XXXV. A halálra ítélt nép

Damiani Júdás elfogatása igazi velencei politika volt. Raguzának, legfélelmesebb vetélytársának visszaadta vele a szabadságát; de cserében a saját maga uralmát állította fel benne.

Hogyan számolt le azután egymással Velence és Raguza? Hogy tudta az utóbbi lerázni nyakáról az önként felvett jármot? Arról beszéljenek a történetírók; mi a regény katasztrófáinál maradunk.

A politikai vívmány nagy árba került Velencének, illetőleg a köztársaság hajóhadán szállított keresztes tábornak. Még mielőtt szaracénokat láttak volna, már egy csata veszteségeit sirathatták el, amelyre senki sem számított: egy elsüllyesztett gályát és egy elégett teherbárkát, negyven dereglyét, melyet az új-jeruzsálemi öbölben összetört a vízomlatag, és sok százait a romok alá temetett, a vízbe fullasztott legjobb harcosoknak és hajósoknak.

És ez mind a warángok bűnlajstromára rovódott. Még a tüzes szentek kolostora alatti tó alázúdítását is nekik tulajdoníták. A kolostor az ő szerzeteseik lakhelye volt, amióta az apácákat kiűzték belőle. Azon a néhány dereglyén levő hajósok, melyek az admirálhajó segélyére visszafordultak, mind jól látták, amint az a hófehér gomoly onnan a hegyvágányból aláhömpölyödött, a legmagasabb fák koronáin túlcsapva, s döntögette le maga előtt az útban talált házsorokat, tornyokat, bástyafalakat; látták azt az öbölbe lezúdulni, a hajókat egyszerre a hab hátára felemelkedni, s aztán a kőgáton keresztül a nyílt tengerbe bukfencezni; maguk is rémülten igyekeztek, hogy a csodaáradat futásából félremeneküljenek.

Tehát szerintük e kétségbeesett csapást is a warángok mérték a velenceiek fejére. Ez a maroknyi mezítelen embercsoport már több délceg vitézt elpusztított, mint amennyit saját maga számít.

Legyen hát kiirtva az utolsó lélegzetvevőig!

Addig a keresztes had nem távozik el Gravoza öbléből, amíg a nehéz ítélet végrehajtva nincs; a szaracénok fölött elsőbbségük van a warángoknak.

Ezek is hitetlenek. Daviditák.

Az ellenpápa veszedelmesebb ellensége a keresztény világnak, mint Coradin vagy Szelaheddin.

A szép, rendezett keresztes hadat azonban lehetőleg kímélni kellett.

Vannak félvad népek a Balkán-félszigeten, amelyek méltók arra, hogy az egész vad waráng népet tövestül kiirtsák. Itt van a mosszori knéz a maga bogumiljaival. Annak a hívására ezerenkint csoportosulnak össze a hegyekben élő törzsek junákjai, akiknek úgyis mindennapi kenyerük a harc és préda.

Velencének van pénze. S aranyért könnyű vasat kapni. Raguza is részt fog venni a bosszú hadjáratában. Magyar helyőrsége úgyis unja már magát a hosszas tespedésben.

Brankó vezér, a mosszori knéz fia, a meghívásra feljött Raguzába, s ott megpecsételte a szövetséget az egyesült köztársaságok főnökeivel. Ő kész fegyverbe öltöztetni hatezer junákot, ha Velence a költségeket előlegezi hozzá. Azonkívül kikötötte, hogy a végrehajtott megtorlás után a warángok által bírt terület a mosszori knézséghez csatoltassék. Megígérték neki. Azt is megkívánta, hogy a raguzaiak a leégetett mosszori várat újból és egész díszében fölépíttessék, a bogumilok adnak hozzá követ, meszet meg levágott koponyákat, amennyi szükséges. Megígérték neki. Azután a magyarok küldjenek nekik tanult hevéreket, akik az elpusztult aranybányát ismét mívelhető állapotba helyezzék. Ez is írásba lett adva. Azután a Levantéból Raguzába járó karavánok fizessenek a mosszori knéznek védelmi vámot, mikor a Demir-kapun átkelnek. Ezt is jóváhagyták. Még valamit! A rombadőlt Új-Jeruzsálem omladékait egyedül a mosszori knéz alattvalóinak legyen szabad felkutatni az ott eltemetett kincsek eltőkítése végett. Ez sem talált ellenvetésre. Végre, hogy a bogumilok a Jézus nevét az ő szertartásaikban így ejthessék ki: „Ihzusz”. Megengedték nekik.

Akkor aztán azt mondá Brankó a szövetséges vezéreknek:

– Mármost csak azt kötöm ki magamnak, hogy én vezethessem a magam hadait, s csatázhassak a warángokkal a bogumilok módja szerint.

– Igen jó lesz; mi pedig majd harcolni fogunk a velencések módja szerint.

Azzal megitták a szövetségpoharat, Brankó megkapta a nehéz erszény pénzeket a hadak felszerelésére, s hazatért az apjához.

Az öreg knézt már akkor nemcsak a cselédjei szolgálták rosszul, hanem a lábai is. Egész nap a csatlósait szidta, s ha azok elmaradtak, a fájó térdeivel veszekedett.

Még mindennap utánaküldte az eltűnt fiának, Tirimirnek a sült ürüt a Bludár vizén. A csatlósoknak volt annyi eszük, hogy a húsát megették maguk, s csak a csontját dobták a vízbe.

Nem félt már senki az öregtől, annyira, hogy a nagy varangyos békák odamásztak az ülőhelye közelébe, s onnan kuruttyoltak a szemébe: tudták, hogy nehéz neki a helyéből felkelni, hogy velük kergetőzzék.

De amint Brankó hazaérkezett a junákjaival, s felhordatta az öreg elé a pénzeszacskókat: egyszerre meggyógyult annak a két lába, még a dereka is kiegyenesedett. Hát még mikor az örömhíreket elmondta a fia! Le van már döntve az Új-Jeruzsálem. A tolvaj, szökevény, áruló uskók nép vízbe fojtva, eltemetve. Ah be jólesett a szívének! „Ezt az én Vuk fiam cselekedte! Az én szegény nyomorék fiam! Azt tette, amit a Hüvelycsik Palkó! Összetörte a sárkányt mázsás buzogánnyal! A Pilinkó! Mind megölte őket!” Halva még az asszonyok is, akik a rabszolgákhoz adták magukat. Hát az elszökött leány, a „ki ne mondd nevű!” Meg annak az elcsábítója? Börtönben várják nehéz ítéletüket. „Nehéz legyen nekik!” És a gyilkosok? A waráng vérengzők? Solom királyfi! Ki van rájuk mondva az enyészet! A gerlibe velük! Oda, abba a nagy sziklasírba, ahova már annyi nép utolsó maradványa el van temetve! Ahol feküsznek egymásra halmozva a cimberek, a liburnok, az antariátok, az avarok! Utánuk a warángokat! Egy visító poronty ne maradjon utánuk! Velence és Raguza segít a nagy öldöklő munkában.

Erre a szóra az öreg még táncra is kerekedett; hanem aztán, hogy a lábába nyilallt a köszvény, ismét visszatért a józan esze; elkezdte a dolgot bírálgatni.

– Hát a mi jutalmunk mi lesz?

Brankó elszámlálta előtte a megállapított ígéreteket.

Az öreg fokozatos jó kedvvel mondogatá: „jó! elég! sok!” Hanem aztán, hogy a fia egyre nagyobb ígéreteket sorolt elő, lefelé hanyatlott a jó kedve, bosszús lett: „Ez már nagyon sok! Ez már hihetetlen!” – Az utolsó ígéretnél már csak fütyülni tudott, s mind a két fájó térdét dörzsölte a tenyereivel.

– Hallod-e, Brankó fiam. Mondok neked valamit, el ne felejtsd. „Ígéret: adósság.” Aki sokat ígér, sokkal adós. Akinek én adósa vagyok, azt én nem szeretem. Akit az ember nem szeret, azt nem kívánja látni. Azért azt mondom teneked, hogy amikor te a velencésekkel szövetségben hadat kezdesz: egy pajzst a melledre akassz, a másikat meg a hátadra!

– Ne félts te engem, öreg – mondá Brankó –, magam is kötve hiszek a komának.

Egy éj és egy nap alatt fel lett lármázva a környék, s gyűltek a törzsek harcosai közelből és távolból a mosszori vár alá. Ott a völgyben ütöttek tábort, rögtönzött sátorok alatt, mindenik a maga zászlóival. A várba nem hívták fel a vezetőket, nincs ott mit keresni. Puszta rom ott minden.

Az öreg knéz felmászott a kőlépcsőkön a kiégett toronyba, melynek a boltozata még tartotta magát gerendák nélkül is, onnan nézte a vár aljában gyülekező hadat. A nagy erkély párkányát szépen benőtte a bogáncs, a kígyószisz meg a fekete üröm, jó árnyékot adtak a vár urának, mikor a nap forrón odatűzött; kormos gerendacsonkok szolgáltak ülőhelyül. A felfutó vadszeder savanyú bogyóival nedvesítette a nyelvét, ha nagyon elepedt: mégsem hagyta el azt a helyet, ahonnan a gyülekező táborra láthatott; onnan számlálgatá a kétszázával rendezett zászlóaljakat: „egy csata, két csata, három csata!” később aztán: „tíz csata, húsz csata, harminc csata!” Együtt volt már háromszor annyi harcos, mint amennyit a waráng férfisereg számít, s ezek is jó vitézek: bivalybőrpáncélja, rézsisakja, teknőpajzsa van valamennyinek, kelevéz a kezükben, kétélű kard az oldalukon.

Csak a „jó időre” várnak, hogy megkezdjék a maguk módja szerint való hadjáratot.

Az a jó idő, amelynek jöttére a bogumilok várnak: a bóra, az északi szél.

A bogumilok haditerve az volt, hogy egy olyan hét napig tartó északi orkán alatt a warángoktól lakott erdőket felgyújtják.

A bogumilok erdőpusztítók.

A vandálok kegyelmesebbek voltak, mert azok csak az emberi műveket pusztították el: a palotákat, a szobrokat; a patarénok az istenkéz remekeit, az élőfákat irtották ki haragjukban. Még ma is azt teszik morlák utódjaik, hogy ha megharagusznak a szomszédjukra: éjszaka lefűrészelik tőben az olajfáit.

A pogányok, a mohamedánok nem tették azt soha. Minden Istennel járó nép előtt templommal egyértelmű az erdő.

Kivált ez a minden nemzetek vérével megáztatott ősrengeteg itt a Bludár és a Branta között, ahol minden, a csatákban megfogyott népmaradvány, mely hazát veszített, végső menedékére talált, melyben még néhány évtizedig dicsősége emlékeit elsirathatta. Ezek a hat-hét századot látott óriási tölgyek rejtik összeforradt odúikban a vándor fajok minden honi oltárról elűzött bálványait, aranyból, bronzból öntve, kőből kiábdálva, csontból kifaragva; az összeboruló geszt őrzi, sűrű moha, páfrány takargatja Pérunt, az oroszlánfejű istent; egymásra dőlt hársfaóriások alatt alszik Khorsz, a mennydörgések istene; mély völgyszakadékban, hová a szarvasok agancsaikat lehányni járnak tavaszkor, kussad a Svantevit, a legtöbb szarvú bálvány, s az avarok védistene, a Volos belenőtt az élőfába, amelyhez odatámasztották; s a visszhangadó méla csendességben a megtagadott istenek sóhajtását hallja a bujdosó.

S ezt az erdőt akarják felgyújtani!

Ahol a tölgyek és bükkök országa végződik: ott felváltja társait a veresfenyő és a szumak, melynek illata, mikor a delelő nap rásüt, a túlvilág légkörét sejteti a halandóval, s odacsalogatja magához a délkör minden énekesmadarait; míg gyümölcsös ligetében apró majomsereg cívódik egymással, utolsó képviselője fajának Európában. De lenn a völgy sötét mélyében a vad bölény búgó szava harangoz, s a vad páva jajgat a lombhullám fölött, mint egy úszó hajó, suhanva végig; míg a sziklákról aláhulló zuhatag örök orgonaszava mondja egyre: „Szent, szent, szent az Úr a magasban!”

S ezt az erdőt készülnek felgyújtani. Miért?

Mert ez az erdő hatalmas erőssége az ellenfélnek. Ostromolhatlanabb minden sáncnál; dönthetlenebb a bástyáknál; ez erdő védelme alatt a waráng íjászok és parittyások az egész keresztes had ellen időtlen időkig megvédhetik magukat. Más oldalról pedig meg nem közelíthetők. A Branta-völgy meredek sziklafallal zárja el tartományukat, s a tengerpart felől, azokon a sziklavágányokon, amelyeken a waráng harcosok szoktak liburnáikkal hazatérni, az ellenséget lehengerített sziklákkal az asszonyok és gyermekek is leseperhetik. Kiéheztetni sem lehet őket itten, mint a körülzárt várban levőket, mert a pagony tele van nagyszámú nyájaikkal, s vaddal bővölkedik a rengeteg, ingyen termő gyümölcsöt, gesztenyét ontanak a vad fák; sziget ez a szárazföld közepén; egy maroknyi vitéz nép elég, hogy tengert csináljon körülötte megtámadója véréből.

És mégsem tette azt soha egy ostromló sem, hogy felgyújtsa magát a védő szent erdőt. Talált ki más furfangot.

A gallusok úgy győzték le e helyen az antariátok nemzetét, hogy mérgezett bort küldtek nekik zsákmányul: hagymázkínjaik közt öldösték le őket – de az erdőt megkímélték.

A trákok és szarmaták az ideszorított cimbereket hozzájuk bocsátott szép nimfák árulásával ejtették meg: feláldozták értük a leányaikat, de megőrizték az erdőt.

A scordiakat az avarok éjjeli tusában győzték le, saját nagy veszteségük árán.

A liburnokat a velencések úgy törték le, hogy az ő nemzeti viseletükbe öltöztetett ellenséges hadat csempésztek közéjük. Az avarokat pedig, bizánci módra, egymás között veszítették össze, s mikor azok legédesdedebb testvérharcban voltak, akkor ütöttek rajtuk: úgy temették el őket a népek sírjába.

S mind e népek után még csak annyi sem maradt, hogy hítták nyelvükön a „szerelmet”, az „életet”, a „halált”.

Amint a bóra megindult a Vellebit felől, a bogumilok alászálltak a mosszori hegyről a völgybe.

A néphit szerint van egy völgy a dalmata hegyvilágban, amelynek mélyéből szokott előtámadni ez égi rém: a bóra; indulását előre hirdeti a távoli zúgás; az ég sötétkék színű lesz, s a távol hegyek mind közelnek látszanak; a szárnyasnép nyugtalanul kóvályog a légben, s lármásan keres menedéket. Előre tudják, hogy közelít a bóra.

A bogumilok összefogtak negyven vad tulkot, azoknak a szarvaik közé szurokba mártott rőzsekötegeket szorítottak; s aztán a meggyújtott rőzsével a fejükön szabadon bocsáták. A megriadt tulok a lángoló köteggel a szarvai között a széllel szembe nem futhatott; mind a széllel ellenkező irányba rohant a warángok erdejeibe, s ottan igyekezett ösztönszerűleg a legsűrűbb bozót közé menekülni, hogy kínzó terhétől szabaduljon. Ezzel felgyújtotta a bozótot, amelybe menekült.

Egyszerre negyven helyen gyulladt ki az erdő; a többit megtette a bóra.

Eleinte csak az alsó bozót kapott lángra; majd felfutott a tűz a fák mohos derekain, a repkény és vadszőlő venyigéin, s fellobbantá az olajterhes lombokat. A bóra szította a lángot. Nemsokára tengerré változott az, tengerré, mely fölfelé halad, lánghullámokkal özönölve előre. A félezredes élőfák mennydörögve durrantak szét a tűzben; a recsegés elnyomta a futó fenevadak, a marhacsordák bömbölését, és valamennyit túlordította a dühöngő szélvész harsogása. Ez volt a pokoli dithyramb!

Az a vén ember ottan a mosszori vártorony erkélyén gyönyörködve nézte ezt a Lucifernek való látványt!

– Tovább! Tovább! Fújjad jobban! – kiáltozott a bórának. – Fújjad, hogy megpukkadj bele!

S a szövetségestárs megfogadta a biztatást; gyorsan, rohammal hajtotta felfelé a lángokat a hegyoldalra, s aztán le a mély völgyekbe. Elmúlt az éjszaka, világosabb lett mint nappal, a távol Vellebit ormai úgy ragyogtak, mintha maguk is izzanának. Az égő erdő lángtengere fölött tűzforgatagok támadtak, ezek is a szél menyasszonyai, minők a porforgatag, a víztölcsér; csakhogy atomjaik nem porszem és vízcsepp, hanem szikra és zsarátnok; a forgószél égő oszlopokat sodort fel az égig, melyeknek szétterülő üstöke hullócsillagokkal szórta tele a világot, mikor két ilyen orsózva táncoló tűzóriás összetalálkozott egymást ölre kapva, mint egy vulkántorok, úgy lövellt fel az égbe.

Emberevő e pokoli hatalommal szembe nem szállhatott. A warángok sorsa meg volt pecsételve.

Ezt nevezte Brankó vezér a maga módja szerinti hadviselésnek. Három napig tartott az erdőégés; ezalatt a dühöngő szélvész végighajtotta a lángtengert a warángok valamennyi hegyein, az égő fenyők és szumakfák füstjét messze elhordva magával, úgyhogy egész az isztriai partvidékig elterjedt a tömjénillat az óriási oltárról, melyen egy egész nép áldoztatik meg.

Az erdőkből kivert marhák és vadállatok bőgése ezalatt oly rémséges kardalt támasztott, hogy Raguzában éjente nem lehetett a polgároknak békében aludni miatta. A medve, farkas, hiúz elbújt a barlangokba; a vad tulkok, a csordamarhákkal együtt, állati ösztönüket követve, mind ahhoz a tengerszemhez menekültek az égés elől, melybe a warángok rejték el a liburnáikat, s ott összevegyülve dámvaddal és bölénnyel, meghúzták magukat a víz alatt, csak az ezernyi ezer szarvhordó fő látszott ki a víz színéről; ott rejtőztek el azalatt, amíg a szikrafelhők, a zsarátnokfergeteg végigtombolt a fejük felett.

E világromlás alatt minden patak kiszáradt; még az a hegyi folyam is, mely a warángok székhelyét körülfolyta. Harmadnapra a lángtenger elérte a sziklapartot; ahol nem talált több erdőt maga előtt, ott még tovább is pusztított a fenyőerdőben: a szép szál luc és bór, ha egyszer meggyullad, végigég, mint a fáklya; de az északi hegyoldal már fekete volt: a bükk, ha a koronája és a kérge leégett, ott marad elszenesedve; a hideg szél, ahogy felszította, úgy el is nyomja a tüzet; azok az erdők már csak füstölögnek.

És a bóra még egyre süvölt: negyednap van a legnagyobb haragjában.

– Hallod-e cimborám, Tvartkó! – mondá a negyedik napon Brankó a főkapitányának. – Nekünk ma rohamra kell mennünk. Ma még jó szövetségesünk a bóra; a hamut, pernyét mind az ellenség szemébe fújja. Ha késedelmeskedünk, a warángok támadnak meg minket a leégett erdőn keresztül, s még keresztülvágják magukat valamerre.

– Én megyek veled a pokolba is – mondá a junákok kapitánya –, s ha akarod, megfogom az ördögöt a szarvánál; de megmondom igazán, hogy örömestebb harcolnék a kameráni hétfejű sárkánnyal, mint hogy keresztülgázoljak ezen a még füstölgő erdőn, ahol ha a hátamra kötök egy nyers berbécset, mire a tisztásra kilyukadok, kész pecsenye lesz belőle.

– Segíteni fogunk magunkon. Minden junák nyers kecskebőrt kössön a lábára; a füst ellen a száját ecetes kendővel kösse be, s a pajzsát takarja be frissen vágott tulok irhájával, azt tartsa a feje fölé.

– Megtesszük, ha parancsolod.

– Most pedig futtass egy követet a velencések vezéréhez, hogy amíg mi szemben támadunk a warángokra, ő a maga vitézeivel lábtókon mászassa meg a sziklavágányokat a tengeri oldalról, s fogja az ellenséget hátba.

A parancs végre lett hajtva.

Brankó vezér maga adta meg a példát a junákjainak, hajítókelevézét és pajzsát ragadva, hogy a leégett erdőbe betörjön. A föld még izzott a lábaik alatt, a holt szén recsegett, a hamu még szikrákat vetett fel minden lépés nyomán, s a füstölgő fatörzsek keserű bűze fojtotta a torkaikat; de azért merészen haladtak az erdő mélyébe.

Nem Isten temploma: a pokol temploma volt az már.

A félezredes óriások koromfeketén, lombok nélkül, lecsonkult ágakkal, melyek mint a kétségbeesés karjai merednek szerteszéjjel; olyanok, mintha egy végtelen palota oszlopai volnának, melynek már nincs teteje. Egyes tömpölyökben még táncolt a veres láng, ahová a fenyőkből kifőtt szurok összefutott, s a végig ledőlt faderék hosszában fekve lángolt: azt nem olthatta el a szél; úgy kellett a tüzet elfojtani ráterített nyers bivalybőrökkel. S mentül tovább haladnak az erdőbe, a hőség annál fullasztóbb lesz. De panaszkodni nem lehet; minden arc alsó része be van kötve ecetbe mártott kendővel: lélegzetet csak azon keresztül lehet venni; aki megszólal, azt megfojtja a füst. Egy-egy odvas fa, mely belülről kiégett, ropogva dől ki tövéből; ahány élőt maga előtt talál, ugyan eltemeti. A rézsisak és a pajzs égetni kezdi a koponyát és a vállat.

Csak előre!

Amint az erdő közepét már elérték, kezdenek a zárt sorok bomlani; egy-egy vitéz kidűl és ott marad. Csak előre! Innen már visszatérni is veszedelem. Találnak tisztásra. Ottan megpihennek. Az ott valami karám volt. Körülpalánkolt tér. Egész juhnyáj hever ott, egymáshoz szorongva. Meg vannak mind sülve szépen. Jó ebéd az ostromló seregnek. Itt már leoldhatják a kötelékeket arcaikról: a füst a fejök felett száll el. Hanem a csergedező patak ponorja szárazon tátong: egy csepp víz nincs benne; még a fenekén lakó eskarapok is oda vannak száradva a sziklákhoz.

Tovább! Előre!

… A waráng nép, amint az erdőket maga körül felgyújtva látta, megérté, hogy halálra van ítélve. Isten ítélete, vagy ember ítélete, meg kell előtte törni.

Minek is az élet, ha nincs többé erdő? Nincsen a világon hely a számukra többé.

A tengeren át nem menekülhetnek a liburnáikkal, mert azt a velencei és raguzai hajóhad tartja zár alatt. Itt kell bevárni napjaik végét.

A pusztító tűz házaikból is kiűzte őket, városuk porrá égett; a kis folyam, mely kertjeik között elfutott, a tengerszemhez bujdosva, a nagy tűz alatt medre fenekéig kiszáradt, három nap óta már nem volt a szomjukat mivel csillapítani. Házi barmaik elfutottak szerteszét, egy tejelő állat nem maradt a gazdájánál. A gyermeknép éhezik, s nincs mivel biztatni.

Leégett városukon túl terül el a sziklákkal borított fennsík, melyen túl a hegyoldal abba a mély ismeretlen völgybe hanyatlik alá, amelynek „gerli” a neve. Ezen a kopár téren vannak összegyülekezve valamennyien, férfia, asszonya, gyermeke.

Solom vezér tartja fenn közöttük a rendet. Apja halála után őt kiáltották ki fejedelemnek.

Az ifjú hős még nem tett le a szabadulásról. Amint az északi szél alább fog hagyni, zárt hadirendben keresztültör az égett erdőn, s utat vág magának fegyverrel valamennyi ellenségen keresztül.

Hallgattak rá, és tűrtek.

Még várni kell, mert a vihar szembe hordja a pernyét, a harcolók megvakulnak tőle.

Ámde az esküdt ellenség nem várt az ő idejükre, a bóra az ő szövetségese volt.

Alkonyra járt az idő, a szélvészes ég bíborvörösben égett, mintha még most is az égő földet tükrözné vissza, amidőn felzúdult az égett erdőből a közelgő bogumil sereg csataordítása. Előtte járt egy fekete felhő, a léptei nyomán felvert szénpor, mit a szélvész gomolygatva hajtott az egy tömegbe gyűlt warángok felé.

A közelgő ellenség láttára iszonyú visítás tört ki a warángok csapatjából, némely asszonynép erőszakosan kiszakítá magát a férfiak sorai mögül, s eléje rohant az ellenségnek.

Miért rohannak? Mit akarnak?

Azért rohannak, mert szomjaznak, s a szomj őrültté teszen. Azt teszik, hogy ketten-hárman megrohannak egy bogumil harcost; egyik a karját kapja el, másik a lábszárát szorítja át, míg a harmadik a fejét öleli magához, s késsel felhasítják az ereit; úgy isszák meg a vérét. Nem törődnek vele, hogy az ő testüket is átfúrja kard, lándzsa, csakhogy a szomjukat elolthatták egyszer, a százszoros szomjat.

Felséges kezdete egy népirtó harcnak, ahol az ellenséget azzal köszöntik, hogy a vérét isszák!

Az eumenydák őrjöngése következett: férfi, gyermek, asszony, késsel, nyíllal, szekercével rohant a tusába, s küzdött vakmerően, esztelenül, míg agyon nem gázolták, csoportokban, gomolyonkint, egy-egy csoportból lassankint egy halom vált; egy vonagló halom, ahol waráng és bogumil egymáson hevert, még haldokoltában sem bocsátva el egymást.

Csak egy zárt harcvonal küzdött a középen. Ötszáz waráng vitéz – a javából – Solom vezetése alatt.

Régi harcmodorukat vették elő, ahogy szoktak túlnyomó ellenséggel szembeszállni. Félkört alakítottak magukból, melynek két vége a meredek gerli párkányára támaszkodott. Minden harcos hozzákapcsolta a rézöve láncánál fogva magát a fegyvertársához; egyik ércpajzs a másikat érte. A hátuk mögött hagyott térben voltak az asszonyaik és a gyermekeik.

Solom mögött ott állt a két ifjú felesége: a Darinkának volt egy hatéves fia, aki már nyilazni tudott; a másik asszony még szoptatta a kicsinyjét; az nem vehetett részt a harcban.

Ezt a félkört ostromolta kétezer bogumil, minden waráng vitézre jutott négy ellenség. Azok meg három csapatban jöttek; egyik a középnek, kettő a két szárnynak. Mindegyik csapat háromszöget képezett, az utolsó sorok nyomták az elsőket előre, mint egy éket fúrva azt az ellenálló félkörbe. De az érckaraj erősen tartotta magát, s letörte a háromszög élét tizedíziglen. De végre a két széle megtört a túlerő alatt, s akkor az egész hadtest kénytelenült hátrálni a gerli meredélye felé.

Solom egy szót kiáltott társainak, amire azok csendesen kezdtek hátrahúzódni a meneteles gerli oldalára.

E meredeken a háttal a mélység felé fordultnak előnyösebb a helyzete a tusában, mint a szemben levőnek; mert ő egy-egy kiálló kőben, bokor tövében megvetheti a sarkát, s ha térdre bocsátkozik, egész testét védi a hosszú pajzzsal; ellenfele pedig csúszik a száraz füvön, bizonytalanul lép, s a térdei ki vannak téve a waráng pajzsok élének. Itt vesztettek el a bogumilok legtöbb vitézt. A gerli meredek oldalán többé nem folytathatták a háromszögben előnyomulást, mert attól tarthattak, hogy ha a tömeg lökésével a warángok csataláncát megtörik, ők maguk is utánuk bukfenceznek alá a mélységbe; a csúszós avarlejtőn alig csenevészik itt-ott egy-egy borókacserje, amiben meg lehessen kapaszkodni. Kénytelenek voltak ők is hadsorban verekedni ellenfeleikkel. S ekkor kitűnt a warángok előnye ellenfeleik fölött. Ők, a meztelenül harcolók gyorsabban, ügyesebben vívnak nehéz fegyvereikkel, a két bárdú fejszékkel, mint a nehéz bivalybőrpáncélt viselő szarmaták kardjaikkal és kelevézeikkel, s a kettős félhold alakú ércpajzs gonosz támadó fegyver volt bal kezükben, mellyel a tusakodó társ térdét megsebezték, az ő sűrű hajbozótjukat nem járta meg a kard, s az ő csákányaik áttörtek a bogumilok réztutyiján.

Brankó ekkor kiválasztotta vitéz junákjai közül a legedzettebb harcosokat, s azoknak a századait hosszú arcvonalba állítva, maga rohant az élükön az ellenálló warángokra. Egy zászlóaljat Tvartkó kapitánnyal hátrahagyott, azt adva alvezérének utasításul, hogy „elöl is, hátul is szemed legyen!”

(Elöl voltak a warángok, hátul a velencéseket lehetett várni.) Avval ő maga kezébe kapva láng alakú pallosát, nekivezette a meredélynek a csapatját.

Ráismert a warángok ifjú fejedelmére nemcsak arany fejabroncsáról, de még inkább arról, hogy annak a lábainál hevert a legtöbb megölt junákja.

– Héjh, te méregkeverő gyilkos! – kiálta Solomra. – Testvéreim megölője! Állj elém, ha van szíved. Az én nevem Brankó: a bosszúálló.

– Jó, hogy magaddal hoztad a koporsófödeled! – kiálta vissza Solom, a bogumil vezér hátahoporjás, teknő alakú vértére példázva. – Dióhéjt is tettél a fejedre? Hozd ide! Feltöröm.

S aztán beszélt tovább egymással a pallos és a csatabárd; az egész harcvonalon csattogott a fegyver az ércpajzsokon, mintha a ciklopszok kovácsműhelyében dolgoznának vásári munkán, egyik embertömeg a másikon feküdt. Nem gondolt már senki az életével, csak az ellensége halálát óhajtá.

Ekkor egyszerre sűrű fekete porfelleg omlott onnan felülről a küzdőkre alá, hogy elvakult bele mindenki, s nem látta többé, hová üt. Az ellenségek olyan közel voltak szorítva egymáshoz, hogy nem vehették a fegyvereiknek hasznát többé. Valami megnevezhetlen, kitalálhatlan erőszak taszította őket együtt aláfelé. Az asszonyok sikoltozva ragadták gyermekeiket az ölükbe, mintha jobban esnék úgy együtt a halálba rohanni. Solom fejedelem elvetette karjáról széthasgatott pajzsát, eldobta csorbára vert harci szekercéjét, s halálos haraggal ölelte át derékon óriási ellenfelét. Nem akart már győzni, csak magával rántani le azt is a sírba. Társai is mind hasonlót tettek, az egész waráng csatárlánc mind ölre kapott ellenesével: a fekete forgószél vakká tette valamennyit, s valami pokolbeli zűrhang, mely onnan felülről jött, mintha az ördögök röhögése volna, süketséggel verte meg füleiket; nem látott, nem hallott, nem érzett többé senki.

Vadállattá vált minden ember, marta, harapta, tépte egymást; a letepert vitéz a Szentháromság Istenét hívta segítségül, aztán hívogatták a régi isteneiket, a ledöntött bálványokat, utoljára átkozták valamennyit; egy pokolhódító káromlás hangzott a fekete porfelhő közül.

Brankó, az óriás, nekifeszíté a lábát egy borókatörzsnek, hogy fenntartsa magát ellenfele ádáz tusája ellenében, de Solom vezér kisfia felkapta az apja kését, s azzal vagdalta el a bozót gyökereit: a borókafa ingott, hajlott, recsegett a kettős teher alatt.

S az a kitudhatlan erőszak még nehezebben feküdt a küzdő tömegekre.

… Az történt a küzdők háta mögött, hogy a velencések felhatoltak a sziklavágányokon a warángok telepére, egész odáig, ahol azoknak a liburnái voltak a tengerszem fölött elrejtve. A víz színe tele volt szarvas állatfejekkel. A velencések felgyújtották görögtűzzel a vízen lebegő dereglyéket, s arra az egész felriadt állattömeg rohant ki a vízből; az erdőbe nem futhattak, mert az még akkor is égett, hanem nekizúdultak a fennsík mentében az elhagyott mezőnek, az elhamvadt vetéseknek, ezeknek a rohama verte fel azt a fekete szénporfelhőt, amit a szél a harcolók szeme közé sodort, ezeknek a bömbölése volt az a démoni kórus, mely azokat elkábítá.

A veszettül rohanó szilaj csordák útjukban találták Tvartkó kapitány hátvédül hagyott csapatjait. Azoknak a dárdái pozdorjává törtek a vad bölények koponyáin. Hátulról a görögtűz perzselte a bőszült állatok inait, rohantak, amerre nyílt út volt előttük. Az utóhad is bele lett szorítva a gerlibe, az állati lavinát emberi erő fel nem tartóztathatta.

A vad csorda oda is utánuk rohant, akkor aztán omlott alá waráng és bogumil és fenevad, egymáson keresztül hömpölyögve, feltarthatatlanul; egy élő görgeteg, ezernyi kialvó élet, halandó test, halhatatlan lélek, veszendő pára; istenhívő és istentagadó, bűnös, ártatlan, angyal és ördög és barom, összegomolyodva, le a mélybe, a népek sírjának a fenekére! Vannak ott más sokan… A fekete porfelhő követte őket csendesen alászállva – szemfödélnek… Alant már néma volt minden…

És így egy füst alatt kettőnek lett vége, a warángnak is, meg a bogumilnak is.

A velencéseknek meg ez volt a maguk harcolási módja.

S ezzel két feladat lett elintézve, a bosszú az ellenségen, s a fizetés a szövetséges társnak.

Ezt nevezték velencei taktikának.

           

A mosszori knéz sokáig várta vissza a diadalútra eltávozott fiát, az óriást, vitéz junákjaival. Várta, hogy mikor hozza már a levágott waráng fejeket, amik az új várfalakat fogják ékesíteni? Aztán a kincseket, az elpusztult Új-Jeruzsálemből? A rabbá tett asszonyokat? Az ígért hevéreket, akik az aranybányát újból helyreállítják? Többet álmodott már, mint ébren volt. Mikor álmából felriadt, a fiai nevét kiabálta. „Hej Szlón! Hej Tirimir! Hej Brankó! Hol vagytok? Mégis alusztok? Lám a Vuk már dolga után jár!” Aztán elnézte egész nap a palotája küszöbén ülve, hogy utazik végig a porondon hosszú egyenes sorban egy hangyanemzet vándorserege egyik hangyabolytól a másikig, azokat számlálta szemenkint; mikor kétszázig ment, akkor azt mondta, „egy csata”. Estig megszámlált tíz csatát, húsz csatát, harminc csatát. Jönnek, mennek. Hát amazok mért nem jönnek vissza? Azokat is így látta a torony erkélyéről, hangya-apróságban a távol fekete erdőbe sorban elügetni, „egy csata, két csata”; mikor térnek vissza? A küszöbe alján nőtt ki egy nagy bogácskóró, az az ő kalendáriuma; nagy gombos fejei előjönnek a tüskés levelek közül, kivirulnak, elhervadnak, pelyhes maggá érnek, a repülő mag szárnyra kel, elszáll a levegőben, a száraz vacok ott marad – és a Brankó mégsem jő vissza.


VisszaKezdőlapElőre