X. A bor a warángoknál

Már a rómaiak idejében is híresek voltak azok a déli hegyoldalak az Illyricumban, amik ontják azt az erős gránátfényű bort, a mai maraszkinót; ez idő tájt egész kereskedést űztek azzal Velencében.

Hordóban nem tartják ezt a bort, azt nem ismerik, hanem a sziklába ásnak neki vermet, abba töltögetik, a tetejébe olajat öntenek, az nem engedi megpimpósodni, s onnan iszogatják fel, míg a söprűjére nem jutnak. Ellenben amit kereskedelmi cikknek szántak, az eladni való bort, kecskebőr tömlőkbe szorítják, amiket igen ügyesen tudnak nyers korában kicserzeni, a szőrös felét fordítva befelé. Az ilyen boros tömlőket egész gúláknak felhalmozva lehetett látni Szent Márton napján a Szent Vida piacán a nagy sasos oszlop alatt, mely e latin mondattal hívogatá a kalmár világot: „Numine sub nostro tuti requiescite gentes; arbitrii vestri, quidquid habetis erit”, ami azt teszi, hogy „a mi oltalmunk alatt bízvást megpihenhettek népek, amitek van, kényetek szerint bánhattok vele”; világosabban szólva: „nem fizettek vámot”. Márton napján túl azonban már nagy vámot kellett fizetni. Ezért volt a nagy csődülése a boreladóknak az egész partvidéken.

Aztán megesett, hogy egy egészséges bóra a sziklákhoz verte a boros hajókat, a gálya elsüllyedt, a hajósnép a tengerbe veszett, hanem a kecskebőr kiúszott a partra. A zivatar után a warángok a cadmaei sziklák öblében halommal halászták ki a libegő borostömlőket.

S arra nagy gondjuk volt, hogy egy borostömlő is kárba ne vesszen.

Pedig ők maguk nem itták a bort.

Éppen azért ügyeltek rá, hogy a tömlők el ne tévedjenek. Valamennyit felhalmozták egy roppant nagy sziklapincébe, amibe a király engedelme nélkül nem volt szabad lemenni senki fiának.

Mire használták hát a warángok a bort?

A rabszolgáik megbüntetésére.

Ha a rabszolga engedetlen volt, fellázadt, kötelességét elmulasztó, vagy ha nyavalyás lett, a hideg lelte, didergett, nem tudott dolgozni, akkor előhozatta a király azt a tűzzel párosult italt, inni kellett a rabszolgának, amíg csak tele lett, akkor aztán elbocsátották az egész nép szemeláttára, hadd kacagjon rajta minden ember: „ni hogy tántorog a nagy hős!”, hogy veri magát a földhöz, pedig senki sem vet neki gáncsot, a bölcs népszónok beszél badar ostobaságokat, danol és kecsketáncot jár, a gyerekek csúfolják, s mikor el-elhasal, nagy visítással kacagnak fölötte. A részeg ember nem ember, hanem állat. Ez volt a legnagyobb büntetés a rabszolgára nézve, a részegség.

A nyavalyás is büntetésből kapta a bort; mert a warángoknál betegnek lenni a legnagyobb bűn volt, azért kellett inni a bort; vagy meggyógyult, vagy belehalt.

A warángok hite és vallása szerint tehát a szőlő nedve kínzószer volt.

Már ebben a dogmatikus kérdésben a szomszéd bogumilok egészen ellenkező hit alapján álltak. Nekik az élet legfőbb gyönyörűsége volt az, amit akkor is, most is a világ minden nemzetének költői a legsűrűbben megénekeltek és énekelnek: a bor.


VisszaKezdőlapElőre