XXI. Egy új nép

A waráng fiúk csapata tódult ki legelöl a katakombák ajtaján át a templomba. Ez ajtó a sekrestye mellett volt, a szószék alatt; az előrohanó had az oltár előtti tért foglalta el. A növendék apácák az oltár mögé menekültek, a felriadt nénék serege azonban az első rémjelenet után hanyatt-homlok rohant a főajtónak, és menekült ki a szabadba. Ezek azután egész Raguzáig meg sem álltak, s ott általános riadalt idéztek elő azzal a rémhírrel, hogy a három tüzes szentek kolostorát elfoglalták az ördögök.

Egész részletességgel azonban csak Soror Theodozia beszélte el az ott később történteket, ki az énekvezetőnő lévén, odafenn szorult a kórusban, s ott elrejtve magát a rácsozat mögé, végignézte az egész démoni látványt, s csak a késő éj sötétségében menekült meg búvhelyéről, s apácaköntösét felváltva egy angyaléval, bántatlanul bocsáttatott tovább.

Solom királyfi és Asmodái egymás nyakába borultak. Az egyik e szóval üdvözlé a másikat: „én királyom!”, a másik „én hadvezérem”-mel az egyiket, és aztán mind a ketten „mi főpapunk”-nak nevezték Onufrioszt, lábaihoz vetve magukat, s papucsait ajkaikkal érintve. Lubomira és Milenka azalatt feloldák a kezeit.

Arra azt mondó Asmodái a főpapnak:

– Íme itt van a te új néped, akit a föld keble szült a mai napon.

És az a katakombaajtó véghetetlen anyává látszott lenni. Egymás után szülte a fiakat, leányokat, férfiakat, anyákat, kisgyermekeikkel karjaikon, százat meg százat, számlálhatatlan sokaságot. Mindnyájan fegyverbe öltözve, karjaikon arany- és bronzkösöntyűk, a nők varrás nélküli drága szövetekkel derekaik körül, a férfiak csaknem mezítelen, arca valamennyinek halavány (száz napi föld alatti bújdosástól), megtelik velük az egész templom, még bele sem férnek. És aztán Onufriosz egyenkint a nagy tómedencénél megkereszteli őket; mind pogányok voltak, most kapnak neveket. Az új nép erre átvonul a lebocsátott hídon a paradicsomkertbe, s annak érett gyümölcseit gyönyörrel ízleli. „Itt lészen jövendő lakástok!” – mondja nekik Solom királyfi. Azok áldják, magasztalják, s himnuszt énekelnek a dicsőítésére, ki megígérte nekik, hogy a szolgálatnak házából a föld alatti utakon keresztül a tejjel-mézzel folyó Kánaánba fogja vezetni őket. Ugyan ura lett szavának.

„Jó minekünk itten laknunk!” – mondják azok, s mindjárt hozzálátnak, hogy sátorokat készítsenek az asszonyaik és gyermekeik számára. Mindenütt nagy a vigasság. (A föld alól előkerült nép nem tudja, hogy ez az Idvezítő keresztre felmagasztalásának napja.) Nehány íjász kirándult az erdőre, s hevenyében elejtett egynehány vadtulkot, ami még akkor sűrű lakója volt a dalmata völgyek pagonyainak. Rögtön hozzáláttak a feldarabolásához. Hónapok óta nem volt húsétek a szájukban.

(Pedig ma sem lesz!)

A waráng legények vitézségük és nemes bátorságuk által előkelő hadnagyi állást vívtak ki az egész keveredett nép között, mely mindenféle ajkú és nemzetiségű rabszolgákból volt összehordva a bogumilok által, szaporítva a warángoktól megszökött rabszolgákkal, akik azokat megint három világrészből hurcolták össze. Most ezek mind szabad emberekké lettek. Találtak ki valamely közös nyelvet, valamennyiéből összeábdálva, de az bizonyára csak a legszükségesebb mindennapi megélhetésnek szolgált közvetítőül; parancsszónak pedig mindenki a warángok idiómáját fogadta el. (Miként még mai nap is ismerünk egy országot, ahol „egy” katonai vezényszóra kilenc különböző nyelvű nemzet áll sorba, céloz, tüzel, jobbra néz, balra néz, tiszteleg, rohamra indul és verekedik.)

Solom királyfit azonban megértette mindenki. Őt imádta az egész nép, s amit ő kimondott, az szentség volt előtte.

Ha ő egyszer azt fogja mondani, hogy „ti pedig ezekhez a nyárson pirított szép koncokhoz ,ma’ nem fogtok hozzányúlni”, hát senki még a szagát sem fogja beszívni a csábító pecsenyének.

A keresztelés nagy munkája után az új hívek ismét felgyülekeztek a templomba, tudatva volt velük, hogy ott még lesz valami szertartás. Aki nem fért el a templomban, az letelepedett kívül a lépcsőkön. A szép angyali éneket ott is meghallhatta az ajtón keresztül.

Lubomira és Milenka a megriadt, de futni képtelen ifjú novice-ket szép szóval megnyugtaták aziránt, hogy nem ördögök azok, akik most a föld alól előkerülének, sőt inkább istenfélő emberek, akik éppen most vevék fel a szent keresztséget, s annál fogva azokat még jobban meg fogja erősíteni a hitben, ha a kórusban szép zsolozsmákat énekelnek a szent leánykák bizalmas kebellel.

Aminthogy valóban annyira megszelídíté a vad népeket a magasból jövő áhítatos ének, hogy kézíjaik húrjait pengetve, képezének zenekíséretet hozzá, s mivelhogy a kézíjak húrjai a hanglajtorja minden fokait képviselték, úgy ebben a kézíjpengetésben bízvást feltaláljuk a hajdankor Wagnere által feltalált „múltak zenéjét”. (Lásd bővebben e témát Priscus Retor interjújában Attila királynál.)

Solom királyfi megragadá az alkalmat két zsolozsma közötti szünetnél, hogy szót emeljen a templomban, támaszkodván arra az aranymondatra, hogy „vox populi: vox Dei”. (A nép szava Isten szava.)

– Mink, szabad uskók nemzet, „szökevények” szabad nemzete, megválasztjuk a mi fejedelmünkké a mi jótevőnket, a Raguzából való Bobolit, az énekest, a jóst, a bölcset. Éljen a király!

Ezernyi összevert dárda és szekerce csattogása felelt a nyilatkozványra, helyeslésképpen.

Az ifjú költő, ki ott állt az oltár alsó lépcsőjén Onufriosz mellett, annak a jeléül, hogy a megtisztelő kikiáltást elfogadja, feltette a süvegét a fejére.

Ekkor így szólt másodszor is a nép nevében Solom királyfi.

– Mink, szabad uskók nemzet, legifjabb hívei a Jézus Krisztusnak, a Megváltónak, az Isten fiának, a mai napon megválasztjuk a mi egyházi fejedelmünkké, főpapunkká, Onufrioszt, az aranyszájút, az Isten felkent prófétáját, a szent embert!

Ezt is még egyszer oly nagy riadal szentesíté.

A leánykák énekhangja rezgett utána, mint égből jövő szeráfi ének, melyen keresztülzeng a két diskant és szoprán arkangyalszózat, Lubomira és Milenka hangja.

Onufriosz malasztteljesen terjeszté ki a karjait az új hívek gyülekezete fölött. Valóban lelki megelégedést érezhetett, ha végiggondolá, hogy ennyi ezernyi pogány lelket ő térített meg a mennyek országának számára. Azok letérdepeltek előtte mindannyian.

S még ki voltak terjesztve a karjai, amidőn lassú, rezgő hangon szólalt meg a csendességben: „Frater Aktaeon!”

S e névre az ifjú Boboli, az Asmodái ördög, a most megválasztott király, karjait összetéve mellén, s megsüvegtelenített fejét mélyen lehajtva rebegé:

„En adsum, genuflectens, famulus tuus.”

„Induas vestem tuam monachi, servus servorum Domini!”

S erre a délceg ifjú felvette az oltár mögött heverő barátcsuháját, s azt a cifra lovagöltözete fölé felölté, a csuklyáját a fejére húzva. Tökéletes Frater Aktaeon volt.

Onufriosz folytatá a parancsolást.

„Redibis in cavernam tuam, quae est in deserto, et ibi manebis, donec Dominus te vocabit; et eris mortuus in valle mortis; usque ad diem resurrectionis. Ait Deus Zebaoth: mitte sapientem et nihil ei dixeris.”

„Obsequar capite submisso tibi, beatissime Pater.”

„Amen.”

Az egész diákbeszédből a nép nem értett semmit, csak azt látta nagy bámulva, hogy az ő megválasztott királya milyen alázatosan húzza be magát a barátcsuklyába; s hogy oson el a hátulsó ajtón. Ebből láthatta, hogy micsoda hatalom az, amit Onufriosz gyakorol!

Disputa

Kritikus… No már… Nem szokásom a szerzők gyomrát dicséretek szaloncukkedlijeivel elrontani; de annyit el kell ismernem a jelen munkáról, hogy még Klimius Miklós óta így megutaztatva az olvasó nem volt, mint ebben. Ez egy valóságos humoristico-sentimentális válfaja a romantico-realisticus irányműnek. Szisztematizált lehetetlenségek napirendje. Amik itt történnek, azokhoz képest Mózes sétája a Veres-tengeren át száraz lábbal, tréfadolog. Ötezer embernek a megvendégelése hat árpakenyérrel még csak összehasonlításba sem jöhet azzal a csodatettel, miszerint egy egész új nemzet, az uskókoké karácsonytól nagypéntekig, a föld alatt bujdokolva megélt. – Elhittem szerzőnek mindent; még az özönvíz előtti vízórát is. Meghallgattam, hogy mit beszélnek a föld alatti koponyák, és a köztük lakó fehér pókok. Harcoltam ásatag medvékkel, s megsirattam antediluviánus hosszúfejű rút apáink (szépapáinknak csak nem mondhatom) szomorú végzetét. Felültem a hyppogryphra, melyen szerző az ördög és angyal közötti Ringelspielben körüllovagoltatta az olvasót az elmés téma járgányán, mely szerint minden jó és minden rossz a szerelemből ered. Bámultam, hogy lehet az enciklopédiát kristallizálni. Tűrtem beavatkozás nélkül, hogy az ördög győzedelmeskedjék az angyal fölött, s megbotránkozásomat elhallgattam, midőn a raguzai jeunesse dorée egyik paladinja a szentek gyülekezetének közepette elcsábít egy apáca-fejedelemnőt. (Ezért majd kikap szerző más oldalról!) Készséggel elismerem, hogy vakmerő fantáziával boronálta össze ezt a történetet, amelyről senki sem hitte, hogy annak egyik része a másikhoz hozzátartozik, s kezdem elhinni, hogy a sakktáblai lóugrásokból utoljára mégis kikerül az az ígért „három márványfej”. Hanem ami már mégis több a soknál, ez a legutolsó váratlan fordulat, ezt nem hagyhatom megellenzés nélkül. – Hogyan? – Elhiggye azt valaki, hogy egy ilyen roué (nem lenne jó új szónak erre a „kerekes”? Szerző szereti az új-ős-ásatag szavakat szaporítani), tehát, hogy ez a fráter Kerekes (annyi nevét hallottam már, hogy magam is adhatok neki egyet), aki nem restellte „azért”, hogy az elcsukott kedvesét újra megkaphassa, és magához köthesse, elpusztíttatni a mosszori várat, megmérgeztetni a bogumilok népét, kiraboltatni a híres aranybányát, föld alatti barlang-országúton át kihozni az uskók népet, fenekestül felfordítani a békés, istenfélő szent szüzek kolostorát, elcsábítani a fiatal szüzeket, kiszabadítani celláikból a dühös őrjöngőket, kikiáltani ellenpápának egy rejtett ambícióktól megszállt száműzött főpapot, saját magát pedig megválasztatni az egyesült zsiványok és rablók nemes hadai által királynak, hogy ez a dühös, szenvedélyes, nagyravágyó, Istennel és szentekkel vakmerően szembeszálló gavallér egyszerre csak, annak a saját maga által megválasztott ellenpápának egy reszkető szavára: „Frater Aktaeon” rögtön keresztbe tegye a mellén a kezeit, s azt mondja: „en adsum”, s aztán tessék velem parancsolni! S mikor ez azt parancsolja neki, hogy vedd fel a te barátcsuhádat, eredj vissza a cadmaei szikláknál levő remeteodúdba, légy halott, és várd a feltámadás napját, hát erre ez a Don Juan szépen fejére húzza a csuklyáját, otthagyja a szerelme tárgyait (most már éppen pluralisban), s visszaballagjon a kolostora kapuján keresztül a rabság sziklavölgyébe, s ott rajzolja tovább az abrakadabrákat a tenger homokjába. No már ezt a vakmerő fordulatot mahomedán hit legyen, amely befogadja.

Szerző… Hm… De hátha ez a főpap meg az a fráter összebeszélt egymás között, és kölcsönösen értették egymást, hogy mit miért cselekesznek?

Kritikus. No lám! Erre a lehetőségre nem is gondoltam. Hogy nem tudtam eléggé gyanakodó lenni! Tehát csupán csak „ad terrorem populi!” No akkor hát csak „loquamur latine”. Hanem jóakaratúlag figyelmeztetem szerzőt, hogy amidőn az én nyilaimat könnyedén lepattogtatja a kígyóbőréről, vigyázzon magára; mert majd a magasabb hatalmak kezéből lesújtó villámokat nem fogja olyan könnyen kikerülni, s azok bizony lesújtanak a fejére.

Szerző. Ne fájjon önnek az én fejem. Azok a magasabb hatalmak fel vannak ékesítve annyi igazságszeretettel, hogy mielőtt ítéletet mondanának, elébb bevárják, hogy mi lesz a vége a történetnek. S miután én magam is előre kimondom, hogy ez az esemény (mely krónikailag és más alakban is át van adna az örök emlékezetnek) bizonyára egyike volt a legbüntetésreméltóbb merényleteknek, s ennek a megbüntetése nem fog elmaradni: ítéletükben azt fogják mondani, hogy íme a gonoszak elvevék e földön bűneiknek zsoldját; a túlvilágon sit Deus eis misericors!


VisszaKezdőlapElőre