A nagynéne és unokahúga

Kitették a holttestet az udvarra,
De nincs a ki végig-végig sirassa.
Most tetszik meg, ki az igazi árva,
Senki sem borul a koporsójára.

Népdal.

Zsákunk volt, tavaly eladtuk,
Az árát is bálban hagytuk.
Népdal.

Két évvel ama szomorú napok után, melyek K* városát elhamvaszták, egy földszinti sötét szobácskában agg nő haldokolt; szemeiben még akkor is végtelen és kiapadhatlan, Istenben vetett bizalom tükrözé magát; nyugodtan látszék várni a halált, mint az élet megváltó angyalát. Kezei össze voltak téve mellén; nyugodt volt és boldog, pedig ágya mellett egyetlen gyermeke térdelt, egy fiatal leány; szép leány, ki a boldog élet minden kényelmei közt neveltetett, kit túlérzékeny kebellel, nemes indulatokkal s magasztos érzésekkel vert meg a mostoha sors, s ki most egyedül és védtelenül fog maradni a világon, ezen a rossz világon, mely tele van csábbal és vétkezőkkel – ezen a nagy világon, melyben senkije sincs, akiben bízzék, senkije, aki egy falat kenyérrel megkínálja.

És a haldokló arca mégis mosolyog és nyugodt.

A csendet nem háborítja semmi.

Késő este van.

A fiatal lyány a haldokló vánkosaiba temeti arcát és nem sír.

Kis asztalkán halvány mécses ég, mellette egy úri hölgy ül, s Voltaire-t olvassa. Egy kis falióra egyhangú ketyegése osztja percekre a csendesen folyó időt.

Az óra üt… Tizenegy óra…

Az úri hölgy nagyot ásít, leteszi könyvét, és szemeit dörzsöli, azután felkel, s a térdeplő lyánkával suttogó hangon eme fontos észrevételt közli

– Aber, Jeanette, mon coeur, hogy tudtok ilyen olajméccsel ellenni? Miért nem tartotok egy csinos kis elegáns Argandlámpát?

A fiatal lyánka fölemeli fájdalmas arcát, s anélkül, hogy félreértette volna a madame szavait, halkan kéri, ne ébressze fel a csendesen szunnyadót.

– Doch, doch, ma chére, fel kell őt ébreszteni tout à coup; éppen óra van, orvosságot kell bevennie; ha aluszik, tant pis pour elle. Tudod, Gibicz úr, az orvos, az a honett fiatalember mondta, hogy nem kell őt sokat hagyni alunni, és minap is harminchat óra hosszat nem ébredett fel.

A fiatal lyány reszketeg ajkakkal sóhajtott, s azután ismét a vánkosok közé rejtette arcát, kezeit homloka alá téve.

Az úri hölgy pedig az asztalhoz lengett, hol több különféle színű orvosságos üvegek állongtak félig vagy egészen tele, s egyet közülök felemelve szóla:

– Jeanette, ma fille, rends moi le plaisir, sei so gut, keress egy ezüstkanalat, mellyel anyádnak az orvosságot beadjam; cinkanálba csak nem tölthetem. Az istenért, mon Dieu, ha cinkanál érne ajkaimhoz, az maga képes volna engem halálos betegségbe ejteni! C’est seul pour les paysans! Das ist ja nur für Bauern!

A lyánka vagy nem figyelt e felszólításra, vagy célszerűnek találta olyasmit nem keresni, mit, hogy találni nem fog, előre tudhatá, mozdulatlan maradt, s így az úri hölgy durcásan beletölte holmit a gyógyléből a cinkanálba, s ismét az ágyhoz lengve egy grásziőz mozdulattal az agg nő fölé hajolt, s kínálta az orvossággal.

A nő aludt.

– No édes lelkem,… vegyen be… ébredjen fel egy kicsinyt – biztatá őt –, majd meglássa, milyen jót fog csinálni, egyszeribe meggyógyul tőle,…ébredjen fel!

A nő nem ébredett fel.

– Az istenért, milyen mélyen aluszik ismét! Jeanette, jer, segíts őt felkölteni! Tudod, nem jó neki az a sok álom.

– Kedves anyám! – hangzék a lyánka csengő hangja. – Kedves anyám – szólt s gyöngéden a beteg fölé hajolt –, kedves anyám! – rebegé harmadszor is, s az alvó nő arcát megcsókolá.

Oly hideg volt ez arc…

A nő mélyen, igen mélyen aludt, s nem ébredett fel.

Meg volt gyógyulva – örökre.

A lyánka érzé, hogy egyedül van a világon; nehéz szédülés állta el minden tagjait; a kitörni nem tudó könnyek a szívet készültek megfojtani. Két kézzel megragadta anyja kezét, azt a hűlt, hideg kezet; magasztos kínban remegő halvány arcát felemelve úgy állt egy percig, mint a fájdalom ideálképe, azután összerogyott.

– Jézus Mária! Már meg ez is elájul, és még csak egy cselédjök sincsen, kit segítségül kiálthatnék. No Jeanette, geh’, ne tréfálj, ébredj fel, ez nem manier, ily igazán elájulni! – évelődék az úri hölgy, s a lyánka karját megfogta.

A kar lankadt volt, s lankadtan esett utána maga a lyánka is; az úri hölgy le hagyta őt hullani a földre, s miután nem volt, kit közelében segélyül híhatott volna, két széket egymás mellé illesztve, főkötőjét s öltözete egyéb töredékeny részeit lerakva, illő óvatossággal maga is elájult, s feküdt vagy egy félóráig. S ekkori ájultában észrevevén, hogy a mécsnek igen megnőtt a hamva, felkelt, azt megkoppantotta, azután ismét illedelmesen elájult, nyakát félrehajtotta, két kezét alálógatá és elaludt.

Késő reggel volt, midőn fölébrede; a nap szépen besütött az ablakon, s a halott arcára világított.

A felocsúdott lyánka ágya szélén ült, a sok sírás és iszonyú főfájás miatt arcai lázasan ki voltak pirulva; de nem panaszkodott, hanem annál többet panaszkodott az úri hölgy, szegény! A más hajából készült hurkák, miket, midőn elájult, lerakni elfelejte, fején össze és vissza voltak nyomorítva, s arcának az a fele, melyen feküdt, jóval sárgább lett, mint a másik.

A lyánka sajnosan zokogott anyja holtteste mellett.

Az úri hölgy egy ócska tükröt keresett elő, s édes képeket hunyorgata bele.

A lyánka szívében megtolult a fájdalom; érzé, hogy árva, és hogy senkie sincs.

Az úri hölgy is közel volt a kétségbeeséshez; látá, hogy arca egyik feléről lekopott a karmin, s tapasztalá, hogy a közelségben még csak vörös répa sincsen, mellyel annak hajnalszínét helyre pirítsa.

A lyánka lelke messze szárnyalt a jövőben: minő napok, minő élet vár reá ez idegen világban?

Az úri hölgy lelke is szerette volna tudni: mit csináljon összegyűrt dupéjével, hogy ismét ép és gömbölyű legyen.

E mindkét részrőli gyászos elmerengés mindaddig tart, míglen a lyánka felemeli könnyes arcát, s két kezét összetéve letérdel és imádkozni kezd; az úri hölgy pedig felteszi vendégfürtjeit, s megszólamlik sürgető hangon mondván:

– Jeanette, mon coeur, add ide a fogaimat.

A lyánka megütközve, szentelt fájdalmai fellegeiből mintegy a földre visszarántva a nőre rápillant, mintha nem értette volna szavait.

– No tudod, hiszen rád bíztam azokat este, hogy tedd el valahova.

Erre a leány semmit nem felel, hanem a madame kezébe egy kis vízzel telt edénykét nyom, ki abból gyönyörű szép huszonyolc darab elefántcsontfogat kiszedvén, azokat szappannal megmossa, kendőbe megtörülgeti, s arany srófocska segedelmével kellő helyeikre felszorítja.

Erre zsebéből egy citront keres elő, annak levével kacsóit megmossa, szemöldeit gombostűfokkal rendbeszedi, oldalait fűzője vaslemezei közé szorítván, abroncsos ráncalkotmányait magára alkalmazza. Legvégül a szobában található egyetlenegy bőrpamlagra behelyhezteti magát, s annak hosszát saját szélességével tökéletesen elfoglalja. Mindezek után kezébe veszi Voltaire világhírű „Candide”-ját, abból a gyönyörűséges erkölcsi életnézeteket olvasgatja, miközben fogai között zsebéből szemenkint kiszedegetett riskásamagot porcogat. És midőn azon helyre ér, ahol a márkinő harisnyaszalagját felvéteti Candide-dal, nagyot nyújtózkodik, azaz csak akkorát, mekkorát szűk ruhájában nyújtózkodhatik, az ablakon kitekint, egy ott elmenő uracsot kellemes fejbólintással üdvözöl, azután unatkozott, álmos arccal visszafordul, s kérdi a lyánkától:

– Jeanette, mégis aluszik anyád?

A lyánka felrezzen; pillanatnyi öröm napfénylik át arcán, mintha még tán lehető volna az álom; de egy tekintet az alvó arcára meggyőzi őt az ellenkezőről, s sóhajtva mondja az úrnőnek:

– Már nem alszik, mert megholt.

– Az istenért! – kiált fel az úri hölgy kezeit összecsapva. – Hát mért nem mondod? Hisz így rögtön sietnem kell a boltba gyászruhákat, halottruhát, virágokat és gyertyákat vásárlani, aztán koporsót készíttetni. De ugyan miért is nem mondod elébb? Mikor készülnek el a gyászruhák? Még szemfedőt is kell vennem… Óh, ezer lesz ma a dolgom… Azt sem tudom, hol kezdjem, min kezdjem!

S azzal sietve hányta magára az úrhölgy kalapját, burkonyát s egyéb öltözékeit, de amely sietség éppen kétannyi ideig tartott, mintha szép lassan vitte volna véghez a dolgot, annyit tudott emelgetni, szellőztetni, húzogatni, cirógatni minden ráncon, minden törésen.

– Ugyan Zsáni – szólt visszasietve az ajtóbul –, melyik boltostul szoktatok ti vásárlani?

– Nem tudom – felele a leány.

– No mindegy; hitelez nekem akármelyik, jól ismernek. – Itt zárjelbe tehette volna: arról, hogy sohasem szoktam nekik megfizetni – s azzal kalapja fátyolát előrevágta s eltűnt.

A lyánka egyedül maradt.

Dehogy egyedül!

Mennyi dúló fájdalom, mennyi sejtelmes gond, mennyi keserűség maradtak ott vele!

Kinek nem volt volna halottja már? Ki ne érzette volna azt a fojtó keservet, melyet a behunyt szemű kedves halott tekintete okoz? Ugye minő jól esik olyankor a vigasztaló szó? Milyen megnyugtató bízhatni az idő orvosló kezében, s enyhülést várhatni a jövendőtől!?

Hajh! – Az árva lyánkának nem volt mit reményleni az időtől! Jövendője bús volt és fellegien sötét!

Midőn a koporsót leszegezték, utósó reményét szegezék koporsóba.

Midőn betemették anyja sírját, utósó vigaszát temették be vele.

*

Bókváryné egy nyugalmazott kapitány özvegye volt, ki ugyan (ti. a kapitány) még életben vala, de neje odahagyta őt. (A gonosz világ azt beszéli, hogy a kapitány hajtotta el magától nejét! – Nem kell rá hallgatni!)

Igen szép lehetett valaha (születése előtt), de azóta is annyit volt alkalma saját maga által rendezett estélyein kellemei magasztalását hallani, hogy legalábbis azt hitte, miképp mind a három gráciát egymaga képviseli, noha az első grácia (Aglája) nevének két első betűjén kívül, melyet napról napra inkább kezde elérni, a többi kegyeleti sajátságok oly messze valának tőle, mint Makó Jeruzsálemtől.

Egyébként igen ügyes módja volt az emberekkeli bánásban. Módtalanul kacér levén, ki tudta találni minden ember szívének a nyitját, s hogy barátnéinak mindegyike sárkányul tudott rá haragudni, élő tanúbizonysága annak, hogy férfiak irányában meglehetős szerencséje vala.

Egész élete az élvezetek, gyönyörök, kicsapongások és mulatságok szakadatlan láncolata volt, egy határ szerelmes levél s rászedett imádók ajándékba hordott csecsebecséi maradtak fenn emlékül kalandos élete hagyományiból.

Hajfürteit addig-addig ajándékozgatá jobbra-balra, míglen magának semmi sem maradt belőle, s az élvezett édességek kiférgesíték szájából a fogakat, kiférgesíték a szívét kebeléből.

Szerény örökének még fiatal korában kiment a könyökén, s mégis, noha nem szántott, sem vetett, a kisváros hautevolée-i tónadója tudott lenni; fény és csillogás környezte, közkedv fogadta mindenütt; ezek megtartására többszerű eszközökkel bírt mindenha. Fiatalabb korában, míg kellemes táncáról s szemei csábító tüzéről városszerte híres vala, míg imádókban bővölködött, s bővölködő imádóit szépszerével ki tudta zsebelni, könnyen kimagyarázható vala fényűzése, kitalálhatók forrásai. Később azonban, hogy az ifjúság kezde hátat fordítani kellemeinek, ezen források siralmasan kiapadtak, s egyebekről kelle gondoskodnia.

Azok sem maradtak sokáig feltalálatlanul.

Mindent tűrő, mindennek hízelgő kedélye, azon jó szokása, hogy a mások finom tapintattal kinyomozott gyengéit szemtől szembe mily édesen tudta simogatni, míg hát mögött mulattató hangon bírta azokat kárörvendő irigyek előtt fel-feltakarni, kész tanácsai minden kényes helyzetekben, arcának nagy mértékbeni elpirulhatlansága, lelkületének módosítható volta mindvégig fenntarták számára a közméltánylatot és elismerést, mely által azon kedvező állapotba helyeztetett, miszerint legnagyobb szerencséjének tartotta akárki is azon megtiszteltetést, ha Bókváryné asszonyság által elébb csak hallgatag intéssel, de ha meg nem értetett, érthetőbb kijelentés által is, irántai csekély áldozattételre felszólíttatván, azt nyakrafőre teljesíthette; s teljesítette is, ha jó hírét, nevét egészségben akarta megtartani.

Idejárult még azon szép tulajdonsága is az említett úrhölgynek, mely szerint nagy szenvedéllyel bírt adósságokat csinálni, s azokat soha meg nem fizetni, arasszal mérhető ősi jószágait három vevőnek egyszerre eladni, s a divatos iparlovagság mindennemű ágait összevissza gyakorolni; mikért, ha olykor kérdőre vonatott, oly szépen ki tudta magát könyörögni, ha egzekúcióval mentek rá, úgy tele tudta rimánkodni bíró, ügyész és pörösfélnek a füleit, miként azon vették észre magukat, hogy semmit sem tudtak végrehajtani.

Ő azért naponként suhogó selyemben járt; ha kéménye olykor hétrül hétre nem füstölt is, zongorája minden percben üttetett, veretett. Bárha a reggelizés idejét gyakorta édes álommal, az ebédet regényolvasással passzolta is el, de estenként annál sűrűbben következének a pikniki dáridók, s ez volt megélhetésének főfő csatornája.

Az ő háza volt közös légyottra rendelő helye minden tisztességes embernek, hol mindazok, kik különben egymásnak látogatásokat nem tehetnek, vagy azokat el nem fogadhatják, vagy saját lakukban alkalmatlan őrszemektől gátoltatnak, egy oly alkalmas helyre találtak, melynél az ember sem saját, sem a más jó hírét-nevét nem kockáztatja, mindamellett is igen kellemes kalandokat rendezhet saját tetszése szerint; találkozhatik, kivel kedve tartja, s biztos éldelheti a paradicsom valamennyi tiltott almafáinak gyümölcsét; miután az említett estélyeken sem a vén morgolódó férjeknek, sem az árgusszemű mamáknak nem volt szokásuk megjelenni, vagy ha igen, úgy ők rendesen a whistasztal mellé, vagy (úgy mint a férjek) a pipázóba lőnek számkivetve, hogy a társaság ártatlan örömeinek ne lábalattlankodjanak.

Sőt – mint a rossz világ beszéli – madame Bókváryné még attól sem volt idegen, ha bizonyos uraknak egynémely tapasztalatlan leánykára, vagy szende menyecskére talált a foga fájni, hogy azokat csupa emberbaráti nézetekből egymáshoz közelebb fűzze; vagy ha bizonyos szemérmes hölgyeknek kebleit titkos vágy epeszté holmi egyenruhák és kardos vitézek iránt, ezen vágyaknak tápot szerezzen, s az erény útján botorkáló ártatlanság szemeit felnyissa, s azt az igazi életörömökkel hintett ösvényre visszavezesse, egymást szeretőket és nem szeretőket együvé hálózzon, mely működésnek a világ előtt meglehetősen rossz neve szokott lenni, de annál jövedelmesebb foganatja az öntudat előtt…

És ez volt azon nő, kinek körében Jankának ezentúl kelle élnie; ilyen volt a gőzkör, melybe oly tiszta, oly mocsoktalan lelkületével süllyednie kellett – süllyedni az egyszerű jámbor szegénységből – a cifra nyomorúságba.

Bókváryné Janka atyjának testvére volt, s így Jankának legközelebbi rokona, ki a mindentől elhagyatott leányt nemeslelkű hűséggel vevé pártfogása alá méltányos elismerésére mindazoknak, kik a művelt világ nemeslelkű érzelmeit közelről nem ismerik.

De meg is jutalmazta őt erényes tetteért az igazságszerető sors, magából a jótettből származtatván a jutalmat. Mióta Jankát magához vevé, messze városokból lőnek látogatottak estélyei, s nem egy földesúr és kvintli mágnás akadt horogra, kik jól átlátták, hogy mindenekelőtt a kincset őrző sárkány torkát kell áldozatokkal betömni, s így Bókváryné unokahúgában oly szép kapitálisra tett szert, mely a reá tett költségeket száz- és ezerszeresen téríté vissza.

Volt azonban egy igen nagy hiánya az árva unokahúgnak, egy nagy növeléshiány, melyet a tapasztalt nagynéne hiába törekedett kiegyenlíteni, s e hiány volt: az erénynek oly túlságos szeretete, mint amily túlságos vala benne utálata mindennek, ami bűn; s e nyavalya – mint azt a nagynéne nevezé – annál aggodalmasabb befolyású vala a lyánka kedélyére, minthogy az legkisebb hajlamot sem tüntetett fel magában a könnyelműségre, legkevésbé sem lőn megragadva az újdonszerű csillogás káprázatitól, s lelke tisztasága nem az ártatlanság tapasztalatlan voltán, hanem keserű szenvedésekben megerősült elveken alapult.

Az a szelíd, mosolytalan búskomolyság, melyet semmi föl nem deríthetett; az az ábrándos fájdalom, mely típusát a legzajongóbb orgiák közepett is meg tudta tartani, valának azon át nem törhető égisz, melynek talizmáni védelme alatt lelke tisztasága a förtelem minden lehelletétől ment maradt, mert a szomorúság nem termőfölde az érzéki vágyaknak.

A leghevesebb szenvedély, midőn bánatos bűvkörébe lépett, szánalmas rokonérzetté alakult; a kéjsóvár szív tilos vágyait egy tekintete lehangolá; s kit arca bájai szerelemőrültté tevének, az lelke fennkölt bánata előtt térdre hullt és imádta őt néma szenvedésiben.

Nem tetszett a nagynéninek e hatás. Környezete nagyon józan és szilárd jellemet kezde magára ölteni, ez erényes színezet aggodalmas kilátásokra szolgáltatott alkalmat.

– Te magad ásod alá szerencsédet; majd megbánod akkor, mikor már nem teheted jóvá; rosszul vagy nevelve, az a bajod; ily Magdolna-képpel mai világban nem messze mész; alkalmazd magadat! E kellemek, ez ifjú báj nem azért vagynak adva, hogy önkényt apácává neveld magad; úgyis megjön az idő, mikor majd senki rád sem néz. Minek sietteted jövetelét? Hogy tudsz úgy ragaszkodni céltalan, polgárszagú elveidhez? Ne félj, semmi sem vétek, ami titokban történik…

Jaj, de nekem számtalan tollakkal kellene bírnom, ha a nemeskeblű nagynéni erkölcsi útmutatásait mind le akarnám írni, s attól félek, hogy nem sok újdonságot mondanék velök…

     

Egy negyedév folyt le Zilányiné halála után; e negyedév éppen elég volt arra, hogy Janka teljesen meggyőződhessék, miként e világ csak azoknak édesanyja, kik már meghaltak. Miket kellett látnia, miket éreznie! Vásárra vitték az erényt… dobraütötték, elárverezték! Szégyenkőre állíttattak a szív nemesebb érzelmei; minden ajkról a becsület szent neve hangzott, míg arca szennyel fertőztetett; anyaszív vezette a gyermekártatlanságot a vágószékre, s diadalt kacagott a csábító az elesett fölött; kigúnyoltatott a szerencsétlen; a boldog örömpoharába pókmérget csepegtetett az irigység; szemben csókolt, hát mögött mart a tettetés; eladta az önzés legjobb barátja üdvét egy percnyi örömért, s a könnyelműség széttépett szívek vonaglásaival mulatta magát.

És neki egyedül kell lennie a világon! Senkitől nem értetni, senkiben nem bízhatni, hanem félni mindentől, kinek szívét emberi álarc takarja.

Egy este, midőn ábrándos elmélázással ült zongorája mellett, nem hangjegyekben írt fantáziákat verve rajta, midőn elfeledé maga körül a világot, s szabadon hagyta lelkét szárnyalni a vágyott ideálok honába, hirtelen s véletlenül egy égető ajk forrott gyöngéd fehér kezéhez. A lyány felsikoltott. Előtte Dömsödi János állt gyűlöletes, lángoló arculatával. Még nem volt gyertya gyújtva a szobában, s a félhomályban úgy tetszett, mintha kísértő jelent volna meg tűzszemeivel. Az ember irtózatosan mosolyogva a szék karján keresztül felé hajlék, s kezével a lyánka vállát érinté.

– Hatalmas isten! – kiálta ez rémülten felszökve, midőn a szoba sötétéből, hol eddig tőle észre nem véve ült, Bókváryné előlengett, s affektált negéddel kezdé pirongatni a lyánkát:

– Ugyan Zsani, mondd, van neked jó dolgod? Akkorákat sikoltani, mintha békára léptél volna. Tán már nem is ismered báró Dömsödit, ki családotoknak egykori jótevője, most pedig neked kegyes pártfogód leszen?

A lyánka sértett haragosan törlé le karjáról a csók nedves nyomait, az úrhölgy pedig kacagva mondá célozva:

– Úgy kell! Minek ábrándozol? Jól tette, ha megijesztett, hihi, hozta isten, méltóságos úr!

           

Azonban, ha olykor esténként lenéze ablakából, egy karcsú ifjú alakot láta az előtt elsuhanni, ki hosszan várt ott, míg végre az ablakot megnyílni látván, nagy, lelkes szemeivel érzékenyen tekinte fel oda; oly rokonszenvű bánat ült az epedőnek minden vonásaiban!

----------------------------------------------

     

Névnapján a lyánka egy keleti gyöngyfüzért és virágfüzért kapott. Amazt érzelgő pacsuli szagú levél mellé csatolva Dömsödi küldte neki; a virágfüzért gyopár-, vasvirág- és perennisből egy levélkével együtt félve lopá fel ablakába az ismeretlen ifjú, ki magát az egyszerű levélkében így nevezé:

Osztályos rokon a fájdalom nevében.

A gyöngyfüzért nagynénjének adta, a virágfüzért felakasztá ágya fölé; Dömsödi levelét elégeté, az ismeretlenét keblében hordozá.


VisszaKezdőlapElőre