XXX. Az egérfogó

A láz gyorsan halad! A siker, melyet a daviditák kivívtak, valóban az volt: vészes tévtanaik az egész tengerpartot behódították. A diadal mámora egészen elvakítá őket; azt hitték, hogy már nincs ellenség.

Az igazi ellenség pedig csak azért engedett át nekik minden tért, hogy elhitesse velük teljes győzelmüket.

Damiani Júdás hatalma tetőpontján látszott állni. Legnagyobb ellensége, Velence is szövetségét kínálta cserébe az eddigi torzsalkodás helyett. Felszólítá, hogy az új keresztes hadak szállítását együtt vállalják el a velencei és raguzai gályákon. Ez a megtisztelés nagy haszonnal is kecsegtetett. A raguzai fiatal nobilik, akik a régi erkölcs és szokás szerint a nősülést a meglett kor feladatának tartották, s nem követték a gyönyör és könnyelmű mulatságok újkori divatját, hanem testedző küzdelemben, harci dicsőségben kerestek az ifjú, pezsgő vér számára kielégítést, mind felesküdtek a keresztes vitézek zászlói alá, s indulni készültek a Szentföldre. Itthon csak a szibariták maradnak. Velük együtt készülnek útra az ájtatos papok, a szigorú egyházi rendet követő szerzetesek: nem állnak útjában a testi örömök apostolainak.

Amint ezektől megtisztul (!) a város, akkor azután meg lehet kísérteni az utolsó csapást, behozni II. Cajus pápát Raguzába: megnyitni előtte Szent Balázs templomát; s a hitszakadást világraszóló módon kikiáltani.

Az alkalom, mely e célra ki volt szemelve, a húsvét ünnepe leendett.

A velencei hajóhad, melynek rendeltetése volt a raguzaival egyesülten a frank és német keresztes hadakat felvenni, megjelent Raguza előtt, s ott a magas tengeren horgonyt vetett.

A velencei admirál, Blandino Máté elébb maga ünnepélyes látogatást tett Raguzában, s részt vett a tiszteletére rendezett mulatságokban. Nagy indulgentiáját tanúsítá azáltal, hogy pompás ajándékokat hozott Monna Teresina és Monna Barbara számára, éppen úgy Lubomira és Milenka királynéknak is: ezáltal fejezve ki a daviditák szokásai iránti tiszteletét.

A nagyhét napjai következvén, a világi mulatságoknak meg kellett szűnniök; a velencei admirál visszatért a tengeren horgonyzó hajójára. Azonban meghívta szíves vendéglátásra mind Damiani Júdást, mind Boboli Jánost.

Mind a ketten megígérték, hogy viszonozni fogják a látogatását.

Az olasz azonban csak „kötve hisz a komának”. Damiani Júdásnak gondja volt rá, hogy kíséretül vigye magával a magyar helyőrség legkipróbáltabb vitézeit, azoknak hadnagyával, Bennessával együtt.

Nem is álmodta, hogy Pirro Bennessa legnagyobb hívéből hogy változott át elbuktató ellenségévé. Ő és Boboli Péter titkos szövetséget írtak alá a velencei dózséval, mely szerint Velence megszabadítja Raguzát a zsarnokától és az eretnek apostoltól, s ennek az árában Velence fennhatóságot nyer Raguza fölött, s egy kinevezett grófja fog székelni a köztársaságban, s ezzel megszűnik Raguza függetlensége. Ezek igazán a földet adták oda maguk alól, hogy megtartsák vele az eget. Tökéletes igazuk volt! Az idegen zsarnok ütése nem fáj úgy, mint a honfitársé.

Midőn Boboli János rászánta magát, hogy ő is megtegye a látogatást a velencei admirálhajón, nagyon eszében tartá, hogy ott az ő számára kelepcét is vethetnek; s nem indult neki oly könnyűszerrel, mint a rettore. Ő magával hozta a waráng hajóhadát, a kerekes liburnákat Dávid király személyes vezénylete alatt. Ezek is fel voltak ajánlva a hitetlenek elleni hadjáratra: tehát mint jó barátok közelítettek a velencei hajóhadhoz.

Boboli János azon a liburnán szállíttatá magát az admirálhajóhoz, amelyen Dávid király maga vezényelt.

Mikor búcsúzva kezet szorított vele, azt mondá neki:

– Lehet; hogy engem itt kelepcébe csalnak. A velenceitől minden kitelik. Ha én ezt a gyöngyös süvegemet ezzel a három piros tollal a levegőbe felhajítom, az azt tudatja veled, hogy árulás történt velem: veszélyben vagyok. Akkor te tudod, hogy mit cselekedjél.

– Tudom. Bízd rám – mondta Dávid király, s kezébe fogta a hosszú póznára tűzött kereket, mellyel a hajósainak vezénylő jelt szokott adni.

Damiani Júdás és Boboli János egyszerre hágtak fel, két oldalról jövet, a velencei admirálhajóra. A magyar testőrök és Pirro Bennessa csatlakoztak hozzájuk.

A hajó födélzetén pompás bíborfüggönyű sátor volt felállítva, a látogató magas vendégek a kétfelől sort képező fényes öltözetű velencei alabárdosok között haladtak odáig.

Akkor két hajóapród félrevonta a sátor függönyeit, s azok közül kilépett az ősz Boboli Péter.

Kezében tartá kivont kardját. Tetőtől talpig páncél volt rajta.

– Damiani Júdás, Raguza zsarnoka, és te hitetlenek királya, Boboli János! – szólt az öreg nyugodt, kemény hangon. – Én titeket a raguzai köztársaság nevében elfoglak!

Damiani Júdás hirtelen kardot rántott, s kísérő testőrei közé vonult vissza, védelemre készen; azonban egyszerre megbénult a karja, amidőn Pirro Bennessa megragadta a kezét hátulról, s a saját testőrei kifacsarták a kardot az ökléből. Látta, hogy a saját hívei által van kiszolgáltatva az ellenségeinek.

Azonban Boboli Jánosnak volt annyi ideje, hogy a süvegét felhajíthassa magasan a levegőbe, mielőtt a kezeit bilincsekbe verhették volna.

– Bírátok előtt álltok! – kiálta Boboli Péter.

– Még nem! Dávid király is itt van! – mondá János.

Akkor aztán betömték a száját.


VisszaKezdőlapElőre