IX. Az őrpaták

Tudtomra az európai népek között csak a magyarnak van saját kifejezése az „amazonok” fogalmára: „őrpata”. Az „őr”, tudjuk, hogy mit tesz, a „pata” mai nap a lólábnak a legalsó részét jelenti, és így „pars pro toto” világos, hogy lovas őrt jelent az egész.

A hajdankori történetírók sokat mesélnek az amazonokról, azoknak a hősi harcairól, hírneves királynéikról; egy hatalmas, amazonok uralta országról Dalmáciában is tesznek említést.

Az amazonok regéje még a tengeri szüzekénél is nehezebb elhitelű. Hogyan tenyészhetett tovább a faj ott, ahol csupa nő van, férfi nincs? A világfenntartó istenerő, a szerelem nélkül lehet-e a nemzetéletnek folytatása? Az is képtelenség, hogy a testi erő a nőknél fejlődött volna ki, s a férfiaknál maradt volna annyira hátra, hogy az utóbbiaknak kellett tűrniök alsóbbrendűségüket; de az még nagyobb képtelenség, hogy az amazonok a szomszéd népek férfiaival kötöttek volna ideiglenes házasságot: ez megy kicsinyben – de egész tömegben!

Az amazonuralkodás regéjének csak az a helyzet lehet a megoldása, amit a waráng népnél látunk. Egy egész nemzet, melynek tagjai közt nincs se pásztor, se iparos, se földműves, se heverő úr – mely a beteget, véznát már sarjú korában kigyomlálja a soraiból; melynek minden férfia csak úgy duzzad a harcvágytól, a barangösztöntől, meg-megindul majd egy bárd regéitől fellelkesülve álomlátta aranyországot keresni, majd meg odaadja a vitézségét bérbe kincses despoták cifra öltözetű, fényes ígéretű követeinek hívogatására, s akkor felkerekedik az egész fegyverfogható legénység, a tizenhárom esztendőstül a hatvan évesig, s megindul a tündérszarvas, a vezércsillag meg a turulmadár után, vagy hajóra ül, s megy a csillagjárás után, aztán évek múlnak, s hír sem jön vissza felőlük.

Az otthonban nem marad más, mint az aggok, gyermekek, a nyájakat őrző s a dolgozó rabszolgák, azután meg az asszonynép. Az otthont, a tűzhelyt, a gyermeknépet, aztán meg a nyájakat és a bálványok berkeit védelmezni kell. Ez a teher az asszonykarra marad. S ez a kar, ha nem bír is olyan izmokkal, mint a férfié, de a hozzá való fegyvert kezelni elég ügyes. Az asszonykézben félelmessé válik a nyíl, a hajító kelevéz. Szemeik élesek, célozni jól tudnak, testük hajlékony; futtában visszafordulva is tudnak nyilazni. S aztán ami erőben hiányzik náluk, azt kipótolja a szenvedély, az indulat. A nő, ha verekedésbe kezd, abba nem hagyja, míg mozdulni képes. Tanúbizonyságai e vad, szenvedélyes harci modornak azok a kurta fogantyús bronzkardok. Ezeket férfi nem viselte, ezek asszonykéz fegyverei. Támadó harcban vágásra nem valók, csak a védelmi kétségbeesett küzdelemben van jelentőségük, amikor már a küzdők forró lehelete egymás arcát éri, olyankor marokra fogva e kurta kétélű kard, úgy, hogy a hüvelyk a markolat végére feszüljön, még újra kezdi a már vesztett harcot; aki ezt kezébe vette, azt élve el nem fogták, harcolt csak azért, hogy öljön és meghaljon; ez volt a karma, a foga a nőstény oroszlánnak, a híme csak szekercével, buzogánnyal vagy lándzsával harcolt, az volt a férfinak való fegyver. Lóháton is csak az őrpaták harcoltak, a waráng férfi megvetette azt a harci modort, ahol az ember egy állattal toldja ki magát, hogy egész hős lehessen.

Évekig tarthatott az egyedüllétük a távol országokban harcoló férfiak asszonyainak. Azalatt az otthont rendben is kellett tartani; határaikon betörő ellenséget gyakran visszaverni; lázadozó rabszolgahadat féken tartani; amellett a serdülő gyermeket fegyverforgatásra tanítani, az isteneknek áldozni, s vadakat irtani. Rajtuk állt a kormányzat és honvédelem. Így támadhatott az amazonok országáról való fogalom.

Hanem azután ha egyszer visszatért a hosszú harcokból a férfiak hada! Hogy lett egyszerre vége minden vitézségnek és uralkodásnak! Hogy rátalált az asszonynép a maga legdiadalmasabb fegyverére, a szerelemre. Volt ott ölelkezés!

Dávid király maga futott legelöl, hogy hitvestársát, a hős lelkű Teuta királynét keblére szoríthassa. Holmi gyönge női teremtés nem is állta volna ki ez ölelés erőhatalmát, de Teuta méltó társa volt a maga királyának: csupa ideg és izom, hatalmas vállakkal és széles csípőkkel, büszke fejéről egész térdhajlásig omlik alá hollófekete haja. A hős asszonyok mind hosszan leeresztett hajat viselnek. Ez a csatában gátolja a megfutamodást, s mikor lovaikon előre vágtatnak, úgy repül utánuk, mint lobogó zászló.

Pompás szöveteket viselnek mind a waráng asszonyok, arannyal áttört, selyemmel hímzett, csigavérrel festett drága kelméket, miket a férfiak vérrel vásároltak. Csakhogy még ők nem ismerik a kelmekiszabás és varrás magas tudományát: a felvett szövetek szálait arany- és bronzkapcsok tartják összefoglalva, derékban ércövvel, amelyről a kurta kard alácsüng, a karok és lábszárak szabadon mozognak, a nyakat pénzfüzérek fogják körül, a keblet összetekert nagy fibula takarja, karperec nagyságú ezüst-, arany- és bronzfüggőiket a fülkagylóra akasztva viselik, ezekre körte alakú fityegő van akasztva, amit vékony sodrony tart a perechez kötve, hogy ne lógjon futás közben. Ezek a függők a férj szerelmének bizonyítékai, a jegyajándék. Ezeket még a halottak is magukkal viszik a sírba. Kiegészíti a waráng nők viseletét a vállukon keresztülvetett tegez. Teuta királyné kézíja két roppant ökörszarvból készült: kar legyen, ami annak a feszítő húrját meg bírja húzni.

S ha az asszonyok ölelése édes, hát még a gyermekeké. Némelyik még ölbeli baba volt, amikor itt hagyták, s ma már az anyja előtt fut, s az apjára ráismer.

Hát ez a délceg siheder itt, aki Teuta királyné szoknyájába fogózik. A kis óriás! Csak tizenkét éves még, s már olyan magas, mint az anyja. De azért még a szoknyájába fogózik, olyan anyás.

– Vajkom! – kiált az atyja. – Vagy mit mondok? Hisz már megkereszteltek. Salamonom! Ej de nagyot nőttél. Hát lőttél-e már bölényt?

– Lőni nem lőttem, de leszúrtam kelevézzel.

– Esztendőre már velünk jössz, fickó! Fel leszesz avatva.

– Ejh, még korán lesz – veti ellen az anyja –, még csak tizenkét virágos.

– Hát a kilenc holdtölte!

A fiú pedig táncol örömében, s úgy a nyakába csimpajkodik az apjának, hogy ha az maga is ember nem volna a talpán, lerántaná a földre.

Az általános nagy ölelkezés zsivaja elmúltán, mikor minden férfi a párjára akadt, némelyik a legkisebbik fiát fölvette a vállára, úgy lovagoltatta, rákerült a sor a zsákmányra.

Idáig elhozták maguk a warángok, innen most már a városig, ahol szét lesz osztva, vigyék odább a rabszolgák. Van azokból minden fajta. A hadifoglyokból a warángok kiválogatták mindenütt a javát, a munkaerőset, a leányaikból a tetszetősebbeket, a többit megáldozták bálványaiknak, ezeket pedig magukkal hurcolták, dolgozónak, teherhordónak, nyájőrzőnek. Van köztük szarmata, dák, tatár, besenyő. Egymás nyelvét meg nem értő. Így nem esküdhetnek az uraik ellen össze. Ezek nem járnak meztelen, vadbőröket, maguk szőtte darócot viselnek öltözetül. Csak az uralkodó fajnak van nemesi előjoga dicsekedni férfiasságával, a pór takarja be magát!

Vannak olyan rabszolgák, akik kürtök és tülkök fúvásában ügyesek, ezeket előrebocsátják a város felé, riadót fúvatva, s aztán megindul az egymásra talált nemzet dicsekedve, ujjongva, tombolva.

Hanem a tovavonuló diadalmenet után hátramarad egy szomorú csoport, valami hatvan asszony, még több gyermek, akik eleinte szétszórva ődöngnek, majd a nagy sereg elvonulása után egymáshoz húzódnak, egy tömeggé válnak.

Ezeknek a férjeik nem jöttek vissza a diadalmas hadi kalandozásból.

Katonadolog! Ha kétezer ember tengerre száll, hadat viselni, biz annak egy része nem száll ki újból az elhagyott partra, nem látja meg a feleségét, a kisgyermekeit.

Ezeknek a neve most már özvegyasszony és árva.

Ha a férjeiket nem találták meg, de összekerültek azoknak a fegyvertársaival, akik velük egymáshoz láncolva küzdtek a viaskodásban. Azoktól megtudták, milyen vitézül harcolva esett el a bajtárs, s hogy ellenség kezében nem maradt.

Máskor, ahogy még a régi bálványok fennálltak, az volt ám a szokás, hogy a hazatérő fegyvertárs vigasztalást hozott a hű cimbora elmaradt kedveseinek. Annak az özvegyét hazavitte a gyermekeivel együtt magához, s lett egy asszonnyal több a háznál, s egy csoport gyermekkel több lármázott az udvaron. Megfértek azok egymással, meg is éltek szépen. Ezért mind ekkorig az özvegy és árva név nem volt ismeretes a warángok előtt. Most már majd hozzá kell szokni.

Tehát hatvan férfival megint kevesebb. Így fogy el a waráng nemzet apródonkint.

Az elhagyott csoport hátramaradt, amíg az ujjongó népséget eltakarta a mély erdő, azután egyszerre elkezdett átkozódni minden asszony, a gyermekek sivalkodtak, sírt, jajgatott a visszhang is, mintha ő volna a legözvegyebb valamennyi között.

A város előtt volt egy nagy szabad tér, vén tölgyfákkal körbe fogva: a nemzetgyűlés színhelye. Itt szokták rendesen a hazatérő waráng vitézeket a honmaradt vének üdvözölni, akiket a nép bölcseinek tartottak, mivelhogy fehér volt a szakálluk.

Dávid király nagyon felháborodott rajta, hogy ezúttal semmi tisztes aggok nem járulnak eléje, a hagyományos tiszteletreméltó díszpalástban, mely állt vadtulok- és dámvadbőrbül, amelynek az agancsos fejbőre az agg férfi fejére volt húzva. Egy szarvasfejet sem látott, egy bundaviselő férfit sem.

– Hát az én bölcseim hová lettek? – kérdezé szigorú tekintettel Teutától.

– Elmentek mind remetéknek.

– Remetéknek? – kiálta fel Dávid király, magában megbánva, hogy a „bölcsek” címét vesztegette rájuk. – Hát mi ütött hozzájuk?

– A pátriárka olyan szépen beszélt a lelkükre, hogy megszerették a szent életet, s elbandukoltak szerteszét. Többé össze nem szeded őket, kit barlangodúból, kit meg reves fa bütüjéből.

– No ha a pátriárka mondta nekik, akkor jól tették – szólt belenyugodva Dávid király, s azzal helyet foglalt a kőkoloncon a felesége mellett, mely számukra királyi székül szolgált.

Ámde annyival jobban meglepte egy olyan csoport, aminővel még sohasem találkozott a nemzetgyűlésben: egy csapat erőszakos asszony, amely keresztültört a fegyveresek során. Ők is fegyveresek voltak, tegezzel, puzdrával, lándzsával ellátva. Mindannyiról rongyokban csüngött alá az öltöny, tíl-túl takarva tagjaikat, amikről lefogyott a hús, csak a kemény inak feszültek a bőr alatt. Az egykor pompás, drága szövet tüskebokortól cafrangozva lógott le térdeiken, lábaikon nyers bőrbül volt a takaró (az első opánka!). Arcaikon az elkényszeredés, a szenvedések torzkifejezése, a kuszált haj csimbókba bogozva, mint a lónak a farka, repkénygúzzsal volt a fejükre felkötve, s elöl bozontos sörényként lógott szilaj villogású szemeik elé. Vérző seb, karmolás helye az utolsó ecsetvonás az istenség remekén, az asszonyi arcon.

– Miféle némberek ezek? – kérdé Dávid elbámulva e zsivajgó csoporton, mely oda törte magát eléje.

– Miféle némberek! – kiálta fel egy rikácsoló hang. – Talán nem is ismertek ránk többé.

S azzal előrefurakodott a többi közül egy magas, csupa csont alak, akinek a testén alig volt már valami rongy. Mit is takart volna rajta. Rejtegetést kérő női kecs nem volt ott. A fejére egy nagy hiúznak a nyúzott bőre volt húzva, lenyúlva a hátára, a jobbjában egy hosszú kelevézt tartott, a baljában a waráng pajzst, ami két egymáshoz háttal összeragasztott félhold alakot mutatott, az arcán ott látszott a hiúz harapásának a nyoma, amelyiknek a bőrét kölcsönkérte – piperének.

– Hát nem ismertek ránk, Dávid király warángjai? Mi vagyunk azok az asszonyok, akiket ti kitaszítottatok. Ugye megszépültünk azóta? Nem kérdtétek akkor, hogy mi lesz belőlünk? Ki tart el, hová bujdosunk? Nagy az erdő, férjetek el benne! Mi szerettük az urainkat, soha nekik nem vétettünk. Mi szerettük a gyermekeinket, soha meg nem vertük. Miért kellett bennünket elkergetni tőlük?

– Azért, mert a Jehova Isten így akarja – felelt szigorúan Dávid király.

– No hát add vissza nekünk a Tyr istent, aki előtt mi az urainkkal a kakast megáldoztuk újhold-estén. Addig mi boldogok voltunk, volt tanyánk, tűzhelyünk, tele éléstárunk, kevély öltözetünk, s ami több mindannál, volt szerető urunk, aki jó szót adott, szép kisgyermekeink, kiket ölben hordtunk; most pedig kinn lakunk az erdőn, mint a farkas, a medve, s dideregve bújunk a zivatar elől a tüskés ciherbe. Nézd a szép köntöseinket, amiket utoljára hoztak az uraink kedves ajándékul! Nincs már rajtunk szépség, amit takargasson, hacsak a sebeket nem. Vadállatok húsa eledelünk, medve, hiúz karma, aki megcirógat, s van kit dédelgetnünk, a vadmacska kölykét!

A királynak elfacsarodott a szíve erre a beszédre. Félrefordítá az arcát, hogy ne lássa a nyomorult teremtéseket. De amerre fordítá tekintetét, ott még szomorúbbat látott. Az új özvegyasszonyok csoportja tódult eléje, árva gyermekeiket hurcolva, cepelve karján, kéznél fogva.

– Héj Dávid király! Felelj meg! Ne hallgass! Mi lesz a szegény asszonyokból, akiknek az urai nem tértek vissza? Ki fogad fel minket? Ha a fegyvertársaknak nem szabad?

Nagyot kacagott erre az elűzött asszonyok vezére.

– Hahaha! Mi lesz belőletek? Az, ami mink vagyunk. Rongyos vadijesztő! Majd megfésüli a szép hajatokat a tüske. Majd elkéri a rózsát arcotokról a deli legény, az ínség. Majd lesztek olyan szépek, mint mi vagyunk.

Teuta királyné odadörmögött a király fülébe.

– Engedd meg e síró asszonyoknak, hogy hadd maradjanak a férjeik fegyvertársainál, régi szokás szerint.

Azok mind odaborultak eléje, s a lábait csókolták.

– Nem tehetem. Tiltva van – monda Dávid király. – Az ősi szokás pogány szokás volt. El kell hagynunk. Isten parancsolja. Nekünk még nagy fájást okoz ez, a fiaink már nem fogják érezni. Nekem is fájt, hogy az én kedvesemet, a szívem egyik felét el kellett magamtól szakítanom. Én is szerettem az én Bravallámat. Szép volt és jó. Engedelmes, szelíd. A Teuta feleségem megmondhatja, milyen jó volt. Soha össze nem pereltek. Olyan volt neki, mint egy édes testvér. Ő siratta meg, nekem nem volt szabad. Én csak választottam. El kellett őt küldenem. A földön nincs olyan kincs, amiért megtettem volna, de a mennybeli üdvösség azt kívánja, és azért megtettem. Akik szenvednek itt a földön, boldogok lesznek az égben. Ezt mondta a pátriárka. S nyugodjunk meg benne.

Nagyot csapott a pajzsára a lándzsájával ennél a szónál az asszonyok vezére, s mint a sas, úgy rikácsolt fel utána.

– Könnyű neked, Dávid király. A te Bravalládat elvitték a fekete szüzek palotájába, ott is királynénak tartják, tejben, mézben fürösztgetik, selyembe, patyolatba takargatják, mandulával, aszú szőlővel hizlalják. Ő ottan is boldog!

Felszökött erre a szóra Dávid király, s bőszült haraggal kiálta.

– Az én Bravallám boldog! És királyné! Az bizony rabnő a legmélyebb sziklabörtönben, ahol kígyók, maró férgek laknak, láncait ott rázza, saját testét tépi, mert nem akarja azt mondani, hogy engem nem szeret többé.

Erre a keserves panaszhangon mondott szavára a hősnek elcsendesült minden lélek. Az ő szenvedése valamennyiénél nagyobb.

– Honnan tudod te ezt? – kérdé Teuta királyné.

– A szerzetes a forrás melletti keresztnél hozta nekem e hírt.

Teuta hitetlenül rázta a fejét.

Erre a szülei háta mögött álló fiú kiálta közbe hévvel.

– Igaz! Én is tudom azt! Mikor vadászni járok vadkanra, gyakran eljutok a mély sziklavölgyig, ahonnan a kolostorra látni. Hallom, hogy valami waráng dalt énekelnek odaát. Ez az én kisebbik anyám hangja. Jól ismerem én azt. Nekem dalolt, mikor kicsiny voltam. De nagyon szeretett, mint az édesanyám. Ő mosdatott, ő fésülgetett, sohasem szidott, sohasem tépett meg. Most már tudom, honnan jön a dal. Onnan a sziklaodúból a várfal alatt. De én a kisebbik anyámat ott nem hagyom, majd kiszabadítom!

– A te szavad „hallgass” a gyülekezetben – dorgálá meg a hebehurgya fickót Dávid király, mire a Solom gyerek befogta a száját, de a vadul forgatott szemei beszéltek a magavívású sihederekhez, s azok is visszafelelgettek rá a szemeikkel. Értik ők már egymást. S amit a waráng kölykek feltesznek a fejükben, azt semmi tüzes szentek ki nem verik onnan.

Most méltóságteljesen fordult Dávid király a királynéhoz, s szigorú hangon kérte tőle számon a látott bajnak az okát.

– Királyné asszonyom. Ezen asszonyok panasza nagyon is nehéz vád az én lelkemen. Mikor én a pátriárka kegyes intésére kiadtam a parancsolatot, hogy minden férfi bocsásson el a feleségei közül egyet, ugyanakkor atyailag gondoskodtam róla, hogy ez elválasztott szegény teremtések el ne pusztuljanak. Tanyát rendeltem a számukra, ahol lakhassanak saját házaikban, kettő-három együtt. Külön szakítottam a számukra gulyát, nyájat, kondát, s azoknak az őrzésére elég rabszolgákat, hogy szükséget ne szenvedjenek. Hát hogy jutottak mégis erre a nyomorúságra? Ki kényszerítette őket arra, hogy vadüldözésből éljenek, mint holmi vad népek, akik a tengeri szigeteken laknak, miknek nincsen nevük, s akik a becsületet nem ismerik – nem pedig úgy, ahogy illik a dicsőséges waráng nemzet asszonyaihoz, akik első asszonyok a széles világon? Mondd meg ezt.

– Megmondom – szólt Teuta királyné. – Az történt, hogy a férjeiktől elszakított asszonyok közül többen, akik még fiatalok és kedvesek voltak, azt mondták egymás közt: hát az új vallás szerint egy férj csak egy feleséget tarthat. Ez nem lesz rossz. De azonban az új vallás szerint a rabszolga is csak olyan Isten teremtése, mint más: ha férfi, férjnek jó! S feleségül álltak a rabszolgákhoz, akiket te házépítésre és nyájőrzésre rendeltél melléjük. Akkor azonban megijedtek, hogy ha te visszatérsz, majd bosszú éri a fejüket, mert waráng nőnek rabszolgához hitvesül állnia nem szabad. Féltükben aztán egy napon mind felkerekedtek, s rabszolga férjeikkel együtt átszöktek a mosszori knéz tartományába, de magukkal hajtották a nyájakat és gulyákat is, az itt maradt asszonyoknak semmit sem hagytak hátra.

– S te mit cselekedtél? – kérdezé Dávid király Teutától.

– Jó lett volna a bölcseid tanácsával élnem, ha azok mind remeteségre nem adták volna magukat; így azonban csak a magam eszén kellett járnom. Követséget küldtem Tvartimir knézhez. Palpát küldtem el, a legvénebb asszonyt, azzal a hosszú fehér hajjal. Szájába adtam az izenetet a szomszédhoz: „Küldd vissza a szökevény rabszolgáinkat az asszonyokkal és az ellopott nyájakkal együtt.” Igazságot is adtam a kezébe: a rovásbotot. Magam faragtam bele a mogyoróhajtás háncsába a betűket, amik elmondták, hogy én, Teuta királyné küldöm az én követemet, Palpát Tvartimir knézhez.

– És mit válaszolt a knéz?

– Válasz helyett visszaküldött Palpától nekem egy guzsalyszárt, s arra volt felkötve Palpának a levágott haja, kenderbáb helyett, ami jelekben annyit mond, hogy asszonynak hosszú a haja, rövid az esze; ne avatkozzék férfiak dolgába.

– És te eltűrted ezt a nagy csúfságot?

– Bizony nem tűrtem, sőt azonnal lóra ültettem mind az őrpatákat, s a guzsalyszám a levágott hosszú fehér hajjal odaadtam tábori jelnek: ez legyen az őrpaták zászlója ezentúl a harcaikban. Nem vártam, míg a férfiak hazakerülnek.

– Hát aztán mi történt? Nem bírtatok az ellenséggel?

– Az ellenséggel bizony bírtunk volna, de nem a jó baráttal. Mikor leszálltunk egész sereggel a mosszori völgybe, íme szemközt jön ránk a főpap egész csapat zarándokkal, éneklő gyermekekkel, akiknek mind kereszt volt a kezükben, nagy selyemlepedőket hoztak rudakon szentképekkel, úgy állták utunkat. Az ősz ember kiterjeszté a karjait, a keresztet a felfeszített Istennel magasra emelte, s beszélt hozzánk szépen és szelíden. Elmondta, hogy a Jehova Isten tiltja a bosszúállást, előtte minden vérontás utálatos, s aki felebarátját megöli, az pokolra jut. Egyik keresztyénnek a másikat megölni nem szabad. Mivel pedig a mosszori knéz minden jobbágyával együtt megtért az eretnekségből, befogadtatott a hívek számára készített közös akolba, ő is annak a pásztornak a juha, akié mi vagyunk, annálfogva az a pásztor meg nem engedheti, hogy az ő juhai egymással tusakodjanak, hanem közéjük áll az Isten testével, s elválasztja őket. S azután beszélt hozzánk olyan szépen, hogy az őrpaták mind sírva fakadtak, s a szemeik törülgetése miatt le kellett a kezükből tenniök a kopját és a vértet.

– A biz igaz – mondá megjuhászodva Dávid király. – Nekünk most már a Jehova Isten parancsol, s ha a pátriárka azt mondja, hogy egyik keresztyénnek a másik vérét kiontani nem szabad, akkor annak engedelmeskedni kell. A sérelmet azonban meg kell torolni, mert a Jehova tíz parancsolatja nemcsak azt mondja, hogy „ne ölj”, hanem azt is, hogy „ne lopj” – meg aztán, hogy „ne kívánd a te felebarátodnak se ökrét, se szamarát”. A mosszori knéz pedig ugyan elkívánta a mi ökreinket, szamarainkat. Most azonban erről ne határozzunk. Pihenést adok az én népemnek újholdig. Minden ember térjen a maga tűzhelyéhez haza, és örvendeztesse meg az otthon levőit. Majd újhold estéjén összejövünk ismét, s akkor megmondom, mit kell tennünk. Addig is a szegény elbocsátott asszonyoknak adjatok osztályt a hozott zsákmányból. Becsülettel felruházzátok őket. Juhokat és teheneket adjatok nekik, hogy csendesen éldegélhessenek. Az újhold majd más tanácsot ád. Az özvegyasszonyok pedig házaikban maradjanak, s akinek fia van, az gondoskodjék róla. Most békével szétoszoljatok.

A waráng nép szokva volt az engedelmességhez. Minden morgás nélkül megnyugodtak a király szavában, a lázadó asszonyok is megvigasztalódtak.

Csak egy fajta maradt elégedetlen: a suhancok.

Hát ezeknek a fejét még nem érte a keresztvíz; a dalmata vidéken az volt a szokás, hogy tizenhat éves koráig a fiút, leányt nem mártják a vízbe, addig csak nevet kap, valami szentírásbelit, vagy ahhoz hasonlót. A sihedereknek még égett a tűz a sarkukban: nagy mehetnékjük volt a mosszori knéz látogatására, őket még nem kötelezte a tízparancsolat, mert az csak felnőtt emberek számára adatott ki a Sion hegyén.

Összesúgtak, búgtak, kígyókövet fújtak, de senkinek el nem mondták, hogy mit főztek ki magukban.


VisszaKezdőlapElőre