XXIX. A férgek harca

Amíg a daviditák vezérei fennhéjázó merészséggel keresték a világ oroszlánjait a leküzdésre, el is feledkeztek egy ős ellenségről, a mosszori knézről, akinek a haragját már-már semmibe sem vették.

Pedig nem feledi kígyó farka levágását.

A mosszori vár falai most is füstösen meredeznek fel az égbe a tornyát be sem fedték; úgy maradt, ahogy a pinceboltjáig beégett. Egyik szárnyát betetőzték durva hasogatott deszkával, a boltozatos termeket meglakták, azon kormosan, ahogy a szurokfüst befogta a falakat. Nem is volt ott élet; asszonyt, leányt, kisgyermeket mind magukkal vittek az uskókok. Rabszolga sem maradt, akinek parancsolni lehessen, s a bogumil maga inkább nyakába hagyja esni a záport, mint hogy szárnyékot fúrjon, faragjon. A bánya is el volt hagyva, senki sem dolgozott benne; a tolvajok kiszedték a folyosókból a cölöpöket, a föld alatt járó vizek keresztül-kasul rongáltak minden tárnát. Nem volt senki, aki az érctermő követ törje, nem jött elő több arany a sziklából. Az eddig felhalmozottat pedig mind elrabolták a fellázadt rabszolgák. Beállt az ínség a mosszori várban.

Négy fia volt egykor Tvartimirnak: Vuk, a legidősebb, Tirimir, Branko és a Szlón, a legkisebb. Ezt elpusztították a warángok, a legidősebb pedig nyomorék volt. Megrontotta a pusztolovica, hogy csak mankóval tudott járni. Ezt nem is tűrték meg a daliák között a várban, mindig bujdosnia kellett egyik csodaforrástól a másikhoz. De hiába hagyta ott az inge rongyait a forrás melletti bokrokra felakasztva; a köszvényét csak nem hagyhatta ott velük. Utoljára azt tanácsolták neki a vajákos banyák, hogy menjen el a tüzes szentek ingoványához, ott ássa be magát nyakig az iszapos mohába; oda is elment. Se apja, se testvérei nem örömest beszéltek róla. Szégyen, gyalázat az, ha a családban egy nyomorék van.

A Brankó az apának a kedvence. Öles szál legény, aki megküzd a medvével; lovon és gyalog a legvitézebb harcos. Most ez hordja a junákok csapatjait martalóc járatokra távol vidékeken. Mert élni csak kell, s új rabszolgákat is szükség beszerezni – az sincs, aki a nyájakat őrizze.

A Tirimirt éppen olyan nehezen várja haza, elpusztult várában, a knéz. Az meg a föld alatt jár.

A szerteszét küldött kémek meghozták a hírt az elmenekült rabszolganép felől. Nem volt többé titok, hogy azok a Bludár föld alatti folyása mentén kóboroltak el, míg annak egy szakadékán, a Branta-vízesésen odataláltak éppen a kolostor völgyébe, s azt orozva elfoglalták, azután letelepedtek a Branta-völgyben, a bogumilok asszonyait, leányait, kisgyermekeit is magukkal vitték, most azokkal együtt élnek.

Tirimirnek a felesége és két kisfia is közöttük volt. Szerette őket. Engedelmet kért az apjától, hogy hadd csináljon ő is tutajokat, s száz kiválogatott junákkal, akiket mind az elrabolt feleségeik fölötti bánat sarkantyúz vala, utánuk menjen a szökevényeknek, ugyanazon a föld alatti úton, másfelől a Branta-völgy szárazföldről fegyveres erővel meg nem támadható. A knéz ráhagyta; Tirimir nekiindult a merész útnak vitéz társaival. Annak már tenger ideje múlt. És még semmi hírt nem hall felőlük. Meglehet, hogy odarekedtek valamelyik barlangban, s most aztán nem tudnak se visszajönni, se előrehatolni. A knéz mindennap bocsáttat utánuk a Bludár vizén egész sült birkát fenyőfák közé kötözve, s szálfákat, hogy tudjanak mivel tüzelni. De vajon megkapják-e?

De annál több álomrontó hírt hordanak neki a kémei az elfutott rabszolgák további sorsáról. Azok új nemzetnek, „uskók”-nak nevezik magukat, s várost építenek a tengeröböl előtt, azt elnevezik Új-Jeruzsálemnek. Számuk szaporodik; hatalmuk erősbül; azokat Tirimir a maga száz junákjával, ha eléri, sem ijeszti meg.

Hát még ezt a fiát is mindennap elsirathatja!

De a legnagyobb könnyhullatás oka mégiscsak a leánya marad. A többiek, ha meghaltak, az égbe jutottak, ez él, és máris a pokolba került. Egy pogánynak lett feleségévé, aki két asszonyt tart, miként a törökök. Egy fejedelem leánya! Nem asszonya, csak együtt élő társa – egy kámzsás barátnak, aki magát királynak csúfoltatja.

Hogy tűrheti ezt az egész keresztény világ? A római pápa, a bosnyák király, a magyar király és Ráma hercege, a hatalmas Velence, a büszke Raguza és a keresztes hadak vezérei? Mit rohannak Palesztinába szaracént üldözni; hisz itt vannak a leggonoszabb szaracénok: a daviditák, az uskókok, a warángok!

Küldözte is a fiát, Brankót a szomszéd fejedelmekhez, felszólítva őket, hogy ha tudtak nemrégiben hadakat küldeni őellene a mosszori várhoz, hogy a patarén hitet leesküdtessék vele, ám ültessék fel a hadaikat most, mikor igazi istentagadók emelik föl a fejüket az egész kereszténység truccára; ezeket sújtsák le, ő is segíti őket ezernyi ezer harcosaival! Azonban mindenünnen leverő hírekkel érkezett vissza Brankó. A bosnyák király nem jöhet, mert a szerb császárral van összeakadva; a rámai herceg pedig fellázadt a magyar király ellen, azok most egymást ölik; Coelestin pápának az a fő-fő gondja, hogy új keresztes hadat gyűjtsön; Raguza főnöke, Damiani Júdás maga is a daviditákkal tart; Velence ingyen nem tesz semmit.

– És mégis el kell őket pusztítani! Bele kell hányni a „gerli” be a többi rabló népek csontjainak halmára, öregét, apraját, az utolsó szopósgyermekéig! – dühöngött az öreg knéz, öklével ütve a falakat. S attól pedig csak az ökle lett kormos.

És azalatt benőtte az udvarát az árvacsalán, a seprűlaboda, a maszlag, a bürök, a bolondító csalmatok, a gyepűbodza; mindazok a növények, amik szeretnek az emberektől elhagyott helyeken tenyészni, a várromok általános örökösei. Senki sem irtotta itt őket.

Egyszer a kőlépcsőket benőtt gazszövevényen keresztül egy sánta nyomorékot lát felfelé bicegni a knéz nagy magányosságában; a szíve nem akart rá emlékezni, de a szemei mégis ráismertek: a legöregebb fia volt az, a Vuk.

– Hát te mért jössz haza? – mordult rá mérgesen.

A Vuk görbe is volt, sanda is volt, szőrös képe, hosszú szakálla, mint egy bölénynek.

– Neked jó hírt hozok.

– Akkor bújj ki a bőrödből, s egyenesülj fel!

– Annál jobbat hozok. Az Új-Jeruzsálem el fog pusztulni bizonnyal.

– Ki pusztítja el?

– Én.

– Te! Te lidérc! Te embervakarcs! Te nagymogul a békák között. Te vagy talán a „pilinkó”, aki az anyja levágott lábujjából támadt, hogy a sárkánytól elragadt bátyjait megbosszulja?

– Én vagyok az.

– S hogyan pusztítod el?

– Ezzel a mankóval.

– Eddig csak szörnyeteg voltál, most már meg is bolondultál.

– Nézz csak ide – monda Vuk a mankója támaszkodóját lecsavarva a botjáról. A bot vasból volt, és belül üres.

– Tudod-e, mi lakik ebben? Az, aki milliókat elpusztít, az, akitől százezerek rettegnek. Egy féreg. Csak várj, majd mindjárt előjön.

És nehány perc múlva kidugta a bot nyílásán a csápjait egy kis szennyes fehér puhány, a levegőben tapogatózva.

– Látod e férget? Ezt úgy híjják, hogy a „hajófúró”. (Teredo navalis.) – Ezzel a bot likas végét odatámasztotta a nyomorék a karszék oldalához, amelyen az apja ült, aztán magyarázta tovább annak a természetét. – Ez az a pusztító féreg, mely a Veres-tengeren járó hajók fenekeit két-három esztendő alatt úgy összevissza fúrja, hogy a víz beléjük tódul; ez őröli össze a velencei Lídó vastag cölöpjeit, úgyhogy azokat minden hét esztendőben meg kell újítani; ez dönti le a németalföldi töltéseket, hogy a tenger városokat, tartományokat elönt, ez a hajósok és tengerparti lakók réme: a furdancs.

– Hát mármost mit vegyek én magamnak ezen a férgen?

– Egy várost, népestül. Amiről te éjjel-nappal álmodol: az Új-Jeruzsálem. Épült a Branta-völgy előtti tengeröbölben. A Branta-völgyet elzárja fenn a három tüzes szentek kolostorának a hegylapálya. Ezen a lapályon van egy tó, amely a Nabukodonozor sziklájából eredő hévízforrásból gyülemedett. Ez a tó nedvesíti azt a mohos lápot, amelyben az odazarándokoló lázárok százával áztatják testüket. E roppant vízmedencét a völgy felől hatalmas gát zárja el. Ez a gát nem kőből van építve, hanem erős, levert égerfa cölöpökből. Azért nem építették azt kőből, mert azon a vidéken igen gyakoriak a földrengések: alatta kell lenni a pokolnak, azért jön ki belőle az a forró víz. Az égerfa ellenben nem rothad meg a vízben. Mármost hát halld meg, hogy mit végeztem én! Amióta az Új Jeruzsálem kikötőjébe távol országokból jövő hajók járnak, azok ott a féregrágta fenékpalánkjaikat újakkal helyettesítik s a korhadtakat kidobálják a partra. Én mindennap lejártam a sánta lábammal a partra, s a mankóm üregét teleraktam ezekkel a furdancscsigákkal. Azután felbicegtem megint s a mankómból beleeregettem a csigákat a tó vizébe. S a meleg vízben ez a faj rémségesen szaporodik. Három-négy esztendő alatt egészen össze fogják őrölni az egész gátat. Senki sem gondolhat rá, hogy ezek a tengerlakó csigák oda fel, a magasban levő tóhoz eljuthassanak; végezhetik csendesen a munkájukat. Mikor aztán jól elvégezték, akkor csak egy csendes földindulás kell hozzá, hogy az egész gát ledűljön, s azzal a tömérdek tó, mint az özönvíz egyszerre leomoljon a Branta-völgybe. Az aztán elsöpri magával a tengerbe az egész Új-Jeruzsálemet, minden benne lakójával együtt úgy, hogy még a nyoma sem marad, amiről megtudják, hol volt valaha!

– Jer, hadd szorítsalak agyon! Te legdrágább fiam! – kiálta a knéz, széttárva prémes kaftánját, s beletakargatva nyomorék fiát, s összevissza csókolgatva annak vadállathoz hasonlatos arcát. – Te vagy az én nemzetségem bosszúállója. Tied az áldásom!

Mikor a nyomorék a mankóját elvette a szék mellől, a hajófurdancsnak a feje már bele volt ragadva a karszék fájába. Éhes volt a féreg: mohón kapta a prédáját. Az a karszék egy darab tölgyfatuskóból volt vágva.

– Ezt hagyd itt nekem. Ez lesz az én időmutatóm.

– Valóban az lesz – monda Vuk. – Hallgathatod egész nap a percegését. S ha majd az ülőkéd túlsó oldalán kidugja a fejét, akkor tudhatod, hogy az Új-Jeruzsálem utolsó napja eljött. Addig – legyenek jó álmaid.

– Maradj meg itt nálam.

– Nem lehet. Sietek. Még folytatni kell a munkát. Aztán ott akarok lenni, mikor ez megtörténik. Ott fekszem a gáton. Hallgatom a földre tett fülemmel a férgek őrlését, lesem a kősziklák tompa mordulását, s majd ha megrázkódnak, ott akarok lenni azon a látványon, mikor a világ felfordul, s a hátára ülni a fellázadt hullámnak egy kitépett cölöpön, s onnan ordítani, mint a sárkányparipáról: „Itt jövök, uskókok, hajcihéj! Fel a táncra!”

Az öreg knéz megdicsőülten csókolgatá meg e prófétáló ajkakat, s sajnálkozva rebegé:

– Adnék neked valamit az útra, de magamnak sincs semmim. Mindenemből kipusztítottak a gonoszok. Brankó bátyád rosszul lát el, mind eltagadja, ha valami zsákmányt ejtett. A sáfár mindennap hoz fel egy sült birkát, de annak csak a fejét kapom meg, a farkát még a sütésnél ellopják, a többi részét meg a Tirimir bátyád után küldöm, aki a Bludáron aláment száz vitéz junákkal az uskókokat üldözni, s azóta elő nem jött, pedig egyre várom.

– Hát csak várjad, öreg. Nekem nem kell semmid. Megélek én szépen. A fejedelmek töprenghetnek a sorsuk fölött, hogy mi lesz belőlük; a koldusok nem féltik magukat. Még inkább én hagyok itt valamit. Tudtam, hogy te itt ínségben vagy. Jártomban-keltemben sok alamizsnát kaptam. Meggyűjtöttem, itt van az erszényben. Neked hoztam, tartsd meg.

S azzal átadott az apjának egy bőrzacskót, amibe egynehány arany volt csavarva, s azzal bicegett vissza, a mankójára támaszkodva, alamizsnát szedni s hajófurdancsokkal fizetni érte.

Az öreg knéz pedig ott maradt a kormos várfalai közt, és várta, hogy mikor tér vissza a Tirimir fia a Bludár labyrinthjából, s mikor fúrja keresztül a hajófurdancs a tölgyfaülőkéjét.


VisszaKezdőlapElőre