XXVI. A kettős csillagok

A csillagászat megoldatlan titkai közé tartoznak azok a fénylő égitestek, amelyeket puszta szemmel egyetlen fénylő pontnak látunk, erős látcső előtt azonban két csillag lesz belőlük: némelyek a színeikben is eltérők, az egyik zöld, a másik sárga vagy kék és fehér, és ezek nem egymás körül forognak, hanem mindketten egy láthatlan központ körül, mintha a kettőjük között volna egy sötét, önvilágtalan föld, s azt járná körül a két nap.

Hát ha az égnek szabad ilyen megfejthetlen talánnyal bírni, miért ne jöhetne ugyanaz elő – a mikrokozmoszban?

– Megfogott engem a te átkod! – mondá Lubomira Milenkának, midőn az ünnep negyedik napján egy teljes virágjában pompázó gránátalma árnyékában a tömeges esketési szertartást végignézték. S aztán egy fügefalevéllel eltakarta az arcát.

– Fáj? – kérdé Milenka.

– Gyönyör! De eléget.

– Tudod-e még, mikor a százlábú férget leverted a vállamról, s azt kérdezted, nem fája marása? Én azt feleltem: csak a csók édességét érzem.

– Én is éreztem e csókot. S az a pokol tüzének a perzselése volt.

– Oltsd el.

– Mivel?

– Új csókkal.

– Kárhozatra akarsz vetni? Hisz ő a te szerelmed.

– Mondok neked egy talányt. Ha egyet kétfelé osztanak, lesz belőle kettő; ha kettőt összetesznek, lesz belőle fél.

– Nem értem azt.

– Egy öröm két szerető szív között kétfelé osztva, kettős öröm, s két bánat két szerető szívben csak fele bánat.

– Azt akarod, hogy kövessük a waráng királynék példáját, s egyikünk jobb, másikunk bal kezét fogva szerelmünk választottjának lépjünk az oltár elé? Hisz ez a pokol!

– Nem a mennyország kulcsai vannak-e a kezében, ki ott az áldást osztja?

– Nem azt a poklot értem én, amely a föld alatt van; hanem ami itt a szívben lángol. Amazt még megtagadhatom, mondva: „Nincs lelkem, nincs túlvilág! Nem hiszek semmiben”, de nem tagadhatom el ezt! Ha Szent Dávid király példája feljogosít is, ha II. Cajus pápa absolvál is: nincs az a kánon, amely a szerelemféltést elhallgattassa valaha. A vadak, a rabnők szokva vannak hozzá, hogy az uraik ne nézzék őket másnak, mint háziállatnak; de énbennem olasz vér forr, nálunk aki ha szeret, egészen szeret.

– Hát szeresd őt egészen. Legyünk mindketten az ő asszonyai. Te a királynő, én a rabnő. Tied legyen a büszkeség, enyim az alázat. Legyen a te szerelmedé a hadizsákmány, az enyimé az alamizsna. Én a te örömed sugaraiban fogok ragyogni, s árnyékom soha meg nem látod. Te verset írsz majd a te boldogságod óráiról – és én elénekelem azokat.

Sohasem történt még az a világon, hogy egy szerető nő így erőszakolja rá a kedvesét a vetélytársnéjára. Ez egyszer megesett.

Bizonyítja az a három márványfő egymás mellett.

Csakis úgy lehetett az, hogy az egyiké volt a hatalom, a másiké a türelem.

Boboli János volt az első a dalmata nemesi világból, ki egyszerre két menyasszonyt vezetett az oltár elé. Mind a kettőnek egyszerre hűséget esküdött.

S a gonosz példa nagyon is gyorsan hatott. Raguza aranyfiataljai, kiknek a Szentföld elvesztése után semmi dolguk sem volt, csapatostul vándoroltak az Új Jeruzsálembe. Keresni azt a paradicsomot, melynek ajtaját nem őrzi többé a lángpallosos angyal.

S minthogy a daviditák rítusa szerint elvett feleségeket Raguzába nem vihették, mert ott fejvesztésre ítélték volna őket, tehát ott kellett maradniok az új telepen, s ilyenformán egymás után emelkedtek a pompás villák, paloták a Branta-völgyben és a Cadmus szikláin túl. De jöttek távol országokból is mindenünnen azok, kiknek vagy a szíve, vagy a becsülete kapott sebet; itt orvosára talált. Az oltár elé járulóktól nem kértek itt se diszpenzációt, se dimissorialét, se matrikulát; összeeskették kérdezetlenül. Bukott kereskedők, megszökött sáfárok, elűzött izmaeliták, autodafé elől futó eretnekek, kincseikkel menekülő zsidók, lombardok, mindannyian biztos menedékre találtak az új világvárosban.

S a csábító példájánál még erősebben hatott az ifjú Boboli a költeményeivel. Versei, amelyeket Pindar név alatt írt, a legkábítóbb mámort adják vissza, melyben a szerelem dicsőíttetik, két szerelem egyszerre. Ovid Amorum Libere nem okozott annyi kárt az erkölcsökben, mint ezek a fescenninák. Még akkor nem volt sajtó, mely azokat sokszorosította volna; de volt annál sokkal hatályosabb intézmény: a vándor énekeseké; a trubadúrok (minnesängerek, hegedősök), akiket a szigorú erkölcsű magyar királyok nemhiába pusztítottak ki bottal és karddal az országukból, bejárták ez időben egész Európa minden országait, s hordták a szívbeli ragályt városról városra; piacokon, kastélyokban, várak pitvaraiban énekelve az új Jeruzsálemről, ahol szabad a szerelem.

Az új város rohamosan növekedett. Már úgy megtelt házakkal, hogy az utóbb jövő települők nem fértek el a Branta-völgyben, hidat vertek cölöpökre a tengerágon keresztül a nagy Scoglióig, s ott kezdtek új házakat építeni a tenger hullámai közé.

Hogy Raguza mindezt szótlanul, beavatkozás nélkül eltűrte, hogy csendesen el tudta nézni, mint keletkezik a tőszomszédságában egy vele hatalmasan versenyző város, hogy parancsol abban egy új pápa, ki a római pontifexet detronálja; hogy terjed el onnan egy új vallás, mely az egész keresztény hitet megrontja, alapjaiból kiforgatja; és ami fődolog, hogy csoportosul e helyen össze a három világrész minden felkavart salakja, amit más ország gyomrából emészthetetlenül kivetett: mindenféle törvényszegő, kötelezettséget nem ismerő kalmár, hamis mértékkel mérő üzér, csalfa pénzváltó, könnyű pénzverő, ördöngös varázsló, baklovag, s támad mindazokból egy új nemzet, melynek törvénye: a többieket megcsalni – ennek egyedüli magyarázatát abban a helyzetben lehet feltalálnunk, amelybe maga a hatalmas köztársaság, az új rettore, Damiani Júdás alatt került.

Damiani Júdás, hogy az elnyert uralkodói hatalmat a kezében megörökítse, folytonos civódást tartott fenn a versenyző hatalmas Velencével. Ez őt otthon népszerűvé tette.

Akármilyen nagy kifogások emelkedtek is a belkormányzata ellen, mikor arról volt szó, hogy Velencének valamely túlkapását kell megtorolni, a patriotizmus minden pártot az erélyes Damiani körül egyesített.

Ez elfeledteté velük az Új Jeruzsálemben történteket.

Az első évben minden ember nevetett azokon. Azt mondták: bolondság az egész. Hogy ennek a megindítója éppen a volt rettore, Boboli Péter fia volt, inkább ennek vált nagy szégyenére. El is bújt az öreg, Lacroma szigetében, egy évig nem mutatta magát.

A városból időnként megszökött s Új Jeruzsálemben letelepedett fiatal nobilik dolgát is csak futó kalandnak tekinték. Majd kitombolják magukat, s akkor eszükre térnek, otthagyják a donnáikat, s visszajönnek; ősz szakállt eresztenek, okos emberekké lesznek.

Annak a kósza hírnek pedig senki sem adott hitelt, mintha az új rettore, Damiani Júdás maga is átszökött volna egy napon a szomszéd Új Jeruzsálembe, s a felesége nővérével, davidita rítus szerint megesküdött volna. Ez bír ugyan a valószínűség indokolt látszatával, de adatokkal nem megállapítható.

II. Cajus pápa hatalma növekedett – a tengeren. A hajósnépre nézve éppen nagyon üdvösnek látszott a davidita hitvallás. Akik két világrész között járnak egész életükben, azoknak igen kényelmes, ha mind a két helyen otthonra találhatnak. Növelték a hívei dandárát azok a papok, kik a coelibátus ellen föllázadtak, kiknek azonban nem volt megengedve egy feleségnél többet tartani. Ezeknek az apostolsága aztán terjedt, hódítva Dalmácia határain túl is, Boszniában, a Fekete-hegyek között. A volt patarénok, akik úgyis gyöngén álltak a hitben, olyan könnyen áttértek a dávidságra, mint későbbi időkben az izlám hitre. A bogumil régi sírkertek tanúskodnak erről; ezek a kőszálakból összerakott könyvek. Az egyik kőszálra még a kereszt van kifaragva; ez az apa; mellette a másik kettőnek a csúcsán már turbán van faragva; ezek a fiak.

A waráng nép képezte haderejét az új köztársaságnak. Kereskedelmi hajóikat ezek védelmezték a velencei cirkáló hadihajók s a szaracén kalózok ellen. Megfordult a világ sorja. A hajdani rablónép becsületes zsoldban kereste a kenyerét; a rablás a békességes kereskedők feladata lett.

Így emelkedett évről évre az Új Jeruzsálem. Kezdődött faházakkal, folytatta márványpalotákkal.

A következő húsvét napján történt meg az államcsíny Raguzában. A tízek tanácsa eltörölte a rettoreválasztást évről évre; s kimondta, hogy a rettore egész életére lett a köztársaság élére meghíva.

A szabadságért rajongó Boboli-párt meg volt lepetve; az utcákon, a piacokon a külváros lármás népe zajongott, a teherhordók mind Damiani hívei voltak, s az olasz nobilinak nem volt ízlése szerint az utcai sokasággal dulakodni. Azonkívül az egész várőrség, a magyar kopjások mind Damiani zsoldjában álltak, s a hadnagyaik, kik sorshúzás szerint vezényelték őket, ravasz mesterfogással mindig az uralkodó pártból lettek kiszemelve. Damiani Júdásnak olyan hatalom volt a kezében, hogy mindent merhetett.

A tízek tanácsa azzal indokolta ez alkotmánysértést, hogy a rendkívüli zűrzavarban, melyet az elmúlt, tönkrement keresztes hadjárat s egy új megindításának mozgalmai, a római és bizánci udvarok közötti ellenségeskedés, a szaracén piratéria, s a zavarosban halászó Velence torzsalkodása előidézett, Raguzára veszedelmet hozhat az untalan uralkodóváltozás; a kormánynak biztos és állandó kézben kell maradni, nehogy az egyik rettore az ellenkezőjét tegye annak, amit a másik megkezdett. S ez kifelé csakugyan növelte Raguza hatalmát; de odabenn megrontotta a szabadságot.

S Damiani Júdás évről évre megmaradt a hatalmi polcon. Barátságos viszonyt tartott fenn az Új-Jeruzsálemmel. Emiatt voltak is ízetlenkedései a római pápával, ki több ízben felszólította, hogy fenyítse meg a lázadó Onufrioszt, ki magát II. Cajus pontifexnek címezi, s minden eddiginél veszedelmesebb schismát támaszt; hajtsa végre az ellene kiadott exkommunikáló bullát, fegyveres erővel. Damiani Júdás mindig talált ürügyet a megbízás alól kicsuszamlani, s titokban értesíté az ifjú Bobolit a Vatikán haragja felől. Aztán jöttek a nagyobb veszedelmek, s elfeledteték a kisebbet: az Ó-Jeruzsálem siralma az Új-Jeruzsálem ujjongását.

Disputa

Kritikus. Nem vádolhat a szerző, hogy keresztényi (sőt daviditai) türelemmel ne olvastam volna végig azt a szép kataklysisét, amellyel az eddigi unalmas világot kifordította a sarkából. Tehát megkapta a regényhős az elrabolt kedvesét; de még egy másik hősnő is beleszeretett; hogy egyiket se legyen kénytelen a szerző sem a tengerbe ugratni, sem halálra kínozni, elveteti vele mind a kettőt. Mi kell hozzá, hogy ez megtörténjék? Bagatelle! Csak egy új vallás. Egy kis schisma. Szent Dávid és Szent Dávidné. Akad hozzá ellenpápa és ellenconclave. Nem szokatlan eset a régi időkben, a keresztes háborúk káoszvilágában. Ez is jól van. A fiatal raguzai „kerekesek” kapnak rajta, házasodnak „in duplo” tömegesen. Szerző utal a mormonokra. Aztán meg a warángokra. Még hozzátehette volna a karaibokat is. Egy csinos adomával szolgálhatnék mindjárt. Híres misszionárius járt a Karaib-szigeten a keresztény vallást hirdetni. Ékes szavai megnyerték a kacika szívét, odament hozzá, s felkérte, hogy vegye fel őt is a szent eklézsiába mind a két feleségével együtt. A szent férfiú tudatá a vad királlyal, hogy a keresztények közt egy férfinak egy feleségnél több nem competál. „Jól van” – mondá a kacika, és visszavonult. Egy hét múlva megint eljött, kérve, hogy keresztelje meg, most már csak egy neje van. „S hova lett a másik?” – kérdé a hittérítő. „Azt megettük.”

Szerző. Köszönöm az anekdotát, én írtam azt az „Üstökös”-ben éppen most huszonöt esztendeje.

Kritikus. Tehát ezüstlakodalmas anekdota. Csak azt akartam vele jelezni, hogy ami rendes és lehető fogalom az egész vad és félbarbár népeknél, az nem válik be rendes állapotnak a civilizált népek között, s a legfényesebb kivételekből sem lehet alakítani általános helyzetet.

Ha egy minden nemzetbeli szökevényekből összerajzott uskók nép a többnejűséget szokásba veszi, ennek a magyarázata megvan abban, hogy azon a vidéken akkor sem tartották az asszonyt másnak, mint szükséges házi bútornak; az izzadt, görnyedt a munkában, az főzte az ételt, s megkapta belőle a csontokat; az kapott verést és csókot, amíg fiatal volt: s ez rövid ideig tartott; azután csak verést magában. És így az uskók asszonynak nagyon jól eshetett, ha a munkához és ütlegekhez még egy társnéja is akadt. A waráng is vad nép volt, de annál megint megfordítva állt a férfi és nő közötti viszony. Ott a nő uralkodáshoz volt szoktatva. Minden férfi bálványozta az asszonyát: maga mezítelen járt, s az asszonyai számára kirabolta a szárazföldet és a tengert, hogy azokat selyemben, kasmírban járassa; s a spártai módon nevelt fiak az ősember vad szeretetével ragaszkodtak családjuk asszonyaihoz. De mi lesz belőle, „ha majd a majmok csinálják azt, amit az oroszlán”? Először is, ha majd azok a „kettős csillagok”, kiket tündérekül vett el a vállalkozó ifjú, egyszer csak megvénülnek, s a két szerelmes fülemüle helyett két saskeselyű énekel a boldog férj fülébe. Vagy még addig sem várunk. Az ember azt mondja: ha szabad a kettő, miért ne lenne szabad a harmadik? De miért ne a negyedik is? Hisz Dávid királynak is volt annyi. S ha mind a négy megvan: még hátra lehet Bethsábé! Aki igazi davidista akar lenni, még azt se mulassza el. Innen majd aztán következnek az agyonütött Uriások, s ahol annyifajta mérget tudnak előállítani, mint amennyit Frater Aktaeon megismertetett velünk, valószínű, hogy abból az útban levő vetélytársnék számára is fog jutni. És a szerelem olyan, mint a gyöngyvirág: amíg virág, addig éltet, ha gyümölcs lesz belőle, akkor megöl. Pedig az a gyümölcs: a féltés. Azután még más kellemes állapot is jön. A kétféle vagy többféle asszonynak gyermekei is lesznek. Nem dobják az ó kútba Lea fiai a cifra ruhában járatott, a kényeztetett Rachel-fiút? Nem hívja-e be Amnon a szép Thámárt a sátorba pogácsát sütni? Nem lesz-e ennek testvérgyilkolás a vége; és a legutolsó jelenete az, hogy az apa megöleti a kedves fiát, ahogy azt sorban következni láttuk, egész a hajánál fogva ágon akadt Absolonig? Majd mikor idáig eljutottunk, akkor keltsen fel a szerző. Addig alszom.

Szerző. Vigasztalhatlan vagyok, hogy nyugalmát nem biztosíthatom; de erős sejtelmem van, hogy a Damiani Júdás uralmának vége szakad; az Új Jeruzsálem híveinek lába alól is elfut a föld, és így nem lesz idejük sem a szép tündérasszonyoknak, hogy fülemülékből saskeselyűkké izmosodjanak, sem az újszülötteknek, hogy apáik ellen fellázadjanak – az egész Új Jeruzsálem szét fog robbanni, mint egy fényes csillag, mely hét évig nőtt ragyogásában az északi égbolton, s aztán egyszerre elmúlt – vagy mint egy szappanbuborék.

Kritikus. Csak maradjunk a szappanbuboréknál: az jobb hasonlat.


VisszaKezdőlapElőre