XXVIII. „Fiam!”

A város palotája előtt várt az érkezőre a rettoréval az élén a tanács. Ez a tisztelet megillette azt mint idegen nemzet fejedelmét.

Mindenki kíváncsi volt rá, hogy minő címmel fogja őt megszólítani a rettore: „király!” vagy „polgár!”

Damiani Júdás így szólítá meg őt: „Fiam”.

És ezzel bizonyára mindenkit nagyon meglepett. Mert ha fogadja Boboli Jánost vejének, akkor elismeri a davidita schisma jogosultságát, s azzal együtt az ellenpápát. Beszéde után hangzott valami csendes kiáltás: „Evviva il Re!”

Az ifjú Boboli levett kalpaggal járult a tanács tagjai elé, a rettore rövid üdvözlete után, a gyaloghintókat engedve az asszonyokkal a Boboli-palota felé továbbhaladni.

– Nem mint király jövök, vendégül, Raguzába; hanem mint kegyelmet nyert száműzött, hazámba vissza. Azért engedjétek meg, hogy mielőtt házamba belépnék, letegyem a polgári esküt a nép előtt.

Ezzel tartozott minden visszafogadott száműzött. Ott a piac közepén, a dicső Roland szobrának a talapzatára felállva, kellett az esküt a pregado után elmondania.

Ez önmegalázással egyszerre megvett minden szívet Bobok János. A raguzai polgárok előtt meghajtja fejét egy király, s koronátlan fővel kéri a polgárjogot a köztársaságban. Ez kielégíté büszkeségüket.

Amint elkezdett beszélni, mintha leigézte volna az egész összegyűlt népet: eleinte némán hallgatták szavait, majdan átmelegedtek azoktól, ékesen szólása lekötötte a figyelmet, csengő, teljes ércű hangja betöltötte a nagy piacot, hogy beszédének egy mondata sem veszett el, az ablakokban ülők is megérthették; mindent játszott, mint egy színész; felmagasztalt, mint egy próféta; jövendölt, mint egy augur és esküdött, mint egy vértanú. Utoljára magával ragadta az egész hallgatóságot. El lett feledve a köszöntési tilalom; vad, lelkesült örömrivalgásban hozta meg a hecatombéját a hidegvérű kalmárok köztársasága a detronálhatlan királynak: a költőnek.

Tudta azt jól Boboli János, hogy csak egyszer engedjék őt fellépni arra a Roland talapzatára, onnan ő meghódítja az egész várost.

Ezalatt a két gyaloghintó a két nővel megérkezett a Boboli-palota elé.

A kapubejárat nem volt oly tág, hogy két gyaloghintó egymás mellett beférjen rajta: egymás után kellett következniök.

A nobilik, kik Milenka hordszekerét emelték, félretaszíták az útjokból Lubomira székhordóit, s előresiettek.

A palotának udvara nem volt. Mindjárt a földszintet egy roppant tornác foglalta el, melynek közepén remekművű szökőkút delfinje fújta szemein és orrlikain keresztül a vizet egy nagy onyxmedencébe; azon túl következett egy tágas oszlopcsarnok, színes üvegekből összerakott ablakokkal: ez volt az elfogadóterem, körül antik szobrokkal megrakva; egyik féldomború fülkéjében alabástrom canephorától emelt csigamedencében felhalmozva a délszak pompás gyümölcsei, gránátalmák, fügék, a hesperidák aranyalmái; egy masszív ezüstasztalon pedig a fényűzés remekei: hegykristályból köszörült poharak, aranylábozattal, korallfogantyúkkal.

Itt várt két hölgy az érkező királynékra.

Csak kettő. Mert odáig terjedt ugyan a hatalma a rettorénak, hogy a nobilikat kirendelje a városház elé az új jeruzsálemi király elfogadására; de már az asszonyoknak nem parancsolhatott. Nem. Ahol az asszonyok országa kezdődik, ott megszűnik a felségi jog. Csak a maga két asszonyának parancsolhatott Damiani Júdás. Az egyik volt a hites felesége, a másik annak a nővére: az ő kedvese. Ezekre nézve ő még uralkodói hatalom volt.

Monna Teresina tíz évvel volt idősebb, mint Monna Barbara, de az életkorkülönbség alig látszott meg közöttük. Lubomira anyja éppen olyan szoborszerű szépség volt, mint húga: magas termet, telt idomokkal, római szabású arc, sötét szemek, büszke homlok, gömbölyű nyak, duzzadó kebel. De a hasonlatosság csak a hallgatás alatt volt feltűnő; amint Barbara megszólalt: a márványarc egyszerre megváltozott, új és gyorsan változó kifejezést vett föl, a szemekből csáb és szenvedély sugárzott.

Ez a két hölgy várt Lubomirára, ünnepélyes bevonulásakor. Az anyja, aki őt gyermekkora óta apácának nevelte, szigorú aszkétai elzárkózottságban, akinek szenvedéseit már serdülő korában tanulta ismerni, s azok miatt az egész világot meggyűlölni, és azután a nagynénje, aki e szenvedéseknek okozója volt, aki miatt az apját elítélte, s a szülői házat elhagyta. És most ennek a két nőnek az üdvözlésével kell találkoznia, hogy az egyiknek a szeméből olvassa a bűnvádat, a másiknak a szeméből a kárörömöt: és mind a kettő előtt tűrje a megszégyenülést. Mert az első, aki őelőtte a Boboli-csarnok tarka márványmozaik padlatára kilép, nem ő; hanem a másik felesége az urának, a „régibb”, az veszi el az első ölelés tiszteletadóját. Ő csak másodiknak következik. És mikor őrá kerül a sor, az édesanyja, ahelyett hogy megölelné, keresztet vet magára és visszahúzódik; helyette azonban Monna Barbara rohan oda hozzá, s forrón, hevesen átöleli és megcsókolja, ahogy egyik bűnös a másikat, akiben saját vétkének bűnmását találja.

És Lubomira mégsem érzi magát megtörve. Hisz ő is küzdeni jött ide. Férje künn a pizzán, ő idebenn a palotában.

Nagy a hőség; a díszöltözet terhes; a tengerparton végigvonuló úton folyvást odatűzött a nap az utasokra; a királyné szomjas.

Körülnéz: cselédek várnak künn a porticusban tisztelegve.

– Milenka! – szól parancsoló hangon. – Eredj! Végy egy kristályt, és hozz nekem a szökőkútból egy ital vizet. Facsard bele egy narancs levét.

S erre a szóra a másik asszony, a nép által királynénak üdvözölt „jobbik”, engedelmesen meghajtja magát, s mindenki bámulatára kiválaszt egyet a kristálypoharak közül, kimegy vele az előcsarnokba, megtölti azt a szökőkútnál, visszahozza: övén függő tőrével kettévág egy narancsot, belefacsarja, s aztán egy arany tányérkán odahozza azt Lubomira elé.

Lubomira ezalatt az erkélyre lép ki, s hideg egykedvűséggel tekint ki a sokaságra, mely a Roland oszlopa körül tolong.

– Parancsolj velem – rebegi a visszatérő „jobbik”.

Erre a „szebbik” hátrafordul, s elveszi a kristálypoharat. Hanem aztán ízleletlenül visszateszi a tálcára hevesen, s indulatosan szól.

– Hiszen ebbe narancsot facsartál. Tudod, hogy ki nem állhatom azt.

– Így mondtad – rebegi az alázatosan.

– A nyelvem hibázott. De te tudhatnád jól, hogy sohasem szerettem a narancsot: mindig gránátalmát iszom a vízben. Vidd előlem!

És Milenka szépen meghajolva, visszahúzódik, érezve hibás voltát, hogy neki lett volna kötelessége kitalálni Lubomira gondolatját, s aztán rövid idő múlva visszatér, más kristálypohárral, melynek vize a gránátalma levétől rózsaszínű. Mosolyogva nyújtja azt Lubomirának.

És Lubomira kegyteljesen veszi azt el a kezéből; szürcsölve, élvezve kiissza a pohár tartalmát félig. Azután visszaadja azt Milenkának.

És ekkor Milenka a megmaradt felét a gránátvíznek maga hajtja fel egy huzomban. Így szokás meginni egymásnak a szerelmét.

S mikor a pohár alját az utolsó seprűjéig kiürítette, akkor derült mosollyal közelíte Lubomirához, s megcsókolta annak az ajkát. Lubomira pedig megveregette Milenka piros arcát kegyesen a lágy tenyerével.

Milenka aztán ismét visszatért a pohárral; nem engedte, hogy azt cseléd vigye a helyére.

Monna Teresinát megszólalásra bírta a bámulat e jelenet fölött.

– Hajh, ha én próbálnék így bánni nénéddel, Barbarával! Akkor bizonyára jól tenném, ha ővele itatnám meg elébb a gránátvíz felét, csak azután magam.

– És én is bizonyára így tennék, miként ez az asszony – suttogá Barbara –, ha az volnék, ami ő.

E szóra Lubomira egyszerre sebesen odalépett hozzá. Nem szólt neki semmit, csak a szemébe nézett, villogó, szikrázó tekintettel: mintha azt mondaná neki: „Hát nem vagy az? Titokban megteszed? Nyíltan eltagadod? Ott alázod meg magad, ahol büszkének kéne lenned; s büszke vagy, ahol alázat a sorsod?” Barbara elérté a villogó szemek beszédét. S amint Lubomira a vállára tette a kezét, lassan megtört alatta, térdre roskadt Teresina előtt, s megcsókolta annak a kezét.

Láthatták azt a nobilik és a cselédek, akik a terem hátuljában s a tornácban csoportosultak.

A rettore felesége most aztán megölelte a leányát, és megcsókolta annak a homlokát.

Ezt a drágakövet kívánta Lubomira a homlokára: anyjának a csókját.

     

És ezzel egy új tant hirdetett ki a női világban.

Amíg Boboli János nagy diadalát kivívta a piazzán: benn a palotában még nagyobb harcot döntött el győzedelmesen a két felesége.

Mert nem a kánonok, nem a parancsolatok állják útját a megosztott szerelemnek, hanem az asszonyi büszkeség. Ez egy oroszlán, akit nem győzhet le más, csak egy galamb. Hogy győzte le? Azt megmutatta a példa. Az a példa, amelyet e két nő behozott Raguzába, nagyobb ragály lett a városban, mint a fekete himlő. Mint a levágott erdő helyén a virágliget, úgy nőtt fel egyszerre a ledöntött erkölcs tarlóján minden eddig alvó szenvedély. Ha az egyik asszonyé a ragyogás, a másiké az alázatosság, akkor lehetséges az osztály. Ez volt a titok, amit becsempésztek Raguzába. Még a trónon is elférnek ketten, ha egyik a zsámolyán akar ülni.

A következő napon Damiani Júdás azzal lepte meg a várost, hogy általános amnesztiát hirdetett ki minden száműzöttre nézve. Ez tőle nagy merészség volt; mert azok közt sok személyes ellenséget számított. Bizonyosan asszonyi rábeszélés vette rá e végzetes lépésre.

Ennek azután az lett a következése, hogy az Új-Jeruzsálembe menekült nobilik, kik ott davidita szokás szerint rendezték be a családi életüket, visszatértek Raguzába, s kezdett fel nem tűnő látvány lenni, hogy a nagy piac árkádjai alatt egy nobili két asszonnyal a két karján sétálgasson végig, sőt némelykor még mindegyik asszony kézen vezeti kétfelől a maga porontyát. Még gondolatnak is rettenetes!

Az Új-Jeruzsálem elfoglalja a szentek városát! Egy új Szodoma lesz belőle!

Még csak egy szentségtörő merénylet volt hátra, hogy megteljen a bűnnek pohara. Hogy a daviditák az oltárig tolakodjanak. Ez látszólag lehetetlenné volt téve. Egy templom ugyan volt a birtokukban, a Boboli-palotához tartozó; de pap nem volt hozzá.

A szerzetesek megválogatása, hogy kiket bocsássanak be a kapukon, nem a rettore, hanem a raguzai püspök hatalomkörébe tartozott.

E tekintetben nagy szigort gyakoroltak, s arra valóban szükség volt, hogy a sokféle schismaticus szakadásoktól s a pajzán életű kápsáló barátoktól meg legyen óva a társadalmi jó rend. Minden kapunál ott ellenőrködött egy Balázs-rendi gvárdián, s az érkezőket szigorún kikérdezte, sőt már a külsőikről felismerte, hogy bebocsáthatók-e, vagy elutasítandók. A davidita papoknak pedig feltűnő viseletük volt: lángveres palást, fehér dalmatika, a mellen az efóddal, fejükön a kétszarvú Áron-süveg. Ilyennek nem volt szabad a város kapuján belépni.

És mégis megtörtént, hogy Oculi vasárnap előtti szombat délestéjén megkondultak a harangok a Boboli-palota templomtornyában, annak a hirdetéseül, hogy a holnapi úrnapján istentisztelet lesz a kápolnában.

Hol veszik hozzá a papot? Ide be nem jöhetett dávidos pap, hacsak repülve nem jött.

Az ingerült kíváncsiság egész éjjel nem engedte aludni a város népét. Búcsúmenetek jártak alá s fel az utcákon, lámpák mellett, énekelve, mint nagy veszedelem idején, és könyörögve, hogy fordítsa el az Úr a városról ezt a csapást.

És hajnalban újra hangzott a csengettyűszó a Boboli-palota tornyából. A templom ajtajai nyitva voltak a piac felé, a viaszgyertyák fénye ragyogott, az oltárképekkel teljes sötétséggel küzdve.

Vajon megjelennek-e a hívek? Lesz-e bátorságuk vakmerő tanaikat ünnepélyes alakban is bevallani?

Nagyon is sokan jöttek elő! Megtelt velük az egész templom. Minden férfi hozta magával a két asszonyát, világ dacára.

A felingerült nép bizonyára meghajigálta volna őket rothadt naranccsal, ha a rettore parancsára felvonult magyar dárdások sikátort nem tartottak volna nyitva a templomba sietők számára.

A nép bámulata egyre nőtt, amint a davidita híveket hármasával előjönni látta: hát ez is közöttük van? Ki hitte volna? De tetőpontjára hágott a szent eliszonyodás, amidőn egyszerre a Damiani-palotából, keresztül a téren, közeledni látták a rettorét, Damiani Júdást, jobb karján Monna Teresinát, balján Monna Barbarát vezetve. Mind a kettőnek piros főkötő volt a fején; Teresina büszkén hordta fenn a tekintetét, Barbara szemérmesen földre süté az arcát, félig kendőjébe takarva. Damiani Júdás pedig hatalmaskodó büszke arccal nézegetett szét, így lépegetett a Boboli-templomajtó felé.

„Hát még ez is!”

Történnek-e még több csodák?

Történtek. Mikor már tele volt a templom a davidita hívekkel, a kíváncsi nép ellepte az ajtó előtti tért, akkor megjelent a palotából átvezető korridoron Boboli János, nejeit, Lubomirát és Milenkát vezetve a kezén. Ezeket ott elbocsátá, hogy foglaljanak helyet a legelső oldalpadon; ő maga pedig odalépett az oltár elé. Volt rajta lángszínű palást, fehér dalmatika, mellén az efóddal; fején a kétszarvú Áron-süveg. Ő maga volt a pap.

Legelőször is felolvasta a gyülekezet előtt II. Cajus pápa brevéjét, melyben őt, mint hívét, Aktaeon atyát, raguzai érsekké installálja, s ugyanakkor kiküldi őt, hogy bulláját kihirdesse, melyben a papok nőtlenségét megszünteti, VII. Gergely pápa minden idevonatkozó intézményeit eltörli, s a házasság sakramentumát kiterjeszti az egész egyházi rendre: „Jobb házasságban élni, mint égni!” Akkor azután Aktaeon atya tart egy hatalmas egyházi szónoklatot, tele bibliai citátumokkal, Szent Ágoston és a patres mondataival, melynek folytán a szofistika és dialektika minden furfangjaival kisüté, hogy ők, a daviditák éppen a valódi Krisztus követői, mert hiszen a Megváltó volt éppen az, aki megvédelmezte az írástudók által megkövezésre ítélt asszonyt, azt mondva: „Bocsánat neki, mert sokat szeretett.” Tehát „sokat szeretni” nem bűn. Krisztus bocsánatot mondott rá szavával; a daviditák tetté változtatják az igét.

Így emelte fel fejét az egyszarvú, akit Szent János Jelenések könyve ígér, hogy megöklelje a templomot!

Ez a merénylet pecsételte meg Boboli János halálítéletét. Ha ez a terve is sikerül, ha magának pártot szerezhet a raguzai papság között, ha behozhatja II. Cajus ellenpápát Raguzába, s felnyittatja előtte Oroszlánszívű Richárd székesegyházának ajtajait, akkor innen felforgatja az egész világot. Ezt már nem lehetett eltűrni.

Még magán e „dies nefastusnak” éjszakáján, kötéllajtorján bocsátkozva le a bástyafalról, átszökött Pirro Bennessa Lacroma szigetére, s felkereste az öreg Boboli Pétert magányában.

Pirro Bennessa, mind e napig leghívebb pártfőnöke Damiani Júdásnak, egykor kiszemelt veje, ez szánta el rá magát, hogy őt összetörje. Minden áron! Még azon az áron is, hogy Raguza kapuját megnyissa a köztársaság legnagyobb ellensége előtt. Velence volt ez az ellenség.

De azt mondák az igazhitű, jó erkölcsű keresztények, hogy inkább Velence foglalja el Raguzát, mintsem a sátán.

És valóban igazuk volt.


VisszaKezdőlapElőre