XXIII. A hajdani Raguza

Az, amit a mai Raguza képe mutat, csak egy összedűlt óriás töredékeinek maradványa. Három eltemetett város fekszik a mai épületek alatt. A görög Epidaurus fölött épült az Ó-Raguza; azt eltakarta a dicsőséges, hatalmas raguzai köztársaság, ennek a romjain áll a mai kikötőváros. Még maradványaiban is fölséges.

Akik odaépítették a tengerbe nyúló sziklanyelvre, melyet körös-körül kopár bércek zárnak el, nem azt keresték, hogy hol terem meg az olajfa, hanem, hogy hol terem meg a szabadság. Ez a csodálatos fa, melynek gyökere legjobban szereti a sziklatalajt.

Raguza ősidőktől fogva menedéke volt mindenkinek, akit a világ hatalmasai üldöztek; s akit egyszer oltalmába fogadott, azt meg is tudta erőhatalommal védeni. Ellenség soha se szárazon, se tengeren be nem tudott törni a bástya falain.

Azok hatalmas bástyák voltak; amint a város népessége szaporodott, új meg új gyűrűvel vették azt körül, párkányos tornyaik uralták a körülfekvő vidéket, s azon a nagy gömbölyű bástyán ott Gravoza felé, mely egészen a tengerbe nyúlik, emelkedett fel az óriási világítótorony, öntött rézoszlopával, legfelül az aranyozott földteke.

A mostani egymás fölé emelkedő, födéltelen házak helyén aranytól csillogó kupolák és tornyok ragyogtak a napsugárban. Minden nemes családnak volt saját temploma, amelybe a palotájából át lehetett járni. Ez volt a fényűzés mértéke. A templomok oltárainak művészi pompája, a drágakövekkel kirakott ereklyetartók, a hitetlenektől visszavásárolt drágaságok Salamon templomából, Jeruzsálem kincseiből, kelet drága szöveteivel betakargatva; ezek képezték a raguzai nobilik fényűzését, mert a külső viseletük egyszerű volt.

És valamennyi templom közül legmagasabbra emelkedett ki a nagyszerű katedrále, melyet Oroszlánszívű Richárd emeltetett Raguzában. Mikor a hős király visszatért a Szentföldről, a tengeren nagy zivatar érte utol a hajóját. E veszedelemben fogadalmat tett, hogy ahol révpartot talál, azon a helyen templomot fog építtetni a Megváltó tiszteletére. Lacroma szigete volt a legelső szárazföld, melynél hajója kiköthetett. Rögtön hozzáfogott a templomépítéshez. Ekkor a raguzai patríciusok azt kérték tőle, hogy építtesse inkább azt a nagyszerű katedrálét Raguzában, a lacromai templomot felépíttetik ők. A pápa engedélyt adott a fogadalom átruházásához, s a Megváltó Imolája ott emelkedett fel büszkén a többi tornyok közül, mint valamennyinek az őse. (Most már csak néha, ha az utcakövezetet megfordítják, találnak a felülfordított köveken egy-egy felirat-, domborfaragvány-töredéket, mely sejteti, hogy egykor a híres Oroszlánszívű Richárd templomának falához tartozott.)

Ahol most áll a városháza, ott pompázott a „Rektor” palotája hajdan; homlokzata egészen a velencei dózsepalotának mása, óriás lépcsőzetével, cifra kőfaragványai mind bearanyozva; belső udvarát kettős oszlopsoron nyugvó padmaly fogta körül, melyen a százak tanácsosai tartották sétáikat. Az udvar közepén pedig ott állt a várost kormányzó „Rektor”-nak a kőszobra. Minthogy pedig a rektort minden évben újraválasztották, olyan elmésen volt a szobor elrendezve, hogy a fej lejárt róla; a szobor nyakán volt egy mélyedés, s az új rektornak a fejét a csapjánál fogva abba beleillesztették, a régiét eltávolították. Így csak fejet kellett mindig újból készíteni. A szobor most is megvan még, a salonai múzeumban; de a hozzá való fejek ki tudja hová lettek?

A rettore-palota előtti téren azonban, egy magas korinthi oszlop fejezetére állítva, büszkélkedett a dicső Roland páncélos szobra; a legendai hősé, kit a nyugati nemzetek mindegyike magáénak hirdet. Ő volt a mesés győzelem hőse, mely az Adriaitengert a szaracénoktól megszabadította, a félelmes Spucento diadora.

Se oszlop, se szobor nincs már. A raguzaiak később is újraalakították azt, új talapra állították. Ma már csak egy szerényen meghúzódó alak, kezdetleges faragvány, alacsony piedesztálon egy szerény gyümölcspiac szegletében; azért még mindig hős Rolandja a raguzaiaknak.

A rettore-palotával szemben állt és áll még ma is (ez az egy, ami a régi időkből épen megmaradt) a vámépület. Látszik, hogy akik építették, arra számítottak, hogy ezt még a föld maga se rázhassa le a hátáról. Minden oszlopboltozat oly tömör, oly szilárd, hogy az idők romboló hatása meg nem látszik rajta.

Itt volt valamikor a rakhelye a három világrészből összetóduló kincseknek: ide rakták le hajóterheiket a világ minden nemzetének kalmárai. A boltozatok kapuin még most is láthatók a kőbe vésett feliratok: „Ahogy én mérek, úgy mérjen nekem az Isten.” Itt volt a köztársaság mérleghivatala. A vámhivatal portáléja fölött ez volt olvasható: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré”, s a pénzverő szűk porticusa fölött láthatók voltak a zsidó betűk, miket a láthatatlan kéz Belzázár palotájának architrábjára felírt: „Mene, tekel, fáresz” (megmérettettél, könnyűnek találtattál). Itt minden idegen pénzt újravertek a köztársaság címerére.

Ez a címer volt Szent Balázs képe, fején püspöki süveggel, kezében kereszttel, hármas tornyú kapu fölött kiemelkedve. Ezt a jelvényt lehetett látni a város minden kapuja fölött. Szent Balázs volt a védője a köztársaságnak. E dicsőséghez egy szép legenda szerint jutott.

A velencei köztársaság féltékeny volt Raguza emelkedő csillagára, korán felismerve benne legveszélyesebb vetélytársát. Nyíltan sohasem harcoltak egymással, hanem mindig „kalap alatt”. Ha valamely vad nép feltámadt az egyik köztársaság ellen, azt a másik segítette pénzzel, jó tanáccsal: egymásnak a zendülőit vendégszeretettel fogadták, s a tengernagyaik tévedésből el-elfogták a szomszéd kereskedelmi hajóit.

Egyszer aztán a dózse véget akart vetni annak a kötelőzködésnek. Kiküldte a tengernagyját tekintélyes hajórajjal Raguza elfoglalására.

A nyílt tenger felől azonban Raguzát ostromolni hadiszabály szerint nem lehet. A város alapítóinak arra is volt gondjuk a hely megválasztásánál, hogy annak a kikötőjét nagy hajók ne használhassák. Oda csak halászbárkák és dereglyék vitorlázhatnak be; nagy favárak, melyek balistákat, helepolisokat cepelni képesek, nem találnak elég mély vizet. Az egész hadi és kereskedelmi hajóraj a félórányi távolban levő, jól védett Gravoza öblében horgonyoz.

A velencei admirális tehát ravasz csellel akarta elfoglalni Raguzát.

Egész hajóhadával horgonyt vetett a sík tengeren, s maga, megillető kíséretével kievezett a raguzai öbölbe, zászlók jeladása mellett mint békés látogató.

Az ajándékokat és udvarias üdvözleteket hozó admirálist a raguzai tanács fényes vendégszeretettel fogadta, tiszteletére fényes ünnepélyt rendezett. A hajdankori lakomáknak rendesen csak a késő éjszaka szokta végét vetni, aki az asztal mellől kidőlt, félrevitték, lefektették; mikor fölébredt, azt látta, hogy még mindig tart a lakoma, visszament a helyére, s újrakezdte. Becsületes ember meg nem szökött onnan.

A nagy dáridó közepén azonban a raguzai rettorét kiszólíták egy szóra az asztal mellől. Odakünn a pitvarban egy mezítlábos barát várt reá a kapucinus rendből.

– Vigyázz a városra – súgá a barát a köztársaság elnökének. – Ma a délesti ájtatosságom alatt elnyomott a buzgóság, s ezalatt megjelent előttem Szent Balázs vértanú. Azt adá tudtomra, hogy az éjjel a velenceiek a hadihajókról számos dereglyékkel alattomban meg fogják rohanni a tengeri bástyát, s amíg az égész népség in dulci jubilo mulat és dombéroz, felmásznak a falra, s elfoglalják a várost. Azért őrizzétek a falakat.

A rettore e figyelmeztetésre elővette a jobbik eszét, s hirtelen összegyűjtve az íjászokat, elhelyezé őket nagy csapatokban a bástyák mellvédei mögé. Mikor aztán éjfél tájon a közelgő evezőcsapások jelezték a velencei dereglyék közeledtét, a raguzai partőrök egyszerre meggyújták a mólon felállított szurokrudakat, s azoknak a fényénél szerte kitűnt az orozva közelítő ellenség hajóraja. De éppen olyan gyorsan el is kotródott az onnan; amint a falakon elhelyezett íjászok nyílzápora elkezdett kopogni a sorban kifelé fordított pajzson. Látták hogy a raguzaiak jól fel vannak készülve a fogadásukra. Magát a velencei tengernagyot pedig azzal a szóval bocsáták másnap útnak a szíves vendéglátók, hogy máskor korábban keljen föl, ha Raguzát el akarja foglalni.

E csodás megmenekülésnek a hálájából lett Szent Balázs Raguza patrónusává és címere jelképévé.

Az északi bástya oldalában van egy hatalmas épület, melynek emeletén a régi okiratok tára, a pergamenre írott könyvek vannak elhelyezve. A földszintet pedig istállók foglalják el. Az egyik istállósorban vannak a lovak, a másikban a vadászkutyák. A lovak mind fehérek, a kutyák pedig mind feketék. Soha pedig Raguza utcáin lovat vagy kutyát nem látni. Nemcsak az a tekintet parancsolja ezt, hogy a város utcái mindig olyan tiszták maradjanak, hogy azokat akár terített asztalnak használhassa bárki; hanem főleg azért, hogy egyik polgár a másikat ne nézhesse le lóhátról vagy hintóból. Itt az úrnak is csak gyalog szabad járni, asszonynak, betegnek gyaloghintóban. Terhet emberhát hord, s a teherhordók osztálya egész hatalmas néposztályt képez a városban, mely ha felölti ünneplő öltözetét, s saját zászlói, zenekara mellett megindul a saját templomába, azt hinné az idegen, hogy a válogatott vitézek ezredét látja maga előtt. Kutyát pedig annál kevésbé szabad az utcán láttatni. Azokat a miniatűr dabózákat tarthatja minden ember a házánál patkányüldözésre. Vadászebre pedig éppen semmi szükség. Vad nincs Raguza környékén; a szigeten fürjet, pacsirtát tenyésztenek, de azt csak tőrrel vagy tükörrel fogják. Hát akkor hogy kerülnek ide ezek a fehér lovak és fekete kutyák, amikkel tele egy egész ház?

Ez is egy diadalmas korszak emléke.

Mikor a bosnyák király, Dusán megtámadta haddal Raguzát, a vitéz köztársaságiak nemcsak visszaverték, de utánamentek egész Jajcavárig, ott kényszerítenék a királyt békekötésre; s ennek a szentesítéseül tartozott a bosnyák király Raguzának évenkénti kényadó fejében két fehér lovat és két fekete kutyát küldeni.

Senkinek sem volt ezekre szüksége; azért kívánták azt a két tárgyat. A nép hadd lássa a nyitott rácson keresztül. A palota két végén volt két gránitoszlop; az egyiken volt egy ágaskodó paripa, a másikon egy guggonülő eb.

A város fölött egy órányi távolban magaslik fel egy kopár idomú hegy, annak a tetejét koronázza a körülfutó tornyos bástya, közepéből kiemelkedő kolostorral. Ezt volt (amíg ott volt) a Szent István kolostora.

Énnek is igen érdekes a keletkezési története.

Bodino szerb király, ki a trónra nagybátyjának a meggyilkolása árán jutott, nem érezte magát addig nyugodtan a székében, míg a megölt király ivadékai életben vannak. Azok pedig Raguza területére menekültek: ott volt nekik anyai örökségképpen házuk és kertjük, amelyben meghúzhatták magukat.

A szerb király fennen követelte a köztársaságtól, hogy az ő szökevény rokonait szolgáltassa ki neki.

A raguzai tanács, igazi köztársasághoz illő méltósággal felelt vissza a királynak, hogy soha egy szerencsétlen menekülő, aki Raguza földjére lépett, üldözőinek, ha még oly hatalmasak is, e város által ki nem lesz adva.

Erre hadat izent a szerb király Raguzának, s jött roppant hadsereggel a város ostromlására.

Hét esztendeig tartotta ki Raguza az ostromot! Csak azért, hogy egypár idegen hozzámenekült boldogtalan életét megvédelmezze. Nem törődött kereskedelme csorbulásával, sem pénzt, sem vért áldozni nem sajnált az emberiségért, az igazságért. Bajnokai minden ostromot vitézül vertek vissza. Hanem a szerbek mögött egy egész ország állt, s egyre szaporították a megszálló seregüket. Oda arra a hegytetőre egy várat építettek, ahonnan minden mozdulatát ki lehetett kémlelni a raguzai hadnak. Utoljára Lacroma szigetét is elfoglalták.

Ekkor azok a szerb királyi menekülők, akik miatt ez a hosszú hadjárat keletkezett, szívükre véve a romlást, amit a köztársaságra hoztak: egy éjjel kiszöktek a városból, s önként megadták magukat üldöző rokonuknak, a szerb királynak.

És Bodino olyan kegyetlen volt, hogy a megtért rokonokat irgalom nélkül lefejeztette, s a fejeiket kitűzette magas póznákra a hegytetőn épült vára kapuja fölé.

Nagy hamar utolérte ezért az Isten büntetése. Hadseregében kiütött a fekete halál, s jobban, mint a megszállottak hajítógépei, megtizedelte a fegyveres népét.

Ekkor a raguzai érsek, maga mellé véve a suffraganeusait, teljes ornátusban átvitorlázott Bodinohoz Lacromába. A király elé érve, Isten szolgájához méltó merész szavakkal szemére hányta oktalan kegyetlenkedését, az ártatlanul kiontott rokonvérnek számítva be azt az Isten csapását, mely most seregeit paskolja. Annyira lelkére beszélt, hogy a koronás szörnyeteg ellágyult; megbánta, amit elkövetett, s bűnei kiengesztelésére nagyszerű szobrot emeltetett legyilkolt rokonai sírja fölé s azzal a megszállást abbahagyta; hazatért Szerbiába.

Az az emlékszobor még most is megvan, a vár, melyet Bodino saját emlékére emelt, rég eltűnt már. Történetünk idején a raguzaiak birtokában volt már.

Az is az ő furfangos észjárásukat jellemzi, hogy mint kerítették kézre ezt a városuk közelében alkalmatlankodó erősséget, amit ostrommal lehetetlen volt bevenni.

Bodino király erős helyőrséget hagyott hátra a várban, időnként újjal felváltva.

Egy húsvét ünnepén a raguzaiak meghívták barátságos vendégségre a szomszéd vár tisztjeit. Ugyanekkor egy Antivariból jövő, borral terhelt bárka kötött ki Gravoza alatt, mely olyan potom áron vesztegette az édes malváziait, hogy a szerb várőrség mind lefoglalta azt a maga részére. Mikor aztán már kívül is, belül is nagy volt az ivás, az éj sötétjében egy csapat raguzai közeledett a várkapuhoz, szerb öltözetben. Mikor odaérkeztek a felvonóhídhoz, a kapuőrök azt követelték tőlük, hogy elébb danolják el a „zsaloszona piszanzát” (szomorú jajdal.) Erről ismernek rá a maguk fajára.

A raguzaiak pedig azt már eltanulták a városban devernyázó vezérektől, s elfújták szép harmóniával az ószerb nótát:

Szento sze bjeli u gorje zelenoj?
AL-szu sznyezi, al-szu labuteve?
Da-szu sznyezi, vech-bi okopnuli;
Labutove vech-bi poletjeli.

(Mi fehérlik ott a zöld erdőben?
Hó az ottan? nagy talán hattyúpár?
Ha hó volna, rég elolvadt volna.
Hattyú volna, rég elrepült volna.)

Ez ismerős dal hallatára lebocsáták az őrök a csapóhidat, s beereszték az álcázott raguzaiakat. Azok aztán szépen megkötözték a bortól elázott őrséget, a hazatérő vezéreket pedig tisztelettel utasíták, hogy hol keressenek szállást. Így jutott Raguza birtokába a vár is, a hegy is; mai nap is az övé. Ez a hétéves megszállás emléke.

Bizonyosan erre a várelfoglalási metódusra gondolt a fiatal Boboli, mikor Solom királyfinak azt a jó tanácsot adta, a mosszori várőrségnek borral elkábítására; csakhogy ő azt még tökéletesítette egy kis applisia depilans preparátummal.

Miután a hajdani Raguza képét régi adatokból összeállítottuk, hozzá kell tennünk még, hogy a városnak két kapuja volt, az egyik a tenger felé nyíló, mely egyúttal a Montenegróba vivő útra is szolgált, a másik a Gravozából vezető út bejárata. Mind a kettő fölött széles, tömör bástyatorony emelkedett, messze kirúgó kő mellvéddel, melynek gránit tartópárnái óriás főkben végződtek; minden fejnek valami emberi indulat rémkifejezése volt adva: irigység, rémület, bosszú, káröröm, csúfolódás, kegyetlenség.

De azért ezen kapukon túl is tartott Raguza. Arra Gravoza felé a meredek sziklából kivágott területen épültek sorba a raguzai polgárok mulatóvillái, amiknek kertjéhez a termőföldet a távol szigetekről hordták dereglyével. A narancsfa igazán „aranyalmát”, a gránátfa igazán „gránátalmát” termett, annyiba került az elültetőjének.

A tengeri kapun túl pedig az egész montenegrói út mentében egymásra halmozva következtek az idegeneket elfogadó házak, amelyekbe a világ minden részéről idesereglő kalmárok szállást találhattak. Magába a városba idegennek bejutni csak igazságai előmutatása mellett lehetett; a kapunál elébb a fegyvereit elszedték; azután a városi orvos a pulzusát megtapintotta, a nyelvét megnézte, hogy nem beteg-e, akkor a szállásmester elvezette annak a polgárnak a házához, akinél szállásolni fog: éjszakára a házigazda kötelessége volt a vendégét bezárni a szobájába.

A város két kapuja naponta csak három óráig volt nyitva: napfelkölte után két órával jelenté az őrtoronyból messzehangzó hármas dobütés, hogy a kapu megnyílt, akkor aztán tódulhatott be a sok vidékről jött élelemhozó nép, rikító viseletében, jöhettek a hordárok málhakötegeikkel, s a nyaralóikból megtérő patríciusok kísérő szolgáikkal, keverve az itteni tarka néptömeg az idegenek alakjaival, keresztes vitézekkel. Három óra múlva ismét tudatták a dobütések, hogy a kapuk be lesznek zárva, s akkor iparkodott mindenki a városból kifelé, ha benn nem akart rekedni. Aki később jött, az várhatott másnapig.

Raguza területéhez tartozott még Gravoza, mély vizű kikötőjével, melyet olajfaerdős és bortermő hegyek vettek körül; azoknak egyikén a régi térképek még mutatják a „Palazzo di delizie” helyét, ahol a város főnöke által használt fényes kéjlak emelkedett. Innen vonul fel az Ombla völgye, festői szépségekben s természet áldásaiban gazdag vidék, melyet az Arion folyam hasít végig, azon túl volt még San Stephano, Preulaca, a stagnói város (Perseus hajdani Draudacuma), majd a Sabioncellói-félsziget, nevét kölcsönző városával, a hajdani Diomedes előfoka, mely 30 mérföldnyire benyúlik a tengerbe, azon szigetcsoport közé, melyet a rómaiak „Elaphites insulae” név alatt jegyeztek fel, talán, mert az egész szigetcsoport hasonlított egy szarvas alakjához? Egyike ezen szigeteknek, a San Andrea volt a vesztegzár alá tett jövevények számára rendelve, kik pestises vidékről jöttek gályáikkal.

Valamennyi sziget kertté volt átalakítva; több nép lakott rajtuk, mint magában a városban; az a nép ott gazdagabb volt, mint akik aranyat termesztettek palotáikban. Emezeké volt a fügefák termése, a rozmaring vize, a lugasok nektárja s a kaptárok méze. Valamennyi közt leghíresebb volt a terményeiről Lesina-sziget. Még ez időben Lesina is Raguza birtokát képezte, valamint Lacroma szigete.

A gazdag Lesinát éppen olyan tréfás módon vesztette el Raguza, ahogy ő szerezte meg Bodino király várát; de ez már négy századdal később időre esik. A velencéseknek volt egy kis szigetecskéjük Raguza közelében: terméketlen szikla, közepén kimeredő sziklafokkal. A raguzaiak sohasem igyekeztek a kopár szigetet megszerezni, mely versenytársuk halászainak adott tanyát. Egy éjjel a velencések azon a sziklafokon bástyákkal körülvett erődöt állítottak fel; a bástyák főablakaiból fényes ágyúcsövek meredtek elő. A köztársaság megrettent: ez boszorkányság! Egy éjszaka várat építeni! Azonban már ott volt. A velencéseknek joguk volt a maguk sziklájára azt építeni, ami nekik legjobban tetszik. Ebből a várból azonban egyenesen oda lehet lőni a raguzai tanács palotájába. A veszedelmes szomszédság alkalmatlan volt: alkudozásba léptek Velencével; az Lesinát kérte cserébe a váráért. Nagy ár volt, de oda kellett adni. Mikor aztán átvették a szigetet, akkor látták, hogy a várfalak is, az ágyúk is mind papirosból voltak.


VisszaKezdőlapElőre