XV. Bogumil menyegző

A pincerablás igen jól sikerült, könnyen is ment, ahol maga a kincs is el akarja lopatni magát.

A tömlők és korsók egy részét Frater Aktaeon titkos jegyekkel látta el, azok nem voltak megmérgezve. Abból a célból, hogy ha a zsákmányolók áldomást akarnak inni, ne a megvahorászott borokat fogyasszák; azok a holnapi általános lakomára valók.

A zsákmányfogás után nagy riadallal tértek vissza a hősök a mosszori várba. Solom királyfi most már egészen kedvence lett a bogumiloknak.

Ezeknek az Istentől elrugaszkodott patarénoknak azonban még a barátsága is veszedelmes. Összebeszéltek, hogy ők a badnyákot holnap, karácsony napján, összeházasítják egy szép mátkával. Solom még nem volt tizenhárom éves.

Felöltöztették a fiút pompás, arannyal, ezüsttel kihímzett ruhákba, amikben az úgy érezte magát, mintha börtönbe zárták volna; eddig soha öltözet nem volt rajta, amíg hazulról a megvert testére a rabinget rá nem dobták. Most aztán azt a sok posztót, prémet mind fel kellett vennie. Nagy megtiszteltetés volt rá nézve. Azért királyfi a neve.

Karácsony napjára pap is jött a várba. Ezt Jajcából küldték ide, amióta a patarénok megtértek, hogy tartsa meg őket a hitben. Tudott olvasni, de csak glagol írást: abból olvasta a misét (templom még nem lévén, ősi keresztyén szokás szerint a juhakolban, ahol a jászol volt az oltár). A nagy könyvén kívül volt neki bő ujjú dalmatikája, meg egy karikára tekert végű pásztorbotja szőlővenyigéből. Ez a három elég volt egy hajdani diakónusnak ott a hegyek között. Ez ott maradt az ünnep mind a négy napján. Az első nap esketett, a második nap keresztelt, a harmadik nap temetett, a negyedik nap gyóntatott. Így volt neki meghagyva a püspökétől.

Az esketéshez ott volt a badnyák, meg a számára kiszemelt menyasszony; a többi bogumil nem barátja ennek a ceremóniának; náluk a menyegző egészen más szertartásokkal jár, mint a keresztyén híveknél, de valakin végre kell hajtani ezt a sacramentumot, arra való az idegen badnyák. A második nap a kereszteléshez megint kötéllel kell fogni az ifjakat; nem mintha a szentségtől, hanem a víztől félnek, náluk csak akkor szokták megmosdatni az embert, mikor meghalt, eleven embernek iszonyat az! A temetéshez könnyebben akad vállalkozó; a két első karácsonyéji tivornyán minden bizonnyal agyonütnek egynehány cimborát. A gyónáshoz azonban okvetlenül mindenki odajárul; mert addig nem adja ki a pap a zapizát. A zapiza pedig minden igazhívőnek szükséges. Ez egy háromszögletű irhabőr, melybe tűszúrásokkal van beírva egy-egy védszent neve. Azt a bogumil a süvegéhez varrva viseli. S az megvédi őt minden kelevénytől, dobroctól, mirigytől és gutától, szívesen megfizeti ezüsttel, arannyal. S aki nagyon bőkezű akar lenni a pap iránt, az még a petizákból is kaphat. Ezek a Szent Ilona pénzei, voltaképpen magyarországi dénárok, a patrona hungaraei képével. Csodaerejük a nyavalyatörést elűzi. Ezt a bogumilok, még mikor későbbre mohamedánokká lettek, mint az amuletot hordták a nyakukban fűzve zsinóron.

Hanem még ezzel nincs vége a gyónás ceremóniájának. Az itt ezen a vidéken igen praktikus befejezéssel jár. Mikor a bűnbánó lélek mindvégig meggyónta a papnak lelke terheit, akkor a pap markába kapja azt a görbe végű szőlővenyige botot, s olyan sort ver vele a hátára, amilyent bűneinek értéke szerint megérdemelt. Egy hát sem marad ott kék és veres kereszthúzás nélkül. Ezzel végződik a sátoros ünnep.

Kritikus. (Nyugtalanul toppant.)

Szerző. Kérem, ne tessék ellenem hegyezni a plajbászát; ezt mind így írta le egy kegyes apátúr, Alberto Fortis, aki maga látta az ilyen szertartást.

Amint másnap reggel a kalapácskótogás a keményfa deszkán elhangzott (ez a bogumilok harangja), a pap elkezdte a misemondást a juhakolban; vénember, vénasszony ahány volt, mind azt hallgatta, a fiatalok pedig elmentek menyasszonyt hozni. Mikor a szent szertartásnak vége volt, már hozták a mátkát lóháton a „szuátok”. Elöl jött gyalog a „parvinác”, selyemzászlót lobogtatva a kezében, utána a „ciájus” hosszú virágbokrétás pálcával, a régi pogány istenek neveit kiabálva sorban. „Breberi, Davori, Dobra, Frichia, Jara, Pikó!” Hátrább a menyasszony mögött következett a két „komorgia”, cifra ládában cepelve a menyasszony nászkelengyéjét, bezárta a menetet a „sztari szuát”, az öreg vőfély.

A vár belső tornácának feljáró gádora előtt állt a menyasszonyt fogadó „diveri” és a „kuma”.

Legelőször az ő kezükbe kerül a mátka. A kuma a násznagy, a diveri a sógor.

Csak ha ez a kettő elég szépnek és engedelmesnek találta a menyasszonyt, akkor hívatják elő a vőlegényt.

A menyasszony elég szép volt, csaknem olyan idős, mint a vőlegény, tehát még gyermek, hanem ezen a tájon a leányok korán férjhez menendők.

Világoskék morankája feszesen simult karcsú termetéhez, elöl kihímezve üveggyöngyökkel, tarka kagylókkal, derekát széles bőröv szorítá át, ezüst sodronnyal kiverve, fején veres süveget viselt, amiről füzérei lógtak alá az arany- és ezüstpénzeknek, vegyítve ezüst és réz félholdakkal, csigákkal és baltácskákkal; e füzérek egész a válláig hulltak, eltakarva álla alatt átkötött két hajfonadékát, s folytatásukat találva a nyakán elkezdődő s fél melléig érő kláris-, üveggyöngy- és kagylófüzérekben; a sok csengő-bongó csülleng csilingelt, ahányat mozdult a fejével.

A kuma lesegíté a nyeregből a menyasszonyt, mire az letérdelt az első lépcsőfoknál, és azt megcsókolta. Ez az engedelmesség jele. Erre egy öregasszony egy kis fiúcskát tartott eléje, a menyasszony azt karjára vette, s összecsókolgatta. Ez a szeretet kifejezése.

Most azután a kuma és a diveri megcsókolják az arát, s ezzel be van fogadva a házhoz.

Most lehet előhozni a vőlegényt.

A Szlón fertelmes jókedvében volt ma.

– Hívjátok elő a badnyákot!

Solomot elővezette a két szuát. A cifra vőlegényi jelmez fölé még egy földig érő skarlátveres köpönyeg is volt rajta, aminek az alsó szélén rézbolondságok csilingeltek, gyűrűk, holdak, láncszemek.

– No nézd Solom, dicső királyfi, én veled szövetséget akarok kötni. Neked adom feleségül a húgomat, a Darinkát. Legyen szövetség a két fejedelmi család között. Az apáinktól nem kérdezzük, beleegyeznek-e? Hát tetszik-e neked a menyasszony?

Solom ránézett a leányra, s a szívében sajnálkozás kelt miatta. Arra gondolt, hogy ha a következő éjjel ezt az egész népet le fogják ölni, ennek a nyomorult gyermeknek is a többiekkel együtt kell majd meghalni.

– Kár érte! – Ez a szó szaladt ki a száján.

– Miért mondtad, hogy „kár érte”?

– Hogy olyan gyermek még.

– Elég idős lesz az teneked; csak te légy majd elég legény őmellette. No hát elveszed-e?

– Elveszem.

– De nem addig van ám az, hogy csak „elveszem”. Egy knézleányt! Azt meg is kell érdemelni. Le mered-e tenni a hármas vőlegényi próbát?

– Csak tudjam, mi az?

– Hát legelőször is egy piros almát le tudsz-e lőni a dárda hegyéről?

– Az nem nagy vitézség. Csak tegzet és nyilat adjatok hozzá.

Úgy eltalálta az almát nyíllal, hogy a torony tetejéig repült.

– A második próba, hogyha ezt az öt lovat egymás mellé állítják, amin a menyasszony, a szuátok, a sztari szuát, meg a Buklia jöttek, keresztül tudsz-e rajtuk ugrani egy szökéssel?

– Azt is megteszem, csak hadd vetkőzöm neki.

Solom levetette a köpönyegét a válláról, az opánkáit leoldta a lábairól, s könnyedén, mint az evetke egyik fáról a másikra szökött keresztül az egymás mellé állított öt paripán.

– No de most jön a harmadik próba. Fölismered-e majd a menyasszonyodat, ha hetedmagával jön eléd, lefátyolozottan? Előre megmondom, hogy ha mást találsz kiválasztani, az olyan meggyalázás lesz a törzsökömön, amit a véreddel mosok le. Ha nem az én húgomat választod, a fejedet leüttetem rögtön. Még most visszaveheted a szavadat, akkor futni hagylak, hanem korbáccsal kísértetlek.

– Vállalom a próbát.

Erre a Darinkát félrevitték, s nemsokára ismét visszahozták hetedmagával, mind egyforma termetű lyánka volt, tarkótul talpig letakarva fehér lepellel.

– Válaszd ki hát, melyik a tied?

Solom leteríté a kerek köpönyegét a földre, maga odaállt a közepére, azután lehúzta az ujjairól a gyűrűit (minden ujján volt kettő), s odaszórta maga körül a köpenyre.

– Aki szeret, szedje fel! – kiálta a hét leánynak.

Nosza mind a hét leány ugrott a gyűrűket szedni! Hanem ekkor Solom hirtelen kirántá a handzsárját, s megvillantá a feje fölött.

– De ha más nyúl a gyűrűimhez, mint a mátkám, tőbül levágom a kezét!

Amire hat leány ijedten visszahőkölt, csak a hetedik térdelt le a gyűrűket felszedegetni.

– Íme, ez a menyasszonyom! – kiálta Solom, lekapva a leplet a leány fejéről. Valóban az volt Darinka.

– No, te ravasz róka vagy. Bizony „falosnyi” a neved, nem más. No hát tied a menyasszony. Csak meg ne bánd. Hozzátok elő a lovát!

A bogumilok lóháton esküdtek a szabad ég alatt; vőlegény és menyasszony nyeregből tették a fogadást, egymás kezét tartva, maga a pap is lovon ült, úgy mondta ki rájuk az áldást, ami látható jelben is ki volt fejezve, egy nagy koszorú alakjában csupa pávatollakból, amit a pap a menyasszony süvege fölé helyezett. Ez az a koszorú, amit a lakodalom estején a vén kuma egy kardcsapással fog leütni a menyecskévé leendő ara fejéről.

Akkor aztán az örömanya (valami vénasszony) egy kosarat nyújtott fel a menyasszonynak, az tele volt mandulával, mogyoróval, azt ő azalatt, amíg a szuátok körülvezették zabláján fogva a lovát, marokkal hányta a vállán keresztül a násznép közé, hogy nagy legyen az áldás. Így kerülték meg a belső várost nagy üdvriadallal, amiben több volt a csúfondárosság, mint a tisztesség. Ez már szokás a bogumiloknál, hogy a fiatal párt csintalan tréfákkal bosszantják.

S a pajkos dévánkodás még folytatását találja, mikor az ifjú pár a „domachin” házába vonul. (Valami nagyon vén harcos adta ki magát örömapának.)

A domachin és a diveri versenyt gúnyolódtak a vőlegénnyel: „No te ugyan beleválasztottál magadnak a feleségbe! Hisz ez egy lusta, renyhe, szófogadatlan cefre! A kórság járja holdtöltén. A pofája ki van festve. Ha kenyeret süt, szalonna van mellette. Délig aluszik, estig nyújtózkodik. Ördögökkel táncol. Söprűn lovagol. Hét szeretője volt már, mind a hét otthagyta. Csupa halpikkely a bőre!”

Az efféle ingerkedés mind nemzeti szokás. Solom tudja, hogy mit kell erre felelni.

– Hát hiszen ha hét ördög van is benne, majd kiverem én belőle! – mond a vőlegény, s olyan mozdulatot tesz a tenyerével, ami hasonlít a pofonlegyintéshez; néha meg is érinti az ujja hegye a menyasszony orcáját.

– No hát most már jöjjenek a csimpolyások, s kezdődjék el a lakoma! – parancsoló a Szlón a Bukliának. (Ez a vendégség rendezője.)

– Megálljatok még! – szólt Solom. – Nekem egyéb dolgom is van, mint vőlegénynek helytállni. Tudjátok, hogy odafenn a toronyban fekszik a süvünk, a Verblud; az nem jöhet ide a sánta lábával, hogy velünk táncoljon; sőt inkább engem vár, hogy új balzsamot tegyek a sebére. Ezt addig hadd végzem, amíg bort nem ittam. Boros fővel el találnám téveszteni a füveket, s baj lenne belőle.

– Jól van, badnyák! Hát eredj fel a Verbludhoz, addig hagyd itt a mátkádat.

– Bolondoknak! – mondó Solom. – De bizony magammal viszem, tőlem el nem marad. Meg is kell mutatnom a süvünknek az ő ángyikáját.

– Vigyed, vigyed! – kacagott a Szlón; s valamennyi junák segített neki a nagy röhögést növelni. Hogy a badnyák oda viszi a Darinkáját a Verbludhoz, bemutatni azt, mint a dölyfös fejedelem ángyikáját. Olcsó lesz ott a dárdanyél!

Solom azonban, alig hogy kiszabadulhatott a kacagó bogumilok társaságából, a torony lépcsőjénél megállítá a Darinkát, s erősen a szemébe nézve, azt mondá neki:

– Te nem vagy knézleány, hanem rabszolgáló!

Az ara elnevette magát.

– Hát ezt honnan találtad ki?

– Onnan, hogy mikor feléd legyintettem a kezemmel, mintha pofon akarnálak ütni, te ahelyett hogy, amint szabad nemes leány szokta, a kezedet az arcod elé emelted volna, egyszerre mind a két kezedet a hátad mögé dugtad. Erre a rabszolgaleányokat tanítják, hogy a pofonütést hátratett kézzel kell fogadni.

– Én nem is mondtam neked soha, hogy knézleány vagyok. Meglehet, hogy az apám knéz volt, de az anyám rabnő. A többi hat is az volt.

– Ne nevess rajta. Mert te sem tudod, hogy hát én ki vagyok?

– A badnyák.

– Én nem vagyok a badnyák; hanem a halálmadár. Én megölök mindenkit, még ma éjjel, akiben élő szív dobog e falakon belül.

Erre a szóra a Darinka elkezdett reszketni.

– No ne remegj – szólt a Solom. – Teneked mégis megkegyelmezek. Megszerettelek, el nem hagylak. Itt várj reám a legalsó kőfokon, amíg visszajövök. Őrizd a lerakott cifra ruháimat. Én megint felveszem a rabingemet, amiben idejöttem, úgy megyek fel a Verbludhoz. Mikor visszajövök, újra felöltöztetsz a cifra köntösbe, s aztán lemegyünk a násznéphez. Lesz nagy eszem-iszom. Én is részt veszek benne. Valahány korsót, tömlőt felnyitnak, abbul mind nekem kell húznom a legelső kortyot, azután töltik meg vele a nagy „butikarát”. Te ott maradsz mindig mellettem, s aztán – tudod, hogyan itatja a galamb a fiát? úgy lesz. Te másként nem iszol, mint amit az én számból kapsz. Ez jól illik a mátkapárnak, aki egymást nagyon szereti. No hát tégy úgy, mintha nagyon szeretnél.

– No azt bizony könnyen megtehetem.

– Azután elhozod magaddal a guzsalyodat, s a devernya alatt ott fonsz rajta.

– Hol veszem hozzá a kendert?

– Az én gondom lesz az, hogy mit fonj és miből. Te csak hozd el a guzsalyod. Azután ne félj semmit. Megtartalak. Urad leszek. Nagyasszonnyá teszlek. Hanem nekem engedelmeskedjél, mert különben egyet lehelek rád, s meghalsz.

Mikor a toronyterembe betoppant Solom, a Verblud éppen akkor riadt fel az álmából.

– Megfoglak! Nem eresztelek! – motyogá félébren, a két kezével kapkodva a levegőben. Valamit látott álmában, s azt akarta megfogni. Dühös is volt aztán, hogy elszalasztá ébren. Ahelyett ott látta maga előtt a badnyákot.

– Minek ébresztettél fel! Fakutya! Mindjárt levágom a fejedet!

Solom nem ijedezett tőle.

– Ne vesződjél te az én fejemmel, hanem a magad lábával. Fáj-e még nagyon?

– Rúgnám ki vele a kutyafogadat! Az is fáj; de jobban fáj, hogy nem álmodhattam végig, amit elkezdtem. Olyan szép volt. A menyasszonyom, a szép Milenka ült mellettem, otthon a magam várában; ő töltötte a bort a serlegembe: az a serleg pedig annak a fickónak a koponyájából volt, aki elrabolta őt tőlem. Szomjas voltam, de mégsem akartam a serlegből inni, amíg ő nem iszik belőle – s ekkor, te bolond, fellármáztál.

– Lásd, mért nem ittál hamarább? Nem volnál szomjas. Most pedig bort nem kapsz, hanem nyírvizet. Nyújtsd ide a lábadat, de meg ne rúgj, mert az neked fog fájni. Azt a szép álmodat az én balzsamfüveimnek köszönheted; ha újra bekötöm velük a sebedet, megtalálod folytatását az álmodnak, szép menyasszonyt, koponyaserleget, édes bort.

– No jól van. Ha te énnekem az álmomat visszaadod, háládatos leszek érte. Majd adok én teneked olyan jó álmot, hogy végigálmodhatod alatta a zsidók történetét.

Solom kibontotta a knéz lábát; a seb tegnap óta erősen javult, megszűnt a tüzessége. Ismét bekötötte azt a gyógyfüvekkel, s azután elmondta a junákoknak, hogy a vezér lábát csak szorgalmasan borogassák jégbe mártott lepedőkkel.

– Beszélhetsz ezeknek, vakapád! – zsémbelt a Verblud. – Hisz ezeket éjszakára más tizenkét fickó fogja felváltani, azok pedig részegek lesznek, mint a kecske szüretkor a törkölytől, ma karácsony napja van. Hanem magadnak kell ide feljönnöd éjszakára, te fogod szépen a lábamat az öledbe, s kergeted rólam a szúnyogokat.

– Csak be tudjak jönni hozzád a toronyajtón.

– Hát vedd ki a kulcsot az övemből, aztán tartsd magadnál; aztán majd te ereszd ki ezeket a junákokat, s bebocsátod a másik csapatot.

Azzal elővette az ásítás a knézt, elnyújtózott, s rögtön elkezdett horkolni.

Solom magához vette a toronyajtó kulcsát, a junákokat felbiztatta, hogy lesz estére nagy lagzi, aztán visszament a Darinkához. Újra felszedte a cifra köntöseit, s visszatért vele a násznéphez.

Ősi erkölcs szerint külön teremben volt a férfiak, külön az asszonyok számára terítve, a vőlegénynek nem adtak kést, neki ezen a mai „kötés” napján semmit sem szabad elvágni, ha felhozzák óriási fatálon az egész vadkant vagy ürüt, abból a kuma szel le a számára egy darabot, az is metéli fel apró falatokra. A menyasszony pedig éppen nem ül egyik asztalhoz sem, hanem oda kuporodik le egy zsámolyra a vőlegénye háta mögé, s azt kapkodja el, amit az dobál oda neki.

A bogumiloknál megfordítva járják az étekfogások. Legelőször jön a sajt meg a gyümölcs, legutoljára maradnak a mindenféle levesek, amiket kanállal kell enni, a lében úszkáló koncokat ellenben divat három ujjal kihalászni. Erre aztán a menyasszony kötelessége körülhordozni a mosdómedencét és vizeskorsót, s a vendégek kezeit leöblíteni és megtörülgetni, amiért ki-ki tartozik egy ezüstpénzt dobni a medencébe.

Az ivásnak annál nagyobb a ceremóniája. Minden korsó bort előbb ráköszöntenek egy régi istenre, vagy egy újabb szentre, a távollevő atyafiakra, az örömapákra, azután a vőlegényre, a kumára, a deverire, a szuátokra, s akkor az első húzást a vőlegénynek kell tenni a korsóbul, így jár az sorba a vendégek karéjában.

Ezt a szokást Solom még azzal is megtetézte, hogy a szájába vett borból egy gyűszűnyit a menyasszonyának engedett ízlelni. Azt mondta, az ő nemzeténél ez így szokás. Legyen neki az ő hite szerint.

Az az első korty volt a kermesszel telített olaj. Ővele azért itatták azt meg, hogy bizonyosak legyenek felőle, hogy a zsákmánybor nincs megmérgezve.

– Ittál már valaha bort? – kérdé Solom Darinkától, mikor megitatta, mint galamb a fiát.

– Sohasem, hiszen még pártás vagyok.

– Édes-e?

– Mint a méz.

Az pedig keserű volt, mint a tárnics – a kermeszbogártól.

Hanem Darinka azt mégis édesnek találta.

Tíz, húsz, harminc – ötven korsót, tömlőt kellett Solomnak sorba köszönteni a násznépre. S ugyanannyiból meginni egy kortyot. Ha tiszta bor lett volna, ittasan kellett volna ledűlnie a székéről. Így kiállta. A keserűséget lenyomtatta egy falat haricskakenyérrel, s együtt dalolt a víg társasággal.

Egyszerre azt mondá neki a Darinka:

– Hallga csak! Milyen összevissza megy ez a danolás. Minden ember más nótát fúj.

– Majd mindjárt vége lesz annak – súgá neki Solom. – Te most eredj, hozd elő a guzsalyodat.

A Darinka felkelt, s visszakerült a rokkájával. Már ekkor az egész társaság össze-vissza beszélt.

Hiszen szokás az jól bekapott embereknél, hogy ki-ki magára kiabál, s a szomszédját nem engedi szóhoz jutni; de ezek úgy kiabáltak mint a hagymázosok, egyik sem ügyelt a másik szavára, s a kezeik nem mozdultak hozzá, a szemeik mereven kidülledve néztek; az egyik vigyorgó arcot csinált, a másik rémledezőt; olyan is volt, amelyik kéjt mosolygott, mintha a hetedik paradicsomban volna.

A kuma a nagy bukkarával ütötte az asztalt, kiabálva:

– Bort! Bort! Görög bort! Tengert iszom ma!

– Eredj oda, tölts neki – mondó Solom Darinkának. A Darinka felvette a ciprusi kancsót.

– Nem abból, te! – kiálta rá Solom. – Hanem ebből a jóból.

S azzal fogta a piszkos vizet a medencéből, s azzal töltötte tele a bukkarát színig.

A kuma felhajtotta körömpróbáig a kupát.

– Királyi ital volt! – hörgé utána. – No még eggyel.

Darinka bámulta, nézte, mit csinál az ő vőlegénye. Hisz ez boszorkányság.

Ellenben a sztari szuát oroszlánölő kedvében volt, mind a két öklébe handzsárt kapott, s ordítozott, hogy neki elefántot hozzanak, hadd öli meg!

A Solom pedig kihúzott egy hosszú szalmaszálat az ágyból, s annak a kalászos végével megcsiklandó a vérengző hősnek az orrát.

Arra a sztari szuát bátorsága egyszerre az inába szaladt, reszketve dobta el a fegyvereit, s fogvacogva könyörgött:

– Jaj, kegyelmes bögöly! Irgalmazz, kegyelmezz, ne szúrj agyon a fullánkoddal! – s elbújt az asztal alá, onnan dödörögte dideregve: – Jaj megöl az a nagy dongó.

Ezen még jobban elbámult Darinka. Bűbáj van ezzel a fiúval! Majd meg azt tette, hogy a holtmereven bámuló Stacheónak ráfújt az arcára, s arra az elkezdett kezével-lábával rángatózni, vihogott, sikongott, hogy őt az ördögök csiklandozzák.

Minden férfinak valami szokatlanul el volt változva az ábrázatja; de valamennyi között legcsodálatosabb volt a Szlóné, aki azt hitte magáról, hogy ő repül, azzal az idomtalan kövér termettel; tündérországba repül, ahol bájos arák veszik körül; csókot ád jobbra, csókot balra. Ahhoz hozzálépett Solom, s adott neki egy pofont jobbról, egyet balról, csak úgy csattant.

A Szlón gyönyörittasan mondá rá: köszönöm, szőke tündérkém, köszönöm, barna tündérkém! Azt ő csókcsattanásnak vette.

– Jaj, te mit csinálsz? – szörnyűködék a Darinka.

– Te fogd össze a lepcsest. Ülj a guzsalyodra, és fonj.

– Ugyan mit fonjak? Gyapjút vagy lent?

– Mindjárt kapsz, amit fonj! – szólt Solom, s kihúzva a görbe kést a kuma öve mellől, levágta vele annak a két hosszú üstökét, ami befonva csüggött a vállára. A kuma engedte, pedig ez a legnagyobb csúfság egy bogumilra, ha az üstökét levágják. Aztán sorba vette valamennyit, mindannyinak lenyiszálta a hajfonadékait.

– Nesze medveszőr, nesze oroszlánsörény! Fond össze kötélnek.

Darinka azt gondolta, hogy az ő vőlegénye maga az ördögök nagymestere. Megtette, amit parancsolt neki.

– Mit csinálsz? Mit csinálsz? – kérdezé rebegve.

– Mit csinálok? Ítélet napját csinálok. Nem látod, hogy ezek mind meg vannak már gárgyulva? Méreg volt, amit ittak, csak mi ketten nem vettünk benne részt. Annak köszönd, hogy az én szájamból ittál.

– De a Verblud meg annak a junákjai még megvannak a toronyban. Azok nem ihattak a méregborból.

– Jó helyen vannak a toronyban, nálam az ajtójuk kulcsa. Majd eljön az ő soruk is. Ha a köteled készen lesz, leereszted a bástya fokáról, s a fehér fátyoloddal jelt adsz. Ott rejtőznek az én bajtársaim; felmásznak a kötélen, s akkor kiszabadítjuk a taposómalomba meg a foncsorítóba zárt rabszolgákat, azok csak arra várnak, hogy a jeladó kürtöt hallják, elő fognak rohanni, s akkor aztán megfizetünk mindannyian, ki mivel tartozik a házigazdájának. Csak te jó erősre fond azt a kötelet, csomókat köss rajta, hogy jól lehessen benne megfogózni.

A másik gyermek szót fogada a vakmerőnek, s fonta a kötelet hosszúra. Az egész násznép hagymáz-álomban őrjöngött már, senki sem látott és nem érzett semmit, ami vele történik. Beszéltek embertelen szavakat, s verték fejeiket a falba, a sztari szuát a nagy fakupát, a bukkarát rágta a fogaival, s ette, mintha mézeskalács volna; a Szlón az égő fáklyába nézett, oly közelrül, hogy a szemöldökét elperzselte nála, s azt dadogta: milyen sötét van; a vőfély a földön hevert és úszott, azt hitte, a tengerben van, s fújta a szájába tóduló hullámot, és kiabálta: segítség!

Egyszer csak berohan a terembe az a rabszolga, akinek az életét megváltotta Solom, s akinek a dolga volt az udvaron levő nép között a tömlős bort kiosztani, s ha aztán mindenki el lesz kábítva, felnyitni a taposómalom kapuját, s kibocsátani a rabszolgákat.

– Végünk van! – hebegi a rabszolga. – Itt jön a Verblud a junákjaival. Hogy te nem küldted a felváltó csapatot, kitörték az ajtót.

– Bocsásd ki a rabszolgákat! – kiáltó neki Solom.

– Nem lehet, a Verblud junákjai elállták a hozzájuk vezető kaput, nyolcan. Ő maga idetart negyedmagával.

– Darinka! Fuss a bástyára! – szólt erre az arához fordulva Solom.

A menyasszony felkapta a guzsalyat, a fonott kötelet, s elmenekült a terem hátulsó ajtaján.

A Solom is elfuthatott volna azon a résen, de neki más gondja volt, nem a futás. Útjába állni a Verblud dühének addig, amíg a társai felmásznak a falra.

– Te vesd magad az asztal alá, s tégy úgy, mint a többi bolond! – utasítá a rabszolgát. Az meg is fogadta a szót.

A Verblud recsegő hangja már ott hangzott a tornácban, éktelen káromkodásokban nyilatkozva.

A waráng királyfi érezte, hogy most nagy próbát kell kiállnia. Ha ebben helyt nem áll, az egész terve dugába dűlt. Holnapra ezek kialusszák a mámort, s azontúl a méreg hatása is enyészni fog. Nyugodtan kellett szembenéznie a veszéllyel.

Eléje ment a Verbludnak.

Az, jobb kezében a kelevézét tartva, s a fájós lábát azzal támogatva, jött sántikáló lépésékkel; utána négy junák, kivont karddal és a balján pajzzsal. Mindenféle rossz indulat rítt ki a tekintetéből. Szerteszét nézett, elbámulva az őrjöngő atyafiakon, s aztán egyszerre a dárdája hegyét a Solom mellének irányozva rárivallt:

– Megállj, kölyök.

– Én állok. De te ne állj, hanem ülj le, mert megrontod a lábad.

– Ne legyen neked gondod az én lábamra, hanem a magad kutyafülű fejére. – Te badnyák! – Ej de cifrára fel vagy öltöztetve!

– Fel bizony, mert most vőlegény vagyok. De mihelyt leteszem ezt a gúnyát, megint a badnyák leszek, s a te csontodat hegesztem.

– Nincs annak már semmi szüksége rád. Ebcsont beforr. Ha fájna, nem jöhettem volna ide. Hát te csak vőlegény vagy most? Hol a menyasszonyod?

– Mindjárt itt lesz, csak a kontyát felfőkötőzzék a nyoszolyó asszonyok.

– Hát a násznépeddel mi történt itt?

– Látod. Vígan vannak.

– Nem értem, hogy mit beszélnek.

– Nem bizony; mert görög borokat ittak, s azoktól az ember görögül beszél.

– Hazug babuka vagy! Méreg volt a borban, amit ellopattál velük a warángok pincéjéből, attól lett az egész vár népe mind kórságossá.

– Én magam együtt ittam velük egy korsóból; magam ízleltem meg minden bort legelőször, s látod, semmi bajom.

– Mert az ördög szereti a magáét. Neked nem ártott az meg. Jó szerencse, hogy én meg a tizenkét vitézem nem ittunk belőle. Hát ezeknek a bogumiloknak hova tetted az üstökeiket?

– Azok bizony fel lettek áldozva a keresztyén vallásnak. Tudod, hogy az üstökfonás pogány szokás. A pap rábeszélte őket, hogy vágják le.

– Hamarább elhiszem, hogy a medve azért nem visel farkat, mert a fogadása tartja. Te csúfítottad őket így el. Te vágtad le a kontyaikat.

– Ugyan hová tettem volna?

– Eladtad anyádnak, a pusztolovicának, hogy fonjon olyan kötelet belőle, amin fel lehet kapaszkodni az égbe. Nem mégy oda. Az én lábam meggyógyítottad. Látod, járni tudok rajta. Ezt neked köszönöm. Hát meghálálom. Hazaküldelek az apádhoz. Ördög volt az apád, odaküldelek hozzá a pokolba.

– Nem félek én a te ijesztgetéseidtől, zsupán! Te megesküdtél, hogy énnekem semmi porcikámat nem engeded bántani, s ez a te esküvésed engem jobban betakar, mintha a láthatatlanná tevő tündérpalást volna rajtam.

– Ezt jól mondtad, bagoly! Nem is bántja senki semmi ízecskédet. Semmi tagodat el nem szakítjuk, sőt még jobban hozzád ragasztjuk. Egy darabban hagylak. Csakhogy éppen megförösztelek egy jó kis forró szurokban. Hogy fog tetszeni?

Solom nagyot kacagott erre a szóra. S a nevetés egész természetesen jött magától az ajkára. Az villámlott a fejébe, hogy a szurok felforralásához idő kell, s ha időt nyer, életet nyer. Még ő kapja majd a halál kaszájának a nyelét a kezébe.

– Hahaha! Hisz ez meg éppen gyönyörűség nekem. Otthon a tündéranyám mind abban fürösztött. Majd meglátod, hogy úgy jövök ki belőle, fehéren, mint a hattyú. Csak egyre kérlek.

– Akármit kérsz, ráadásul a szurokfürdőre, a tied.

– Azt, hogy a menyasszonyom is hadd fürödjék meg velem együtt.

– A forró szurokban? A bizony úgy is illik. Ki-ki párjával. Badnyák a mátkájával. Junákok! Készítsétek a fürdőt. Hétféle füvet hányjatok bele, hogy illatos legyen.

A nagy ivóterem végében volt az óriási kandalló, aminek a kürtőjéből vastag vasláncon csüggött alá a roppant nagy kondér, amiben egyszerre egy egész tulkot vagy vadkant szoktak vetrencének főzni. Annak a ma estére való tartalma már kifogyott; csak a fenekén rotyogott még a zsíros, borsos lélötty. A tűz égett alatta.

Ez jó lesz most szurokfőzésre.

Amíg a junákok a szurkot a tűzön forralták, a Verblud sorra járta az atyafiakat, rázogatta, költögette. Az mind másról beszélt neki, csak azt nem akarta tudni, hogy felébredjen.

– Ilyen pokolbeli varázst hozni a házhoz! – agyarkodék a Verblud. – Rám néz valamennyi, s az egyik menyecskének néz, a másik sárkánykígyónak. – Hát te rabszolga itt az asztal alatt! Te is bort ittál?

S a kopjája nyelével nagyot lökött a rabszolgán, aki a Solom híve volt.

Az azt mondta rá, hogy „köszönöm az áldást”.

– Ki vagy te? – rivallt rá a Verblud.

– Hát csak ismered a királyodat? – dörmögé a rabszolga.

– Ez abban van, hogy ő a bosznya király! Hát engem kinek tartasz?

– Te vagy Chrysostomus archimandrita.

– No már ahhoz csakugyan hajazok. S aztán mit hoztam neked?

– Az aranyrózsát hoztad el a pápától.

– No már azt Isten úgyse megkapod!

S azzal fogott egy szurokfáklyát, annak az égő kanócát odaszórta a rabszolga kinyújtott tenyerébe.

A rabszolga arcán egy vonás sem rándult félre a fájdalomtól, amíg a kanóc a tenyerét égette.

– A Szentháromság Isten fizesse meg ezt neked százezerszer – mondá álomjáró hangon.

– Bakfitty! Vadszamár! – dörmögé a Verblud, s odaköpött a fickó markába, hogy a kanócot eloltsa. Ez az áldás szeget ütött a fejébe.

A kandallóban fortyogó üst okádta már a fekete füstöt a benne fövő szuroktól, amit a junákok dárdáik nyelével kavartak.

– No királyfi, kész a fürdőd! – mondá gonosz nevetéssel a Verblud.

– Mindjárt megyek – szólt a királyfi – csak a gúnyámat vetem le.

S elkezdett vetkőződni. Azzal is készen volt.

– Hozzátok elő azt az üstöt.

A négy junák két rudat dugott keresztül a nagy üst négy fogantyúján, s leemelte azt a tűzről; odatette a terem közepére.

– Mindjárt ugrom, csak a menyasszonyomat várom.

– Kiálts neki, hogy siessen.

– Héj Darinka! Darinka! Hol vagy? Jöszte már sebtiben! – kiabált a Solom.

Egyszer aztán felhangzott a Darinka szava onnan a feljáróról, ami fel a bástyára vezetett.

– Jövök, vőlegényem!

– Repülj hát. Nézd, de nagyon várlak!

– Itt vagyok, ragyogok! – kiálta a leány, a hágcsóról nagyot ugorva a terembe; kezében forgatta a guzsalyszárat a körüle csavart kötéllel.

– Hahaha! – nevetett a Verblud. – Ez ugyan derék menyasszony! Éppen hozzád illik. Egy királyfi meg egy rableány! Panka! Vetkőzzél szaporán! Most én vagyok a kuma.

(A bogumiloknál az a szabadalma volt a násznagynak, hogy a menyasszonynál a nászéjen ő teljesíté a szobaleányi szolgálatot.)

– Jaj, szégyenlem – mondá a Darinka. – Ne nézz ide, kérlek.

– Hogyne néznék? mikor nézek!

– No hát vakuljon meg a jobbik szemed!

Erre a szóra egy íjhúr pendülése hangzott valahonnan a magasból, s abban a pillanatban egy sivító nyílvessző állt meg a Verblud jobb szemében, s arra mintha az égből potyognának alá, rohantak elő a hágcsóról a waráng suhancok, nagy rivallással.

– Ne hagyd magad, Solom!

A királyfi párduci gyorsasággal ugrott az egyik alvó férfihoz, s kirántá annak az öve mellől a handzsárját.

– No hát Verblud! Most már én viszem el a te koponyádat a menyasszonyod szeretőjének. Jó lesz neki imádságoskönyvet támasztani.

De a Verblud még nem adta meg magát. Olyan volt, mint a megsebesített medve; végpercében a legfélelmetesebb. Nem vesződött a szemébe lőtt nyíllal, hanem két kézre kapta a nehéz dárdáját, s úgy rohant a királyfira. Őrajta láncból font páncél volt; az pedig mezetlen, mint Dávid a Góliát előtt.

Hanem rohantában elkapta valaki a Verblud lábát. Éppen azt a sebesült lábát, amit a Solom már félig meggyógyított. Az alvást színlő rabszolga volt az.

A Verblud egyet nagyot ordított a fájdalomtól, s térdre bukott. A második kiáltás már nagyon rövid volt, mert a Solom egy csapással leütötte a fejét; s aztán felkapta azt az üstökénél fogva, s úgy mutatta fel a magasba.

– Ilyen magas volt valaha!

A waráng fiúk rézszekercét villogtatva rohantak a vezérükhöz, míg a menyasszony diadalmasan borult a vállára.

A négy junák pedig rémületében elejté a cepelt üstöt, a szurok feldűlt, a füstje lángra lobbant a tűztől, s akkor aztán a szétfolyó pokolsár, mint a tűzokádó ürüléke terült szerteszéjjel, lángnyelveket lövellve a magasba. A junákok az égő szurkon keresztül rohantak az ajtónak, felszedve az opánkáikon a lángoló degetet, s úgy szaladtak ki az udvarra, minden lépésüknél lángnyomokat hagyva maguk után, kinn levő társaik nagy rémületére.

A waráng suhancok pedig a hátulsó hágcsón keresztül menekültek el a királyfival, Darinkával, meg a hű rabszolgával együtt fel az oszlopos erkélyre, otthagyva a pokol módra égő termet, elkárhozottul ordító lakóival.

Az udvaron nagy riadal támadt: a nyolc junák otthagyta az őrzött kapukat, s futott a várkapu felé, hanem a waráng fiúk nyilai utolérték őket, hírmondónak sem futott el egy is.

Erre aztán a rabszolgák népe kitört kínzó műhelyeiből, s megkezdődött a gyilkos bosszúállás, aminek a magja emberöltő időn át el volt vetve.

A bogumilok még védni sem tudták magukat, álmukban, dicstelenül rabszolgafegyver ölte le őket.

Mikor a hold feljött a hegyek mögül, csak elbámult, hogy hova lett az éjszaka? A mosszori vár lángja messzire bevilágított hegyet, völgyet és csillagos eget.


VisszaKezdőlapElőre