XXXII. A harangkongás

A süllyedő admirálhajón a zűrzavar közepett a hajónagyok igyekeztek megmenteni a legbecsesebbet: először is a hajó védszentjének, Szent Katalinnak ereklyeszekrényét, az oltárkészleteket, a hajóhad pénztárát; ezeké volt az egyetlen díszbárka, mely a hajófödélzethez volt láncolva; ezt bocsáták a szomszéd gályához legelébb, mely lassan tudott a süllyedő hajó felé közeledni evezőivel. E percben teljes szélcsend állt be; a vitorlák mind lohadtan csüggtek alá árbocaikról.

A segélykiáltó tülökszó elveszett a harci lármában, amit az összekeveredett dereglyék harcosai támasztottak, folyvást távozva a gályasortól.

A tenger ilyenkor veszi fel ünnepi pompáját: foltonkint tarkállik, akárcsak egy tündér hímezte szőnyeg: a láthatár felé, hol az éggel összeér, ezüstszínben játszik, míg a partok előtt hihetetlen merész ecsetvonással zárja el a tarka képet egy széles sötétkék sávoly. Csak néhol húz rajta egy keskeny fűzöld csíkot valami végigsuhanó fuvallat, mely egy pillanatra feldagasztja annak a gályának a vitorláit, melyet útjában talál. A nap bálványképe még nem tükröződik vissza a tengerből a parton állók szemébe, mert még alig haladta meg a Vellebit hófedte ormait, kora reggel lévén.

Az Új-Jeruzsálem lakói mind kicsődültek a kikötő gátjára, onnan bámulják az érdekes látványt: a két dereglyehad közötti harcot, mely éppen az ő tengeröblük előtt vonul végig. Különben is pihenőnap van: húsvét szombatja; processiók, templomjárások ideje. A daviditák éppen úgy megünneplik a Krisztus halálát és feltámadását, mint a többi keresztények; hisz a názáretbeli Jézus anyai ágon egyenes utódja Szent Dávid királynak.

A hirtelen kitört harc okát mindenki sejti itt. A waráng liburnahadat azért vitte magával János király, hogy ha a velencések árulást követnek el ellene, azt hívei megtorolják.

A partról jól lehetett látni a warángok vakmerő támadását, s aztán visszavonulásuk után az admirálhajó veszedelmét.

Az uskókok örömujjongása köszönté e látható sikert. A warángok ismét megmutatták, hogy mit tudnak. Ilyenkor aztán az üldözők elől gyorsan vissza szoktak vonulni sziklás kikötőjükbe, melynek vészei közé idegennek behatolni bizonyos hajótörés.

A nap a reggeli tizenöt órát mutatta az égen, amidőn egyszerre megváltozott a tenger ábrázatja. Anélkül, hogy egy szellő keletkezett volna, hirtelen sötétzöldre vált a széles víztükör nagy messzeségben, a habok elkezdtek táncolni: nem úgy, mint midőn a szél torlasztja őket barázdákra döntve, de mintha csupa ugrókút szökellne felfelé rendetlenül, egymásnak ütődve, néhol ívnek hajolva, s a hullámtáncban valamennyi dereglye és liburna bukdácsol, kalimpázik, orrával, farával fel- és lesüllyedve, csúffá téve a kormányt, evezőlapátot.

E megfoghatatlan tünemény közepett valamennyi tengerész fülét megüti egy vérlázító hang: az Új-Jeruzsálem templomának tornyaiból harangszó hallik.

Hisz ezek pogányok és Krisztus-káromlók!

Akik nagyszombat reggelén megkondítják a harangjaikat; a világba kiáltva a kihívó gúnyt, hogy nem utaztak e napon a harangok Rómába!

A velencések haragja a harangszó hallatára egyszerre az Új-Jeruzsálem ellen fordult. A warángokat hagyták menekülni a maguk búvókikötője felé, amelynek vészeit minden pilótájuk ismerte, s mintha közös parancsszavuk lett volna rá, nekifordultak az elátkozott városnak.

Úgyis ki volt arra mondva az ítélet: el kell pusztulnia a föld színéről! Ez a harangszó csak sietteté a végrehajtást.

Nehány dereglyének a parancsnokai észrevették azalatt, hogy az admirálhajó árbocai félre vannak dőlve, s egyszerre visszafordultak a süllyedő gálya segélyére; a nagy tömeg azonban, mint egy zárt falanx nyomult a Branta-völgyi kikötő felé.

Az akkor is rakva volt kereskedőhajókkal; jó hadizsákmány a hajósoknak. Azoknak a tengerészei nem is gondoltak ellenállásra; hanem amint észrevették, hogy a velencések támadása őellenük fordul, menekültek ki csónakjaikon a partra, telekiabálva rémhírrel a várost, hogy itt jön az ellenség a tenger felől.

Odabenn azonban még nagyobb rémületre találtak: a lakosság eszeveszetten rohant az utcákon, hanem némán! Ennél a veszélynél elveszti az ember a szavát. Ha tűz van, ha árvíz jön: tüdőszakadásig ordít a halandó, de mikor a föld alatti ellenség jön, akkor a rémület néma.

Az, aki a tornyokban a harangokat kongatta, nem a hittagadó davidita nép volt: hanem a földrengés.

Már napok óta rebesgették azok a lázárok, kik a mohásból lejöttek a kikötőbe alamizsnát szedni, hogy a tüzes szentek kolostoránál szokatlan tünemények járják: a Nabukodonozor üregéből rendkívüli tömegben omlik elő a forró víz, zavaros, iszapos keveréket okádva a tóba, mely már egész a gát párkányáig megtelt, s abból oly nehéz gőz párolog fel, hogy a tó feletti csapóhídon nem lehet a kolostorból kijönni, mert leszédül az ember. Néha a hévízponor üvöltő böffenéssel gyantaszagú pokolsarat hány ki, melynek salakja ott úszik a víz színén felül; kő, mely a víznél könnyebb.

Nem is igen mertek már a nyomorékok a gyógyfürdő burdékjaihoz visszatérni.

Az is feltűnt, hogy a számos vadkan, mely ott a makktermő erdőkben tanyázott, milyen nagy röfögéssel igyekezett több nap óta a hegy túlsó oldalára átköltözni, valamennyi visító kocájával együtt. Vadmacska a fiát vitte a szájában, a dabóza fényes nappal kijött a barlangjából, s futott a tengerbe. Minden állat előre érzé azt a névtelen rémületet.

Csak egy élőlényre nézve volt ennek az előérzete gyönyörűség.

A mosszori knéz nyomorék fia ott hevert éjjel-nappal a tó cölöpgátján. Neki halálélesztő volt az a fullasztó gőz, amit a kénköves sár felpárolog. Ott hallgatta figyelve a földkebel morgását, a gerendafúró csigák percegését, s biztatta a köszvényes tagjait, hogy majd nem soká tart már.

– Az Isten nyomorékja nemsokára hős lesz. Olyan paripára ül, amilyenen még Deli Markó sem lovagolt soha, s úgy gázolja maga alá az ellenséget, miként a Fanyövő, a Vasgyúró, a Kőmorzsoló: a nagy óriások. A Pilinkó, a Hüvelycsik Palkó bosszút áll a sárkányon az elrabolt húgáért, megölt bátyjaiért! Beleveri az ólomszérűbe a vasbuzogánnyal!

Csak az a nap jöjjön, amelyen a harangok megkondulnak maguktól a toronyban.

Hát eljött az a nap.

Amikor a tenger azt a tüneményt láttatta, hogy elkezdett szélcsend alatt hegyes hullámokban szökellni, ez a földrengés első tünete volt: a szárazon még jobban érezték azt, a megrázott tornyokban kongtak a harangok. A nép lélekvesztve rohant a főtemplomba, az oltár elé kényszerítve a főpapot, II. Cajus pápát, ki tiarás fejével éppen olyan reszkető alak volt, mint hívei egyenkint, s rémületében nem találta meg a könyörgése kezdő szavait.

A partra szállt velencei harcosok nem találtak fegyveres ellenséget, aki ellenállni merészeljen. Ott kezdhették a munkájukat, ahol akarták.

Az a nyomorék démon is érzé azt a lélekijesztő földrázkódást odafenn, a cölöpzet párkánygerendáján ülve, mint egy paripán, ő is hallá azt a rémséges harangszót odalenn a város tizenhét tornyában, aztán elnézte felmagasztalt tekintettel, hogyan kezd kifelé hajlani az egész gát a közepén, a túlsó oldalán levő vastag mohát, bürükérget túrva, repesztve szerteszét.

– No még jobban! No még jobban! – kiabált, mankójával paskolva a gerendát, amelyen lovagolt. – Co fel sárkánylovam! Co fel táltos paripám! Se fejed, se lábad! Mégis te fogod el!

Egyszer aztán nagyot buffant a hévíz sziklatorka, olyan tömeg sarat vetve ki magából, hogy vele együtt a három tüzes szentek drágakőszobrait is kihányta a tóba; amit egy felfelé taszító lökés követett, s erre iszonyú robajjal dűlt ki az egész cölöpgát, melynek gerendáit a hajófurdancsok összevissza pudvásíták, egész hosszában a völgy felé.

És azzal az egész roppant víztömeg, a tó összes tartalma, egyszerre alázúdult a völgybe.

Nem mint egy zuhatag, de mint egy hömpölygő lavina, mint egy apokaliptikus szörnyeteg gigászi feje, ágaskodva, égnek emelkedve, hullámot hullám fölé túrva, omlott alá a népirtó csoda.

A nyomorék Vuk átnyalábolta karjaival, lábszáraival a párkánygerendát, mint a szilaj paripát a lovagló vadember; a hullámtorlat leszakította azt a kapcsairól, s felkapta a hátára! Ott nyargalt az őrjöngő démon a saját maga alkotta szörnyeteg tajtéktúró hátán, viharsebességgel vágtatva hanyatt-homlok a mélységbe alá, aztán eltemette őt is az özönvíz árja.

A hömpölygő áradat egy álomperc alatt leseperte maga elől az egész paradicsomkertet, pálmaligetével, gránátalmapagonyaival, s aztán dúlt földrengető robajjal a mély völgybe alá: letördelt sziklákat hajigálva előre, s kinyűtt erdővel tömve meg saját maga előtt a völgyszorulatot, hogy aztán megint összegyűjtött haraggal törje keresztül a torlaszt, s annál iszonyúbb rohamban zúduljon alá az útjába épült veszendő embertanyára. Se kőfal nem állt meg előtte, se százados erdő.

Mi történt odalent az Új-Jeruzsálemben? Maradt-e idejük a győzőknek és a legyőzötteknek egymással kibékülni? Mondhattak-e el egy utolsó imádságot az irgalmas Istenhez? Menekülhettek-e fel a magas tornyaikba, házaik tetejére? Arról hírt nem mondott senki. Védőfal, bástya, palota, templom tornyostól mind egymásra omlott, s magá alá temette, ami élt; a lezuhanó áradat még a mólót is keresztültörte, felforgatva a kikötőben horgonyzó hajókat, pozdorjává zúzta a dereglyéket, s aztán beleomlott a tengerbe. Még ott sem szűnt meg. Mintha ő volna az a Leviathán, aki átússza a tengert, továbbhömpölygött, kígyó alakú hánykódással, a kinyűtt erdőtől zöld sörényes háttal, gályaroncsot, templomtetőt, holttestgomolyt zúdítva maga előtt hullámtúró fejével; egy ítéletnapi szörnyeteg a sima kék tengerszín közepén.

Az admirálhajónak már csak az árbocai álltak ki a vízből. A hömpölygő csoda egyenesen neki tartott, harsogásával elnyomva a kétségbeesett nép halálordítását. A vitorlapóznák, az árbockosarak el voltak lepve, mentésre váró, kapaszkodó hajósokkal. A vizek csodája keresztülgomolygott rajta, árbocokat, embereket a tenger mélyébe temetve, a gályát fenekével felfelé fordítva, s még azután messze elúszott a felzavart tengeren, szertefutó barázdákat küldve szét a ringó víztükör felett, sárga iszapszínnel s zöld fatörmelékkel jelölve meg az utat, melyet végigfutott.

Új-Jeruzsálem városa nem létezett többé. Sem a Branta-völgyi paradicsom.


VisszaKezdőlapElőre