XXVII. A köszöntés és nem köszöntés

Hat éve múlt már az Új Jeruzsálem megalapításának: azalatt egy város keletkezett az elébb puszta tengerparton – világ csodájára. De még ez nem volt olyan nagy világcsodája, mint az, hogy két asszony (két királyné) meg tudott egymással úgy férni, hogy egy közösen bírt és imádott férj szerelme fölött soha össze ne kocódjék. Ez csakis úgy lehetett, hogy az egyiknél volt az istennői hatalom, a másiknál az angyali türelem; Milenka még a gondolatjait is iparkodott kitalálni Lubomirának, s ha annak az összevont szemöldöke, duzzogó ajka valami kedvetlen indulatot árult el néha-néha: a társnő addig fürkészett, míg kitalálta a titkos bánat okát, s aztán rajta volt, hogy ismét visszatérjen a szép márványarcra az a napsugáros mosoly, mely férjüket oly boldoggá tette.

Egyszer azonban tartósabb kezdett lenni ez a borongás Lubomira arcán. S ez jobban fájt a királyi férjnek, mint a vatikáni mennykőcsapások.

– Miért oly bús a „szebbik”, mondd meg, te „jobbik” – kérdezé Milenkától. Ez volt az édnevük nála: „te szebbik, te jobbik!” Egyik sem haragudott érte.

– Én kitaláltam. Valami ékesség után vágyik, amit még nem viselt a homlokán.

– Ékesség után? Vajon mi lehet az? Hoztam neki karbunkulust a nagymogul kincstárából; rózsaszín gyémántot: világszemét, drágakövet, mely nappal beszívja a napsugárt, s éjjel fénylik tőle; egész diadémot nemes opálból. Mi van még, amit megkívánhat?

– A „tisztelet” az a drágakő, amit még nem viselt.

– Hát nem tiszteli-e őt az egész nép, s széles e világból hozzánk sereglő idegenek? Nem hódolnak-e neki úgy, mint az én királynémnak?

– A te néped és az idegenek igen, de nem az ő népe. Valahányszor egy raguzaival találkozik a nagy piacon, az hidegen elmegy mellette, és nem köszön neki.

– Tudom ezt. Értem az elbúsulása okát. Ez valóban nagy sérelem. Raguzában nagy tökéletességre vitték a köszöntés tudományát, s annak rangfokozat szerint változásai vannak. Elsőnél csak a kezével int, másodiknál a fejével is bólint hozzá. Egyenrangúnak, kortársnak azt mondja: légy egészséges, fiatalabbnak: tisztelem az apádat. Ha nagyobb tiszteletet akar adni, messziről leveszi a süvegét, a köpenye szárnyát a bal vállára csapja, sőt térdet hajt, a falhoz húzódik, s hét lépésnyi távolban érthető szóval mondja: a Boldogságos Szűz oltalmazzon meg! Szent Balázs őrködjék fölötted! Mikor közelbe ér az üdvözölt, akkor azt mondja neki: legyen jó napod vagy legyen jó álmod; legyen jó szerencséd. A magasabb rangút a köszöntő négy lépésnyire elkíséri, s addig a kalpagját fel nem teszi a fejére, míg az a kezével nem int. Aki ezekből valamit elmulaszt, az sértést követ el. Nevetséges szokás. A mi városunkban százféle nemzet összejön, s mindegyik a maga módja szerint köszönt, és az mind nevetni való.

– És a te Lubomirád mégis sír rajta.

– Eredj hozzá, és vigasztald meg. Elégtételt fogok neki szerezni. Olyant, aminőről csak álmodott. Én ismerem az álmát, és meg fogom valósítani.

– De mikor?

– Egy év nem telik bele. Emlékszel-e arra a napra, amelyen bennünket a remete összeadott?

– Lehet-e azt elfelejtenem valaha?

– Tehát számíts e nap évfordulójához egy holdjárást, és akkor meg fogja kapni Lubomira azt a drágakövet, ami után vágyik: egész Raguza tiszteletét.

… És ettől az izenettől aztán ismét visszatért a ragyogás Lubomira arcára. Milenka boldog volt, hogy őt ismét mosolyogni látta.

     

A hatodik húsvétünnep is elkövetkezett, hogy Raguza nem látott új rettoreválasztást. Az idő óta az öreg Boboli Péter egyszer sem tette be a lábát a városba. Ott duzzogott lacromai villájában, elzárkózva a világtól. A pártja egészen felbomlott; a százas tanácsban is alig volt képviselve.

A dieci és a centi gliesto, valamint a pregado mind Damiani Júdás híveiből telt ki; ők uralkodtak korlátlan hatalommal. Ez utóbbi húsvét napján látták először megjelenni a Szent Balázs székesegyházban nagymise alkalmával Boboli Pétert. Templom után felment a városházára a rettoréhoz.

Nem köszönt neki semmi fokozat szerint.

– Elmondom röviden, hogy mi hozott ide! Az én rettoreságom alatt történt az a kárhoztatott eset, hogy egy Boboli János nevű ifjú egy patarénus knéz leányát elrabolta a vőlegénye oldala mellől. Ezért én őt akkor hét évi száműzetésre és a cadmaei völgy remeteségébe való elzáratásra ítéltem. Most a hetedik év járja: az én ítéletem ideje letelik. Azóta ugyanezen ifjú annyi bűnnel tetézte a fejét, hogy azoknak a feljegyzésébe valamennyi cherubimok elfáradnának. Most én, Boboli Péter, Boboli Jánosnak az atyja, azt követelem tőled, hogy e vakmerő lázadó irányában gyakorold a te legfelsőbb bírói hatalmadat, melyet a köztársaság többsége, de nem az én akaratom, reád ruházott.

– Már gyakoroltam ezt a hatalmat – felelt rá Damiani Júdás. – Nem vártam, hogy te jöjj fel hozzám, a törvény tiszteletben tartására figyelmeztetni. Hét évre mondtad ki a száműzetését Boboli Jánosnak Raguzából. Ítéleted megállt. A hetedik év végével én kegyelmet adok Boboli Jánosnak, és felmentem őt a vádak alól.

Boboli Péter nagyot ütött elefántcsont botjával a padlatra haragjában.

– Te felmented őt az istentelenség bűnvádjai alól? Hogy a mosszori knéz várát kiraboltatta, felégettette.

– Az a bogumilok kára.

– Hogy a három tüzes szentek kolostorába szentségtörő kézzel betört, s azt megfertőztette.

– Hát az Zsidrák, Mizsák, Abednégo kára.

– Hogy schismát támasztott, ellenpápát teremtett.

– Ez a teológusok kára.

– Hogy két feleséget vett el, azokkal bűnös együttélést folytat.

– Az meg az ő saját kára.

– És hogy egy új várost alapított Raguza szomszédságában, melyben a világ minden csalóit, félkézkalmárait összegyűjti, s lopott, rabolt kincsekből egy új Bábelt épít.

– Az meg éppen a mi hasznunk.

– Akkor én száműzöm magamat Raguzából – mondá az öreg Boboli, s azonnal egyenesen ment a rettorétól a pregadihoz, bejelenteni ünnepélyesen, hogy mától fogva az ős Boboli-palota, saját templomával és minden bútorzatával, műkincseivel és ereklyéivel együtt eladó, egy év lefolyása alatt nyilvános kótyavetyén a legtöbbet ígérő raguzai polgárnak elárvereztetik, s az ára a város kincstárába letétetik, alapul egy a Boboli nevet viselő lazarétum számára.

Azzal ismét visszatért szigetmagányába.

Hallatlan eset volt az Raguzában, hogy egy előkelő patrícius palotája árverés alá kerüljön. Talán többet nem is jegyzett fel a krónika.

Nagy tanakodásba került már csak a módozatnak a megállapítása is, mely szerint a kótyavetye megejtessék.

Hiszen ha azt a szokást engednék ennél is érvényesülni, amely szerint holmi szegény ember házát elárverezik, hogy kinn az utcán megüssék a kapuja előtt a dobot, s a kikiáltó szavára: „ki ád többet érte?” ígérjenek a venni kívánók, az ott egész polgárháborút idézne elő. Mind a két párt a végső erőfogyásig árverezne egymásra, hogy egy olyan ősnemesi palotát az ellenfele kezébe jutni ne engedjen.

Tehát azt a módot találták ki, hogy a venni kívánók névtelenül küldjék be ajánlataikat, mellékelve magát az összeget is aranyban.

Természetes, hogy ezt a rendszabályt is kijátszotta a ravaszság. A beküldött aranypénz tonnákba volt rakva, s azokat a város kincstárába helyezték el, melynek ajtajához négy pregadinak volt kulcsa, s a tonnákat még csak megnézni sem volt szabad senkinek. Azonban volt egy furfangos stratagémája a kincstárnak. A küszöbe úgy volt berendezve, mérleg formán, hogy amint egy ember rálépett, az a túlsó teremben jelezte a rálépőnek a súlyát; mikor visszajött, megint jelezte. Eszerint annak az embernek, aki az arannyal terhelt tonnát bevitte, a bemeneti és kijöveti súlyát összevetve, s e különbözetből leszámítva a hordó fájának és abroncsainak az ismeretes mennyiségét, ki lehetett számítani, hogy minő összeget képvisel a kínálat, s aztán az utána jövőt értesíteni felőle. Ez az egész mindössze négy családnak a titka volt.

Mikor felbontották az ajánlatok tekercseit, azokban legelőször is a kitett összeg számát nézték, addig a név pecsétjét nem nyiták fel. A küldemények alig különböztek egy pár uncia arannyal. Hanem a legelőször beküldött tonnához mellékelt levélnek még a margójára is volt valami írva: „Az én tonnámnak az abroncsai csak higannyal vannak ezüst színre festve; belül arany mind, s az árhoz számít.”

S ezzel a ravaszsággal túlhaladta valamennyi ajánlkozó társát.

Mikor a névről leszakíták a pecsétet, hüledezve olvasták alatta: „Boboli János, Raguza polgára, Új Jeruzsálem királya.” Így: elöl a raguzai polgár; utána a király.

Aki legközelebb járt hozzá, az volt Pirro Bennessa, Damiani Júdás egykori vőül kiszemelt kedves embere.

A rettore maga sem volt készen erre a meglepetésre. Ő inkább Bennessának szánta a Boboli-palotát.

Sejtette, hogy mi fog ebből következni?

Az ő leánya, Lubomira ösztönzi a férjét erre a merész játékra; annak a büszkesége követeli azt az elégtételt, hogy ő Raguza főterén mint ünnepelt úrnő körjáratot tarthasson, s az ős Boboli-palotában letelepedhessék. Annak a nagyravágyása követeli a cserét, „új jeruzsálemi királynésága” címét Raguza nemesasszonyáéval felválthatni.

S ezt most már megakadályozni nem lehet. Boboli Jánosnak ő maga adta meg az amnesztiát. Az hazajöhet, amikor neki tetszik. Megvette az apja palotáját, törvényes árverésen, abba beköltözhetik. Magával hozhatja mind a két feleségét, s miután a palotájához saját temploma is van, abba még papot is állíthat be egész davidita rend szerint. Sőt mint raguzai polgár, fegyveres szolgákat is tarthat a palotájában tehetsége szerint. Amellett, a másik minőségében, mint egy szomszéd barátságos nép fejedelme, követelheti magának mindazt a tisztességadást, amit a köztársaság ily magas személyek irányában gyakorolni szokott. Ez nagy zűrzavart fog csinálni a városban. S e zűrzavar okozója éppen az ő leánya. Ennek a diadala is kudarc Damiani Júdásra nézve.

Valami menekülőutat akart fenntartani e kelepcéből.

A tízek tanácsa által kiadatá a rendeletet, hogy e mai naptól kezdve Raguzában minden köszöntés eltiltatik; többé se kézintéssel, se kalpaglevevéssel, se üdvözlő szóval nem szabad se férfit, se asszonyt az utcán köszönteni. Büntetés is volt a köszöntésre szabva. Aki mást üdvözöl, az annak egész naplementig szolgájává lesz, s tartozik annak mindenféle parancsát teljesíteni, vagy pedig kénytelen magát egy zecchinóval a szegények pénztáránál megváltani. Ettől a naptól fogva állt fenn Raguzában az a szokás (egész a XVII. századig), hogy senkit nem üdvözöltek az utcán.

Ezzel a rendszabállyal legalább a rossz fogadtatás külső látható része el lett tüntetve. Tiltva van a köszöntés.

Azonban a nem köszöntésnek is megvoltak a maga kategóriái Raguzában, s ezeket már nem lehetett eltiltani. A közönséges nem köszöntés, amikor az ember nem látja meg a szembejövőt, hanem elnéz a feje fölött. Erősebb kifejezése a meg nem adott tiszteletnek, ha az ember a köpenyét a jobb karja körül burkolja, a bal kezét a csípőjén levő tőre markolatára teszi, s a kalapját a szemére lehúzva, a fejét félrefordítja; s ha még ehhez dúdolni is kezd valami canzonettát: ez már éppen csalhatatlan kifejezése a tisztesség-megtagadásnak; de felülmúl minden fitymálási tüntetést, ha az ember a gomblyukában hordott szegfűszálat a fogai közé dugja, s úgy halad el a szembetalálkozó előtt.

Boboli János ezekkel mind nem törődött; az ő tervei mindig messze túljártak a sokaság eszén. Amint Raguza nagytanácsától megkapta az oklevelet, melyben a megvásárolt palotával együtt a polgárjog is meg lett adva neki és minden családbeli népének, sietett az örömhírrel a feleségeihez.

– Íme, amit ígértem, megtartám: Raguza kapui megnyílnak előttünk, s a Boboli-palotába beköltözünk.

E hírért csókjaival árasztá el Lubomira a hírhozóját.

– Csókold meg őt énérettem is – biztatá őt Milenka. Maga is megtehette volna ugyan, de az ő öröme csak visszfénye volt a „szebbikének”, ő nem értette egészen, hogy mi örülnivaló van azon, ha az új jeruzsálemi királyi palotát felcserélheti valaki a raguzai kastéllyal. Nem bírta felfogni szegény kis eszével, hogy minő nyereség az: a tolvajok és csalók, a rabszolgák és szökevények királyára nézve, ha egy csupa becsületes emberekből álló köztársaság első polgárává lehetett.

Erőhatalommal megteheti magát valaki királynak; ez csak jó szerencse, de kierőszakolni azt, hogy becsületes polgárnak elismerjék: ez a talentum!

Eddig gyöngyös, gyémántos királynésüveget viselt a fején Lubomira: és most a lelke is kacagott bele, mikor a tükrében meglátta magát azzal az egyszerű skarlátpiros főkötővel, amit csak az előkelő férjes asszonyoknak szabad viselniök Raguza utcáin.

Milenka ezt az örömét sem értette; ő megtartotta továbbra is bogláros homlokszorítóját: neki ez jobban tetszett. Lubomira holdtölte után harmadnapra kívánta az ünnepélyes bevonulást megtartatni, amikor egyszerre fenn van a nap és a hold az égen virradatkor.

Boboli János nagy pompával készült hozzá. Ő maga fehér lovon ülve, kíséretében az Új-Jeruzsálembe letelepült davidita nemesek: a hölgyek gyaloghintókban, s a waráng testőrség, Solom királyfi vezérlete alatt. Fejedelmi méltóságát megillette ekkora kíséret.

Az Új-Jeruzsálem kikötőjétől Raguza külvárosi kapujáig a tengerpart mentén sziklába vágott út vezetett, melynek most már nyoma sincsen; ezen az úton indult meg Boboli János és kísérete végzetes diadalútjára.

Mikor a kapuján kilépve, a lovára felült, sebes léptekkel jött egy magas női alak, kiben földön úszó selyemruhájáról Bravalla királynőre ismert. Csak a ruhájáról; az arca a királynénak nagyon megvénült, a haja megőszült.

– Megállj király, egy szóra! – mondá Bravalla királyné. – Az éjjel álmot láttam. Tégedet és a két nődet. De csak a fejeiket. Mert mind a három fő a te válladon volt. Ez álom nagy veszedelmet jelent. Azért siettem ide hozzád, hegyeink közül, hogy ezt tudtodra adjam. A három fő egy vállon, három halált jelent.

Boboli János mosolyogva viszonzá:

– Az én csillagászkönyvem másképpen magyaráz. A három fő egy vállon, három koronát jelent: Raguza, Jeruzsálem és Mosszor – Lubomira, János és Milenka. Íme együtt a három. Béke veled. Üdvözlöm Dávid királyt.

Azzal trombitaszó mellett megindult Raguza felé.

Amint a külső kapuhoz közelített, az őrtoronyból dob és kürtszó hangzott eléje, s a város érckapuja megnyílt, a csapóhíd alácsörömpölt.

Itt e kapu előtt le kellett szállnia lováról.

Mielőtt a kengyelből kilépett volna, odajárult eléje Solom királyfi s visszatartóztatá.

– Anyámnak az álomlátására nem ügyeltél; most hallgasd meg a vezérednek a tanácsát. A waráng harcos azt mondja: „Sohase lépj be egy kerített városba annak a kapuján, hanem a kerítésén! Mert ha a falán hágsz be, akkor te vagy a városnak az ura; de ha a kapuján lépsz be: akkor a város a te urad.” Boboli János, emlékezzél rá, hogy én mondtam ezt: „Nehéz volt Raguza kapuján bejutnod, de nehezebb lesz rajta visszajönnöd!” Én nem megyek veled.

– Eredj hát apádhoz, öreg fiú. S ne jöjj velem, ha megtanultál félni.

– Nem féltem keresztülmenni szavadra a bogumilok fegyverein, nem féltem meginni szavadra a megmérgezett borokat, nem féltem szavadra bejárni a föld alatti mélységek pokolországait, de az olaszok hízelkedő mosolygásával szembemenni félek.

És ott megfordult, s egész testőrcsapatjával együtt visszatért a warángok hegyei közé.

Boboli Jánosnak volt bátorsága bemenni szülővárosa kapuján, csupa hű barátaitól kísérve.

Lováról leszállt; mert lóháton még fejedelemnek sem szabad Raguza utcáit taposni, s aztán gyalog ment be a városba; úgy, hogy kétfelől a két asszonya hordszekereit vitték mellette.

A külvárost a teherhordók népe lakta. Ez nagy üdvriadallal fogadta az érkezőket. Külöben is Damiani hívei voltak; de sokat köszönhettek az Új-Jeruzsálemnek kereset dolgában.

Következett azután a tengeri kapu, vénségtől fekete bástyatornyával, melynek boltozatát görnyedő ergonádok tartották kétfelől. Ez a torony volt egyúttal a campanilé, ahonnan harangszó jelzé a nap szakaszait. A többi templomok tornyaiban csak szertartásokra zúgtak a harangok. Ezúttal csak a campanilé harangja szólt, egyes kondulásokban.

A Boboli-palota volt a nagy piazza délnek néző sorában a legelső, szemben vele volt a vámpalota. Ha Boboli János a tengeri kapuból egyenesen a házához siet, jövetele csak a besurranás színével fog bírni. Neki processió kellett. Hogy vártak reá, azt bizonyítá a piac közepén felállított magyar őrsereg csapatja, a tér és a főutca nyitott ablakai, melyekből fényesen öltözött hölgyek néztek alá; a szőnyegekkel megrakott erkélyek, a fellobogózott városháza, melynek porticusa előtt a dieci és a pregadi tagjai csoportosultak; és különösen a házak mentén sorban álló tarka férfisereg, tollas kalpagjaival, színes köpenyeivel, aranyhímzéstől csillogó öltözetében. Ezt a pompát nem is remélte Boboli János. Inkább attól tartott, hogy távol fognak maradni, s hideg megvetésüket éreztetik vele, az eretnekkel, az antikrisztussal!

Megtudta nemsokára, hogy miért félelmesebb az olasznak a hízelgő mosolygása a föld alatti és feletti rémeknél. Kíséretének a vámház felé indulva körmenetben kellett körül járni az egész nagy piacot, s úgy vonulni be a Boboli-palotába. Ekkor tűnt aztán ki egyszerre az összeesküvés, a maga rafinált kegyetlenségében.

Amint maga Boboli János gyalog haladva, jobbról Lubomirát, balról Milenkát bocsátá maga mellett a hordszekérben: egyszerre fölzendült a bal oldalon álló férfisereg ajkairól a hangos „Evviva la Reina!” (Éljen a királyné) kiáltás; míg a jobb oldalon álló férfiak köpenyeiket karjaik körül csavarva, hidegvérrel rágták a szájukba dugott szegfűszálat. A bal oldali paloták ablakaiból kendőket lobogtattak a hölgyek, s virágzáport szórtak a hordszék felé, amelyben Milenka ült; a jobb oldali ablakokból pedig mind visszahúzódtak, amint a Lubomira hordszéke előttük elhaladt. S miután az utcai köszöntés a törvény tilalma ellenére történt, az ezt megszegő urak és úrfiak rögtön siettek a törvényszabta büntetésnek is alávetni magukat, kivették a zsellyehordók kezéből a rudakat, s maguk emelték a vállaikon, teherhordók gyanánt a „királyné!”, a Milenka gyaloghintaját. S mikor a körmenet az átelleni házsor elé került, akkor megint megfordítva következett az egész tüntetés.

Kiszámított megszégyenítés volt ez!

Milenkát, az első asszonyt, akivel a remeténél esküdött meg Boboli János: azt üdvözölték egyedüli felesége, királynéja gyanánt, azt a másikat, akit a davidita schisma tett feleségévé, nem akarták meglátni.

Most azután megtudta Boboli János, miként tudnak az ő hazafiai halálos ölő mérget főzni a köszönésből és a nem köszönésből.

Lubomira teljes mértékben, testének minden erében, lelkének minden indulatában érezte ezt a megmérgezést. Ez az, amitől az ember egyszerre megőrül. Milenkát csak azért üdvözlik hódolva, hogy őt földig alázzák.

És szegény Milenka még jobban szenved, mint társnéja. Mert ő annak a kínját is átérzi, s halálos ítélete hangját hallja az üdvözlő riadalban; s mentül jobban rivallja a sokaság: „Evviva la Reina!”, annál jobban veri a mellét rebegve: „Óh én bűnöm! Óh én nagy bűnöm!”

Lubomira halálsápadtan dűlt hátra, hordszéke mélyébe. Boboli János odaszólt hozzá:

– Légy nyugodt, légy erős! Amit ígértem, megtartom. Én meg fogom őket hódítani teelőtted, ha ég-föld megrendül is bele.

És mikor szétnézett a sokaságon, mely kétfelől utat nyitott előtte, egyetlenegy arcot sem látott maga előtt abból a pártból, mely az ő családját tartotta fejének; ezek itt mind hajdani ellenfelei voltak, a Damiani párt hívei. Amazok távol maradtak; ezek eljöttek – hogy kigúnyolják. Az egyik gyűlölte, a másik megvetette. És különösen feltűnhetett neki, hogy egyetlenegy papot sem lát Raguzában, a papok és zarándokok gyűlhelyén, a kámzsások és a kápsáló szerzetek megszállójában. Itt ő exkommunikálva volt. És mégis győzni akart.

Disputa

Kritikus. Kezdem nagyra becsülni Solom királyfinak az eszét! Hisz ez az egyetlenegy okos ember ebben az egész históriában. De jó orra volt, hogy ide nem jött a kedves prófétájával. De hát ha tudta azt e regényhős, hogy itt neki minden ember ellensége: legelkeseredettebb a saját rokonsága, tudta jól, hogy a fegyveres erő és minden hatalom annak az apának a kezében van, akinek a leányát a kolostorból elcsábította; és mégis ide mer jönni, védtelenül, bűntársai kíséretében, magával hurcolva közszégyenre azt a nőt, akit a katolikus vallás háromszoros tilalma ellenére vett el, s egyszerre mind a két feleségét oda merte hozni egy olyan apa elé, aki Raguza tirannusa, s a Boboli család halálos ellensége: hát akkor volt ennek az embernek esze?

Szerző. Nagyobb volt a becsvágya és a szerelme.

Kritikus. S ez képes volt őt ily őrült vakmerőségre rábeszélni.

Szerző. Hiszen ha még csak annyit tett volna; egy márványfejem sem fájna miatta! De fog ő itt még oly rémséges merényleteket elkövetni, hogy elvégre magam sem tudom kisegíteni a bajból. Hanem hát ilyen a szerelem. Imádta Lubomirát, s meg akarta neki szerezni azt a lehetetlen drágakövet, aminek neve tisztelet – a saját szülötte városában.


VisszaKezdőlapElőre