XX. A „Daimonomache”

Még most is dívik Dalmácia hegyvidéki kisebb városaiban az az őskeresztyén világból fennmaradt szokás, hogy nagypénteken, amidőn a Krisztus koporsója egyházi pompával felállíttatik a templomban, az összegyűlt nép előtt az angyal és az ördög egymással szóharcot vívnak. Hétszáz év előtt ez a játék valódi magasztos ünnepély volt.

Az angyal hivatalát rendesen valamely kiváló főpap viselé. Ez igen háládatos feladat. Az ő segítségére van az ó- és újszövetség könyve, a szentek minden iratai, a mártírok példái, az apostolok élete, a Messiás szavai és a pátriárkák bölcsessége, a Sion hegyén kiadott Isten-törvények táblái, Mózes vesszeje és Áron ékesszólása, Dávid hárfája és Salamon példabeszédei, őmellette állnak táborkarok gyanánt egyfelől az egyházi rendek, a szerzetesek képviselői, akik messze földről idevándoroltak; a zarándokok, akik a szent sírtól tértek vissza, a jeruzsálemi port még le sem verték saruikról; – másfelől a szent szüzek, az apácák, kik magasztos zsolozsmáikkal belevágnak a vitába, mikor az ördög nagyon fennen kezd dicsekedni, s elnyomják vele istentelen beszédét. – Hanem a szegény ördögnek annál keservesebb a szerepe. Neki nem segít senki; minden ember eltagadja a vele való ismeretséget. Egyedül áll a színpadon, mindenkitől eltaszítva, kiakolbólítva, előre elítélve. Gúny, szidalom, csúfolódás kíséri minden mondását. Amerre csak tekint, mindenütt kinyújtott kezeket lát, amelyek átokkal tetézik.

Tudja jól, hogy neki meg „kell” buknia.

Erre a szerepre mindig azt szokták kiválasztani a „testvérek” közül, aki abban az évben legnagyobb vétket követett el, vagy a szent fogadalom, vagy az egyházi fegyelem ellen.

De legalább szabad neki egy óra hosszat perelni a lelki fejedelmével, s ez is gyönyörűség az ördögnek.

Ki lett volna ez ördög szerepére méltóbb, mint Frater Aktaeon? A kevély patrícius fiú, a raguzai poéták vezére, aki istentelen szerelmi költeményeivel minden fiatal léleknek csengettyűt adott a pokol kapujához. Ezek a pengő rímek, ezek a sapphicusok valóban az ördög citerái!

Őneki kellett a nagypénteki délestén megaláztatni: például szolgálni az egész gyülekezet előtt.

Az egész gyülekezet csupa nőkből áll. A megcsontosodott és a már egészen kővé vált apácák, azután az olyanok, akik még érzékenyek, de leginkább a fiatal növendékek, ezek azok, akiknek a megrémítésére szolgál az ördögnek ily módon való megidéztetése, kivallatása, elítéltetése és megfenyíttetése.

Fenn a templomban az üdvözítő koporsója van felállítva, rózsalugasok közé, melyeknek illatos árnyában fiatal zárdahölgyek képviselik a virrasztó angyalokat.

Az egyik angyal szent Kekharizméne.

Őt is felhozták börtönéből, hogy legyen jelen bűnös kedvesének megszégyenítésén. Ez volt a penitenciának a legmagasabb foka.

Csak az őrjöngők maradtak lenn a katakomba zárkáiban. Az ördög bukása különben is mindig bizonyos, de különösen az, midőn az angyal szószólója oly hatalmas szónok és mély tudományú bölcs, mint Onufriosz archimandrita, ki a démonnal való vitákban annyi győzelmet szerze már; pedig néhanapján kevély ellenfelei voltak.

A theatrum a templomajtó bejárata alatt van felállítva, mivelhogy az ördögnek a templomba bejönni nem szabad. Csak onnan kívülről feleselhet, míg ellenfele a templom hajójában foglal biztos állást egy emelvényen.

A mellékoltár fülkéje előtt van felállítva a mennyezetes trón, melyen az igazságosztó nemtőt jelképező fejedelemasszony ül, kezében pálmaággal, melyet a nagy vita végén a győztesnek fog jutalmul átadni, s az elbukottat elítéli.

A mai ünnepélyen Mater Lubomira négyágú koronát visel a fején, mely ragyog a karbunkulusoktól, s e korona alól hosszú, kék selyempalást omlik alá, ezüst csillagokkal átszőve, mely betakarja egész termetét, alig engedve láttatni a bő dalmatikát, melynek fekete bársony éjéből arany lángok világítanak elő. Minervai arca oly hideg és mozdulatlan, mint egy szoboré. Erről nem olvasni le kegyelmet.

A felavatott apácák a kétoldalt szemközt fordított padsorokat foglalják el. Olyan egyforma helyzetben ülnek ott, arcaik egész szemöldig és ajkig eltakarva, kezeik bő kantusujjaikba eldugva, mintha élők sem volnának.

A fiatal szüzek a márványon térdelnek, összetett kezeiket ajkaikig emelve.

Csengettyűhang e napon nem szólal meg, hármas kalapácsütés jelenti, hogy a főpap megérkezett.

De előtte is zárva van erős vasrostéllyal a templom hajója, s annak az ajtójánál áll őrt a legidősebb apáca: Mater Fulgentia, kezében csomó kulccsal. Azt kérdi tőle: – Ki vagy?

– Az angyalok küldötte – felel a szent ember.

Erre a főapáca kinyitja előtte az ajtót, s bebocsátja a férfialakot a nők szentélyébe.

Onufriosz ugyanazt a fénytelen, fekete bő talárt viselte, amivel nagypénteken a legfőbb paptól kezdve mindenki a világ gyászát jelképezi, fején az a gömbölyű, magas nemezsüveg, melyről hosszú fekete fátyol leng alá. Csak szép ezüst haja s leomló selyemszakálla ad fényt megjelenésének. Három ujjával áldást osztva halad végig a padsorok utcáján, azután leborul arcra az idvezítő koporsója előtt, s úgy marad ott, homlokát a márvány lépcsőfokra fektetve, amíg a szent nők gyülekezete egy siralommal teljes „lamentációt” végigénekel.

Akkor aztán feláll a lépcső magaslatára, s csengő, ércteljes hangon kiáltja felhívását.

– Beliál fia, jelenj meg parancsolatjára a te Uradnak!

E szóra a templom belső ajtaját takaró fekete kárpit lehull, s a cinterem közepén ott áll az ördög.

Nem a csuhás remete, nem a Frater Aktaeon alakjában; hanem ahogy igazi ördög korában szokott járni, mint raguzai nobili. Fején tollas zöld kalpag, aranyabronccsal, dolmánya féloldalon piros, a másik fele kék és veres sávolyos, nyakában aranylánc, derekán aranyöv, abba dugva hosszan lecsüggő háromszínű selyemkendő; az egyik nadrágszára hosszában lefutó fehér kék és veres csíkokkal összeállítva, a másik pedig piros, azonfelül kék abronccsal, s aztán sárga alapon veres S betűkkel, félválláról hetykén odavetett kék selyemköpenyke csügg alá, lábain sárga szattyántopánkák aranysarkantyúval, bal keze büszkén nyugszik cifra tőre markolatján, jobbjával kalpagját dacosan nyomja még mélyebben a fejébe. És aztán felel merész, éles hangon.

– Megjelentem, de nem parancsolatodra. Mert uramnak el nem ismerlek. Hanem hogy megküzdjek veled!

Onufriosznak egy békeszerző kézmozdulata elcsitítá a felzúgó elszörnyedés hangját, melyet a gyülekezet hallatott e vakmerő szavakra.

A nagy mester biztosan érezte magát az ifjonc himpellér ellenében.

– Mi a te neved, démonok legkevélyebbike, hogy így mersz megszólalni énelőttem?

– Az én nevem Asmodái: a szerelemnek démona, a szívek édes fájdalmának, az álmok nyugtalanságának, a gyönyörök keserűségének, az örökké égő tűznek démona, aki ura a királyoknak és a szenteknek és mindennek, ami él: voltam, vagyok és maradok.

– Hazugság minden szavad! Nemde nem megírta-e a bölcs Lactantius, hogy egész fajzatod, a Beliál-ivadék legyőzetett a Jehova parancsára, és fogságra vettetett? Rafáel angyal leküzdte Azráelt, az óriások apját. Akinek a föld leányaival való érintkezéséből támadtak az Elihudok és Nephitimek, a hosszúfejű óriások, akiknek csak egy szemük volt, de disznóagyaruk, emberevők voltak, s akiknek a koponyáit ma is hányja ki a föld magából. Tán te is azért jössz, hogy ilyen egyszemű, hosszúfejű szörnyetegekkel népesítsd meg a világot? Nem bizonyítja-e szent Chrysostomus, hogy amely földi leányok a Beliál fiaival szeretkeznek, azoknak mind ormótlan óriás fiaik lesznek?

Szinte lehetett hallani a didergő fogvacogást, amit e rémséges fenyegetés előidézett a hallgatóságnál.

Onufriosz folytatta.

– Hát Szemiázázt nem Gábriel angyal kötözte-e meg, s aztán a Dudáel pusztában nem hegyeket rakott-e rá, őrá és valamennyi testvéreire, s nem ott fognak-e kínlódni hatszáztíz emberöltő időig, amidőn az örök tűzre vettetnek?

– Ez mind úgy lehet – felelt rá Asmodái. – A többi démonok mind el lehetnek temetve, de én magam élek, mert én vagyok az élet, én a szerelem nemtője. És nálam nélkül nincs élet a földön. Adjatok nekem egy üres planétát, s én azt egy nap alatt megnépesítem. Űzzetek el engem a földről, s lesz belőle kopár, hideg, üres jégtenger, miként a hold. Mikor Jehova a virágokat teremté, én világítottam neki, a szerelem szelleme!

– Ki adta a szádba ezt a vakmerő mondást?

– Mózes vagy Ben Akiba, aki a teremtést leírta. A harmadik napon mondá Jehova: „Legyenek fák, füvek és virágok, amik magot teremnek, és gyümölcsöt hoznak!” És lettenek. A negyedik nap teremté a napot és a holdat. A szerelem elébb volt, mint a nap! S a nap hiába süt a jéghegyre; ha én ott nem vagyok, nem olvad az meg. Én vagyok a világon a melegség, én vagyok a lélek. És én mindenütt ott vagyok, ahol a teremtés foly. Mert vannak kövek, melyek úgy nőnek, mint a virágok. Ezt bizonyítja Plinius. És vannak virágok, amelyek elevent szülnek, és élő állatok, melyek gyökeret vernek a sziklába, s virágkehely alakban párosulnak, és vannak állatok, melyek fennállva járnak, és vannak, amelyek gunyhókat építenek, és madarak, amelyek beszélnek, és a mélységtől a magosságig mindenütt ott van a lélek: ott vagyok én! Az örökké alkotó szerelem.

– Átok a nevedre! – kiáltá közbe haraggal Onufriosz. – Nem te voltál-e az a gonosz szellem, aki Évát elcsábítottad, s az első emberpárt bűnbe ejtetted?

– No! S hát vétettem vele, hogy most a Jehovát egy pár ember helyett százmilliók dicsérik?

– De elveszítők a paradicsomot!

Asmodái gúnyosan mosolygott.

– Csak nem adsz tán hitelt a rabbinusoknak, akik azt állítják, hogy őseink nem jó házaséletet éltek! Mintha Ádám apánk azon szépségek után csábult volna, kiket „Isten leányainak” nevez a talmud? Ne hidd el azt a fescenninát „Lilith”-ről. Bizony mondom, a démonok közt nincsen nőnemű.

– Jól mondod. Elébb a nők szívét szállják meg, s azok által rontják meg a férfiakat. Nem te vagy-e a szerzője az első háborúságnak az emberek között, nem a szerelem ördöge veszítette-e el Ábelt Kain keze által?

– Úgy történt! De Kainnak volt igaza! És Ábel méltó volt a halálra!

Hah! Milyen zúgás támadt e szavakra a gyülekezetben! Még Lubomirának a szemei is megvillantak egy pillanatra. Asmodái észrevette e villámot, s mélyen meghajtá magát.

– A te szemeidnek tüzétől sújtatva, előadom szavaim védelmét, felséges bírónőm. Kérlek, hallgasd meg kegyesen. Bizonyára tudni fogod a nagy Eutichaeus, alexandriai pátriárka írásaiból, hogy a két e földön született első férfinak ikertestvéreik is voltak. Ábel huga volt Azma, Kainé Ovaén. Kain megszerette Azmát, Ovaén Ábelért égett. Ádám ősapánk azt akarta, hogy így házasodjanak össze, a szív szerelme után. De Ábel mást akart. Azt, hogy mind a két férfi tartsa meg házastársul az ikerhúgát, és éljenek, mint testvérek, visszatérve a paradicsomi ismeretlenség állapotjába. Így bizonyára néptelen maradt volna a föld. Ezért ölte meg Kain Ábelt. És azután elvette Azmát is meg Ovaént is, s mind a két feleségét boldoggá tette. S hogy ezt helyesen cselekvé, arra olyan tekintélyt hozok fel, ki előtt minden ellenvetés elnémul. A múlt századokban támadt egy szekta Aragóniában, abeloniták neve alatt. Ezek hirdették azt a tant, hogy férfinak és nőnek csak azért kell egybekelni, hogy minden szerelmet és földi gyönyört megtagadva, az elveszett paradicsomot visszaszerezzék e földön. E veszedelmes haeresis hirdetői ellen adta ki VIII. Leo pápa a Ne quid nimis” bulláját, s megparancsoló Aragónia királyának, hogy az abelonitákat tűzzel-vassal kiirtsa. Úgy is történt. Íme tehát a legmagasabb helyről lett kimondva az ítélet, hogy Ábel megérdemelte a halált, s Kain csak azt tette, amit az aragóniai király.

Lubomira nem állhatta meg, hogy fejét ne csóválja: ez az ördög nagy dialectikus!

– Óh te átkozott sátánfi! – kiálta felgerjedve Onufriosz. – Még te a Szentszék háta mögé menekülsz, s onnan lövöldözöd ellenünk mérges nyilaidat! De megállj! Én kihúzlak e biztos búvóhelyedből szarvaidnál fogva. Hát nem megírta-e szent Cyprián De filiis Dei nagy munkájában, hogy nem Kain szaporította el az emberi nemzetet, hanem a harmadik szülött, „Seth”? Ennek az utódai népesítették meg a szent Tábor hegyét. Amíg Kain ivadékai a Jordán rónaságát lepték el, és egymástól erdők, vizek és különböző erkölcsök, nemkülönben másnemű áldozatok választák el a két ivadékot.

– Ismerem e történetet! – szólt nevetve Asmodái. – Magam is ott voltam. Addig tartott ez csak, míg Ádám apánk élt. Az ő halála után a Seth-ivadék legényei a bűbájos kainita szüzek édes énekhangjaira lejöttek a Tábor hegyről, mikor azok a Jordán vizéből kiszállva a parton csábtáncukat járták, mindannyian beléjük szerettek, velük enyelegtek, énekeltek és táncoltak.

– De meg is lakoltak érte, mert amint vissza akartak térni a Tábor hegyre, a sziklák tűzzé váltak a lábaik alatt, soha a szent hegyre fel nem juthattak többé.

– Ez mind az én állításomat igazolja. Ha vissza nem mehettek, ott maradtak, egy családdá lettek a Kain-leányokkal; s ebből a keverékből támadt az emberi nemzet, és ezért van minden emberben két princípium: a jó és a rossz, ahogy ezt a bölcs Marcion hirdeti.

– A rossz elv mindig te vagy, mindenütt és mindenekben.

– Én tagadom. A jó elv is én vagyok.

– Én bebizonyítom példákkal.

– Ugyanannyi példát hozok fel én is, de fényesebbeket, mint te.

– Nem te voltál-e a gonosz szellem, ki a midianita nők által az Izrael fiait bálványimádásra csábítottad?

– De én voltam, ki Sába királynéját Salamon király előtt meghódolásra bírtam.

– Temiattad veszté el Sámson két szeme világát.

– De énáltalam nyert Judit diadalt Holofernes fölött Bethuliánál.

– Még a szent királyt, Dávidot is meg tudtad rontani. Isten haragját vontad fejére Bethsabé szerelme által.

– De koronát szereztem neki Mikhál és Abigail szerelme segélyével! Hát Salamon bölcsessége ragyogna-e most, ha Bethsabé lángját föl nem gyújtom Dávidnál?

– Az a vér, melyet Heródes bűnös gerjedelme kiontott, Salome csábító táncának ingereért (amelyhez te fújtad a tilinkót!), Keresztelő Szent Jánosnak vére tégedet fecskend be, szerelem ördöge!

– De aki megszabadította Mardokéust és az egész Izrael népét a babiloni szolgaságban az átkozott Hámán bosszújától, hát az nem én voltam-e ismét? Kilehelte Ásvérus király szívébe a szerelmet a szegény rableány, Eszter iránt? Ki emelte őt fel a királyi székbe? Ki adott neki hatalmat a zsarnokok legerősebbike fölött, ha nem a szerelem? A hajdankor minden bölcsei és varázslói, a próféták és a mágusok együttvéve tudták volna-e ezt a csodát megtenni, amit megtettem én magam egyedül, a szerelem nemtője, Asmodái?

Az ifjú oly hévvel szónokolt, hogy Onufriosz kezdett aggódni a hatás miatt, nehogy még a hallgatóság egy részénél kedvező megítéltetésre találjon.

– Hallgass el! Ha Asmodái vagy, akkor jelen sem vagy. Nemde nem ölted-e meg a szép Sárának, a Raguel leányának hét vőlegényét, egymás után, míg a kegyes Tóbiás ki nem füstölt a csukamájjal a menyegzői szobából, amidőn a kegyes ifjú kísérője, a Rafael angyal, embernevén Azariás, megfogta a füledet, s elhurcolt magával a líbiai pusztára, ott belevetett egy száraz kútba, követ hengerített rád, s azt lepecsételte bölcs Salamon pecsétjével? Ha ott vagy, ide nem jöhettél. S ha itt nem vagy, akkor nincs szavad.

Erre a vádra éppen fittyet vetett az ujjaival Asmodái.

– Óh tudós pátriárka. Hát ennyire kifogytál már a szent könyvekből, amiket rám olvasol? Te tudod legjobban, hogy Tóbiás könyve apokrif! Hogy Asmodái hét vőlegényt rabolt volna el a szép Sárától! Inkább hetet vittem volna neki, ha hozzám fordul.

Erre egy nevető hang szabadult el a gyülekezetben.

Ki volt az? Ki lehetett az a szentségtörő, aki ez ünnepélyes helyen ily hangot kiszalaszt a száján?

Mindenki előre, hátra nézett; kereste a nevető hang bűnszerzőjét, de mindenki csak ijedt arcokat látott maga előtt, senki sem vallott magára lesütött szemével.

Csak a bírónő, a trónmennyezet alatt ülő koronás hölgy arca volt lángveres. Tán az ő ajkáról szabadult volna el ez a hang?

– No hát megállj, Beliál vakarcsa! – kiáltá nekihevülve Onufriosz –, ha teneked nem tetszik a tömjénillat, majd találok én a számodra más füstölőt is, amitől még jobban fogsz prüszkölni. Hát ha olyan nagyon jártas vagy a bölcsek és próféták élethistóriájában, mondd meg: a nagy tudós Kaábot, az Izrael prófétáját Arábiában nem a vak szerelem vitte-e át Mahomed hitére?

– De viszont a még nagyobb bölcs Ben Akibát is a szerelem alakította át egyszerű pásztorból a világ leghíresebb tudósává, akinek huszonnégyezer tanítványa volt, s egész könyvtárt írt tele csupa aranymondásokkal. És az az egész aranybánya egy szerelmi vágy nyomán nyílt meg; és ennyi világosságnak egy csók volt a szülőanyja; egy csók, melyben a világ minden nemzetének nyelve benne van; egy csók, mely annyit ér, mint harmincháromezer szavak és Dárius Histaspis minden kincsei!

– Ne magyarázd itt e helyen és ez órában a csóknak értékét – szólt felmagasodva Onufriosz. – Tekints oda, ha démoni szemed nem káprázik, ama ravatalra; az meg fogja neked mondani, hogy egy csóknak az értéke „harminc ezüstpénz”, ennyit adtak Júdásnak egy csókért, mellyel elárulta az Idvezítőjét.

Ezzel a szóval ismét felülkerült az angyal képviselője az ördögön.

Az erre támadt csendességben három tompa dobbanás hangzott fel a kolostor alatti mélységből, s utána egy enyészetes „Halleluja”-zengés, mely a hármas boltozaton keresztül emelkedék föl, mint egy messze túlvilágról jövő karének. Csodának hitte azt mindenki. Vajon a katakombákba elzárt vezeklők énekelnek-e ily hatalmas hangon?

Asmodái az allelujahangra lekapta a fejéről a kalpagját, melyet dacosan föltéve viselt eddig, s arcra vetve magát, beesett a cinterem ajtajából a templomba.

– Az ördög megtért! – mormolták az apácák elszörnyedve.

De Onufriosznak nem kellett ez a fordulat. Ez nem tartozik a fráter szerepéhez.

– Kelj fel, és takarodjál ki a szentegyházból, daimon! A te ájtatosságod csúfolódás. „Diabolus aegrotans se monachum fecit.” (A nyavalygó ördög baráttá tevé magát.) Csak vedd fel a te vakmerő képedet, állj fel a lúdtalpadra, s maradj veszteg a te csontvárad közepén.

A démon képviselőjének emelvénye körül koponyákból és keresztbe rakott karcsontokból volt bűvös vár körítve. Abba vissza kellett neki újra térni.

Most már győzelmeskedő fölénnyel folytatá Onufriosz az exorcisálást.

– Állj fel, és ne hallgasd, mi történik a föld alatt.

Asmodái hallotta azt már.

Újabb hét dobbanás hangzott fel a sziklaodúk mélyéből. Azt hallgatta a földre tett fülével. Most azután ismét visszalépett a csontvárába, s felcsapta a kalpagját, oldalra fordított kócsagjával.

Frater Aktaeon tudta már, hogy most mindjárt ő lesz itt az úr.

Onufriosz szólt.

– Nem fogom ennyi szűz fülnek hallatára elszámlálni előtted azon hírhedett bűnösök neveit, kik ha a pokolnak kalendáriuma volna, annak az ünnepnapjait töltenék be, akik vétkeztek azért, mert a vétket édesnek találták; csupán azokat verem a fejedhez, akik népek és országok romlását idézték elő e földön, millióknak elkárhozását a túlvilágon a te gonosz sugallatod gerjedelméből. Még azok közül sem emlegetem a pogányok történetébe tartozókat, nem Helénát, a trójai háború okozóját; nem Semiramist és Cleopatrát; csupán azt vetem szemedre, ami a kereszténység megrontását idézte elő a te stigmád és vexillumod alatt. Emlékezel-e Bardus buja indulatára, mely a római és a görög egyház közötti szakadást okozá? Nemde nem a szerelem volt-e az oka, hogy most a kereszténység két táborra van oszolva?

– Nem! – kiáltá Asmodái nagyot dobbantva lábával. – Éppen úgy nem, mint ahogy nem oka az almafa az Ádám Éva esetének. Mi köze Bardus szerelmének a nagynénje iránt a schismához, melyet Photius állított fel, s amelynek alapja éppen a keleti papok házasságának kérdése. Én, a szerelem nemtője voltam megtámadva a coelibátus törvénye által, a keresztény világ fele az én pártomon van. Bocsássuk ostracismusra a kérdést! Nem bánom. De hogyha éppen titkos szavazásra bízzuk az eldöntést, és ha te magad is ott léssz a szavazók között, esküszöm Vénuszra, hogy az egyik urna üresen marad.

Nagy mozgás támadt erre a hallgatóság között, melynek gyanús zaját szükséges volt a pátriárkának mennydörgő szóval túlkiáltani.

– Te átkozott démon. Venusra esküszöl?

– No hát ki ő? Az esthajnalcsillag az égen. Ott találod a nevét a kalendáriumban. Zsidók és keresztények áhítattal várják a feljöttét. A három szent királyokat ő vezette Betlehembe. Amíg az ég áll, mindig legfényesebb csillaga lesz annak a Vénusz.

– Szállj le csak onnan az égből! Ahol semmi kereseted nincsen. Gyere velem Hispániába. Ki hozta be a pogány mórokat Spanyolország leigázására? Nem Julian-e? Roderik király fővezére. Miért? Mert a király szerelemre gyulladt a vezér leánya, Florinda iránt, kit a spanyolok ma is „La Cara”-nak, „gonosznak” neveznek. E bűnös szenvedély juttatá hitetlenek kezére a keresztény világ legszebb tartományát!

– Nem tartoznám ugyan ellválalni a szerelemféltés cselekedeteit, mert annak a démona nem én vagyok, hanem az öcsém, a púpos hátú Belfegór. De hát nagylelkű akarok lenni, s elvállalom még az öcsém védelmezését is. Tehát a szerelemféltés bosszúja veszíté el az utolsó gót király kezéről Spanyolországot. Ez való. Ámde a szerelem hódítá meg magát a hódítót. Mert a győztes Abdulassin, Roderik király megölője, megszerette a király özvegyét, a bájos Egilonét, s királynéjává tette őt. Egilone viszont kereszténnyé tette Abdulassint, koronázása napján.

– Amiért aztán a szaracénok megölték Abdulassint koronázása éjszakáján.

– Az nem az én hibám! De hát ha te a szerelem bűnét találod Cordova elvesztében, én ugyanannak az érdemét teszem ellensúlynak a másik serpenyőbe. Vajon nem az alig múlt időkben történt-e Antiochia megszállása a keresztes hadak által? Hatszázezerre ment a keresztes vitézek száma, s félévi ostrom után nem lettek-e elverve, összetört helepolisaikkal a város falai alól? Tudtak-e egyetlenegyet a háromszázhatvan tornyokból katapultáikkal romba dönteni? Nem az ostromló sereget pusztitotta-e az éhhalál és a dögvész? Szégyenszemre kellett volna felhagyniok az ostrommal, ha nem jövök én, meg az öcsém, Belfegór a segítségükre. Pyrrhus kapitánynak szép felesége volt. Cassián király szerelme viszonzásra talált nála. Ezért Pyrrhus szerelemféltési bosszúból megnyitá éjjel a rábízott várkaput Bohemund vezér előtt, s amit véghez nem tudott vinni háromszáz balista, azt megtette Ámornak egyetlenegy nyila. Így jutott a keresztes hadak kezébe, törhetlen fellegvárával, vitézi védseregével, felbecsülhetlen kincseivel, azok közt a Názáretbeli Jézust megöklelő dárdával és azzal a kereszttel, melyre Szent András volt felfeszítve, a győzhetetlen Antiochia, Palesztina védbástyája.

Onufriosz csak mosolygott ezalatt, egyik hüvelykujját a másik körül forgatva. Engedte a démonnak, hogy hadd dicsekedje ki magát. Majd torkára lesz az forralva azonnal!

– No ugyan jó helyre léptél most, a Szentföldre; ide vártalak, Palesztinába. Itt meg lesz fogva a lábad vascsaptatóban. Hát nem ezekben az években történt-e meg éppen, hogy a szent várost, Jeruzsálemet, melyért annyi vér folyt, mely annyi hőstett árán lett elfoglalva, ismét elveszté a keresztény világ? S mi volt az oka? Raymond szerelme Sybillához, Balduin király húgához, melyet az nem viszonzott. Ezért lett árulóvá az egész kereszténység ellen annak egyik legnagyobb hőse, Raymond királyi vér; ezért szökött át Szaladinhoz, a hitetlenek szultánjához, ezért árasztá el dúló seregekkel újból a Szentföldet, míg végre magát Jeruzsálemet is elfoglalta, s jaj minékünk, háromszoros jaj, hogy most a pogány szaracénok lovainak patkói tapossák az idvezítő sírját. S most újra fegyverbe kell öltöztetnünk népünk virágát, fiatalságunkat, s távol tengereken túl küldeni a szent helyek visszafoglalása végett.

E szavaknak hatása nem maradt el, halk zokogás támadt a gyülekezetben. Az apácák között voltak tört szívek, kik a Szentföldön elveszett mátkáikért gyászoltak, és reménylő keblek, kik onnan jegyeseiket még visszavárták. Ez a legfájdalomkeltőbb tárgy volt mindenkire nézve.

De Asmodái nem érzé magát megverve. Még ő került felül.

– Tenmagadat sújtott le a fegyver, amit ellenem kovácsoltál! – kiáltá csattanó hangon. – Hát elveszett a szent sír? El Jeruzsálem? El a megerősített Aszkalon? Miért? Mert egy asszonyszív nem vette be a szerelem lángját. Hát melyikünk akkor Jeruzsálem elestében a bűnös, én-e, aki a lángot gyújtogatom, vagy ti, akik eloltogatjátok? Ha az én ihletemre hallgat Sybilla királyné, s Raymond lovag szerelmét megosztja, úgy meglehet, hogy bűnt követ el, s elkárhozik; de megmenti Jeruzsálemet! Hát tedd az egyik serpenyőbe a szent sírt, Jeruzsálemet, a másikba Sybilla meddő erényét; melyik lesz a nehezebb? Ha Asmodái győzött volna Sybilla szíve fölött, nem győzött volna Szaladin Lusignan fölött, nem esett volna fogságba Jeruzsálem királya és a templomvitézek nagymestere, annyi ezernyi ezer vitézzel. Ki hát a bűnös, a szerelmesség vagy a szerelmetlenség?

Onufriosz nem hagyta tovább beszélni.

– Így okoskodnak a farizeusok, a szofisták! Hiszen a szerelem dühét a te harapásod oltotta Raymond lovagba!

– Ezt tagadom! A nagyravágyás démona volt az. S ahhoz nekem semmi közöm. Előttem a királyok és a lovászlegények egyformák. Én nem védem magam azzal, hogy sohasem tettem semmi rosszat; de ugyanannyi jót is. Az emberi vér csodálatos keveredése az oka annak, hogy ugyanazon szellem megszállásától az egyik félistenné emelkedik, a másik félfenevaddá süllyed alá. Litániáját tudnám énekelni azoknak a nőknek, kik a szerelemnek éppolyan dicső mártírjai tudtak lenni, mint mások a hitnek. Babilon függőkertjei, miket Astyages emeltetett, hirdetik Amynta szerelmét; Berenice levágott aranyhaját a csillagzatok közé magasztalák fel. Legendákkal vetekedik Heró és Leander, Thisbe és Pyramus története. Hát Panthea, ki Abradates iránti szerelmével egy dúló háborúnak veti végét! Hát Elpinike, ki szerelme áldozatával megszabadítja a hős lakedaimoni Kimont, s miért ne idézném fel Sofonisbét, ki hogy szerelmesét, Massinissa királyt megmentse, halálmérget ivott? De nem hallgatom el Eponinát, ki az üldözött Sabinussal tizenkét évet töltött egy föld alatti barlangban, lemondott a napvilágról, a föld minden öröméről, virágairól, énekes madarairól, csak a szerelmet tartá meg, s az volt neki a sötétségben napja, virága, éneke; s e szerelem gyümölcseit, két szép fiút, ott a sötétségben szülte és nevelte fel. Mutass nekem oly angyali erényt az aszkéták történetéből, amely ehhez hasonló csodát teremtett valaha!

A szép délceg ifjú most már a lángoló érzelem hangján beszélt, arca átszellemült, szemei fényt látszottak szórni. Veszedelem volt őt nézni és hallgatni női teremtésnek.

– Annál jobban meg fogsz korbácsoltatni! – dörmögé halkan Onufriosz.

Hát az ott, a szent ravatalnál őrtálló nemtő, mit érezhetett e vita alatt?

Soror Kekharizméne nem a kedvese arcát nézte, amíg az beszélt, hanem Lubomiráét. Amannak az arcát látta ő, ha csak a szavait hallá is; de ennek a gondolatjait hallgatá a szemeivel.

Mert vannak női arcok, amik önkénytelen beszélnek, és vannak női szemek, amik e beszédet megértik. Egy felvillanása a szemeknek, egy átfutó pír az arcon, egy görcsös vonaglás az állon, az ajkakon, egy elfojtott sóhaja a megnyíló szájnak, egy elborulás a homlokon, egy könnytitkoló szempillalesütés és az a nyugtalan emelkedése a kebelnek, annak a kezébe tartott pálmaágnak a reszketése, mind, mind beszélt a rá figyelő nő szemeinek valamit. És Kekharizméne visszaemlékezett arra az áldásra, mellyel egyszer a fejedelemasszonyt ott a katakombák börtönében elbocsátá: „Adják az egek, hogy azt az édes fájdalmat, amit most én érzek, te is megérezd valaha! Hogy teljen meg a szíved azzal a kéjadó lánggal, ami azalatt, amíg megemészt, az ég felé ragad!” Vajon ragadja-e már?

Onufriosz igen röviden vélt a fráterrel végezhetni.

– Mindazok a példák, akiket felidéztél, pogányok valának: de mutass fel nekem csak egyetlenegy esetet, hogy igazhívő keresztények között a testi szerelem, a vér heves forrongása megdicsőítve, halhatatlan emlékekben megörökítve lenne, és én akkor megengedem néked, hogy belépj a szentélybe, és idebenn védelmezd magadat.

– Tartom a fogadást! – monda Frater Aktaeon, s lekapva fejéről a süvegét, messze elhajítá azt a háta mögé, mint aki a maga dolga felől egészen bizonyos. – Felséges fejedelemnőm, te légy igazságos bírám! A te kezeidbe teszem le ügyemet. Igenis, van egy kolostor Normandiában, közel Rouenhoz, a nagy tengeri kikötőhöz, melynek neve: „a két szerető klastroma”.

– Úgy van! – mondó rá Mater Lubomira, kinek hivatala szerint minden e világon létező női kolostorok nevét ismernie kellett.

Erre a helyeslő szóra aztán a délceg ifjú, képviselője a szerelem démonának, rögtön keresztülhágott az őt körülzáró csontváron, s miután elébb még az oldalára kötött tőrt is messze elhajítá magától, belépett a templomba, ahová éles fegyvert bevinni nem szabad.

– Halljad meg fejedelemnőm, és ti egybegyűlt hívek a két szerető kolostorának keletkezési történetét. – A szép Normandiában, mielőtt az még Hódító Vilmos alatt az angolok hatalma alá lett volna letörve, élt egy előkelő frank herceg, akinek neve volt seigneur de Banneret. Kincseinek számát ő maga sem tudta, mások híresztelték; de valamennyi kincse között leghírhedettebb volt egyetlen leánya: Genovéva. Arcra, termetre tündérek mintája, ahogy arcképe mutatja; szemekkel, aminők a tieid, fejedelemnő, oly kékek, oly világlók; homloka oly tiszta, ajkai oly igézők, csak szellemében nem volt hozzád hasonlítható, mert ő gyönge nő volt, kinek szíve nem olyan, mint az érctükör, mely a napsugárt visszaveri, és gyújt vele, de maga meg nem melegszik, hanem olyan, mint az üveg, melyben a napsugár hétféle színre törik szét. Ez a napsugár volt a szerelem, s annak a bolygó napja egy ifjú lovag: Balduin trubadúr; kinek hősi kardján és varázshangú lantján kívül nem volt egyéb világi birtoka. Genovéva megszerette a lovagot. S ez a szerelem tiltott érzés volt; mert a szemere[1] apának gyönyörű leányát egy szomorú lovagnak elszeretni tilalmas.

Lubomira helyeslően bólintott rá a fejével. Hasonló eset volt Boboli lovagé is (Frater Aktaeoné) a fejedelmi Milenkával (Soror Kekharizméne).

– Figyeltél-e már reá, dicső fejedelemnő, midőn kertedben sétáltál, kora reggelenkint a virágok nyílására? – folytatá beszédét Asmodái – láthattad, hogy amint a nap sugárai üdvözlik a bezárt bimbókat, egyszerre kipattannak a rózsák és tulipánok, és azután kitárt kehellyel fordulnak a nap felé. Midőn azonban a nap leáldozik, a tulipánok újra összecsukják a kelyheiket; de a rózsák nyitva maradnak. Mert a tulipánok a hiúság, a kevélység virágai; de a rózsák a szerelem virágai. Azoknak parancsolhat a nap, ezeknek soha többé, ha fölébresztette.

Lubomira nem tilthatta meg az arcának, hogy egy futó mosollyal ne üdvözölje az ifjú kalandor profánus, de költői hasonlatát. Talán nem is vette észre e mosolyt más, mint Kekharizméne.

– Ez történt Genovévával is – folytatá az ifjú most már a templomajtón belül állva meg. – Midőn szíve megnyílt a napsugár előtt, azt az atyai harag éjszakája nem bírta bezárni többé. A nemes úr halálbosszúval fenyegetődzött, ha Balduin, a hontalan trubadúr vára küszöbén belül mutatni meri magát. De azt nem tilthatá meg, hogy Genovéva ne menjen eléje. Lopva, alattomosan, a holdvilággal szövetkezve, rejtett kertajtón keresztül kedvese elé osont a lány (Asmodái mutatta, hogyan osont, s egy lépést nyert vele előbbre).

– Elég! – kiabálta bele Onufriosz. – Találkoztak és vétkezének! Ne fesd tovább csábító színekkel az ilyen jelenetet. Hozd frissen utánuk az apát!

– Ott termett az, valóban oly rögtön, amint te kívántad. A fülemüle még be sem végezhette dalát, midőn Banneret lovag odatoppant az ábrándozók közé, a holdvilágban villogó kardját suhogtatva feje fölött.

Itt az aktus magyarázatául ismét kellett másfél lépést tennie Boboli úrfinak előre. „Így” toppant oda az öreg a szerelmespár elé.

– „Halál a fejedre! címerem meggyalázója!” – kiáltó az apa. A trubadúr némán szakítá szét mellénye hímzett szárnyait keble fölött, kitárva azt a megérdemlett halálos döfés elé. Ámde a szerető leány az öldöklő vas és kedvese közé vetette magát, s megragadva atyja jobb kezét, a bosszúálló pallossal, meggátolta a gyors ítéletet.

– Hát nem volt az öregnek balkeze, hogy abba kaphatta volna át a kardját? – vágott közbe Onufriosz.

– Értsd meg, pátriárka! Nemcsak a jobb kezét, de a jobbik szívét is megragadva tartá Genovéva a nemes főúrnak. „Elébb az én szívembe mártsd kardodat, mielőtt az ő vérét ontanád! – sikolta a leány – ha vétek volt egymást szeretnünk, én haljak meg elébb, mert én szerettem meg őt hamarább. Ha tőle elszakítanál, úgyis a szívemet tépnéd ki, s szív nélkül ki élhetne tovább?”

– Tranca-franca! – kiálta közben Onufriosz, igazi dalmata latinsággal. – A szív nem gyomor, aminek enni kell adni.

– Az egyetlen leány könyörgései lefegyverzék Banneret lovag dühét. Hüvelybe dugta hát a kardját. De a gőg, a kevélység még mindig megmaradt a – gyomrában; mivelhogy a kevélység bizonyára enni kér. S ebben valóban ellentéte a szerelemnek, mert a kevélység mindig csak követel, míg a szerelem azon van, hogy a magáét odaadja másnak.

– Jól van, jól! Csak ne magyarázzuk ezt olyan nagyon – aggodalmaskodék Onufriosz; mialatt Boboli, az esedező leány kérésének nagyobb élethűségét példázva, térden csúszott közelebb a fejedelemasszonyhoz.

– Legyen! Nem bánom! – szólt Banneret lovag, beleegyezést színlelve. – Odaadlak hát a hegedősnek! Legyen hát vőm egy „trufátor”, egy „jocasta”. Ámde egy föltételt szabok hozzá. Bírjad leányomat, de rögtön és azonnal, ha el bírod vinni magaddal, nem mondom, a világ végéig, csak odáig, ama hegytetőig, ami ott a ciprusfák között kopáran néz felénk. Ha oda fel tudod őt vinni az öledben, legyen a tied örökre, senki el ne vitassa tőled! De megpihenés nélkül, mert ha útközben egyszer megállsz, elveszíted örökre.

– Balduin hévvel kapott az ajánlaton. A drága kincsét ily módon megérdemelni, hogy azt az ölében hordozva szolgálja meg; talán a szomszéd országba is kész lett volna őt elvinni.

– De nem hűs éjszaka, a pártfogó holdvilág mellett akarta ezt végrehajtatni Banneret lovag, hanem nappal, délután, mikor Foibosz legforróbb nyilait lövelli alá az égből. Másnap az úri lovagnép, a hűbéresek és jobbágyok mind felgyülekeztek a várkastély udvarára, hogy tanúi legyenek, hogyan váltja be a trubadúr fogadását.

– Nem kell énnekem semmi kincsed, drágaságod – mondá Balduin az apának –, egy szál patyolatöltönyben is kedves lesz nekem az én szerelmesem, ne is adj vele mást.

– Elhinném azt! – szólt Banneret lovag, gúnyosan nevetve. – Úgy még könnyebb teher volna a válladon, de csak vidd vele együtt minden hozományát, amit egy nemes kisasszony kelengyéül szokott kapni, s még jobban megterhelte a leányát arany kösöntyűkkel, násfákkal és bogláros övekkel, a fejére is koronás pártát tett; a vállára nagy csatos bársonypalástot. Ne mondják, hogy nem rangjához illőn házasította ki az egyetlen leányát.

– Megindult az ifjú trubadúr kedves terhével az útra, nyomában a násznép, az apa hűbéreseivel. Eleinte vígan ment előre, még énekelt is közbe, bár kedvese óva inté: „Hagyd abba, mert kifáradsz!” „Nem vagy te nekem nehéz – monda a trubadúr –, hisz te emelsz engem, nem én téged. Én téged csak a hegytetőig viszlek, te engem fel a mennyországig!” De amint a hegy felét meghaladta, már kezdte utolérni a fáradság. Bármint törülgeté arcáról a verítéket aggódó arája patyolatkendőjével, egyre jobban izzadt. „Pihenj meg!” – suttogá ez. „Nem szabad!” – felelt az vissza. „Akkor elvesztelek.” Egyre feljebb hágott, egyre jobban fáradt. Lélegzete kezdett elfulladni, meg-megszakadozni. A menyasszony látta kedvese arcát elhalványodni, szemeit homályba borulni. „Óh vess el az öledből, megölöd magadat!” rimánkodott neki. „Nem, nem, győzni fogok”, lihegé az, s mind előbbre hatolt. A kísérő nép biztatta, buzdítá: „Ne csüggedj lovag! Ne törjön meg erőd! Nézd, itt van már a cél!” Reszketve, tántorogva haladt az előre.

(S ilyen reszketve, tántorogva közelített Asmodái is a mennyezetes trón felé, melyen a fejedelemnő ült; az egész gyülekezet elfojtott lélegzettel hallgatá szavait.)

– Csak még néhány lépés! Csak még egy végső erőfeszítés! Már itt a hegytető! Az utolsó orom. Arra is fellépett, drága terhét keblére szorítva. „Győzelem! Enyim vagy!” lihegé boldogan. S azzal összeroskadt, és egy forró sóhajtásban kilehelte lelkét; még akkor is kedvese nevét susogva. Hát a mátka, a szerető hű társ? Genovéva, amint vőlegényét holtan elterülni látta, őrült sikoltással borult drága tetemére, s azon pillanatban megszakadt a szíve. Az odaérkező apának két halottja volt ott. Ennek emlékére épült a roueni „két szerető kolostora”.

Ez elbeszélés izgalma alatt egészen odáig, a trónemelvényig hatolt Asmodái, s ott egyszerre arcra vetve magát, odafekteté a fejét Lubomira elterülő palástszegélyére, s zokogva kiáltá:

– Ítélj meg, királyném! Ilyen az én munkám! Ez a szerelem démonának a műve!

És Lubomira ekkor, ahelyett, hogy kegyetlen haraggal intett volna az apácák vénjeinek, hogy jöjjenek a vakmerő démont végigkorbácsolni, hirtelen lehajolt hozzá, trónjáról felkelve, és felemelte őt fektéből, a kezében tartott pálmaágat pedig odaejté a démon képviselőjének ölébe.

– Áldásom reád! – csendült fel egy leányi hang a szent ravatal mellől; Kekharizméne szava. – Égj te is abban az édes lángban, ami az égbe visz, amíg megemészt.

Nem sajnálta tőle a kedvesét.

A gyülekezetben nagy zűrzavar támadt e nem várt jelenetre. A fiatal növendékek, akik mind ilyen formában tanulták meggyűlölni az ördögöt, egészen meg voltak vigasztalódva, hogy azt felemelve látták; de az idősebbek annál inkább felháborodtak; soha ember nem hallott még ilyen esetet, hogy a „misztérium” alkalmával, az ítélőbíró a démonnak adja oda a pálmát, s még a kezét nyújtsa neki, úgy emelje fel a porból.

Onufriosz szertelen bosszúsága olyanforma szakadozott hangokban tört ki, mintha kacagna; csak kolerikus hangdöcögés volt az.

– Győztél, Asmodái! Elcsábítottad magát a bírót! De mit kezdesz mármost a diadaloddal? Mit nyer vele egy ördög, ha egy szentet hálójába keríthetett, körmei közé ragadhatott!

Asmodái visszaadta a kacagásszerű hehentést.

– He-he-hejn! Nem vagyok én itt egyedül. Vagyunk hárman. Itt van még Semiázáz, és itt van Beherik, a nagyravágyás és a bosszúállás démonai, akik éppen úgy fogva tartanak egy szentet.

– Kit?

– Tégedet, magadat! Onufriosz! Illyricum pátriárkája! Neapolisi metropolita. Pontifex in Dalmatia.

S ezt mondva egy gyors szökéssel ott termett Onufriosz mellett, s lekapta annak a fejéről azt a fekete, egyszerű, fazék alakú nemezsüveget, a hátracsüggő gyászfátyollal. E süveg alatt viselte Onufriosz a – pápai tiarát.

Onufriosz tűrte tehetetlen szoborként, amit Asmodái tett vele. A rémület igézete egyszerre megmerevíté, mint a mérges kígyó harapása.

És azután azt tette vele a daimon, hogy megragadta a derekát átkötő cordát, leoldó róla, s a felbomló fekete bő talárt kétfelé nyitotta elöl.

– Ide tekintsetek!

Az egyszerű palást alatt pompázott a pontifexi zöld selyemcasula, melynek kockára felosztott mezőiben váltakozva aranykakasok és veres oroszlánok voltak hímezve, míg elöl a mellét a sokszínű Urim és Thummim fedezte. A római pápák teljes ornátusa a XII–XIII. században. Kiegészítette azt az aranytiara, mely akkor még nem állt hármas koronából; egy hegyes végű tojásdad süveg volt az, hegyében diónyi zöld topázzal.

– Íme II. Cajus pápa, Dalmácia és Illyricum pontifex maximusa! – kiáltá Asmodái, s szatíralázattal hajtá meg magát előtte. – Engedd meg, hogy legelső meghódoló vazallusodként én csókolhassam meg legelébb a papucsodat.

És azt is meg kellett neki engednie.

Onufriosz az eldobott süvege után nyúlt, s fekete palástját húzta-vonta fényes öltönye fölé; Asmodái meggátolta benne.

– Ha felöltötted: viseld! Méltán öltötted fel. Az egész keresztény világ lázong és elégedetlen. A római urak romlást hoztak reá. Bűneiket te ismered legjobban, mert annyi éven át közöttük éltél és működtél. Ezért száműztek Itáliából a vad, kietlen Illyricumba, a barbár népek közé. Mert Nápolyban és Rómában mindenki szeretett. Neked kellett volna avignoni érsekké lenned, s ahelyett egy huszonnégy éves hercegecskét, ki még felszentelve sem volt, ruháztak fel az infulával; téged pedig degradáltak pátriárkává. Bosszúdat nem takarták be a fekete palásttal, nagyravágyásod égbetörését nem gátolták meg a fejedbe nyomott gyászfátyolos süveggel, a tiara téged illet meg; Szent Péter kulcsai a te kezedbe valók, a feltámadás napján te oszd a világnak a megszabadító áldást. Az elnyomott népek milliói leborulnak előtted, s egyetlen riadó szóval kiáltják: üdv neked atyánk, II. Cajus pápa!

S e szavakat azzal pecsételé meg, hogy felkapva a pálmát a trónlépcső szőnyegéről, odanyújtá azt Onufriosznak. Nevezetes egy pálmaág! Melyet először egy apácafejedelemnő nyújtott egy démonnak, s azután a démon egy ellenpápajelöltnek, a szentek szentében, az aszkéták gyülekezetében; a Megváltó ravatala előtt, melyet angyalalakok térdelnek körül.

Az nem lehet, hogy a démonok így diadalmaskodjanak!

Az egész apácagyülekezet, mint „egy férfi” riadt fel. (Kétszáz hölgy bízvást mondható már „egy férfi”-nak.) „Apage Satanas!”

Mater Fulgentia előlépett a többiek közül, s hallatá rikácsoló, kemény hangú szavát.

– Ha ti mind a hárman a démonok szövetségesei lettetek: én elítéllek mind a hármatokat. Tudjátok meg, hogy a római szent kúria által nekem van adva a titkos hatalom, felvigyázni a zárda-fejedelemnő és a gyóntatóatya fölött; s ha bűnben találtatnak, elítélni őket. Én mind a hármatokat máglyára küldelek! Mindenki énnekem engedelmeskedjék. Le velük a katakombákba!

– Akkor legyünk négyen! – kiálta az egyik őrt álló hölgy a szent ravatal mögül, s leszállva a katafalk lépcsőin, rózsaszín angyalszárnyakkal a vállain odasietett a hármas csoporthoz.

S mikor odaért imádott kedveséhez, kit menyegzője éjén ragadtak el tőle, odaborult annak a jobb vállára. A bal vállán már ott pihent Lubomira feje.

A fejedelemasszony álmodni látszott. Nem tudott semmit arról, ami körüle történik.

Asmodái pedig magához ölelte mind a kettőt, s azt kiáltá:

– Ne féljetek! Ha engem szeretni fogtok, én tinektek adom a földnek és mennynek minden gyönyörűségeit.

Ellenállásra, menekülésre pedig gondolni sem lehetett. Kétszáz apáca fogta őket körül: mindegyiknek a kezében suhogó flagellum, a szegekkel kivert korbács.

– Le a katakombákba velük! – parancsolá Mater Fulgentia, hétágú ostorát rázva az öklében. Ismerték ez ostort, ez öklöt elégé. Itt könyörgés nem engesztel, erő nem szabadít!

Ő maga ment elöl a sekrestye melletti vasajtó felé, utána Asmodái a vállára borult két hölggyel, nyomukban következett Onufriosz, a pontifexi pomparuhában, elöl összekötött kézzel, cordája a nyakára kötve, s annak a két vége két apáca kezében.

Amíg lassú ünnepélyes menetben a katakombákhoz vezető lépcső ajtajáig vonultak, az apácák kardala zengé a „dies iraet”. És mikor a zsolozsma végződött, ismét hangzott az a rémséges visszhang odalenn; mintha az eltemetettek énekelnének kriptáikban, s következett rá a tompa dobbanás, tizenhárom.

– Halljátok! – mondá Mater Fulgentia – a bűnösök megtérnek, s a felszenteltek elkárhoznak!

Azzal levette övéről a karikán függő kulcsokat, s kikeresve közülök a vasajtó kulcsát, felnyitá azt, messze kitárva.

„Isten irgalmazz!”

A felnyílt katakomba ajtaján mi szörnyalak támad elő? Pokol királynéja? Emberarcot öltött fenevad? Egy félmeztelen óriás nő, kinek tagjain aranyzsinórok szálai tartják össze a lerohadt királyi öltöny rongyait, szemeiben pokoltűz, arcvonásain őrjöngés; kuszált haja testét körülfogja, még a sarkával is rátapos; ösztövér karjainak inai vonaglanak, s görbe karmokban végződnek; ajkai forró gőzt fújnak beszéd helyett.

Ez a szörny, ez a lázálmok csodája megkapja egyszerre két griffmadár markával kínzójának nyakát. Ah, jól ismeri ő ezt az arcot, ezt az alakot. Még a korbácsát is. Megragadja őt a két öklével, amiknek a csuklóin még ott csörögnek a széttört bilincsek vaskösöntyűi, szemeibe mereszti öldöklő szemeit, arcába fújja perzselő páráját, s aztán odadobja őt a márványpadlatra – élettelenül.

S akkor előrelép kevélyen, s sűrű haját hátravetve, mellére üt súlyos öklével, s odakiált a megrémült népnek:

– Én vagyok Bravalla királyné!

És aztán nyomában ugrálnak elő a gádorajtóból a waráng legények, Solom királyfi, mind abban a díszben, amelyben a Bludár föld alatti folyásán végigküzdötték magukat – a mosszori vártól a tüzes szentek kolostoráig – az Isten föld alatti világán keresztül.


[1] Dúsgazdag; régi magyar szó.


VisszaKezdőlapElőre