mely őt ekként egészen leborította, mint mikor félfont marhahúst egy tányérral leborítanak, hogy el ne vigyék a macskák.

Esküdt úr és Bunda cigány, kinek ez alkalommal nagyon jól eshetett volna, ha nevébe takarózhatott volna, egymást s a közbe szorult dudát szorosan átölelve tarták, míg a kas alól a táblabíró úr fiókmennydörgésszerű horkolása tört elő.

Mind a hárman mélységesen aludtak.

Hát egyszer, amint ott alusznak, a jámbor dudahős fülét egy borzadalmas hang üti meg, mely körülbelől így hangzott „Aou! Megeszem a nyakad!” S egyszersmind úgy érzé, mintha meztelen nyakát a takácsvakaró bugájával vagy csizmadiaráspollyal nyalták volna végig. Fölfeszíti szemeit. Hej, de jobb lett volna vakon születnie, mint látni, amit látott! Egy nagy bozontos szürke farkast, amint fejével odahajolva szerelmesen pillogatott szemei közé tüzes szemeivel, s nyelvével száját körülnyalogatta.

– Szent Gábriel szűz és Ágnes pátriárka! – kiálta a cigány, s hirtelen úgy kijózanodott, hogy védszentjei nevét sem tudta kimondani.

– Te! – te baland te! Meg ne harapj, kiskutyám! Nono pisz! pisz kiskutya! – s meg akarta cirógatnia kiskutyát kezével; a kiskutya azonban e szívesség elfogadására valamennyi fehér fogait rávicsorítá, mely pantomimikától a hangművésznek szája padlásához ragadt ijedtében a kimondandó szép szó.

– Jaj bizony, talán azért haragszik, hogy kutyának neveztem? Farkaskám, édes drágalátos kis farkaskám, ne bánts te engem, bizony rossz ízű húsom van nekem, kitörik benne valamennyi fogad! Ugyan már minek ennél meg engem? Ugye, te sem szeretnéd, ha én téged megennélek? Osztán ha engem megeszel, ki ád a szegény purdéknak kenyeret? Edd meg ezt itt ni! – szólt az alvó esküdtöt tolva előre. – Ez kalácson hízott, aztán csak nem pokol a béled, hogy mind a kettőnket meg akarj zabálni?

A farkas vagy értette a böjti prédikációt, vagy sem, fölnyújtotta nyakát, s egy hosszút üvöltött, mire a távolból több hasonló üvöltés felelgetett, s kis idő múlva a cigány egy sereg apróbb-nagyobb farkastól látá magát környezve, mik mind iszonyú gratulációk közt kerülgették, egyik a többiek közül már köpönyegje gallérjába markolt fogaival, s kezdte kifelé húzni a hóra.

– Jaaj! – ordíta a cigány, s kétségbeesésében, amint jobbra-balra kapkodott, íme dudájának sípja akada kezébe. Ismerte-e azon veszedelmes erőt, mely abban rejtezett, vagy csak éppen hattyúdalát akarta vele elfuruglyálni, elég az hozzá, hogy végső szorongattatásai közepett belesóhajtott, amint isten tudnia engedé a kecskebőrbe, megnyomva azt erősen könyökével, s elkezde az impertinenter nyekegni, nyikorogni, bőgni és sikoltozni oly fülhasigató trillákban és fioritúrában, staccato és furioso, amilyeneket sem annakelőtte, sem annakutána nem hallott többé a fülekkel ellátott életműszeres világ.

A farkasok, mintha mindeniknek a fülébe külön-külön tüzes taplókat raktak volna, elkezdtek iramodni, s szaladásuk közben oly jajgatásnak és ordításnak mentek végére, mintha éppen egy németszínházi operából szabadultak volna ki. Orpheus óta nem cselekedett ily csodát a vadállatokkal a művészet hatalma.

A cigány vevén észre a roppant színi hatást, még erősebben kezdte fújni és nyaggatni bőrzsákját, melynek egyik trombitája éppen a mélyen alvó esküdt úr füle szomszédságában okádta a hangok szörnyetegeit.

De bárha aludt volna az esküdt úr oly mélységesen, mint ama kilenc ifjú, kik Decius császár alatt aluvának el, s Theodosius alatt ébredtek fel elalvásuk után 122 esztendőkkel:[1] mégis fel kelle ébrednie eme farkasgyötrő szimfóniáktól. Megmozdult, borzalmas torzképet rántott, azután befogta az orrát; hogy ez nem használt, szemeit dörzsölte; ez sem használt, a száját rejtette el; míglen végtére rájött, hogy a füle az, mely ezen iszonyú variációk alatt szenved, s felpillantott.

Egy cigányt látott az oldala mellett. – Iszonyúság! – Hármat kellett lehelnie, hogy összeszedhesse magát.

– Mith? Hogyanh? Hát hogy mersz, te gazember cigány énmellettem helyet foglalni? Nem tudod, hogy én vagyok a tekintetes esküdt úr?

Az esküdt úr félóra alatt minden filantrópiáját kialudta.

A cigány csak folyvást dögönyözte dudáját.

– Fogsz hallgatni, gazember? Kutya emez amaz… Vagy mindjárt huszonötöt vágatok rajtad. Hol a pandúr?

A pandúr éppen messze volt, s a cigány erősebben félt a farkas fogától, mint a huszonöttől, s tovább működött.

– Óh! Te, akasztófáravaló! – kiáltoza az esküdt úr agyba-főbe tenyerelve a szegény műkedvelőt. – Megállj csak! – kiálta, s egy bicsakot rántott elő, azt kinyitotta, teljes erejéből hozzácsapott. Egy haldokló nyekkenése hallatik, az esküdt úr meggyilkolta a dudát.

– Szent Kajafás! – sápítá a cigány szájában hangtalanul maradván a sípszár. – Már most dikhec nekünk! Már most megesznek bennünket a réti kutyák! Jaj nekem, szegény purdéim, szegény dudám, hová legyek?

A farkasok üvöltése ismét közeledni kezdett.

A cigány közelében egy nagy fűzfát sejtve meg, arra még jó idején szerencsésen felmenekült; a vadak pedig az üldöző hangok megszűntével visszatértek a kashoz.

Hogy ott esküdt úr mint bírt velök transigálni, azt a cigány nem láthatta, hanem egy idő múlva tapasztalá, hogy azok újólag megjelentek tisztelkedésére a fűzfa alatt, s mód nélkül sóvár pillanatokkal ásítottak felfelé rá.

– Aha, kellene cigánypecsenye, ugye? – gondolá a barna művész magában, látván, hogy mindenünnét zár alá van véve. – Bolondok! Miért nem hoztok létrát, azon ti felmászhatnátok.

Később, véve észre helyzete kedvező voltát, elkezdte a farkasoknak apját, anyját, öreg- és szépapjait, élő és még leendő unokáikat, s minden rendű és rangú atyafiait és ismerőseit, akik csak velök összeköttetésben és viszonyokban állanak, agyba-főbe szidni, káromolni és gyalázni; nevezte őket tolvajoknak, csikóölőknek, kuvaszoknak, toportyánférgeknek; megígérte nekik, hogyha valamelyikökkel négy szem között összejöhet, kifordítja a bőrit, s hogy még az unokáiknak is halálos ellensége fog maradni; nem hagyott azokon egy fél pénz ára becsületet.

A farkasok is beszéltek neki saját nyelvükön különbféle beszédeket, de amely beszédeket, miután nyelvükön ő sem értett, én sem értek, ide le nem írhatom.

Ily mulatság közben telt el egy pár óra; a cigánynak majd a lelke fagyott már a hátához odafenn a fűzfán, midőn mulattatóinak egyike, egy vén ordas hirtelen fület hegyezvén, sajátságosan elordítá magát, mire a többi elhallgatott, azután ismét egyet ordított, azután még egyet, s azzal közakarattal egy utósó rémpillantást vetve a meg nem evett martalékra: búcsút vevének tőle, s bizonyos irányban mindnyájan elszéledének.

Kis idő múlva az ellenkező irányon vasvillákkal, puskákkal és dorongokkal fegyverzett férficsapat látszék közeledni, kik a cigányt megszabadíták félelmes helyéről, ki nem győzött eléggé kérkedni bátorságával, s kin már ekkor jéggé fagyott az izzadság.

A táblabíró urat is előhozták a kas alól, melynek rejtekébe bebástyázva sértetlenül aludta álmait a farkasok miatt, mint a rosta alá borított font hús a macskák miatt.

Hanem az esküdt úrnak csak egy csizmaszárára s néhány széthurcolt csontjaira akadtak.


[1] Higgye, akinek tetszik.


VisszaKezdőlapElőre