XXXIV. A holt király nászútja

A warángnők a tengerpart magas sziklapárkányára gyülekeztek, ottan várták visszatérő hőseiket.

A cadmaei sziklák tengeröble táján már nem üldözték azokat a velencei naszádok; a keresztes had gályái a magas tengeren tűntek elő árbocerdejükkel, mozdulatlanul.

Hanem a kürtök elárulták a gyászt.

Ha diadallal közelítnek a waráng vitézek hazatérő liburnáikon, akkor riadó énekeiket visszhangozzák a parti sziklák; amikor gyászolnak, akkor csak a kürt szól; a veszteség számára nincs emberi szó.

A nők a kürtrivallásra mind seregestül rohantak alá a meredek sziklavágányokon a férfiak elé.

Kinek van gyásza? Kik lettek özveggyé?

A csatában elesett pajzsát oda szokták felfüggeszteni a liburna árbocának tetejébe. A király hajóárbocán függött a pajzs. Messziről rá lehetett ismerni arra. A két egymásnak fordított félhold egyike aranyból volt, a másika ezüstből.

Jaj a waráng népnek! Elesett a legnagyobb hőse! A soha le nem győzött Dávid király! – Csak mérgezett nyíllal tudták elejteni.

A víz sekélyébe érve, a hajósok kiugrálnak a királyi liburnából, s ahányan hozzáférnek, vállaikra emelik azt, és kihozzák a partra. A két királyné odarohan a dereglyéhez, melynek árbocánál áll a holt király. Áll, és nem fekszik; vállai alatt átkötött lánc tartja egyenesen az ég felé, arca még feltekint a napba: annak a sugarai tündökölnek vissza halott szemeiből.

Az egyik királyné, az ifjabbik, a szenvedélyesebb, vad ordítozásban tör ki; zilált haját tépi, az egeket dorgálja, a tengert hajigálja marokra kapott kaviccsal, s szidja a halottat, hogy nem szégyenli magát egy olyan nyomorult kis nyílvesszőtől legyőzetni óriás létére? Az öregebb királyné, az ősz Teuta csendesen viseli magát. Tudja és helyesli, hogy a waráng nép minden királyának az a vége. Nem mirigyben kell annak elveszni, hanem fegyver által. Szép suttogva beszél halottjához: „Megjöttél! Ismét elmégy! Hosszú nászútra mégy!” – S aztán, mint aki jól tudja a szokást, előkészíti a kedvesét arra az útra. A waráng férfi sohasem visel ruhát, csak amikor meghal. Akkor az asszonyai széthasogatják legdrágább köntöseiket, abba burkolják be a hős tetemeit; vállától lábáig, selyembe, bársonyba; két kezének minden ujját külön becsavarják szalaggal, szironnyal.

A férfiak azalatt elkészítik a ravatalt.

A király ravatala maga az a liburna, melyet annyi harcban kormányzott, amelyben hőshalált nyert. Ennek az oldalait bemázolják illatos terpetinnel, fehér szurokkal; a fenekét teleöntik földi gyantával, s koszorúkat fonnak az egész hajó körül piros gyümölcsű borókaágakból.

Mikor elkészültek, a holt király hitvestársai búcsút vesznek a gyermekeiktől; összecsókolgatják apraját-nagyját; Solom vezér marad utoljára: azt megáldja mind a kettő.

Azután kezdődik az ő saját temetési készülődésük.

Itt ismét visszatér az ősi pogány szokás. A hitvestárs együtt megy a férjjel a túlvilágra. Semmi világa nincsen a földön többé. A szerelmese is hogy lenne egyedül ama messzeségben. Vele fog utazni mind a kettő.

Odaállnak ők is háttal az árbochoz. S előbb a saját ércöveiket hozzácsatolják a halott érctüszőjéhez; azután a hajfonadékaikat összekötözik annak a felbogozott csimbókjaival.

El nem szakadhatnak így egymástól.

A régészek találnak mindenfele ércből, bronzból, aranyból leginkább csiga módra összecsavart lemezeket: találgatják, mire való volt az. Ilyeneket viseltek a warángok, férfiak és nők, karjaikra csavarva. Teuta és Bravalla királynék a saját karjaikon levő tekercseket összeölték a király karjain levőkkel; végre Solom, a kedvenc fiuk a kettőjük kezén levő karlemezeket csatolta össze. Most már elválhatatlanok lettek.

Ekkor aztán a waráng vitézek ismét vállaikra vették a királyi liburnát, s visszavitték a tengerre.

Senkinek sem volt szabad a három temetkezőn kívül beleülni, úgy vontatták ki a többiek a sziklás öbölből a sík tengerre.

Egyre harsogtak a kürtök szomorúan. A parton maradt asszonyok gyászéneke kísérte a távozókat.

A nap utolsó sugárküllőit vetette szét az égen, s amint elsüllyedt a tenger alá, egyszerre beállt az éjszaka; a firmamentum megnépesült csillagokkal, azok közt a legfényesebb, a nap kísérője, az esti csillag hosszú fénybarázdát vetett a tengerre.

Ekkor feltámadt az esti szél, s végigfuvallt a felfodrozott óriási víztükrön.

A király liburnájának volt egy vitorlája, mely az árbocon lengett, az megfeszült a széltől.

Solom vezér akkor egy kanóccal meggyújtá a királyi liburna orrára helyezett üstben a lobbanékony földi gyantát. S azzal útnak ereszték a liburnát, hadd keresse maga a bejáratot a túlvilág kapuján. A szél vitte azt a vitorla segélyével csendesen.

Ez ideig a kerekes hajó bodonjába elhelyezett tulkok meg sem mozdultak; folytatták a kérődzésüket csendesen a sötétben. Amint azonban a szurokfüst megütötte az orrukat, egyszerre csülökre kaptak, s elkezdtek baromösztönnel szaladni.

Akkor aztán megmozdultak a lapátkerekek, s vitték sebesen előre a liburnát.

A waráng hajósok dereglyerajáról kardalban zendült fel a „térj hazádba!” rivallás, s azzal mind hátramaradtak.

A királyi liburna futott előre magától, kormánytalanul.

S amint sebesen sikamlott tova, a szurokfüst az ércedényből hátrafelé csapott, s meggyújtá sziporkáival a gyantával bemázolt járművet. Nemsokára összecsapódott a láng az árboc körül, eltakarva a három egymáshoz kapcsolt alakot, a királyt, két királynéjával együtt. A két nő még akkor is énekelt. Szerelemről, boldogságról.

A waráng nők így szoktak a holt kedveseikkel nászútra kelni. A dal nemsokára elnémult; de annál hangosabb lett a vadállatok bömbölése. Azokat ott a bodonban nem tudta megölni sem a füst, sem a láng. A bodon rézzel volt borítva, s a kerekektől felkorbácsolt víz eloltotta a ráhulló tüzet.

S így rohant előre az égő liburna sokáig a két bőszült szilaj állattól hajtva, mikor már a vitorlája is elégett. – A velencei hajósok rémülve láttak egy tüzes szörnyeteget úszni gályáik felé, a sík tengerszín felett, mely aszerint, ahogy az egyik tulok kifáradt és elbukott a bodonban, míg a másik erőfeszítve taposta a forgó gépet, kígyózó futással cikázott feléjük. Azt hitték, hogy ez a mesebeli sárkány.

Rémséges zűrzavar támadt a gályák közt. Azt sem tudták, merre kerüljék ki a tűzszóró csoda rohamát, aki bömbölve jön rájuk. Akik közelről látták, még jobban elrémültek a lángok közt egyenesen álló királyi alakok ijesztő képétől, akik az égő árbochoz támaszkodva, holtuk után bosszút állni jönnek tűzhajójukon.

Utoljára az egyik tulok ott a hajtógépben végképpen elbukott: megölte a hőség; a másikban több életerő volt, az még győzte a futást. Ekkor aztán, hogy csak az egyik lapátkerék forgott, elkezdett a liburna csigatekervényben forogni veszettül, valamennyi gályát fenyegetve bomlott keringésével, míg legvégre nekifutott egy teherszállító bárkának, s a víz alatti sarkantyújával odafúrta magát annak a fenekéhez. A bárkáról mindenki elfutott. Kinek volna kedve harcolni pokolbeli rémek ellen. A liburna a bárkát is lángba borította: ez aztán lesüllyedtében levonta azt magával együtt a tenger fenekére.

Dávid király még holta után is győzelmesen harcolva ment át a túlvilágra.


VisszaKezdőlapElőre